[A University Magazine szerkesztője azért teszi közzé az alábbi igen figyelemre méltó beszámolót, melynek minden részletéről néhány éve tudomása van, hogy a lépten-nyomon utunkba akadó „spiritizmustól”, ahogyan a szaknyelv nevezi, teljesen független, meghökkentő jelenségek egész soráról hiteles és alapos híradással szolgáljon. A szereplők – sok közülük ma is él –, akiknek egyéni vallomására és együttes tanúságtételére támaszkodnak e rendkívüli beszámoló különböző részei, noha társadalmi helyzetük eltérő, mind tisztességes emberek, akiket bármely bírói vizsgálat feddhetetlen tanúnak ismerne el. Egyetlen olyan eset sincs itt lejegyezve, melyet szükség esetén eskü alatti vallomással meg ne erősítenének azok a személyek, akik külön-külön, közülük néhányan igen rémülten, beszámoltak élményeikről. A szerkesztő a legnyomatékosabban kéri, ne gyanúsítsák azzal, hogy megtévesztésen fondorkodik, vagy holmi Mrs. Veal-féle kísértetet vélt látni. A történet maga értéktelen, csupán tökéletes szavahihetőségével tart számot az érdeklődésre. Az elbeszélő jóhiszeműségéért a szerkesztő saját és magazinja nevével kezeskedik. A fürdőhely nevét, valamint azt a néhány, a történet különleges jellegéhez szervesen nem kapcsolódó körülményt, amely sejtetné a helyszínt, s ezzel talán alkalmatlanságot okozna– az ott háztulajdon révén érdekelt személyeknek az elbeszélő, a szerkesztő hozzájárulásával, elhallgatta. A legkisebb változtatást sem eszközöltünk a szövegen, pontosan azokkal a szavakkal közöljük, melyeket az író, aki végig első személyt használ, szükség esetén eskü alatt is megerősítene.]

Az elmúlt nyolc év folyamán – a pontos dátumot szándékosan mellőzöm – orvosom, leromlott egészségi állapotomra való tekintettel, a tenger mellé rendelt környezetváltozásra; s ezt követően egy évre házat béreltem egy divatos fürdőhelyen, csekély távolságra a várostól, ahol annak előtte laktam, s mellyel vasúti összeköttetésben volt.

Beköszöntött a tél, mire döntés született odaköltözésemről; ám a változás a legkevésbé sem volt lehangoló vagy nyomasztó. A ház, amelyet béreltem, látszatra és kényelem szempontjából is igen korszerűnek bizonyult. Egy sor barátságos, kertes ház egyike volt, s tökéletes tengeri kilátást és tengeri levegőt élvezett.

Hátul kocsiszín és istálló tartozott hozzá, és ezek, valamint a ház között tekintélyes pázsit terült el, néhány virágággyal.

Családunk nőmből és jómagamból, valamint három gyermekünkből állott; a legidősebb körülbelül kilencéves; ő, valamint az őt korban követő lány volt, a legfiatalabb hat és hét év közötti fiú. Ehhez járult hat cseléd, akiket, noha valódi nevüket bizonyos okoknál fogva nem óhajtom említeni, az érthetőség kedvéért önkényes nevekkel ruházok fel. Volt egy nevelőnő, Mrs. Southerland: egy pesztra, Ellen Page; a szakácsnő, Mrs. Greenwood, és a szobalány, Ellen Faith; a komornyik, akit Smithnek fogok nevezni, és huszonkét éves forma fia, James.

Este hét óra felé értünk ki, hogy birtokba vegyük a házat; mindent kényelem és derű uralt, a kandallókban lángoltak a fahasábok, a szobák takarosak és szellősek voltak, s a készülődés hangulata jó kedélyállapotot teremtett, és kellemes volt a tervezgetés.

A nappali szobák tágasak és barátságosak voltak, s a hálószobákkal együtt a megszokottnál magasabbak, a konyha és a személyzeti szobák, ugyanezen a szinten, jól és kényelmesen bútorozottak, s mint a ház többi részén, érezni lehetett a friss festés és berendezés szagát, valamint a teljesen korszerű jelleget, mely a tisztaság és kényelem rendkívül kellemes levegőjét árasztotta.

A nagy fölfordulásban, melynek során igyekeztünk a házat lakályossá varázsolni, akadt épp elég dolgunk, hogy szobánkban visszavonulva, gondolataink kellemesen megváltozhassanak. Beteg lévén, saját kis fekhelyem volt; a mennyezetes ágyat átengedtem feleségemnek. A gyertyát kioltották, de egy éjjeli mécs még égett. A lépcsőn igyekeztem felfelé, míg nőm, aki már lepihent, a szobalányt küldte ki épp, amikor mindketten a szoba felől hallatszó vad sikolyra kaptuk fel fejünket. Nőmet kimondhatatlanul izgatott és rémült állapotban találtam. Ragaszkodott ahhoz, hogy egy természetellenesen magas alakot látott, amint ágya mellé lépett, és megállt. A fény halovány volt ahhoz, hogy a jelenéssel kapcsolatban bármit is meg tudjon állapítani, azon a tényen túl, hogy határozottan látta az alakot, a gyér világítás miatt azonban fakón, és setét körvonalain kívül egyebet nem pillantott meg.

Mindketten igyekeztünk megnyugtatni. Gyertyafényben a szoba újra olyan barátságosnak tűnt, hogy feleségem rémülete nem ragadt ránk. Lentről a cselédek motozása és hangjai, amint elrakodtak és mindent megtettek kényelmünkért, szintén közrejátszottak abban, hogy megacélozzanak minden efféle befolyás ellen, s így, az egész dolgot csak álomnak vagy az ágyfüggönyök megtévesztő körvonalának tulajdonítottuk. Mindamellett amikor egyedül maradtunk, feleségem, még mindig izgatottan, megerősítette határozott megállapítását, miszerint meg van róla győződve – hisz a kérdéses pillanatban éberebb tán nem is lehetett volna –, hogy pontosan látta azt, amit nekünk leírt. És meggyőződéséhez köröm-szakadtáig ragaszkodott.

Egy vagy két nappal ezután kitudódott, hogy cselédeinket az a balsejtelem kerítette hatalmába, mely szerint tolvajok találták meg a behatolás titkos útját-módját a ház alsó részébe. Smith, a komornyik, egy rossz külsejű nőszemélyt látott szobájában megérkezésük estéjén, és ő, valamint más cselédek is ezt követően, több napon keresztül meg-megpillantottak egy távozó alakot, amint a néhány szenespincébe ágazó, hátsó alagsor felé vezető folyosón haladt, s amely alak megegyezett a komornyik által látott nőszeméllyel.

Valahányszor csak megpillantották, ez az alak mindig távozóban volt, háttal feléjük, általában amint befordult az alagsorba vezető folyosó sarkán, lopakodva, sietős léptekkel, s ha nyomába szegődtek, homályosan újra felbukkant szemük előtt, amint belép az egyik szenespincébe, s ha oda is utánamentek, nyomtalanul eltűnt...

Hogy a dologban valami természetfeletti lenne, különös módon, egyik cseléd fejében sem fordult meg. Hallottak néhány történetet csempészekről, akiknek titkos folyosója volt házakba, s a bejutás lehetőségét arra használták fel, hogy fosztogattak vagy a babonás lakókat riogatták ki azokból a házakból, melyekre szükségük volt céljaik számára; s a gyanú, hogy itt hasonló praktikák folynak, a cselédséget igen nagy szorongással töltötte el. E távozó nőalak látható nyugtalansága, a felfedeztetéstől való rettegése, s hogy nyilvánvalóan mindig ugyanazon a helyen igyekezett eltűnni, megerősítették e romantikus hipotézist. A férfiak azonban a lehető leggondosabban átkutatták a hátsó alagsort és a szenespincéket, arra számítva, hogy valamiféle kijáratra bukkannak majd, ám, minden siker nélkül. Mi több: az eredmény felborította a teóriát; mindenhol tömör kőfalba ütköztek.

Felhívtam Smitht, a komornyikot, hogy tőle magától halljam az általa látottak részleteit; és beszámolója valóban nagyon különös volt. Amennyire emlékezetem engedi, szó szerint előadom: Fia ugyanabban a szobában aludt, mély álomba merülve, ő azonban éberen feküdt – megesik ez férfiakkal idegen fekhelyen –, és sok minden járt az eszében. Arccal a fal felé feküdt, de fényt és halk motoszkálást észlelve a szobában, megfordult az ágyban és megpillantott egy nyomorúságos és rongyos öltözékű, alacsony termetű, zömök nőalakot; köpeny vagy kendő volt rajta, s főkötőt viselt. A hátát mutatta feléjük, s úgy tűnt, keresgél vagy matat a padlón, majd anélkül, hogy felfigyelt volna a férfira, feléje fordult, miközben így munkálkodott. A fény, amely a komornyik szavai szerint nagyjából az izzó szén vöröslő világára emlékeztetett, az asszony begörbített tenyeréből sugárzott. Kezét a fejéhez emelte, s így a komornyik tökéletesen tisztán látta őt. Középkorú lehetett, erősen himlőhelyes volt, és fél szemére vak.

„Nyomorúságos, sajnálatra méltó teremtés”, ezzel a kifejezéssel írta le Smith a nő megjelenését.

Azt hitte, hogy a nő valószínűleg az az asszony, akire a tulajdonos a házat bízta, s aki aznap este, miután a kulcsokat átadta, még egy darabig a szolgálók társaságában maradt. Smith azért köhentett, hogy tudassa jelenlétét, majd ismét a falnak fordult. Mikor visszapillantott, az asszony és a fény már eltűnt, s noha az alak furcsán gyújtott magának világot a kereséshez, a körülmények sem aggodalmat, sem kíváncsiságot nem ébresztettek a komornyik elméjében, egészen reggelig, amikor tudomására jutott, hogy a kérdéses asszony már jó ideje elhagyta a házat, mire ő nyugovóra tért. Részletesen kikérdeztem a komornyikot látogatójának külsejére vonatkozóan, s az eredmény az volt, amit az előbb leírtam. Különösen furcsálltam – figyelembe véve, hogy az ő osztályába tartozók mennyire hajlamosak a babonaságra –, hogy még akkor sem merült fel benne a gyanúnak árnyéka sem a jelenség természetfeletti voltával kapcsolatban; ellenkezőleg: tökéletesen abban a hitben élt, hogy látogatója élő személy, aki valamiféle rejtett bejáraton jutott a házba.

Vasárnap, a templomból hazatérve, beszámolt arról, hogy amikor az istentisztelet véget ért, s a hívők serege kitódult, a tömegben megpillantotta ugyanezt az asszonyt, s pár percig rajta tartotta a szemét, de a nagy tolongás miatt minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, hogy elérje, s amikor kiért az utcára, a nőnek már nyoma veszett. Smith egészen bizonyos volt abban, hogy ha csak néhány percre is, de világosan látta, és megvetően utasította el a feltevést, hogy netán valaki mást tévesztett össze vele; saját szemével látta, hogy látogatója valóságos hús-vér személy, s igen bosszankodott, hogy amaz meglépett előle. A szomszédoknál is tudakozódott, de nem tudott felvilágosítást szerezni, s nem hallott senkiről, aki látott volna látogatójának megfelelő nőszemélyt.

A szakácsnő és a szobalány a konyhával egy szinten levő hálószobát lakták. A szobának fehérre meszelt fala volt, és a két nő szinte halálra rémült, amikor az ágyukkal szemközti falon egy fel-alá járkáló asszony árnyékát pillantották meg. Gyanították, hogy így folyhatott ez már jóval azelőtt, hogy észrevették, mivel jelenlétét bizonyos fokig a véletlen folytán fedezték fel, az árnyék mozdulatai ugyanis egyszer az övéikkel ellenkező irányt vettek.

Ez az árnyék mindig egy bizonyos falra esett, s rövid időközönként visszatérése halálra rémítette a két nőt. A gyertyát, mint a legmeghatározóbb feltételt, olyan közel helyezték a megbolygatott falfelülethez, hogy a lángja már-már súrolta, és egy darabig úgy vélték, megszabadultak ettől a kellemetlenségtől; ám egy éjjel, a fényforrás ilyetén elhelyezése ellenére, az árnyék visszatért, fel-alá járkált, mint annak előtte, ugyanazon a falon, noha egyetlen gyertyájuk onnét alig hüvelyknyire égett, s holott nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan test a fény és a fal között, amely efféle árnyékot vethetne; s valóban, ahogy leírták, látszólag semmiféle összefüggés nem volt az árnyék és a fény pozíciója között, s úgy tetszett, ahogyan már említettem, az árnyék szemmel láthatóan fittyet hány az optika törvényeinek.

Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a szobalány különösen bátor teremtés, azonkívül igen becsületes és társa, a szakácsnő, lelkiismeretesen hívő asszonyság, s a történteket minden részletben megegyezően adták elő.

Eközben a gyermekszoba sem maradt, noha viszonylag jelentéktelenebb, kellemetlenségek nélkül. Voltak éjszakák, amikor a kilincset sietve elfordították, mintha valaki be akarna lépni, máskor pedig kopogtattak az ajtón. E zajok akkor fordultak elő, amikor a gyermekek már lefeküdtek, de a nevelőnő még ébren volt.

Valahányszor azt tudakolta: – Ki van ott? – , a zajok abbamaradtak, ám gyakran, különösen eleinte, az volt a benyomása, hogy e neszek asszonyától erednek, aki látni kívánja a gyermekeket; a nevelőnő tehát felkelt, és ajtót nyitott, várva, hogy megpillantja őt, azonban csak sötétségre lelt, és kérdéseire választ nem kapott.

A nevelőnővel kapcsolatban meg kell említenem, miszerint ebben a minőségben nálánál megbízhatóbb teremtés aligha szolgált valaha is; s becsületességéhez még az is hozzájárult, hogy jócskán meg volt áldva egészséges józan ésszel.

Egy reggelen, talán három vagy négy héttel megérkezésünk után, a tengerpartra néző szalon ablakánál ültem, amikor észrevettem, hogy az ablak és az utca közötti apró kertbe vezető kis vasajtón egy asszony nyit be; tökéletesen megfelelt Smith leírásának arról a nőről, ki érkezésének éjszakáján szobájába látogatott, s én nyomban arra a meggyőződésemre jutottam, hogy ez itt ugyanaz a személy. Zömök, alacsony, himlőtől sebhelyes és ragyás, fél szemére vak asszony volt, szennyes és foszlott rongyokban. Sietős léptekkel hatolt be az elkerített kis területre, s a néhány yardnyi távolságból bekémlelt a szobába, ahol ültem. Elérkezettnek láttam a pillanatot az ügy tisztázására; de az asszony óvatos viselkedése és tekintete meggyőzött, hogy mindaddig nem szabad felfednem jelenlétemet, amíg menekülésének útját el nem vágtam. Sajnos beteg volt a lábam, s emiatt nem tudtam olyan gyorsan elérni a csengőt, ahogyan szerettem volna. Igyekeztem, amennyire csak tőlem tellett, és hevesen csengettem, hogy felhívjam Smitht, a komornyikot. Az ezt követő rövid időközben az asszonyt figyeltem az ablakból: ráérősen, fürkész pillantással végigpásztázta a ház homlokzati ablakait, majd sietősen távozott, becsukta maga mögött a kaput, s a gyalogúton gyors léptekkel haladó hölgy nyomába szegődött, mintha koldulni akarna tőle. Mihelyt a komornyik belépett, így szóltam hozzá: – A vak asszony, akiről beszélt, éppen most távozott egy hölgy nyomában, arrafelé; próbálja utolérni. – Smith, ha lehet, még nálam is jobban égett az üldözés vágyától, de hiábavaló volt a hajsza: Smith csakhamar visszatért, erősen kimelegedve, és igen csalódottan. Ezt követően többé nem láttuk az asszonyt.

Mindez idő alatt, és egészen a házból való távozásunkig, mintegy két-három hónappal az elmondottak után, időközönként előfordult az eseménysorozatnak az az egyetlen jelensége, amely a „spiritizmus” néven emlegetett fogalomra emlékeztet. Kopogás volt ez; olyasféle, mint a fakalapács halk kopácsolása, s a hálószobák mennyezete és a tető közötti ácsolatból hallatszott. Azzal a különleges sajátsággal bírt, hogy mindig ütemesen szólt, s nekem úgy tűnt; a hangsúly mindig az utolsó koppanáson van, így szaporázta: „egy, kettő, három, négy – egy, kettő, három, négy”; vagy: „egy, kettő, három – egy, kettő, három”; olykor pedig: „egy, kettő egy, kettő” stb.; abbahagyta, újrakezdte, és így szólt órákon át egyhangúan.

Ez eleinte igen bosszantotta a feleségemet, aki sokat volt ágyhoz kötve, és a szomszédokhoz küldtünk érdeklődni, zajlik-e házukban kalapácsolás vagy ácsmunka, ám tudomásunkra hozták, hogy nem folyik semmi efféle. Magam is gyakran hallottam, mindig a ház ugyanazon hozzáférhetetlen részéből, ugyanazzal az egyhangú nyomatékkal. Különös sajátossága az volt, hogy feleségem felszólítására: – Csend legyen! – (így kiáltott ugyanis, ha a zaj a szokásosnál kellemetlenebbé vált) mindig hosszabb-rövidebb időre abbamaradt.

Ezeket a jelenségeket természetesen nem említettük a gyermekek jelenlétében. Őket, semmi kétség, mint a legtöbb gyermeket, biztosan halálra rémítette volna, ha hallanak a dologról, s rájönnek, hogy szüleik nem tudják megmagyarázni a történteket, s félelmük engedetlenné és rakoncátlanná tette volna őket. Mindennap néhány órát játszottak a hátsó kertben – e téglalap alakú zárt terület egyik végét a ház, a másikat az istálló és a kocsiszín, két oldalát két párhuzamos, meglehetősen magas fal határolta. Mivel ez tökéletesen veszélytelen játszóterületet biztosított, gyakran maradtak itt teljesen magukra, s amikor gyermekek módjára elmesélték napi kalandjaikat, történetesen megemlítettek egy asszonyt – vagy inkább az asszonyt, mivel a megjelenése már régóta megszokottá vált számukra –, akit a kertben szoktak látni játék közben. Azt gondolták, hogy az istálló ajtaján át jön be és megy ki, ám valójában sohasem látták belépni vagy távozni. Csupán egy alakot láttak – egy igen szegény, piszkos és rongyos asszony alakját –, amint az istálló fala mellett görnyedezik, és látszólag valami után kutat a laza agyagban. Nem háborgatta vagy talán észre sem vette őket, s így ők is hagyták, hadd birtokolja háborítatlanul földdarabkáját. Mindig ugyanazon a helyen látták, s ugyanazzal foglalatoskodott, és a leírás, amelyet megjelenéséről adtak – az arcát sohasem látták –, megegyezett a félszemű asszonyéval, akit Smith, majd ezt követően jómagam is láttam.

A másik inas, James – aki az általam lovaglóleckék céljából beszerzett kancát gondozta –, mint a házban mindenki más, szintén beszámolhatott a maga kis kellemetlenségéről, noha az ügy csak apróság volt. A kanca sehogyan sem tűrte, hogy bevezessék az istállóba, melyet, lévén a legkényelmesebb, az elhelyezésére szántak. Noha kezes és jámbor kis állat volt, erre semmi sem bírhatta rá.

Prüszkölt és ágaskodott, és szó, ami szó, megtett és eltűrt volna bármit, de oda nem volt hajlandó a patáját betenni. Az inas ezért kénytelen volt egy másik istállóba bekötni. S ott gyakran lelt rá, amint a ló a vad rémület állati tüneteit tanúsította. Csakhogy, mint bennünk, többiekben, ebben az inasban sem ébredt babonás balsejtelem a különös eset kapcsán. A kanca kétségkívül megriadt, James törte hát a fejét, hogy mitől vagy kitől, lévén az istálló biztonságos, s csaknem bizonyos vagyok abban, hogy lelakatolható udvara volt.

Egy reggel azzal a hírrel fogadtak, hogy az éjjel rablók törtek a házra, s hogy látták is egyiküket a gyermekszobában. A tanú, mint kiderült, legnagyobbik gyermekem, ki az idő tájt, mint említettem, kilencéves volt. Felébredt éjjel, s egy darabig álmatlanul feküdt ágyában, amikor meghallotta, hogy az ajtó kilincse elfordul, s tisztán megpillantott – világos éjszaka lévén, s mivel az ablaktáblákat nyitva hagyták – egy számára ismeretlen személyt, aki lábujjhegyen belépett, és viselkedése nagy óvatosságról tanúskodott. Igen alacsony, élénkvörös arcú ember volt, felhajtott gallérú, furcsán szabott szalonkabátban, durva és bő nadrágját – a tengerészek hordanak ilyet – bokáig feltűrte, lábán rövid szárú bakancsot vagy ormótlan cipőt viselt, melyet belepett a sár. A férfi hallgatózott a nevelőnő ágyánál, az ajtó mellett, mintha meg akarna bizonyosodni felőle, hogy amaz mélyen alszik, s miután néhány másodpercig hallgatózott, átlós irányban, óvatosan megindult a szobán keresztül a kandallóhoz, ahol rövid időre megállapodott, majd lábujjhegyen folytatta útját a fal mellett, amíg el nem ért egy fiókos szekrényhez, amelynek néhány, nyitva felejtett fiókába belepillantott, és sietősen kutatni kezdett, a gyermek szerint olyasmi után, amit érdemes elemelni.

Majd továbbosont az ablakhoz, ahol egy öltözőasztalnál újfent megállt, felforgatta rajta a tárgyakat, állt egy darabig az ablaknál, mintha kitekintene, s azután továbbment az oldalfal mentén, szemközt a másik fallal, amely mellett eljutott az ablakig, s ugyanúgy visszatért a nevelőnő ágyának végéhez. Hátul, oldalával a falnak, amelyből az ajtó nyílik, a kiságy állott, melyben legnagyobb gyermekem feküdt, s a férfi ténykedését halálfélelemben figyelte. Amint a férfi közeledett, a kislány ösztönszerűen megmozdult az ágyban, fejével és vállával a falhoz szorult, lábát felhúzta, ám az alak úgy haladt el mellette, hogy észre sem vette, vagy legalábbis nem szentelt figyelmet a jelenlétének. Mihelyt a nevelőnő megfordult ágyában, mintha ébredezne, a gyermek pedig, aki előzőleg fejére húzta a takarót, újra ki mert kémlelni, a férfi eltűnt.

A gyermekben fel sem merült, hogy tolvajnál ijesztőbb alakot látott. A fosztogatókra jellemző, cserkésző, óvatos és zajtalan ténykedés, s az általa látott férfi viselkedése és mozdulatai is mind egybevágtak.

Gyermekem tökéletesen világos és józan beszámolóját hallgatva, magam sem juthattam más következtetésre, mint hogy valóban idegen hatolt a házba. Ezért mindenekelőtt gondos kutatást végeztem, hátha a házba való behatolás nyomára bukkanunk valamelyik ablaknál. De ilyesmire semmilyen jel nem utalt, az ajtók pedig, mint rendesen, reteszre és lakatra voltak zárva. Akkor számba vetettem a különféle tárgyakat – ezüstöt, ruhaneműt, könyveket stb. –, s átvizsgálva és összeszámlálva mindent világossá vált, hogy semmi sem tűnt el a házból, s a legcsekélyebb jel sem vallott arra, hogy – bármit is megmozdítottak volna. Meg kell jegyeznem, hogy a gyermek figyelemreméltóan értelmes, intelligens és jó megfigyelő, s hogy a férfiról, valamint a történtekről adott leírása hajszálpontos volt, s annyira részletes, amennyire csak a gyér világítás lehetővé tette.

Bizonyosnak éreztem magam afelől, hogy valóban behatoltak a házba, azt azonban, hogy milyen célból, nem volt könnyű találgatni. E kérdésről Smithnek, a komornyiknak ugyanez volt a meggyőződése, az ő elgondolása szerint céljuk pusztán az volt, hogy a megfélemlítéssel kiűzzenek bennünket a házból, elhitetve velünk, hogy kísértet járja, s még nagyobb igyekezettel állt résen, hogy leleplezze az összeesküvőket. Ez azóta is gyakran gondolkodóba ejt. Csakugyan, minden évvel különösebb, ahogy e csodás tünemények sorozatos előfordulása egyre megmagyarázhatatlanabbá válik számomra – a rejtély és talány tudata mélyén ugyanis hallgatólagosan mindvégig feltételeztem, hogy e jelenségek, így vagy úgy, természetes okokra vezethetők vissza. Igaz, nem tudtam őket magamnak megmagyarázni, mégis e házban való tartózkodásom egész időszaka alatt, noha sok időt töltöttem egyedül, éberen gyakran késő éjjelig, egyetlenegyszer sem éreztem azt a bizsergést és borzongást, melyet néha mindenki tapasztal, ha ezeknek kedvez a hely és az idő.

A szakácsnőn és a szobalányon kívül, akiket – mint említettem – a hálószoba falán le s föl sétáló árnyék zaklatott, mi mind, kivétel nélkül, ugyanazt a furcsa biztonságérzetet tapasztaltuk, s ezekre a jelenségekre inkább elképedt érdeklődéssel és kíváncsisággal tekintettünk, semmit kellemetlen érzésekkel. A már említett kopogások a gyermekszoba ajtaján, melyeket a folyosón általában léptek zaja előzött meg, eközben folytatódtak. Az idő tájt (mivel feleségem, csakúgy, mint én magam is, betegeskedett) két kitűnő orvos járt hozzánk vasúton. Ezeket az urakat először csak mulattatták, de végül kíváncsivá és igen tanácstalanná tették az előadott jelenségek. Egyikük végre azt ajánlotta, hogy tartsunk égő gyertyát a folyosón. Valójában ez anyáink receptje volt, kísértetek ellen – persze meglehet, hogy szélhámosok ellen is használható. Mindenesetre, ahogy említettem, láthatólag kíváncsian és igen tanácstalanul ajánlotta ezt, s próbát is tettünk vele. Úgy véltük, bevált, mivel körülbelül három vagy négy éjszakán át nyugalmi időszak következett. Ezután azonban a zajok – a léptek a folyosón, a kopogás az ajtón s a kilincs forgatása – a kinti asztalon égő fény ellenére teljes erővel megújultak, sőt, ezek a jelenségek csak kellemetlenebbé váltak, mint valaha.

Egy-két hét múlva a rablóktól és csempészektől való riadalom fokozatosan lecsillapodott, azonban a gyermekszobából újabb hírek jutottak fülünkbe. Másik kislányunk, akkoriban hét és nyolc év között, éjszaka – egyedül ő volt ébren – egy fekete vagy nagyon sötét, kibontott hajú fiatal nőt látott, aki a kandalló márványlapjával szemközt, a szoba közepe táján állt, fekete köpenyben a gyermek ágyának vége felé fordulva. Úgy tűnt, észre sem veszi a szobában alvó gyermekeket és a nevelőnőt. Falfehér arca, ahogy a gyermek elmondta, egyszerre tűnt „bánatosnak és rémültnek”, s valahogy nagyon különös és irtózatos volt a szeme, melyből a gyermek azt a következtetést vonta le, hogy a nő halott. Nem a gyermek ágyát nézte, csak abba az irányba tekintett, s nyakán, akár egy véres sebhely, sötét vonás húzódott. Az alak nem volt mozdulatlan, egyszer-kétszer lassan megfordult, de láthatólag nem volt tudomása a gyermek vagy a szoba többi lakójának jelenléte felől, mint aki nincs magánál, vagy máshol jár az esze. Ez alkalommal éjjeli mécs égett a szobában, és a gyermek tökéletesen tisztán látta, vagy legalábbis látni vélte mindeme részleteket. Fejét a takaró alá dugta, s noha igen sok év telt azóta, különleges rémület fogja el, valahányszor felidézi a jelenetet.

Egy nap, amikor a gyermekek a hátsó kertben játszadoztak, megkértem, mutassák meg a helyet, ahol látni szokták az asszonyt, aki, mint leírtam, néha felbukkant az istálló fala mellett. Véleménykülönbség nélkül, igen határozottan és magabiztosan jelölték meg a pontos helyet: Felvetettem, hogy talán lehet ott valami elrejtve a földben, s tanácsoltam, hogy kis ásóikkal ássanak gödröt, hátha meglelik. Munkához is láttak, s esti visszatérésemig kiástak egy állkapocscsont-darabot, rajta néhány foggal. A csont elég korhadt volt, már-már darabokra hullott, de a fogak épek maradtak. Nem tudtam megállapítani, vajon emberi zápfogak-e, de megmutattam a leletet az említett orvosok egyikének, aki másnap este kilátogatott, és ő emberi fogaknak nyilvánította. Ugyanígy vélekedett egykét nap múlva a másik doktor is. Ahogy visszagondolok az egész ügyre, szinte megmagyarázhatatlannak tűnik most, hogy ilyen bizonyíték birtokában miért nem fogadtam napszámost, hogy a helyet felássa és átkutassa. Ezt azonban elmulasztottam. Egészen biztosra vettem, hogy a nekem elmondottak minden szava megfelel az igazságnak, s mindezt lelkiismeretes pontossággal itt lejegyeztem. Hangulatom azonban apatikus volt, s ezt sem akkor, sem később nem tudtam tökéletesen megmagyarázni. Határozatlan, de rendíthetetlen benyomásom az volt, hogy az egész ügy természetes okokra vezethető vissza. Már jó ideje elköltöztünk a házból amelyről egyébként csak utólag tudtuk meg, hogy– kísértetjárta hírben állt jóval a beköltözésünk előtt is –, amikor ismét fontolóra vettem a történteket, és rájöttem: igen nehéz lenne mindarról, ami ott végbement, ésszerű alapokon nyugvó, kielégítő magyarázatot adni. Nagy részét bátran a képzeletnek tulajdoníthatjuk. De még így is furcsának, hogy ne mondjam, valószínűtlennek tűnik, miszerint közel egyazon időben ennyi különféle személy szenvedett volna különféle kísérteti és másfajta káprázatoktól, a házban való rövid tartózkodásunk alatt, s akiket soha azelőtt, s amennyire tudjuk, később sem zaklattak efféle félelmek és képzeletek. Történtek más megmagyarázhatatlan dolgok is. A furcsa kopogást a tető felől például magam is gyakran hallottam.

Feljebb elfelejtettem említeni, hogy kopogtattak nappal a társalgók ajtaján is, s ez folytonosan rászedett bennünket, s csak miután „szabad” kiáltásunkra nem érkezett válasz s az ajtón kívül az előcsarnokot vagy folyosót üresen találtuk, jöttünk rá, hogy bármi mástól erednek, emberi kéztől nem. Mindenki, aki jelentette, hogy látta a különböző személyeket és jelenségeket, amelyeket leírtam, éppoly bizonyos volt abban, hogy kézzelfoghatóan és világosan látta őket, mint én, hogy láttam az éles arcvonású, félvak asszonyt, aki oly figyelemreméltóan megfelelt Smith leírásának.

Körülbelül egy héttel a fogak megtalálása után, melyeket úgy két láb mélyen leltünk a földben, úgy adódott, hogy ellátogatott hozzánk egy élemedett korú barátunk, akinek hosszú időre visszamenőleg voltak emlékei a városról, ahol letelepedtünk. Ő kedélyesen, félvállról vette az egész ügyet, ám ugyanakkor szemmel láthatóan kíváncsi volt rá. – Megszerkeszthetnénk valamiféle történetet – mondtam én (természetesen párbeszédünk lényegét és tartalmát idézem, nem az elhangzott szavakat) –, s kioszthatnánk a három felbukkanó figurának a megfelelő szerepet egy borzalmas tragédiában, amely e házban játszódott le. A férfialak a gyilkos, a rossz külsejű, félszemű asszony a bűntársa, aki oda temette a holttestet, ahol mostanában gyakran látni, amint a földet bolygatja, s ahonnét az emberi fogakat és állkapocscsontot nemrégiben kiástuk; a zilált hajú fiatal nő pedig, a fekete köpenyben, nyakán a véres sebhellyel, az áldozatuk. Csupán egyetlen nehézséget nem tudok legyőzni: a ház derűs, forgalmas helyen áll, és nyilvánvalóan nemrég épült. – Nos, ami azt illeti – szólt erre ő –, a ház nem új. A szomszédos épületekkel egyetemben kincstári tulajdonban levő raktárház volt valamikor, nemrégiben alakították át és rendezték be, amint látja. Jól emlékszem rá ifjú éveimből; ötven éve, mielőtt a város ebben az irányban terjeszkedett volna, el sem lehetett képzelni ennél elhagyatottabb vagy egy titokzatos bűntény elkövetésére alkalmasabb helyet. Nincs mit hozzáfűznöm, mivel röviddel ezután orvosom kijelentette, hogy egészségi állapotom nem igényel további ott-tartózkodást, s mi felkerekedtünk, hogy máshová költözzünk. Hozzátehetem, hogy bár jelentős időt töltöttem számos más házban is, hasonló kellemetlenségeket sehol máshol nem tapasztaltam, firtatni pedig (ostoba fráter!, mondják majd önök) a háznak, ahol tartózkodásunk olyan zaklatott volt, sem korábbi, sem későbbi történetét nem firtattam. Beértem annyival, amennyit tudtam, mindezt a tőlem telhető legérthetőbb formában adtam elő, és úgy érzem, igen csinos rejtvénnyel ajándékoztam meg önöket.

[Ekképp zárul a beszámoló, melyet olvasóink találékonyságára bízunk, lévén, hogy kielégítő magyarázattal mi magunk szolgálni nem tudunk; pusztán megismételjük a bevezetésben tett kijelentésünket, melynek értelmében kezességet vállalunk az elbeszélő tökéletes jóhiszeműségéért és alaposságáért. – Az University Magazine szerkesztője.]