Mikor Richard Bracquemont orvostanhallgató eldöntötte, hogy beköltözik az aprócska Stevens Hotel 7. számú szobájába, Alfred Stevens Rue (Párizs 6), ebben a szobában már három személy akasztotta fel magát az ablak keresztrúdjára három egymást követő pénteken.

A első áldozat egy svájci kereskedő volt. Szombat este találtak rá a holttestére. Az orvos a halál beálltát péntek délután öt és hat óra közötti időszakra becsülte. A hulla azon az erős kampón lógott, amit az ablak keresztrúdjára szereltek, hogy a ruhafogast legyen hova kiakasztani. A ablak csukva volt, és az áldozat a függönyzsinórt használta hurokként. Mivel az ablak rendkívül alacsonyan volt, a hulla térdei gyakorlatilag elérték a padlót – nyilván szándékosan, előre tervezetten történt a dolog, mégpedig nagy önfegyelemmel és gondosan végrehajtva. – Később kiderült, hogy egy családos emberről, egy apáról van szó. Egy férfiről, aki családját hagyta itt, boldogságát dobta el. Egyetlen írott szó nem maradt utána, amiből az öngyilkosság okai kiderülhettek volna... és végrendelet sem került elő. Ezenkívül, egyetlen ismerős sem tudott felidézni akár egyetlen parányi utalást sem, amely e hirtelen és kegyetlen véget előre megjósolhatta vagy előrevetíthette volna.

A második eset nem sokban különbözött az előzőtől. Karl Krause, lengőtrapézművész – közeli Medrano Cirkusz artistája, – két nappal később költözött a 7. szobába. Amikor a pénteki előadáson nem jelent meg, az igazgató egy alkalmazottat küldött a szállodába. A segéd találta meg Krause-t a szoba ablakában lógva, az előző esettel pontosan megegyező körülmények között. Az eset ugyanolyan zavarbaejtő volt, mint az előző. Krause népszerű ember volt. Jó anyagiakkal rendelkezett, életvidám, vagány fiatalember volt. Még egyszer megjegyzem, semmi előzetes jel, semmi nyom nem utalt a baljós folytatásra. Krause-nek családja nem volt, egyedül édesanyja élt, akit a fiú havonta 300 márkával támogatott.

Madame Dubonnet, a tulajdonos a két szerencsétlen eset miatt komoly veszteségeket könyvelhetett el. Az aprócska, olcsó szálloda vendégei szinte kivétel nélkül a közeli Montmarte komédium alkalmazottai voltak, akik a második eset után pánikszerűen mondták le szobáikat, és a visszatérő törzsvendégek nagy része is elkerülte a hotelt. Madame Dubonnet a helyzet mentésére egy régi személyes jó barátjának kérte segítségét, aki a kilencedik kerület egyik rendőrfelügyelője volt. A felügyelő biztosította a tulajdonosnőt, hogy mindent megtesz, amire lehetősége lesz. Nem csak a két eset kivizsgálását vette a kezébe, hanem a rejtélyes szobába egy rendőrtisztet is elhelyeztetett. Ez az ember, Charles-Maria Chaumié, valójában önként vállalkozott a feladatra. Chaumié régi „Marsouin”, tizenegy év kikötői szolgálattal, ő, aki annyi éjszakát posztolt végig Tonkin és Annam dokkjai között, az éjszakai csavargók, kalózok, csempészek után végre újra igazán izgalmas feladatot kaphatott, igazi „szellemmel” találkozhatott, amiről bizony már a Rue Alfred Stevens táján igencsak járta a szóbeszéd.

Ezután minden reggel és este Chaumié elvitte írásos beszámolóját – rövid látogatás keretében – a közeli rendőrörsre, melyekben az első pár napban következetesen azt jelentette, hogy semmi rendkívülit nem észlelt. Szerdán este aztán azt közölte, hogy talált egy nyomot. Amikor konkrétumokat kértek tőle, azzal válaszolt, hogy ehhez még több időre van szüksége. Ha a halálokok közötti összefüggést nem tudja kézzelfoghatóan is indokolni és előadja elméletét, akár bolondnak is nézhetik.

Csütörtökön már valamiféle bizonytalan viselkedés nyomait vélhették rajta felfedezni, állapota érezhetően súlyosbodott. Szó nélkül adta át semmitmondó jelentéseit. Péntek reggel igazi izgalommal a hangjában félig viccesen, félig komolyan beszélt az ablak különös vonzerejéről. Nem akart többet beszélni erről a dologról, ahogy előzőleg sem beszélt az öngyilkosságok indítékairól, nem akart nevetséges találgatásokba bocsátkozni. Amikor a szokásos péntek-esti beszámoló elmaradt, a szobájában találtak rá, az ablakkampóra felakasztva.

A jegyzőkönyvben rögzített körülmények tökéletesen megegyeztek az előző esetekkel. Chaumié lábai a padlót érték. A függönyzsinór volt a hurok. Az ablak zárva volt, a szoba bejárati ajtaja csak kilincsre zárva, és a halál hat óra tájban állhatott be. A hulla szája szélesre tárva, a nyelve pedig kinyújtva.

Chaumié esetével már a harmadik pénteken látogatta meg a kis szobát váratlanul a halál, s az újabb rettenetes hírre valamennyi kitartó vendég elhagyta a szállodát – egyedül a tizenhatos szoba lakója, egy német lengőtrapéz-tanár tartott ki. A tanár kihasználva a helyzetet, a szoba bérleti díját harmadával alkudta le. A következő napon Mary Garden, az Opéra Comicque híres énekese kétszáz frankot ajánlott – és fizetett – a gyilkos, piros színű függönyzsinórért, ami a babona szerint szerencsét hoz. Madame Dubonnet kárán valamennyit csökkentett még a bulvárlapoktól a történetért kapott összeg is.

Ha ezek az események nyáron, júliusban vagy augusztusban történnek, Madame Dubonnet akár háromszor ennyit is elkérhetett volna piros függönyzsinórjáért, de a történet egy igen zűrzavaros év közepén játszódott, amikor más szenzációkat tárgyalt a közvélemény; választásokról, zavargásokról a Balkánon, New York-i bankcsődről, az angol királynő látogatásáról, így az Alfred Stevens Rue eseményei kevesebb figyelmet kaptak, mint amennyit megérdemeltek volna. Az újságok jelentései pedig gyakorlatilag a rendőrségi beszámolókat vették át.

A megjelent beszámolók minden részletét ismerte Richard Bracquemont, az orvostanhallgató. Volt azonban egy részlet, amelyet sem a rendőrfelügyelő, sem a szemtanúk nem említettek, mert nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Csak jóval később, a medikus esetének vizsgálata folyamán említette valaki, aki levágta Charles-Maria Chaumié testét a kötélről, hogy a holttest nyitott szájából egy hatalmas fekete pók mászott elő. A szálloda portása undorodva pöccintette tova: „Fuj! Micsoda istenverte teremtmény!”. A nyomozás további szakaszában – amely elsősorban a Bracquemont-eset vizsgálatára irányult – a személyzet kihallgatásakor derült fény arra, hogy egy hasonló pók mászott a svájci ügynök vállán is, miközben teste az ablak kampóján lógott. De Richard Bracquemont mindezekből semmit sem tudhatott.

Több, mint két hét telt el az utolsó tragédia óta, amikor Bracquemont beköltözött. Vasárnap történt. Bracquemont lelkiismeretesen mindent rögzített naplójában, ami az ezt követő időszakban történt vele. Naplója pedig itt következik.

Február 28., Hétfő

Tegnap este költöztem be. Kicsomagoltam mindkét bőröndömből és egy kicsit kinyújtózkodtam a szobában. Utána lefeküdtem. Másnap reggel pontban kilenckor ébredtem: az ajtómon kopogtak. A személyzet hozta a reggelimet. Tojást, szalonnát hozott, és egy pompás superb café au lait-t hozott mellé. Miután elköltöttem a reggelimet, megmosakodtam, felöltöztem, rágyújtottam egy pipára és figyeltem, ahogy a személyzet rendet rak a szobában.

Tehát itt vagyok. Tudom jól, hogy igen veszélyes helyre csöppentem, de azt gondolom, csak itt a helyszínen lehet fényt deríteni a titokra. Remélem, egyszer majd Párizs megtudja a valóságot, habár könnyen az életemmel fizethetek érte. De legalább esélyt kaptam... és számomra megéri ez a kockázat.

Természetesen nem csak én szerettem volna megkapni a lehetőséget. Összesen huszonhét ember szeretett volna beköltözni a szobába. Néhányan a rendőrséghez fordultak, de voltak, akik egyenesen a tulajdonosnőhöz. Három nő is volt az önként jelentkezők között. Kétségkívül ugyanolyan szegény ördögök, mint én.

És mégis engem választottak. Miért? Mert én voltam az egyetlen, aki valamiféle tervvel állt elő – vagy legalábbis valami határozott elképzeléssel. Természetesen blöfföltem.

Ez a napló elsősorban a rendőrség számára készül. Meg kell mondanom, hogy igen jól szórakoztam, ahogy ezeket az úriembereket bolonddá tettem. Hogy mi módon jutottam el eddig, nem igazán számít. A lényeg az, hogy itt lehetek, és kezdetnek igen jó előjel, hogy a rendőrséget át tudtam verni. Elsőként Madame Dubonnet-hoz fordultam, ő adta meg a felügyelő nevét.

Egy hétig várattak – ugyanúgy, mint a többi jelentkezőt. A legtöbb jelölt vissza is lépett, miután jártak a helyszínen. A szoba falai között undor és félelem fogja el az embert, visszarettentve a vállalkozó kedvű kalandorok nagy többségét. A felügyelő eleinte ingerülten viszonyult állhatatosságomhoz. Végül azzal próbált lerázni, hogy csak az időmet pazarolom. Hogy a rendőrség nem alkalmaz amatőröket. „Bár, talán maga az egyetlen, aki végig is gondolta a dolgot. Esetleg...”

Azonnal említettem, hogy vannak bizonyos elképzeléseim, de természetesen nem tudom, mi történhetett. Értésére adtam még, hogy tervem ragyogó, de veszélyes, én is áldozatul eshetek annak a végzetes hatalomnak, amelyik utolérte Chaumié rendőrtisztet. Megígértem még azt is, hogy naplót vezetek az eseményekről, ha én lehetek a vizsgálati személy. Azt mondta, hogy túl elfoglalt, de amikor kértem, hogy hallgassa meg a tervemet, láttam, hogy felkeltettem az érdeklődését.

Eldaráltam pár hülyeséget, ami éppen akkor az eszembe jutott. Isten tudja, honnan szedtem össze. Beadtam neki, hogy péntek este hat óra nevezetes misztikus időpont. Ez a zsidó hét utolsó órája, az az óra, amikor Krisztus eltűnik a sírjából és alászáll a pokolba. Ahogy visszaemlékezhetett, mind a három öngyilkosság ezidőtájban következett be. Ez volt minden, amit el tudtam neki mondani, de utaltam Szent János Kinyilatkoztatására is.

A felügyelő úgy tett, mintha valamit nem értett volna meg, amikor este visszatért és ismét kérdezett.

A megbeszélt időben értem vissza, és felfedeztem a felügyelő asztalán az Újtestamentum egy példányát. A Kinyilatkoztatás szövegéből az eltelt időszakban én viszont semmit sem tudtam kihámozni. Talán a felügyelő ügyesebb volt nálam. Nagyon udvariasan adta tudtomra, hogy homályos és kétértelmű utalásaim ellenére hisz benne és minden lehetséges módon támogatja tervemet.

És most itt vagyok. El kell ismernem, valóban rendkívül segítőkész. Mindent ő tisztázott le a tulajdonossal, és abban egyeztek meg, hogy a szoba bármeddig a rendelkezésemre áll. Ez valamennyiünk közös érdeke. A felügyelőtől pisztolyt és rendőrsípot kaptam, és rendelkezett arról is, hogy a Rue Alfred Stevens említett szakaszán olyan sűrű legyen a rendőrjárőr, amilyen csak lehetséges. Kiemelte, hogy ablakomat különleges figyelemmel ellenőrizzék, bármilyen jel vagy gyanú esetén azonnal intézkedjenek. A legfontosabb mégis az a telefonkészülék volt, amelyet az íróasztalomról közvetlenül a rendőrőrssel kötöttek össze. Mivel az örs négypercnyi távolságban van, úgy gondolom, aggodalomra semmi okom.

Március 1. kedd

Semmi se történt. Se tegnap, se ma.

Madame Dubonnet új függönyzsinórt hozott egy másik szobából – a szobák legtöbbje most természetesen üres. Madame Dubonnet minden alkalommal meg fog látogatni, és minden alkalommal hoz nekem valamit. Elmeséltettem vele mindent újra a megtörtént eseményekről, de semmi újat nem hallottam tőle. Egyéni véleménye van a szerencsétlen eseményekről. Úgy érzi, az artista Krause egy boldogtalan szerelmi kapcsolat miatt lett öngyilkos. Tavaly, amikor Krause a hotelben lakott, gyakran látogatta meg egy fiatal hölgy. Halála óta ez a nő nem jelentkezett. Ami a svájci úriembert illeti, Madame Dubonnet bevallotta, hogy zavarban van. A rendőr halálát pedig túl egyszerűen magyarázza. Bánatában akasztotta fel magát. Elég szánalmas elmélet az biztos, de hagytam fecsegni, addig sem unatkoztam.

Március 3. csütörtök

Még semmi. A felügyelő naponta kétszer telefonál. Minden alkalommal azt mondom neki, hogy minden rendben. Nyilvánvaló, hogy szavaim nem nyugtatják meg.

Előszedtem a szakkönyveimet és tanulni kezdtem. Valamiféle célokat itt a négy fal között is ki kell tűznöm magam elé.

Március 4. péntek

Délben ritkán volt étvágyam. A háziasszony most egy fél üveg pezsgőt is hozott. Úgy tűnt, mintha a halálraítélt utolsó vacsoráját hozná. Madame Dubonnet úgy nézett rám, mintha már meg lennének számlálva a napjaim. Távoztában még könnyezve esdekelt, rettegett attól, hogy felkötöm magam, amivel „fájdalmat okoznék neki”.

Még egyszer megvizsgáltam a függönyzsinórt. Vajon én is felakasztom majd magam? Nyilván éreztem magamban valami aprócska kényszert, hogy kipróbáljam. A zsinór erős és durva – hurok nincs rajta. Ha a végzetem úgy rendelte, úgyis én fogok hurkot kötni rá – úgy ahogy a többiek.

Az asztalomnál ülök. Bal kezemnél a telefon. Jobb kezemnél a revolver. Nem félek; de furcsán érzem magam.

Hat órakor, ugyanaz nap este

Nem történt semmi. Annyit tehetnék még hozzá, hogy, „Sajnos”. A végzetes óra eljött – és úgy múlott el, mint bármelyik előző este. Nem titkolom el azonban azt a tényt, hogy időnként határozott késztetést éreztem arra, hogy az ablakhoz menjek, de valami más okból, mint amire számítottam. A felügyelő legalább tízszer hívott öt és hat óra között. Még nálam is türelmetlenebb volt. Másrészről Madame Dubonnet boldog lehet. Eltelt egy hét a hetesben, esemény nélkül. Csodálatos haladás.

Március 7. hétfő

Folyamatosan erősödik az a meggyőződésem, hogy semmit sem tanulhatok az előző három haláleset körülményeiből. Kértem a felügyelőt, mondja el a véleményét a történtekről, és a folytatásról,, hogy mielőbb kideríthessük az igazi indokokat. Ami azt illeti, remélem olyan hosszan maradhatok itt, ameddig csak szükséges. Lehet, hogy még nem szereztem hírnevet , de jól élek itt és szépen hízok. Keményen tanulok, és lendületesen haladok is az anyaggal. Ez a másik ok, azon felül, ami itt tart.

Március 9. szerda

Szóval, egy lépéssel továbbjutottam. Clarimonda.

Még nem tudok semmit mondani Clarimondáról. Csak azt, hogy ő az a „harmadik ok”, amit itt tartózkodásom indoklására neveztem meg. Ő volt az oka annak, hogy azt a késztetést éreztem múlt pénteken is, azon a „végzetes” órán, hogy az ablakhoz menjek.. De természetesen nem azért, hogy felkössem magam. Clarimonda. Hogy miért hívom így? Fogalmam sincs mi a valódi neve, de Clarimonda-nak kell lennie. Mikor végül rákérdezhetek a nevére, biztos vagyok benne, hogy Clarimonda lesz a válasz. Már az első alkalommal feltűnt... a legelső napokban. Az utca túloldalán lakik, ablaka az enyémtől kissé jobbra esik. Ott él a függönyei mögött.

Muszáj bevallanom, hogy előbb vett észre engem, mint én őt, és hogy nyilvánvalóan talált bennem valami furcsát.

A egész szomszédság tud róla hogy itt vagyok, és azt is hogy miért. Madame Dubonnet mindenkinek elmesélte.

Nem vagyok egy kimondottan hősszerelmes-típus. Tény, a nőkkel való kapcsolataim bizony elég gyenge lábakon álltak. Mikor valaki Verdun-ből Párizsba költözik orvostudományt tanulni, és csak annyi pénzzel bír, amiből három napi élelemre futja, nem igazán a szerelem körül járnak a gondolatai. Nincs sok igazi tapasztalatom a nőkkel, és ez a mostani kaland is igen ostobán indult. Sebaj. A folytatás majd más lesz.

Először egyszerűen nem jutott eszembe az ötlet, hogy valamiféle kapcsolatot vegyek fel vele. Csak egy idő múlva terelődött a figyemlem a szobán kívülre, amikor már a négy fal között semmi sem tudott igazán lekötni. Kíváncsiságom ekkor terelődöt6t a szomszádságra, s kezdtem figyelni – nyíltan, mindenre kiterjedően. Akárhogyan is, nem olvasgathatok naphosszat.

Clarimonda véleményem szerint egyedül él a szemközti házban. A kis lakásnak három ablaka van, de ő csak abban szokott üldögélni, amelyik szemben van az enyémmel. Ott üldögél, egy olyan, régi típusú, ősöreg rokkán fonogatva, amilyet még az én nagyanyám is a nagynénjétől örökölt. Nem tudok róla, hogy használna-e még ilyet bárki is. Clarimonda rokkája különösen finom, míves darab. Úgy tűnik, elefántcsontból készült, és leheletfinomságú fonalat pörgetnek az orsói. Egész nap a függöny mögött ül és addig dolgozik, míg szobájába besüt a nap. Ebben a ködös évszakban pedig a szűk utcácskából kevés fény jutott a lakásba, Clarimonda minden este ötkor eltűnik. Lakásában pedig lámpafényt sohasem láttam..

Tulajdonképpen hogyan is néz ki Clarimonda? Nem vagyok benne egészen biztos. Haja fekete és hullámos; arca sápadt. Orra pisze, finom vonalú orrcimpáin minden rezdülés látszik. Ajkai egészen sápadtak: és mikor mosolyog, látszik, hogy apró fogai olyan élesek, mint egyes ragadozóké. Szempillái hosszúak és sötétek; hatalmas, sötét szemei erős fénnyel izzanak. Azt hiszem, ennél részletesebben nem vagyok képes körülírni. A függönyökön keresztül nehéz tisztán kivenni a vonalakat.

És feltűnt még valami: állandóan egy fekete, bíbor hímzésű ruhát visel; egy pár fekete kesztyűvel, nyilván hogy megvédje ujjait munka közben. Különös látvány: állandóan mozgó, finom kezek, a gyorsan gombolyodó a fonalat, húzzák, engedik, újra és újra; valami fáradhatatlan, rovarszerű módon.

Kapcsolatunk? Csak pillanatokra szól, s bár igazán felületes, mégis úgy érzem, egyre mélyül. Akkor kezdődött, amikor véletlenül egymásra pillantottunk, és tekintetünk találkozott. Biztosan jól esett neki, mert másnap hosszabban megpróbált mosolyogni. Természetesen visszamosolyogtam. Két nap telt el ily módon, időközönként mosolyt váltottunk. Ám a további kezdeményezéstől. valami belső kényszer visszatartott.

Máig. Ma délután megtettem. És Clarimonda viszonozta az üdvözlésemet. Csak halványan, de biztosan láttam, ahogy visszabiccent.

Március 10. csütörtök

Tegnap nagyon sokáig ültem a könyv fölött, mégsem emlékszem igazán, mit is olvastam. Légvárakat építgettem és Clarimondáról ábrándoztam.

Rosszul aludtam.

Reggel, amikor az ablakhoz léptem, Clarimonda már a helyén ült. Integettem, és ő válaszul a fejét csóválta. Nevetett és sokáig engem vizsgálgatott.

Olvasni próbáltam, de túl nyugtalannak éreztem magam. Inkább leültem az ablak elé és Clarimondát bámultam. Ő is félretette a munkáját. Kezeit az ölébe ejtette. Széthúztam a függönyt az ablak előtt, hogy jobban láthassam. A túloldalon Clarimonda ugyanezt tette. Egymásra mosolyogtunk.

Egy teljes órát bámultuk egymást.

Végül ismét munkához látott…

Március 12. szombat

A napok telnek. Eszem és iszom. Ülök az asztalnál. Parázslik a pipám; bámulok lefelé az előttem fekvő könyvre, de egy szót nem értek, hiába kezdem újra meg újra. Inkább odamegyek az ablakhoz és Clarimondának integetek. Ő biccent. Mosolygunk. Mereven nézünk egymás szemébe órák hosszat.

Tegnap délután hatkor újabb jelenséggel szembesültem. A félhomály korán érkezett, valami furcsa belső fájdalom kíséretében. Ültem az asztalomnál. Addig vártam, míg ellenállhatatlan késztetést nem éreztem, hogy az ablakhoz menjek – nem azért, hogy felakasszam magam, csak hogy Clarimondát láthassam. Felugrottam és a függöny elé álltam, ahonnan még soha nem láttam ilyen tisztán a szemben levő ablakot, bár már egészen sötét volt. Clarimonda ott font tovább, de pillantásunk találkozott. Dermedten álltam. Furcsán éreztem magam, valamiféle hűvös, enyhe, hiányérzettel keveredő félelem lett úrrá rajtam. A telefon csengetett. A felügyelő hülye kérdéseivel szakított ki különös állapotomból. Dühös voltam.

Ma reggel a felügyelő és Madame Dubonnet látogatott meg. A hölgy csak ámult a fejleményeken. Két hete lakom a hetes szobában. A felügyelőt inkább az információk és eredmények érdekelték. Finoman értésére adtam, hogy a legszokatlanabb dolog nyomára bukkantam. Arra is utaltam, hogy célszerű lenne tovább maradnom. Engedélyezett számomra még egy hetet a rejtélyes szobában... Isten tudja mi, de nem Madame Dubonnet konyhája vagy borospincéje tart itt engem. Van, aki megelégszik ezekkel a dolgokkal is! Én viszont azért akarok itt maradni, hogy kiderítsem az ablak titkát. Az ablakét, melytől Madame Dubonnet fél, sőt gyűlöli. Nekem viszont kedves. Akkor, amikor Clarimondát látom benne. Csak bámulok kifelé az ablakon, próbálom kilesni, amikor elhagyja a lakást, de soha nem teszi ki a lábát az utcára.

Március 13. vasárnap

Van egy nagy, kényelmes karosszékem, amelyben egy zöld lámpa alatt bontogattam leveleimet. A felügyelő egy hatalmas csomag finom dohánnyal hagyott magamra – és mégsem tudok dolgozni. Két vagy három lapot is végigolvastam, amikor felfedeztem, hogy egyetlen szót sem értek. Szemeim ugyan végigfutottak a sorokon, de agyam visszautasította az értelmezésüket. Abszurdum. Mintha az agyam azt írta volna ki: „Nem üzemel”. Mintha Clarimonda lénye más gondolatot nem tűrne meg a fejemben. Eltoltam magamtól a könyvet és kényelmesen hátradőltem a karosszékben. Elaludtam.

Ma reggel kisebb drámának voltam részese, míg a szobámat takarították. A folyosón sétálgattam, s megálltam egy kis ablak előtt, ahol korábban egy nagyobb kerti pók szőt hálót. Madame Dubonnet nem akarta eltávolítani, mert hitt a pókok hozta szerencsében, az utóbbi időben pedig erre jócskán rászorult. Most egy sokkal kisebb pókot, egy hímet láttam a hálóban, a szegélytől haladt a középpont felé, de amikor mozdulataival felriasztotta a nőstényt, félénken visszafordult a háló szélső szála felé, ahonnan egy újabb, óvatos kísérlettel próbált keresztülvágni a hálón. Ezután a nőstény az udvarlásra figyelve megállt. A hím egy finom szálon haladt fürgén, mozgásától az egész háló megremegett. A nőstény mozdulatlanul várt a háló közepén. A hím gyorsan haladt előre, a nőstény pedig nyugodtan, mozdulatlanul fogadta a közeledést, s teljesen körülölelte az aprócska hímet. Hosszú percekig semmi mozgás nem volt észlelhető a hatalmas pókháló közepén.

Láttam ahogy a hím lassan kiszabadítja magát, egyik lábát a másik után. Olybá tűnt, mintha társát szerelmi kábulatában nem zavarva, tapintatosan távozni próbálna, ám ahogy távolodott, a nőstény megélénkült, s vad, könyörtelen vadászként vette üldözőbe. A hím egy csepp nyálat bocsátott ki; amit a nőstény felcsippentett, és egy ideig újra szerelmespárként kapaszkodtak a hálóba, mint valamiféle színdarab szereplői. Amikor elérték az ablakpárkányt, a hím minden erejét összeszedve újra menekülni próbált. Túl későn. A nőstény megragadta, és visszavonszolta a pókháló középpontjába. Ott, rövid nászuk helyszínén újra átölelte párját, de most nem a szerelem győzedelmeskedett. A szerelmes hím még tekergette potrohát, próbált a nőstény vad öleléséből menekülni, de már képtelen volt rá. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a nőstény szerencsétlen párját befonja, a hím teljesen tehetetlenné vált.

Csápjait áldozata testébe mélyesztette, és nagy kortyokkal fiatal szeretőjének összes vérét kiszívta. Végül, lábait a felismerhetetlen és szánalomra méltó porhüvelyről leválasztotta, s a maradványokat kidobta a hálóból. Micsoda szerelem dúl e teremtmények között! Milyen jó, hogy nem pók vagyok.

Március 14. hétfő

Többet nem nyitom ki könyveimet. Egész napomat az ablaknál töltöm. Mikor besötétedik, Clarimonda eltűnik, de ha becsukom a szemeimet, újra magam előtt látom. Naplóm tartalma megváltozott, már nem abból a célból folytatom, aminek indult. Írtam benne Madame Dubonnet-ról, a felügyelőről; pókokról és Clarimondáról. De semmi nincs benne arról a nyomozásról, amiért tulajdonképpen elvállaltam a feladatot.

Március 15. kedd

Kitaláltunk egy furcsa játékot, Clarimonda és én. Naphosszat ezt játszunk. Üdvözlöm őt, ő pedig visszaüdvözöl. Utána ujjaimmal dobolni kezdek az ablaküvegen. Abban a pillanatban, ahogy idenéz, ő is el kezd dobolni. Intek neki, és ő visszaint. Úgy mozgatom ajkaim, mintha beszélnék hozzá, ő is ugyanezt teszi. Kezemmel összekócolom hajamat, és ő is rögtön a fejéhez kapja a kezét. Gyermeteg játék ez, de mindketten jókat nevetünk rajta.

Valójában nem is nevet. Csak mosolyog, bájos, lágy mosollyal. Próbálok hát ugyanúgy mosolyogni én is. A játék nem olyan unalmas, mint amilyennek tűnik. Ez nem olyan, mintha teljesen utánoznánk a másikat – az fárasztó lenne mindkettőnknek. Ez inkább kommunikáció a másikkal. Néha telepatikusan is, vagy legalábbis úgy tűnik, Clarimonda időnként szinte velem párhuzamosan követi mozdulataimat. Újabb és újabb mozdulatokat, vagy mozdulatkombinációkat találok ki, melyeket minden alkalommal zavarbaejtő gyorsasággal hajt végre.

Néha azért cserélem meg a mozdulatok sorrendjét, hogy meglepjem vele, vagy zavarba hozzam, olyan gyorsan hajtva végre mozdulatsorokat, ahogy csak képes vagyok rá. Egyes mozdulatokat kihagyok, helyettük újakat szövök bele, mint a „Simon mondja” című játékban. Csodálatos, ahogy Clarimonda hibátlanul, tökéletesen másolja gyorsan változó mozdulataimat. Itt töltött napjaim alatt... de egy pillanatra sem érzem úgy, hogy kárbavesznek perceim. Ellenkezőleg, úgy tűnik, soha életemben nem voltam ilyen elfoglalt.

Március 16. szerda

Vajon természetes, hogy nem merült fel számomra Clarimondával való kapcsolatom során – ezeken a vég nélküli játékokon túl – a köztünk kialakult viszony mélyítése? Múlt éjszaka erről gondolkodtam.... Természetesen feltehetem a kalapom, felvehetem a kabátom, csak két lépcsősort kell lefelé megtennem, öt lépést az utca túloldaláig és még két lépcsősor vezet addig az ajtóig, amelyen valami jelzi nekem, hogy „Clarimonda”. Clarimonda micsoda? Nem tudom. Valami. Akkor kopoghatok és....

Eddig a pontig minden világos, de ezen a ponton nem látok túl. Tudom, hogy az ajtó kinyílik. De amikor előtte állok, csak a sötét ürességbe bámulok. Clarimonda nem jön. Senki sem jön. Nincs ott semmi, csak a fekete, áthatolhatatlan sötétség.

Néha, úgy tűnik számomra, nem is nézhet ki másképp Clarimonda, mint úgy, ahogy ott látom az ablakban; ahogy ezeket a valószínűtlen gesztus-játékokat játssza velem. Képtelen vagyok elképzelni egy Clarimondát mondjuk kalapban, vagy más ruházatban, mint a fekete, orgonamintásban. Képtelen vagyok elképzelni Clarimondát fekete kesztyű nélkül is. Legfőbb kívánságom az lenne, hogy találkozhassam Clarimondával valahol az utcán, vagy egy vendéglőben enni, inni, vagy beszélgetni, de ez oly valószínűtlen, hogy nem is gondoltam végig komolyan.

Néha azt kérdem magamtól, vajon szeretem-e őt. Lehetetlen megmondanom, korábban sohasem voltam szerelmes. Ha érzésem Clarimonda iránt valóban szerelem, akkor a szerelem fogalma teljesen mást takar, mint ahogy barátaim körében megtapasztaltam, vagy amit az irodalomban olvastam róla. Nehéz biztosnak lenni érzéseimben és nehéz bármilyen gondolatsort végigkövetnem, ha nincs Clarimondával, vagy a játékunkkal kapcsolatban. Kétségtelenül kiemelt fontossággal bír játékunk. Minden más bizonytalan – nem is értek belőle semmit. Nem kétséges, hogy vonzódom Clarimondához, de ezzel a vonzalommal más érzés is keveredik, a félelem. Nem. Nem jó a megfogalmazás. Inkább úgy mondanám, félelem az ismeretlen jelenlététől. És ez aggodalom különös érzékiséggel párosul olymódon, hogy egyszerre érzek valamilyen vonzalmat és iszonyt. Mintha valami óriás kör mentén lépkednék körülötte, hol közelebb, hol távolabb ...vissza és előre, vissza és előre. Meg fog történni egyszer, biztos vagyok benne, és megfogom a kezét.

Clarimonda ül az ablakánál és fonja örökfinomságú fonalát, valami számomra ismeretlen, felfoghatatlan leheletvékony anyaghoz.. Meghökkentem azon, milyen finom finalat képes fonni abból a gubancos gombolyagból. Biztosan valami különlegesen szép minta lehet, talán mitikus állatokkal, lényekkel, arcokkal.

Március 17. csütörtök

Furcsa izgalmat érzek. Nincs kedvem már az amberekkel beszélni. Mindössze egy „Helló”-t vetek oda Madame Dubonnet-nak vagy a személyzetnek. Még az étkezésre is sajnálom magamtól az időt. Minden időmet az ablaknál töltöm és Clarimondával játszom. Lenyűgöző játék. Ellenállhatatlan.

Úgy érzem, holnap történni fog valami.

Március 18. péntek

Igen, igen. Valami fog ma történni. Magamat kérdezem – olyan hangosan, ahogy csak tudom – vajon mit keresek én itt. Kiborultam, rettenetesen elegem van, félek. És abba a tudatba, hogy megismétlődik velem elődeim sorsa, furcsamód más félelem is keveredik: Clarimondától való félelmem. És nem tudom szétválasztani a kétféle érzést.

Rettegek. Üvölteni akarok.

Hat óra, este

Felvettem a kalapom és a kabátom. Öt órakor elfogyott az erőm. Most már teljesen tisztában vagyok kétségbeesésem és a „hatodik óra” közötti kapcsolattal, hogy ez miért volt olyan fontos az előző hetekben. Most már nem találom viccesnek, hogy becsaptam a felügyelőt.

Ültem az ablaknál, megpróbáltam a fotelben maradni, de az ablak magához húzott. Újrakezdtem a játékot Clarimondával. Az ablakkeretre tekintve átjárt a jeges rémület. Ott láttam lógni a többieket: a svájci ügynököt, kövéren, vastag nyakkal, szürke borostás szakállal; a cingár művészt; és az erős rendőrőrmestert is. Láttam őket, egyiket a másik után, ugyanazon a kampón lógtak, nyitott szájjal, kilógó nyelvvel. És végül... láttam közöttük magamat is.

Ó, ez a kimondhatatlan borzalom! Világossá vált számomra, hogy Clarimonda provokál a keresztrúddal és a kampóval. Meg kell követnie engem... de ez a igazság. Iszonyú félelemmel figyeltem a három felakasztott embert, lábuk lelógott a padlóra.

Tény az, hogy nem éreztem vágyat arra, hogy felkössem magam; és nem is tartottam attól, hogy mégis megcsinálom. Nem. Az ablaktól iszonyodtam; és Clarimondától. Biztos voltam benne, hogy valami szörnyű dolog fog történni. Ellenállhatatlanul húzott magához az ablak – ott álltam előtte. Ott kellett állnom...

Csengett a telefon. Felkaptam a kagylót és még mielőtt beleszólhattak volna, habozás nélkül beleüvöltöttem, „Induljon! Azonnal induljon!” Olyan volt, mintha üvöltésem egy pillanat alatt kiűzte volna a lelkemet kínzó árnyékokat. Szép lassan megnyugodtam. Homlokomról letöröltem a verejtéket. Ittam egy pohár vizet. Végiggondoltam, mivel tudom leszerelni, ha megérkezik. Végül odamentem az ablakhoz. Integettem és mosolyogtam. És Clarimonda is integetett és mosolygott.

Öt perccel később a felügyelő megérkezett. Azt mondtam neki, hogy bepánikoltam, hogy teljesen kétségbeestem, de kérdéseire most nem tudok pontos választ adni. Nemsokára eljön az idő, amikor mindent el fogok magyarázni. Furcsamód elégedett volt válaszommal, de nyilván tudta, hogy hazudok neki. Pedig éreztem, hogy most el kell mondanom mindent. És most is, akaratom ellenére is titkolózom. A felügyelő nem segíthetett zaklatott lelkiállapotom ellenére sem, különösen azután hogy mentegetőztem és bocsánatot kértem a telefonon történtekért. Természetesen próbáltam magyarázkodni, de nem adhattam megnyugtató magyarázatot semmire. Kedvesen, nyugodtan válaszolta, hogy nincs szükség a mentegetőzésemre, ha hívom rögtön indul, ez a kötelessége. Inkább hívjam tízszer hiába, minthogy egyszer ne érjen ide időben, amikor szükséges lenne. Hívott, hogy menjünk el valahova vacsorázni. Legalább kikapcsolódnék egy kicsit. Jót tenne nekem, ha egy kicsit nem lennék egyedül. Elfogadtam a meghívást, habár nagyon rosszul esett elhagyni a szobámat.

Március 19. szombat

Végigjártuk a kocsmákat: Gaieté Rochechouart, La Cigale, és La Lune Rousse. A felügyelő ötlete volt: kapcsolódjunk ki, szívjunk friss levegőt. Először kínosan éreztem magam, mint egy katonaszökevény, aki otthagyja az őrhelyét. De hamarosan elfeledkeztem róla, s kellemesen éáreztem magam. Sokat ittunk, nevettünk, beszélgettünk. Ma reggel, amikor az ablakhoz léptem, Clarimonda szemrehányóan tekintett rám, vagy talán már ezt is csak képzelem. Honnan is tudhatná, mit csináltam az elmúlt éjjel? Akárhogyan is volt, ez a pillantás azonnal el is tűnt, s ő újra mosolygott.

Hosszan, egész nap játszottunk.

Március 20. vasárnap

Csak egy dolgot jegyeztem fel: játszottuk a játékot.

Március 21. hétfő

A játékot játszottuk – egész nap.

Március 22. kedd

Igen, a játék. Újra csak ezt játszottuk. Más nem történt. Egyáltalán semmi.

Néha elcsodálkozom, mi is történik velem? Mit is szeretnék? Hova fog mindez vezetni? Tudom a választ: semmi mást nem akarok, csak azt, ami most történik. Ez az, amit akarok... amire vágyok. Ez az egyetlen. Clarimonda és én beszélgetni kezdtünk az utóbbi pár napban, igaz tömören; alig pár szót váltottunk. Néha ajkunk is mozog, de többnyire tekintetünkkel kommunikálunk. És így is tökéletesen megértjük egymást. Amikor Clarimonda olyan szemrehányóan tekintett rám, mert múlt pénteken kint jártunk a felügyelővel. Kérdeztem, meg tud-e bocsátani. Mondtam, hogy bolond voltam, és nem akarom elveszítani. Megbocsátott nekem, én pedig megígértem, hogy soha nem hagyom el újra az ablakot. Csókolóztunk, ajkainkat saját ablaküvegünkre szorítva.

Március 23. szerda

Most már tudom, hogy szeretem Clarimonda-t. Amióta csak belépett az életembe. De ennek a szerelemnek különböznie kell más emberek szerelmétől. Létezhet-e két pontosan egyforma fej, fül, kéz a százmillió különböző között? Mindig vannak különbségek, így kell lennie tehát a szerelemben is. Tudom, hogy szerelmem furcsa, de ettől még nem veszít értékéből. A fontos pedig az, hogy szerelmem boldoggá tesz.

Egyedül még soha nem rettegtem ennyire. Néha csillapodik a félelelmem, elmúlik pár pillanatra, de utána újra rám tör, kíméletlenül. A rettegés olyan, mint amikor egy szegény egérke próbál egy hatalmas kígyó szorításából menekülni. Csak várj a sorodra, szegény szánalmas nyomorult. Nemsokára a kígyó-szerelem téged fog elnyelni.

Március 24. csütörtök

Példátlan felfedezést tettem: Nem én játszok Clarimondával. Ő játszik velem.

Az utolsó éjszaka, ahogy játékunkon gondolkodtam, öt új, bonyolult gesztus-mintát jegyeztem le, amelyekkel ma fogom Clarimondát meglepni. Mindegyiknek adtam egy számot. Sorba gyakoroltam őket, s olyan gyorsan tudtam csinálni őket oda-vissza, amilyen gyorsan csak lehetséges. Esetleg csak egyet, máskor véletlenszerűen. Vagy a elsőt és az utolsót. Fárasztó munka volt, de boldoggá tett, mert ezek által kerülhetek Clarimondához még közelebb. Órák hossza gyakoroltam, míg minden mozdulatom óraműpontossággal sikerült.

Ezen a reggelen is odamentem az ablakhoz. Clarimondával köszöntöttük egymást, s megkezdődött játékunk. Hátra és előre! Hihetetlen volt, milyen gyorsan megértette, mit akarok csinálni, milyen ütemben volt képes velem lépést tartani. Ekkor kopogtak az ajtón. A személyzet hozta a cipőmet. Az ablakhoz visszafelé szemem megakadt a papírlapon, melyre mozdulatgyakorlataimat vezettem. Ekkor döbbentem rá: az imént befejeződött játékban egyetlen egyet sem használtam oly sokat gyakorolt mozdulataimból.

Ahogy visszaidéztem a történteket, meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában, nehogy elessek. Hihetetlen volt. Elolvastam a papírt újra és újra. Tökéletesen igaz volt: végrehajtottam egy nagyon hosszú mozdulatsort az ablaknál, és egyetlen elemére sem emlékszem.

Most újra az a rettenetes emlékkép villant agyamba, ahogy álmomban Clarimonda szélesre tárt ajtaja előtt állok, és bámulok. És semmit nem láthatok, csak a vaksötét ürességet. Tudtam, most még hátat fordíthatok a nyitott ajtónak. Volt még erőm menekülni; és volt erőm maradni. De mégsem, nem maradtam – mert éreztem, hogy a rejtély megoldása közel van: mintha már a kezeim közt tartanám a titkot. „Párizs! Meg fogom hódítani Párizst! „ Gondoltam. És abban a pillanatban, Párizs erősebbnek bizonyult Clarimondánál.

Nem tudok másra gondolni. Most csak a szerelmet érzem. Megízleltem a szerelmet, és a rémületet. Egy pillanat alatt újra határoztam, és cselekedtem. Jegyzeteimet újraolvastam, gesztusaim bevésődtek elmémbe. Csak amikor újra az ablakhoz mentem, akkor ébredtem tudatára, hogy nem azokat a mozdulatokat hajtottam végre, amelyeket szerettem volna. Ott álltam, s ahelyett, hogy az orrcimpám dörzsöltem volna, azon találtam magam, hogy ajkaim az ablaküvegre tapadnak. Próbáltam ujjaimmal az ablakpárkányon dobolni; ehelyett ujjaimmal a hajamban turkáltam. Így végül is megértettem, hogy nem Clarimonda utánoz engem, énkövetem őt. Mozdulataimat sajátjaival, saját villámgyors mozdulataival irányította, ezért tűntek párhuzamosnak ezek az utánozó gesztusok. Én, aki olyan büszke voltam rá, mert rábírtam arra, hogy utánozza mozdulataimat, valójában mindvégig az ő akarata alatt álltam. Delejező akarata... olyan lágy... olyan kellemes.

Tettem egy másik kísérletet is. Összeszorítottam ökleimet és zsebre tettem őket. Elhatároztam, hogy nem mozgatom a kezeimet egy darabig. Clarimonda felemelte a kezeit és mosolyogva fenyegetett meg az ujjaival. Nem mozdultam, de éreztem, ahogy jobb kezem megmoccan a zsebemben. Ujjaim kinyíltak, akaratom ellenére, kezem kicsúszott a zsebemből; és karom a levegőbe emelkedett. Karom könyékben behajolt, ujjaim egy korholó gesztust mutattak be, és mosolyogtam. Olyan volt, mintha nem is én csináltam volna. Mintha egy idegen lett volna. De természetesen tévedtem. Én végeztem a mozdulatokat, de a személy idegen volt, biztos, hogy idegen. Hideg futott végig a hátamon.

Biztos, hogy nem én voltam.

Mire jutottam ezzel a felfedezéssel? Azt csinálom, amit Clarimonda akar. Clarimonda, akit kínzó szenvedéllyel szeretek.

Március 25. péntek

El kell vágnom a telefonzsinórt. Nem akarom, hogy ez az idióta felügyelő zavarjon, amikor az a titokzatos óra megérkezik.

Istenem! Miért írtam ezt le? Egy szó sem igaz. Mintha valaki más vezetné kezemben a tollat.

De akarok.... akarok... le akarom írni az igazat...bár rendkívüli erőfeszítést igényel. De akarom.... még egyszer...azt csinálni, amit szeretnék.

El kell vágnom a telefonzsinórt....ah...

Mert az kell csinálnom... itt van. Azt csinálom...

Ezen a reggelen is állunk az ablakban és játszuk kis játékunkat, amelyik most kicsit más, mint tegnap volt. Clarimonda mozdulatainak ideig-óráig tudok csak ellenállni. Végül feladom a kilátástalan küzdelmet. Ahogy megadom magam akaratának, kéjes öröm lesz úrrá rajtam; bábként hajtom végre irányítóm akaratát. Játszottunk. Egyszer csak felállt, hátrasétált a szobájába, ahová tekintetem a sötét miatt nem tudta követni. Amikor visszajött, egy telefonkészülék volt a kezében, pontosan olyan, amilyen az asztalomon áll. Mosolygott és a készüléket az ablakpárkányra helyezte... miután egy késsel elvágta a telefonzsinórt... Ezután én is az ablakhoz vittem a telefonomat... és elvágtam a zsinórját. Végül a telefont visszatettem az asztalra.

És így történt...

Ülök az asztalnál és kortyolom a teát, amit a személyzet felszolgált. Amikor az inas az üres kannáért jött, megkérdeztem, mennyi az idő. Egy ideje megzavarodott az időérzékem. Negyed hat, mondta. Negyed hat. Tudom, ha kinézek az ablakon, Clarimonda ott lesz, és kényszerít, hogy utánozzam. Máshova kell néznem. Clarimonda itt van, és mosolyog. Az egyetlen, amit tehetek, hogy elfordítom róla a tekintetemet. Clarimonda most a függöny szegélyét fogja. Fogja a zsineget. Piros. Ugyanúgy, mint az én ablakomon. Hurkot köt rá és a kampóra akasztja.

Csak ül és mosolyog.

Nem. Már nem sokáig bírom ki. Ez a mindent elárasztó rettenet olyan fajtája amit minden lény kerülni próbál a világon. Szorítása ellenállhatatlan, mélységesen kegyetlen, buján kegyetlenül vonz, delejez.

Oda kell mennem az ablakhoz, és azt kell csinálnom, amit ő akar. De nem csinálom, várok. Ellenállok neki. Ellenállok, de érzem, ahogy ereje percről percre nő.

Itt vagyok megint. Meggondolatlanul odamentem az ablakhoz, ahogy Clarimonda kívánta. Vittem a zsinórt, hurokra kötötem és felakasztottam a kampóra...

És most, nem akarok látni semmit – csak ezt a papírlapot bámulom. Mert ha látom, tudom mit fog csinálni... most... a hát utolsó napján hat órakor. Ha ránézek, uralkodik az akaratom felett. Azt teszem amit... Nem fogok ránézni...

Nevettem. Hangosan. Nem. Nem nevettem. Valami nevetett bennem, és én tudom már az okát is. Azért, mert azt mondtam, hogy „Én nem fogok „... Nem fogok, és tudom mennyire igaz, hogy kell nekem... hogy őt kell nekem bámulnom. Nekem kell.... kell... és aztán... minden az ő akarata szerint történik. Nekem már nincs saját...

Ha csendben várok, s próbálok ellenállni, azzal csak a kínjaimat nyújtom meg. Ez az igazság. Izgat ez a fájdalom izgat... és gyönyörködtet. Gyorsan írok, gyorsan...naplóm csak úgy folytathatom, ha itt ülök; és tűröm tovább a fájdalmat. És itt a következő hullám. De még erősebb. Tudom, hogy lassan elfogy az erőm. Hogy nincs menekvés. Hogy fel fogok állni. Hogy fel fogom magam kötni. Hogy nem fogok visszakozni. Hogy kellemes... egészen finom.

Ez valami más. Mi fog történni ezután? Nem tudom, de kínjaim olyan... kellemesek. Érzem... érzem, hogy valami iszonyatosnak kell következnie. Azt gondolom... gondolom... Írok valamit. Egyáltalán akármit... amivel elterelhetem figyelmemet róla... A Nevem... Richard Bracquemont... Richard Bracquemont... Richard Bracquemont... Richard... Nem tudom....mennem kell. Kell nekem... nem... nem... néznem kell őt... Richard Bracquemont... nem... nincs más... Richard... Richard Bracque...

A kilencedik kerület felügyelője, miután többszöri kísérlete is eredménytelen maradt, hogy Richardot telefonon elérje, 6:05-kor érkezett meg a Stevens Hotelbe. Richard Bracquemont orvostanhallgató testét ő találta a 7. szoba ablakában felakasztva, ugyanabban a testhelyzetben lógott, mint három elődje.

A hallgató tekintete földöntúli rémületet tükrözött. Bracquemont szemei tágra nyíltak, kidülledve a szemüregekben. Ajkaira a halálküzdelem vigyora fagyott, állkapcsai szorosan összezárva. Egy hatalmas, bíbor pöttyökkel teleszórt potrohú fekete pók összezúzott teste látszott ki fogai közül.

Richard naplója az asztalon feküdt. A felügyelő végigolvasta, majd habozás nélkül lement az utcára, és belépett a szemközti házba. A házban csak annyit tudott meg, hogy a második emeleten már hónapok óta nem lakik senki...

Párizs 1908.