„Kit küldesz, hogy elvigye őt?”

Ígéretes kezdet után a tavaszi nap esős estébe torkollott. Nehéz volt megmondani, miből volt több, esőből-e vagy ködből. A bőbeszédű buszsofőr „ködös jó estét”-tel köszönt azoknak, akik felszálltak a járművére, és „esős jó estét”-tel búcsúzott azoktól, akik kénytelenek voltak kimerészkedni a külvilágba. A buszok belsejében azonban derűs vidámság honolt, lévén hogy harcedzett kormányosaink könnyen vették az időjárás zordonságát. Ezúttal volt miért az időről beszélni: a legelegánsabb társalgó is jó lelkiismerettel hozhatta szóba ezt a témát, anélkül hogy közhelyesnek kellett volna éreznie magát. Mennyivel inkább így volt ezzel a mi sofőrünk, akit kollégáihoz hasonlóan jó beszélőkével áldott meg a természet.

Az omnibusz utolsó útjára indult London szívében, mielőtt éjszakára megtért volna a remízbe. Belső terét csak félig töltötték meg az utasok. Odakint azonban, ahogyan azt a sofőr megsejtette, mégis maradt egy utas, aki vagy túl viharedzett, vagy túl lusta volt ahhoz, hogy fedelet keressen a feje fölé. Most, hogy a busz sebesen zötyögött végig a Stranden, hallani lehetett, amint ennek a valakinek a léptei alatt megnyikordul a fémvasalású lépcső.

− Van valaki odafönt? − kérdezte a sofőr, egy imbolygó esernyőhegyhez és egy esőkabát szegélyéhez intézve a szavait.

− Nem, senkit sem láttam − felelte az ismeretlen.

− Nem mintha nem bíznék meg magában, de felmegyek és megnézem − jegyezte meg a sofőr, udvariasan lesegítve kiszálló utasát.

Az ehhez hasonló pillanatok, a bizalmatlanság pillanatai meg-meglepték a csalhatatlan emberismerettel büszkélkedő sofőrt. Általában egy-egy fárasztó nap után jelentkeztek, ha sehogyan nem tudott már ellenállni nekik. A gyengeség jelének vélte őket, és ostorozta is magát emiatt.

− Elment az eszem, úgy bizony − mondta magában.

Jót tett neki, hogy fölvett egy utast, így legalább nem kellett a zord külvilággal törődnie. Érthetetlen nyugtalanságát azonban ez a kis közjáték sem csillapította. Csöndben szidta magát, mialatt megmászta a lépcsőt.

Legnagyobb meglepetésére, sőt döbbenetére azt találta, hogy balsejtelmei beigazolódnak. Míg kifújta magát, szemügyre vette a jobb oldali első sorban ülő utast. Az idegen lekonyuló kalapja, felhajtott kabátgallérja és vastag nyaksála ellenére is tudomást szerezhetett a jelenlétéről, mert bár továbbra is makacsul előre szögezte a tekintetét, kinyújtott bal kezében, a hüvelyk- és mutatóujj között egy pénzérmét szorongatott.

− Vidám esténk van, nem találja? − fordult hozzá a sofőr, csak hogy mondjon valamit.

Az utas nem felelt, a penny − mert az volt − azonban a hüvelyk egy töredékével lejjebb csúszott a sápatag, szeplős ujjak között.

− Átkozott eső, hogy a fene vinné el! − dohogott tovább a sofőr, akit bosszantott az idegen tartózkodása.

Újabb hallgatás volt a válasz.

− Hová, hová? − érdeklődött a sofőr, hangja azonban elárulta, arra számít, bármit hall is, csak rossz hírű környék lehet.

− A Carrick Streetre.

− Hová? − kérdezte újra a sofőr.

Minden szót hallott, volt azonban valami idegenszerű az utas kiejtésében, ami indokolttá tette önmaga előtt és talán lealázóvá az utas szemében, hogy mégse értse tisztán a mondottakat.

− A Carrick Streetre.

− Akkor miért nem azt mondja? − morogta a sofőr, miközben kilyukasztotta a jegyet.

Az utas pillanatnyi szünet után megint csak elismételte az utcanevet.

− Tudom, tudom, ne mondja még egyszer! − füstölgött a sofőr, miközben a pennyvel ügyetlenkedett. Felülről ugyanis nem érte el, ahhoz túlontúl lecsúszott már, ezért a másik keze alá nyúlt, úgy vette el az érmét az ujjak közül.

Ott is hideg volt, ahol a másik hozzáért.

− Ugyan mit tud maga? − fakadt ki váratlanul az idegen.

A sofőr megpróbálta figyelmét a jegyre terelni, ő azonban nem nézett se jobbra, se balra.

− Gondolom, nagyokosnak képzeli magát − jegyezte meg a sofőr. − Ide hallgasson! Hová parancsolja a jegyét? A gomblyukába?

− Tegye csak ide! − mondta az utas.

− Hová? − értetlenkedett a sofőr. − Csak nem egy irattartó polccal beszélek?

− Oda tegye, ahol a penny volt az imént, az ujjaim közé! – felelte az utas.

A sofőr − maga sem tudta miért − csak vonakodva teljesítette a kívánságot. Zavarta ennek a kéznek a merevsége. Talán valamiféle bénulás miatt nehéz mozgatni utasának az ujjait, vélte. Amióta itt fent álldogált, a tulajdon keze is elgémberedett. A jegy kétrét hajlott és összegyűrődött, miközben megpróbálta beszuszakolni az ujjak közé. Lejjebb hajolt az utashoz, mert jólelkű fickó volt, s két kezét alulról és felülről a csontos hasítékhoz közelítve belegyömöszölte a jegyet.

− Na, minden rendben, Bill császár.

Az utasnak talán nem tetszett, hogy testi tökéletlenségén mulatnak, de az is lehet, hogy nyugalomra vágyott.

− Ne szóljon többé hozzám! − förmedt rá a sofőrre.

− Hogyan is szólhatnék magához − kiáltotta magából kikelve a sofőr. − Egy próbabábuval nem áll szóba az ember!

Magában dohogva visszavonult a busz belsejébe.

A Carrick Street sarkán sokan szálltak föl. Mindenki előre tolakodott, de a legelső ülésen már három asszonyság osztozott, akik egyszerre próbáltak benyomakodni az ajtón.

A sofőr hangja túlharsogta a zsivajt:

− No, no, csak lassan a testtel! Nem kiárusításon vagyunk. Csak finoman, hölgyeim, ne bántsák szegény öreget!

Pár pillanat múlva elült a fejetlenség. Ekkor jutott a sofőr eszébe − aki kezét már az indulást jelző csengettyű zsinórján tartotta − a Carrick Streetre tartó utas, aki elfelejtett lejönni a tetőről. Jó természetének engedve − bár nem szívesen gondolt egy újabb szóváltásra a goromba utassal − újra megmászta a lépcsőt, kidugta fejét a tetőre, és elkiáltotta magát:

− Carrick Street! Carrick Street!

Ennél többet igazán nem tehetett. Az intő szó azonban hiábavalónak bizonyult, senki sem válaszolt a hívására, vagy jött le a tetőről.

− Nos, ha fent akar maradni, hát hadd maradjon − morogta sértődötten a sofőr. − Én ugyan nem támogatom le, ha nyomorék, akkor sem.

A busz továbbindult. Talán nem vettem észre, ahogy elsiklott mellettem, gondolta a sofőr, akinek figyelmét most a kupamérkőzésről betóduló tömeg kötötte le.

Még ugyanaznap este, úgy öt órával korábban, taxi fordult be a Carrick Streetre, majd megállt egy kis szálloda ajtaja előtt. Az utca üres volt. Zsákutcának tűnt, valójában azonban rövidke köz nyílt a végéből, akár valami vékony ruhaujj, amely a Sohóba vezetett.

− Ez volt az utolsó? − érdeklődött a taxisofőr, miután többször megtette az utat a kocsi és a hotel között.

− Mennyi csomagunk is van összesen?

− Kilenc, uram.

− Be tudnád csomagolni az összes ingóságodat kilenc bőröndbe, te taxis?

− Nekem biz’ kettő is elég lenne.

− Nos, nézz körül a kocsiban, nem hagytam-e el valamit!

A taxis körbetapogatta az ülések párnáit.

− Semmit sem találok, uram.

− És ha mégis találnál valamit, mihez kezdenél vele? − kérdezte az idegen.

− Elvinném az Új Scotland Yardra, uram − vágta rá gondolkodás nélkül a taxis.

− A Scotland Yardra? − kérdezte az utas. − Gyújts meg egy gyufát, légy szíves, hadd nézzek körül magam is!

Ő sem talált semmit, ezért megnyugodva követte poggyászát a hotelbe.

Egész kórus köszöntötte: az igazgató, a felesége, azok a tárca nélküli miniszterek, amelyekkel tele vannak a hotelek, végül a portások és a liftesek. Mindenki odasereglett a fogadására.

− Nos, Mr. Rumbold, végre újra látjuk ennyi év után! Már azt hittük, elfeledkezett rólunk! Nem különös, hogy ugyanaznap este, amikor megérkezett a távirata Ausztráliából, épp önről beszéltünk! Azt mondta a férjuram: „Te csak ne aggódj Mr. Rumbold miatt! Ő mindig a talpára esik. Egy szép napon gazdag emberként sétál be hozzánk.” Nem mintha nem lett volna mindig is jómódú, a férjem azonban milliókra gondolt.

− Eltalálta, gazdag vagyok − mondta Mr. Rumbold lassan, tagoltan, mintegy ízlelgetve a szavakat.

− Na, nem megmondtam! − kiáltotta az igazgató, mintha bizony jóslatának egyszeri felemlegetése nem volna elegendő.

− Remélem, azért annyira nem megy jól, hogy ne a Rossal’s Hotelben szálljon meg.

− Sehová máshová nem megyek − felelte kurtán a milliomos. − Akkor sem, ha tehetném. Ez a hely a második otthonom.

Tekintete ellágyult, ahogy végigpásztázta az ismerős környezetet. Enyhén beesett arcát mély barázdák szántották. Egykor tömpe orra is kihegyesedett. Ritkás, zilált bajsza szalmaszínű volt, ami megnehezítette a kora megállapítását. A nyakbőre petyhüdtségéből ítélve nagyjából az ötvenhez közeledett, a mozgása, váratlan, heves mozdulatai és határozott taglejtései azonban fiatalabbnak mutatták.

− Még nem megyek fel a szobámba − felelte, válaszul a tulajdonosnő kérdésére. − Kérjék meg Clutsamet − még önöknél van, ugye? −, hogy csomagoljon ki. Ami ma éjszakára kell, azt mind együtt találja a zöld útibőröndben. Az irattáskámat viszont magamnál tartom. És hozasson, kérem, a társalgóba egy pohárka sherryt gyomorkeserűvel.

A társalgó légvonalban nem volt messze, ám a rosszul megvilágított, tekervényes, önmagukat megkettőző átjárók, sötéten ásító bejárataikkal, ahonnan konyhalépcsők ereszkedtek a mélybe − ezek a Rossal’s Hotel törzsvendégeinek oly drága katakombák −, mégis jókora távolságot jelentettek. Bárki, aki meghúzódott ezeknek a benyílóknak az árnyékában, vagy az alagsori lépcsőház tetejéhez érkezett, okvetlenül észre kellett hogy vegye Mr. Rumbold kényelmes vonulásában a tökéletes elégedettséget. Leejtett válla beletörődő volt a maga törődöttségében, s a befelé forduló kezek kis kaszáló mozdulatokat tettek, mikor tulajdonosuk elfeledkezett magáról. A máskor makacsul előreszegezett áll most gyámoltalanul elernyedt, s a dac szikrájáról sem árulkodott. A láthatatlan szemtanú esetleg irigyelte is volna Mr. Rumboldot, netán egyenesen fölrótta volna neki vakációs oldottságát, a jelen és a jövő gondtalan elfogadását.

Az aperitifet olyan pincér hozta ki, akinek nem emlékezett az arcára. Lassan kortyolgatta, miközben lábát az illemmel ellenkezve a kandallópárkány szélén nyugtatta. Ez a kis lazaság azonban bocsánatos bűnnek számított, mivel a helyiség üres volt. Képzeljék el ezek után hősünk meglepetését, mikor a melegtől elszunyókálva egy hangra lett figyelmes, amely minden jel szerint feje fölül, az emeletről származott. Pallérozott hang volt, talán túl pallérozott is, enyhén fátyolos, kiejtése mégis körültekintő és pontos. Miközben Rumbold szeme a helyiséget fürkészte, nem jött-e be valaki az imént, óhatatlanul is hallott minden egyes szót. A hang mintha hozzá intézte volna mondandóját, szónoki heve azonban népesebb közönséget sejtetett. Olyan férfiú szólott itt, akinek ugyan kötelessége volt a beszéd, mégis örömet okozott neki, hogy Mr. Rumbold is hallgatja.

− Gyermekzsúrunkon hat kislány és hat kisfiú vesz részt (a hang itt valamivel nyomatékosabb lett, s türelmes meglepetést fejezett ki, egyébként semleges és közömbös volt, mintegy kényes egyensúlyt teremtve a helyeslés és ellenszenv, a lelkesedés és unottság között). − A Rádiótársaság hívta meg őket teára, és alig várják, hogy megoszthassák önökkel a vidámságukat. (E szavaknál a hang csaknem színtelenné vált.) El kell mondanom önöknek, hogy kicsinyeink már megteáztak, amit módfelett élveztek is, nem igaz, gyerekek? (Fojtott, félszeg „igen” válaszolta meg a kérdést.) Örömünkre szolgált volna, ha hallják víg asztali társalgásunkat, de nem veszítettek sokat, mivel jószerével végig az étellel foglalatoskodtunk − a hang egy pillanatra azonosította magát a gyerekekkel. − Azt azonban elmondhatjuk, mit ettünk. Nos, Percy, halljuk, neked mi jutott a tányérodra!

Csengő gyermekhang sorolta a fogások hosszú lajstromát. Olyanok, akár a mesebeli terülj asztalkám gyerekei, gondolta Rumbold. Percy bizonyára elrontotta a gyomrát e sokféle jóval. Más jelentkezők is felsorolták étkezésük egyes fogásait.

− Amint látják, nem volt rossz dolgunk − folytatta az iménti hang. − Most petárdákat gyújtunk, utána pedig gyermekjátékokat játszunk (a hang itt habozni látszott, mintegy függetlenül a szavak értelmétől).

Hosszú, jelentőségteljes csönd következett, melyet csak egy kislány duruzsoló biztatása tört meg:

− Ne sírj, Philip, nem esik bántódásod!

Szavait több puffanás és sistergés követte, inkább tetszett azonban tűzrakásnak, mint petárdák pufogtatásának. A sortűz robaját duruzsoló hangok törték meg:

− Neked mid van, Alec, mid van neked?

− Nekem ágyúm.

− Add nekem!

− Nem.

− Akkor legalább add kölcsön!

− Mit kérsz érte cserébe?

− Le akarom lőni Jimmyt.

Mr. Rumbold összerezzent. Valami fölzaklatta. Talán csak a képzelete játszott vele, de apró kattanást vélt hallani a hangzavarban. Az iménti férfihang megint rákezdte:

− Most pedig játszunk.

Mintha csak korábbi langyosságáért kívánna kárpótlást nyújtani, a hangot színessé tette a várakozás kigyúló izgalma:

− Kezdjük akkor régi kedvencünkkel, a Rózsa-körrel.

A gyermekek érezhetően félénkek voltak, és mindenki a másikra hagyta az éneklést. Bátorságuk így is csupán néhány sorig tartott ki, azután abbahagyták a dalt. Az erőteljes, mégis visszafogott bariton azonban lelket vert beléjük, s rövidesen útmutatás és segítség nélkül énekeltek. Könnyed, meg-megbicsakló hangjuk megigézte Mr. Rumboldot, akinek könnybe lábadt a szeme. Ezután a „narancs és citrom” következett. Nehezebb játék volt az előzőnél, s több váratlan fordulattal tartott a végkifejlet felé. Az ember szinte látta maga előtt a gyermekeket, amint a helyükre állítja őket a játékmester, mintha csak a négyes egyik figuráját kellene ellejteniük. Egyikük-másikuk szemlátomást másfajta játékra vágyott. A gyerekek ellentmondásos teremtmények, s bár sokaknak tetszik e játék drámaisága, mégis mindig akadnak olyanok, akiket megijeszt. Talán az ő vonakodásuk rovására voltak írhatók azok a szünetek és lankadások, amelyek bosszantották Mr. Rumboldot, aki gyermekfejjel rajongott ezért a játékért. Amikor elkezdődött a zümmögő énekszó az apró lábak dobbantásaira, hősünk hátradőlt székében és behunyta a szemét elragadtatottságában. Feszülten figyelt a végső gyorsításra, amely majd a katasztrófába torkollik. De még csak a prológusnál tartottak, mintha csak a gyerekek ki szerették volna nyújtani a vidám gondtalanság ama biztonságos pillanatait, melyeket a nagy Íj harangja a tőle megszokott figyelmetlenséggel olyan durván megkurtított. Ekkor az esküdtszék nyomakodott előre erőszakos kérdéseivel. Parti Árok harangja divatos hetykeséggel felelt. A Pótkerekek harangjai feltették a gunyoros kérdéseiket. Még mielőtt a nagy Íj harangja is közbeavatkozott volna, Mr. Rumbold érzései különös átalakuláson mentek keresztül. Miért nem folytatódhatott ebben a napsütötte, derűs hangnemben a játék? Miért haladt ehelyett a gyászos vég felé? Ha késik a fizetség, a harangocskák tovább csilingelnek, s talán soha nem ütik el a végzetes órát. A játék azonban − fittyet hányva Mr. Rumbold finnyásságára – ment tovább a maga útján. Elvégre mindenki azt eszi meg, amit főzött.

Íme a gyertya, gyújtsd föl az ágyad.
Itt jön a hóhér, s fejed levágja!
Huj, huj, hujja, huj…

Az egyik gyerek felsikoltott, majd csönd lett.

Mr. Rumbold egészen kikelt magából. Mekkora volt a megkönnyebbülése, amikor a dal néhány újabb, fél szívvel elénekelt strófája után a bariton bejelentette:

− Most pedig a „dió és a május” következik.

Ebben legalább nem volt semmi baljóslatú. Derűs erdei jelenet, amely megbocsátható botanikai pontatlansággal keveri együvé a tél, a tavasz és az ősz örömeit.

A körülmények milyen fensőbbséges elutasítása rejlett a dió és a május összepárosításában! Milyen gőgös dac az okok és okozatok vaslogikájával szemben! Miféle nagyszerű tanúságtétel az egybeesések mellett! Hiszen az okok és okozatok ellenünk dolgoznak, amiről a régi esküdtszék adósa is tanúskodhat. Az egybeesések ezzel szemben a mi oldalunkon állnak, arra tanítanak minket, hogy mindig jut is, marad is! Ó, az egybeesések hosszú karja! Mr. Rumbold épp ezt a kart szerette volna megragadni.

Ezenközben kezével vezényelte a muzsikát, s lábával verte az ütemet. Ez egyre gyorsult, ahogy a hangulat a tetőfokára hágott, s a gyermekek mind lelkesebben fújták. A játék nagy lendülettel folyt, dübörgő ritmusa betöltötte a helyiséget, ahol Mr. Rumbold üldögélt. A zene hangjai nehéz füstfelhőként ülték meg a társalgót. Elbájolták, elkábították az érzékeket, s oly könnyűek voltak mégis, hogy fölszították lángjukat. Mr. Rumbold a hetedik mennyországban érezte magát. Hallását kiélesítette többi érzékszerve háttérbe szorulása és elcsitulása. Minden új hangot külön érzékelt. Hallotta például a játékosok nevét, akiket azért szólítottak egyenként, hogy kiteljen belőlük a két, egymással küzdő csapat. A bajnokok erőlködése is idehallatszott, akik részt vettek a kötélhúzásban. Azt azonban nem értette, mi a küzdelem voltaképpeni tétje. Sikerült-e Nancy Price-nak, hogy elszakítsa szövetségeseitől Percy Kinghamet? Talán igen, talán nem. Győzött-e Alice Wharton Maisie Drwe-val szemben? Ez a győzelem mindenképpen könnyen jött valaki számára, mivel a vetekedés mindössze egy másodpercig tartott, és fölharsanó nevetés jutalmazta. Vajon elég erősnek bizonyult-e Violet Kingham Horace Gold ellenében? A végzetes viadalt mély, rendszertelen lihegés tagolta. Mr. Rumbold szinte látta maga előtt, ahogy a két bajnok hasztalan cibálja a mozdulatlan fehér kendőt, miközben arcuk eltorzul az erőfeszítéstől. Violet vagy Horace, egyiküknek mennie kell. Violet talán nagyobb növésű Horace-nál, csakhogy ő meg fiú. Az esélyek nagyjából egyenlően oszlanak meg kettejük között, már csak a kitartáson múlik a harc kimenetele. Az a pillanat, amikor megtörik az akarat, s a test megadóan elernyed, olyan, akár a megsemmisülés. Igen, bizony, még ennek a játéknak is van nyers, kellemetlen oldala. Violet vagy Horace, valamelyikük most szomorkodik, talán még sír is szégyenében.

A játék újrakezdődött. Ezúttal tüzesen csengtek a gyermekhangok. Két kipróbált ellenfél került egymással szembe: az óriások párviadala következett. Az ének lüktetése harci kiáltássá erősödött.

Hol lesz a dió, hol a május,
hol a dió, és hol a május
egy hideg, fagyos reggelen?

A gyermekhangokból kicsengő bosszúszomjból Victor Rumbold akár arra is gondolhatott, hogy az ő vérét kívánják.

Kit küldesz, hogy elvigye őt,
elvigye őt, elvigye őt
egy hideg, fagyos reggelen?

A dacos válasz harsonaszóként zendült:

Jimmy Hagberdet küldjük, hogy elvigye őt,
elvigye őt, elvigye őt,
Jimmy Hagberdet küldjük, hogy elvigye őt
egy esős, ködös reggelen.

A változat játékos dévajsággal lépte át valóság és képzelet határait. Mr. Rumbold azonban talán nem hallotta, hogy itt bizony megjövendölték az ő elragadását. Arca egészen elzöldült, s feje ernyedten hajlott a széktámlára.

− Bort parancsol-e, uram?

− Igen, Clutsam, hozzon egy üveg pezsgőt!

Mr. Rumbold egy ültő helyében felhörpintette az első poharat.

− Lesz más vendég is a vacsorán rajtam kívül, Clutsam? – kérdezte azután.

− Már nem uram, kilencre jár az idő, felelte a pincér, leheletnyi rosszallással a hangjában.

− Ne haragudjon, Clutsam, nem éreztem magam egészen jól vacsora előtt, ezért a szobámba mentem és lefeküdtem.

A pincér megenyhült.

− Magam is úgy gondoltam, hogy egészen kivetkőzött magából, uram. Csak nincs valami baj?

− Nem, minden rendben. Csupán elfáradtam egy kicsit a hosszú út után.

− És hogy hagyta el Ausztráliát, uram? − kérdezte a pincér, hogy kedvére legyen Mr. Rumboldnak, akinek láthatóan beszélni támadt kedve.

− Szebb időben, mint amilyen maguknál van itt − felelte Mr. Rumbold, aki végzett a második pohárral, s most méregette az üveg jócskán megfogyatkozott tartalmát.

Az eső kitartóan dobolt a kávézó üvegtetején.

− Hát igen, a kedvező éghajlat még nem minden. Az otthont semmiképpen nem pótolhatja − jegyezte meg a pincér.

− Nem bizony.

− Amúgy számos olyan pontja van a világnak, amelynek jól jönne egy egész napos, kiadós eső − vélte a pincér.

− Milyen igaza van − felelte Mr. Rumbold, aki álmosítónak találta ezt a beszélgetést.

− Sokat horgászott idegenben, uram? − folytatta a kérdezősködést a pincér.

− Hébe-hóba.

− Akkor most az esőt kapja helyette − jelentette ki a pincér sokatmondóan. − Ausztráliában nem tilos a horgászat, mint itt, nálunk?

− Nem.

− Akkor tilosban járó horgászok sincsenek − jegyezte meg a pincér nagy bölcsen. − Ott mindenki magáért áll jót.

− Igen, Ausztráliában az van szokásban.

− Azt mondja, szokásban, uram? − kapott a szón a pincér. – És mit szól mindehhez a törvény?

− Attól függ, mit ért törvény alatt,

− De uram, Mr. Rumbold, nagyon is jól tudja, mit értek alatta. Hát a rendőrséget. No már most, ha el akar tenni valakit ott, Ausztráliában láb alól… fölakasztják, amennyiben lefülelik, nem igaz?

Mr. Rumbold kinyitotta a pezsgőspalackot a villája boldogabbik végével, és újra töltött az italból.

− Bizonyára így tesznek, hacsak nincsenek enyhítő körülmények.

− Ez esetben megúszhatja?

− Igen, megúszhatom.

− No, ezt értem én a törvény alatt − jelentette ki a pincér. – Tudja, milyen a törvény, aki ellene szegül, azt megbüntetik. Természetesen nem önre gondolok, uram, mindössze azért beszélek önről, hogy jobban megvilágítsam a mondandómat.

− Na igen, persze.

− Míg ha csak szokások léteznének, ahogyan ön nevezi őket − folytatta a pincér, aki közben gyakorlottan eltávolította Mr. Rumbold csirkéjének maradványait −, bárki igazságot tehetne a másikon. Lehetnék akár én is, aki bosszút állok.

− Ugyan miért kellene bosszút állnia rajtam másnak vagy magának? Nem ártottam senkinek, magának sem.

− Mégis így tennénk, uram.

− Miért?

− Mert addig nem volna nyugalmunk, uram, amíg meg nem lakolna. Hisz újabb bűnt követhetne el. Valakinek tennie kellene erről.

− Tegyük fel azonban, mi volna, ha senki nem akadna?

− Hogy érti, uram?

− Tegyük fel, hogy a meggyilkoltnak nem lennének rokonai vagy barátai, egyszerűen csak eltűnt volna. Még csak nem is tudná senki, hogy meghalt.

− Nos, uram − pislogott tudálékosan a pincér −, ez esetben neki magának kellene bosszút állnia. Nem lelne nyugalomra a sírjában, uram, nem bizony, tudva, mi történt vele.

− Clutsam, hozzon még egy üveg pezsgőt, de ne tegyen bele jeget! − utasította a pincért Mr. Rumbold.

Az elvette a palackot az asztalról és a fény felé tartotta.

− Ezt bizony kivégezte, uram.

− Hogyhogy kivégeztem?

− Hát kiürítette, kivégezte.

− Igaza van − hagyta helyben Mr. Rumbold −, üresebb nem is lehetne.

Már tizenegyre járt az idő. Mr. Rumbold ismét magára maradt a társalgóban. Clutsam mindjárt hozza a kávéját. Épp elég baj, hogy a végzet figyelmezteti ezekkel a véletlenekkel, s máris hazaérkezése első napján.

− Nem jó ez sehogyan sem − dünnyögte magában, miközben a tűz a talpát melengette. A pezsgő azonban kitűnő volt, ez igaz. A brandy, amelyet Clutsam még felszolgál, nemsokára hat. Clutsam igazán kedves, régimódi cseléd… ebben a kedves, régi házban… Most, hogy felélénkült a szesztől, csapongani kezdtek a gondolatai.

− Itt a kávéja, uram − szólt egy hang.

− Köszönöm, Clutsam, igazán nagyon lekötelez − mondta Mr. Rumbold akadozó nyelvvel, az enyhén részegek túlzott udvariasságával. − Maga kitűnő fickó. Bárcsak több olyan akadna, mint maga.

− Magam is ezt remélem, úgy bizony − mondta Clutsam, aki egyszerre próbált mindkét megjegyzésre választ adni.

− Mintha nem lenne túl sok vendég − jegyezte meg Mr. Rumbold. − Azt mondja, telt ház van?

− Ó, igen, uram, valamennyi lakosztályt és vendégszobát kiadtuk. Szinte mindennapos, hogy el kell utasítanunk valakit. Épp ma este hívott fel minket egy úriember, aki azt mondta, későn érkezik, ki tudja, mikor. Istenuccse azonban, elrepültek a madárkák.

− Madárkák? − visszhangozta Mr. Rumbold.

− Úgy értem, nincs több üres szoba, se pénzért, se senki szép szeméért.

− Jaj, de sajnálom! − mondta Mr. Rumbold őszintén. − Sajnálok mindenkit, legyen barát vagy ellenség, aki egy ilyen éjszakán, mint a mai, London utcáit járja. Ha volna még egy ágy a szobámban, a rendelkezésére bocsátanám annak az embernek.

− De hát van is, uram − mondta a pincér.

– Na, igen, persze. Milyen ostoba vagyok! Hát… sajnálom azt a szegény párát. Minden földönfutót szánok, Clutsam, aki hontalanul bolyong a világban.

− Ámen − hagyta rá a pincér áhítatosan.

− És szánom az orvosokat, akiket az éjszaka kellős közepén rángatnak ki az ágyukból. Nehéz élet az. Gondolt valaha is arra, milyen nehéz egy orvosnak, Clutsam?

− Nem mondhatnám, uram.

− Pedig nehéz, higgye el nekem!

− Mikor ébresszem reggel, uram? − kérdezte a pincér, aki nem látta okát, miért kellene abbahagynia a beszélgetést.

− Nem kérek ébresztést, Clutsam − felelte Mr. Rumbold, mintha csak azért kérne bocsánatot, amiért keresztnevén szólította a pincért. − Majd felkelek magamtól. Éspedig jó későn – és csettintett a szavai mellé. − Semmi sem ér fel egy körmönfont hazugsággal, ugye, Clutsam?

− Úgy, ahogy mondja, uram. Ki kell aludnia magát − biztatta a pincér. − Gondoskodom róla, hogy senki ne zavarja.

− Jó éjt, Clutsam, maga kitűnő fickó. Azt sem bánom, ha ezt mások is hallják.

− Jó éjt, uram!

Mr. Rumbold visszatért a karosszékéhez, amely védelmezőn körülölelte, hogy szinte egynek érezte magát vele. De egynek érezte magát a tűzzel, az órával, az asztalokkal és az egész berendezéssel is. Hasznosak és jók voltak, akárcsak ő. A kétféle jóság és hasznosság találkozott. Akár barátságot is köthetnének. Ugyan ki tudna gátat vetni nyájas befolyásuknak, ki tudná visszafogni őket jóságuk gyakorlásában? Senki, de senki. Egy múltból jött árnyék semmiképpen nem. Tökéletes némaság honolt a szobában. Az utcai zajok egyetlen folyamatos zümmögésként szűrődtek fel, ami végtelenül megnyugtatta Mr. Rumboldot, akit végül elnyomott az álom.

Álmában ismét kisfiú volt, s a szülői házban lakott vidéken. Ebben az álomban egyetlen gondolat foglalkoztatta, szinte rögeszmésen: bárhonnan is, de tűzifát kell szereznie. Őszi délután volt, s ő a fáskamrában találta magát, itt kezdődött az álma. A résnyire nyíló ajtón keskeny fénypászma vetült be a fészerbe, arra azonban nem emlékezett, ő maga hogyan jutott be. A padlót fakéreg és vékony ágak borították, a favágó rönkön kívül azonban, amelyről tudta, hogy nem nyúlhat hozzá, sehol nem talált megfelelő méretű tuskót a tűzrakáshoz. Noha félt egyedül, alaposan átkutatta a fáskamrát. Mégsem talált semmit. Lassan meglepte az a fajta megszállottság, amelyet olyan jól ismert. A fészert elhagyva a kertbe ment. Léptei egy sudár fa alá vitték, amely a háztól némi távolságban magasodott az elvadult fűben. A fát azonban megnyesték, mert fél magasságig egyáltalán nem volt ága, csupán leveles csimbókok álltak ki a törzsből, szabályos szakaszokban. Tudta, mit lát, ha felnéz a sötét lombok közé. És ott is volt, amire számított, az a hosszú, elszáradt ág. Úgy görbült be a közepe, akár egy könyök, s a kérge foltosan lepattogzott.

Mászni kezdett. Könnyebben jutott fel, mint várta, mert a testének szinte alig volt súlya. Ugyanakkor úgy érezte, szörnyű nyomás nehezedik a lelkére, amely egyre erősödött, ahogy feljebb hágott a fán. Az ág nem óhajtotta őt, ellenségesen meredezett elő a törzsből. Minden egyes másodperc közelebb vitte ahhoz, amitől mindig is rettegett. Az emberek kinövésnek nevezik az ilyet. A jókora kör alakú dudor egybefonódott gallyakkal sűrűn elborítva nőtt ki a törzsből. Victor inkább meghalt volna, mintsem beleverje a fejét.

Mikorra elérte az ágat, az alkonyat éjszakába hajlott. Tudta, mit kell tennie, meg kell lovagolnia az ágat, mivel a közelből sehogyan sem érhette el, s addig kell a két kezével lefelé nyomnia, amíg el nem törik. Hátát nekivetve a fának akkora erőt fejtett ki a lába szárával, amekkora tőle telt. Ehhez le kellett néznie. Ekkor mélyen önmaga alatt, a földön fehér lepedőt pillantott meg, amely mintha az ő esésének felfogására terült volna szét. Azonnal tudta, hogy szemfedél.

Eszelősön tépte-szaggatta a merev, törékeny ágat. Kétségbeesett vágy fogta el, hogy eltörje. Egész testével előrehajolt, megragadta az ágat a hajlatánál fogva és kifelé feszítette. Ahogy kettéroppant, ő előrebukott, a szemfedél pedig fölfele lebbent, hogy magába zárja…

Mr. Rumboldot elborította a hideg veríték, ahogy fölébredt. A szék ívelt karfáját szorongatta, amelyre a pincér odakészítette a brandyjét. A pohár fölborult, s a szesz kis tócsában gyűlt össze a bőrülésen.

Ez nem maradhat annyiban − gondolta Mr. Rumbold −, kérnem kell még.

Csöngetésére egy ismeretlen érkezett.

− Pincér − mondta −, hozzon fel a szobámba egy pohár brandyt szódával egy negyedórán belül. Rumboldnak hívnak.

Követte a pincért a szuroksötét folyosón, ahol mindössze kis gázlámpás égett kékes lánggal egy nyaláb, meggyújtásra váró gyertya alatt. Rumbold visszaemlékezett rá, hogy a hotel személyzete régen is kedvelte a sötétet. Miközben a kanócot a gázlánghoz tartotta, hallotta önnön dünnyögését:

− Íme, egy gyertya, gyújtsd föl az ágyad!

Mivel azonban a disztichon baljós folytatása is eszébe jutott, mostani kába állapotában jobbnak látta nem befejezni a mondókát.

Röviddel Mr. Rumbold visszavonulása után megszólalt a hotel csengője. Három éles csöngetés volt, szünet nélkül.

− Valakinek nagyon sürgős bejutnia − dohogott az éjszakai portás Clutsamnek, aki éjfélig állt szolgálatban. − Talán a kulcsát felejtette itt.

Nem sietett, hogy ajtót nyisson, hadd várjon az a feledékeny fickó, most legalább megtanulja, hogy máskor jobban vigyázzon. Olyan ráérősen mozgott, hogy mire az ajtóhoz ért, a csengő újra megszólalt. Ekkora szemtelenségen felháborodva csak azért is visszament, hogy elrendezzen egy rakás újságot, mielőtt ajtót nyitna és beeresztené azt a türelmetlen ördögöt. Közönyének hangsúlyozására az ajtó mögött maradt nyitás közben, úgyhogy először csupán a látogató hátát láthatta. Ám így is meggyőződhetett arról, idegenről és nem a hotel vendégéről van szó.

A jövevény hosszú fekete köpönyegében állt, amely csaknem függőlegesen hullott alá az egyik oldalán, a másikon azonban úgy domborodott, mintha kosarat fogott volna a hóna alá. Tört szárnyú varjúra emlékeztetett. Kopasz varjúra, gondolta a portás, mert a vászon fehére és a kalap között egy darabon csupasz maradt a bőr.

− Jó estét, uram! − mondta. − Mit tehetek önért?

A jövevény nem felelt, hanem egy sarokasztalhoz siklott, s jobbjával forgatni kezdte az ott felhalmozott leveleket.

− Üzenetet vár? − kérdezte a portás.

− Nem − felelte az idegen. − Szobát szeretnék kivenni ma éjszakára.

− Maga telefonált az este?

− Igen.

− Ez esetben sajnálattal közlöm, nincs szobánk, telt ház van.

− Egészen biztos ebben? − kérdezte a jövevény. − Gondolja át még egyszer!

− Ezt az utasítást kaptam, uram. Nem tesz jót nekem a gondolkodás.

E pillanatban a portásnak különös érzése támadt, mintha lényének egy fontos része körbe-körbe kezdene forogni és pörögni a bensejében. Ez az érzés megszűnt, amikor megszólalt.

− Hívom a pincért, uram − mondta.

A pincér azonban már azelőtt megjelent, hogy hívta volna.

− Idehallgass, Bill! − kezdte. − Mi is Mr. Rumbold szobaszáma? Italt kéretett fel magához, de elfelejtettem a számot.

− Harminchárom − mondta a portás nyugtalanul. − A kétágyas szoba az.

− Mi a baj, Bill? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott − kiáltotta a pincér.

Mindketten körbenéztek a hallban, aztán egymásra meredtek. A hall üres volt.

− Szent Isten! − motyogta a portás. − Maga az eleven ördög járt itt. Alig egy perce történt. Idesüss!

Az egyik kőkockán pár hüvelyk hosszú jégcsap hevert, amely körül kis pocsolya képződött.

− Hát ez meg hogy került ide, Bill? Nem is fagy odakint – kiáltotta a pincér.

− Bizonyára ő hozta magával − vélte a portás.

Elszörnyedve néztek egymásra. Tekintetükbe borzalom költözött, amint a hotel bugyraiból megszólalt a csengő.

− Clutsam van szolgálatban − suttogta a portás. − Ki kell szolgálnia, bárki is legyen.

Clutsam levette a nyakkendőjét, és már az ágyba készült. Ugyan ki akarhat tőle bármit a társalgóban egy ilyen kései órán? Felvette hát a köpönyegét és lecammogott a földszintre.

A tűz mellett ugyanazt az alakot pillantotta meg, akinek a megjelenése, majd eltűnése annyira megzavarta a portást.

− Igenis, uram − mondta.

− Kérem, menjen fel Mr. Rumboldhoz − rendelkezett az idegen −, és kérdezze meg tőle, hajlandó-e egy barátja rendelkezésére bocsátani a másik ágyát!

Clutsam néhány perc múlva visszatért.

− Mr. Rumbold üdvözletét küldi, uram, és tudni kívánja, kihez van szerencséje.

Az idegen a szoba közepén álló asztalhoz lépett. Ausztrál újság hevert rajta, amelyet Clutsam korábban nem vett észre. A Mr. Rumbold vendégszeretetére pályázó idegen forgatni kezdte a lapokat. Azután egyik ujjával, amely még az ajtó mellett álló Clutsam számára is túl hegyesnek tetszett, leszakított egy téglalap alakú, névjegykártya nagyságú papirost, majd intett a távozó pincérnek, hogy vegye el.

A folyosói gázlámpa fényénél Clutsam elolvasta a papirost. Valamiféle gyászjelentés lehetett. De ugyan miért érdekelhette Mr. Rumboldot, hogy Mr. James Hagberd tetemét megtalálták, olyan körülmények között, amelyek erőszakos halálra utaltak?

Clutsam nagy sokára visszatért. Tanácstalannak és kissé ijedtnek is látszott.

− Mr. Rumbold üdvözletét küldi, uram, de senkit sem ismer ezen a néven.

− Akkor vigye el ezt az üzenetet Mr. Rumboldnak! − mondta az idegen. − Kérdezze meg, mi felel meg jobban neki, ha én megyek fel hozzá, vagy ha ő jön le.

Clutsam harmadszor is távozott az idegen üzenetével. Visszatérve azonban már nem nyitotta ki a dohányzó ajtaját, hanem csupán átkiáltott rajta:

− Mr. Rumbold a pokolba kívánja önt, uram, ahonnan jött. „Jöjjön fel, ha mer” − üzeni.

Ezzel bereteszelte az ajtót.

Alig egy perc múltán lövés dördült a föld alatti szenespincében. Valami ősi ösztön − a veszély keresése vagy semmibe vétele − ébredt föl Clutsamben. Gyorsabban vette a lépcsőfokokat, mint valaha is életében. A folyosón belebotlott Mr. Rumbold csizmájába. A hálószoba ajtaját tárva-nyitva találta. Fejvesztve berontott. A fényárban úszó helyiség üres volt. De csaknem valamennyi mozgatható tárgyat felforgattak odabent, s az ágyon ijesztő látvány fogadta a pincért. Az ötszörösen átlyuggatott párnán vett először észre vérfoltokat. Mostantól már mindenütt csak ezt látta. A legjobban azonban egy jégcsap hozta ki a sodrából az ablakpárkányon, olyannyira, hogy csak kis idő elteltével volt képes fölverni a házat. Vékony, karmot formáló jégdarab volt, akár a kínaiak körme, s egy darabka hús is tapadt hozzá.

Ekkor látta utoljára Mr. Rumboldot. Egy rendőr azonban, aki a Carrick Streeten járőrözött, hosszú, fekete köpönyeges alakra lett figyelmes, aki úgy tartotta a karját, mintha valami nehezet cipelne. Rákiáltott és utána futott, de − bár a gyanús ismeretlen nem mozgott valami gyorsan − nem tudta utolérni.