– Természetesen nem olyan szép, mint lehetne – mondta Mrs. St. Pancreas, miközben körbevezette Robertsont a nagy csarnokban –‚ Úgy értem, a restaurálás múltba tűnő művészet, nem igaz? Dennistounsék háza sokkalta festőibb ennél, de hát eleve Jobb állapotban volt. Amúgy nem kellett itt bontani, ott meg aládúcolni, Különben van egy kísértetünk is.

– Ne mondja! – álmélkodott Robertson.

– De bizony! Rengetegszer látjuk.

– Es hogyan viselik? – érdeklődött a vendég.

– Nos – felelt a háziasszony bocsánatkérő hangsúllyal –‚ nem mintha csöppet is ártalmas lenne – néha egyenesen szórakoztató –‚ ezért aztán szeretjük. Gondolom, még vacsora előtt meghallja.

– Hogyhogy meghallom?

Robertsonnak kezdett nem tetszeni a dolog.

– Igen, tudja... Ó, ez Henry!

Mr. St. Pancreas kezet rázott Robertsonnal.

– Örülök, hogy újra látom. Könnyen idetalált? Hogy tetszik a ház? Nem volt épp olcsó, de szeretem a hangulatát.

– Bizonyára annak köszönheti, amiről a kedves felesége beszélt az imént.

Mrs. St. Pancreas bársonyruhás ölébe bámult.

– El kellett mondanom neki a szellemet, Harry, különben nem értené, ki játszik az orgonán.

– Jól hallok, az orgonán? – kérdezte Robertson, s azt kívánta, bárcsak meghalt volna.

– Igen. Tudja, vacsora előtt vagy fél óráig mulattatja magát ilyen-olyan dalokkal. Az emberek furán néznek ránk, ha nem magyarázzuk meg nekik előre a helyzetet.

– Miért viselkedik így? Ki ő? Nincs róla legenda?

– Ó, igen, van valami ilyesmi – válaszolt Mr. St. Pancreas vállvonogatva. – A Dunbow család nem kékvérűekből állt, úgyhogy nem túl érdekfeszítő a történet.

– Kérem, mesélje el! – hajtotta le a fejét Robertson, elkészülve a legrosszabbra.

Mr. St. Pancreas összenézett a feleségével. Az asszony tekintetén zavar suhant át.

– Elmondjuk neki, Harry?

– Mondd csak!

– Nos, tudja, a Dunbow família csupa sikeres csepűrágóból állt, akik a maguk idejében roppant népszerűek voltak. Tömérdek színházi műsorunk van a könyvtárban, megsárgult régi holmik, tudja, azokról a darabokról, amelyekben felléptek. Ezekre rá van nyomtatva a nevük, meg hogy melyik szerepet játszották a darabban.

– Shakespeare-drámák?

– Nem éppen. Amennyire meg tudom ítélni, bohózatok lehettek, durva és pajzán dalbetétekkel. Tudja, mifélék voltak azok akkoriban. Nos, amint már mondottam, mindenki színész volt a családban. A legtehetségesebbnek szemlátomást Jeremiah mutatkozott, ó orgonál majd nekünk vacsora előtt. Víg kedélyű férfiú lehetett, de sajnos fölöttébb vérmes természetű. Imádta a színpadiasságot és folyvást jeleneteket rendezett. Szegény nejének és a gyerekeinek tűrniük kellett a sok ízetlen patáliát. Ha nem csapott volna akkora hűhót a halálából, akkor most nem kellene...

– Elviselnünk őt – fejezte be Mr. St. Pancreas a mondatot, magáról elfeledkezve.

– Psszt! – pillantott felesége a karzatra, – Csak halkan, drágám! Nem volna okos, ha kihoznánk a sodrából. Mint már mondottam, színházat csinált a saját halálából. Tudja, sokat szenvedett a rossz emésztése miatt. Ettől volt olyan vérvörös az ábrázata, rá is ragadt a Húsos Dunbow gúnynév. Úgy hangzik, mintha a társasági rovatban olvasnánk, nem igaz? Ha tehát nem vigyázott eléggé az étrendjére, gyomorégés kínozta. Mindez benne áll a családi levelezésben, amelyet itt találtunk. Nos, szegény feleségének meggyúlt a baja a férje étkezésével. A legfinomabb étkekkel táplálta. Mindez sokba került – mellesleg, azt hiszem, nyakig ültek az adósságokban –‚ kivált mert Jeremiah a drága halételeket kedvelte. A halat a feleségnek kellett személyesen kiválasztania és filéznie, csak ezután volt hajlandó hozzányúlni.

– Rövidre fogva a dolgot – vette át a szót Mr. St. Pancreas, aki szemlátomást fülelt valamire –‚ egy napon Dunbow asszony, balszerencséjére, jókora szálkát felejtett egy nyelvhalban, amelyet kisütött a férjének. Meglehet, készakarva tette, ha igen, hát lelke rajta. Természetesen Jeremiah-nak, aki sejtésem szerint mindig gyorsabban evett a kelleténél, torkán akadt a szálka. Fuldokolni kezdett. Egészen belevörösödött–belekékült, hogy körötte mindenki halálra rémült. Az asztaltól eltántorogva Jeremiah elfúló lélegzettel még hosszú szónoklatot tartott... miről is szónokolt, Agatha?

Agatha a táskájában kotorászott.

– Várj egy percet, drágám, leírtam, Mindig mindent papírra vetek, Mr. Robertson, mert az emberek szeretik a pontosságot, az emlékezetem pedig már nem a régi. Nos, meg is találtam. A következőket mondta: „Asszony, elvetted az életemet! Örökre megátkozom ezt a hajlékot. Amíg össze nem dől, a falai között járok-kelek, és miután az utolsó téglája is porrá omlik, a hűlt helyén kísértek. Mindössze egyvalamiben kegyelmezek nektek, eleven ember nem láthatja az arcomat.” Tudomásom szerint még hozzátette: „Élő lélek nem láthatja, erre esküszöm!”

– Egy fuldoklótól mindenesetre szép teljesítmény, nemdebár? – nevette el magát Robertson. Remélte, hogy házigazdái még évek múltán is emlegetik majd, milyen bátran hallgatta végig Jeremiah legendáját.

Mr. St. Pancreas megnedvesítette az ajkát.

– Bizonyára az utódok is toldoztak-foldoztak a történeten. Akárhogy is, ez maradt ránk. Személy szerint meglehetősen rokonszenvezem a fickóval. Nem sok vizet zavar, leszámítva, hogy nem rajongok az orgonamuzsikáért. Amúgy a hangulatot is emeli. Egyetért velem?

Robertson egyetértett.

– Ó, igen. És vannak kitüntetett helyiségek, ahol kísért?

– Nem igazán – szólt közbe vidáman Mrs. St. Pancreas. Oda megy, ahová a kedve tartja, hogy az ég áldja meg!

– És mit játszik, pokolbéli fúgákat?

– Nem, semmi effélét. Néha egészen víg darabokat, nem igaz, Agatha? Ráadásul humorérzéke is van. Amellett tanulékony, a haladás híve, ha érti, mire gondolok. Tegnap este például, amikor bementem a könyvtárba, ott állt, nekem háttal természetesen, és a Punch bekötött példányát olvasta! Egy ilyen fickót nem lehet nem szeretni. Igazam van? Mellesleg fél a kísértetektől? Előbb is megkérdezhettem volna.

– Nem – felelte Robertson elhalóan.

– Pompás, mert szerintem jó párszor látja még a hétvégén. Hiányozna nekünk az öreg Jerry, ha elmenne, nem igaz, drágám?

– De még mennyire – felelte a neje félig oda se hallgatva, mert ő is valami másra fülelt.

– Hát ez meg mi? – kiáltott fel Robertson, mert szélsuhogást hallott.

– Ahá, ő az – mosolyodott el Mr. St. Pancreas. – Az orgonasípokat fújja át, vagy nem tudom, hogy mondják. Látni nem látja, de ott van a karzaton, a sarkon túl. Már kezdődik is!

A zene egyre erősödött, s hömpölygése a csarnok minden szegletét betöltötte.

– Könnyű darab – jegyezte meg Robertson közömbösen, s kihúzta magát a székén. – Lawes dala, azt hiszem. Kitűnően játszik. Jó a technikája, ha kissé csapongó is.

– A múlt héten modern zeneszámmal is megpróbálkozott. Agathával valami Gershwint hagytunk az orgonán, csak hogy lássuk, mihez kezd Vele, de nem olvassa túl Jól a kottát. Hamarosan abba is hagyta a kísérletezést és visszatért a megszokott dalocskáihoz.

– Meg szeretné nézni? – kérdezte Mrs. St. Pancreas bátortalanul, – Egy csöppet sem bánja, és jobb, ha mielőbb találkozik vele. Természetesen soha nem fordul meg, így tehát nincs mitől tartania.

– Egy szemernyit sem – helyeselt a férje. – Jöjjön!

– Talán nem tetszik majd neki, hogy egy idegen bámulja – motyogta Robertson.

– Butaság! – mondta Mrs. St. Pancreas és játékosan meglegyintette.

Közben a férjére is odakacsintott, nehogy féltékeny legyen.

Robertson felállt.

– Jól van – egyezett bele. – Vezessenek!

– Felmegyünk a lépcsőn a karzatra, és ott is lesz a sarkon túl – mosolygott rá Mr. St. Pancreas. – Vigyázzon a lépcsőn, öregfiú, mert csúszós a kő.

Felmentek a karzatra, Robertson hátramaradt kissé.

– Talán túlérzékeny. Menjenek csak előre! Nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni önöket.

– Látni szeretné a barátunkat, nem igaz?

– Meg akarja ismerni a barátunkat, ugye, Jerry? – kiáltotta oda a kísértetnek Mr. St. Pancreas.

A muzsika elhallgatott egy pillanatra.

– Valaki nevetett – mondta Robertson.

– Úgy bizony. Ez azt jelenti, hogy minden rendben. Jöjjön! Nincs mitől félnie, Csak a sarkot kell megkerülnünk, és máris ott vagyunk.

Mikor azonban túljutottak a folyosó kanyarulatán, és a zene fülsiketítően hangos lett, Robertson behunyta a szemét.

– Menjen, nézze meg! – mondta Mrs. St. Pancreas. – Közeledik a vacsora ideje, úgyhogy annyit sem mondhatunk, hogy mukk, és máris eltűnik. Sejtelmem sincs, hová lesz ilyenkor, de szórakoztató figyelni, ahogyan elenyészik.

Robertson nézte tehát az eléje táruló látványt. A kísértet ott ült az orgona előtt a magas zsámolyon, valójában nem volt más, mint egy vaskos batyunyi szemfedő. Régies köpönyeget vetett a vállára, n fejét hálósipka takarta. A testből csupán a lábfej volt látható. A puha fehér hús a pedálon nyugodott. Az ujjak köze kissé piszkosnak tetszett, mintha penész tapadt volna a bőrre, Az egész alak önfeledten ringatózott, a bebugyolált ujjak vidáman nyomkodták a billentyűket.

– Nem tart attól, hogy megfordul? – suttogta Robertson.

A gyomra most összeszorult, mert a kísértet abbahagyta a játékát.

– Ő ugyan nem – vágta rá Mr. St. Pancreas –‚ megtartja a szavát.

Hangsúlyával mintha csillapítani akarta volna a szellemet, Robertson legalábbis úgy hallotta. Jeremiah ekkor újrakezdte a zenélést, Jon Blown fúgáját játszotta el szokatlan beleérzéssel.

– Már majdnem vacsoraidő morogta Mrs. St. Pancreas –‚ ez lesz az utolsó darab.

Igaza lett. A kísértet levette kezét a billentyűkről. Megint szélsüvöltés hallatszott, mintha az orgona engedte volna ki magából a benne felgyülemlett levegőt. Jeremiah vállán meglebbent a köpönyeg, s szürke porfelhő gomolygott a feje körül. Robertson hatalmasat tüsszentett. Leszegte a fejét, hogy elfojtsa a következő rohamot. Mire újra felemelte, a kísértet már eltűnt.

– Na ez az jegyezte meg Mrs. St. Pancreas. Megállt, hogy megvizsgálja a pedált. – Bárcsak ne hagyná maga után ezt az undok penészt, épp elég dolgot ad vele a cselédeknek! De sebaj. Gondolom, nincs okunk az elégedetlenségre, minden tekintetben úriemberként viselkedik.

Megkondult a vacsorára hívó gong.

– Helyes! – mondta Mr. St. Pancreas, s mosolyba ráncolódott az arca. – Megéheztem, s nekem nincs bajom az emésztésemmel, mint Jerrynek. Jöjjön, Robertson! Remélem, szereti a kacsahúst.

Kellemes estét töltöttek együtt. Mr. St. Pancreas elmondta Robertsonnak, hogyan tett szert a vagyonára, ami roppant hasznos ismeretnek számított. Mrs. St. Pancreas a rádiót kapcsolgatta ki-be, s közben több új állomást fedezett fel. Robertson jókora adag portóit hörpintett fel Dunbowék készletéből, amelyre a házigazda a birtokkal együtt tett szert. Étkezés után tréfás történetekkel szórakoztatta házigazdáit, majd hosszadalmas emlékezésbe merült, nehogy egyedül maradjon a hálószobájában. A jó természetű Mrs. St. Pancreas a vendég hangulatát látva sietett őt megnyugtatni. Nincs mitől tartania, mondta, mert tegnap este látta épp a vendégszobában a kísértetet, márpedig ritkán fordul meg kétszer egymás után ugyanabban a helyiségben. Mr. St. Pancreas csupa megértésből egy üveg portóit adott át Robertsonnak, hogy azzal tartsa magában a lelket.

– Talán nem kellett volna meghívnunk, de annyira megszoktuk Jerry Dunbow-t, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy bárki megijedhetne tőle.

– Nem ijedtem meg – mondta Robertson. – Végül is mindent meg lehet szokni, s legalább valami újat tapasztaltam.

A bortól felmelegítette a bensőjét.

– Ne is képzelje, hogy félek magától, Dunbow! – kiáltott fel a karzatra, tölcsért formálva a kezéből, hogy amennyiben Jerry ott fönt van, jól hallja.

– Ha magának lennék, én vigyáznék ezzel– morogta a foga között Mr. St. Pancreas idegesen. – A legendák szerint kissé ingerlékeny természetű. Nos, jó éjt, aludjon jól! Ne feledkezzen el a szíverősítőjéről.

Robertson elbúcsúzott a ház asszonyától és felment az emeletre a férjjel.

– Majd’ elfelejtettem – szólalt meg amaz, ahogy befordultak a bal oldali szárnyépületbe –‚ bár Jerry elrejti előlünk az arcát, azért még láthatja. Itt a képe.

Ezzel feltartotta a gyertyát. Nem vezette be a villanyt, hogy megőrizze a ház hangulatát.

– Úgy, ez ő! – jegyezte meg Robertson, s egy kedélyes úriember portréját nézegette, aki citromsárga vendéghajat viselt. – Meglehetősen vicces a külseje, ugye? És kövér is. A háj elrejti a szemét, Lefogadom, a maga idejében alaposan a pohár fenekére nézett.

Mr. St. Pancreas gyöngéden a szobája felé tolta.

– Jó éjt! – mondta. – Viszontlátásra holnap.

A portói megtette a hatását. Robertson, annyit sem felelt: „Remélem, igen.”

Magára zárta az ajtót. A számára kijelölt helyiség kellemesnek tűnt éjszaka, a sok-sok gyertyával és Mrs. St. Pancreas meglehetősen vegyes, tarkabarka bútorzatával. Robertson megkönnyebbülve nyugtázta, hogy nem mennyezetes ágy várja, hanem egy alacsony dívány, és hogy a falakon nem függenek újabb portrék. Azt a néhány közepes akvarellt, amelyet látott, tüzetesen megvizsgálta, nem rejlik-e mögöttük valami baljós hátsó szándék. Miután végzett a portóival, levetkőzött és ágyba bújt. Nagy bosszúságára eszébe jutott, hogy nem fújta el a gyertyákat.

Majd leégnek maguktól – gondolta és a fejére húzta a paplant.

Hajnali háromig aludt, mint a bunda. Ekkor azonban Jeremiah megállt az ágya mellett.

Robertson, aki mély álomból ébredt, érezte a jelenlétét, de nem adta tanújelét. Csak feküdt a paplan alatt, ökölbe szorított kézzel, s lábát az ágytámlának vetette, hogy erősebbnek érezze magát.

Majd csak elmegy – gondolta. Nem tehet mást. Ha látja, hogy nincs hatalma rajtam, és nem tud felébreszteni, valószínűleg eltűnik.

Ekkorra hangot hallott a helyiségben. Jeremiah vidám nótát fütyörészett.

– Azért sem mozdulok meg – suttogta magában Robertson, s érezte, amint a verejték ellepi az arcát. – Miután kijátszotta az összes trükkjét, majdcsak békén hagy.

Jeremiah tovább énekelt, ezúttal valami Clarindáról és Kikapós Chloéról. Sikamlós dal volt, pontosan ehhez a zsíros hanghoz illő. Kissé hamisan is hangzott, de hát mit várhat az ember egy olyan szellemtől, akinek közel háromszáz éve nem nyílt módja a gyakorlásra.

Jeremiah kezdett dühbe gurulni. A maga idejében nagy sikere volt a színpadon, és most nem kapta meg az őt megillető elismerést. Különben sem tetszett, ahogyan Robertson az este szólította. Most elmondott egy pajzán versikét. Robertson szinte látta, amint a harag annyira felfújja az orcáit, hogy a szeme csaknem teljesen eltűnik.

Jeremiah húzkodni kezdte a paplant. Robertson felkiáltott. Szíve a torkában dobogott, s jeges zsibbadás ülte meg a tagjait. Aztán hirtelen megnyugodott, s már nem félt többé. Hallotta a kilincs kattanását. Kis idő múlva a szél ismét feltámadt az orgona eresztékeiben, s egy hűvös pavane zümmögése töltötte be a csarnokot meg a kanyargós karzatot. Mr. és Mrs. St. Pancreas a nyugati szárnyban az igazak álmát aludta, így ők semmit sem hallottak.

Jeremiah visszatért. Robertson felemelte a paplant. Ahogy kinyitotta a szemét, pillái a poros szemfedő redőit súrolták. Kikelt az ágyból a másik oldalon, s megállt a lábánál. A gyertyák még fényesen világítottak, fényük spirálisan áramlott felfelé a dohos mennyezetig. Robertson ránézett Jeremiah-ra, a kövérkés, rezes arcra, s a kicsi, besüppedt szájra. A hálósipka alól sárgás hajtincs buggyant elő, s meglebbent a nyitott ajtóból bevágó huzatban, Robertson, aki mostanra visszanyerte önuralmát, meghajolt előtte.

– Mr. Dunbow – mondta higgadtan és diadalmasan –‚ attól tartok, ön nem szavahihető úr. Úgy hiszem, azt ígérte, hogy élő ember nem láthatja az arcát. Most földhöz teremtettem kegyelmedet, legalábbis így mondták a kegyelmed idejében vagy kicsivel korábban.

Ezzel az öltözőasztalhoz ment, hogy cigarettát és gyufát keressen. Vajon Jeremiah dohányzott-e a maga idejében? – tűnődött. Ha igen, megkínálja pipával, és lesz mit mesélnie reggel a házigazdáinak. Az ágy alatt matatott, a papucsát kereste, mert nagyon fázott a lábfeje.

Jeremiah most megszólalt.

– Inkább én fogtam ki kegyelmeden – mosolyodott el diadalmasan, a pillanat színpadiasságát élvezve. – A helyzet az – mondta kissé selypegve, miközben karját nyújtotta –‚ hogy nem szegtem meg a szavamat. Kegyelmed szörnyethalt félelmében, mikor is, hadd látom, úgy vagy negyedórája. Indulunk, jó uram?

Béresi Csilla fordítása