– Héé! Maga ott lenn!

Mikor ez a hívó hang elért hozzá, őrházának ajtajában állt, kezében zászlóval, mely föl volt csavarva rövid nyelére. A terepviszonyokból úgy gondolta volna az ember, hogy határozottan tudhatja, merről jön a hang, mégis, ahelyett, hogy felfelé nézett volna, a meredek vájatfal tetejére, ahol én álltam, szinte pontosan a feje fölött, megfordult, s arra nézett, amerre a vágányok vezettek. Volt valami különös abban, ahogy ezt cselekedte, bár sehogy sem tudtam volna megmondani, micsoda. Annyit tudok, elég különös volt ahhoz, hogy magára vonja figyelmemet, pedig alakja rövidülésben látszott, és árnyékkal borítva, lenn, a mély vágás alapján, én meg fenn álltam magasan a feje fölött, s úgy elborított a haragos napnyugta izzása, hogy a szememet el kellett ernyőznöm, különben nem is láttam volna.

– Héé! Ott lenn!

A vágányok irányából most újra visszafordult, s felemelve szemét, meglátott engem a feje fölött.

– Van itt ösvény, amin lemehetnék, hogy beszélhessek magával?

Felfelé nézett, rám, de nem szólt; én is néztem őt, és nem sürgettem azonnal céltalan kérdésem megismétlésével. Éppen akkor a föld és a levegő enyhén rezgésbe jött, mely egykettőre heves lüktetésbe csapott át, s valami sebesen közelgő száguldásba amitől hátrahőköltem, mert úgy tűnt, mintha magához vonna a mélybe. Mikor a füst és a pára, mely a rohanó vonatról az én magasságomig emelkedett, tovasiklott a vidéken: újra letekintettem, és láttam, amint zászlóját visszatekeri rúdjára, mert jelt adott vele, amíg a vonat áthaladt.

Megismételtem kérdésemet. Rövid hallgatás után, amely alatt úgy látszott, hogy feszült figyelemmel néz. összegöngyölt zászlójának végét lassan egy, az én magasságomban fekvő pont felé fordította, amely vagy két-háromszáz yardnyira volt tőlem. Lekiáltottam neki: – Rendben! –, s elindultam abba az irányba. Mikor odaértem, alaposan körül kellett néznem, míg megtaláltam egy sziklába vájt zegzugos ösvényt, s leereszkedtem rajta.

A lenti út igen mély volt és szokatlanul meredek falú. Agyagos kőzetbe vágták, s ahogy lejjebb jutottam, egyre iszamósabb és vizesebb lett. Így azután az út elég hosszú volt ahhoz, hogy időm legyen visszaidézni az őr mozdulatában kifejeződő furcsa vonakodást és kényszeredettséget, ahogy az utat megmutatta.

Mikor a zegzugos lejárón elég mélyre értem ahhoz, hogy az ember újra elém tűnjön, a sínek között pillantottam meg: azon az úton állt, amelyen a vonat az imént áthaladt; olyan helyzetben, mint aki megjelenésemre vár. Állát bal tenyerébe támasztotta, bal könyöke pedig jobb kezén nyugodott, melyet keresztbe tett a mellén. Testtartásán olyan erős várakozás és éber figyelem érződött, hogy egy pillanatra tűnődve megálltam. Aztán tovább mentem lefelé, s amint leértem a vasút szintjére, és az őrhöz is közelebb jutottam, fekete hajú, fakó arcú embert láttam; kinek fekete szakálla és igen sűrű szemöldöke volt. őrhelyénél magányosabbat és komorabbat még sohasem láttam. Kétoldalt nedvességtől csepegő, érdes kőfal, mely mindent elzárt az ember szeme elől, kivéve egy vékony sávnyi kis eget; távlat egy irányban nyílt csak, arra sem volt más, mint e nagy börtön kanyargós folytatása; a másik irányban ködbe burkolózó fény állta el a tekintet útját, mellette még ködösebb bejárata egy éjfekete alagútnak, amelynek súlyos architektúrájában volt valami barbár, nyomasztó és félelmetes. Oly kevés napfény hatolt be ide, hogy a hely föld alatti, halálos szagot árasztott; s annyi hideg szél söpört rajta végig, hogy jeges levegője úgy csapott meg, mintha elhagytam volna a valódi világot.

Az őr meg sem mozdult mindaddig, míg olyan közel nem mentem hozzá, hogy elérhettem volna a kinyújtott kezemmel. Tekintetét még akkor sem fordítván el az enyémtől, egy lépést hátralépett, és felemelte a kezét.

Olyasfélét mondtam, hogy igen magányos őrhely ez, s felkeltette érdeklődésemet, amint lenéztem odafentről. Alighanem nagy ritkaság a vendég errefelé, bár remélem, nem olyan ritkaság, amelyet nem szívesen fogadnak. Bennem olyan embert láthat, aki egész életében szűk határok közé szorult, s aki ezért most, midőn végre elnyerte szabadságát, élénken érdeklődik e nagyszerű létesítmény iránt. Ilyet és ehhez hasonlókat mondhattam, de fogalmam sincs, hogy mit mondtam szó szerint; mert mindenféle beszélgetést nehezemre esik elkezdeni, de ebben az emberben különösen volt valami, ami elvette a bátorságomat.

Felettébb furcsa pillantást vetett az alagút bejáratánál levő vörös lámpára, körbejárta a tekintetével, mintha valami hiányozna onnét, aztán megint rám nézett.

Megkérdeztem, vajon az a lámpa a feladatköréhez tartozik-e vagy sem.

Fojtott hangon, kérdéssel válaszolt: – Hát nem tudja, hogy igen?

Ahogy merev tekintetű szemét és zord arcát alaposan szemügyre vettem, az a szörnyű gondolatom támadt, hogy nem emberrel van dolgom, hanem kísértettel. Azóta inkább azon szoktam néha gondolkodni, vajon nem az elméjét támadta-e meg holmi kór.

Mikor rajtam volt a sor, hogy válaszoljak, hátraléptem egyet, De ahogy megmozdultam, a szeméből észrevettem, hogy titokban fél tőlem. Ez megszabadított előbbi szörnyű gondolatomtól.

– Úgy néz rám – szólaltam meg, mosolyt erőltetve arcomra –, mintha félne tőlem.

– Nem tudtam biztosan – válaszolta –, nem láttam-e már korábban is.

– Hol?

A vörös lámpára mutatott, amelyre a tekintete is irányult.

– Ott? – szóltam.

Egész éberségével figyelve rám, így felelt, alig hallhatóan.

– Igen.

– Ugyan, kedves barátom, mi dolgom volna ott? Nos, mindazonáltal, én soha életemben nem jártam ott, arra mérget vehet.

– Azt hiszem, csakugyan nem – felelte erre. – Persze; biztos, hogy nem.

Modora felengedett, olyan természetes lett, akár az enyém. Készséggel, választékos szavakban felelt mindenre, amit kérdeztem vagy mondtam. Megkérdeztem, sok dolga van-e. Azt mondta, igen; vagyis inkább a felelősség nagy; különben mást nemigen követelnek tőle, mint pontosságot és éber figyelmet, tényleges dolga – kétkezi munkája – szinte semmi. A jelzést váltogatni, a jelzőlámpát beállítani, egyszer-egyszer fordítani egyet egy vasfogantyún – ez minden, amit valóban el kell végeznie. Ami a hosszú és magányos órákat illeti, melyeket én úgy sokallok, nos, ezzel kapcsolatban csak azt mondhatja, hogy mindennapjait hozzáigazította ehhez az életformához, és így eléggé megszokta már. Idelenn a maga erejéből megtanult egy nyelvet – ha ugyan ez így, hogy csupán olvasva ismeri, s a kiejtéséről csak bizonytalan fogalmai vannak, tudásnak nevezhető. Foglalkoztatják a közönséges és tizedes törtek, továbbá algebrai tanulmányokkal próbálkozott, bár tulajdonképpen nem sok tehetsége van. a számokhoz, ez már gyerekkorában kitűnt.

Azután megkérdeztem, hogy amíg szolgálatban van, szükséges-e, hogy folyvást ebben a nedves légáramban tartózkodjék, s hogy sohasem jöhet-e föl a fényre a két magas kőfal közül. Nos, felelte, az az időponttól és a körülményektől függ. Bizonyos alkalmakkor kisebb a vonal megterhelése, mint egyébként, és ugyanez áll a napnak és éjszakának némely szakaszára is. Derült időben néha alkalmat kerít arra, hogy kis időre kiemelkedjék az alsó régiók árnyékából; de mivel akármikor szólíthatja az elektromos csengő, és olyankor kettőzött aggályossággal kénytelen figyelni rá, a séta nincs rá olyan üdvös hatással, mint gondolnám.

Betessékelt az őrházba, ahol a kályhában tűz égett, s a fal mellett íróasztal állt, rajta valami hivatalos könyv, amelybe időnként bejegyzéseket kellett írnia, továbbá egy távírókészülék, tűjével, tárcsájával, billentyűjével, meg az a kis csengő, amelyről előzőleg említést tett. Bíztam abban, hogy ezzel nem bánthatom meg, és ezért megkockáztattam azt a kijelentést, hogy tanult embernek tartom, s remélem – így mondtam nem veszi ezt sértésnek, de talán többet is tanult, mint ami tisztjének ellátásához szükséges; amire ő azt felelte, hogy ha népes testületek állapotát vizsgáljuk, efféle kisebb eltérések eléggé gyakran mutatkoznak; s hogy amint hallotta, hasonló a helyzet a dologházakban, a rendőrség körében, sőt, még a legvégső kétségbeesett menedékhelyen, a katonaságnál is; de azt biztosan tudja, hogy a, nagy létszámú vasutasgárdákban többé vagy kevésbé mindenütt így van. Fiatalabb korában – akár elhiszem róla, akár nem, ahogy ebben a bódéban ül, s maga bizony már alig tudja elhinni – természetfilozófiai tanulmányokat folytatott, előadásokra járt; de aztán elkanászodott, veszni hagyta lehetőségeit, lesüllyedt, és sohasem tudott felemelkedni többé. Nem panaszként mondja ezt. Ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát. És ahhoz, hogy új fekhelyet készítsen magának, késő van már.

Mindazt, amit itt röviden összefoglaltam, nyugodt hangon mondta el, sötét, ünnepélyes tekintetét hol rám, hol a tűzre fordítva.

Itt-ott beszédébe szőtte az „uram” megszólítást, különösen akkor, mikor ifjúkoráról beszélt – mintegy tudtomra akarván adni, hogy nem tart igényt semmiféle magasabb tisztségre, mint amelyben itt találom. Beszédét jó néhányszor félbeszakította a kis csengő; táviratokat kellett leolvasnia, és felelni rájuk. Egy alkalommal ki kellett állnia az ajtó elé, kibontani a zászlóját, míg a vonat áthaladt, s átadni valami szóbeli üzenetet a mozdonyvezetőnek. Úgy tapasztaltam, hogy kötelességének ellátásában rendkívül pontos, és szüntelenül résen van; az elkezdett szót is félbehagyta, és hallgatott, míg meg nem tette a dolgát.

Egy szó mint száz, ezt az embert én a maga helyén a világ legmegbízhatóbb alkalmazottjának tartottam volna, egy körülménytől eltekintve, éspedig attól, hogy míg beszélgettünk, kétszer is elhallgatott, elsápadt, s arcát a csengő felé fordította, olyankor, mikor az nen2 csengett; kinyitotta a házikó ajtaját (melyet csukva tartott, hogy kizárja az egészségtelen, nedves levegőt), és kinézett az alagút melletti vörös fény irányába. Amikor visszatért a tűzhöz, mindkét alkalommal az a megmagyarázhatatlan titokzatosság vette körül, amelyet oly nagy távolságból megéreztem rajta, bár akkor sem, most sem tudtam számot adni róla, honnét ered.

Amint felálltam, hogy elbúcsúzzam tőle, így szóltam hozzá; – Amit láttam és hallottam. abból csaknem azt kell hinnem, hogy ön elégedett ember.

(Sajnos ezt alighanem azért mondtam, hogy kiugrassam a nyulat a bokorból.)

– Igen, azt hiszem, valamikor elégedett is voltam – felelte, ugyanazon a fojtott hangon, amelyen először szólt hozzám –. de most nyugtalanít valami, uram, nagyon nyugtalanít.

Legszívesebben visszaszívta volna a szavait. De hát már kimondta őket, én pedig lecsaptam rájuk.

– Miért? Mi nyugtalanítja?

– Nehéz azt közölni, uram. Igen-igen nehéz lenne beszélni róla. Ha eljön még egyszer, megpróbálom elmondani.

– Hogyne, feltétlenül szeretnék még egyszer eljönni. Csak mondja meg, mikor jöjjek,

– Hajnalban megyek haza, s holnap este tízkor kell megint munkában lennem, uram.

– Tizenegykor itt leszek.

Megköszönte, s kikísért az ajtón. – Világítok magának fehér lámpával, uram – szólt különös, fojtott hangján –, hogy lássa az utat fölfelé. De mikor megtalálja, ne kiáltson! És amikor felér, ne kiáltson!

Különös szavaitól hidegebben csapott arcomba a levegő, de csak annyit szóltam: – Jól van.

– És mikor holnap este eljön, akkor se kiáltson. Kérem, hadd kérdezzek meg valamit, mielőtt elmenne. Mi indította arra, hogy így kiáltson, mikor ma idejött: ,,Hé, maga ott lenn!?”

– Isten tudja – válaszoltam. – Igen. Körülbelül ilyesmit mondhattam.

– Nem, uram, nem körülbelül. Pontosan ezek voltak a szavai. Én jól megjegyeztem.

– S még ha ezek a szavak lettek volna is? Bizonyára azért szóltam így, mert maga idelent volt.

– Nem volt rá más oka?

– Mi más okom lehetett volna még?

– Nem érzett olyasmit, hogy természetfeletti hatalom sugallta őket?

– Nem.

Jó éjszakát kívánt, és magasra tartotta lámpását. A lefelé vezető vágány mentén haladtam (azzal az igen kellemetlen érzéssel, hogy vonat jön mögöttem), míg rá nem találtam az ösvényre. Könnyebb volt felfelé menni, mint lefelé, és minden baj nélkül értem vissza fogadómba.

Másnap pontosan megtartottam ígéretemet, és akkor tettem lábamat a zegzugos ösvény első szakaszára, amikor a távolból épp tizenegyet kongattak a toronyórák. Már várt rám odalenn, kezében fehér fényű lámpásával. – Nem kiáltottam – szólaltam meg, amint a közelébe kerültem –, de most már beszélhetek, ugye?

– Kedves uram, hogyne!

– No hát akkor jó estét, és itt a kezem.

– Jó estét, uram, itt az enyém is. – Azzal elmentünk a kunyhójáig, beléptünk, becsuktuk az ajtót, és letelepedtünk a tűz mellé. – Gondolkoztam, uram – kezdte, ültében előrehajolva, mihelyt elfoglaltuk helyünket, s olyan halk, fojtott hangon, amely alig volt több suttogásnál –, és elhatároztam, hogy nem várom meg míg még egyszer kérdezi, miért vagyok nyugtalan. Én magát tegnap este valaki másnak néztem. Az nyugtalanít.

– Az, hogy tévedett?

– Nem. Az a másik valaki.

– Ki az?

– Nem tudom.

– Olyan, mint én?

– Nem tudom. Az arcát sohasem láttam. Bal karját arca elé emeli, a jobbját pedig lengeti, erősen lengeti. Így.

Szemem követte a mozgását: olyan volt, mint mikor valaki kétségbeesett hévvel és erővel hadonászik, azt akarván mondani: – Az Istenért, menjen az útból !

– Egy holdvilágos estén – mesélte az ember –, itt ültem, és egyszer csak kiáltást hallottam: „Héé! Maga ott lenn!” Felugrottam, kinéztem az ajtón, és megláttam azt a Másvalakit, az alagút melletti piros lámpánál állt, és lengette a karját, úgy, ahogy az előbb mutattam. Hangja rekedt volt, úgy tetszett, a kiáltozástól, s egyre azt kiabálta: „Félre! Félre!” Majd ismét: „Héé! Maga ott lenn! Félre!” Felkaptam a lámpásomat, pirosra kapcsoltam, s az álló alak felé rohantam, s közben kiáltoztam: „Mi baj? Mi történt? Hol esett a baj?” Ott állt, éppen az alagút fekete foltja mellett. Már olyan közel értem hozzá, hogy eltűnődtem, vajon mért tartja a kabátujját a szeme elé? Odarohantam hozzá, kinyújtottam a kezemet, hogy elvonjam arca elől a karját, de ekkor eltűnt.

– Hová, az alagútba? – kérdeztem.

– Nem. Berohantam az alagútba, mintegy ötszáz yardnyira. Ott megálltam, a fejem fölé tartottam a lámpást, de csak a távolságot szakaszosan jelző számokat láttam, s a nedvesség foltjait, ahogy az alagút falán lefolyt, s a boltívű tetőről csöpögött. Kirohantam onnét, gyorsabban, mint ahogy befelé futottam (mert irtóztam attól, ami rám borult s körülvett), és a piros lámpa környékét át– meg átkutattam a magam piros lámpásával, majd felmentem a vaslétrán az alagút tetejére, majd újra lejöttem, és visszarohantam ide. Mindkét irányba sürgönyöztem: Riadójelet kaptam. Mi baj? Mindkét irányból válasz jött: Minden rendben.

Tűrve azt az érzést, mintha egy fagyos ujj lassan igyekeznék kitapogatni a csigolyáimat, bebizonyítottam neki, hogy ez az alak csak érzékcsalódás okozta látomás lehet; és hogy efféle látomások, amelyek a szem működését irányító finom idegek megbetegedéséből származnak; köztudomásúan igen sok beteget zaklatnak, olyanokat is, akik tisztában vannak bajuk okával, sőt rajtuk végzett kísérletek révén meggyőződtek róla.

– Ami pedig azt a képzelt kiáltást illeti – szóltam –, arra nézve elég, ha csak egy percig hallja a szelet, ha kissé halkabbra fogjuk szavunkat, mint most: amint végigsüvölt ezen a természetellenes völgyön, és vadul hárfázik a sürgönydrótokon.

Erre azt válaszolta, miután egy darabig hallgattuk a szelet, hogy mindez igen ésszerű, s hogyha valaki, ó tudja, milyen a szél s a drótok zenéje – ó, aki oly sok hosszú téli éjszakát töltött e1 itt egyedül, éberen figyelve. De kéri, hogy hallgassam végig.

Bocsánatát kértem, és ő megérintette karomat, és e szavakat mondta:

– Hat óra sem telt el a jelenés után, és akkor történt az az emlékezetes szerencsétlenség ezen a vonalon, és tíz óra sem telt belé, már hozták is a halottakat és a sebesülteket az alagútón át, s épp azon a helyen keresztül, ahol az az alak állt.

Kellemetlen borzongás fogott el, de amennyire tudtam, tartottam magam. Azt válaszoltam, hogy tagadhatatlan, miszerint ez igen különös véletlen volt, amely érthető módon hagyott mély nyomot a lelkén. De az is kétségtelen, hogy lépten-nyomon történnek különös véletlenek, és számításba kell őket venni, amikor ilyesmiről beszélünk. Bár az is igaz, s el kell ismernem, tettem hozzá (mert arra számítottam, hogy ezt az ellenvétést fogja felhozni), hogy józan emberek nemigen számolnak a véletlennel olyankor, amikor napi tapasztalataikat és teendőiket végiggondolják.

Azonban újból arra kért, hallgassam végig.

Én is újfent bocsánatot kértem, amiért akaratlanul többször is félbeszakítottam.

– Ez – mondta, kezét megint a karomra téve és tágra nyílt szemmel bámulva a válla fölött – épp egy évvel ezelőtt történt. Aztán elmúlt hat vagy hét hónap, lassan már kihevertem a rémületet és a lelki megrázkódtatást, amikor egy reggel, épp akkor kelt fel a nap, odanézek a piros lámpára, s hát az a látomás megint ott van.

Elhallgatott, s merev tekintetét rám szegezte.

– Kiáltott?

– Nem. Hallgatott.

– Lengette a karját?

– Nem. A lámpaoszlopnak támaszkodott, és két kezével eltakarta az arcát. Ilyenformán.

Szemem újra követte a mozdulatait. A gyász mozdulata volt. Sírokon látni kőszobrokat ilyen helyzetben.

– Odament hozzá?

– Nem, bejöttem ide, és leültem, részben azért, hogy összeszedjem a gondolataimat, részben, mert megszédültem. Mikor újra kimentem, fényes nappal volt már, és a kísértet eltűnt.

– De semmi sem követte? Semmi sem. lett ebből? Mutatóujjával kétszer-háromszor megérintette a karomat, mindannyiszor kísértetiesen bólintott, és így szólt:

– Még ugyanaznap, amikor a vonat kijött az alagútból, az egyik felém néző kocsiablakban fejek és kezek kusza. zűrzavarát láttam. Éppen idejében láttam meg ahhoz, hogy „Állj!”-t jelezzek a mozdonyvezetőnek. Leállította a gőzt, fékezett, de a vonat csak vagy százötven-kétszáz yardnyira odébb állt meg. Utánaszaladtam, s amint odaértem, szívszaggató sírást és kiáltozást hallottam. Az egyik fülkében meghalt egy szép fiatal hölgy, ide hozták, s a padlóra fektették, épp ide, erre a darabra, amely kettőnk közt van.

Amikor a deszkáról, amelyre mutatott, felnéztem rá, önkéntelenül is hátrahúztam hirtelen a székemet.

– Ez így volt, uram. Pontosan úgy mondtam el, ahogy történt.

Akárhogyan törtem a fejemet, semmiféle alkalmas szó nem jutott az eszembe, s a szám egészen kiszáradt. A szél és a sürgönydrótok elnyújtott, siránkozó hangon adták tovább a történetet.

Az ember tovább folytatta. – Mármost, uram, gondolja meg mindezeket, s ítélje meg, mennyire nyugtalan az elmém. A látomás egy hete újra megjelent. És azóta folyvást, minden. szíre-szóra ott van.

– A lámpánál?

– Igen, a vészlámpánál.

– És mit cselekszik ott?

Erre, ha lehetséges, még hevesebb szenvedéllyel és erővel elismételte az első mozdulatát, amely azt jelentette: „Az Istenért, menjen az útból!”

Majd így folytatta: – Nincs tőle nyugtom, nincs tőle maradásom. Egyre kiált hozzám, hosszú perceken át, s halálosan rémült hangon: „Maga ott lenn! Félre! Félre!” Vagy csak áll, és integet. Megszólaltatja a kis csengőt...

Itt közbevágtam: – Szólt-e a csengő tegnap este, amikor én itt voltam, s maga kiment az ajtó elé?

– Igen, kétszer is.

– No látja – mondtam –, látja, hogy csak a képzelete játszik magával? Szememmel is, fülemmel is figyeltem a csengőre, de olyan igaz, mint ahogy élek: egyik alkalommal se szólt. Nem bizony, és máskor sem, csak akkor, amikor a maga természetes módján szólaltatták meg, mikor a szomszéd állomásról közölni akartak valamit.

Megrázta a fejét. – Ezt nem vétem el, uram. Még sohasem tévesztettem össze a látomás csengetését emberi csengetéssel. A kísértet csengetése a csengő valamely sajátságos rezgése csupán, amit más nem is tud előidézni; azt pedig nem is állítottam, hogy a csengő szemmel láthatólag mozgásba jönne. Nem is csodálom, hogy ön nem hallotta meg. Én azonban hallottam.

– S amikor kinézett az ajtón, úgy tűnt, mintha ott lenne a látomás?

– Ott is volt.

– Mind a kétszer?

Megismételte, határozott hangon: – Igen, mind a kétszer.

– Kijönne most velem az ajtó elé, hogy együtt megnézzük, ott van-e?

Ajkába harapott, mintha nem tetszenék neki a javaslatom, de azért felállt.

Kinyitottam az ajtót, én a lépcsőn álltam, ő az ajtóban. Ott volt a vészlámpa. Az alagút ásító szája. A vájt út magas, nedves kőfala. S a csillagok odafenn.

– Látja? – kérdeztem, alaposan szemügyre véve az arcát. Szeme kimeredt az erőltetéstől, és valószínűleg az enyém is ugyanilyen volt, mikor komoly igyekezettel arra néztem.

– Nem – felelte –, nincs ott.

– Valóban nincs – mondtam én.

Ismét bementünk, becsuktuk az ajtót, és visszaültünk a helyünkre. Azon gondolkodtam, hogy használhatnám ki a nyert előnyt, ha annak lehet nevezni; de ő szólalt meg előbb, és olyan természetes hangon folytatta a beszélgetést, mintegy biztosra véve, hogy a tényeket illetően hajszálnyit sem térhet el a véleményünk, hogy egyszerre a lehető leghátrányosabb helyzetben éreztem magam.

– Most már bizonyára tökéletesen érti, uram – mondta –, hogy engem főképpen az a kérdés izgat, iszonyatosan: Mit jelenthet a látomás?

Erre azt feleltem, nem merném állítani, hogy tökéletesen értem.

– Vajon mire figyelmeztet? – szólt gyötrődve, szemét a tűzre szegezve, s csak olykor-olykor fordulva felém. – Miféle veszedelemre? És hol? Valahol a vonalon veszély készülődik. Szörnyű baleset fog történni. Most, harmadszor már nem vonhatom kétségbe, az után, ami eddig történt. Egy bizonyos: szörnyűség, ahogy kísért engem. Mit tehetek én?

Előhúzta zsebkendőjét, és letörölte a verítékcseppeket felhevült homlokáról.

– Ha távírón vészjelet adok le egyik vagy másik irányban, vagy mind a kettőben, nem tudom megadni az okát folytatta, megtörölve a tenyerét. – Csak bajba keverednék, és nem lenne semmi haszna. Azt gondolnák, megőrültem. Az egész a következőképp zajlana le: Jelentés: Vigyázat! Veszély! Válasz: Milyen veszély? Hol? Jelentés: Nem tudom. De az Isten szerelmére, vigyázzanak! Elbocsátanának. Mi mást tehetnének?

Szánni való volt látni keserves tépelődését. Egy lelkiismeretes ember benső kínlódása volt, akire tűrhetetlen súllyal nehezedett ez az emberéletet érintő homályos felelősség.

– Mikor először állt ott a vészlámpánál – folytatta, hátrasimítva fekete haját, és lázas izgatottsággal simogatva mindkét halántékát –, miért nem mondta meg akkor, hol fog történni a szerencsétlenség, ha meg kellett történnie? Miért nem mondta meg, hogyan lehetne megelőzni, ha meg lehetett volna előzni? Amikor másodszor jött, tenyerébe rejtett arccal, miért nem szólt inkább: „Az a lány meghal így. Tartsák otthon!” Ha akkor kétszer csak azért jött, hogy bebizonyítsa, figyelmeztetése igaz volt, és ezzel előkészítsen harmadszori megjelenésére, akkor most miért nem figyelmeztet világosan? És épp én, Uram, irgalmazz! Szegény nyomorult pályaőr, ezen a magányos őrhelyen! Miért nem olyannak jelenik meg, akinek adnak a szavára, s akinek hatalmában van intézkedni?

Mikor megláttam, milyen állapotba került, azt gondoltam, hogy mind őrá, szegényre, mind a közbiztonságra nézve akkor cselekszem a legokosabban, ha igyekszem megnyugtatni. Épp ezért félretettem minden vitás kérdést, amely a valósággal vagy az irrealitással kapcsolatban felmerülhetett volna kettőnk között, s csupán azt fejtettem ki neki, hogy mindenki, aki megteszi a kötelességét, éppen eleget tesz, s hogy az a vigasza bizton meglehet, hogy érti a dolgát, még ha ezeket a rémítő jelenéseket nem érti is. Ezzel az érveléssel sokkal többre mentem, mintha észokokkal próbáltam volna bizonyítani meggyőződésének helytelenségét. Lassan lecsillapodott; s ahogy az éjszaka múlt, a szolgálatával járó elfoglaltságok egyre inkább igénybe vették; és hajnali két órakor aztán eljöttem tőle. Felajánlottam, hogy reggelig ott maradok, de hallani sem akart róla.

Nincs miért titkoljam, hogy a piros lámpára többször is visszanéztem, amint fölfelé mentem az ösvényen; hogy ez a piros lámpa sehogyan sem tetszett nekem, és igen rosszul aludtam volna, ha alája vetik meg az ágyam. Nem tetszett az sem, hogy a vasúti szerencsétlenség s a lány halála követte egymást ezt sincs okom titokban tartani.

De legtöbbet az forgott a fejemben, mit kellene most tennem, miután végighallgattam e vallomást? Ezt az embert úgy ismertem meg, mint aki okosan, éberen, lelkiismeretesen és hajszálpontosan látja el a feladatát; de meddig tudja ezt fenntartani mostani elmeállapotában? Bár alacsony volt a tisztsége, azért nagyon fontos dolgot bíztak rá, és vajon én például szívesen tenném-e függővé az életemet attól, hogy sikerül-e feladatát továbbra is tökéletes pontossággal ellátnia?

Mivel nem voltam képes lebírni azt az érzést, hogy némiképp árulás lenne közölni feletteseivel a vasúti társaságnál, azt, amit mondott, anélkül, hogy előbb vele magával beszélnék őszintén, s javasolnék neki holmi kisegítő megoldást – végül is úgy döntöttem, felajánlom neki, hogy elmegyek vele a legtudósabb orvoshoz, akit azon a környéken csak ismertek, hogy kérje ki a véleményét. Úgy mondta, másnap este változik a szolgálati ideje, és így néhány órával napfelkelte után megy haza, s kevéssel naplemente után lép megint szolgálatba. Ennek megfelelően megígértem neki, hogy vissza fogok térni.

Másnap kellemes, meleg este volt, és korábban elindultam, hogy sétáljak egy kicsit. A nap még nem ment le egészen, mikor arra a mezei útra értem, amely a mesterséges völgy közelébe vezetett. Még egy óra hosszat sétálok, mondtam magamban, fél órát el, fél órát vissza, s akkor épp ideje lesz már lemenni pályaőröm házához.

Mégis, mielőtt továbbmentem volna, odaléptem a meredély szélére, és pontosan arról a helyről, ahonnét először megláttam, gépiesen letekintettem. El sem tudom mondani, micsoda őrült félelem szállt meg, amikor közvetlen az alagút bejárata mellett egy ember alakú jelenést láttam, amint bal karját a szeme elé tartja, jobb karjával pedig hevesen integet.

A rám nehezedő névtelen rémület egy pillanat múlva eltűnt, mert nyomban láttam, hogy a jelenés valójában ember, s hogy kis távolságra tőle egy egész csoport áll, akiknek, úgy látszik, épp bemutatta az említett mozdulatot. A vészlámpát még nem gyújtották meg. Oszlopához egy alacsony kis sátorforma támaszkodott, amelyet eddig nem láttam ott; fadarabokból és ponyvából eszkábálták össze. Nem látszott nagyobbnak egy ágynál.

Egyszerre hatalmába kerített az az érzés, hogy bajnak kellett történnie – hirtelen világosságként magamat vádló félelem öntött el; rettegtem, hátha helyrehozhatatlan hiba következett abból, hogy otthagytam egyedül, és nem szóltam senkinek, hogy küldjenek valakit, aki utánanéz, mit csinál, és esetleg kiigazítja – nagy sietve leereszkedtem hát a zegzugos ösvényen.

– Mi baj? – kérdeztem az emberektől.

– Meghalt az őr, uram, ma reggel.

– Csak nem az, aki az őrháznál teljesített szolgálatot?

– Az, uram.

– Akit én ismerek?

– Uram, ha ismerte, most is meg fogja ismerni – szólt az, aki a többiek nevében beszélt, ünnepélyes mozdulattal levéve a sapkáját, amint a ponyva egyik sarkát felemelte –, mert az arca épen maradt.

– Jaj, hogy történt ez, hogy történhetett? – kérdeztem, egyiktől a másikhoz fordulva, mikor a sátor ismét bezárult.

– Elgázolta egy mozdony, uram. Egész Angliában senki sem értette a dolgát nála jobban. De most valami okból nem ment le a külső vágányról. Már világos nappal volt. Meggyújtotta a jelzőlámpát, a lámpás a kezében volt. Mikor a mozdony kijött az alagútból, ő háttal volt feléje, s a mozdony elgázolta. Ez az ember vezette a mozdonyt, és épp most mutatja, hogy történt a dolog. Mutasd meg az úrnak is, Tom.

Az ember, aki durva anyagú, fekete öltözetben volt, visszament az előbbi helyére, az alagút szájába.

– Uram, mikor az alagút kanyarába értem-kezdte –, ott láttam őt az alagút végén, mint valami távcsőben. Nem volt idő fékezni, de mindig úgy ismertem., mint aki nagyon gondos és óvatos. Mivel úgy látszott, most mégsem ügyel a füttyszóra, hát azt leállítottam, ahogy feléje robogtam a mozdonnyal, és csak kiabáltam, ahogy a torkomon kifért.

– És mit?

– Azt kiáltottam: „Maga ott lenn! Félre! Félre! Az Istenért, menjen az útból!”

Megdöbbentem.

– Ó, uram, rettenetes volt! Az utolsó percig kiabáltam. Ezzel a karommal eltakartam a szememet, hogy ne lássam, a másikkal pedig folyvást integettem neki; de hiába,

Nem akarván elnyújtani az elbeszélést azzal, hogy különös részleteinek egyikével vagy másikával hosszasabban foglalkozom, most, hogy a végére értem, csak azt a véletlent szeretném. megemlíteni, hogy a mozdonyvezető figyelmeztető kiáltása nem csupán azokat a szavakat foglalta magában, amelyek a boldogtalan pályaőrt elbeszélése szerint kísértették – hanem azokat is, amelyeket én – nem ó – tettem hozzá (s nem kimondva, csupán gondolatban) előttem lejátszott mozdulataihoz.

Kászonyi Ágota fordítása