Először a ház homlokzatát pillantottam meg kiemelkedve a hegygerinc fölött, ám ahogy gyérült az erdő zöldje, már több száz lábnyira láthattam magam előtt a széles völgyet is, amint a lenyugvó nap a kéklő hegyek mögé ereszkedik a távolban. Ebből a perspektívából körbetekintve olyan érzésen volt, mintha az egész táj a lábaim előtt terülne el. Úgy tűnt, mintha a gazdasági épületekkel tarkított utak és mezők sakktáblája fölött a légben lebegnék, és elfogott az a jól ismert csalóka érzés, hogy egy maroknyi kővel még azt a távoli házat is eltalálhatnám. Alig vettem észre a palával borított tetőt.

Az országút éppen e ház felé vezetett, egyik oldalán az épületet körülölelő árnyasan zöldellő fák tömege, szemben pedig gyümölcsös. Abszolút egyenesen vezetett, fasor határolta, a szegély murvával volt felszórva, sőt alacsony kőből rakott fal is határolta az utat.

A gyümölcsös felőli oldalon két fa között egy fehér tárgyat vettem észre, hosszúkás kő volt; egyike volt azoknak a függőlegesen-ferdén meredező mészkőszilánkoknak, melyek ezt az egész régiót oly jellegzetesen telipöttyözték.

Jól beláttam az előttem vezető utat, a zölden burjánzó mezőben mintha bukszusbokrokkal húztak volna színegyenes vonalat. A kellemes, nyugalmas vidék látványára úgy éreztem, biztonságosan növelhetem majd autóm sebességét. A sűrűn benőtt, erdős dombok között korábban már számos fájdalmas tapasztalatot szereztem. Az utolsó húsz mérföld során gondozott parasztházzal szinte nem is találkoztam, csak nyomorúságos kalyibákkal, az út ezen szakaszát pedig különösen rossz állapotúnak és veszélyesnek kellett minősítenem. Most, amikor csak pár mérföld választott el úticélomtól, azt vártam, hogy az út mindenképpen jobb lesz, egyenes, vízszintes és kevésbé rázós.

Ahogy óvatosan legurultam a lejtőn, éles váltásként fogadott be az erdő, és a szépséges völgyet újra szem elől vesztettem. Egy szurdokba ereszkedtem le, felkaptattam a következő domb gerincére, és íme, újra megpillantottam a házacskát, és már nem is túl messziről.

Sokkszerű meglepetésként került a magas kő a látómezőmbe. Hát nem úgy hittem, hogy a ház melletti gyümölcsössel szemben áll? Egyértelműen a ház felé vezető út bal oldalán meredezett. De csak egy pillanatig tűnődtem el ezen, mielőtt elhagytam a dombgerincet. Ezután újra csak eltűnt a táj, én pedig magam elé meredve vártam, mikor tárul újra elém a kép.

A második domb végén újra csak a ferde kis utat pillantottam meg, nem is voltam biztos benne, de úgy tűnt, mint először, mintha a magas kő az út jobb oldalán meredezne.

A harmadik és egyben utolsó domb tetejére érkezve lepillantottam a fákszegélyezte útszakaszra, mintha valami csövön néznék keresztül. Fehérlő vonalat láttam, felismertem benne a magas követ. A jobb oldalon volt.

Leereszkedtem az utolsó völgybe. Ahogy felkaptattam a szemközti emelkedőre, szemem az előttem elterülő útszakaszon tartottam. Ahogy nőtt az általam belátható szög, a magas követ megpillantottam a jobb kezem irányában, a terebélyes juharfák között. Lehajoltam, először az egyik oldalra, majd a másikra, hogy a gumijaimat ellenőrizzem, ekkor elengedtem a kormányt.

Ahogy száguldottam, előrepillantottam. Ott volt a magas kő – az út bal oldalán! Nagyon megijedtem, szinte elkábultam. Vészfékezni akartam, hogy jól megvizsgáljam a követ, és végérvényesen eldönthessem az út jobb vagy bal oldalán van-e – vagy ha nem, akkor biztos az út közepén.

Zavaromban a legnagyobb sebességre kapcsoltam. A gép előreugrott, össze-vissza kapkodtam, vadul kormányozva balra pördültem, és egy nagy juharfának csapódtam.

Amikor magamhoz tértem, kiterülve feküdtem a hátamon a száraz árokban. A nap az utolsó sugarai aranyzöld fényként törtek át a juharlevelek között. Első gondolatom furcsa keverék volt: gyönyörködtem a természet szépségeiben, és szidtam magam kísérő nélküli utazásaim miatt – egyfajta szeszély, amelyet már több alkalommal is megbántam. Aztán kitisztult a fejem és felültem. Úgy éreztem magam, mintha fejjel lógatnának lefelé. Semmim sem vérzett, csontom se tört, és bár nagyon nyomorultul éreztem magam, nem szenvedtem komoly zúzódásokat sem.

Aztán megláttam a fiút. Ott várakozott a salakos ösvény szélén, az árok mellett. Zömök és erős felépítésű volt, mezítlábas, nadrágját a térde fölé gyűrte, egyfajta, a nyakrészénél nyitott vajdió-inget viselt, kabát és kalap nem volt rajta. Ábrázatát hirtelenszőke, kócos, bozontos haja, rengeteg szeplője, és ocsmány nyúlszája határozta meg. Egyik lábáról a másikra állt, görbítgette a lábujjait, egy szót sem szólt, csak kihívóan bámult rám.

Feltápászkodtam és hozzáláttam, hogy megvizsgáljam a roncsot. Vigasztalhatatlanul roncsnak tűnt. Nem robbant fel, még csak ki sem gyulladt, de egyébként reménytelen romhalmaz maradt belőle.

Minden rosszabb állapotban volt, mint ami e körülmények között várható lett volna. Egyedül a két kosaram, a véletlenek furcsa tréfájaként, menekült meg – mindkettő sértetlenül állapodott meg meglehetős távolságban a roncstól, sőt a bennünk levő palackok is sérülés nélkül megúszták.

Vizsgálataim során a fiú fakó tekintete folyamatosan követett, de a fickó egy szót sem szólt. Amikor meggyőződtem saját tehetetlenségemről felálltam, és megszólítottam:

– Milyen messze van a kovácsműhely?

– Nyóc mérfőd – felelte. A farkastorok beszédét kellemetlenné, és szinte már érthetetlenné torzította.

– Oda tudnál vezetni? – kérdeztem tőle.

– Ottaa nincs semmi népség – felelte –, semmi ló, meg semmi tehén se.

– Milyen messze van a következő ház? – folytattam.

– Hat mérfőőd – válaszolta.

Felpillantottam az égre. A nap már lenyugodott. Ránéztem az órámra: hét óra harminchat volt.

– Megszállhatnék a házadban ma éjszakára? – kérdeztem.

– Gyere be, ha akarol – mondta –, és aludhacc is, ha tucc. A házba’ mindee piszkos, anya máá három éve meghaat, oszt apa is oda. Semmise nincs enni, csak a mekhagyott hajdinakása oszt még avas ajja-szalonna is maratt.

– Nekem bőven van ennivalóm – válaszoltam, felvéve az egyik kosarat. – De ugye hozod ezt a kosarat?

– Ha úgy gondúd, hát gyössz, – selypegte, – de akkó’ hozzad a saját cókmókod. – Szavai nem tűntek sem nyersnek, sem durvának, egyszerűen, ártalmatlan tényként közölte velem mindezt.

– Rendben vagyunk – mondtam, felvéve a másik kosarat is –, akkor mutasd az utat.

Az udvar a ház előtt félhomályba burkolózott: egy tucat vagy még több terebélyes bálványfa árnyékolta be. Alattuk tömérdek kisebb cserje vegetált, és ezek alatt magas, nyirkos aljnövényzet húzódott, a mély, bozontos, gubancos fű gyökérzete keresztül-kasul átnőtte a talajt. Mint kiderült, egykor keskeny, íves kocsiösvény húzódott erre, a vadul burjánzó fű azonban az épületig benőtte. A fű közül ágaskodtak ki a bálfányfa magoncai is, a levegőben pedig a virágok mindent átjáró illata a gyökérzet és a sarjak penészes kipárolgásával kellemetlen módon keveredett.

Szürke terméskőből épült a ház, zöld redőnyei majdnem olyan szürkévé fakultak, mint maga az épület. Homlokzatához verandát toldottak, a földtől alig kiemelve, könyöklőfal és korlát nélkül. Pár viharvert hickory padlódeszka nyikorgott lábaink alatt. Nyolc zsalugáteres ablak nyílt a tornác felé, köztük félúton a széles ajtóval, apró lila betétekkel mindkét oldalon, és felettük egy szellőzőszárny.

– Nyisd ki az ajtót – kértem a fiút.

– Nyissad csak ki temagadnak – felelte, nem bántó és nem kellemetlen módon, nem utasításként, hanem olyan hangszínnel, hogy egyértelműnek és magától értetődőnek tetszett a javaslata.

Letettem a két kosarat, és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Lenyomtam a kilincset; kulcsra nem volt bezárva. Ahogy benyomtam az ajtót, rozsdás hangon recsegtek a zsanérok, amelyek őrült módon megereszkedtek, mint az a padlón hagyott karistolás-nyomokból kiderült. A folyosó dohos és nyirkos szagot árasztott. Volt néhány ajtó mindkét oldalon, a fiú a jobb oldalon az elsőre mutatott.

– Ebbe’ a szobába el lehetel – közölte.

Kinyitottam az ajtót. Mivel már alkonyodott, az egymásba fonódó környező fákon, a verandatetőn és a zárt redőnyökön keresztül nem sokat tudtam a szobabelsőből kivenni.

– Jó lenne egy kis lámpafény – említettem a fiúnak.

– Semmi lámpa – közölte vidáman. – Semmi gyertya. Á’talába’ sötétedés előttre ágyba kerű’tem.

Visszamentem poggyászom maradékához. Mind a négy lámpámból tiszta fémhulladék és üvegcserép maradt. A viharlámpám laposra gyűrődött. A hátizsákomban azonban mindig tartok pár szál gyertyát. Ez is szétszakadt ugyan, de mégis egyben maradt a tartalma. A tornácra vittem, kicsatoltam, és kivettem belőle három gyertyát.

A szobába belépve úgy találtam, hogy a fiú ugyanott áll, ahol hagytam, amikor kimentem. Gyertyát gyújtottam. A falak fehérre voltak meszelve, a padló viszont csupasz volt. Valami penészes, hideg szag terjengett, de az ágy frissen vetettnek és tisztának tűnt, bár éreztem a nyirkosságát.

A gyertyáról pár csepp viaszt csepegtettem a sarokban álló rozoga kis komódra. A szobában állt még két nádfonatú szék és egy kis asztal is. Kimentem a tornácra, behoztam a poggyászomat és az ágyra tettem. Minden ablakszárnyat felnyitottam és kinyitottam a spalettákat. Aztán arra kértem a fiút, akinek még mindig nem akaródzott sem megszólalni, sem megmozdulni, hogy mutassa meg az utat a konyhába. A folyosón át egyenesen a ház hátsó részébe vezetett. A konyha tágas volt, és nem volt pár fenyőszéknél, egy fenyőpadnál és asztalnál több bútor benne.

Két gyertyát állítottam az asztal szemközti sarkaira. Nem volt kályha vagy hasonló a konyhában, csak egy nagy kandalló, a hamu, a szagából ítélve úgy hónapos lehetett. A fa a kamrában elég száraznak bizonyult, de áporodott pinceszag áradt belőle. A fejsze és a szekerce is rozsdás volt és életlen, de használható, így hát gyorsan nagy tüzet raktam. Megdöbbentett, hogy a nyáreleji esti forróság dacára a fiú, torz arcán kelletlen mosollyal, szinte a lángok fölé hajolva tárta szét kezeit, és szabályosan sütötte magát.

– Talán fázol? – kérdeztem tőle.

– Mindég le vagyok hülődve – válaszolt, és olyan közel bújt a lángokhoz, hogy azt hittem, megperzseli magát.

Hagytam, hadd pirítsa magát, míg én elindultam vizet keresni. Megtaláltam a működőképes szivattyút, és a szelepek sem voltak szárazak, de dühös harcot folytattam, miként tölthetném meg az általam talált két szivárgó vedret. Miután feltettem forrni a vizet, behoztam a tornácról a kosaraimat.

Lesöpörtem az asztalt, és kicsomagoltam az elemózsiám – hideg szárnyas volt, hideg sonka, fehér és barna kenyér, olajbogyó, lekvár, és sütemény. Amikorra a leves felmelegedett, a kávé is elkészült. Két széket húztam az asztalhoz, és kértem a fiút, hogy csatlakozzon hozzám.

– Nem vagyok ehes – mondta, – kaptam má’ vacsorát.

Ilyenfajta fickóval még nem találkoztam, idáig csak olyan fiúkat ismertem meg, akik a szöget is megették volna, bárhol, bármikor. Éhesnek éreztem magam is, de valahogy amikor nekiláttam, étvágyam hamar semmivé foszlott, és nem kívántam az ételt. Hamar túltettem tehát magam az evésen, betakartam a tüzet, elfújtam a gyertyákat, és visszatértem a tornácra, ahol lecsüccsentem az egyik hickory-hintaszékbe és rágyújtottam. A fiú némán jött utánam és leült a tornác padlójára, hátát egy oszlopnak döntötte, lábai kilógtak a fűre.

– Mit csinálsz olyankor – kérdeztem –, amikor az apád elmegy?

– Csak bóklászok körbe-körbe’ – mondta. – Mek kóricálok errefelé.

– Milyen messze vannak a legközelebbi szomszédok?– kérdeztem.

– Sohase gyön ide egy szomszéd se – jelentette ki. – Aszongyák, félnek a kísértetektől.

Már nem lepődtem meg azon a tényen sem, hogy a házat kísértetháznak könyvelték el a környékbeliek. A fiú furcsán tárgyilagos hanghordozása lepett meg – olyan volt, mintha azt közölte volna, hogy errefelé leginkább egy korcs, keverék kutyától tartanának.

– Talán szoktál errefelé szellemeket látni? – folytattam.

– Sose nem láttam őket – felelte, mintha csavargók vagy szökött fegyencek után érdeklődnék. – Sose nem hallottam őket. De néha érezek olyasfélét, mintha köröttem lennének.

– Félsz tőlük? – kérdeztem.

– Dehogyis – közölte. – Engemet nem bántnak a szellemek, engemet a lidércálmok üldöződnek. Osztán te szoktál-e lidércet álmonni?

– Nagyon ritkán – válaszoltam.

– Én biza’ gyakorta – tért vissza a témához. – Mindig ugyanaztat álmodom – egy ménkű nagy koca abajgat, ollyík, mint egy tinó, oszt próbál elnyelni engemet. Úgy megrémítve ébredek, hogy el tudnék szalanni, mint még soha. Sehová se lehet elmenekűni. Mikó újra elalszok, akkó újragyön. Jobban megrémít, mint valaha is. Apa mesét errő’, amikó’ nyáron hajdinatortát csinyá’t.

– Biztosan valaha megkínoztál egy anyadisznót – mondtam.

– Na ja – felelte. – Egysze’ egy vágódisznónak jól főhúztam a hátsó lábát. Jó sokáig incseekettem véle. Elborút az ólba, és oszt jó darabig úgy is maratt. Bárcsak sose bántottam vón. Van, hogy elgyün álmomba’ háromszó’ egy héten. Rosszabb mint mikó’ pörzső’ni kezgyük. Rosszabb minta szellemek. No, akkó’ mostan figyejj, mer má’ érzem, köröttünk keringnek a szellemek.

Nem akart megijeszteni. Úgy beszélt, mintha a denevérekről vagy a szúnyogokról folyna a diskurzus. Nem válaszoltam, önkéntelenül is elhallgattam. Kialudt a pipám. Nem igazán volt kedvem még egyre rágyújtani, de úgy éreztem, bár kényelmes a fekhelyem, a bálványfa-virágok kellemetlenül erős illata zavarni fogja pihenésem. Újratömtem a pipám, rágyújtottam és ahogy pöfékeltem, ültő helyemben, egyik pillanatról a másikra elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valami pehelykönnyű anyagot húznak végig az arcomon. A fiú ugyanott ült, mint korábban.

– Ezt te csináltad? – kérdeztem élesen.

– Semmilyen dógot se csiná’tam – válaszolta. – Mi vót az?

– Olyan volt, mintha egy szúnyogháló darabkája cirógatta volna végig az arcomat.

– Akkó az nem háló – állította –, hanem az fátyol vóót. Ez vótt a’ itteni szellemek egyike. Néhányszó rádfúj, néhányszó meg a hosszú, dermett ujjaivaa bökdös. Ha egy fátyol simíttya a képed oszt nem láccik – nos, akkó asziszem inkább, hogy az Anya lehetett.

„A heten vagyunk” gyermekének támadhatatlan meggyőződésével beszélt. Képtelen voltam józanul válaszolni, inkább felálltam, hogy aludni menjek.

– Jó éjszakát – köszöntem el tőle.

– Jóccakát – visszhangozta. – Én még fennmaradok egy kicsinyet.

Gyufát gyújtottam, megtaláltam a gyertyát, a kopott kis komód sarkára állítottam, és levetkőztem. A kényelmes derékaljon elterülve hamarosan elaludtam.

Röviddel azután, hogy elszenderedtem, szörnyű álomkép kerített hatalmába – a rémséges szörnyeteg, pont úgy nézett ki, ahogy a fiú leírta. A hatalmas disznó, nagy volt, mint egy igásló, felágaskodott, mellső lábait felemelte a lábtámaszra, és azon mesterkedett, hogy felkapaszkodik hozzám, az ágyra. Morgott és szuszogott, sejtettem, hogy belőlem szándékozik lakmározni. Álmodtam – tisztában voltam vele, hogy álmodom, és minden erőmmel arra törekedtem, hogy felébredjek.

Ezután a gigantikus álom-szörny átbukdácsolt a lábtámaszon, rábukott a sípcsontjaimra, mire felébredtem.

Tökéletes sötétben találtam magam, mintha éjfekete sírboltba zártak volna, de a rémálom okozta borzongásom alábbhagyott, rájöttem, hol vagyok, és éreztem, ahogy pánikrohamom elcsitul. Megfordultam, majd újra álomba merültem – szinte azonnal. Ami ezután következett, az már igazi lidércnyomásként ért, nem álomként éltem meg, hanem megdöbbentő valóságként – az eszevesztő rémület kimondhatatlan fájdalmaként.

Egy Dolog motoszkált a szobában, nem egy disznó, sem más megnevezhető lény, hanem egy Dolog. Akkora volt, mint egy elefánt, betöltötte a szobát a mennyezetig, vaddisznóforma alakja volt, a hátsó lábain ült, mellső végtagjait maga elé merevítette. Meleg, nyáladzó, vörös szájában hatalmas agyarak csillogtak, állkapcsai pedig éhesen csattogtak. Görnyedten, kúszva tolta magát előre, hüvelykről hüvelykre, míg végül hatalmas mellsőit az ágyra terpesztette.

Az ágy úgy szakadt össze, mint a nedves itatóspapír, és éreztem a Dolog súlyát a lábaimon, a combjaimon, a testemen, a mellkasomon. Éhes volt, és hogy mennyire éhes azt megtapasztaltam, ahogy arcom felé közelített. Csöpögő szája egyre közelebb és közelebb került.

Ekkor azonban az az álom-gyengeség, amely korábban sem mozdulni, sem megszólalni nem engedett, hirtelen engedett a szorításából, és felkiáltottam, majd fel is riadtam. Ezúttal félelmem határozott volt és nem is tudtam megszabadulni tőle.

Közel volt már a hajnal: halványan felismertem a repedezett, piszkos ablaktáblákat. Felkeltem, meggyújtottam a gyertyacsonkomat és két teljes szálat is, sietve felöltöztem, összeszíjaztam a szakadozott hátizsákot, és a tornácon az ajtó mellé a falhoz fektettem. Aztán a fiút szólítottam. Hirtelen rájöttem, hogy be sem mutatkoztam neki, de az ő nevét sem kérdeztem meg.

– Helló! – kiáltottam néhányszor, de nem érkezett válasz. Elegem volt ebből a házból. Még mindig a rémálom okozta pánik borzolta az idegeimet. Abbahagytam a kiabálást, felhagytam a keresgéléssel, csak a két gyertyát kaptam fel és kimentem a konyhába. Öntöttem egy korty hideg kávét és kekszet rágcsálva sietve gyűjtöttem össze holmijaimat a kosarakba. Aztán egy ezüst dollárt az asztalon hagyva, felkaptam a kosaraimat kivittem a tornácra és a poggyászom mellé pottyantottam.

Az induláshoz már elég világos volt, kimentem hát az útra. Az éjszakai harmat hatására a roncs több elemén is megjelent a rozsda, így még reménytelenebbül nézett ki, mint korábban. Ez azonban már egyáltalán nem zavart. Nem volt másabb, mint egy keréknyom vagy a patanyom az úton. A magas, fehér kő, amely megzavart, s így a balesetem okozója lett, őrszemként állt az út túloldalán, velem szemben, ez nyugtalanított.

Útra keltem, hogy megleljem kovácsműhelyt. A nap még éppen csak megjelent a horizont felett, de szinte azonnal perzselt. Ahogy gyalogoltam, egyre inkább kimelegedtem, és az út inkább tíz mérföldnek tűnt, mint hatnak, mire elértem az első házat. Új, fagerendás épület volt ez, gondosan festve állt az út közelében, a kertet az út felől fehérre meszelt kerítés szegélyezte.

Már nyitni akartam a kaput, amikor a bokrok közül göndör farkú, nagy termetű, fekete kutya ugrott elő. Nem csaholt, csak megállt a kapun belül farkát csóválva, barátságos tekintettel méregetett, mégis haboztam elhúzni a reteszt. Egy kutya lehet kevésbé barátságos, mint ahogy első pillantásra tűnik, és ennek láttán ráébredtem, hogy abban a házban, ahol az éjszakát töltöttem, a fiún kívül egyetlen lelket sem láttam; se kutyát, se macskát, de még varangyot vagy madarat sem. Miközben ezen elmélkedtem, a ház mögül előbukkant egy férfi.

– A kutya, ugye nem harap? – kérdeztem.

– Á! – felelte. – Egy csöppet se harapós. Gyöjjé csak bejjebb!

Elmeséltem neki, hogy autóbaleset ért, és azt tudakoltam, hogy el tudna-e juttatni a kovácsműhelyig, és vissza a roncshoz.

– Mérisne – mondta. – Segitek én örömest. Csak főkapom a ruhám. Oszt hun történt az eset?

– A szürke ház előtt, úgy hat mérföldnyire visszafelé – feleltem.

– Az a nagy, kőbű épűt ház? – kérdezett vissza.

– Az, bizony – erősítettem meg.

– Vótá máá erre korábban is? – kérdezte döbbenten. – Én ugyan még nem hallottam rólad.

– Nem – mondtam. – A másik irányból jöttem.

– Azér mer – elmélkedett – akkó napkeltekó kellett lennie a’ esetnek. Tán sötétbe gyötté át a hegyeken?

– Nem így volt – válaszoltam –, napnyugtakor ért a baleset.

– Napnyugta! – kiáltott fel. – Akkó hol a ménkübe’ vóótá egész éjje’?

– Abban a házban aludtam, ahol lerobbantam.

– Abba a nagy kőházba a fák közt? – kérdezte.

– Igen, abban – bólogattam.

– Mi a csuda – remegett izgatottan –, hisze’ az egy kísértettanya! Aszongyák, ha sötétedés után kee mellette elhajtani, aztat se lehet megmondani, az út mellyik ódalán van az a nagy fehér kő.

– Azt én még naplemente előtt sem tudtam megmondani – válaszoltam.

– Háá azér’! – kiáltott fel. – No nézd csak! És ő meg abba a házba aludott! És mongyad meg őszintén, csakugyan aluttá?

– Egész jól aludtam – mondtam. – Egy lidércálmot kivéve, átaludtam az éjszakát.

– Nahát – jegyezte meg. – Én ugyan nem mennék be arra a tanyára a lelkiüdvösségemér’ se! És ő meg ott aludott! Hogy a villámba’ jutottá be?

– Hát a fiú vitt be – mondtam.

– Miféle fiú? – kérdezte, szemét furcsán riadt, érdeklődő tekintettel vetette rám.

– Az a zömök, szeplős fiú, akinek nyúlszája van – mondtam.

– Oszt úgy beszél, mintha kásáva’ vón’ teli a szája?– kérdezte.

– Igen – válaszoltam –, a farkastorka miatt máshogy bizony nem tud.

– Hát jól van, no! – kiáltott fel. – Én sose hittem a szellemekben, és sose, félig se hittem a szellemtanya históriába’, de mostan már tudom, hogy igazság az egész. És te pediglen ott aluttá’!

– De hát egyetlen árva szellemet sem láttam – vágtam vissza ingerülten.

– De biza láttá’ szellemet – riposztozott ünnepélyesen –, mert van az má’ vagy hat hónapja, hogy az a nyúlszájas fiú meghalt.

Vitális Imre fordítása