A naplementék vörösek, az éjszakák hosszúak voltak, a tél pedig kellemesen csípős; közelgett a karácsony, az újesztendő dicső hírnöke, amikor is oly szörnyű esemény zavarta meg a csodálatos Golden Friars lakóinak nyugalmát — az emberek, a kandalló előtt ülve, a mai napig felemlegetik az esetet, amelynek iszonyatát csak az azóta eltelt hosszú évek tompították valamelyest; s örökre nevezetessé tette a falu régi fogadóját — minthogy a szerencsétlenség ott esett meg —‚ melyet a tágas northumbriai vidéken mindenki csak úgy ismert: György és Sárkány.

Toby Crooke-ot, a sekrestyést holtan kiterítették a fogadó udvarán, a régi kocsiszínben. A holttestet mindössze fél órával e történet kezdete előtt találták meg, fölöttébb különös körülmények között, egy olyan helyen, ahol akár egy hétig is elheverészhet az ember anélkül, hogy bárki megzavarná — Golden Friars lakóin rémisztő balsejtelem lett úrrá.

A fagyos, téli alkony átragyogott a nyugati hegysánc egyik szurdokán, a lemenő nap fénye lángoló bogakká változtatta a kopár szilfák ágait, s minden apró fűszálat a kedves kis városkát körülölelő réten. A házak könnyű, szürke kőből épültek, meredek oromtetőkkel, a hosszú, vékony kémények légies kecsességgel nyúltak az égbe a csodaszép tó partján elterülő, pázsittal borított síkságból, a túloldalon pedig a hegyek alkotta, hatalmas amfiteátrum zárta a völgyet, a hóval borított csúcsok elmosódva látszódtak az égbolt háttere előtt, s a lemenő nap sugara párás vörösre festette őket. Ha a tópart felé ereszkedve az ember megpillantja az elvékonyodó kéményeket és karcsú oromtetőket, a furcsa régi fogadót a pompás cégérrel, az ódon templom méltóságteljes harangtornyát; alkonyi órán vagy holdfénynél a környező táj ünnepélyes pompájában és nyugalmában úgy terül el Golden Friars a szeme előtt, mint valami mesebeli városka.

Toby Crooke, a hórihorgas sekrestyés, aki ötven is elmúlt már, előző este néhány helybéli komájával üldögélt a barátságos kis vendégfogadó konyhájában, s ginnel kevert langyos sört kortyolgatott mogorván a korsójából. Hét óra tájban tért be a kocsmába, hogy meghallgassa a híreket. Megelégedett ennyivel: lévén, hogy igen keveset beszélt, és mindig komornak tűnt.

Azóta sok mindenre fény derült Crooke-kal kapcsolatban, mindenféléket beszélnek róla az emberek.

Már egész fiatal korától fogva igazi csirkefogónak számított. Tanoncszerződését megszegve elszökött mesterétől, a bryemere-i cserzővargától; rossz útra tért, és sehogyan sem tudott megjavulni, emiatt aztán Golden Friars kis közössége arra a következtetésre jutott, hogy — talán Crooke-ot magát leszámítva — mindenki jobban járna — beleértve Crooke sokat szenvedett édesanyját is, aki végre-valahára megszabadulna a fiától —‚ ha egy nagy tucat negyedgallonos korsót a nyakába akasztva elsüllyesztenék ezt a pernahajdert a tóban, amelynek felszínén a házak szürke oromzata, a szilfák és a Golden Friars fölé magasodó hegyek tükröződtek; ám egy szép napon, negyvenéves korában, látszólag jellemében is megjavulva, Toby Crooke visszatért.

Tizenkét éve tűnt el, senki sem tudta, merre jár, s mi van vele Aztán egyszer csak, amint azt mondottam, újra felbukkant Golden Friarsben — szénfekete hajú, igen csöndes, nyugodt és rendszerető íickó lett belőle. Az anyja már meghalt, és eltemették; ám Golden Friars lakói szívélyesen fogadták a „tékozló fiút”. Doktor Jenner, a kiváló lelkész a következőkről számolt be feleségének:

— Kemény szíve meglágyult az idők során, drága Dollym. Láttam, ahogy tegnap a prédikáció alatt a szemét törülgette szegény fickó.

— Ezen nem csodálkozom, drága Hugh. Tudom, melyik részt könnyezte meg: „S öröm lészen a mennyekben!” Ugye, eltaláltam? Olyan gyönyörű volt. Kis híján én is elsírtam magam.

A lelkész nyájasan felnevetett, majd a szék fölé hajolva meg csókolta feleségét, és gyöngéden megpaskolta orcáját.

— Túl jó véleménnyel vagy a prédikációmról — mondta. — Mint azt jól tudod, Dolly, elsősorban a szegényeknek prédikálok. Ha ők megértik a mondandómat, biztos lehetek benne, hogy minden ki más is megért; és ami azt illeti, úgy vélem, prédikációm egyszerű stílusa mind az érzelmekre, mind a lélekre nagyobb hatást gyakorol.

— Mondhattad volna korábban, hogy Mr. Crooke elsírta magát. Született szónok vagy, drágám — kiáltott fel Dolly Jenner. — Nincsen párja az én uramnak. Soha életemben nem hallottam még ilyen remek prédikációkat.

Hát, erre mérget vehetünk; lévén a hölgy az elmúlt húsz évben a legjobb esetben is mindössze hat alkalommal vett részt istentiszteleten.

Golden Friars legtekintélyesebb polgárai megtárgyalták Toby Crooke visszatérésének kérdését. Doktor Lincote így szólt:

— Biztosan kemény élete volt; szikár az alakja, és jó inas; az is lehet, hogy katonáskodott; úgy kihúzza magát, mint egy tiszt; az a seb a jobb szeme fölött meg mintha puskagolyótól származna.

Biztos akadt, akinek szöget ütött a fejében, hogy vajon hogyan élhet túl valaki egy lövést, ha a golyóbis a szeme fölött hatol be a koponyájába; Lincote doktor — aki ifjú korában felcserként szolgált a hadseregben — azonban nem tartozott a hitetlenkedők közé, s mégis ki merészelne, legalábbis Golden Friars lakói közül, vitába szállni vele sebészeti kérdésekben? Magam is arra hajlok, hogy azt a bizonyos sebet pisztolygolyó okozta.

Mr. Jaricot, az ügyvéd, „kezességet vállalt” azért, hogy Crooke észhez tért utazgatásai során; a fogadás, a derék Turnbull, ki a György s Sárkányt vezette, pedig lelkesen így szólt:

— Keresnünk kéne neki valami munkát. Eljött az idő, hogy embert faragjunk belőle.

A felhajtásnak az lett a vége, hogy sok más egyéb mellett, Crooke lett a Golden Friars-i templom sekrestyése.

Precíz sekrestyés volt. Nem ütötte az orrát mások dolgába; hallgatag fickó volt, mégsem örvendett valami nagy népszerűségnek. Társaságban visszahúzódóan viselkedett; gyakran sétált egyedül a tó partján, míg mások fivest játszottak vagy kugliztak; amikor pedig betért a György és Sárkány söntésébe, magában iszogatott, s még az általános hangzavar közepette is mogorván meredt maga elé, és hallgatásba burkolózott. Volt valami vészjósló a pillantásában; s ha valami baj érte, igen veszedelmesen tudta villogtatni a szemét.

Furcsa dolgokat rebesgettek Toby Crooke-ról Golden Friars-ben. Azt viszont senki sem tudta, honnan származnak ezek az értesülések. Nincsen rejtelmesebb dolog a kósza híreszteléseknél. Mintha egy fiolából öntenék őket a levegőbe. Úgy terjednek, mint a járvány, a légkör láthatatlan áramlatai hordják szét őket, vagy a tellurikus törvények hasonlóképp felfoghatatlan hatására terjednek. Ezek a történetek, habár csak homályosan, de azzal a hosszú időszakkal foglalkoztak, amelyet Crooke a szülőfalujától távol, ismeretlen helyen töltött; de nem öltöttek határozott formát, és senki sem tudta megnevezni a hiteles forrást, ahonnan származtak.

A lelkész jóindulata megingathatatlan volt; s minden esetben makacsul ragaszkodott a bizonyítékokhoz. Így aztán Crooke is megmaradhatott állásában.
A tragikus esemény napvilágra kerülése előtti este a tragédiák bekövetkezte után mindig eszébe jut az embereknek egy sor jelentéktelen apróság —egy fiú, visszatértében a tavacskától, elhaladt a sekrestyés mellett, aki egy kidőlt fa törzsén ült egy kiugró szikla rejtekén, s éppen egy marék ezüstpénzt számlált. Csontos végtagjait vézna, görnyedt testéhez szorította, a térdét meg felhúzta az állához, hosszú ujjával számolta a tenyerében tartott érméket. Crooke olyan pillantást vetett a fiúra, „mint az ördög a Lincoln székesegyházra” — ahogyan egy régi angol közmondás fogalmaz. De Mr. Crooke komor és szúrós nézésében nem volt semmi szokatlan, hiszen soha nem mosolygott a gyerekekre, s még csak oda sem biccentett az utazóknak

Toby Crooke egy szürke, hideg és szűkös kőházban lakott, közel a templomhoz; a lépcsőfeljáró ablaka a temetőre nézett, ahol hosszú időn át gondosan végezte munkáját. A ház nagyobbik felében senki sem lakott.

Az öregasszony, aki a házban gondnokoskodott, egy rekamién aludt a hátsó traktusban lévő, burkolt padlójú kis szobában, törött hokedlik, régi zsákok, szúette ládák és mindenféle limlom között.

Nem tudta megmondani, mikor, de felébredt az éjszaka, és megpillantott egy férfit, aki kalapban állt a szobájában. A kezében gyertya égett, amit a fickó megpróbált eltakarni a kabátjával, hogy a fény ne ébressze fel az öregasszonyt; háttal állt neki, és pont abban a fiókban kotorászott, ahol az asszony a
pénzét szokta tartani.

Mivel azonban éppen aznap kapta meg negyedévi járandóságát, amelynek összege két teljes fontra rúgott, úgy döntött, belecsavarja az egészet egy rongyba, és a teásdobozába rejti, s elzárja az „étek-átokba”, avagy más néven pohárszékbe.

Az idős asszony megijedt, amikor meglátta az alakot a szobájában s azt sem tudta megmondani, hogy a látogató vajon a szomszédos temető felől érkezhetett-e. Hirtelen felült ágyában, s kihúzta magát, mint aki nyársat nyelt, fejkendője kis híján lehullott ősz hajáról, s — amint később beszámolt róla „ögész testibe’ mögborzongott”, de azért ráripakodott a férfira:

— Az Isten szerelmire, mi a físzkes fenít keres maga itten?

— Hun van a borsmenta, amit mindég magadná’ tartasz, asszony? Úgy fáj a belem, hogy mingyá’ megpusztulok.

— E’fogyott má’ mind, vagy egy hónapja — felelte az öregasszony, és felajánlotta, hogy készít egy forró italt, ha megígéri, hogy szépen visszamegy a szobájába.

A fickó azonban így szólt:

— Ne fáraggyék vele, majd iszok egy kupica borókapálinkát.

Azzal sarkon fordult, és kiment a szobából.

Másnap reggelre eltűnt a sekrestyés Nemcsak a szálláshelyén nem találták, hanem — miután a falut is tűvé tették érte egész Golden Friarsben nem lelték nyomát.

Ám előfordulhatott, hogy a saját ügyeit ment intézni valamelyik távoli faluba, s még azelőtt neki szándékozott vágni az útnak, hogy Golden Friars lakói felébrednének; ráadásul a sekrestyésnek nem éltek a környéken rokonai, hogy nyugtalankodtak volna miatta. Így hát az emberek nem idegeskedtek, hajlandóak voltak várni, lévén, hogy biztosra vették, Toby Crooke előbb-utóbb előkerül.

Három órakor a derék lelkész a háza ajtajában állt, s éppen a gyönyörű tavacska túloldalán emelkedő fenséges, meredek és barázdált ormokban gyönyörködött, amikor két férfit látott nyílegyenesen közeledni a réten át, egy, a tóparton kikötött csónak felől. Cipeltek valamit, ami, bár nem volt különösebben nagy, mégis roppant nehéznek tűnt.

— Biztos felismeri kend ezt a holmit — mondta az egyik csónakos, miután kis híján a lelkész lábára rakták terhüket: egy kis templomi harangot, méghozzá olyat, amilyennel a régifajta ha rangjátékok szokták elcsilingelni a magas hangokat.

— Meglesz vagy hetven font. Úgy vílem, onnan, abbúl a templomtoronybúl lött lehurcóva.

— Micsoda?! Hogy ez a harang a mi templomunkból való? — kiáltott fel a lelkész, akin egy pillanatra teljesen úrrá lett a döbbenet a rémisztő bejelentés hallatán. — Ó, nem! Nem, hiszen ez lehetetlen! Mégis hol találták?

Az egyik fickó hajnalban találta meg a csónakot, úgy ötven yardnyira volt kikötve attól a helytől, ahol előző éjszaka hagyta, de arról bizony halvány fogalma sem volt, hogyan fordulhatott ez elő. Amikor a társával épp megragadni készültek az evezőket, felfedezték a harangot, a csónak aljában feküdt, egy darab kanavásszal letakarva, a sekrestyés ásócsákánya, avagy „trancsírozója” mellett, már ahogyan egymás közt nevezték ezt a széles, lapos fejű, különös szerszámot.

— Felettébb különös! Meg kellene néznünk, nem hiányzik-e a toronyból valamelyik harang — javasolta a lelkész fontoskodva. — Crooke visszajött már? Tudja valaki, merre van?

De a sekrestyés még mindig nem került elő.

— Ez érthetetlen, s bosszantó — sóhajtozott a lelkész. — De az én kulcsommal is be tudunk jutni. Rakják csak le a harangot az előszobában, mindjárt hozom a kulcsot. S akkor végre kiderül majd, hogy mi folyik itt.

Így tehát felkerekedtek, s elindultak a templomhoz; a lelkész ment elöl, a kulcsokat szorongatva. Bedugta a kulcsot a zárba, belépett a félhomályos földszinti előcsarnokba, és behúzta maga mögött az ajtót.

Egy félig töltött zsák hevert a földön, a szája nyitva, mellet te egy darab zsineg. Valami megcsörrent a zsákban, amikor az egyik fickó otrombán félretaszította a lábával, hogy elférjen mellette.

A lelkész kinyitotta a templom ajtaját, és bekukkantott. A nyugati égbolt sötétvörös ragyogása világított át a keskeny ablakon, s a pislákoló tűz búskomor fényével vonta be az oszloptörzseket, a boltíveket, a tölgyből való régi fafaragványokat, s a kifakult szobrokat.

A lelkész visszahúzta a fejét, és becsukta az ajtót. Az előcsarnokra szokatlanul sűrű félhomály borult, a lelkész előregörnyedve belépett a csigalépcső aljában nyíló keskeny ajtón, amely az első karzatra vezetett; onnan egy majd’ huszonöt láb magas, összetákolt falétrán lehetett feljutni a harangtorony padlására nyíló csapóajtóhoz.

Kísérőivel a sarkában kapaszkodott felfelé a keskeny fokokon a harangpadlásra. Roppant sötét volt: csak a vastag falba vágott, ív alakú nyíláson szüremlett be némi fény; így kellett tájékozódniuk. A sötétből kitekintve látszottak a vörösen villanó-rezzenő borostyánlevelek, melyeknek sűrűjében verebek csicseregtek.

— Megtennék, hogy valamelyikük felmászik, és megszámolja a harangokat, s szemügyre veszi, hogy rendben vannak-e? — kérdezte a lelkész. — Ha jól tudom...

— A héccencségit! Hát emmeg mifene! — kiáltott az egyik fickó, s hátrahőkölt a létra aljától.

— Szent Habakuk! — nyögte a másik, hasonlóképp megrökönyödve.

— Uram, irgalmazz! — A lelkésznek, amikor meglátta a földön heverő sötét halmot, és odahajolt, hogy megvizsgálja, elakadt a lélegzete; keze egy élettelen, hideg arcot érintett.

Közös erővel odavonszolták a hullát a padlón keresztben futó fénycsíkhoz.

Toby Crooke volt az! A homlokát rémes sebhely csúfította,

Riasztották a falubelieket, Lincote doktor, Mr. Jarlcot meg Turnbull, a fogadós egy sereg rémült kíváncsiskodó kíséretében azon nyomban a helyszínre sietett.

Az első dolog, amit sikerült megállapítaniuk, hogy a szerencsétlen fickó már jó pár órája meghalt. Aztán azt is tisztázták, hogy a koponyája a homlokát ért rettenetes erejű ütés következtében betört. Végül pedig az is megállapítást nyert, hogy Crooke a nyakát szegte.

Megtalálták a kalapját, benne a sáljával, a padlón, ott, ahová valószínűleg ő maga tette.

Lassan fény derült a rejtély részleteire; miután a harangot a templomtorony harangjátékának egyikét megtalálták a fal mellett, ahová gurult, s a peremén amelynek íve egyezett az áldozat homlokán keletkezett borzalmas repedéssel véres hajcsomó éktelenkedett.

Megvizsgálták az előtérben heverő zsákot is; kiderült, hogy tele van templomi szertartásoknál használt ezüsttárgyakkal; de volt a zsákban egy ezüsttálca is, ami úgy egy hónappal azelőtt tűnt el Dr. Lincote értéktárgyai közül; aztán előkerült a lelkész arany csavarirónja, amiről azt hitte, az egyházközségi anyakönyvben felejtette; de találtak még a zsákban ezüstkanalakat és számos egyéb használati tárgyat, amelyeknek az utóbbi években vagy tucatnyi Golden Friars-i háztartásból kélt lábuk; a holmik titokzatos eltűnése jó ideje nyugtalansággal töltötte el a kis közösség talpig becsületes lakóit. Két harangot szedtek le a harangjátékból; a gyülekezet élesebb eszű tagjainak kezdett összeállni a kép, lassacskán rájöttek, milyen aljas tervei voltak a torony padlóján szétroncsolt fejjel heverő sekrestyésnek, aki két napja még a szent harangot húzva hívta össze Golden Friars igaz keresztényeit az istentiszteletre.

A holttestet átvitték a György és Sárkány fogadó udvarára, és lefektették a kocsiszín padlójára; aztán eljöttek a faluból az emberek, hogy egy pillantást vethessenek a holttestre; komor képpel állták körül Toby Crooke földi maradványait, s közben olyan halkan beszélgettek, mintha templomban lettek volna.

A lelkész, cúgos cipőben és széles karimájú papi kalapban, egyenesen állt a helyi előkelőségek ötfős társaságában; az orvos, az ügyvéd, Sir Geoffrey Mardykes, aki éppen tiszteletét tette a faluban, valamint Turnbull fogadós a kövezett udvar közepén, körben állva diskuráltak, miután megvizsgálták a holttestet, amely előtt tátott szájjal, homlokráncolva járkáltak fel-alá a falubeli csavargók, s közben suttogva osztották meg egymással hátborzongató találgatásaikat.

— No, mit szósz ehhő? — fordult Tom Scales, a György és Sárkány öreg lovásza sápadtan, ajkán bágyadt, ámde komor mosollyal Dick Linklinhez, akivel épp akkor fordult ki a kocsiszín kapuján.

— Az örgyög műve lösz, a’ látta el a baját — súgta Dick a komája fülébe. — A sekröstyés a nyakát szegte, mint az a lyány, akit beletaszigált a scarsdale-i karrvályúba; emléksző, mit mesít eccer az az öreg baka, mikor betért a fogadóba? Szencséges jójsten! Sose nem fogom mán tunni kiverni a fejembű asztat a történetet.

— Úgy vílem, az utósó szójig szentigaz vót minden, amit mondott — vágta rá a lovász —; és mikó álmába’ piszkavassal beverte a fejit annak a fickónak. Nédd csak, pontosan ugyanott kapta el ennek is a homlokját a harang szíle. Hitemre mondom, kísz csuda, hogy az ördög nem vitte magáva’ még az iccaka a hulláját, mint Tam Lunderét, Mooltern Miilben.

— Ejjha, komám, tán látta valaki, hogy az ördög betért a templomba’?

— Ami azt illeti, ja hulla ollyan ocsmány, hommég maga a sátán is megrianna tűlle; van igazság abba’, amit mondol. A fejin talátad a szöget, annyi szent. Merhogy Belzebub se merní bedugni az orra hegyit se a templomba, míg annyira se, minda körömpiszkom hossza.

Miközben a két fickó így beszélgetett, az udvar közepén álldogáló úriemberek alaposan meghányták-vetették a dolgokat, és üzenetet küldtek a messzi Hextan város halottkémének.

Addigra az alkonypír utolsó halvány nyoma is eltűnt az égboltról; így aztán fel sem merült senkiben, hogy halottszemlét tartsanak.

Időközben szörnyű bizonyossággá vált, hogy a sekrestyésnek valóban szándékában állt kirabolni a templomot, s akkor lelte halálát, amikor megpróbálta lecipelni a második harangot — amint arra már fény derült a torony rozoga létráján. Háttal zuhant le, és a nyakát szegte, amikor megütötte magát a karzat padlóján; a súlyos harang pedig, ahogy utána zuhant, élével a tolvaj homlokába csapódott.

Soha ember nem végezte még be földi pályafutását ily teljességgel, ilyen kettős szerencsétlenség által, egyetlen szempillantás alatt.

A gyanú szerint a sekrestyés aznap éjjel át akart evezni a haranggal meg a zsákkal a tó túlpartjára, hogy aztán a csákánya segítségével elássa a zsákmányt a cloustedi erdőben, és néhány órán belül — ami egyáltalán nem tűnt lehetetlennek —‚ még pirkadat előtt, észrevétlen s feltűnés nélkül visszatérjen a faluba. Semmi kétség, hogy biztos helyre rejtette volna a rablott holmit, majd úgy rendezte volna a dolgokat, hogy úgy tűnjék, betörtek a templomba. Mindent megtett volna, nehogy véletlenül őrá terelődjön a gyanú, s türelmesen kivárta volna a kedvező alkalmat, hogy újra birtokába vehesse az elásott kincset, s biztonságban túladhasson rajta.

Most azonban mind egy szálig, és teljes pompájukban, napvilágra kerültek a Crooke-kal kapcsolatos hajmeresztő mendemondák, amelyek, úgymond, beszivárogtak a fickó után a faluba. Az idős Mrs. Pullen elájult, amikor meglátta Crooke-ot, majd később elmondta Lincote doktornak, hogy úgy véli, Crooke volt az a haramia, aki leadta a végzetes lövést a szerencsétlenül járt kocsisra, azon az éjszakán, amikor kirabolták őket Hounslow Heathnél. Aztán ott voltak még azok a történetek, amiket a környéken kódorgó öreg, falábú baka mesélt, meg még ötven másik, amit egészen addig kétkedve fogadtak, de amelyek eztán elképesztő erővel ragadták meg a hiszékenyebb falubeliek képzeletét.

A múlandó alkonyi fényeket hamar felváltotta a kora esti sötétség.

A fogadó udvara lassan elcsendesedett; a halott sekrestyés a hátára fektetve feküdt a sötétben, bezárták a régi kocsiszínbe, amelynek kulcsát Tom Scales, a György és Sárkány hűséges, öreg lovásza rakta zsebre, nehogy elvesszen.

Nyolc óra felé járhatott, a lovász egyedül álldogált az úton a György és Sárkány bejárata előtt, s épp elpöfékelte pipáját. A Hold fényesen ragyogott a tiszta, fagyos égbolton. A tó túlpartján emelkedő hegyvonulat, mintha csak a káprázat, a képzelet játéka lett volna. A levegő se rezdült. A kopár szilfák ágain nem szűrődött át se sóhaj, se halk moccanás. A tó vizét nem fodrozta szellő, s olykor úgy tükrözte vissza komor, kék mélységéből a ragyogó Holdat, mintha az csiszolt acélból lett volna. A tóparti út, amely a fogadó bejárata előtt haladt el, vakítóan fehérnek tetszett.

Pár száz yarddal arrébb, balra, a tó felé, sötét magyal- és borókabokrok sűrűjében, mint két fehér kísértet állt a lelkész házának kapuját tartó két magas oszlop, tetején a hatalmas kőgömbökkel, amelyek mintha az utat fürkésző fejek lettek volna. Ilyentájt általában már csend honolt a falucskában, Golden Friars lakói korán feküdtek. Azt a néhány falubelit leszámítva, aki összegyűlt a fogadó konyhájában, mindenki behúzódott a saját házába.

Tom Scales azon töprengett, hogy bemenjen-e a kocsmába. Valami furcsa érzés kezdte bizsergetni a lelkét. A sekrestyésre gondolt, s képtelen volt kiverni a fejéből a halott fickó merev arcát, amikor egyszer csak a fagyott úthoz verődő paták távoli, de mégis éles kopogása ütötte meg a fülét. Tom ösztöne megsúgta, hogy hamarosan vendéget fogadhatnak a György és Sárkányban. Tapasztalt füle elárulta, hogy a lovas a dardale-i úton közeledik, amely, miután átvág a hatalmas kiterjedésű és roppant zord tőzeglápon, Dunner Cleugh mellett átszeli a déli fennsíkot, hogy végül a tó partján, a lelkészi lak kapujának közelében, a mardyke-i úttal egyesülve, befusson Golden Friarsbe.

Azon a helyen néhány magas fa állt; de a Hold olyan erősen ragyogott le az útra, hogy a fák árnyéka hátrafelé vetült.

A paták tompa dübörgése elárulta, hogy a ló vágtában közeledik. A lovas azonban csak nagy sokára bukkant fel. Tom azon tűnődött, hogyan hallhatta meg egyáltalán ekkora távolságból egy ilyen fagyos este.

A sejtése beigazolódott. A látogató a hegyi úton érkezett, a dardale-i tőzegláp felől; most már látta is a lovast, aki minden bizonnyal éppen abban a minutumban fordult be a lelkészi lak sarkán, amikor az öreg lovász szeme egy pillanatra lecsukódott a fáradtságtól; mert amikor először látta, a lovas úgy vágtázott felé a fátyolos holdfényben a tópart felől, a fogadó és a lelkészi lak kapuoszlopai között kanyargó lapos úton, mint egy árnyék.

A lovásznak arra sem maradt ideje, hogy eltöprengjen, vajon miért hajszolja ilyen ádáz tempóban a lovas az állatot, és hogyan hallhatta meg közeledtüket ahogy most utánaszámolt — legalább három mérföld távolságból. Alig kellett ugyanis néhány szempillantás, hogy a ló és a lovas megálljon a fogadó bejárata előtt.

Erős, fekete csődör volt, leginkább a hatalmas termetű ír hunterre emlékeztetett, amely úgy száz éve örvendett igen nagy népszerűségnek, lévén, hogy képes volt könnyedén átügetni az ország egyik végéből a másikba kétszáz font súlyú rakománnyal a hátán. Ebből az állatból kiváló csataló lehetett volna. A szeme sem rebbent. Prüszkölt, a földet kapálta, a sörényét rázta; aztán a fülét hátracsapva leszegte a fejét, látszott, hogy készen áll ki rúgni, hogy aztán ágaskodjék; türelmetlennek tűnt, mintha azt várta volna, mikor vághat neki újra az útnak, képtelen volt akár csak egy pillanatra is nyugton maradni.

A lovas leszállt a nyeregből.

Olyan könnyedén, ahogyan az árnyék vetül.

Magas, szikár alak volt. Ujjatlan köpenyt vagy rövid palástot viselt, háromszögletű kalapot, meg térd fölé érő lovaglócsizmát, mint amilyet Anglia elmaradott szegleteiben volt szokás hordani a múlt század vége felé.

— Fogjad, cimbora — szólt oda az idegen Scalesnek. — Nem kell megjáratnod, vagy lecsutakolnod, sose izzad meg vagy fárad el. Etesd meg zabbal, de ne sürgesd! Szállásmester! — kiáltotta az idegen mély, dörgő hangon, a régimódi formulát használva, amely akkoriban időnként még el-elhangzott az isten háta mögötti kis falvakban.

Ahogy Tom Scales az istálló felé vezette a lovat, az állat egyszer csak gazdája felé fordította fejét, és rövid, éles nyerítést hallatott.

— Törődj a magad dolgával, öregfiú, nem kell úgy rohanni — kiáltott vissza az idegen a lónak, aztán harsány, fülsértő nevetésben tört ki, és öles léptekkel a fogadó felé indult.

A lovász bevezette a csődört a fogadó udvarára. Ahogy elhaladtak a kocsiszín kapuja előtt, amely mögött a sekrestyés hullája hevert, a ló prüszkölni kezdett, a földet kapálta, s hirtelen leszegte a fejét, a fülét pedig a deszkapalánkhoz közelítette, mintha hallgatózna, hátha neszez valaki odabent; végül ugyan olyan rövid, éles nyerítést hallatott, mint az imént.

A hullával való rejtélyes kokettálás láttán a lovász egész testében megborzongott. Percről percre egyre kevésbé kedvelte az állatot.

Gazdája már a fogadó folyosóján járt.

— A konyhába megyek — közölte dörgő basszusán a csapossal. S csak ment tovább, mint aki úgy ismeri a helyet, mint a tenyerét; nem úgy festett, mintha sürgős lenne a dolga — milyen ráérősen lépdel, gondolta a szolga —‚ mindazonáltal még ebben a komótosnak tetsző tempóban is jóval a csapos előtt lépett be a György és Sárkány konyhájába.

A tőzegből, szénből és száraz fából rakott, hangosan ropogó tűz bevilágította a tágas, ám barátságos helyiséget a konyhaedények, lábasok és serpenyők, az egymásra halmozott óntányérok és tálak oldaláról visszaverődött a tűz fénye; körben a falakon a mennyezetről hosszú füzérekben lógó hagymák, füstölt oldalasok és sonkák elmosódott árnyéka táncolt.

Ez alkalommal az orvos, az ügyvéd, de még Sir Geoffrey Mardykes sem tartotta méltóságán alulinak, hogy letelepedjék a konyhában a tűz mellett, és pipára gyújtva megvitassa a szörnyű esetről keringő pletykákat.

A hórihorgas idegen hívatlanul toppant be.

Úgy nézett ki, mint egy nyurga, izmos testalkatú, negyvenes éveiben járó spanyol, feketére cserzett bőrrel, és csontos, lapos orral. Kalapja karimája alól kivillant kegyetlen, fekete szeme; a bajusza alatt meg mintha mély, nyúlajakra emlékeztető vágás szelte volna ketté a száját.

Sir Geoffrey Mardykes és a fogadós, az orvos meg az ügyvéd hathatós támogatásával, éppen harmadszorra vagy negyedszerre vitatta meg és beszélte át a Toby Crooke halálával és feltételezhető terveivel kapcsolatos teóriákat, amikor az idegen belépett a konyhába.

A jövevény, valami mosolyfélével ajkán, kalapot emelt.

— Hogy hívják ezt a helyet, uraim? — szegezte nekik a kérdést az idegen.

— Golden Friarsben jár, uram — felelte udvariasan az orvos.

— A György és Sárkányban, uram; Anthony Turnbull, szolgálatára — szólalt meg ugyanabban a pillanatban a fogadós, és ünnepélyesen meghajolt. A két hang úgy olvadt egybe, mintha az orvos és a vendéglős kördalt énekelt volna,

— A György és Sárkány — ismételte a lovas, s a kandallóhoz lépve a tűz fölé tartotta a kezét. — Szent György, György király, a Sárkány és a Sátán. Hatalmas szobrot láttam a bejáratnál, uram. Gondolom, gyakran betérnek ide mindenféle bálvány imádók: udvaroncok, vallási fanatikusok, meg hasonló semmirekellők. Végtére is mindegy, miből csinál pénzt az ember. Mindenkit szívesen látnak, feltéve, ha eleget iszik. Felteszem, akad itt egy-két pohár puncs. Mindenki a vendégem. Hányan is vagyunk? Rajta, számoljuk csak, nehogy valaki kimaradjon! Uraim, itt szándékozom tölteni az éjszakát, a lovamat az istállóban hagytam. Miféle ünnepség, mulatság vagy vásár hozott össze ennyi kedves atyafit? Mikor legutóbb megfordultam itt — mert, ahogy jobban belegondolok, ismerős nekem ez a hely —, mindannyian savanyú képpel ültek. Vasárnap volt, minden ünnepnapok leggyászosabbika; s teljes lett volna a búskomorság, ha nincs a körünkben a sekrestyésük, Mr. Crooke, az a földre szállt szent. — Azzal az idegen hátrapillantott a válla fölött, és hozzátette: — Ah! Mintha ezúttal hiányozna, Jól látom?

A társaság egy része igencsak megrémült. Mind abba az irányba bámult, amerre az idegen a fejével biccentve nézett.

— Nincs itt, nem lehet itt, hisz’ látjuk, hogy nincs itt — szólalt meg Turnbull, ellentmondást nem tűrő hangon, ahogyan csak a jó öreg Joe Willet tudott szónokolni; fütyült rá, hogy a fogadóját esetleg kísértetjárta háznak bélyegzik. — Baleset érte, uram: meghótt, s most valahol másutt van, következésképp nem lehet itt.

Erre aztán a társaság elébe tárta az idegennek a történteket — dolguk könnyítendő felosztották maguk közt a feladatot, méghozzá úgy, hogy mindig legalább ketten vagy hárman beszéltek egyszerre, és senki sem fejezhette be mondandóját anélkül, hogy a második mondatához érve ne vették volna át tőle a szót, azzal a céllal, hogy kijavítsák.

— A mennyekben van, oly biztos ez, mint hogy maguk nincsenek ott — állapította meg az idegen, amint sikerült a történet végére érni. — Még hogy a haranggal babrált! S ezért halt meg, mi? Fogadós, hozzon még inni! Hogy egy sekrestyés azért halt meg, mert le akarta szedni a templomtoronyból a harangot, amivel tíz éven át harangozott!

— A dardale-i úton jött, ha jól sejtem, uram? — kérdezte az orvos (lévén a falusiak kíváncsi népség) — Micsoda komor vidék a dardale-i tőzegláp, uram; s milyen kietlen és meredek a kaptató a hegy túloldalán.

— Így igaz, minden szavával egyetértek. A dardale-i lápon át jöttem, amely fekete, mint a szurok, és rothadt, mint egy sírgödör, aztán felkaptattam a cikcakkos ösvényen, amit maguk útnak neveznek, s ami úgy fest a holdfényben, mintha mészkőből lenne, majd keresztülvágtam Dunner Cleugh-on, ahol olyan sötét volt, mint egy szénbánya mélyén, végül megérkeztem ide, a György és Sárkányba, ahol a lobogó tűz mellett bölcs emberek diskurálnak, remek puncsot kortyolva, sőt ezek szerint a kocsiszínben még egy hulla is van. Odagyűlnek a keselyűk, ahol a dög van. Rajta, fogadós, merjen még a poharunkba a fenséges nektárból! Igyanak, uraim, igyanak mind! Kotyvasztanak nekünk még, ha kell. Mily mennyei az alkohol szaga! Remélem, ízlik, uraim: hiszen úgy meg van fűszerezve, mint egy múmia. Igyanak, barátaim! Merje csak a puncsot, fogadós uram! Mindenkinek jut! Ne sajnálja tőlünk!

A vendég a zsebében kotorászott, aztán elővett három guinea-t, s Turnbull kövér tenyerébe nyomta.

— Töltögesse csak a puncsot, amíg el nem fogy. Régóta kedvelem a fogadóját. Sokszor megálltam már itt jöttömben-mentemben Magát is jól ismerem, Turnbull, bár lehet, hogy nem ismer meg.

— Való igaz, nem tudom, kihez van szerencsém, uram — felelte Turnbull, s erősen fürkészte az idegen sötét s vészjósló ábrázatát, amelyet, vagy amelyhez hasonlatosat — s erre akár meg is mert volna esküdni — még életében nem látott. A guinea-k súlya és színe azonban igencsak kedvére való volt, ahogy a zsebé be rakta őket. — Remélem, kellemesen fogja érezni magát, amíg nálunk tartózkodik.

— Szobáról gondoskodott-e már?

— Igen, uram. A cédrusfa hálóban szállásoltam el.

— Ismerem azt a szobát, igen. Jól ismerem. Nem, köszönöm, most nem kérek puncsot. Talán majd később.

A társaság tovább diskurált, az idegen azonban elcsendesedett. Egy tölgyfa lócára ült a tűz mellé, s kezét-lábát kinyújtva, látszólag igen nagy élvezettel melengette tagjait; háromszögletű kalapját kissé az arcába húzta.

A társaság fokozatosan fogyatkozott. Sir Geoffrey Mardykes távozott elsőként; őt néhány alacsonyabb származású falubeli követte. Az utolsó tá1 puncs is elfogyott lassan. Az idegen ki ment a folyosóra, s így szólt a csaposhoz:

— Hozz egy lámpást! Meg kell néznem a lovamat. Gyújtsd meg hé! Ez megteszi. Nem, neked nem kell velem jönnöd.

A hórihorgas utazó kivette a fickó kezéből a lámpát, öles léptekkel az istálló kapujához ment, kinyitotta, és belépett.

Tom Scales a járdán ácsorogva épp az istálló ablakán kukucskált volna befelé, hogy megnézze a lovakat, amikor az idegen megrángatta az ingujját. A lovász rémülten vette észre, hogy egyedül maradt avval az emberrel, aki éppen akkor a gondolatait kísértette.

— Úgy hallom, van idebent valami érdekes dolog — bökött az idegen a hüvelykujjával a régi kocsiszín kapujára. — Kukkantsunk be!

Tom Scales abban a pillanatban éppen olyan lelkiállapotban leledzett, amely kedvező volt mindazon illetők számára, kik alázatos és engedelmes szolgát keresnek. A lovász roppantul megrökönyödött, sőt, zavarodottság lett úrrá rajta. S éppen ezért jámboran tűrte, hogy az idegen a kocsiszín kapujához vezesse.

— Gyere be, és tartsd nekem a lámpást! — parancsolta az idegen. — Nem leszek hálátlan, meg fizetlek rendesen.

Az öreg lovász kinyitotta és leszedte lakatot.

— Mitől félsz? Lépj be, és világíts az arcába! — morogta zordan az idegen. — Tárd ki a lámpást: állj oda! Hajolj fölé kicsit, ne aggódj, nem fog megharapni! Maradj veszteg, különben vele fogod tölteni az éjszakát!

Ez idő alatt hazaszállingózott mindenki a György és Sárkányból; s röviddel azután Anthony Turnbull — aki, jó fogadóshoz méltán, mindig utolsónak bújt ágyba, s elsőnek volt talpon a házban — még egyszer körülnézett a konyhában, hogy aztán, aznap utoljára, megszemlélje az istállóudvart, amikor is, halálra vált arccal, Tom Scales támolygott be a helyiségbe égnek állt a haja, leült az egyik tölgyfa székre, egész testében reszketett, a homlokát törülgette a kezével, s ahelyett hogy kibökte volna, mi történt, nagyot sóhajtott csak azután bírt megszólalni, hogy lehajtott egy pohárka konyakot.

— Itten van az örgyög a házba’, személyesen! Szencséges Isten! Kűdessen gyorsan érte, uram! — A lovász természetesen a lelkészre gondolt — Tán ő maj’ szentírással a kezibe rá tudja venni, hogy rögvest menjen máshová. Az úr irgalmazzon bűnös lelkünknek? Bevallom magának, Mr. Turnbnll, magam is sokat vétkeztem. Nem merek egy fődíl alatt maranni vele az ícaka.

— A hórihorgas, fekete képű, törött orrú fickóra gondolsz? Hisz az egy igazi úriember, tele az erszénye, s a lova is megér vagy ötven fontot!

— Na, az a ló se különb a lovasánál. A többi gebe az istállóba’ mind megborzongott félelmibe, szakadt rólluk a verítték. Hátravittem ültet a szénapajtába, hogy minné’ messzibb legyönek tűlle; aszittem, nem bírom elvezetni üket a csődör mellett. De emmég nem minden. Íppen az ablakon kandikátam befele, mikor a fickó megáll a hátam megett, oszt ráteszi a kezit a vállomra, oszt aszongya, kísérgyem mán el, nyissam ki nekije a kocsiszínykaput, oszt világíjjak nekije a lámpással, amíg közelebbrű megvizslassa a hótt embör pofázmányát; akkó, Istönömre esküszöm, láttam, hogy a hulla kinyitja a szemit, és az állkapcsát mozgassa, mintha naon mondani akart vóna valamit. Meg se bírtam moccanni, hang nem gyütt ki a torkomon, égnek állon a hajam ijedtembe’; oszt vígre valahára sikerült elrikkantanom magam, aszontam: „Hát emmeg mi vót?” No, erre rám nézet a fickó, olyan vót, mintha maga az örgyög méregetett vóna aztán visítva felröhögött, és kiverte a kezembű a lámpást. Mikor magamhoz tértem, odakinn vótunk a kocsiszínykapu előtt. Besütött a hód, akkó láttam, hogy a hulla ott hever kiterítve az asztalon, akó hagytuk; a fickó meg jó nagyot belérúgott az ajtóba. „Zárd be!”, förmett rám; s én nem vótam rest, be is lakatótam azonnyomba’. Itt van a kúcs, fogja, fogadós uram. Pízt kínát neköm ez a fickó: aszonta gazdaggá tesz, ha eladom neki a hullát, és segítek kicipelni onnan.

— No, de ember! Mégis minek kellene neki a hulla? Nem orvos ez. Alaposan rászedett téged, öreg, annyi szent — mondta Turnbull.

— Nem, télleg a hullát akargya. Olyasmire készű, amit se maga, se én nem tunk kitalányi; hajlandó ez még tolvajlásra is, hogy megszerezze, és engem se kímélne, ha az útjába állnék. Ez a fickó bizonnyal egy rém, manó vagy kobód, amék a dardalei lápbú búvik elő icakánkint; vagy, és akkó a jóisten óvgyon mög minket, maga az örgyög!

— Hun van most? — kérdezte a fogadós, aki közben nyugtalankodni kezdett.

— Főrohant a szobájába a hátsó lépcsőn. Csudálom, hogy nem hallotta, úgy dobogott, mint egy vadló, oszt úgy bevágta maga mögött az ajtút, hogy még a falak is beleremegtek. De az Úr a megmondhatója, hun van a fickó mostan. Menjünk gyorsan a lelkészért, híjjuk le a fickót a szobájábú, oszt beszéljünk véle.

— Ugyan-ugyan, nem szép dolog, ha az embernek ilyen könnyen mába száll a bátorsága — mondta a fogadós, de akkorra már ő is falfehérre vált a félelemtől. — Az pedig igazán remek volna, ha híre menne, hogy maga az ördög járkál a György és Sárkányban! Az a fogadó vesztét jelentené. Biztos vagy benne, hogy bezártad a kocsiszín ajtaját?

— Hát honne, uram, egísz biztos.

— Jer velem, Tom, nézzünk körül még egyszer az udvaron.

Így aztán szorosan egymás mellett lépkedve csendben kimentek a fogadó régimódi, négyszögű belső udvarára — amelyet az istálló meg a többi rácsozatos melléképület szegélyezett —‚ és közben egyfolytában jobbra, balra, meg hátra pillantgattak. Amint kiléptek az ajtón, megálltak a kocsma oromfalának árnyékában, körbekémleltek, és hallgatóztak.

Lámpást gyújtottak, aztán Tony Turnbull Tom Scales vállába kapaszkodva elkezdett előrefele araszolni. Turnbull maga után vonta a lovászt, így mentek néhány lépést; aztán megálltak, és a fogadós maga elé taszította Tom Scalest; ezután roppant óvatosan mint az előcsatározók, amikor tűz alá veszi őket az ellenség — araszoltak tovább a kocsiszín ajtaja felé,

— No, ottan van, lássa mán? — súgta oda a fogadósnak Tom, és a lakatra bökött, amely — a holdfényben ez jól kivető volt — a helyén lógott.

— Amondó vónák, minnyünk vissza!

— Én meg azt mondom, előre! — vágott vissza a fogadós nagy vehemenciával. — Nem járja, hogy bárki kényire-kedvire szórakozzék avval a szerencsétlen flótással — mondta, s azzal a kocsiszín ajtajára mutatott, ahol a sekrestyés hullája hevert.

— Reggel jön a halottkém, hát hogy nézne má’ ki, ha eltűnne a hulla, amit meg kell vizsgálni? — A fogadós e szavak kíséretében kinyitotta a lakatot, de csak miután Tom kezébe nyomta a lámpást. — Rajta, Tom, kukkantsál csak be — mondta, majd így folytatta: — Nálad van a lámpás. Nézd már meg, hogy minden úgy vane, ahogy hagytad!

— En asztán nem, mégha cserébe odajaggya a fogadót, meg ami benne van — felelte Tom zordan, és borzongva hátralépett.

— Mi a... mitű’ ijetté’ meg ennyire, mi? No, üsse kő, adsza ide azt a lámpást: majd én benézek,

Azzal óvatosan, apránkint kinyitotta az ajtót; s a lámpást a feje fölé tartva komor képpel, sápadtan belesett a kis résen, behunyta a fél szemét, mint aki attól tart, hogy valami az arcába röpül. Aztán egyetlen szó nélkül becsukta az ajtót, és helyére kattintotta a lakatot.

— Na, ez innen nem megy sehova, annyi szent — suttogta, s biccentett a lovásznak. E pillanatban éles nevetés harsant a fejük fölül, s törte meg a csendet, minek következtében az udvaron szunyókáló szárnyasok felriadtak, és kotkodácsolni meg gágogni kezdtek.

— Ott van la! — kiáltott fel Tom a fogadás karjába kapaszkodva — Fönn az ablakba’!

A cédrusfa szoba ablaka, a kétkarú lépcső tetején, valóban nyitva volt; a sötét helyiségben egy még sötétebb árnyalak körvonalát lehetett kivenni, amint a kőből való ablakpárkányra könyökölve néz lefelé rájuk

— Lássa a szemit, ollyan, mind az izzó parázs! — nyögte rémülten az öreg lovász.

A fogadós azonban hiába meresztgette a szemét, ugyanis teljesen össze volt zavarodva, ráadásul nem látott olyan jól távolba, mint Tom Scales.

— Ideje volna, uram — rikkantotta Tony Turnbull, s meghűlt az ereiben a vér, mert úgy látta, mintha egy vörösen izzó szempár meredt volna rá az ablakból —‚ ideje volna, hogy, mint minden derék ember, maga is nyugovóra térjék, s aludjék egy jót.

— Oly mélyen, mint a sekrestyés! — felelte a gúnyos hang az emeletről.

— Gyerünk innen! — suttogta dühösen a fogadós a lovásznak, s jó erősen megrángatta az ingujját.

Bementek a házba, s becsukták maguk mögött az ajtót.

— Bárcsak elhordaná az irháját — nyögte a fogadós, hátát a folyosó falának vetve. — Virrasztani fogok, annyi szent, és te is velem virrasztasz, Tom. Jer a fegyvertárba. Az én fogadóm udvaráról ugyan senki nem fog hullát lopkodni, amíg meg tudom húzni a ravaszt.

A György és Sárkány fegyvertára úgy tizenkét négyzetláb területű. Benyúlik az istállóudvarra, s az ablakából kiváló rálátás nyílik a régi kocsiszínre; a keskeny kis oldalsó ablakból pedig a fogadónak az udvarra vezető hátsó ajtaját lehet szemmel tartani.

Tony Turnbull leakasztotta a mordályát a ház legfélelmetesebb lőfegyverét a falról, s megtöltötte nehéz pisztolygolyóval.

Magára kapta a nagykabátját, ami szintén ott lógott, s amit álcának használt, amikor éjszakánként kiment az erdőbe vadkacsázni. Tom szintén kényelembe helyezte magát. Aztán leültek a nyitott ablak elé, s az udvart figyelték, amelynek túlsó vége fehéren izzott a szikrázó holdfényben.

A fogadós keresztbe fektette a térdén a mordályát, s kibámult az udvarra. A bajtársa is így tett. A fegyvertár ajtaját bezárták; ezért aztán viszonylag biztonságban érezték magukat

Eltelt egy óra; de nem történt semmi. Aztán még egy. Az óra egyet ütött. Az árnyak lassan arrébb kúsztak; a Hold még mindig fényesen ragyogott a régi kocsiszínre és az istállóra, ahol a titokzatos vendég lova pihent.

Turnbull egyszer csak mintha lépések kopogását hallotta volna a hátsó lépcső felől, Tom az oldalsó ablaknál állt, és árgus szemmel figyelte a fogadó hátsó bejáratát. Anthony Turnbull lélegzetvisszafojtva hallgatózott a szobaajtónál. Vaklárma volt. Aztán visszament az ablakhoz, és kilesett az udvarra.

— Pszt! Odass! — suttogta dühösen a fogadós.

Balra, az árnyékból rövid köpenyben és hosszú szárú csizmában, előbukkant a hórihorgas lovas. Belökte az istálló ajtaját, s kivezette az izmos, fekete mént. Átvágott vele az épület előtt, s megállt a régi kocsiszín kapujában; aztán otthagyta, kantárral a nyakában, s öles léptekkel az udvar kapujához ment; csizmája sarkával jókorát belerúgott, mire a kapu megrengett, s visszapattanva szélesre tárult. Az idegen ekkor odament lovához; s a kocsiszín ajtaja, amely a sekrestyés hulláját volt hivatott megóvni, mintha magától kinyílt volna, amikor a lovas az épület közelébe ért; belépett, majd néhány pillanat múlva a halott sekrestyéssel a karjában fordult ki onnan; aztán a ló hátára dobta a hullát, s egy szempillantás alatt nyeregbe pattant.

— Tűz! — kiáltotta Tom, és bumm, a mordály fülsiketítő dörrenéssel elsült. A sűrű repkényből ezernyi veréb röppent fel egyszerre hangos szárnyverdeséssel. A házőrző kutya dühösen csaholni kezdett. S valami különös zengő és sípoló hang töltötte be a levegőt. A fogadós mordálya apró darabokra robbant, egészen a závárzatig. A fegyver olyan erővel rúgott vissza, hogy a fogadós háttal a padlóra zuhant, Tom Scalest pedig nekikente az ablakmélyedés oldalának, s így a lovász megúszta, hogy a fogadóshoz hasonlóan ő is elvágódjon a földön Így hevertek szanaszéjjel a fegyvertárban, amikor meghallották a távozó lovas tüzes kacaját, s látták, ahogyan szörnyű terhével kiront a kapun.

Némely olvasóm, hozzám hasonlóan, talán Roger Turnbull-tól, a György és Sárkány jelenlegi tulajdonosától, annak a Tony Turnbullnak az unokájától hallotta e történetet, ki akkortájt a fogadót vezette, amelynek konyhájában az ördög megvendégelte puncsra a helybelieket.

Hogy mily szörnyű szándéka lehetett az ördögnek a sekrestyés holttestével, nem sikerült kiderítenem. Ám hallottam egy másik, igen különös történetet, amelyben Crooke, a sekrestyés holtából vámpírként feltámadva jelenik meg, s ez talán segíthet fényt deríteni az elbeszélés e rejtélyes részletére.

A távolodó ördögre leadott lövés következményei tökéletesen alátámasztják az idős Andrew Moreton megállapítását, melyet ekképpen fejt ki igen kiváló, A jelenések története című munkájában: „Óva intenék tőle minden forrófejű alakot, aki úgy tesz, mintha nem félne az ördögtől, hogy a szokványos eszközökkel próbáljon kárt tenni a patásban — vagy akár egy kísértetben —‚ ez esetben ugyanis hiába működik az adott módszer minden egyes embernél — elkerülhetetlen, hogy bekövetkezzék a baj. Hallottam egy esetről, amikor valaki rálőtt egy kísértetre, s a fegyvere ezernyi apró darabra robbant a kezében; egy másik meg a kardjával sújtott le egy szellemre, minek következtében darabokra tört a kard pengéje, ráadásul az illető még a saját kezét is súlyosan megsebezte; őrültség hát ilyenképpen rátámadni bármely természetfölötti jelenésre, lett légyen az egy angyal, avagy maga az ördög.”