Úgy van, úgy! — ideges, nagyon, nagyon, borzasztóan ideges voltam és vagyok; de miért akarjátok rám fogni, hogy megőrültem? A betegség csak megélesítette érzékeimet — nem pusztította el —‚ még csak el sem tompította. Különösen a hallásom lett rendkívül éles. Minden neszt meghallottam földön és égen. És sokat meghallottam a pokolból. Hogy lehetnék hát őrült? Figyeljetek! és azután mondjátok meg, hogy milyen egészségesen — milyen nyugodtan mesélem el nektek ezt az egész történetet.

Lehetetlen megmondanom, hogyan támadt a gondolat először agyamban; de amikor megfogant bennem, üldözött és hajszolt nappal és éjszaka. Célom nem volt vele. Nem űzött szenvedély. Szerettem az öregembert. Sohasem bántott. Sohasem sértett meg. Nem vágytam aranyára. Azt hiszem, hogy a szeme volt! Igen, az volt! Az egyik szeme olyan volt, mint a keselyűé — halványkék szem, hályogos. Amikor csak rám nézett, megfagyott bennem a vér; s így fokról fokra — lépésről lépésre — eltökéltem, hogy elveszem az öreg életét, és így örökre megszabadulok a szeme nézésétől.

Így áll a dolog! Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmiről. De láttatok volna csak engem. Láttatok volna, milyen bölcsen cselekedtem — milyen óvatosan —‚ milyen előrelátóan, milyen tettetőn fogtam a munkához. Sohasem voltam nyájasabb az öreghez, mint azon az egész héten, mielőtt megöltem. És minden éjszaka, úgy éjféltájt, lenyomtam ajtaja kilincsét, és benyitottam — ó, milyen lágyan, gyengéden! És mikor elég nagy volt az ajtó nyílása, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy tolvaj lámpát (minden oldalról le volt zárva úgy, hogy fény rajta nem szűrődött át), és csak akkor dugtam be a fejemet. Ó, ha láttátok volna, milyen ravaszul dugom be, biztosan kinevettek! Milyen lassan mozgattam — milyen nagyon lassan, hogy ne zavarjam meg az öregember álmát. Egy óra hosszat is eltartott, míg az egész fejem benn volt, míg annyira kinyitottam az ajtót, hogy láttam, hogyan fekszik az ágyon. Ah! — lehet egy őrült ilyen bölcs, ilyen óvatos? És mikor a fejem már eléggé benn volt a szobában, óvatosan — ó, de milyen óvatosan — (mert oldallapjai kissé csikorogtak), megnyitottam annyira a lámpát, hogy egy magános, vékony fénysugár éppen a keselyűszemre esett. Hét hosszú éjszaka ismételtem meg ezt — mindig pontosan éjfélkor —‚ de szeme mindig zárva volt — és így lehetetlen volt munkához látnom: mert nem az öregember kínzott engem, hanem az Ördögi Szem. És minden reggel, mikor felkelt a nap, vidáman és bátran nyitottam szobájába, derűsen beszéltem vele, szíves hangon nevén neveztem, és megkérdeztem, hogy aludt az éjszaka. Ebből láthatjátok, hogy nagyon bölcs öregnek kellett volna lennie, hogy gyanút fogjon, hogy minden éjszaka pontosan tizenkét órakor meglesem az álmát.

A nyolcadik éjszaka azután még óvatosabban nyitottam be hozzá. Az óra kismutatója gyorsabban mozdul, mint az én kezem mozgott. Soha ez éjszaka előtt nem éreztem annyira, hogy milyen erős, milyen okos vagyok. Alig tudtam visszafojtani diadalujjongásom. Képzeljétek el, hogy apránként nyitom, kinyitom az ajtót, és ő még csak nem is álmodik titkos tetteimről vagy szándékaimról. Majdnem felkacagtam erre a gondolatra; talán hallott is, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha felijedne. Most azt hihetnétek, hogy visszahúzódtam, de nem! Szobája szurokfekete volt, sűrű, sötét (rablóktól félt, és ablaktábláit gondosan bezárta), és én biztos voltam abban, hogy nem látta az ajtó nyílását, és folytonosan lassan, lassan nyitottam, egyre nyitottam.

A fejem benn volt, és már éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor hüvelykujjam megcsúszott a cinlapon, és az öreg felugrott ágyán, és felkiáltott:

— Ki az?

Mozdulatlan csöndben maradtam, és nem feleltem. Egy óra hosszat még csak egyetlen izmom se mozdult; egy óra hosszat nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Figyelve, csak ült — ült az ágyában—, ahogy én szoktam éjszakáról éjszakára hallgatva figyelni a falon a halál órájának ketyegését.

De hirtelen halk nyögést hallottam, tudtam, hogy ez a halálos félelem nyögése. Nem a fájdalom vagy a bánat nyög így — ó, nem —‚ ez a nyögés a lélek legmélyéről szakadt, a lélek legmélyéről, amelyet a rémület tölt el. Jól ismertem ezt a hangot! Sok éjszaka, pontosan éjfélkor, amikor az egész világ aludt, így szakadt ki ez a hang az én keblemből is, és félelme visszhangja elmélyítette a rémületet, amely elfogott. Ó, jól ismertem ezt a hangot. Éreztem, tudtam, hogy az öreg mit érez, sajnáltam őt, de a szívem mégis nevetett. Tudtam, hogy ébren ül az ágyában az első halk nesz óta, tudtam, hogy félelme azóta nőtt és fokozódott. És most arra törekszik, hogy elűzze félelmét, de hiába! Azt mondogatja magában: Semmi, csak a szél jár a kéményben, csak egér szaladt át a szobán... Csak a tücsök, mely egyetlenegyet cirpegett.

Meg akar barátkozni mindezzel a feltevéssel, de hiába.

Minden hiába! Mert a halál közeledik feléje, ott lebeg előtte fekete árnyékával, és beborítja áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos hatása alatt megérezte — megérezte, noha semmit sem látott, sem hallott! —‚ megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.

Mikor már hosszú ideig vártam, vártam türelmesen, és nem hallottam, hogy lefeküdt volna, elhatároztam, hogy egy kicsit — alig, alig egy csöpp résnyire — megnyitom a lámpát. És megnyitottam — fogalmatok sem lehet róla, el sem tudjátok képzelni, milyen lopva, lopva —‚ míg végre egy halvány kis sugara, a pókfonalnál nem vastagabb, kipattant a résből, és telibe találta a keselyűszemet.

Tágan, tágan nyitva, nyitva volt ez a szem! — és elfogott a düh, amint beléje néztem. Biztos határozottsággal láttam, hogy milyen tompakék, láttam rajta a csúnya hályogot, amely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; és más semmit se láttam az öreg arcából, testéből: a sugarat ösztönöm pontosan az átkozott szemre irányította.

És nem említettem-e már nektek, hogy tévedtek, ha azt mondjátok, hogy őrült vagyok... Nem! Csak az érzékeim túl élesek. És most, hallgassatok! — most halk, tompa, gyors hangok ütötték meg a fülemet, mint amilyen a gyapotba csavart óra ketyegése lehet. Ezt, ezt a hangot is jól ismerem. Az öregember szíve verése volt. És ez a szívverés csak növelte dühömet, mint ahogy a dob verése bátorságra serkenti a katonát.

De még most sem mozdultam, visszatartottam magam, és csendben maradtam. Szinte nem is lélegeztem. Mozdulatlanul tartottam kezemben a lámpát. Azt próbáltam ki, hogy meddig tudom ilyen pontosan szemére szögezni a sugarat. Közben szíve pokoli verése egyre növekedett. Gyorsabban és gyorsabban, hangosabban és hangosabban dobogott. Az öregember rettegése a végsőkig fokozódhatott! Hangosabban, hangosabban dobogott minden pillanatban! Ide figyeltek? Megértitek, hogy mit mondok? Mondtam nektek, hogy ideges vagyok: az vagyok hát. És most az éjszaka halálos órájában, a régi ház félelmetes csendjében egy ilyen szívnek a verése, ez a különös hang ellenőrizhetetlen rémülettel töltött el engem. De mégis, még mindig visszatartottam magam, és csendben álltam. A szív pedig hangosabban, hangosabban dobogott! azt hittem, megreped! És most új félelem szállt belém: a növekvő hangot valamelyik szomszéd meghallja.

Ütött az öreg utolsó órája!

Hangos sikollyal kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet hörgött, egyetlenegyet! Egy szempillantás, és lerántottam a padlóra, és ráborítottam a nehéz ágyat. És vidáman mosolyogtam... Ezen túlvagyunk!... De a szív... a szív néhány percig, ha halkabban is, még mindig dobogott. Már nem nagyon bántott; a falon nem hallatszik át. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, halott, mint a kő. Szeme többé nem ingerek.

Ha még őrültnek hinnétek, ez a téveszmétek eloszlik, ha meghalljátok, hogy milyen ügyesen és óvatosan rejtettem cl a holttestet. Az éjszaka fogyott, én pedig gyorsan és csendesen dolgoztam. Első dolgom az volt, hogy szétdaraboljam a testet. Levágtam a fejet, a karokat és lábakat.

Azután felfeszítettem a padló három deszkáját, és alája temettem az öreget. Oly ügyesen, ravaszan helyeztem vissza a deszkákat, hogy emberi szem — még az Ő szeme sem nem vehette észre. Semmit sem kellett felmosnom, nem maradt egy kis folt, egy csöpp vér. Erre nagyon vigyáztam. Egy csöbör nyelte el mind, haha!

Mikor elkészültem ezzel a munkával, négy óra volt, még mindig sötét, mint az éjfél. Amikor a toronyban elütötte az órát, a kapun kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le, hogy kinyissam, mitől is félhetnék? Három férfi lépett he, tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, rendőrtisztek voltak! Az egyik szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; valami történhetett; bejelentette a rendőrségnek, és a rendőrség (a tisztek) eljött, hogy átvizsgálja a házat.

Mosolyogtam, mitől is félhettem volna? Szívesen köszöntöttem az urakat. „Álmomban én kiáltottam” — mondtam nekik. És hozzátettem, hogy az öregúr vidékre utazott. Körülvezettem látogatóimat a házban, és kértem, arra kértem őket, hogy alaposan kutassanak, nézzenek át mindent. Végre az Ő szobájához értünk. Megmutattam, hogy értéktárgyai, drágaságai hiánytalanul megvannak. Bizalmam annyira elragadott, hogy székeket hoztam a szobába, és azt óhajtottam, hogy itt pihenjék ki fáradalmukat, mialatt én teljes győzelmem vad bátorságában arra a helyre kerültem, amely alatt áldozatom feküdt.

A rendőrtisztek nem fogtak gyanút. Viselkedésem meggyőzte őket. Hihetetlenül nyugodt voltam. Így ültünk együtt, és barátságosan beszélgettünk, mialatt én könnyed válaszokat adtam. De nemsokára úgy éreztem, hogy elsápadok, és azt kívántam, hogy bárcsak már elmennének. A fejem fájt, a fülem csengett: de még mindig Ott ültek, és beszélgettek. A fülem egyre jobban és jobban csengett: folyton jobban, élesebben, határozottabban: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől; de csak folytatódott, határozottabb, erőteljesebb lett, amíg, amíg Végre úgy találtam, hogy nem a fülem cseng.

Kétségkívül már nagyon sápadt lehettem; de még mindig folyékonyan, ha mindjárt magasabb hangon beszéltem is. A zaj egyre növekedett, és nem volt segítség — halk, tompa, gyors volt, mint amilyen a gyapotba csavart óra ketyegése lehet. Lélegzet után kapkodtam, de a tisztek nem hallották. Gyorsabban, hevesebben beszéltem; de a zaj egyre-egyre erősbödött. Felkeltem helyemről, és jelentéktelen dolgokról vitába kezdtem, emelt hangon, vad kézmozdulatokkal beszéltem, de a zaj egyre nőtt, növekedett. Miért nem akarnak ezek még elmenni? Nehéz léptekkel, mintha jelenlétük ingerelne, és megjegyzéseik dühítenének, fel-alá jártam a szobában, a zaj pedig nőtt, egyre nőtt. Ó, Istenem, mit is tehetnék? Tajtékzottam, őrjöngtem, káromkodtam, felkaptam a széket, amelyen ültem, és végigvágtam vele a padlón, de a zaj mindenen túldobogott, és folytonosan nőtt. Hangosabb, hangosabb, hangosabb lett! És látogatóim csak beszélgettek, nevettek, kedveskedőn, mosolyogva, elégedetten. Hát lehetséges, hogy nem hallották? Hatalmas Isten! Nem, nem! Hallották! Gyanították! Tudták! Gúnyt űztek rémületemből! — ezt gondoltam és gondolom ma is. De minden elviselhetőbb volt számomra, mint ez a halálfélelem! Minden tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírom tovább kétszínű mosolyukat! Kiáltanom kell, vagy meghalok, és most megint! hallgassátok! hangosabban, hangosabban! hangosabban! hangosabban!

— Gazemberek! — sikítottam. — Ne tettessétek magatokat! Bevallom, amit tettem! Szakítsátok fel a deszkákat! Itt, itt! Itt dobog a rettenetes szív!

PÁSZTOR ÁRPÁD fordítása