Előbeszéd

Martin Hesselius, a német orvos

 

Jóllehet a belgyógyászat és a sebészet terén alapos ismeretekre tettem szert, sohasem gyakoroltam egyiket sem. Ennek ellenére élénk érdeklődéssel tanulmányozom mindkettőt. Nem is lustaságból vagy hóbortból hagytam fel a köztiszteletben álló orvosi hivatással, alighogy hozzákezdtem. Egy kis semmiség volt az oka: megkarcoltam magam a boncolókéssel. E miatt az apró sebesülés miatt elveszítettem két ujjamat, mert azonnal le kellett őket operálni, s ami még nagyobb csapás, megbetegedtem, azóta sem sikerült felépülnöm, és talán sohasem voltam egyfolytában tizenkét hónapig ugyanazon a helyen. Vándorlásaim során egyszer megismerkedtem dr. Martin Hesseliusszal, aki szintén örök vándor, akárcsak én; és ugyanúgy, mint én, lelkesedik hivatásáért. Csak abban nem hasonlított rám, hogy ő a maga jószántából vándorolt egyik helyről a másikra, valamint, ha angliai mértékkel mérve nem volt is gazdag, mégis, ahogy elődeink kifejezték, volt akkora vagyonkája, amiből nyugodtan megélhetett. Mikor én megismerkedtem vele, már öregember volt, csaknem harmincöt esztendővel idősebb nálam.

Dr. Martin Hesseliusban mesteremre találtam. Hatalmas tudása volt, és valóságos intuícióval ismerte fel a bajt. Pontosan az az ember, aki egy magamfajta, törekvő fiatalembert áhítattal és boldog lelkesedéssel tölthet el. Iránta érzett csodálatom kiállta az idő próbáját, és máig fennmaradt, bár azóta elszakított minket a halál. S nemhiába csodáltam úgy.

Közel húsz évig a titkáraként működtem. Rám hagyta tudományos iratainak óriási tömegét, hogy rendezzem, jegyzetekkel lássam el és beköttessem. Néhány esetet igen különösen ír le. Módszere kétféle. Először azt írja le, amit egy intelligens laikus láthat és hallhat, és miután ebben a stílusban elkísérte a beteget az előszobaajtón át a nappali fénybe vagy a sötétség kapuin a halál barlangjába – akkor elölről kezdi az elbeszélést, és most már hivatása szakkifejezéseivel és önnön eredeti géniusza erejével hozzáfog az elemzés, a kórisme és a példákkal való bemutatás munkájához.

Egyik-másik eset, úgy érzem, a laikus olvasót is bizonyára érdekelné vagy megdöbbentené, bár természetesen nem kelthetné benne azt a sajátos érdeklődést, amelyet a szakemberből kivált. Ezek egyikét másolom le a következőkben, néhány változtatással, amelyek főleg a stílust érintik, és természetesen a neveket. Az elbeszélő dr. Martin Hesselius. Az elbeszélésre ama vastag kötetnyi leírás közt akadtam, amelyeket körülbelül hatvannégy éve készített egy angliai kőrútján.

A történetet levelek mondják el, amelyeket barátjának, a leydeni Van Loo professzornak írt. Ez a professzor nem orvos volt, hanem gyógyszerész, járatos a történelemben, az orvostudományban és a metafizikában, és annak idején egy színdarabot is szerzett.

Az elbeszélés talán épp ezért kisebb értékkel bír mint orvosi beszámoló, ámde az e területeken tájékozatlan olvasót annál jobban megnyerheti előadásának módjával.

A levelekhez csatolt feljegyzés alapján úgy tűnik, hogy azokat a professzor halálakor, 1819-ben juttatták vissza dr. Hesseliusnak. Részben angolul, részben franciául, de legnagyobbrészt németül íródtak. Hűséges, noha jól tudom, hogy a legkevésbé sem könnyed fordító vagyok, és bár itt-ott kihagytam egy részt, másutt rövidítettem a szövegen, és a neveket megmásítottam, a történethez jómagam nem tettem hozzá semmit.

 

Dr. Hesselius elbeszéli, hogyan találkozott Jennings tiszteletes úrral

 

Jennings tiszteletes úr magas és sovány ember. Javakorabeli férfiú, öltözete kínosan, régimódian precíz, mint a katolikus papoké. Természettől fogva kissé méltóságteljes, de azért cseppet sem merev. Arca nem szép, de kellemesen arányos, arckifejezése végtelenül jóságos, de kissé félénk.

Lady Mary Heyduke egyik estélyén találkoztam vele. Az arcáról sugárzó jóakarat és szerénység mindjárt az első pillanatban megnyeri az embert.

Kis társaság volt együtt, és ő igazán kellemes társalgónak mutatkozott. Úgy tűnt, hogy sokkal jobban szereti hallgatni mások beszédét, mint hozzászólni; de amit mond, az mindig a lényegre tartozik, és ügyesen van megfogalmazva. Lady Mary rendkívül kedveli, és úgy tűnik, mintha sok mindenben a tanácsát is kérné; különben azt gondolja róla, hogy a tiszteletes a világ legboldogabb embere, akinek az ég kegyéből a lehető legtöbb jutott. Bizony nem sokat tud róla.

Jennings tiszteletes agglegény, és azt mondják, hogy hatvanezer fontja van. Igen jótékony ember. Azonkívül mindenképp szeretné szent hivatását tevékenyen betölteni, mindazonáltal – noha eléggé tűrhető állapotban van – valahányszor hazatér Warwickshire-ben levő parókiájára, és el akarja látni szent hivatala kötelességeit, egészsége előbb-utóbb mindig cserbenhagyja, éspedig igen különös módon. Lady Mary legalábbis így mondja.

Kétségtelen, hogy Mr. Jennings hirtelen össze szokott omlani, és általában titokzatos körülmények között, sokszor épp amikor istentiszteletet tart szép, régi kis templomában, Kenlisben. Nem tudni, hol a hiba; vagy a szívének van valami baja, vagy az idegeinek. Mindenesetre háromszor vagy négyszer is megesett, sőt talán annál is többször, hogy miután elért az istentisztelet egy bizonyos részéhez, egyszerre elhallgatott: rövid ideig tartó némaság után nyilvánvaló lett. hogy nem bírja folytatni, és ekkor imádkozni kezdett magában, hangtalanul, égnek emelve szemét s kezét; majd halálosan elsápadt, s valami furcsa szégyen és rémület izgatottságában reszketve, lejött a szószékről, és a sekrestyébe ment, se szó, se beszéd, magukra hagyva híveit. Mikor ez először megtörtént, nem volt ott a segédlelkésze. Azóta, ha Jennings tiszteletes lemegy Kenlisbe, mindig gondoskodik arról, hogy legyen vele egy másik pap, aki azonnal beáll a helyére, mihelyt ő képtelenné válik ellátni a dolgát.

Mikor Mr. Jennings már nagyon rosszul van, meghátrál a betegség előtt, otthagyja a parókiát, és visszatér Londonba. A Piccadillyről nyíló valamelyik sötét utcában egy roppant szűk kis háza van, ahol Lady Mary szerint mindig tökéletesen jól érzi magát. Nos, nekem erről megvan a magam véleménye. Természetesen vannak fokozatok. Majd meglátjuk.

Mr. Jennings modora tökéletes. Az emberek mégis éreznek benne valami szokatlant, valami kétértelműt. Egyvalamire azonban, ami bizonyára hozzájárul ehhez, azt hiszem, általában nem gondolnak: vagy legalábbis nem figyelik meg, és nem különítik el pontosan. Én észrevettem, éspedig csaknem azonnal. Mr. Jenningsnek szokása furcsán, oldalvást a szőnyegre nézni, mintha valami mozogna ott, és ő szemmel követné a mozgását. Ez persze nincs mindig így. Csak hellyel-közzel fordul elő. De elég gyakran ahhoz, hogy amint már említettem, némiképp szokatlanná tegye a viselkedését, a padlón révedező tekintetében pedig félénkség és aggodalom bujkál.

Egy filozófus orvos – aminek ön volt szíves engem nevezni –, aki azzal foglalkozik, hogy elméleteket dolgozzon ki az általa felkutatott esetek alapján, amelyeket aztán figyelemmel kísér, és behatóan vizsgál, mégpedig sokkal több időt szentelve rá, és következésképp hasonlíthatatlanul nagyobb pontossággal járva el, mint amilyennel egy közönséges orvos eljárhat – az ilyen ember tudtán kívül is átadja magát a megfigyelés állandó szokásának, amelytől sohasem válik meg, és olyan helyen is gyakorolja, ahol némelyek szerint egyáltalán nem illenék, mindenkin, aki csak eléje kerül, még ha az illető nem bizonyul is méltó tárgynak a vizsgálódásra. Efféle, sokat ígérő vizsgálati tárgynak mutatkozott az a törékeny, félénk, kedves, mégis kimért viselkedésű úr, akivel az említett igen kellemes esti összejövetelen ismerkedtem meg. Természetesen az itt említetteknél többet is módom volt megfigyelni: a merőben szakmai érdekű jelenségeket azonban egy szoros értelemben vett tudományos dolgozatban fogom leírni.

Szeretném megjegyezni, hogy az orvostudományt én sokkal átfogóbban értelmezem – és remélem, idővel ez a szemlélet válik általánossá –, mint ahogy most emlegetik, kizárólag anyagi értelemben. Hitem szerint az egész természeti világ nem más, mint végső kifejezése a szellemi világnak, amelyből származik, s amely egyedül élteti. Úgy hiszem, hogy az ember lényegében szellem, s hogy a szellem viszont valami szervezett lényeg, de szövetében olyan különböző attól, amit általában anyagnak nevezünk, mint a fény és az elektromosság; hogy az ember testét a lehető legszószerintibb értelemben csupán ruhának kell tekintenünk, következésképpen a halál nem töri ketté az élők lényét, csupán elválasztja őket testüktől – ez a folyamat annak a pillanatában kezdődik el, amit halálnak nevezünk, és legkésőbb néhány nap múlva befejeződik, a “hatalomban való feltámadás” bekövetkezésekor.

Aki mérlegeli ezen feltevések következményeit, az valószínűleg belátja, milyen gyakorlati erővel bírnak az orvostudomány szempontjából. Persze ez nem alkalmas hely arra, hogy egy olyan tényállásnak, amelyet jelenleg még nagyon kevesen ismertek fel, itt fejtsem ki bizonyítékait, és tárgyaljam következményeit.

Szokásomhoz híven lopva figyeltem Mr. Jenningset, nagy óvatosan – azt hiszem, ő mégis észrevette –, és világosan láttam, hogy ő is ugyanolyan óvatosan figyel engem. Mikor Lady Mary történetesen a nevemen szólított, “Hesselius doktor”-nak, láttam, a tiszteletesnek felélénkül a tekintete, rám néz, majd néhány percre kissé elgondolkodik.

Ezután, míg a szoba túlsó végében beszélgettem egy úrral, láttam, hogy Mr. Jennings újra mereven rám néz, s olyan érdeklődéssel vizsgál, amelyet érteni véltem. Aztán láttam, amint szerét ejti, hogy néhány csevegő szót válthasson Lady Maryvel, és – ami sokszor megesik velünk – határozottan tudtam messziről is, hogy engem érintő kérdések és feleletek hangzanak el.

A magas pap egyre közelebb került hozzám; nemsokára már beszélgettünk. Ha két ember, aki szeret olvasni, sok könyvet és sok várost ismer, s eleget utazott is, beszélgetni akar, igazán különös lenne, ha nem találnának kellő témát. Nem véletlenül került a közelembe és szólított meg. Tudott németül, és olvasta a Metafizikai orvoslás-ról írt esszéimet, melyek sokkal többet sejtetnek, mint amennyit ténylegesen kimondanak.

Ez az udvarias ember, aki szelíd volt, szemérmes, nyilvánvalóan az olvasás és a gondolkodás embere, aki hiába jártkelt s beszélt közöttünk, mégsem volt egészen velünk, és akiről már ekkor megsejtettem, hogy olyan életet él, melynek fordulatait és riasztó élményeit gondosan, áthatolhatatlan titoktartással rejtegeti, nem csupán a világ, hanem legkedvesebb barátai elől is – most azt latolgatta magában, igen óvatosan, hogy megkíséreljen-e velem kapcsolatban egy bizonyos lépést.

Igyekeztem észrevétlenül behatolni a gondolataiba, és nagyon vigyáztam rá, hogy semmi olyat ne mondjak, ami éber érzékenységének elárulná, hogy sejtem, milyen helyzetben van, és nagyjából tudom, mit tervez velem kapcsolatban.

Egy darabig közömbös témákról csevegtünk, végül azonban megszólalt:

– Kedves Hesselius doktor, igen élénk érdeklődéssel olvastam néhány értekezését arról, amit ön “metafizikai orvoslás”-nak nevez – németül olvastam őket, tíz-tizenkét éve: vajon lefordították-e azóta?

– Nem, bizonyos vagyok benne, hogy nem – nyilván tudnék róla. Ehhez alighanem engedélyt kértek volna tőlem.

– Néhány hónapja sorra jártam az itteni kiadókat, meg akartam szerezni a könyvet, de a német példány sem volt meg; azt mondták, kifogyott.

– Valóban, már jó néhány éve; nekem mint szerzőnek, mindenesetre hízelgő, hogy nem felejtette el kis könyvemet, noha – tettem hozzá nevetve – tíz-tizenkét év igazán nagyon hosszú idő, bizonnyal el is felejthette volna, de gondolom, talán újra foglalkoztatni kezdte a témája, vagy talán történt valami, ami ráterelte az érdeklődését.

Erre a megjegyzésemre s a vele járó kérdő tekintetre hirtelen elfogódottság lett úrrá Mr. Jenningsen, olyanféle, mint amikor egy fiatal hölgy elpirul zavarában. Lesütötte a szemét, kényszeredetten összekulcsolta a kezét, s egy percig szörnyű furcsa volt, csaknem mintha bűntudat gyötörné.

A leghatásosabb módszerrel segítettem ki zavarából, azzal, hogy nem vettem észre, s kertelés nélkül folytattam a beszélgetést, ahol abbamaradt, így szóltam: – Velem is gyakran megtörténik, hogy újra feltámad az érdeklődésem valamely tárgy iránt; egyik könyv a másikra utal, s az ember húsz esztendő múlva újra csak a régi, hiú ábrándképeket kergeti. De ha valóban szeretne belőle egy példányt, ennyi idő után is, igazán kész örömmel kisegítem; van belőle kettő vagy három – megtiszteltetésnek érzem, ha megengedi, hogy egyikkel megajándékozzam.

– Milyen kedves, igazán örülök – szólt egészen fesztelenül, egy pillanat alatt felengedve. – Már csaknem lemondtam róla... nem is tudom, hogy köszönjem meg.

– Kérem, egy szóval sem. Amit felajánlottam, igazán oly keveset ér, hogy szinte szégyellem ajánlatomat, és ha még egyszer megköszöni, szerénységi rohamomban tűzbe fogom vetni a könyvet.

Mr. Jennings elnevette magát. Megkérdezte, hol lakom Londonban, egy darabig még beszélgettünk egyről-másról, azután hazament.

 

A doktor kikérdezi Lady Maryt, s ő válaszol

 

– Nagyon megszerettem az ön tiszteletesét, Lady Mary – szóltam, mihelyt Jennings elment. – Olvasott, világlátott ember, s mivel egy s máson keresztülmehetett már, tökéletes jó barát is lehet.

– Az is, és ami ennél is több, jó ember – mondta háziasszonyom. – Nélkülözhetetlen a tanácsa az iskolák ügyeivel kapcsolatosan, s általában minden szerény kis dawlbridge-i vállalkozásomban, olyan lelkiismeretes, olyan gondos, el sem tudja képzelni; örül, ha valakinek a hasznára lehet; és oly jóindulatú, oly okos.

– Jó hallani, hogy mennyi jószomszédi erényt egyesít magában. Én csak annyit láttam, hogy igen kellemes és művelt beszélgetőtárs, bár azért még néhány dolgot elmondhatok róla, azon kívül, amit felsorolt – mondtam.

– Igazán?

– Igen. Először is, nem házas ember.

– Ez valóban igaz. Folytassa.

– Dolgozik egy könyvön, vagyis csak dolgozott, de mintegy két-három éve abbahagyta, és nem tudja tovább folytatni – a könyv témája különben eléggé elvont, talán a teológia köréből vette.

– Nos, valóban dolgozott egy könyvön, úgy, ahogy mondja; nemigen emlékszem, hogy miről szólt, csak annyit tudok, hogy olyasmiről, ami engem egyáltalán nem érdekel; valószínű, hogy ebben igaza lehet, és bizonyára abbahagyta.

– Igen, hogyne.

– És bár ma este csak egy kevés kávét ivott, rendkívül szereti a teát, legalábbis korábban szerette.

– Nos, ez pontosan így van.

– Zöld teát szokott inni, éspedig elég sokat, ugye?

– Nohát, ez igazán különös! Annyi zöld teát ivott, hogy emiatt csaknem összevesztünk.

– De most már nem iszik egy cseppet sem.

– Valóban nem.

– Most még csak egyvalamit. Nem ismerte véletlenül Jennings anyját vagy apját?

– Ismertem mindkettőt: az édesapja csak tíz éve halt meg. Dawlbridge közelében laktak. Igen jó ismeretségben voltunk velük.

– Nos, vagy az édesanyja, vagy az apja – azt hiszem, inkább az apja – szellemet látott, nem? – kérdeztem.

– Ön igazán varázsló, kedves Hesselius doktor!

– Hogy varázsló vagyok-e vagy sem, az más kérdés, de ugye, hogy eltaláltam? – kérdeztem vidáman.

– Hogyne, s méghozzá valóban az apja volt az; kevés szavú, bogaras ember volt, apámat szokta zaklatni az álomlátásaival, és elmondott neki egy históriát valami szellemről, akit látott, s akivel szót váltott – igazán furcsa história volt. Ez még jóval a halála előtt történt, akkor még kislány voltam, azután folyton csak hallgatott és búslakodott, néha, sötétedéskor, beállított hozzánk, mikor egyedül ültem a szalonban, és mindig azt képzeltem, hogy kísértetek vannak körülötte.

Elmosolyodtam és bólintottam.

– Most pedig, miután ekkora varázslói tekintélyre tettem szert, azt hiszem, legjobb lesz, ha mára jó éjszakát kívánok.

– Mégis, hogy jött rá erre?

– Hogy jöttem volna rá? A csillagokból olvastam ki, mint a cigányok – mondtam, és ezzel elváltunk egymástól vidám hangulatban.

Másnap délelőtt elküldtem Mr. Jenningsnek azt a kis könyvet, amely után érdeklődött, s vele néhány kísérő sort, és mikor késő este hazatértem a szállásomra, megtudtam, hogy keresett, otthagyta a névjegyét is. Érdeklődött, otthon vagyok-e, és megkérdezte, melyik az az időpont, amikor legvalószínűbb, hogy otthon találhat.

Vajon mi a szándéka, feltárja előttem a baját, és ahogy mondani szokták, mint specialistához fordul hozzám? Remélem. Már van is elképzelésem a betegségéről. Elméletemet Lady Mary válaszai is támogatják, amelyeket a távozásom előtt feltett kérdésekre adott. Szeretném, ha Mr. Jennings saját szavaival is igazolná feltevésemet. De hogy bírhatnám vallomásra anélkül, hogy megsérteném a jólneveltség szabályait? Sehogy. Különben azt hiszem, önként is rá fogja szánni magát. Akárhogy van is, kedves Van L.-em, semmiképp nem leszek nehezen megközelíthető; holnap visszaadom a látogatást. Az udvariasság is azt kívánja, viszonozzam a kedvességét, hogy meglátogatott. Talán majd így kiderül valami. Akár sok lesz, akár kevés, akár semmi, az eredményt mindenképpen tudomására hozom, kedves Van L.-em.

 

Dr. Hesselius beleolvas néhány latin könyvbe

 

Voltam a Blank Streeten.

Mikor ajtót nyitottak, és érdeklődtem Mr. Jennings után, a szolga azt mondta, a tiszteletes úr igen fontos ügyben van elfoglalva, egy úr van itt, egy lelkész Kenlisből, Mr. Jennings egyházközségéből. Mivel meg akartam tartani azt az előjogomat, hogy én jöhessek hozzá, csak annyit mondtam, hogy akkor majd egy kicsit később visszajövök, s már meg is fordultam, hogy elmenjek, mikor a szolga bocsánatomat kérte, és kissé alaposabban véve szemügyre engem, mint ahogy az osztályabeli jól nevelt személyektől el lehet várni, azt kérdezte, nem én vagyok-e dr. Hesselius. Igenlő válaszom hallatára így szólt: – Akkor, uram, arra kérem, engedje meg, hogy tudassam erről Mr. Jenningset, mert biztosan sajnálná, ha nem találkozhatnék önnel.

A szolga egy pillanat múlva már ott is volt megint. Mr. Jennings arra kért általa, foglaljak helyet a dolgozószobájában, amely a hátsó fogadószobája is volt egyszersmind, és azt ígérte, hogy igen rövid időn belül ott lesz.

Igazi dolgozószoba volt – valóságos könyvtár. Jó magasan volt a mennyezete, és két magas, keskeny ablaka volt, valamint vastag, sötét függönyei. Sokkal nagyobb volt, mint vártam, és minden falát könyvek borították, fel egészen a mennyezetig. A felső szőnyeg – mert a lábam alatt úgy éreztem, hogy összesen két vagy három szőnyeg is van egymásra terítve –, a felülső keleti szőnyeg volt. Lépéseim nesztelenül estek rajta. Mivel a könyvszekrények meglehetősen kiugrottak a faltól, úgy tűnt, mintha az ablakok – melyek különben rendkívül keskenyek voltak – vastag falú bemélyedésekben volnának elhelyezve. Bár a szoba roppant kényelmesen, sőt mondhatni fényűzőén volt berendezve, mégis határozottan barátságtalan volt, sőt most, a csend miatt, valósággal nyomasztó. Lehet azonban, hogy képzettársításaim is közrejátszottak ebben. Mr. Jennings eleve furcsa elképzeléseket ébresztett agyamban. Furcsa, rossz előérzetekkel léptem az egyébként is csöndes háznak ebbe a zajtalan szobájába; és a benne terjengő homály meg az ünnepélyes, sötét kötésű könyvek, melyek mindent beborítottak, kivéve, ahol két magas, keskeny tükör volt a falba ágyazva – mindez csak fokozta komor hangulatomat.

Amíg Mr. Jenningsre vártam, azzal foglaltam el magam, hogy fellapoztam néhányat a polcokon sorakozó könyvek közül. Nem ezek között, hanem az egyik könyvállvány alatt Swedenborg teljes Arcana Coelestiá-jára bukkantam, az eredeti latin szöveggel, igen szép ívrét kiadásban, a teológiai művek tetszetős egyenruhájában: pergamen kötésben, arany címbetűkkel és kárminvörös élmetszéssel. A kötetekből több helyütt papír könyvjelzők álltak ki. A könyveket sorra felemeltem, és letettem az asztalra; kinyitottam őket ott, ahol a könyvjelzők voltak, és sorra olvastam az ünnepélyes fogalmazású latin mondatokat, amelyek a lap szélén ceruzával meg voltak jelölve. Néhányat ideírok, angol fordításban:

Mikor az ember belső látása, amely lelkének szeme, megnyílik, más lényegű élet dolgai tárulnak fel előtte, melyeket testi szem nem láthat...

A belső látás által megadatott nekem, hogy azokat, amik a másik életben vannak, világosabban lássam, mint e világ dolgait. Ezen megfontolásokból az következik, hogy a külső látás a belső látásból ered, amaz is egy még belsőbből, és így tovább...

Minden embernek legalább két gonosz szelleme van...

A gonosz szellemek is folyékonyán beszélnek, de hangjuk éles és metsző. Egymás között is beszélnek, de ez a beszéd nem folyékony, csak a gondolatok szakadár feleselését érezni folyvást, mint alant kúszó szörnyet...

Az embert kísérő gonosz szellemek valójában a pokolból valók, de míg az emberrel vannak, addig nincsenek a pokolban, hanem kivétetnek onnét. A hely, ahol ilyenkor vannak, az ég és a pokol között van, és a lelkek világának hívatik – mikor a gonosz lelkek, akik az embert kísértik, ebben a világban vannak, olyankor nincsenek pokoli kínok között, hanem az emberben és érzéseiben, és így részesednek mindabban, ami az embernek gyönyörűségére van. De mikor visszaküldetnek poklukba, akkor visszakerülnek korábbi állapotukba...

Ha a gonosz szellem megtudná, hogy az ember közelébe került, s mégis tőle különálló szellem maradt, és ha beleférkőzhetnék az ember testébe, akkor ezerféle úton próbálkoznék, hogy elpusztítsa; mert halálos gyűlölettel gyűlöli az embert...

Épp ezért, mivel tudták, hogy testben élő ember vagyok, folyvást igyekeztek megrontani engem, nem csupán a testemet, hanem sokkal inkább a telkemet; mert a pokolban levőknek legnagyobb öröme és gyönyörűsége megrontani az embereket és lelkeket; de engem mindig megvédett az Úr. Nyilván kitetszik ebből, hogy veszedelmes az embernek a szellemekkel társalkodnia, hacsak nem erős a hitben...

Az embert kísérő szellemek elől mit sem titkolnak nagyobb gonddal, mint hogy emberrel kerültek kapcsolatba, mert ha ezt megtudják, szólnak hozzá, hogy megronthassák...

A pokol gyönyörűsége kárt tenni az emberben, és siettetni végromlását.

Ekkor szemembe tűnt egy hosszú jegyzet, mely tűhegyes, vékony ceruzával volt írva, Mr. Jennings szép kezeírásával, a lap aljára. Azt vártam, hogy megjegyzéseket fűz a szöveghez, azért elolvastam két-három szót, de nem olvastam tovább, mert egészen másfajta szöveg volt, mely e szavakkal kezdődött: Detis misereatur mei irgalmazzon nekem az Úr. Mivel ebből megtudtam, hogy az írás személyes természetű, elfordítottam róla tekintetem, becsuktam a könyvet, és az összes kötetet visszatettem oda, ahonnét elővettem őket, egyet kivéve, amely különösen érdekelt: és ahogy a tudós, magányossághoz szokott emberrel gyakran megesik, úgy elmerültem olvasásában, hogy már tudomást sem vettem a külső világról, és egészen elfelejtettem, hol vagyok.

Elolvastam néhány oldalt, amelyek a “reprezentánsokat” és a “korrespondenseket” tárgyalják Swedenborg sajátos műnyelvén, és elérkeztem egy részhez, melynek lényege röviden az volt, hogy a gonosz szellemek, ha pokolbéli társaságukon kívül, valaki más előtt mutatkoznak, a “korrespondencia” révén annak a vadállatnak (fera) képében jelennek meg, amely gyönyörűségüket és életelemüket reprezentálja, s undorítja és rémíti a rátekintőt. A terjedelmes leírás néhány formáját ismerteti e bestiális jelenségeknek.

 

A könyvet két szempár olvasta

 

Amint egy-egy sort elolvastam, végighúztam rajta a ceruzám hegyét, hogy jobban követni tudjam, de valamiért hirtelen fel kellett emelnem róla a szemem.

Épp velem szemben volt egyike azoknak a tükröknek, amelyekről szóltam, és most megláttam benne barátom, Mr. Jennings hosszú alakját, amint átnéz a vállam fölött, s velem együtt olvassa a lapot; arckifejezése oly vad és sötét volt, hogy alig ismertem rá.

Hátrafordultam és felálltam. Ő is felegyenesedett, s erőt véve magán, kurtán felnevetett, és így szólt:

– Bejöttem, és üdvözöltem önt, de nem sikerült kizökkentenem az olvasásból, erre nem tudtam megfékezni kíváncsiságomat, és így sajnos, eléggé neveletlenül, átkémleltem a válla fölött. Azt hiszem, nem ez az első alkalom, hogy ezt a könyvet fellapozza. Forgatta már Svvedenborgot, nemde, régebben is?

– Ó, hogyne; sokkal vagyok adósa; a Metafizikai orvoslás--ról írott könyvemben, amelyre volt kedves emlékezni, bizonyára észre is vette hatását.

Barátom vidámságot tettetett, azonban arca enyhén kipirult, és láttam rajta, hogy lelkében nyugtalan.

– Aligha vagyok erre feljogosítva, oly keveset tudok Swedenborgról. Csak két hete, hogy megvettem a művét – felelte –, és azt hiszem, ugyancsak kikezdheti egy magányosan élő ember idegeit... azazhogy abból a kevésből, amit elolvastam belőle, így gondolom... nem mintha engem idegessé tett volna – mondta nevetve –; különben végtelenül hálás vagyok, hogy elküldte a könyvét. Remélem, megkapta az üzenetemet?

Erre megköszöntem, amit köszönni illett, és szabadkoztam, amiért szabadkoznom illett.

– Életemben nem olvastam még könyvet, amellyel annyira egyetértettem volna, mint az önével – mondta. – Mindjárt láttam, hogy valójában többre utal, mint amennyit kifejt. Ismeri Harley doktort? – kérdezte aztán eléggé váratlanul.

(A kiadó itt szeretné megjegyezni, hogy az e helyütt említett orvos talán a legkiválóbb azok közül, akik valaha is működtek Angliában.)

Ismertem, mivel ajánlólevelem volt hozzá, és igen udvariasan bánt velem, s jelentékeny segítséget nyújtott, míg Angliában tartózkodtam.

– Mert azt hiszem, nemigen találkoztam még olyan korlátolt emberrel, mint ő – szólt Mr. Jennings.

Addig nem hallottam tőle egyetlen sértő megjegyzést sem senkiről, az meg különösen megdöbbentett, hogy ily kiváló egyéniséget illet ilyen szóval.

– Valóban? S mely tekintetben?

– A mesterségében – felelte.

Elmosolyodtam.

– Azt értem ezen – folytatta –, hogy úgy tűnik, mintha félig vak lenne... úgy értem, hogy mindennek, amire ránéz, a fele sötétben marad előtte... ami nem, az pedig természetellenesen világos; és a legrosszabb az, hogy ez, úgy látszik, szándékos nála. Nem tudom rávenni... úgy értem, nem is akarja... mármint van róla némi tapasztalatom mint orvosról, de bizonyos tekintetben őrültnek tartom, félig holt elmének. Egyszer majd megmagyarázom magának... tudom, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik... mindent elmondok majd magának – mondta kissé izgatottan. – Ön még néhány hónapig Angliában lesz: hogyha ez alatt az idő alatt közben vidékre mennék, nem zavarná, ha levelet kapna tőlem?

– Sőt, igazán örülnék – mondtam.

– Ön nagyon jó hozzám. Harley-val a legkevésbé sem vagyok megelégedve.

– Kissé a materialista iskolához húz – mondtam.

– Teljes egészében materialista – javított ki –; el sem képzelheti, mennyire bosszantja az ilyesmi azt, aki többet tud nála. Kérem, ne mondja senkinek, ne mondja az ismerőseinek, hogy búskomor vagyok; azt például jelenleg egyikük sem tudja, még Lady Mary sem... hogy Harley doktorhoz, hogy egyáltalán orvoshoz fordultam. Azért könyörgök, ne beszéljen róla; és ha újabb roham kerülgetne, kérem, engedje meg, hogy írjak önnek, vagy pedig ha történetesen a városban vagyok, hogy beszélhessek magával.

Tele voltam rossz sejtelmekkel, és egyszerre azon kaptam magam, hogy komolyan rászögezem a tekintetem, mert egy pillanatra lesütötte a szemét, és így szólt:

– Látom, azt gondolja, hogy most is elmondhatnám, amit akarok; vagy talán találgatja, mi bajom lehet; de jobban tenné, ha feladná a találgatást. Holtáig kísérletezgethet vele, akkor sem fogja eltalálni.

Mosolyogva ingatta a fejét, majd erre a téli napsütésre hirtelen sötét felhő ereszkedett; a foga közt szívta be a levegőt, mint akit fájdalom ért.

– Természetesen sajnálattal hallom, ha oka van felkeresni akármelyik kartársamat; de rendelkezzék velem, amikor s amilyen formában óhajtja, és azt hiszem, nem szükséges bizonygatnom, hogy minden titka szent előttem.

Ezután más tárgyakra tért át; viszonylag jókedvűen beszélt; kis idő múltával búcsút is vettem tőle.

 

Hesselius doktort Richmondba hívják

 

Jókedvűen váltunk el, pedig nem volt jókedve, s mondhatom, nekem sem. A lélek erőteljes szervének – az emberi arcnak – vannak bizonyos kifejezései, amelyeknek látványa engem is lelkem mélyéig felkavar, pedig gyakran láttam már őket, és orvos lévén, hozzá is kellett edződnöm az ilyesmihez. Mr. Jennings egy bizonyos arckifejezése újra és újra eszembe jutott. Oly gonosz erővel lett úrrá képzeletemen, hogy megváltoztattam aznap esti tervemet, és az operába mentem, mert éreztem, hogy sürgős szükségem van kikapcsolódásra.

Már két-három napja nem hallottam felőle, amikor levelet kaptam, melyen megismertem a keze írását. A levél derűs hangú volt, s tele reménnyel. Azt írta, hogy egy kis ideje sokkal jobban érzi magát – mondhatni semmi baja –, és hogy egy kisebb kísérletre határozta el magát: úgy egy hónapra elutazik az egyházközségébe, hátha egy kis munkától most már majd egészen magához tér. Lelkesült vallásos hálaadás is volt a levélbe foglalva felépüléséért, ahogy most már csaknem nevezni meri állapotának javulását.

Egy-két nap múlva találkoztam Lady Maryvel, aki ugyanazt mondta, amit Mr. Jennings írt nekem, továbbá hogy már le is ment Warwickshire-be, és Kenlisben folytatja lelkészi teendőit; majd hozzátette: – Én azt hiszem, most már valóban jól van, s hogy nem is volt soha más baja, mint idegzavarok és képzelődés; de hát mindnyájan idegesek vagyunk, és erre a bajra, úgy képzelem, igazán legjobb orvosság a szorgalmas munka; arra határozta el magát most ő is. Nem is lepődném meg, ha egy évig vissza se jönne Londonba.

Azonban hiába volt a bizakodás, két hónap múlva újabb levelet kaptam Mr. Jenningstől, mely a Piccadillynél levő házából volt keltezve:

Kedves Uram, csalódtam reményeimben, kénytelen voltam visszajönni Londonba. Ha egyáltalán alkalmas állapotban leszek ahhoz, hogy találkozhassam Önnel, akkor írásban fogom majd kérni, hogy fáradjon el hozzám. Jelenleg túlságosan rossz hangulatban vagyok, és nem is tudnám elmondani mindazt, amit el szeretnék Önnek mondani. Könyörgök, barátaim előtt ne is említse a nevemet. Képtelen volnék bármelyiküket meglátogatni vagy fogadni. Ha Istennek úgy tetszik, kis idő múlva hall rólam. Shropshire-be akarok menni, rokonaim laknak ott. Isten áldja! Bárcsak boldogabb körülmények között találkozhatnánk újra, amikor visszatérek, mint amilyenek között most írok!

Egy héttel ezután Lady Marynél jártam látogatóban; azt mondta, ő az utolsó fecske, aki még itt ragadt Londonban, de ő is hamarosan szárnyra kel Brighton felé – ugyanis a londoni szezonnak vége volt már. Megtudtam tőle, hogy levelet kapott Mr. Jennings unokahúgától, Marthától, aki Shropshire-ben lakik. Leveléből semmi különösebbet nem lehetett megtudni Mr. Jenningsről, mint azt, hogy szomorú és ideges. Ó, hogy az egészségesek milyen világnyi fájdalmat intéznek el sokszor egy-egy könnyed szóval!

Csaknem öt hét telt el, és semmi hírem nem volt Mr. Jenningsről. Ez idő eltelte után újra levelet kaptam tőle. Ezt írta:

Vidéken voltam; más levegőt szívtam, más táj, más arcok vettek körül, minden kicserélődött, csak én magam nem. Elhatároztam, amennyire a világ legtétovább embere képes lehet erre, hogy pontosan beszámolok Önnek a bajomról. Ha elfoglaltsága engedi, kérem, jöjjön el ma, vagy ha nem ma, holnap vagy holnapután; de könyörgök, jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet. Nem is tudja, mennyire rászorulok a segítségére. Van egy csendes kis házam Richmondban, most itt vagyok. Talán sikerül úgy intéznie, hogy eljöhessen vacsorára vagy ebédre, vagy épp teára. Nem fog sok fáradságába kerülni, hogy ide találjon. A Blank Street-i szolgám, aki ezt a levelet átadja, a nap bármely órájában odamegy kocsival az Ön háza elé, amikorra parancsolja; én pedig mindig itthon vagyok. Tudom, azt mondja majd, hogy jobb lenne, ha nem volnék itt, egyedül. De mindent megpróbáltam már. Kérem, jöjjön ki, és hallgasson meg.

Felhívattam a szolgát; úgy döntöttem, hogy még aznap este kimegyek Jenningshez, amit meg is cselekedtem.

Jobb helyen volna valami vendégfogadóban vagy szállóban, gondoltam, amíg végighajtattunk a rövid, komor szilfasoron egy téglából épült ódon házig, melyet árnyékba borítottak a fák; a lombok fölébe emelkedtek, és csaknem körbe is érték. Igazán rosszul választott, nem is lehetett volna lehangolóbb, némább helyet találni. Amint később megtudtam, a ház az ő tulajdona volt. Előbb egy-két napig a városban tartózkodott, de mivel ott valamely oknál fogva nem bírta tovább, kiköltözött ide, talán épp azért, mert ez a ház az övé is volt, be is volt rendezve, és azzal, hogy egyenest idejöhetett, megszabadult a mérlegelés és a válogatás terhétől és időveszteségétől.

A nap már alászállt, és a nyugati égről visszaverődő sugarak abba a különös fénybe borították a tájat, amely mindnyájunk számára ismerős. Az előszobában csaknem koromsötét volt, de a hátsó szoba ablakai nyugatra néztek, és ott ugyanaz a félhomály uralkodott, mint odakint.

Leültem és kinéztem az ablakon, néztem a fákkal sűrűn benőtt vidéket, amint a lenyűgöző, mélabús világításban úszott, mely percről percre halványodott. A szoba sarkaiban már megült a sötétség; lassan mindennek elmosódtak a körvonalai, és a félhomály észrevétlenül hatalmába kerítette lelkemet, amely már eleve felkészült sötét és titokzatos dolgokra. Magamban ültem, és Mr. Jennings jöttét vártam; hamarosan jött is. Kinyílt az elülső szobába vezető ajtó, és Mr. Jennings hórihorgas alakja, amely halványan tűnt csak elő a vörös félhomályból, nesztelen léptekkel közeledett.

Kezet fogtunk, majd behozott egy széket az ablakhoz, mivel ott még elég világos volt ahhoz, hogy lássuk egymás arcát; leült mellém, és kezét a karomra téve, szinte egy szó bevezetés nélkül hozzáfogott történetéhez.

 

Hogyan találkozott Mr. Jennings állandó kísérőjével

 

A nyugati ég halvány fénye és az akkor még néptelen richmondi erdő pompája tárult elénk, mögöttünk és körülöttünk a sötétbe boruló szoba; a szenvedő merev arcán – mert arca elváltozott, bár még szelíd volt és kedves – ott fénylett az az elmosódó, furcsa izzás, mely mihelyt alászáll, mintha új fényeket fakasztana, halványakat, mégis sugárzóakat, melyek majdnem átmenet nélkül vesznek bele a sötétségbe. Nagy volt a csönd is: sem távoli kerékrobaj, sem kutyaugatás, sem füttyszó nem hallatszott kintről; és bent sem törte meg semmi a magányos beteg házának nyomasztó csendjét.

Sejtettem a vallomások természetét, amelyeket majd hallanom kell – bár fogalmam sem volt az eset részleteiről –, sejtettem abból a merev, szenvedő arcból, amelyen oly furcsa volt a rózsaszín fény, s mely oly élesen elütött a sötét háttértől, mint egy Schalken-portré.

– Három évvel, tizenegy héttel és két nappal ezelőtt kezdődött, október tizenötödikén – kezdte –, igen pontosan számon tartom, mert azóta minden nap újabb kínszenvedés. Kérem, ha valahol mégis hiányos lenne az elbeszélésem, szóljon.

Körülbelül négy éve kezdtem el dolgozni egy témán, amely rendkívül sok töprengésre és olvasásra késztetett. A könyv az antik világ vallásos metafizikájával foglalkozott volna.

– Gondolom, miről lehet szó – mondtam –, a művelt és gondolkodó pogányok tényleges vallásosságáról, mely lényegesen különbözik a szimbólumok bálványozásától, nemde? Nagy és igen érdekes terület.

– Igen, de ártalmas az elmére – úgy értem, a keresztényi elmére. A pogányság egészében, lényegében egységes, vallásuk ez ártó összetartó erő révén áthatja a művészetüket is, és mindkettő egész magatartásukat; a tárgy megfoszt magunktól, s bűvkörébe von, és biztos a vég. Isten irgalmazzon nekem!

Sokat írtam; késő éjszakáig fenn szoktam maradni. Szüntelenül témámon gondolkodtam, mindenütt, ahol csak jártam. Méregként belém ivódott. Gondolja csak meg, hogy minden eszme, amely az anyaggal kapcsolatban volt, többé-kevésbé a szépséghez fűződött, a téma valóban gyönyörűséget szerző és vonzó volt, én pedig akkor még nem ismertem gondot.

Nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, aki komolyan írásra adja a fejét, mindig egy bizonyos táplálékon él – vagy teán, vagy kávén, vagy dohányon. Úgy képzelem, hogy az effajta foglalkozás nagy energiaveszteséggel jár, amelyet óránként pótolni kell, vagy talán inkább arról van szó, hogy túlságosan átszellemülnénk, és elménk a testből mintegy más régióba távoznék, azért kell újra és újra érzéki benyomások útján figyelmeztetnünk a testre. Akárhogy van, hiányt éreztem én is, és ezt pótolnom kellett. A tea volt segítőtársam – kezdetben csak közönséges fekete teát ittam, a megszokott módon elkészítve, nem túl erőset; de elég sokat megittam belőle, és később már egyre erősebbet is főztem. Soha semmiféle kellemetlen hatását nem éreztem. Majd zöld teát kezdtem inni, eleinte csak keveset. Üdítőbben hatott rám, mint a fekete tea, megvilágosította és felfokozta értelmi képességeimet. Egyre többet ittam belőle, de nem főztem erősebbre, mint amennyire jólesett. Többnyire idekint írtam – itt csend és nyugalom volt –, ebben a szobában. Sokáig fennmaradtam, és szokásom lett, hogy minduntalan kortyolgassak a teámból – a zöld teából –, ahogy előrehaladtam a munkámmal. Asztalomon állandóan kis teáskannát tartottam, lámpa fölé függesztve, s kétszer vagy háromszor is főztem benne teát este tizenegy és hajnali kettő, hajnali három között – tudniillik akkor szoktam lefeküdni. Mindennap bementem a városba. Nem éltem szerzetesi életet, és bár el szoktam tölteni egy-két órát a könyvtárban, ahol az alapvető szerzők véleménye és egyéb, témámra fényt derítő gondolatok után kutattam, amennyire meg tudom ítélni, nem voltam leromlott állapotban. Mint mindig, gyakran jöttem össze barátaimmal, és élveztem társaságukat; egyszóval sohasem volt kellemesebb az életem.

Találkoztam valakivel, akinek birtokában volt néhány különös, régi könyv, német kiadású, középkori latinsággal írt művek, s igen boldoggá tett, hogy az illető előzékenysége révén hozzájuk férhettem. E lekötelező férfiú könyveiért be kellett mennem a városba, méghozzá egyik eléggé távol eső részébe. Később sikerült eljönnöm onnét, mint szerettem volna, és mivel a házból kijőve se közel, se távol nem találtam bérkocsit, arra fanyalodtam, hogy felszálljak az omnibuszra, melynek szabott útja a házam előtt vezet el. Már sötétebb volt, mint most van, amikor az omnibusz egy régi ház elé ért – biztosan látta idejövet, négy-négy nyárfa áll a kapu két oldalán –, és ott legutolsó útitársam is kiszállt. Gyorsabban hajtottunk. Esti szürkület borult a tájra. Hátradőltem a sarokban, ahol ültem, az ajtó mellett, és kedvemre elmélkedtem.

Az omnibusz belsejében már csaknem teljesen sötét volt. Átellenben velem, a lovakhoz közelebb levő szemközti sarokban egyszer csak valami piros fényforrás két kicsiny, körkörös visszatükröződését pillantottam meg, legalábbis én annak láttam őket. Körülbelül kéthüvelyknyire voltak egymástól, és akkorák voltak, mint azok a rézgombok, amelyeket a tengerészek viselnek zubbonyukon. Egykedvűen tűnődtem ezen az apróságon – aminek először ígérkezett. Vajon honnét származik ez a halvány, mégis mély izzású fény, és mi veri vissza: üveggolyó, gomb vagy a kocsi belsejének valami apró dísze? Ringva haladtunk előre, még vagy egy mérföldnyi utat kellett megtennünk. Nem jöttem rá a rejtély nyitjára, és egyszerre még furcsább lett a dolog, mert az égő pontok hirtelen zökkenéssel közelebb kerültek a padlóhoz, miközben megtartották egymáshoz való távolságukat és vízszintes helyzetüket, majd megint, ugyancsak hirtelen, az én padom magasságába emelkedtek, és nyomuk veszett.

Kíváncsiságom most már felcsigázódott, s mire jobban utánagondolhattam volna, megint csak megláttam a két tompa fényű lámpát, újra a padló felett; majd megint eltűntek, és eredeti helyükön tűntek fel újra.

Szememet a fénypontokra szegezve, csendesen odább csúsztam a padomon a kocsinak a felé a vége felé, ahol még mindig láttam az apró, vörös korongokat.

Az omnibuszban igen kevés világosság volt. Csaknem egészen besötétedett már. Előrehajoltam, hogy végre rájöhessek, mik ezek a kis piros körök. Ahogy feléjük hajoltam, kissé elmozdultak a helyükről. És most már ki is tudtam venni valami sötét, fekete tömeget, sőt hamarosan tűrhető határozottsággal megkülönböztettem egy fekete majom körvonalait, amely mozdulatomat utánozva előretartotta az arcát, mintha hozzá akarna érni az enyémhez; a két fénypont a két szeme volt, s homályosan azt is láttam, hogy rám vicsorítja a fogát.

Hátrahúzódtam, mert nem tudtam, nem akar-e rám ugrani. Azt hittem, valamelyik utas felejtette a kocsiban csúf ölbéli állatát, s mivel ki akartam tapasztalni a természetét, de a kezemmel nem mertem hozzáérni, lassan feléje böktem az ernyőmmel; meg sem mozdult, amikor áthatolt rajta. Igen: átment rajta, át-vissza, át-vissza, a legcsekélyebb ellenállás nélkül.

Képtelen vagyok leírni, micsoda rémület fogott el. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy ez a bestia csak káprázat, mert akkor annak hittem, nyugtalanság és rettegés fogott el, sőt valósággal megbénított, úgyhogy jó néhány pillanatig nem tudtam levenni róla a szememet. Ahogy néztem, kicsikét hátraugrott, egészen a sarokba, én meg egyszerre az ajtó mellett találtam magam, páni félelemben, kidugtam a fejem, mélyet lélegeztem a kinti friss levegőből, bámultam a fényeket és a fákat, amelyek mellett elhaladtunk, s végtelen boldogsággal és bizalommal töltött el a kinti valós világ.

Megállítottam az omnibuszt, és kiszálltam. Amikor kifizettem a kocsist, láttam, hogy igen különös tekintettel mér végig. Hogyne, egészen biztos, hogy volt valami szokatlan a külsőmben és mozdulataimban; sohasem éreztem még magam olyan furcsán, mint akkor.

 

Első lépcső: az út

 

Amint az omnibusz továbbhajtott, és én egyedül maradtam az úton, óvatosan körülnéztem, nem jön-e utánam a majom. Leírhatatlan megkönnyebbülésemre sehol sem láttam. Nem tudom egykönnyen leírni, mennyire megijedtem, sem azt, milyen boldog voltam, hogy végleg megszabadultam tőlemert akkor még azt hittem.

Mikor leszálltam az omnibuszról, már nem voltam messze ettől a háztól, csupán két-háromszáz lépésnyire. A ház előtt, a járda mentén kőfal emelkedik, mögötte egy sor tiszafa vagy valami efféle örökzöld sövény, még beljebb pedig szép, magas fák, bizonyára látta őket, amikor bejött.

A téglafal körülbelül a vállamig ér, és amikor véletlenül felemeltem a tekintetem, ott láttam a majmot abban a görnyedt testtartásban, amint négy lábon járkált, vagy inkább kúszott, közvetlen mellettem, a fal tetején. Megálltam, undorodva és rémülten bámultam rá. Ahogy megálltam, ő is megállt. Csak ült a falon, hosszú mancsait a térdén nyugtatva, és nézett engem. Nem volt elég világos ahhoz, hogy többet lehessen látni puszta körvonalaknál, ahhoz meg nem volt elég sötét, hogy szemének különös fénye erősen kiugorjék a háttérből. De azért épp elég jól láttam azt a homályos, vöröses izzást. Most nem vicsorította ki a fogát, s másfajta jelét sem adta ingerültségének; elcsigázottnak, mogorvának látszott, de állhatatosán figyelt.

Visszahúzódtam az út közepére. Ösztönösen hátráltam, és most ott álltam, onnét tartottam szemmel. Nem mozdult.

Önkéntelenül cselekedni akartam – mindegy, akármit; megfordultam, és fürge léptekkel elindultam a város felé, közben a szemem sarkából állandóan figyelve a bestiát. Nagy sebesen kúszott végig a falon, pontosan olyan gyorsan, ahogy én haladtam.

Ahol a falnak vége, közel ahhoz a helyhez, ahol az út bekanyarodik, leugrott a földre, egy-két rugaszkodással mellettem termett, a lábamhoz közel, s továbbra is lépést tartott velem, akárhogy meggyorsítottam a lépteimet. Bal kézre volt tőlem, és csaknem a lábam alatt; minduntalan attól tartottam, hogy rálépek.

Az út kihalt volt és csendes, és percről percre sötétedett. Rémülten és megzavarodva megálltam, és másik irányba fordultam – úgy értem, e felé a ház felé, vagyis ahonnét elindultam. Amikor megálltam, a majom kissé visszahúzódott, azt hiszem, körülbelül öt-hat lépésnyire, ott megállt és figyelt.

Eddig nem hangsúlyoztam eléggé, milyen izgatott állapotban voltam. Természetesen, mint mindenki, én is olvastam az “érzékcsalódások”-ról, ahogyan önök, orvosok nevezik az efféle megbetegedések tüneteit. Meggondoltam, milyen helyzetben vagyok, és igyekeztem szemébe nézni balsorsomnak.

Úgy olvastam, hogy ezek az észleletek néha csak átmenetiek, máskor azonban makacsul állandók. Olyan esetekről is olvastam, amikor egy efféle jelenés, amely eleinte ártalmatlan volt, fokról fokra eleven borzalommá, kibírhatatlanná vált, s végül teljesen felőrölte az áldozatot. Míg ott álltam, bestiális kísérőmet leszámítva társtalanul, igyekeztem mégis megnyugtatni magam azzal, hogy újra elmondtam: “Ez csak betegség, semmi más, jól ismert fizikai bántalom, épp mint a himlő vagy az idegzsába. Az orvosokkal együtt ezen a véleményen vagyok, s a filozófia is ezt igazolja. Nem szabad ostobának lennem. Későn fekszem mostanában, és az emésztésem sincs egyáltalán rendben, ám ha Isten megsegít, még minden jóra fordulhat, s ez az egész bizonyára nem más, mint ideges gyomorbántalom.” Hittem-e mindezt? Nem, egy szavát sem, mint ahogy más nyomorult lény sem hiszi, aki egyszer erre a sátáni rabságra jutott; és fogva tartatik benne. Meggyőződésem, sőt mondhatnám, biztos tudásom ellenére hamis bátorságba lovaltam magam.

Ezután elindultam hazafelé. Alig néhány lépést kellett megtennem. Magamra kényszerítettem egyfajta megadó nyugalmat, de valójában nem tudtam megszabadulni az izgatottságnak, a félelemnek attól az émelyítő érzésétől, amelyet bajom első biztos tünete okozott.

Úgy határoztam, hogy otthon töltöm az éjszakát. Az állat nem tágított; szorosan mellettem maradt; s úgy láttam, mintha hasonló igyekezettel vonszolná magát a ház felé, mint néha fáradt lovak vagy kutyák, amint hazafelé tartanak.

Féltem bemenni a városba, nem szerettem volna, hogy bárki lásson és felismerjen. Éreztem, hogy viselkedésem roppant nyugtalan. Attól is idegenkedtem, hogy szokásaimat gyökeresen megváltoztassam, és például valami szórakozóhelyre menjek, vagy a magam kifárasztása céljából elmenjek hazulról, és nagyot sétáljak. Kísérőm ott várt rám az előszobaajtóban, amíg felmentem a lépcsőn, s ahogy kinyitottam az ajtót, velem együtt belépett.

Aznap este nem ittam teát. Szivart vettem elő, s vízzel hígított brandyt ittam. Az volt a tervem, hogy szervezetemet erős külső hatásoknak vetem alá, és csupán érzéki benyomások közt élve, távol tartva magamtól a gondolkodást, mintegy erőszakkal új kerékvágásba zökkentem magam. Ide jöttem, ebbe a szobába. Itt ültem, ahol most. A majom feltelepedett egy asztalkára, az akkor ott állt. Kábultnak, egykedvűnek látszott. Szorongó félelemmel figyeltem, merre indul legközelebb, és nem tudtam levenni róla a tekintetem. Félig lecsukva tartotta szemét, de azért látni lehetett izzását. Engem néz, fáradhatatlanul, minden helyzetben, a nap minden órájában ébren van, és engem néz. Ez nincsen másképp soha.

Nem akarok amaz éjszaka történetének további részleteibe bocsátkozni. Inkább leírom az első év jelenségeit, melyek lényegükben változatlanok voltak. Leírom, milyennek látszott a majom nappali világításban. Sötétben, előbb mégis ezt mondom el, vannak sajátságos ismertetőjegyei; kicsiny majom, és tökéletesen fekete. Legfőbb jellemzője: a határozott gonoszság – a feneketlen gonoszság! Az első évben durcásan hallgatagnak, azonfelül betegesnek mutatkozott, így is, barátságtalan közönye mögött is érződött azonban átható ébersége és gonoszsága. Egész idő alatt úgy látszott, mintha egyelőre nem is akarna mással zaklatni, mint hogy folyvást figyel. Sohasem vette le rólam a szemét. Mióta idejött, mindig szem előtt van, sötétben, világosban, éjjel és nappal egyaránt, csak álmomban nem – meg amikor néhány hétre, előre nem látható módon egyszerre csak eltűnik.

Tökéletes sötétségben is éppúgy látható, mint világos nappal. Nem csupán a szeme. Teljes egészében látható, ilyenkor fényudvar veszi körül, mely vörösen izzik, mint a parázs, és mozgásában mindenüvé követi.

Amikor egy kis időre eltávozik, az mindig éjszaka történik, sötétben, és mindig ugyanazon a módon. Előbb nyugtalankodni kezd, majd dühöngeni, ezután közeledik felém, vicsorítva, rázkódva, ökölbe szorított manccsal, s ugyanakkor lángnyelvek csapnak ki a kályharostélyon. Sohasem gyújtok be a kályhába. Nem tudok aludni olyan szobában, ahol tűz ég a kályhában – és akkor mind közelebb-közelebb húzódik a kályhához, csak úgy reszket, úgy tűnik, a méregtől, s mikor dühe a tetőfokára hág, beugrik a kályhaajtón, eltűnik a kályhában, és nem látom többé.

Mikor ez először történt, azt hittem, megszabadultam tőle. Új embernek éreztem magam. Elmúlt egy nap, egy éjszaka – nem tért vissza; egy áldott hét – egy egész hét –, majd még egy hét. Folyton imádkoztam, Hesselius doktor, térden állva adtam hálát Istennek, és könyörögtem segítségéért. Egy egész hónap telt el szabadságban; hanem egyszerre csak nálam termett megint.

 

A második lépcső

 

Velem volt megint, és rosszakarata, mely előbb tunya, nehézkes külső mögé rejtőzött, most eleven lett. Újonnan nyert ereje tevékenységében és külsejében nyilvánult meg, s hamarosan más módon is.

Bizonyára érti, ha azt mondom, hogy ez a változás egy darabig csupán fokozott elevenségre korlátozódott, és kinyilvánított rossz szándékra, mint hogyha folyvást valami kegyetlenül gonosz dolog forogna az agyában. Szemét, akárcsak előbb, egy pillanatra sem vette le rólam.

– Most itt van? – kérdeztem.

– Nem – felelte –, pontosan két hete és egy napja, hogy eltűnt... azaz tizenöt napja. Már az is előfordult, hogy majdnem két hónapig nem mutatkozott, sőt egy alkalommal három hónapig sem. De két hétnél mindig tovább van távol, ha csak egy nappal is. És mivel azóta, hogy utoljára láttam, tizenöt nap telt el, most már minden pillanatban itt teremhet.

– Lehet-e valamiből előre tudni, hogy mikor jön vissza?

– Nem, sehonnét sem – válaszolta a tiszteletes. – Egyszerűen csak újra mellettem terem. Felemelem a szemem egy könyvről, vagy elfordítom a fejem, és csak látom, hogy néz, mint rendesen, és akárcsak előbb, nem tágít mellőlem, amíg újra le nem jár az ideje. Különben még soha senkinek sem beszéltem róla ilyen sokat és ilyen részletesen.

Úgy láttam, nagyon felizgatta magát, halálosan sápadt volt, és zsebkendőjével minduntalan törölgette a homlokát; mondtam neki, hogy bizonyára fáradt, nagyon szívesen visszajönnék reggel, és akkor folytathatjuk, de ő így szólt:

– Kérem, ne menjen el még, ha van türelme végighallgatni. Ha már idáig eljutottam, jobb szeretném egyben elmondani az egészet. Amikor Harley doktorral beszéltem, egyáltalán nem volt ennyi mondanivalóm. Ön nemcsak orvos, filozófus is. Megadja a szellemeknek az őket megillető helyet. Ha ez az állat valóban létezik...

Szünetet tartott, és izgatott, kérdő tekintetet vetett rám.

– Apránként mindent meg fogunk beszélni, éspedig igen alaposan. Mindent megmondok majd önnek, amit az esetről gondolok – válaszoltam kis szünet után.

– Jó, az nagyon jó lesz. Mert ha ez az állat valóban létezik, akkor, uram, azt kell mondanom, egyre inkább hatalmába kerít, s fokozatosan lehúz magával a pokolba. Szemidegek, mondja Harley. Ó, más idegeken keresztül is érintkezhetünk a külvilággal! A Mindenható legyen hozzám irgalmas! Hallja csak tovább.

Amint mondtam, visszatértekor megnőtt cselekvőkészsége. Rosszakarata valami módon támadó jelleget öltött. Mintegy két évvel ezelőtt, amikor elintéződött egy bizonyos vitás kérdés közöttem és a püspök között, lementem warwickshire-i egyházközségembe, mert minél előbb szerettem volna hivatásomnak megfelelő állásban működni. Nem vártam azt, ami ott történt velem, bár azóta már úgy gondolom, tulajdonképp tudhattam volna, hogy olyasféle következik. Ezt a következőkkel tudom megokolni...

Most már sokkal nagyobb erőfeszítéssel és több ellenállással küszködve beszélt, mint addig, közben gyakran felsóhajtott, és időnként alig tudott úrrá lenni magán. Izgatottsága azonban alábbhagyott. Már-már olyan volt, mint az a beteg, akinek állapota rohamosan hanyatlik, és felad minden reményt.

– Ó, igen, előbb még Kenlisről kell beszélnem, az egyházközségemről.

Az állat akkor is velem volt, amikor átköltöztem Dawlbridge-be. Hallgatag útitársként odáig kísért, és a parókián is velem maradt. Mikor hozzáfogtam, hogy ellássam feladatomat, viselkedésében újabb változás következett be. Úgy tűnt, mintha gonoszul eltökélte volna, hogy minden igyekezetemet meghiúsítja. A templomban is velem volt, a felolvasóasztalnál, a szószéken, az Úrasztala mögött. Végül odáig fajult a dolog, hogy miközben az igét hirdettem a gyülekezetnek, ő felugrott a nyitott könyvre, s ott guggolt rajta, úgyhogy nem láttam, amit olvasnom kellett volna. Ez többször is megismétlődött.

Egy időre elmentem Dawlbridge-ből. Dr. Harleyval kezeltettem magam. Mindent megtettem, amit mondott. Sok figyelmet szentelt betegségemnek. Azt hiszem, érdekelte az eset. Úgy látszott, mintha fáradozása sikerrel járna. Csaknem három hónapig jól éreztem magam, és a bestia nem tért vissza. Már azt hittem, biztonságban vagyok. Az orvos beleegyezésével visszatértem Dawlbridge-be.

Kocsin mentem. Nagyon jó kedvem volt. Sőt mi több, hálás voltam és boldog. Azt hittem, úgy térek vissza a kötelesség mezejére, ahová olyan régóta vágyódom, hogy megszabadultam szörnyű érzékcsalódásomtól. Csodás, napsugaras alkony volt, minden ünneplő, vidám színben tündökölt, és én örültem mindennek. Emlékszem, kinéztem a kocsiablakon, hogy meglássam a kenlisi templom tornyát a fák közt, az útnak arról a pontjáról, ahonnét először megpillanthatja a szem. Ez pontosan ott van, ahol a kis patak, mely az egyházközséget határolja, egy föld alatti csatornán átmegy az út alatt; s ahol ismét felbukkan, az út mentén, ott egy határkő áll ősi felírással. Mikor elhagytuk ezt a helyet, visszahúztam a fejemet az ablakból és leültem – a kocsi sarkában ott ült a majom.

Egy pillanatra ájulás környékezett, azután vad rémület és kétségbeesés szállt meg. Megállítottam a kocsit, kiszálltam, leültem az útszélre, és hangtalanul irgalomért könyörögtem Istenhez. Azonban kétségbeesett közöny lett rajtam úrrá. Útitársam akkor is velem volt, amikor újra átléptem a parókia küszöbét. A kínzások folytatódtak. Rövid harc után megadtam magam, és újfent elutaztam.

Említettem önnek – folytatta –, hogy a bestia bizonyos tekintetben már előbb roppant agresszív lett. Hadd magyarázzam meg ezt egy kissé jobban. Ahányszor imádkoztam, vagy akár csak imádságra gondoltam, átható, növekvő düh szállta meg. Ez abban tetőzött, hogy irtózatos módon félbeszakította imádságomat vagy ráirányuló gondolataimat. Joggal kérdezheti, hogy érheti el ezt egy néma, anyagtalan jelenés. Pedig ez történt, ahányszor csak imádságra gondoltam; mindig ott volt előttem, és egyre közelebb és közelebb került.

Felugrott az asztalra, a szék hátára, a kandallóra, s lassan himbálózva egyre csak nézett rám. Van a mozgásában valami megmagyarázhatatlan, különös képesség arra, hogy szétzilálja az ember gondolatait, és a maga egyhangúságához nyűgözze a figyelmet, míg minden eszme úgyszólván egy pontban zsugorodik össze, s végül semmivé válik – és ha azonnal fel nem ugróm, lerázni a dermedtséget, akkor, úgy éreztem, megtébolyodom. De más módja is van alkalmatlankodásának – ezt mondván nagyot sóhajtott –, így például, míg csukott szemmel imádkozom, egyre közelebb és közelebb jön, én pedig így is látom. Tudom, hogy fizikai értelemben ezt egyáltalán nem lehet megmagyarázni, mégis, tény és való, hogy csukott szemmel is látom, szinte felkavarja agyamat, úrrá lesz rajtam, és kénytelen vagyok térdeplésemből felállni. Ha csak egyszer életében tapasztalna hasonlót, megismerné a kétségbeesést.

 

A harmadik lépcső

 

Látom, Hesselius doktor, hogy figyelmesen hallgatja vallomásom minden egyes szavát. N’em is kell tehát kérnem, hogy arra, amit most mondok, különösen figyeljen. Szemidegekről és érzékcsalódásokról fecsegnek, mintha a látás szerve lenne az egyetlen pont, amelyen át az emberre hatással lehetnek azok az erők, amelyek engem markukba kerítettek – ám én többet tudok, mint ön. Két évig valóban érvényes volt szörnyű bajomra ez a korlátozás. De ahogy az ételt is előbb puhán, ajkunkkal vesszük a szánkba, azután kerül a fogak közé, ahogy a forgó malomszerkezet előbb az ember kisujját kapja el, aztán a karját, s utoljára az egész testét – így az a nyomorult halandó is, akinek idegszálai legparányibb végét elkapta egyszer a pokol irdatlan gépezete, egyre lejjebb és lejjebb kerül, míg végül ott találja magát, ahol én vagyok. Igen, doktor, ahol máris vagyok, mert amíg beszélek magához és megkönnyebbülésért esedezem, érzem, hogy lehetetlenség az, amiért könyörgök, és engesztelhetetlen hatalommal állok szemközt.

Igyekeztem lecsillapítani láthatólag növekvő izgalmát, s azt mondtam neki, hogy semmi esetre sem szabad elcsüggednie.

Míg beszéltünk, leszállt az éj. Fátyolos holdfény hullt a tájra, melyre ablakunk nézett, s én megszólaltam:

– Kérem, talán gyújtasson gyertyát. Tudja, ez a világítás igen furcsa. Jobb szeretném, ha amennyire lehetséges, természetes körülmények közt lenne, míg megállapítom a diagnózist... nevezzük így... különben, ha nem akarja, nem fontos.

– Nekem mindegy, milyen a világítás – mondta –, legfeljebb akkor nem mindegy, amikor olvasok vagy írok; azzal sem törődnék, ha örök éjszaka borulna rám. Most azt szeretném elmondani, mi történt velem körülbelül egy éve. Az állat szólt hozzám.

– Szólt! Hogy érti ezt... úgy érti, emberi nyelven szólt magához?

– Igen, beszélt, szavakban, tökéletesen összefüggő, szabályszerű mondatokban, és hibátlan kiejtéssel; csak egy sajátságos különbség volt. Nem emberi hangon szólalt meg. Nem is a fülemen keresztül érnek el hozzám a szavai, hanem mintha az agyamban kántálná.

Ez a képessége, hogy szólni tudjon hozzám, ez fogja rám hozni a véget. Imádkozni sem hagy, égrekiáltó istenkáromlásokkal szakítja félbe szavaimat. Nem merem folytatni az imát, nem is tudom. Ó, doktor! Hát az emberi lelemény, tudás és imádság sem menthet már meg?

– Drága uram, feltétlenül ígérje meg, hogy nem őrli magát szükségtelen, izgató gondolatokkal; és kérem, elbeszélésében szorítkozzék kizárólag a tényekre; különben pedig gondoljon arra, hogy még ha az állat, mely önt háborgatja, úgy, ahogy ön hiszi, valóban létezik is, önálló élete és akarata van, akkor sem lehet hatalmában önnek ártani, ha csak felülről nem adatik neki ilyen hatalom; és az, hogy hozzáférkőzhetik-e az ön érzékeihez, elsősorban az ön fizikai állapotától függ – s Isten kezébe ajánlva magát, az legyen a vigasza, hogy mind egyenlőképpen a pokol kísértései között élünk. Az ön esetében csupán arról van szó, hogy a paries, a fal, az emberi porhüvely, azaz a szűrőréteg, kissé megviselt állapotba került, s átenged bizonyos képeket és hangokat. Új utat kell keresnünk, uram; kérem, bizakodjék. A mai éjszakát az eset alapos kivizsgálásának fogom szentelni.

– Ön végtelenül jó hozzám, uram, hogy érdemesnek tartja újabb kísérletet tenni, hogy nem mondott le rólam teljesen, azonban, uram, nem is tudja, micsoda hatalmat nyert felettem ő; parancsokat osztogat, jaj, zsarnokommá lett, s én egyre tehetetlenebb leszek. Bár megszabadítana tőle az Úr!

– Parancsokat osztogat? Természetesen úgy érti, hogy szavakban rendelkezik, ugye?

– Igen, igen, minduntalan bűnök elkövetésére izgat, hogy kárt tegyek másokban vagy magamban. Doktor úr, a helyzet valóban sürgős, komolyan az. Amikor néhány héttel ezelőtt Shropshire-ben voltam – Mr. Jennings most már hadarva beszélt, egész testében reszketett, megragadta a karomat, és merőn szemembe nézett –, egyik nap kirándultam egypár barátommal; és mondanom sem kell, kínzóm egész úton velem volt. Minduntalan elmaradtam a többiektől: amint tudja, a Dee környéke csodaszép. Utunk történetesen egy szénbánya mellett vezetett el, ahol az erdő függőleges falú aknában végződik, melyet százötven láb mélynek mondanak. Unokahúgom hátramaradt velem – természetesen ő mit sem tud szenvedésem természetéről. Azt azonban tudja, hogy beteg voltam, s hogy rossz a hangulatom, velem maradt tehát, hogy ne legyek teljesen egyedül. Ahogy kettesben ballagtunk előre, a bestia, mely velem volt, egyre csak arra biztatott, hogy ugorjak le az aknába. Önnek most már megmondhatom... ó, uram, gondolja meg, mit jelent ez!... csupán az az egy meggondolás mentett meg ettől a borzalmas haláltól, hogy szegény leány nem tudná elviselni a rettenetes látványt. Kértem, hogy menjen előre, tartson lépést barátaival, azt mondtam, képtelen vagyok továbbmenni. De ő mindenáron velem maradt, és minél jobban unszoltam, hogy menjen, annál jobban ragaszkodott elhatározásához. Gyanakodva és ijedten nézett rám. Gondolom, lehetett valami a külsőmben és a viselkedésemben, ami megriasztotta; elég az hozzá, nem volt hajlandó magamra hagyni, és ezzel szó szerint az életemet mentette meg. Sejtelme sincs, uram, milyen nyomorult rabszolgájává lehet az ember a Sátánnak – mondta, majd rettenetes hangon felnyögött és összeborzadt.

Ezután egy ideig hallgattunk, majd így szóltam: – Mégis megtartatott, uram, Isten kegyelméből. Az Ő kezében van, másnak nincs hatalma az életén: azért bízzon a jövőben.

 

Otthon

 

Mielőtt elmentem, elértem, hogy gyertyákat hozasson, és gondoskodtam róla, hogy szobája barátságos és lakályos legyen; azt mondtam neki, hogy betegségét olyképp tekintse, mint amely feltétlenül fizikai, bár érzékeny részeket érintő okok eredménye. Továbbá figyelmeztettem arra, hogy megmenekülésében, amelyről az imént beszámolt, az isteni gondviselés és szeretet jelét kell látnia, s igen elszomorít, hogy az eset egyes részletei alapján arra következtet, mintha lelke ki volna szolgáltatva a kárhozatnak. Igyekeztem meggyőzni arról, hogy ez a következtetés tökéletesen alaptalan; azonkívül pedig ellentmond a tényeknek, amelyekről az imént beszámolt, amikor elmondta, milyen titokzatos módon szabadult meg e gyilkos befolyástól a shropshire-i kiránduláson. Először is, hogy unokahúga ott maradt mellette, pedig esze ágában sem volt, hogy maga mellett tartsa; másodszor pedig, lelke valami sugallat hatására ösztönösen riadt vissza attól, hogy a szörnyű parancsot a leány jelenlétében végrehajtsa.

Mikor ezt az érvet előhoztam, Mr. Jennings sírva fakadt. Úgy látszott, megnyugszik. Kicsikartam tőle az ígéretet, hogy mihelyt a majom újra megjelenik, azonnal hívatni fog; és ismételten biztosítva arról, hogy sem időmet, sem gondolataimat nem vesztegetem semmi másra, míg esetét alaposan meg nem vizsgáltam, s hogy másnap majd meghallja az eredményt, hazamentem.

Mielőtt kocsiba szálltam volna, megmondtam a szolgának, hogy ura egyáltalán nincs jól; nagyon fontos, hogy gyakran benézzen hozzá.

Én magam úgy rendezkedtem be, hogy senki ne zaklathasson.

Épp csak benéztem szállásomra, s egy írótáblával meg egy útitáskával bérkocsiba szálltam, és elindultam az Agancs fogadó felé, amely két mérföldnyire van a várostól, s igen kényelmes vendégszálló, jó vastag falakkal. Ott, miután még a lehetőségét is kizártam annak, hogy munkámban zavarjanak vagy félbeszakítsanak, nekiláttam, hogy az éjszakából s szükség szerint még a következő nap délelőttjéből is néhány órát barátságos nappali szobámban ülve Mr. Jennings esetének szenteljek.

(Ezután Hesselius doktor részletesen leírja az esetről kialakult véleményét, s felsorolja, milyen életmódot, étrendet és orvosságokat ajánl a betegnek. A leírás különös – némelyek talán rejtélyesnek mondanák. Azonban egészében nézve, kétkedem abban, hogy túlságosan érdekelné az olvasóknak azt a rétegét, akikre én számíthatok, ezért nem érzem indokoltnak, hogy a szóban forgó részt is közöljem itt. A levelet nyilvánvalóan a fogadóban írta, ahová ebből az alkalomból visszavonult. A következő levelet már városi szállásáról keltezte.)

Tegnap este fél tízkor hagytam el a várost, s mentem abba a fogadóba, ahol éjszakára megszálltam, és csak ma délben, egy órakor értem vissza a városban bérelt szobámba. Asztalomon levelet találtam Mr. Jennings keze írásával. Nem postán jött, és kérdezősködvén megtudtam, hogy a szolgája hozta, s amikor megmondták neki, hogy ma délig nem jövök vissza, és senki sem tudja felvilágosítani arról, hová mentem, roppant nyugtalannak látszott, és azt mondta, ura megparancsolta, hogy válasz nélkül ne térjen vissza.

Felbontottam a levelet, és a következőket olvastam:

 

Kedves Hesselius doktor,

itt van megint. Egy óra sem telt el azóta, hogy Ön elment, amikor újra megjelent. Beszélt hozzám. Mindent tud, ami történt. Mindenről tud – Önről is; eszeveszett és brutális. Átkozódik. Elküldöm Önnek e sorokat. Minden szót tud, amit leírok – mégis írok. Megígértem, hogy írok, és így írok is, bár félek, zavarosan és összefüggéstelenül. Olyan zaklatott vagyok, minduntalan félbeszakít.

Örök híve, hűséges híve

Robert Lynder Jennings

 

– Mikor érkezett ez a levél? – kérdeztem.

– Tegnap este, tizenegy körül; az ember, aki hozta, később visszajött, s ma is itt volt már háromszor. Utoljára körülbelül egy órával ezelőtt.

Mikor ezt meghallottam, zsebemben a betegségéről készült jegyzetekkel, egy percet sem késlekedve kocsiba szálltam, és egyenesen Richmondba hajtattam, Mr. Jenningshez.

Mint az előbbiekből kiderült, egyáltalán nem tartottam Mr. Jennings esetét reménytelennek. Ő maga emlékezett arra az alapelvre – és alkalmazta is az esetére, bár merőben téves módon –, amelyet Metafizikai orvoslás című könyvemben kifejtettem, s amely minden hasonló esetre érvényes. Én most a gyakorlatban óhajtottam alkalmazni ezt a tervet. A dolog szenvedélyesen érdekelt, nagyon szerettem volna látni és megvizsgálni a beteget, amikor az “ellenség” ténylegesen jelen van.

Odahajtattam a komor ház elé, futva felmentem a lépcsőn, és bekopogtam. Az ajtó kisvártatva kinyílt, egy magas, fekete selyembe öltözött nő nyitotta ki. Betegnek látszott, s mintha sírt volna. Szertartásosan bókolt, s kérdésemet meghallgatta, de nem válaszolt rá. Elfordította arcát, s a két férfi felé mutatott, akik lefelé jöttek a lépcsőn; s így mintegy hallgatólagosan átadva engem nekik, sietve eltűnt egy oldalajtó mögött, s becsukta maga után.

Azonnal szólítottam is azt az embert, aki az előszobához közelebb volt, de amikor egészen a közelembe ért, rémülten láttam, hogy mind a két keze csupa vér.

Kissé hátrahőköltem, s az ember lefelé haladtában fojtott hangon csak ennyit szólt: – Itt jön a szolga, uram.

A szolga, ahogy meglátott, félúton megállt a lépcsőn, és döbbent arccal hallgatott. Kezét egy zsebkendőbe törölgette, a kendőt már egészen átitta a vér.

– Jones, mi ez? Mi történt? – kérdeztem. Szörnyű gyanú lett rajtam úrrá; gyomromat is felkavarta.

A szolga hívott, hogy menjek közelebb. Egy pillanat múlva már mellette álltam, s ő komor, sápadt arccal, összevont szemöldökkel számolt be a borzalomról, amelyet félig már sejtettem.

– Ura végzett magával.

Felmentem vele az emeleti szobába – nem is akarom leírni, mit láttam ott. Jennings elvágta a nyakát a borotvájával. Szörnyű seb tátongott rajta. A két férfi már lefektette az ágyra, és kellőképp elrendezte tagjait. A padlón óriási vértócsa jelezte a tragédia színhelyét, az ágy és az ablak között. Az ágy körül és az öltözőasztala alatt szőnyeg is volt, a padló többi része azonban csupasz, mert, ahogy az inas állítja, a tiszteletes nem szeretett sok szőnyeget tenni a hálószobájába. Ebben a komor, és most oly rettenetes szobában, a vérfoltos padlón lassan ide-oda. ingott a szilfa egy nagy ágának árnyéka – ez egyike volt azoknak a szilfáknak, amelyek oly sötéten borultak a házra.

Intettem a szolgának, és együtt lementünk a földszintre. Az előszobából egy ódon, faburkolatos szobába nyitottam be, s ott, le sem ülve, végighallgattam, amit a szolga elmondhatott. Nem volt sok az egész.

– Uram, tegnap este, amikor elment, szavaiból és arckifejezéséből arra következtettem, hogy gazdámat súlyos betegnek tartja. Azt hittem, attól fél, hogy valami roham jön rá, vagy ilyesmi. Azért pontosan betartottam az ön utasításait. Sokáig fenn volt, hajnali háromnál is tovább. Nem olvasott, nem is írt. Sokat beszélt magában, de ez cseppet sem volt szokatlan. Három óra körül segítettem neki a vetkőzésnél, s amikor kijöttem tőle, papucsban és hálóköntösben volt. Körülbelül fél óra múlva halkan újra benéztem. Ágyban volt, levetkőzve, két gyertya égett az ágya melletti asztalon. Mikor beléptem, a könyökére támaszkodott, és erősen nézte az ágy másik végét. Megkérdeztem, nincs-e valamire szüksége, azt mondta, nincs.

Nem tudom, azért-e, amit ön mondott, vagy mert egyébként is volt rajta valami szokatlan, az éjjel igen nyugtalan voltam miatta, uram, rendkívül nyugtalan.

Még egy fél óra telhetett el, vagy valamivel több, amikor újra fölmentem hozzá. Nem hallottam beszélni, mint előbb. Kicsikét kinyitottam az ajtót. A két gyertyát eloltotta, ez szokatlan dolog volt. Nálam volt egy éjszakai gyertya, betartottam a szobába, épp csak egy kicsit, és csöndesen körülnéztem. Hát azt láttam, hogy abban a székben ül az öltözőasztal mellett, s fel van öltözve. Megfordult és rám nézett. Furcsának tűnt, hogy felkelt és újra felöltözött, meg hogy eloltotta a gyertyákat, és csak ott ül a sötétben. De csak azt kérdeztem tőle, nem lehetek-e valamiben a szolgálatára. Azt mondta’ “nem”, és kicsit nyersen szólt, legalábbis úgy gondoltam. Megkérdeztem, hogy meggyújthatom-e a gyertyákat, erre azt mondta “Tegye, amit jónak lát, Jones.” így hát meggyújtottam őket, és egy kicsit tettem-vettem a szobában, míg végül így szólt: “Mondja meg az igazat, Jones, miért jött vissza újra... nem hallott valakit itt átkozódni?” “Nem, uram”, mondtam, de nem tudtam, mire gondolhat.

“Nem – mondta utánam –, hát persze hogy nem”, mire én így szóltam: “Uram, nem lenne jobb, ha lefeküdne aludni? Már öt óra van.” Ő meg csak annyit mondott: “Igaza lehet; jó éjszakát, Jones.” így hát kimentem, de egy óra sem telt el, és megint visszamentem hozzá. Az ajtó be volt zárva, meghallotta, hogy ott vagyok és kiszólt – azt hittem, az ágyból –, hogy mit akarok, s azt mondta, ne zavarjam. Lefeküdtem, és aludtam egy keveset. Hat és hét óra között lehetett, hogy újra felmentem. Az ajtó még mindig zárva volt, és kopogtatásomra nem válaszolt, azért hát nem akartam alkalmatlankodni, és mivel azt gondoltam, hogy alszik, kilenc óráig nem is zavartam. Csengetni szokott, amikor szüksége volt rám, nem volt szabott ideje annak, hogy reggel mikor menjek fel hozzá. Ezért igen óvatosan kopogtam csak be, és mivel nem volt semmi válasz, jó sokáig távol maradtam, gondolva, hogy így majd kialussza magát. Csak tizenegy óra körül kezdtem el komolyan nyugtalankodni – ugyanis ahogy vissza tudok emlékezni, fél tizenegynél még sohasem kelt fel később. Nem válaszolt. Kopogtattam, kiabáltam, semmi válasz. Egyedül nem volt erőm felfeszíteni az ajtót, azért felhívtam Thomast az istállóból, ketten aztán feltörtük, s a gazdámat abban a szörnyű állapotban találtuk, ahogy ön is látta.

Ennyi volt, amit Jones mondhatott. Szegény Mr. Jennings, mindig nagyon kedves és jóságos ember volt. Minden alkalmazottja szerette. A szolgája is igen bánkódott utána.

Leverten, felkavarva távoztam ebből a szörnyű házból, a szilfák sötét sátora alól, s remélem, sosem látom őket viszont. Míg ezeket a sorokat írom, úgy érzem magam, mint aki még csak félig ébredt fel egy rettenetes, monoton álomból. Emlékezetem hitetlenül és borzalommal utasítja el a látottakat. Mégis tudom, hogy amit láttam, nem volt álom. Egy mérgezés lefolyása volt, egy mérgezésé, amely zavart okoz a lélek és az idegek kölcsönhatásában, és megtámadja azt a szövetet, amely az érzékek, a külsők és a belsők rokon működéseit egymástól elhatárolja, így találunk furcsa hálótársakra, így lép időnek előtte ismeretségre a halandó és a halhatatlan.

 

Zárszó

Azoknak, akik szenvednek

 

Kedves Van L.-em, ön is hasonló bajban szenvedett, mint amelyet itt leírtam. Kétszer panaszkodott arról, hogy baja visszatért.

Isten után ki gyógyította meg? Alázatos szolgája, Hesselius doktor. De hadd szóljak inkább egy háromszáz évvel ezelőtt élt derék, francia seborvos sokkal kegyesebb szavaival: ,,Én kezeltem, Isten gyógyította meg.”

Fel a fejjel, kedves barátom, és ne búslakodjék. Hadd közöljek önnel egy való tényt.

Amint könyvemből kitűnik, a látomásoknak – melyeket én váltakozva “átlényegültének, “idő előtti”-nek és “benső”-nek nevezek – ötvenhét hasonló esetével találkoztam, s ötvenhetet kezeltem is.

Van az efféle bajoknak egy másik csoportja, amelyet joggal neveznek érzékcsalódásnak – bár folytonosan összecserélik azokkal a jelenségekkel, amelyeket itt leírtam. Ez utóbbi bajokat szerintem semmivel sem nehezebb gyógyítani, mint a náthát vagy a kisebb gyomorbántalmakat.

Gondolkodásunk serénységét azok az esetek teszik próbára, amelyek az első kategóriába tartoznak. Ötvenhét ilyen esettel találkoztam, se többel, se kevesebbel. S ezek közül hányban tévedtem? Egyetlenegyben sem.

Nincs olyan emberi betegség, amelyet könnyebben és nagyobb biztonsággal lehetne legyőzni, csupán türelem kell hozzá és az orvosba vetett okos bizalom. Ezen csekély feltételek mellett biztosra veszem a gyógyulást.

Gondolja meg, hogy Mr. Jennings esetével szinte még el sem kezdtem foglalkozni. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy tizennyolc hónap, legfeljebb két év alatt tökéletesen meggyógyítottam volna. Vannak esetek, amelyek gyorsan gyógyíthatók, mások rendkívül makacsok. De minden értelmes orvos, aki elég töprengést és fáradságot szentel a munkájának, gyógyítani tudja ezt a betegséget.

Ön olvasta értekezésemet Az agy sarkalatos funkciói-ról. Ebben a munkámban számtalan tény alapján, azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy igen valószínű, miszerint az idegekben egyfajta verőér- és visszérrendszeri keringés létezik. Ebben a rendszerben, ha így tekintjük, az agy felel meg a szívnek. A fluidum, amely az agyból az idegek egyik csoportján át szétárad, a másik idegcsoporton keresztül, megváltozott állapotban tér vissza az agyba; ez a fluidum szellemi természetű, bár egyáltalán nem anyagtalan, semmivel sem inkább, mint – ahogy előbb már megjegyeztem – a fény vagy a villamosság.

Különféle ártalmas hatásokra, amilyen a zöld tea és még néhány hasonló izgatószer rendszeres élvezete, ez a fluidum összetételében elváltozik, és egyensúlya még könnyebben szenved változást, mint összetétele. A fluidum közös bennünk és a szellemekben, ezért ha az agyban vagy az idegekben a vértolulásnak megfelelő jelenség áll elő, az a benső érzékeléssel kapcsolatba kerülve olyan védtelen felületet alkot, amelyre a test nélküli szellemek hatást gyakorolhatnak: hol kisebb, hol nagyobb erejű érintkezést tudnak rajta létrehozni. Ezen agyi keringés és a szív által irányított vérkeringés között belső összefüggés van. A külső látás a szemben összpontosul, vagyis a szem a látás szerve. A belső látás viszont az agyidegszövetben és az agyban honol, közvetlenül a szemöldök fölött. Emlékszik, ugye, milyen sikeresen oszlattam el látomásait csupán a homlokára tett jeges kölnivízzel. Azonban kevés olyan eset van, amelyekben ilyenféle eszközökkel hasonló gyors sikert lehet elérni. A hideg általában sikeresen oszlatja szét az összegyülemlett idegi folyadékot. Ha ez a hatás megfelelő hosszú ideig tart, megbénítja az izmokat és az érzékeket.

Ismétlem, egy cseppet sem kételkedem abban, hogy előbb elkábítottam volna s végül teljesen lezártam volna Mr. Jennings belső szemét, mely vigyázatlansága folytán megnyílott. Ugyanezek az érzékek nyílnak fel a delirium tremens esetében is, és ott is újra elzáródnak, ha a test állapotában bekövetkező változás véget vet az agyiszív-túlműködtetésnek és a vele járó nagy idegi vértolulásnak. A testre alkalmazott állandó hatások útján, egészen egyszerű eljárással lehet elérni ezt az eredményt – éspedig kivétel nélkül mindig el lehet érni –, még nem fordult elő, hogy ne sikerült volna.

Szegény jó Mr. Jennings végzett magával. Azonban ez a tragikus szerencsétlenség gyökerében más bajból eredt, amely mintegy fölébe nőtt az első bajnak. Esete határozottan komplikációs eset volt; panaszát, mely végül idegösszeroppanáshoz vezetett, voltaképpen nem más okozta, mint öröklött öngyilkossági hajlam. Nem is tekinthetem szegény Mr. Jenningset úgy, mint aki páciensem volt, hiszen még el sem kezdtem a kezelését, és azt is biztosan tudom, hogy még nem ajándékozott meg teljes és feltétlen bizalmával. Ha a beteg maga is nem áll a betegség pártjára, biztos lett volna a gyógyulás.

Kászonyi Ágota fordítása