Adam Falcon napkeltekor hajózott ki. Margaret Deveral, a lány, akit feleségül szándékozott venni, a rakparton állt a hideg ködben, hogy istenhozzádot intsen neki. Napnyugtakor Margaret térdre rogyva, fénytelen szemmel bámulta az ölében fekvő, merev, sápadtfehér testet, melyet a homokos szegélyen felkúszó hullám hagyott maga után a parton.

Faring town lakói a lány köré gyűltek, és halkan pusmogtak:

– Erős köd volt, lehet, hogy a Szellem-zátonynak ütközött. Csak az a különös, hogy egyedül az ő holtteste sodródott vissza a faringi kikötőbe... ráadásul ilyen hamar.

Majd még halkabban hozzátették: – Élve vagy halva, haza akart térni a menyasszonyához!

A holttest a dagály határvonalánál feljebb feküdt, mintha egy kósza hullám vetette volna oda. Adam karcsú, de izmos és férfias volt életében, és jóképű maradt még halálában is. Szemei csukva voltak, és talán furcsán hangzik ezt mondani, de úgy tűnt, mintha csak aludna. A tengerész-ruhára, amit viselt, hínárszálak tapadtak.

– Különös – dünnyögte öreg John Harper, a Tengeri Oroszlán Fogadó tulajdonosa, és egyben Faring town legöregebb halásza. – Mélyre süllyedhetett, mert ezek a vízinövények csak az óceán mélyén, a korallbarlangok belsejében nőnek.

Margaret nem szólt semmit, szoborrá dermedve térdepelt, kezeit arcára szorítva, tágra nyílt szemekkel, mereven bámulva maga elé.

– Vedd a karjaidba kislány, és csókold meg! – sürgették gyengéden Faring lakói. – Mert biztos ezt kívánná tőled, akkor is, ha még élne.

A lány gépiesen engedelmeskedett, bár megborzongott a holttest hidegétől. Amikor ajkai megérintették a halottét, Margaret felsikoltott és visszarettent.

– Ez nem Adam! – kiáltotta tébolyult tekintettel a körülötte állóknak.

Az emberek szomorúan bólogattak.

– A fájdalom elvette az eszét – sóhajtottak, majd felemelték a testet, és elvitték a házba, amelyben Adam Falcon lakott – oda, ahová azt remélte, hogy a menyasszonyát fogja majd vinni, ha hazatér a halászatból.

Az emberek magukkal cipelték Margaretet is, kedves szavakkal dédelgetve és vigasztalva őt. De hiába: a lány úgy lépkedett mintha transzba esett volna, szemei pedig még mindig üres tekintettel meredtek a semmibe.

Adam Falcon testét az ágyába fektették, majd gyertyákat gyújtottak a fejénél és a lábánál. A halott ruháiból csöpögő sós víz eláztatta az ágyat, és tócsába gyűlt a padlón. Nem vetkőztették le a holtat, mert élt egy szokás Faring Townban, ahogy a ködös partvidék nagy részén, hogy rettenetes balszerencsét jelent a vízbe fúlt ember ruhájának levétele.

Margaret ült a halottas házban, nem szólt senkihez, és mereven bámulta Adam napszítta, békés arcát. Kisvártatva a lány egyik visszautasított kérője, a mindig mogorva és barátságtalan John Gower lépett be. Átnézett Margaret válla fölött, majd azt mondta:

– A vízbefúlás különös változást okoz, ha ez a férfi azonos azzal az Adam Falconnal, akit ismertem.

Fenyegető tekintetek fordultak felé, és ez meglepte Gowert. A következő pillanatban a férfiak felálltak és az újonnan jöttet kikísérték az ajtóig.

– Te gyűlölted Adam Falcont, John Gower – mondta Tom Leary. – És gyűlölöd Margaretet is, mert egy jobb embert választott párjául náladnál. Most, a Sátánra mondom, nem engedem, hogy szívtelen szavaiddal tovább kínozd szegény lányt! Távozz, és vissza se gyere!

Hiába nézett Gower mogorván és sértetten, Tom Leary állta a tekintetét, és Faring Town férfiai is felsorakoztak mögé. Végül John száznyolcvan fokos fordulatot téve sarkon fordult, és öles léptekkel távozott. Egyedül én éreztem úgy, hogy amit mondott, azt nem kötekedésnek vagy sértésnek szánta, hanem csupán csak egy mások által ki nem mondott, rémisztő gondolatnak adott hangot.

Elfelé menet még hallottam ahogy magában motyogta: „...Hasonló, és mégis teljesen más, mint ő...”

Az éjszaka leszállt Faring townra, és a házak ablakaiban fények gyúltak, hogy elűzzék a sötétet. Adam Falcon házából is világosság áradt, a halottért gyújtott gyertyák lángja, mert Margaret másokkal együtt virrasztani akart hajnalig. Túl a falu fényeinek barátságos melegén, a sötét, zöld titán gubbasztott a part mentén, csendben, mintha aludna, de éhesen, karmait begörbítve, prédára várva. Lesétáltam a tengerpartra és leheveredtem a fehér homokra, bámulva a végtelenbe vesző, lassan hömpölygő víztömeget, amely úgy tekergett és hullámzott lustán mozdulva, mint egy alvó kígyó.

A tenger – a hatalmas, szürke, kőtekintetű kortalan asszony. Hullámai beszéltek hozzám, ahogy születésem óta minden alkalommal – szavai ott rezegtek a homokos partra felfutó sekély hab sustorgásában, a halászmadarak rikoltásában, és a hullámok közötti szívdobbanásnyi csendben. Nagyon öreg és nagyon bölcs vagyok (merengett a tenger) Nincs bennem semmi emberi, Végzek az emberekkel és még a testüket is kivetem magamból. Életet hordozok a testemben, de ez nem emberi élet (suttogta a tenger) a gyermekeim gyűlölik az Ember fiait.

Váratlanul egy sikoly törte darabokra a csendet. Felpattantam, és vadul forgattam a fejem, a hang forrását kutatva. Odafent hidegen ragyogtak a csillagok, és tükörképeik fénylő kísértetek gyanánt csillogtak az óceán hideg felszínén. A falu sötét volt és csendes, kivéve a halotti gyertyák fényét Adam Falcon házában – és a sikoly visszhangját, melyet még mindig hallani véltem a hullámok lüktető zajában.

Az elsők között értem a halottas házhoz, de az ajtóban a többiekkel együtt döbbenten megtorpantam. Margaret Deveral holtan hevert a padlón, törékeny teste összeroppant, mint egy karcsú hajó a zátonyokon. John Gower a lány fölé hajolva, karjaiban dajkálta őt, és a téboly lángja lobogott tágra nyílt szemeiben. A halottért gyújtott gyertyák lángja még mindig pislákolt és remegett, de a holttest eltűnt Adam Falcon ágyából.

– Irgalmas Isten! – zihálta Tom Leary. – John Gower, te pokolfajzat, mit tettél?

Gower felnézett.

– Mondtam nektek! – kiáltotta. – Margaret tudta... én is tudtam... nem Adam Falcon vót akit a tenger hideg hullámai gúnyosan a partra vetettek! Egy démon foglalta el a testét! Hallgassátok meg hogyan történt... Az ágyamban feküdtem és aludni próbáltam, de nem tudtam elűzni a gondolatot, hogy az a kedves lány ott ül amellett a hideg, embertelen lény mellett, akit ti a szeretőjének tartotok. Végül felkeltem és az ablakhoz mentem. Margaret ott ült, lehajtott fejjel bóbiskolva, és a többiek, az esztelenek, a ház más részeiben heveredtek le. És ahogy ott álltam...

Gower megremegett, amint egy borzongáshullám rázta meg testét. – És ahogy ott álltam, láttam, hogy Adam szeme kinyílik, és a holttest fürgén és észrevétlen felkel az ágyból, ahol feküdt. Ott álltam az ablaknál, megdermedve, magatehetetlenül, miközben a borzalmas lény odalopózott a mit sem sejtő lányhoz. A szörnyeteg rémisztő szemeiben a pokol tüze égett, kígyószerű karjait ölelésre tárta. Ekkor a lány felriadt és felsikoltott, aztán... Óh, Istenem ne hagyj el!... a halott átölelte őt rettenetes karjaival, és Margaret meghalt egy szó nélkül.

Gower hangja összefüggéstelen motyogásba fúlt. Aztán elhallgatott, és olyan gyengéden ringatta a halott lányt előre-hátra, mint anya a gyermekét.

Tom Leary megrázta.

– Hol a holttest?

– Eltűnt az éjszakában – mondta John Gower színtelen hangon.

A férfiak zavarodottan néztek egymásra.

– Hazudik – morogták a szakállukba. – Saját kezűleg végzett Margarettel, aztán elrejtette a holttestet valahol, hogy elhitesse velünk ezt a kísértet históriát.

Dühös indulat vett erőt az összegyűlteken. Egy emberként fordultak meg és pillantottak az öböl fölé tornyosuló Akasztottak Sziklájára, ahol Hazugajkú Canool hús nélküli, kifehéredett csontvázának üres szemgödreiben tükröződött a csillagok fénye.

Hiába kapaszkodott belé vasmarokkal, kiszabadították a halott lány testét Gower karjaiból, és gyengéden az ágyba fektették, a gyertyák közé, melyeket még Adam Falconért gyújtottak. Ahogy ott feküdt, sápadtan és felpuffadva, akik körülállták, mind azt suttogták, hogy inkább úgy fest, mint aki vízbefúlt, és nem úgy, mint akit megfojtottak.

Magunkkal cipeltük John Gowert, végig a falu utcáin, bár egyáltalán nem állt ellen, és kábultan, magában motyogva tűrte, hogy vezessék. Mikor a főtérre értünk, Tom Leary megállított bennünket.

– Elég különös mesét próbált Gower beadni nekünk – mondta. – Kétségkívül hazugság az egész. Én mégis azt mondom, senkit nem szabad felakasztani bizonyíték nélkül. Szóval azt javaslom, hogy keressük meg Adam holttestét, és addig zárjuk be Gowert egy üres raktárba. Azután is ráérünk őt felakasztani.

Mindenki egyetértett vele. Bezártuk John Gowert, de mielőtt rácsukódott volna az ajtó, láttam, hogy mozdulatlan ül, a mellkasára hajtott fejjel, mint aki már leszámolt az életével.

Végig a sötét rakparton, a házak padlásain, a megfeneklett hajóroncsok között, mindenütt kerestük Adam Falcon holttestét. A kutatás a falu melletti dombok között is folytatódott, de itt már csoportokra és párokra szakadtunk és szétszóródtunk a terméketlen homokdűnék között.

Én Michael Hansennel kerültem egy párba, de annyira eltávolodtunk egymástól, hogy az éjszaka sötétje elrejtette az alakját előlem. Váratlanul felkiáltott. A hang irányába indultam, amikor a kiáltása sikollyá torzult, majd hátborzongató csend támadt. Aztán megláttam őt: Michael Hansen holtan hevert a földön, és egy homályos, formátlan alak tűnt el a sötétben. Ott álltam Michael teste mellett, és a hátamon végigfutott a hideg.

Tom Leary és a többiek hamarosan befutottak, és ahogy körém gyűltek, szitkozódásukból kivettem, hogy John Gowert gyanúsítják az újabb gyilkossággal is.

– Hogy mi módon, nem tudható, de sikerült megszöknie a raktárból – mondták, és eliramodtak a falu felé.

Igazuk lett. John Gower valóban megszökött a raktárból, szintúgy a falubéliek gyűlölete és az élet fájdalmai elől. Úgy ült, ahogy hagytuk, mellkasára hajtott fejjel, de Valami eljött érte a sötétben. Bár minden csontja összetört, mégis úgy nézett ki, mint egy vízbe fúlt.

A látványtól eszelős és kimondhatatlan félelem lett úrrá Faring town lakóin. Az emberek házaikban kerestek menedéket: magukra zárták és elreteszelték az ajtókat és ablakokat, és remegő kezükben fegyvert szorongatva lapultak, miközben sötét balsejtelem kísértette lelküket. Hiszen miféle fegyver képes megölni a holtat?

Azon a halálos éjszakán maga a Rettegés lépkedett Faring town utcáin, és az Ember fiai nem menekülhettek. A férfiak gyáva nyúlként reszkettek, és még az ablakon sem mertek kipillantani, amikor egy ajtó vagy ablak reccsenése jelezte, hogy a szörnyeteg behatolt valamely szerencsétlen kunyhójába, aztán a sikoltások és halálhörgés megerősítette, hogy borzalmas dolgok történnek odabenn.

Csupán egy ember akadt, aki nem rejtőzött bezárt ajtó mögé, hogy aztán úgy mészárolják le, mint a birkákat. Soha nem voltam vakmerő, de nem is bátorságból maradtam odakint, azon a hátborzongató éjszakán. Nem, ez nem bátorság volt, hanem egy józan gondolat, egy gondolat, amely akkor született meg az agyamban, amikor megláttam Michael Hansen holtsápadt arcát. Bizonytalan és áltató sejtelem volt csupán, körvonalazatlan és homályos, de egyelőre még nem teljes. Ott lapult valahol az agyam hátuljában, és nem hagyott nyugodni, amíg nem bizonyítom vagy cáfolom azt, amit még csak kézzelfogható formába sem sikerült öntenem.

Zaklatott és kaotikus gondolatokkal a fejemben, óvatosan, a házak árnyékában végiglopakodtam az utcán. Talán maga a tenger – mely kiszámíthatatlan, és még saját gyermekeivel szemben is szeszélyes – suttogott valamit, elárulva gondolatát a tudatalattimnak. Nem tudhatom.

Az éjszaka hátralevő óráit a tengerparton, fel-alá járkálva töltöttem, és amikor a hajnal közeledtével szürkévé oldódó sötétségből kibontakozott az ördögi lény öles léptekkel közeledő alakja, én ott vártam rá.

Külsőleg semmiben sem különbözött Adam Falcontól, de egy szörnyeteg rejtőzött a bőrálca alatt, és jött felém a szürke borongásban. Szemei most nyitva voltak, és hideg fény izzott a mélyükön, mint ha a tengermélyi pokol tükröződne bennük. Tudtam, hogy nem Adam Falcon az, akivel szembenézek.

– Tengeri szörny, – mondtam elfúló hangon. – Nem tudom, hogyan bújtál bele Adam Falcon bőrébe. Nem tudom, hogy a hajója zátonyra futott-e, vagy hogy véletlenül esett-e a vízbe, vagy talán te másztál fel a hajó oldalán, át a korláton, és ragadtad el őt a fedélzetről. Azt sem tudom, hogy miféle ördögi mágiát használtál arra, hogy sátáni valódat beleplántáld az ő testébe.

– De azt tudom, hogy Adam Falcon békében nyugszik a szélborzolta, kék vízfelszín alatt. Te nem ő vagy. Amit gyanítottam, most már tudom. Ez a borzalom már kísértett a Földön hajdanán – olyan régen, hogy már mindenki elfeledte a meséket. Mindenki, kivéve engem, akit az emberek bolondnak neveznek. Én emlékezem és ismerlek: nem félek tőled, és meg foglak ölni. Bár nem vagy ember, egy férfi, ha nem fél tőled, végezhet veled... még akkor is, ha ez a férfi egy mások által különösnek és bolondnak tartott ifjú csupán. Démoni kezed nyomát otthagytad ma a földön, egyedül Isten tudja, hány lelket veszejtettél el, hány koponyát zúztál be ezen az éjszakán. Az ősi mondák szerint a fajtád csak emberi alakjában sebezhető, és csak a szárazföldön. Igen, sikerült becsapnod az Ember fiait: önként, gyengéden és vigyázva vittek magukkal. Nem tudták, hogy valójában egy mélységből jött szörnyeteget fogadnak maguk közé.

– Végrehajtottad a terved, de most már sietned kell, mert a nap hamarosan felkel. Mielőtt ez megtörténne, neked már a zöld mélységbe kellene alámerülnöd, és elégedetten lubickolni az elátkozott barlangokban, melyeket emberi szem még soha nem látott, kivéve a vízbefúltakét. Az erőd rohamosan fogy... mögöttem terül el a tenger és a biztonság, egyedül én állom utadat.

Úgy rontott rám, mint toronymagas szökőár, a karjai zöld kígyóként kulcsolódtak körém. Tudtam, hogy ízzé-porrá akarja zúzni a csontjaimat, ehelyett mégis olyan érzés környékezett, mintha megfulladnék. Ekkor rájöttem, hogy mi nyugtalanított Michael Hansen arckifejezése láttán – az, hogy úgy nézett ki, akár egy vízbe fúlt.

A szörnyeteg nem emberi szemeibe pillantottam, és úgy éreztem, mintha az óceán kimondhatatlan mélységeibe pillantottam volna – a mélységbe, melybe nemsokára alámerülök és megfulladok. Aztán halpikkelyek súrlódását éreztem a bőrömön...

A lény megragadta a nyakamat, felkaromat és vállamat, és hátrahajlított, hogy eltörje a gerincemet. Ekkor az enyémhez simuló testébe döftem a késem, újra – meg újra – meg újra. Felüvöltött. Ez volt az egyetlen hang, amit valaha hallottam tőle, és megtévesztésig hasonlított a zátonyokon megtörő hullámverés zajához. Testemre és mellemre száz ölnyi, zölden kavargó víztömeg nyomása nehezedett, de én újra döftem, és a lény végre elengedett.

A szörnyeteg a parti homokra rogyott, és fekve vonaglott, míg ki nem szenvedett. Amint kilehelte a lelkét, a teste rögtön elkezdett átalakulni. Az ősidőkben Triton-nak nevezték a fajtáját, és tudták róluk, hogy számos furcsa tulajdonsággal rendelkeznek, melyek egyike, hogy képesek teljes emberi alakot ölteni, ha elhagyják az óceánt, és a szárazföldre lépnek. Lehajoltam, és letéptem a ruhákat a lény testéről. A felkelő nap első sugarai egy nyálkás és rothadó hínár halomra estek, a masszából pedig két ocsmány, halott szemgolyó meredt felém. Elindultam a falu irányába, és otthagytam a parton a hullámok nyaldosta formátlan tömeget. Tudtam, hogy a dagály hamarosan magával sodorja majd, vissza oda, ahonnan jött, a jéghideg, jáde zöld óceán mélyébe.

Tóth Norbert fordítása