A Penzance és a Land’s End közötti kopár fennsíkon átsiető alkalmi turistának talán feltűnik a meredek lejtő felé mutató, düledező tábla a kopott „Polearn 2 mérföld” felirattal viharvert nyilán, de valószínűleg igen kevesekben támad kíváncsiság, hogy ezt a két mérföldet megtéve ellátogasson egy olyan helyre, amelyet útikönyve csak ennyire érintőleges említésre méltat. Néhány nem éppen kecsegtető sorban egytemplomos apró halászfalunak írják le, amely jobbára érdektelen, kivéve bizonyos (eredetileg egy korábbi építményhez tartozó) festett és faragott fatáblákat, amelyek egy oltárrácshoz tartoznak. Azonban a St. Creedi templomnak (emlékeztetik a turistát) van egy hasonló, de sokkal jobb állapotban fennmaradt és érdekesebb dísze, ezért az egyházi művészet kedvelője sem csábítja semmi Polearnbe. Ilyen soványka horogra aligha érdemes ráakadni, és a meglehetősen meredek lejtőt megpillantva, amelyen száraz időben hegyes kövek tengere, eső után pedig sáros vízmosás tárul a szemünk elé, szinte biztosan úgy határoz, hogy egy ilyen ritkán lakott környéken nem teszi ki kocsiját vagy kerékpárját efféle veszélyeknek. Amióta elhagyta Penzance-t, alig látott egy-egy házat, és a zötykölődés kilátása egy lyukas gumijú kerékpárral fél tucat fáradságos mérföldön át túlságosan nagy árnak tűnik néhány festett fatábla látványáért.

Ennek folytán Polearnt a turistaszezon csúcsán sem fenyegeti az utazók áradata, az év többi részében pedig nem hiszem, hogy naponta akár csak pár ember is átkelne azon a (ez esetben bosszú) két mérföldes meredek és köves kaptatón. Ne feledkezzünk meg a postásról sem ennél a szerény értékelésnél, mert nincs sok olyan nap, amikor póniját és kocsiját a hegytetőn hagyva elmegy egészen a faluig. Ugyanis pár száz méterre az út mentén áll egy nagy fehér tengeri utazóládához hasonló doboz, lezárt ajtóval és réssel a leveleknek. Ha zsákjában ajánlott levél van, vagy a láda szögletes szájánál nagyobb csomagot hoz, kénytelen levonszolni magát a hegyen, és személyesen a tulajdonosának kézbesíteni a küldeményt, aztán beérni a szívélyességéért kapott szerény borravalóval.

Erre azonban ritkán kerül sor, és szokásos munkamenete abból áll, hogy kiveszi a ládába behelyezett leveleket, és beteszi a helyükre azokat, amelyeket hozott. Ezekért talán még aznap vagy talán másnap elküldenek valakit a polearni postahivataltól.

Ami a helyi halászokat illeti, akik kereskedelmük folytán a legfőbb kapcsot jelentik a közlekedésben Polearn és a külvilág között, nem is álmodnának róla, hogy zsákmányukat felvigyék a meredek lejtőn, majd további hat mérföldes út után Penzance piacára szállítsák. A tengeri út rövidebb és könnyebb, és árujukat a mólóig viszik. Ezért aztán, bár Polearn egyedüli ipara a tengeri halászat, nem kapni ott halat, hacsak nem rendelünk előre valamelyik halásztól. A vonóhálós halászhajók olyan üresen térnek vissza, mint egy kísértetjárta ház, míg zsákmányuk a London felé robogó halszállító szerelvényben utazik.

Egy ilyen kis közösség folytatólagos elszigeteltsége, amely századokon keresztül fenn állt, az egyéneket is elszigetelté teszi, ezért sehol nem találni függetlenebb jellemeket, mint Polearn lakói közt. Nekem azonban mindig úgy tűnt, hogy valamilyen titokzatos megértés köti össze őket: mintha mindannyian egy ősi, látható és láthatatlan erőktől ihletett és alakított rítus beavatottjai volnának. A partot koptató téli viharok, a virágzó tavasz igézete, a forró, nyugalmas nyarak, az esők és az őszi hervadás időszaka megbabonázta őket, amelyről a világot uraló jó és gonosz, jóindulatúan és szörnyűségesen megnyilvánuló erőkkel párhuzamba állítva beszéltek nekik...

Tízéves koromban, gyenge és beteges, a tüdővész fenyegetésének árnyékában élő kisfiúként jöttem először Polearnbe. Apámat üzleti ügyei Londonban marasztalták, míg férfivá serdülésemhez életbevágónak tartották a friss levegőt és az enyhe éghajlatot. Nővére Polearn lelkészéhez, a helyi születésű Richard Bolithóhoz ment hozzá, és így történt, hogy három évet töltöttem ott fizetővendégként, a rokonaimnál. Richard Bolithónak remek háza volt, ahol szívesebben lakott a parókia helyett, amelyet egy fiatal művésznek, John Evansnek adott ki, akit év elejétől év végéig megszállt Polearn igézete, ahonnan sohasem ment el. A kertben építettek nekem egy szilárd tetejű, egyik oldalán a levegőre nyitott hajlékot. Abban éltem és aludtam, a huszonnégyből alig egy órát töltve a falak és ablakok mögött. Az öbölben voltam a halászok háza népével, a sünzanóttal borított szirteken kóboroltam, amelyek meredeken emelkedtek mindkét irányban a szűk völgy fölé, ahol a falu feküdt, vagy a mólónál csellengtünk és a bozótosban madárfészkeket fosztottunk ki a falubeli fiúkkal.

Vasárnap és a napi néhány tanórámon kívül azt tehettem, ami kedvemre volt, feltéve hogy a szabad levegőn maradok. Leckéim nem jelentettek semmiféle nehézséget; nagybátyám virágos mellékösvényeken vezetett át a számtan sűrűjén, és kellemes kirándulásokra vitt a latin nyelvtan alapjaihoz, de mindenekelőtt nap mint nap világos és nyelvtanilag helyes mondatokban beszámoltatott arról, hogy mi kötötte le gondolataimat vagy mivel foglalkoztam. Ha a hegyoldalban tett sétámról meséltem is neki, megfigyeléseimről szabatosan kellett beszélnem, nem pedig homályos, hanyag megjegyzésekkel. Ilyen módon megfigyelésre is tanított, mert megkérdezte, hogy milyen növények voltak virágban, milyen madarak köröztek halra vadászva a tenger felett, vagy raktak fészket a bokrok között. Ezért örök hálával tartozom neki, mert a megfigyelés és gondolataim világos szóbeli kifejezése lett élethivatásom.

A vasárnapra előírt szokásos foglalatosságok azonban jóval nagyobb igénybevételt jelentettek mindennapi teendőimnél.

Nagybátyám lelkében a kálvinizmus és miszticizmus elegyének sötét parazsai lappangtak, amelyek rémségessé tették ezt a napot. Reggeli prédikációi a megátalkodott bűnösökre váró örök tűz perzseléséből adtak ízelítőt, és alig volt valamivel kevésbé rémisztő a gyermekek délutáni istentiszteletén. Jól emlékszem az őrangyalok tanának magyarázatára tőle. Egy gyermek, mondta, biztonságban érezheti magát ilyen angyali gondviselés mellett, de óva kell inteni a számos vétek elkövetésétől, amelyek miatt őrzője hátat fordítana neki, mert amennyire bizonyos, hogy angyalok vigyáznak ránk, vannak gonosz és félelmetes jelenségek is, amelyek bármikor lecsaphatnak ránk; és ezekről különös élvezettel értekezett. Jól emlékszem reggeli prédikációjáról az oltárrács már említett faragott fatábláiról tett megjegyzéseire is.

Az angyali üdvözlet és a feltámadás angyala volt rajtuk, de nem mellesleg az endori boszorkány is, és a negyediken egy olyan jelenet, amely az összes többinél jobban aggasztott.

Ez a negyedik fatábla (lejött a szószékről, hogy megmutassa idő koptatta vonalait) magát a polearni templomudvar temetőjének fedett kapubejáratát ábrázolta, és így rámutatva a hasonlóság valóban figyelemreméltó volt. A kapuban egy csuhás pap áll, aki kezében magasba tartott kereszttel nézett szembe az előtte felegyenesedő, hatalmas meztelen csigára emlékeztető lénnyel. Ez nagybátyám magyarázata szerint a gonosz erők egyike volt, amilyenekről nekünk, gyerekeknek beszélt. Rosszindulata és hatalma szinte nem ismert határokat, és csupán szilárd hittel és tiszta szívvel lehetett szembeszállni vele. Alatta a „Negotium perambulans in tenebris” felirat volt, a kilencvenegyedik zsoltárból. Ott volt a latint gyengén visszaadó fordítása is: ,,a sötétben ólálkodó veszedelem”. A léleknek halálosabb volt minden veszedelemnél, amely csak a testet öli meg: ez volt a külvilág sötétjében járó Valami, a Teremtmény, a Dolog, amely érvényt szerez Isten haragjának a becsteleneken… Miközben beszélt, láttam, hogy milyen pillantásokat váltanak egymással a gyülekezet tagjai, és tudtam, hogy szavai sejtelmeket és emlékeket elevenítenek fel. Bólintottak és suttogtak egymásnak, értették az utalását, és ifjúkorom tolakodó kíváncsisága nem hagyott nyugodni mindaddig, amíg a halászok fiai közt szerzett barátaimból ki nem szedtem a történetet, amikor másnap reggel fürdés után meztelenül sütkéreztünk a napon. Egyikük ismerte egy kis részét, valaki más egy további részletet, de ezekből aztán egy igazán rémisztő monda állt össze. Nagyvonalakban így szól:

A lapos párkányon, nem egészen háromszáz méterre a kőfejtő alatt, ahonnan köveit bányászták, valaha egy sokkal régibb templom állt, mint amelyben nagybátyám vasárnaponként ijesztgetett bennünket. A föld tulajdonosa lebontotta, és anyagából új házat épített magának a helyén, gonoszsága önkívületében megtartva az oltárt, és attól kezdve azon étkezett és kockázott. Amikor azonban megöregedett, sötét mélabú kerítette hatalmába, és egész éjszaka égve hagyta a világítást, mert halálosan rettegett a sötétségtől. Egy téli este addig soha nem látott viharos szél támadt, amely betörte az ablakait, ahol iszogatott, és kioltotta a lámpákat. Rémült kiáltozására bejöttek a szolgái, akik a padlón fekve, vérző torokkal találtak rá. Amikor beléptek, mintha valamilyen hatalmas fekete árny távolodott volna tőle, a padlóról a falra kúszva, és onnan ki a törött ablakon.

– Ott feküdt haldokolva – mondta utolsó adatközlőm –‚ és ez a nagy, testes ember bőrzacskóvá aszott össze, mert a dög az utolsó cseppig lecsapolta a vérét. Egy üvöltéssel lehelte ki a lelkét, és ugyanazokat a szavakat kiabálta, amelyeket a lelkész felolvasott az oltárrácsról.

– Negotium perambulans in tenebris – elevenítettem fel buzgón.

– Valami olyasmi. Mindenesetre latinul van.

– És mi lett azután? – kérdeztem.

– Senki sem ment a hely közelébe, és a régi ház lepusztult és omladozni kezdett, aztán három évvel ezelőtt idejött Penzance-ból Mr. Dooliss, és a felét újjáépítette. De őt nem igazán érdeklik az ilyen dögök, sem a latin. Megissza a napi üveg viszkijét, és tökrészeg lesz estére. Na, megyek haza vacsorázni.

Bármekkora hitelt adhatunk is ennek a mondának, tényleg az igazságot hallottam Mr. Doolissről, akire attól a naptól fogva igen kíváncsi lettem, annál is inkább, mert a kőház nagybátyám kertjének szomszédságában állt. A sötétben mozgó Valami nem mozgatta meg a képzeletemet, és már annyira megszoktam, hogy egyedül alszom a lakomban, hogy semmi riasztót nem tartogatott számomra az éjszaka. Azonban hallatlanul izgalmas volna valamilyen időtlen órában Mr. Dooliss ordítására ébredni, és azt gyanítani, hogy a Valami elkapta.

Ám a történet fokozatosan a feledés homályába merült, háttérbe szorították a nappal életszerűbb érdekességei, és a szabad levegőn töltött életem utolsó két évében ritkán jutott eszembe a parókiakertben Mr. Dooliss, és hogy milyen sors várhat rá, amiért van olyan vakmerő azon a helyen élni, ahol a sötétségnek az a Valamije elvégezte a feladatát. Alkalmanként láttam a kertkerítés túloldalán a sárgás, nagydarab, lassan és támolyogva járó férfit, de sohasem pillantottam meg kapuján kívül, sem a falu utcáján, sem odalent a parton. Nem zavart senkit, és őt sem zavarta senki. Az ő dolga, ha azt kívánja kockáztatni, hogy a mondabeli éjjeli szörnyeteg zsákmányává válik, vagy csendben halálra issza magát. Úgy vettem észre, hogy amikor Polearnbe költözött, nagybátyám ismételten kísérletet tett meglátogatására, Mr. Doolissnek azonban szemlátomást nem volt szüksége lelkészre, inkább letagadtatta magát, és soha nem válaszolt a felkeresésre.

A napon, szélben és esőben töltött három év után teljesen kinőttem korábbi tüneteimet, és erős és keménykötésű tizenhárom éves kölyök lettem. Etonbe és Cambridge-be küldtek, minden rendben ment, és ügyvéd lett belőlem. Attól fogva húsz éven belül öt számjegyű lett éves keresetem, és már akkora összeget fektettem be megbízható részvényekbe, amelyeknek osztalékai egyszerű ízlésem és mértéktartásom folytán minden anyagi kényelemmel elláthattak, amire csak szükségem van a sírnak ezen az oldalán, Hivatásom nagy díjazásai már elérhetőek voltak számomra, de nem csábított becsvágy, feleséget és gyereket sem akartam, mivel – azt kell gondolnom született agglegény vagyok. Ami azt illeti, ezekben a dolgos években csupán egyetlen vágyam volt, amely a messzi kék hegyek felé csábított, mégpedig az, hogy visszamenjek Polearnbe, és megint a világtól elszigetelve éljek a játszótársaknak való tengerrel és sünzanóttal borított hegyekkel, és a hely felfedezésre váró titkaival. Igézete behálózta a szívemet, és őszintén mondhatom, hogy ezekben az években alig telt el nap, amikor egyáltalán nem gondoltam vágyódással a helyre. Noha életében gyakran érintkeztem ottani nagybátyámmal, halála után pedig még mindig ott élő özvegyével, egyszer sem mentem vissza, amióta gyakorolni kezdtem hivatásomat, mert tudtam, hogy erőmön felül fájna megint elszakítani magamat onnan, De elhatároztam, hogy amint gondoskodtam függetlenedésemről, visszatérek, és többé nem megyek el onnan. És mégis elhagytam újra, és most a világon semmi nem vehetne rá, hogy a Penzance felé vezető útról letérjek a Land’s End-i leágazásnál és meglássam a falu háztetői fölé meredeken tornyosuló szűk völgyet, és halljam az öbölben halászó sirályok rikoltását. A sötétség hatalmainak egy láthatatlan dolga átugrott a fénybe, és ezt a saját szememmel láttam.

A nagynénémre maradt a ház, ahol gyermekkoromnak abban a három évében éltem, és amikor tudattam vele visszatérésem szándékát, azt javasolta, hogy amíg nem találok megfelelő házat, vagy nincs ellenemre ajánlata, addig lakjak nála.

„Ez a ház túl nagy egy magányos öregasszonynak” írta, „és már sokszor gondoltam rá, hogy elköltözöm egy kis házba, amely megfelel nekem és igényeimnek. De jöjj, és oszd meg velem, kedvesem, és ha terhes volnék számodra, elköltözhetsz, de akár én is. Talán egyedüllétre vágysz majd – mint a legtöbb ember Polearnben –‚ és akkor elmész tőlem. Vagy én megyek el – az egyik legfőbb, amiért ilyen sok évig itt maradtam, hogy nem akarom megdermeszteni a házat. Tudod, a házak ridegek lesznek, ha nem lakják őket. Hosszan haldokolnak; szellemük egyre csak gyengül, és végül kihuny belőlük. Nem zagyvaság ez londoni észjárásodnak...?”

Természetesen szívmelengető volt ez a puhatolózó előkészület, aztán egy júniusi estén a Polearnba levezető leágazás elején találtam magamat, és ismét leereszkedtem a meredek hegyek között húzódó völgybe. A szűk völgyben szemlátomást megállt az idő. A viharverte útjelző tábla (vagy utódja) rozoga nyila lefelé mutatott az út irányában, és néhány száz méterrel távolabb ott állt az érkező és feladott levelek fehér ládája. Egymás után pillantottam meg az ismerős dolgokat, és semmi sem zsugorodott össze, amit láttam, mint az gyakran lenni szokott gyermekkorunk helyszíneinek újralátogatásakor. Ott volt a postahivatal, a templom és közvetlenül mellette a parókia. Azon túl volt a magas cserjés, amely elkerítette a házat, ahova az út felől tartottam, és azon is túl a kőház nedves és a tenger felől érkező szél párájától csillogó szürke teteje. Minden pontosan olyan volt, amilyennek emlékeim megőrizték, és mindenekelőtt ugyanolyan elzártnak és elszigeteltnek érződött minden. Valahol a fakoronák felett kapaszkodott fel az ösvény, amely a Penzance felé vivő országútba csatlakozott, de mindez mérhetetlenül távoli lett már. Az évek, amelyek azóta teltek el, hogy utoljára befordultam a jól ismert kapun, fagyos leheletként oszlottak semmivé, és eltűntek az itteni langyos, simogató levegőben. Emlékezetem homályos könyvében ott voltak valahol a törvényszékek, amelyek arról mesélnének, ha hajlandó volnék e könyvbe lapozni, hogy hírnévre és tekintélyes jövedelemre tettem szert bennük. A homályos könyv most azonban becsukódott, mert visszatértem Polearnbe, és újra behálózott igézete.

Amennyire nem változott Polearn, ugyanúgy nem változott Hester néni sem, aki az ajtóban várt. Kecses volt és porcelánfehér, mint világ életében, és az évek nem öregítették, hanem tovább csiszolták őt. Amikor vacsora után leültünk beszélgetni, elmondta, hogy mi minden történt Polearnben a húsz év alatt, és az általa elbeszélt változások mégis valahogyan az egésznek a megváltoztathatatlanságát látszottak megerősíteni. Ahogy kezdtem visszaemlékezni a nevekre, a kőház és Mr. Dooliss felől kérdeztem, és kissé borús lett az arca, mintha egy tavaszi napon felhő árnyéka vetülne rá.

– Igen, Mr. Dooliss – mondta –‚ szegény Mr. Dooliss, milyen jól emlékszem rá, bár már több mint tíz éve meghalt. Soha nem írtam erről neked, mert nagyon ijesztő volt, kedvesem, és nem akartam befeketíteni az emlékeidet Polearnről. A nagybátyád mindig úgy gondolta, hogy valami ilyen fog történni, ha nem hagy fel bűnös, részeges életmódjával. És ami még ennél is rosszabb, bár senki sem tudja, hogy pontosan mi történt, ilyesmire lehetett számítani.

– De nagyjából mi történt, Hester néni? – kérdeztem.

– Nos, természetesen nem tudok mindent elmondani, mert senki sem tudna. De igen bűnös ember volt, és a botránya Newlynnál döbbenetes. Na és ugye a kőházban lakott... Nem tudom, hogy emlékszel-e véletlenül nagybátyád egyik prédikációjára, amikor lejött a szószékről, és az oltárrácsok egyik fatáblájáról magyarázott, mármint arról, amelyen a rémisztő teremtmény a temető kapujánál ágaskodik?

– Igen, tisztán emlékszem – feleltem.

– Ó. Nagy hatással volt rád, feltételezem, mint mindenkire, aki hallotta, és mindnyájunkba bevésődött és beleégett az élmény, amikor a szerencsétlenség történt. Mr. Dooliss hallhatott valahonnan nagybátyád prédikációjáról, mert egy részeg rohamában betört a templomba, és apró darabokra zúzta azt a fatáblát. Mintha azt hitte volna, hogy valamilyen varázslatot rejt, és ha megsemmisíti elkerülheti az őt fenyegető szörnyű sorsot. Mert el kell mondanom neked, hogy mielőtt elkövette ezt rettenetes szentségtörést, egy ideje már háborodott volt: gyűlölte a sötétséget, és félt tőle, mert azt gondolta, hogy a fatábla teremtménye a nyomában van, de amíg égve hagyja a világítást, nem érhet hozzá. De zavaros elméjében a fatábla volt rettegése gyökere, ezért, mint mondtam, betört a templomba, és megkísérelte – majd meglátod, miért így mondom – elpusztítani. Másnap reggel csakugyan darabokra törve találták, amikor nagybátyád a templomba ment a hajnali zsolozsmára, és mivel tudott Mr. Dooliss fatáblával kapcsolatos félelméről, átment utána a kőházba, és a szemére vetette a dolgot. A férfi egyáltalán nem tagadott; büszkélkedett a tettével. Csak ült ott, és bár kora reggel volt, itta a viszkijét. „Elintéztem magának ezt a maga Valamijét”, mondta, „és a prédikációját is. Eredjen az ilyen babonaságokkal...“ A nagybátyád szó nélkül hagyta gyalázkodását, és elment, azzal a szándékkal, hogy egyenesen Penzance-be indul, és értesíti a rendőrséget a templom elleni gaztettről, de a kőházból visszafelé megint bement a templomba, hogy tudjon részleteket közölni a kárról, és a fatábla épen és érintetlenül ott volt a helyén. De mégis látta összetörve, és Mr. Dooliss beismerte, hogy az ő műve a rombolás. Azonban ott volt, és ki tudja, hogy Isten hatalma vagy milyen más hatalom javíthatta meg?

Ez volt Polearn, és Polearn szelleme miatt bizonyított tényként fogadtam el mindent, amit Hester néni mondott nekem. Így történt. Lehalkított hangon folytatta.

– A nagybátyád felismerte, hogy valamilyen, a rendőrség felett álló hatalom ügyködik, ezért nem ment el Penzance-ba, és nem is közölt semmit a bűntettről, hiszen a bizonyítéka eltűnt.

Hirtelen erős kétkedés fogott el.

– Biztosan tévedés történt – mondtam, – Nem is tört össze...

Ezen elmosolyodott.

– Igen, kedvesem, de olyan hosszú ideig voltál Londonban. Azért hadd mondjam végig a történetet. Aznap éjjel valamilyen oknál fogva nem tudtam aludni. Nagy volt a meleg és kevés a levegő; azt hiszem, hogy fülledtség miatt voltam éber. Többször is az ablakhoz mentem, hátha tudok még levegőt beengedni, ahonnan ráláttam a kőházra, és amikor először keltem ki az ágyból, akkor tűnt fel, hogy fényben úszik. De amikor megint láttam, teljesen sötét volt, és ezen tűnődve szörnyű kiáltást hallottam, majd a következő pillanatban gyors futás lépteinek a zaját az úton, a kapun túlról. A futó azt kiáltozta: „Fényt, fényt! Adjatok fényt, különben elkap!” Rettenetesen ijesztő volt hallani, ezért mentem felébreszteni a férjemet, aki az öltözőben aludt folyosó másik oldalán. Nem vesztegette az időt, de ekkorra már az egész falut felverte az üvöltés, és mire leért a mólóhoz, látta, hogy mindennek vége. Apály volt, és a sziklákon ott feküdt Mr. Dooliss teste. Az éles kövekre zuhanva átvághatta valamelyik ütőerét, mert elvérzett, gondolta mindenki, és bár nagydarab, testes férfi volt, a holtteste csupa csont és bőr lett. Nem volt azonban körülötte vértócsa, amire ilyenkor számítanánk. Csak csont és bőr, mintha a vérét az utolsó cseppig kiszívták volna!

Előrehajolt.

– Mi ketten, kedvesem, tudjuk, hogy mi történt – mondta –‚ vagy legalábbis sejthetjük. Istennek megvannak az eszközei, hogy bosszút álljon azokon, akik kárt tesznek a szent helyekben. Sötétek és titokzatosak az Ő útjai.

Nos, könnyen el tudom képzelni, hogy mit gondolok egy ilyen történetről, ha Londonban mondják el nekem. Nyilvánvaló a magyarázat: a kérdéses férfi iszákos volt, nem csoda, hogy a delírium démonai üldözték. Itt Polearnben viszont más a helyzet.

– És ki lakik most a kőházban – kérdeztem, – Évekkel ezelőtt a halászok fiai elmeséltek egy történetet a férfiről, aki eredetileg építette, és szörnyű haláláról. Most pedig újból megtörtént. Biztos senki nem vállalkozott rá, hogy megint beköltözzön.

Még mielőtt feltettem volna a kérdést, láttam az arcán, hogy valaki megtette.

– Igen, megint laknak benne – mondta –‚ mert a vakság örök… Nem tudom, hogy emlékszel-e az illetőre. Sok évvel ezelőtt a parókia bérlője volt.

– John Evans – mondtam.

– Igen. Milyen kedves ember volt. A nagybátyád nagyon elégedett volt, hogy ilyen jó bérlőt talált. Most pedig...

– Hester néni, ne hagyd befejezetlenül a mondatot – kértem.

A fejét ingatta.

– Kedvesem, ez a mondat befejezi önmagát – mondta. – De milyen késő van már! Le kell feküdnöm, és neked is, mert azt fogják hinni, hogy a sötétség óráiban égve kell hagynunk a fényeket.

Mielőtt befeküdtem volna az ágyba, elhúztam a függönyt, és kitártam minden ablakot a lágyan beáramló tengeri levegő előtt. Kipillantva a kertre láttam a holdfényben a harmattól csillogó lakot, amelyben három évig éltem. Ez is, mint minden egyéb, visszahozta a régi napokat, amelyekbe most visszatértem, és egynek látszottak a jelennel, mintha nem választaná el őket több mint húsz év. A kettő egybeolvadt, ahogy a higanygolyócskák állnak össze titokzatos fények és tükröződések tompán ragyogó gömbjévé.

Kissé feljebb pillantva a sötét hegyoldal háttere előtt láttam, hogy a kőházban még mindig világos van.

A reggel, mint oly gyakran máskor is, nem oszlatta el ábrándjaimat. Amikor kezdtem ébredezni, azt képzeltem, hogy megint kisfiú vagyok, és a kerti lakban ébredek, és bár mosolyogtam az érzésen, amikor még éberebb lettem, igaznak találtam, amin alapult. Mint egykor, most is elegendő volt itt lenni, megint csavarogni a szirteken, és hallani a sünzanót bokrok magházának pukkanásait; elsétálni a parton a kis fürdőöbölhöz, lebegni, sodródni és úszni a langyos áramlásban, a homokon sütkérezve a halászó sirályokat figyelni, a halászokkal lebzselni a mólónál, látni a szemükben és hallani halk beszédükben titkos dolgok tanúságát, amelyeket nem éppen ösztönösen vagy lényükből fakadóan ismernek. Erők és láthatatlanul jelenvaló dolgok vettek körül; a völgybe lecsobogó patak mentén álló fehér nyárfák tudtak róluk, és alsó leveleik csillanásaival néha bepillantást engedtek tudásukba; ezzel voltak átitatva az utca kövei. Csak feküdni akartam, hogy én is átitatódjak; kisfiúként tudattalanul ezt tettem, most azonban tudatos folyamatnak kell lennie. Tudnom kell, hogy milyen áldásos és titokzatos erőkavargások zubognak délben a hegyoldal mentén, és gyöngyöződnek éjjel a vízen. Megismerhetik, sőt irányíthatják is azok, akik urai az igézetnek, de soha nem lehet beszélni róluk, mert legbelül lakoznak, a világ örökkévaló életébe illeszkedve. Az ilyen tiszta, jóindulatú erők mellett voltak sötét titkok is, és kétségtelenül ezek közé tartozott a negotium perambulans in tenebris, amely halálosan rosszindulatú ugyan, de nem pusztán gonosznak, hanem a szentségtörő és istentelen tettek megtorlójának is tekinthető… Mindez hozzátartozott Polearn igézetéhez, amelynek magvai sokáig szunnyadtak bennem. Most azonban kicsíráztak, és ki tudja, hogy szárba szökkenve miféle különös virág nő ki belőlük?

Nem sokkal később összefutottam John Evansszel. Egyik reggel a tengerparton heverésztem, amikor a homokban csoszogva egy testes, középkorú, Silenus arcú férfi közeledett. A közelembe érve megállt, és keskeny szemmel rám nézett.

– Nocsak, te volnál az a kis fickó a lelkész kertjében lakott – mondta. – Nem ismersz meg?

Amikor megszólalt, tudtam, hogy kicsoda. Azt hiszem, a hangja árulta el nekem, és amikor felismertem, már láttam a durva torzképben az erős, eleven fiatalember arcvonásait.

– De igen, maga ‚John Evans – mondtam, – Mindig nagyon kedves volt velem; rajzolt nekem.

– Így van, és még fogok is rajzolni neked. Fürödtél? Kockázatos dolog. Nem tudhatod, hogy mi él a tengerben, sem a szárazföldön, ha már itt tartunk. Nem mintha törődnék velük. Én maradok a munkánál meg a viszkinél. Istenem! Akkor tanultam meg festeni, amikor láttalak, és inni is, ha már itt tartunk. A kőházban lakom, tudod, ahol nagyon lehet szomjazni. Gyere el, és nézd meg a dolgaimat, ha arra jársz. A nénikédnél laksz, ugye? Remek portrét készíthetnék róla. Érdekes arca van; sokat tud. Aki Polearnben él, sok mindent megtud, bár én magam nemigen mélyedtem az efféle tudásban.

Nem tudom, hogy mikor kezdett egyszerre nagyon taszítani és érdekelne. Arca merő püffedtsége mögött ott leselkedett valami, ami vonzott, mégis lebénított. Ugyanígy volt borízű selypítő beszédével. Milyenek lehetnek vajon a festményei...

– Már indultam volna haza – mondtam –‚ szívesen benézek, ha megengedi.

Átvezetett a gondozatlanul burjánzó kerten a házba, amelybe még sosem tettem be a lábamat. Az ablakban egy nagy szürke macska süttette magát a napon, és egy öregasszony az ebédet rakta le a hűvös előtér egyik sarkába, amelyre az ajtó nyílt. A ház kőből épült, és a fal faragott mintái, a vízköpő- és szobortöredékek arról tanúskodtak, hogy valóban a lebontott templom anyagából építették. Az egyik sarokban egy hosszúkás, faragott asztal állt a festő felszerelésével teleszórva, és a falhoz vászonkötegek támaszkodtak.

Megrázta hüvelykujját egy angyalfejre mutatva, amelyet a kandallóburkolatba építettek, és kuncogott.

– Eléggé szenteskedő a légkör – mondta –‚ ezért másfajta művészettel tompítjuk a hétköznapi élet céljaihoz. Kérsz egy italt? Nem? Nos, akkor fordítsd meg a képeimet, amíg rendbe szedem magam.

Jól mérte fel a képességeit: tudott festeni (szemlátomást le tudott festeni), de sohasem láttam még ilyen megmagyarázhatatlanul pokoli képeket. Voltak kitűnő fatanulmányai, de lehetett tudni, hogy lapul valami a reszkető árnyékokban. Volt egy rajza az ablakban éppen úgy napozó macskájáról, ahogy láttam, ám mégsem macska volt, hanem valamiféle rémisztően rosszindulatú vadállat. Máshol egy fiú nyújtózott meztelenül a homokban, nem ember, hanem valamilyen gonosz dolog, amely a tengerből jött. Mindenekelőtt az őserdőszerűen burjánzó kertjéről voltak képei, és a bozótban jelenlévő dolgokat érzékeltettek, amelyek bármikor ránk vethetik magukat...

– Nos, tetszik a stílusom? – kérdezte, amikor egy pohárral a kezében megjelent. (A szesz az öblös üvegpohárban hígítatlan volt.) – A lényegét próbálom megfesteni annak, amit látok, nem pusztán a burkát és a bőrét, hanem a természetét, ahonnan jött, és amelyből született. Sok közös van egy macskában és fuksziabokorban, ha elég alaposan megvizsgálod. Minden a sírverem sarából jött elő, és oda is tér vissza. Szeretnélek valamikor lefesteni. Tükröt tartok a természet elé, ahogy az a vén bolond mondta.

Első találkozásunk után alkalmanként meglátogattam e csodás nyár hónapjaiban. Gyakran napokig nem mozdult ki a házából és festett, aztán egyik este talán ott időzött a mólón, mindig egyedül. Minden találkozásunk alkalmával nőtt bennem a viszolygás és az érdeklődés, mert mindig úgy tűnt, mintha tovább haladt volna valamilyen titkos tudás ösvényén egy gonosz oltár felé, ahol a teljes beavatás várt rá… Aztán hirtelen eljött számára a vég.

Így találkoztam vele a parti szikláknál egy este, amikor még lángolt az égen az októberi naplemente, de azon túl elképesztő gyorsasággal terjedt szét nyugat felől a felhők olyan sűrű feketesége, amilyet még soha nem láttam. Elszívta a fényt az égről, és az alkony egyre vastagabb rétegekben szállt alá. Hirtelen tudatára ébredt ennek.

– A lehető leghamarabb vissza kell mennem – mondta. – Perceken belül besötétedik, és az inasom házon kívül van. Nem fognak égni a lámpák.

Szokatlanul fürgén pattant fel ahhoz képest, hogy csoszogni szokott és alig tudja felemelni a lábát, és botladozva futásnak is eredt hamar. A sűrűsödő sötétségben láttam, hogy arca ki nem mondott rémület harmatától gyöngyözik.

– Velem kell jönnöd – zihálta –‚ mert annál hamarabb meggyújthatjuk a lámpákat. Nem tudok világosság nélkül meglenni.

Minden erőmre szükség volt, hogy tartani tudjam vele az iramot, mert rettegése szárnyakat adott neki, és még így is lemaradtam, ezért amikor a kertkapuhoz értem, ő már félúton járt a ház felé vezető ösvényen.

Láttam bemenni. Nyitva hagyta maga után az ajtót, és gyufákkal ügyetlenkedett. A keze azonban annyira remegett, hogy nem tudta meggyújtani a lámpa kanócát.

– De mire fel ez a sietség? – kérdeztem.

A tekintete hirtelen a hátam mögötti nyitott ajtóra szegeződött, és levegő után kapkodva egy kiáltás kíséretében felugrott székéről az asztal mellől, amely egykor Isten oltára volt.

– Nem, nem! – sikoltotta. – Ne engedd ide!

Hátrafordultam, és láttam, amit ő. A Valami bejött, és most gyorsan felé siklott, mint valami óriási hernyó. Tompán foszforeszkálva fénylett, mert bár odakint az alkonyat teljes sötétségbe fordult, elég jól kivehetően láttam saját jelenlétének rémes fényében. Rothadás és bomlás szaga áradt belőle, mint a régóta víz alatt fekvő iszapé. Láthatóan nem volt feje, de az elején egy ráncos bőrnyílás nyílt és záródott, és nyáladzott a szélein. Szőrtelen volt, alakja és állaga akár a meztelen csigáé. Ahogy közeledett, elülső része felemelkedett a padlóról, mint a marni készülő kígyóé, és rátapadt Evansre…

A látvány, és fülemben kínjainak üvöltése reménytelen bátorsággá csillapította vakrémületemet és reszkető, erőtlen kézzel próbáltam megragadni a Valamit.

De nem tudtam; noha volt ott valami anyagszerű, lehetetlen volt megfogni; úgy süppedt bele a kezem, mint a sűrű sárba. Mintha egy rémlátomással birkóztam volna.

Azt hiszem, csak másodpercek teltek el, mielőtt az egésznek vége lett. A szerencsétlen férfi sikolyai nyöszörgésben és mormogásban haltak el, amikor a Valami rároskadt; egyszer vagy kétszer még levegő után kapott, aztán nem mozdult. Egy pillanatig még bugyogó és szívó hangok hallatszottak, majd a Valami kisiklott, ahogy jött. Meggyújtottam a lámpást, amellyel ügyetlenkedett. Ott feküdt a padlón, és nem maradt belőle több a kiálló csontokra lazán rásimuló bőrburoknál.

Ujhelyi Bálint fordítása