Solomon Kane komoran meredt a bennszülött asszonyra, aki holtan hevert a lába előtt. Nagyon fiatal volt, szinte még gyermek, de lesoványodott végtagjai és égre meredő szeme elárulta, hogy nagyon sokat szenvedett, mielőtt a halál meghozta volna számára a megváltást. Kane látta a láncok okozta hólyagokat a végtagjain a mély sebhelyeket a hátán és a járom nyomát a nyakán. Kane hideg szemének tekintete elmélyült, Jeges szikrák villantak benne, mint amikor sötét felhők úsznak a befagyott tenger fölött.

– Még erre az elhagyatott vidékre is eljöttek – morogta. – Nem gondoltam volna...

Felemelte a fejét, és kelet felé nézett. A kék égbolton fekete pontok köröztek.

– Keselyűk jelzik útjukat – dörmögte a magas angol. – Pusztítás jár előttük és halál mögöttük. Jaj nektek, gonoszság fiai, Isten haragja lesújt rátok! A gyűlölet vérebeinek nyakán meglazult a póráz, és a bosszú íján megfeszült a húr. Büszkék vagytok és erősek, s az emberek panaszosan kiáltoznak a lábatok alatt, azonban az éjszaka sötétjében és a hajnal bíbor fényében eljön a megtorlás!

Megigazította az övet, amely mellé tűzve nehéz pisztolyait és katonai tőrét viselte, ösztönösen megtapogatta a hosszú, kétélű kardot a csípőjén, és óvatos, ugyanakkor gyors léptekkel megindult kelet felé. Kegyetlen harag izzott szemében, mint több mérföld vastag jég alatt parázsló kék vulkáni tűz, és keze, amely a macskafejes botot markolta, vassá keményedett.

Néhány órányi kitartó menetelés után meghallotta a dzsungelben haladó rabszolgakaravánt. Tisztán kivehető volt a rabszolgák szánalmas kiáltása, a hajtók dühös üvöltése és szitkozódása, valamint a korbácsok csattogása. Egy újabb óra elteltével beérte őket, és párhuzamosan haladva a csapat választotta ösvénnyel, a dzsungel takarásából biztonságban kikémlelhette őket. Kane harcolt indiánokkal Darienben, és sokat tanult tőlük.

Több mint száz bennszülött, fiatal férfiak és nők vánszorogtak az ösvényen, teljesen meztelenül, nyakukon fából készült járommal. A súlyos és durva jármok kettesével béklyózták őket egymáshoz, és ezeket még láncok kapcsolták össze. A hajcsárok körülbelül nyolcvanöten voltak, ebből tizenöt arab, a többi pedig fekete bőrű harcos, akiknek fegyverei és díszei alapján Kane valamiféle keleti törzshöz tartozónak vélte őket – azon törzsek egyikének, amelyekkel a hódító arabok szövetséget kötöttek és muzulmán hitre térítettek.

A karaván élén öt arab haladt harminc harcossal, és a sort újabb öt arab zárta a többi harcossal. A maradék a tántorgó rabszolgák mellett gyalogolt, kiabálással, szitkozódással és hosszú, kegyetlen korbácsok csapásaival, amelyeknek nyomán azonnal vér serkent, próbálták gyorsabb haladásra bírni a rabokat, Ezek a hajcsárok nemcsak gazemberek, gondolta Kane, hanem ostobák is – a rabszolgák fele sem fogja túlélni a tengerpartig tartó út nehézségeit.

Csodálkozott a rablók ezen a környéken való megjelenésén, mivel ez a vidék igen messzire esett attól, ahol általában portyázni szoktak, azonban tudta, a kapzsiság nagy hajtóerő. Ismerte ezt a népet, korábban már volt dolga velük. Ahogy nézte őket, a légi sebhelyek izzani kezdtek a hátán – sebhelyek, amelyeket muzulmán korbácsok okoztak egy török gályán. És még ennél is erősebben izzott Kane-ben a csillapíthatatlan gyűlölet.

A puritán kísértetként követte ellenségeit, és miközben lopakodott a dzsungelben, megpróbált valamiféle tervet kiötleni. Hogyan szállhatna szembe ezzel a hordával? A feketék nagy része és az arabok puskákkal voltak felszerelkezve – igaz, hosszú, nehézkes, kovás lőszerszámokkal, de ezek akkor is puskák voltak, elegendőek, hogy megfélemlítsék bármelyik bennszülött törzset, amely megpróbálna szembeszegülni velük, Néhányan az övük mellett díszes, hosszú csövű, ezüstpisztolyokat hordtak, amelyek jóval hatékonyabbnak tűntek – ezek láthatóan mór és török készítésű fegyverek voltak.

Kane követte a csapatot, és a harag a gyűlölettel együtt egyre mélyebbre rágta magát a lelkébe. A korbácsütések mintha az ő vállán csattantak volna. A trópusok forrósága és kegyetlensége különös trükkökre képes. A hétköznapi érzések szörnyű szenvedéllyé fokozódnak; a bosszúságból tomboló düh lesz; a harag váratlan őrületbe csap át, és az emberek kegyetlenül gyilkolnak, hogy aztán később megdöbbenjenek saját tettükön.

Az izzó harag, amit Solomon Kane érzett, máshol és más időben elegendő lett volna, hogy egy embert a lelke mélyéig megrázzon. Most azonban olyan borzalmas méreteket öltött, hogy Kane egész testében remegett, mintha fázna; vaskarmok hasogatták az agyát, s bíbor ködön keresztül látta a rabszolgákat és a kegyetlen hajcsárokat. Gyűlöletben fogant őrülete azonban nem indította volna cselekvésre, ha nem történik meg az a bizonyos eset.

Az egyik rabszolga, egy karcsú, fiatal lány hirtelen a földre zuhant, magával rántva a közös járomba fogott társát. Egy magas, görbe orrú arab dühösen felordított, és vadul korbácsolni kezdte a lányt. A másik rabszolga félig feltápászkodott, a lány azonban tehetetlenül vergődött a korbács csapásai alatt. Láthatóan képtelen volt felkelni. Szánalmas nyögés hagyta el kicserepesedett ajkait, mire a többi hajcsár is köré gyűlt, és mind nekiestek a lánynak korbácsaikkal.

Félórányi pihenés és néhány korty víz felfrissítette volna a lányt, de az araboknak nem volt vesztegetni való idejük. Solomon, aki próbálva megőrizni önuralmát saját karjába mélyesztette fogait, hálát adott Istennek, amiért a korbácsolásnak vége szakadt, és felkészítette magát a tőr villanására, amely megszabadítja a gyermeket a szenvedéstől. Az arabok azonban szórakozásra vágytak. Mivel a lány a rabszolgapiacon már nem hozott volna hasznot számukra, úgy gondolták, kissé eljátszadoznak vele és a humoruk bármelyik ember vérét jeges vízzé változtatta volna.

Az első hajcsár ordítása a többit is odacsalta, és szakállas arcukon az örömteli várakozás vigyora terült szét, miközben bennszülött szövetségeseik villogó szemmel közelebb araszoltak. A szerencsétlen rabszolgák megsejtették fogva tartóik szándékát, és soraikból szánalmas könyörgés kórusa hangzott fel.

Kane, küszködve a rátörő undorral, szintén rájött, hogy a lánynak nem lesz könnyű halála. Tudta, mit akar tenni a magas muzulmán, amint a lány fölé hajolt, kezében egy éles tőrrel, amit az arabok nyúzásra használnak. Az angol agyát elborította az őrület. Saját életét kevésre tartotta; gondolkodás nélkül, bármikor kockára tette akár egy pogány gyermek, akár egy apró állatka kedvéért. Más helyzetben egyetlen esélyét, hogy segítségére lehessen a karaván szerencsétlen tagjainak, nem dobta volna el meggondolatlanul, ekkor azonban nem gondolkodott. A következő pillanatban pisztolya ott füstölt a kezében, és az egyik mészáros a földön hevert, kiloccsantott aggyal. Kane csak ekkor ébredt rá, hogy mit is tett.

Csaknem annyira megdöbbent, mint az arabok, akik egy hosszú pillanatig mozdulatlanul, kővé meredve álltak, majd torkuk szakadtából üvölteni kezdtek. Többen a fák közé lőttek, sokan pedig azt hitték, hogy rajtaütés készül ellenük, és bevetették magukat az erdőbe, hogy megkeressék ellenfeleiket. Ez a merész gyorsaság lett Kane veszte. Ha egyetlen pillanattal tovább tétováznak, Kane észrevétlenül elpárolgott volna, így azonban nem volt más választása, mint szembeszállni velük, és a lehető legdrágábban adni az életét.

Gyors reakciójuk miatt a gyűlölet mellett némi tiszteletet is érzett támadói iránt. Az arabok elképedve torpantak meg, amikor a magas angol eléjük lépett egy fa mögül, és ugyanebben a pillanatban egyikük meg is halt, mivel Kane másik pisztolyának golyója annak szívébe fúródott. Amikor kissé magukhoz tértek, vad üvöltéssel magányos ellenségükre rohantak.

Solomon Kane egy vastag fatörzsnek támasztotta a hátát, és hosszú, kétélű kardja villogva munkához látott. Egy arab és három, ugyanolyan vad szövetséges harcos támadt rá súlyos, görbe kardjával, miközben a többiek ott kavarogtak körülöttük, próbálva pengével vagy golyóval eltalálni az ellenséget anélkül, hogy társaikat megsebesítenék.

A villogó kard könnyedén hárította a handzsárok süvítő csapásait, és az arab ott halt meg a hegyén, amely alig egy szempillantásnyit időzött a szívében, mielőtt belefúródott volna az egyik fekete harcos agyába. Egy másik támadó elhajította a kardját, és rá akarta vetni magát Kane-re, azonban az angol a bal kezében tartott tőrrel felhasította a hasát. A többiek rémülten hátráltak. Egy puskagolyó Kane feje mellett fúródott a fatörzsbe, ő pedig elhatározta, hogy támadói közé veti magát, s ott hal meg a harc sűrűjében. Ekkor azonban a sejk hátulról korbácsával nógatni kezdte az embereit, és azt üvöltötte, hogy ne öljék meg a hitetlent, mert neki élve kell. Kane a parancsra tőrének elhajításával válaszolt, amely olyan közel zúgott el a sejk feje mellett, hogy felhasította a turbánját, és belefúródott a mögötte álló harcos vállába.

A sejk előkapta ezüstpisztolyait, és halállal fenyegette az embereit, ha nem fogják el vakmerő ellenfelüket. A harcosok nem tehettek mást, újra támadtak. Egyikük egyenesen belerohant Kane kardjába, mire a társa mögötte gonosz fortéllyal megtaszította a felnyársalt embert, markolatig tolva a kard pengéjén. Mielőtt Kane kiszabadíthatta volna a kardját, a horda hangos diadalkiáltással rárontott, és a földre teperték. Amint minden oldalról megragadták, a puritán azt kívánta, bárcsak ne hajította volna el a tőrét. A harcosoknak azonban még így sem volt könnyű dolguk.

Vér fröccsent, és arcok horpadtak be acélos ökle alatt, csontok törtek és fogak potyogtak. Az egyik harcos fájdalomtól üvöltve hempergett a földön, miután Kane teljes erőből ágyékon rúgta a térdével. Amikor aztán végül leteperték a földre, és többen ráültek, hogy ne tudja használni kezét és lábát, hosszú, erős ujjai még benyúltak egy vastag szakáll alá, és megragadták az egyik harcos inas nyakát. Három ember erejére volt szükség, hogy lefeszítsék az ujjakat a zöldre vált arcú, hörgő arab torkáról.

Végül a harcosok kifulladva a nem mindennapi erőfeszítéstől megkötözték a kezét és a lábát. A sejk, miután eltette ezüstpisztolyát, odalépett a fogolyhoz, és megállt fölötte. Kane gyűlölettől izzó szemmel meredt a magas, sovány alakra, akinek arca olyan volt, mint egy sólyomé. Fekete, göndör szakálla fölött dölyfös barna szem villogott.

– Én Hassim ben Said sejk vagyok – mondta az arab. – Te ki vagy?

– Az én nevem Solomon Kane felelte a puritán a sejk anyanyelvén. – Angol vagyok, te pogány sakál.

Az arab sötét szeme érdeklődve megvillant.

– Szulejmán Kahani – mondta a sejk elgondolkodva, ízlelgetve Kane nevének arab megfelelőjét. – Hallottam már rólad... harcoltál a törökökkel, és a berber kalózok is sokáig nyalogatták tőled kapott sebeiket.

Kane nem válaszolt. Hassim megvonta a vállát.

– Jó árat fogok kapni érted – folytatta. – Az is lehet, hogy elviszlek Isztambulba, ahol élnek olyan sahok, akik szívesen látnának egy ilyen embert a rabszolgáik sorában. Vagy ott van Kemal bég, a tengerész, akinek arcát a te jóvoltodból mély sebhely csúfítja, és aki azóta is átkozza a nevedet. Kemal bég magas árat fog fizetni érted. És ezt hallgasd, ó angol, kijelölök számodra egy saját őrt! Nem kell nyakadban járommal a többi rabszolga között menetelned; csak a kezed lesz megkötözve.

Kane nem válaszolt. A sejk intésére talpra rángatták, és a csuklója kivételével, amely a háta mögött volt összekötözve, megszabadították köteleitől. Nyakára hurkot vetettek, amelynek végét egy hatalmas termetű, handzsárral felfegyverzett harcos kezébe adták.

– És most mit gondolsz irántad tanúsított jóindulatomról, angol? – kérdezte a sejk.

– Azt gondolom – felelte Kane lassan, fenyegető hangon –‚ hogy szívesen lemondanák a lelki üdvösségemről, ha puszta kézzel kiállhatnék ellened és a kardod ellen, s ujjaimmal kitéphetném szívedet a mellkasodból.

A mély, rezgő hangban annyi volt a gyűlölet és olyan ősi, féktelen düh lobogott az angol hideg szemében, hogy a félelmet nem ismerő, kegyetlen sejk önkéntelenül hátralépett, mintha egy veszett vadállattal állna szemközt.

A következő pillanatban Hassim visszanyerte lélekjelenlétét, és rövid parancsszót vetve követőinek, a karaván élére állt. Kane örömmel látta, hogy az elfogatása nyújtotta haladék alkalmat adott a lánynak, hogy kissé összeszedje magát. A nyúzókésnek nem volt ideje kárt tenni benne, így most tovább tudott menetelni. Közeledett az éjszaka, amikor is a hajcsárok megállásra kényszerülnek.

Az angol nem tehetett mást, beállt a sorba, és felvette a tempót. Őre néhány lépéssel mögötte haladt, állandóan készenlétben tartva súlyos handzsárját. Kane ugyanakkor hiú megelégedéssel nyugtázta, hogy őrén kívül még három harcos figyeli, lövésre készen tartott puskával. Belekóstoltak rettenthetetlenségébe, és nem kockáztattak. Fegyvereit összeszedték, és Hassim mindet ki is sajátította, kivéve amulett-botját, amelynek vége macskafejet formázott. Ezt a sejk megvetően félrelökte, az egyik harcos azonban felvette a földről.

Az angol észrevette, hogy egy ideje egy sovány, ősz szakállú arab halad mellette. Úgy tűnt, az arab nagyon szeretné megszólítani, de nem meri. Bátortalanságának oka láthatóan az amulett-bot volt, amelyet elvett attól a harcostól, aki felszedte a földről, és most bizonytalanul forgatta a kezében.

– Jusuf hadzs vagyok – szólalt meg az arab hirtelen. – Nekem nincs semmi bajom veled. Nem vettem részt az elfogatásodban, és a barátod lennék, ha hagynád. Mondd, angol ember, honnan származik ez a bot, és hogyan került hozzád?

Kane első gondolata az volt, hogy elküldi a kérdezősködőt a pokol melegebb tájaira, de volt valami egyenesség az idős ember viselkedésében, amitől meggondolta magát.

– A vértestvéremtől kaptam... a Rabszolgapart egyik varázslójától, akit N’Longának neveznek.

Az idős arab bólintott, valamit motyogott a szakállába, majd az egyik harcost elküldte, hogy azonnal hívja vissza Hassimot. A magas sejk hamarosan feltűnt a lassan mozgó emberoszlop mellett. Közeledtét tőrök és szablyák csilingelése jelezte, s Kane pisztolyait és tőrét széles öve mellé tűzve viselte.

– Hassim – szólt az öreg arab, a sejk orra alá tartva a botot –‚ eldobtad anélkül, hogy tudtad volna, mi is ez valójában.

– És akkor mi van? – mordult fel a sejk. – Nem látok semmit, csak egy botot... az egyik vége hegyes, a másik vége macskafej formájú... egy egyszerű bot, hitetlen faragásokkal.

Az idős férfi izgatottan megrázta a fejét.

– Ez a bot öregebb, mint maga a világ! Hatalmas varázserő rejlik benne! Olvastam róla a nagy vaskötésű könyvekben, és maga Mohamed... békesség legyen vele!.. is beszélt róla allegóriákban és példabeszédekben! Látod a végén a macskafejet? Ez az ősi Egyiptom istennőjének feje! Réges-rég, mielőtt Mohamed tanítani kezdett volna, mielőtt felépült volna Jeruzsálem, Bast papjai ezt a botot hordták körbe a hajlongó, fohászkodó hívek előtt. Mózes ezzel a bottal csodákat művelt a fáraó előtt, és amikor a zsidók elmenekültek Egyiptomból, magukkal vitték. Évszázadokig ez volt Izrael és Júda jogara, s Szulejmán ben Daoud ezzel segítette az ördögűzőket és mágusokat, s ennek segítségével börtönözte be az ifriteket és gonosz dzsinneket! Nézd! Ismét egy Szulejmán kezében találtuk az ősi botot!

Az öreg Jusuf csaknem fanatikus lelkesedésbe hajszolta magát, Hassim azonban csak megvonta a vállát.

– Nem mentette meg a zsidókat a rabszolgaságtól, ahogyan ezt a Szulejmánt sem attól, hogy a fogságunkba essen – közölte. – Sokkal többre tartom a hosszú, keskeny kardot, amellyel legjobb harcosaim közül háromnak oltotta ki az életét.

Jusuf megrázta a fejét.

– Gúnyolódásodnak nem lesz jó vége, Hassim. Egy nap majd találkozol egy olyan erővel, amelyet nem tudsz kettéhasítani a kardoddal vagy lelőni a pisztolyoddal. A botot magamnál tartom, és figyelmeztetlek... ne bántalmazd az angolt! Egy ideig a tulajdonában volt Szulejmán, Mózes és a fáraók szent és hatalmas botja, s ki tudja, milyen mágiát merített belőle? Ez a bot ugyanis ősibb, mint a világ, és ismerte a tenger alatt nyugvó néma városok titokzatos, ember előtti papjainak a kezét, valamint olyan Régebbi Világból való rejtélyeket és varázslatokat szívott magába, amelyekről az emberek álmodni sem mernek. Különös királyok és még különösebb papok éltek, amikor a hajnalok még fiatalok voltak, és már az ő idejükben is létezett a gonosz. Ezzel a bottal harcoltak a gonosz ellen, amely már akkor ősi volt, amikor az ő különös világuk még fiatal. Mindez annyi millió éve történt, hogy az ember meg sem tudná számolni.

Hassim türelmetlenül legyintett, és elindult vissza a sor elejére. Az öreg kitartóan követte, és egyfolytában duruzsolt a fülébe. Kane megrántotta hatalmas vállát. Bár nem sokat tudott a botban rejlő titokzatos erőről, nem kérdőjelezte meg az öregember állításait, bármennyire is hihetetlennek tűntek.

Egész pontosan annyit tudott, hogy a bot olyan fából készült, amely sehol nem él a földön. Csak rá kellett nézni, és megérinteni, hogy az ember megbizonyosodjon, anyaga egy másik világban nőtt. A fej művészi, piramisok kora előtti korból származó kidolgozása és a hieroglifák, egy olyan nyelv jelképei, amely már Róma ifjúkorában feledésbe merült... Kane érezte, hogy mindezek csak olyan modern hozzáadások az ősi bothoz, amilyenek Stonehenge monolitjaira felvésett angol szavak lennének.

A macskafejjel kapcsolatban Kane-nek néha az a különös érzése támadt, hogy ezt valamikor az idők során megváltoztatták; a bot végét eredetileg más formájú volt. Az ókori egyiptomi, aki kifaragta Bast fejét, csak átalakította az eredeti formát, de Kane soha nem is próbálta kitalálni, mi lehetett ez. A bot alapos vizsgálata mindig mérhetetlenül hosszú időegységek szakadékának nyugtalanító és szédítő érzetét ébresztette benne, amely meggátolta az ezzel kapcsolatos további elmélkedését.

Teltek az órák. A nap kíméletlenül perzselte a dzsungelt, majd ahogy ereszkedni kezdett a horizont felé, elrejtették a hatalmas fák. A rabszolgák iszonyúan szenvedtek a szomjúságtól, és a keserves nyöszörgés szinte állandóvá vált, ahogy vakon támolyogtak az ösvényen. Néhányan elestek, és csaknem négykézláb másztak tovább, másokat közös járomba fogott társaik vonszoltak magukkal. Amikor aztán mindenki ereje végére ért, a nap végre lebukott, rájuk zuhant az éjszaka, a hajcsárok megállást parancsoltak, tábort vertek, és őröket állítottak. A rabszolgák kaptak egy kevés ennivalót és éppen csak annyi vizet, hogy tartsa bennük az életet – de nem többet. A jármot nem vették le a nyakukból, de megengedték nekik, hogy ott feküdjenek le a földre, ahol akarnak. Tikkasztó szomjúságuk és mardosó éhségük csillapultával jellegzetes sztoicizmussal tűrték a bilincsek okozta kényelmetlenségeket.

Kane-t megetették anélkül, hogy a kezét eloldozták volna, és annyi vizet ihatott, amennyit csak akart. A rabszolgák vágyakozva, némán nézték, ahogy iszik, és ő nagyon szégyellte, hogy több vizet kap; abbahagyta az ivást, mielőtt szomját oltotta volna. A hajcsárok egy nagy tisztást választottak éjszakai táborhelyül, amelyet hatalmas fák fogtak körül. Miután az arabok végeztek vacsorájukkal, és amíg a fekete muzulmán harcosok főzték az ételüket, Jusuf ismét megjelent Kane mellett, és a botról kezdett beszélni. Kane csodálatra méltó türelemmel válaszolgatott az öreg kérdéseire, az izzó gyűlölet ellenére, amit az egész faj iránt érzeti, amelyhez a hadzs tartozott. A beszélgetés alatt megjelent Hassim, és megvető pillantást vetett rájuk. Hassim, gondolta Kane, a harcos iszlám jelképe: merész, nyughatatlan, anyagias szemléletű, senkit sem kímél, senkitől sem fél, olyan biztos a saját rendeltetésében és annyira semmibe veszi mások jogait, mint a legtöbb hatalmas nyugati király.

– Már megint arról a botról fecsegtek? – kérdezte gúnyosan. – Tudod, hadzs, ahogy öregszel, egyre gyerekesebb leszel.

Jusuf szakálla megremegett a haragtól, és fenyegetően megrázta a botot a sejk orra előtt.

– Gúnyolódásod nem méltó a rangodhoz, Hassim – mondta éles hangon. – Sötét és démonlakta vidék szívében vagyunk, ahová hosszú idővel ezelőtt száműzték a gonosz szellemeket Arábiából. Ha ez a bot, amelyről a bolond is látja, hogy nem ebből a világból való, a mi napjainkig fennmaradt, ki tudja, milyen más dolgok, érzékelhetők vagy érzékelhetetlenek, léteznek azóta is? Ez az ösvény, amelyen menetelünk... tudod te, milyen régi? Már akkor is emberek taposták, mielőtt a seljukok felbukkantak volna keletről vagy a rómaiak nyugatról. A legendák szerint a nagy Szulejmán is ezen az ösvényen érkezett, amikor a démonokat kihajtotta nyugat felé Ázsiából, és titokzatos börtönökbe zárta őket. És erre te azt mondod...

Éles kiáltás szakította félbe az öreget. A dzsungel homályából egy fekete harcos érkezett, mintha a halál vérebei üldöznék. Vadul csapkodott a karjával, szeme befordult a koponyájába és csak a fehérje villogott. Száját hatalmasra tátotta; olyan rémületes látványt nyújtott, hogy aki látta, nem felejtette el egyhamar. A muzulmán harcosok felugráltak, és megragadták fegyvereiket.

– Ez Ali, akit azért küldtem, hogy valami állatot ejtsen... talán egy oroszlán... – dadogta Hassim. Azonban semmiféle oroszlán nem követte a harcost, aki Hassim lábához vetette magát, érthetetlenül habogott, és vadul mutogatott a sötét dzsungel felé. A többiek feszülten várták, hogy valamiféle borzalom rontson ki a fák közül.

– Azt mondja, talált egy titokzatos síremléket a dzsungelben – morogta Hassim komoran –‚ azonban képtelen szavakba önteni, hogy mitől rémült meg ennyire. Csak azt tudja, hogy hirtelen iszonyatos félelmet érzett, és menekülnie kellett. Ali, te egy ostoba bolond vagy.

Dühösen belerúgott a reszkető harcosba, a többi arab azonban bizonytalanul pillantgatott körbe. A bennszülött harcosok között érezhető volt a pánik fokozódó feszültsége.

– Bármit teszünk, el fognak szökni – mondta egy szakállas arab halkan, nyugtalanul szemlélve bennszülött szövetségeseiket, akik egy csapatba tömörülve izgatottan kiabáltak, és rémült pillantásokat vetettek a hátuk mögé.

– Hassim, szerintem jobb lenne, ha néhány mérfölddel odébb mennénk. Ez mégiscsak egy gonosz hely, és bár ez az Ali minden bizonnyal bolond, aki a saját árnyékától ijedt meg... jobb lenne, ha...

– Jobb lenne, ha... – gúnyolódott a sejk. – Mindnyájan jobban éreznétek magatokat, ha a hátunk mögött hagynánk ezt a helyet, igaz? Rendben; hogy elaltassam félelmeteket, áthelyezzük táborunkat.,. de előbb megnézem magamnak ezt a valamit. Korbáccsal állítsátok sorba a rabszolgákat! Letérünk az ösvényről, és megnézzük ezt a sírhelyet; lehet, hogy valami nagy király nyugszik benne. Senki nem fog félni, ha egyszerre, puskákkal felfegyverkezve megyünk.

A kimerült rabszolgákat korbácsütésekkel felállították, és a karaván lassan ismét elindult. A bennszülött szövetségesek némán és idegesen lépkedtek, s csak vonakodva teljesítették Hassim parancsait, de mindvégig igyekeztek az arabok közelében maradni. Időközben felkelt a hold; hatalmas volt, vörös és baljós. A dzsungel fenyegető, ezüst izzásban fürdött, amely a fákat sötét homályba borította. Ali remegve mutatta az utat, bár némileg mintha megnyugtatta volna a többiek jelenléte.

Így meneteltek a dzsungelben, amíg egy hatalmas fákkal övezett különös tisztásra nem értek – azért volt különös, mert semmi nem nőtt rajta. A fák nyugtalanítóan szabályos kört alkottak a csupasz terület körül, amelyen sem moha, sem zuzmó nem élt meg. És ennek a tisztásnak a közepén állt a síremlék.

Nagy, komor kőépület volt, ősi gonosztól terhes. Halottabb volt minden halottnál, ugyanakkor Kane érezte, hogy lüktet körülötte a levegő, mintha valami gigantikus, láthatatlan szörny lélegezne benne.

Az arabok bennszülött szövetségesei motyogva hátrahúzódtak, megérezve a hely gonosz légkörét. A rabszolgák türelmes, néma csoportként álldogáltak a fák alatt. Az arabok lassan elindultak a baljós, sötét épület felé, és Jusuf kivéve Kane kötelének végét őre kezéből úgy húzta maga után az angolt, mint egy szelindeket, önkéntelenül is tőle várva védelmet az ismeretlentől.

– Kétségtelenül valami hatalmas szultán nyugszik ezen a helyen – jegyezte meg Hassim, miközben megkocogtatta a követ kardhüvelyével.

– Vajon honnan származnak ezek a kövek? – motyogta Jusuf idegesen. – Sötét és félelmetes az egész épület. Miért kellene egy nagy szultánnak minden emberlakta helytől ilyen távol nyugodnia? Teljesen más lenne a helyzet, ha a közelben egy régi város romjai állnának...

Lehajolt, hogy megvizsgálja a súlyos vasajtó zárját, amely mintha meg lett volna olvadva. Látva az ajtóra vésett ősi héber jeleket, tehetetlenül megrázta a fejét.

– Nem tudom elolvasni – rebegte –‚ de azt hiszem, jobb is így. Ha egy ősi király nyugszik itt, bezárva ebbe az építménybe, nem jó, ha az ember megzavarja örök nyugalmát. Hassim, menjünk innen! Ezen a helyen valami gonosz lakozik.

Hassim azonban nem törődött az öreg motyogásával.

– Az, aki e bezárt ajtók mögött fekszik, nem az iszlám gyermeke – mondta –‚ tehát miért ne szabadítanánk meg a drágakövektől és kincsektől, amelyeket minden bizonnyal mellé helyeztek? Törjük fel az ajtót!

Néhányan az arabok közül kételkedve csóválták a fejüket, azonban Hassim szavát törvényként tisztelték. A sejk odahívott magához egy nagydarab harcost, akinél súlyos kalapács volt, és megparancsolta neki, hogy törje be az ajtót.

Ahogy a harcos meglendítette a kalapácsot, Kane éles kiáltást hallatott. Talán megőrült? A kőépítmény szemmel látható ősi volta egyértelműen bizonyította, hogy évezredeken keresztül zavartalanul állt ezen a helyen. Ennek ellenére meg mert volna esküdni, hogy bentről léptek zaját hallotta! Fel-alá, fel-alá, mintha valaki vagy valami soha véget nem érő monotóniával róná rettenetes börtöne padlóját.

Solomon Kane hátán hideg ujjak simítottak végig. Nem tudta eldönteni, hogy a hangokat a fülével hallja, vagy a lelkével érzi, de abban biztos volt, hogy valahol a tudata mélyén lábak szörnyű dobogása visszhangzik a kísérteties síremlék belsejéből.

– Állj! – kiáltotta. – Hassim, lehet, hogy bolond vagyok, de hallom, hogy valami járkál ebben az építmény- ben.

Hassim felemelte a kezét, megállítva a lesújtó kalapácsot. Erősen hallgatózott, és a többiek is hegyezték a füleiket a hirtelen feszültté vált csendben,

– Nem hallok semmit – morogta egy szakállas óriás. – Én sem – jött a kórus gyors válasza. – Az angol bolond!

– Te hallasz valamit, Jusuf? – kérdezte Hassim keserű gúnnyal.

Az öreg hadzs idegesen állt egyik lábáról a másikra. Arca bizonytalanságot tükrözött.

– Nem, Hassim, nem, ugyanakkor...

Kane leszögezte magában, hogy minden bizonnyal megbolondult. A szíve mélyén azonban tudta, hogy még sosem volt józanabb, és azt is tudta, hogy ez az érzékek okkult kifinomultsága, amely megkülönböztette az araboktól, abból ered, hogy hosszú ideig a birtokában volt az amulett-bot, amelyet most az öreg Jusuf fogott reszkető kezében.

Hassim durván felnevetett, és intett a harcosnak. A kalapács lesújtott. A konduló hang fülsüketítően visszhangzott az építmény belsejéből, majd remegve eltávolodott a sötét dzsungel felé, hogy aztán félelmetes, röhögő hanggá torzulva verődjön vissza. Újra és újra... és újra lecsapott a kalapács, a harcos feszülő izmainak és hatalmas testének minden erejével. Az ütések között Kane továbbra is hallotta a léptek zaját, és ő, aki soha nem ismerte a félelmet, a rettegés jéghideg ujjait érezte a szíve köré fonódni.

Ennek a félelemnek semmi köze sem volt a halandó vagy földi félelemhez, ahogyan a léptek zajának sem a halandó lábak keltette zajhoz. Kane félelme olyan volt, mint az ismeretlen Sötétség távoli birodalmából fújó jeges szél, amely a gonosz és egy kimondhatatlanul ősi kor elfeledett eposzáról mesél. Kane nem tudta biztosan, hogy tényleg hallotta-e azokat a lépteket, vagy valami halvány ösztön folytán csak érezte. Abban azonban teljes biztos volt, hogy valóságosak. Ezek nem egy ember vagy állat léptei voltak; a sötét, titokzatosan ősi síremlék belsejében egy névtelen lény mozgott földrengető elefántléptekkel.

A harcos izzadt és lihegett, de végül az ősi zár darabokra tört a súlyos csapások alatt; a sarokvasak elpattantak, és az ajtó kitárult. Jusuf felordított.

A feketén ásító nyílásból nem tigrisfogú vadállat vagy hús-vér démon vetődött ki, hanem iszonyatos bűz áradt kifelé csaknem tapintható hullámokban, és egyetlen agyrepesztő, pusztító rohammal, amikor is az ajtó mintha vért okádott volna, beborította őket a Borzalom. Körülfolyta Hassimot, és a félelmet nem ismerő sejk hiába vagdalkozott a kardjával. Hirtelen iszonyattal vegyes borzadállyal felüvöltött, mert rájött, handzsárja úgy suhan át a lény testén, mintha az levegőből lenne. A sejket elborította a halál és a pusztulás gomolyaga.

Jusuf felsikoltott, mint egy elkárhozott lélek, elhajította az amulett-botot, és társai után rohant, akik eszüket vesztve menekültek a dzsungelbe, nyomukban üvöltő szövetségeseikkel. Csak a rabszolgák nem menekültek el. Jéggé dermedve álltak a helyükön, és nyüszítve várták végzetüket. Mintegy delíriumos rémálomban, Kane látta Hassimot, aki úgy hajladozott, mint nádszál a szélben. A gigantikus, vörösen lüktető Valaminek sem állandó alakja, sem földi anyaga nem volt. Majd amikor meghallotta a sejk csontjainak recsegését, és Hassim teste úgy zuhant a földre, mint egy rongybaba, az angol egyetlen mozdulattal eltépte kötelékeit, és felkapta a földről az amulettbotot.

Hassim összetörve, holtan hevert a földön, akár egy eldobott, kicsavart végtagú játék, és a lüktető Valami megindult Kane felé, mint egy hatalmas vérfelhő a levegőben. Állandóan változtatta alakját, és mégis mintha hatalmas lábakon járt volna

Kane ismét érezte a félelem hideg ujjait az agyán, de megacélozta magát, a levegőbe emelte a botot, és teljes erejével a Borzalom közepébe sújtott vele. Érezte, amint a bot valami megnevezhetetlen, testetlen anyaggal találkozik, amely szétnyílik előtte. A következő pillanatban csaknem megfojtotta a szentségtelen, iszonyatos bűz, amely betöltötte a levegőt, és valahol a lelke mélyén egy borzalmas hang visszhangzott elviselhetetlenül, amelyről tudta, nem más, mint a szörnyeteg halálsikolya. A lény a lábainál haldoklott, bíborvörös színe egyre fakult, lüktetése lassult, akár egy szennyes partot ostromló, csendesülő vihar vörös hullámai. És ahogy halványult, a hangtalan sikoly az emberi érzékelésen kívül eső kozmikus távolságokba enyészett.

Kane kábultan és hitetlenkedve meredt a formátlan, színtelen és csaknem láthatatlan masszára a lábánál, amely a Borzalom hullája volt, és amelyet Salamon botjának egyetlen csapásával visszaküldött a sötét birodalomba, ahonnan egykor ide érkezett. Kane tudta, hogy a múltban a hatalmas király és mágus ugyanezzel a bottal zárta be a szörnyeteget különös börtönébe, ahol egészen addig raboskodott, amíg tudatlan emberek ismét rá nem szabadították a világra.

A régi legendák tehát igazak, és Salamon király valóban nyugatra üldözte és bebörtönözte a démonokat. De vajon miért hagyta életben őket? Talán az emberi mágia azokban az időkben csak a démonok legyőzésére volt elég? Kane tűnődve megvonta a vállát. Semmit nem tudott a mágiáról, mégis sikerült elpusztítania azt a gonosz lényt, amelyet a másik Salamon csak börtönbe zárt.

Solomon Kane megborzongott; olyan Életet látott, amely nem hasonlított az általa ismert Életre, valamint látta a Halált, amely nem az a Halál volt, amit ő ismert. A felismerés ismét végigsöpört a lelkén, ahogyan az atlantiszi Negari városának porral vastagon belepett romjai között, a Holtak hegyének iszonyatos csúcsán, és Akaanában – miszerint az emberi élet csupán egyike a milliónyi létformának, a világokon belül világok léteznek, és egynél sokkal több létsík van. A bolygó, amelyet az emberek Földnek neveznek, évmilliók óta forog a tengelye körül, és ahogy forog, Életet szül, és az élőlények, amelyek kukacokként vonaglanak a felszínén, romlottságba és rothadásba születnek. Most az ember az uralkodó kukac... de milyen alapon gondolja, hogy ő volt az első kukac... Vagy ő lesz az utolsó, amely uralni fogja ezt a bolygót?

Kane megcsóválta a fejét, új csodálattal tekintve N’Longa ősi ajándékára. Végre nem csupán a fekete mágia egy eszközét látta benne, hanem a jó és a világosság kardját, amellyel az idők végéig harcolni lehet a nem emberi gonosz ellen. És hirtelen valami különös tiszteletet érzett, amely szinte már a félelemmel volt határos.

Lehajolt a lába előtt heverő Valamihez, megborzongott a különös massza érintésétől, amelyen úgy siklott keresztül az ujja, mint a sűrű köd foszlányain. Aládugta a botot, felemelte vele a masszát, és belódította a sírkamrába, majd becsukta az ajtót.

Amikor visszafordult, döbbenten meredt Hassim holttestére, amelyet undorító nyálka borított, és a szeme láttára indult rothadásnak. Hirtelen egy halk, félénk hang riasztotta fel komor töprengéséből. A foglyok ott térdeltek a fák alatt, és tágra nyílt szemmel figyelték. Kane lerázta magáról a különös hangulatot, amely hatalmába kerítette. Lehajolt, és leszedte a rothadó holttestről a pisztolyait, tőrét és kardját. Gondosan megtörölgette mindet, mivel a rájuk tapadó nyálka hatására rozsdásodni kezdtek, majd összeszedett néhányat a menekülő arabok által elhajigált puskaporos erszényekből. Tudta, soha nem fognak visszatérni erre a helyre. Lehet, hogy menekülés közben elpusztulnak, vagy talán sikerül elérniük a tengerpartot, de erre a félelmetes tisztásra egész biztosan nem fognak visszatérni.

Kane odament a kimerült rabszolgákhoz, és némi nehézség árán kiszabadította őket.

– Szedjétek össze a fegyvereket, amelyeket a harcosok eldobáltak mondta nekik –‚ és térjetek haza otthonaitokba! Ez egy gonosz hely. Ha legközelebb arabok ütnek rajta a falvaitokon, inkább haljatok meg a kunyhóitokban, mintsem rabszolgák legyetek!

A bennszülöttek le akartak térdelni, hogy megcsókolják a lábát, de Kane zavarában durván megtiltotta nekik. Majd miközben induláshoz készülődött, az egyik bennszülött megszólította.

– Uram, mi lesz veled? Nem jössz velünk? Te lennél a királyunk!

Kane azonban megrázta a fejét.

– Én kelet felé megyek – felelte. Így aztán a bennszülöttek meghajoltak előtte, és elindultak visszafelé a szülőföldjükre vezető hosszú ösvényen. Kane fogta a botot, amely már volt a fáraóké, Mózesé, Salamoné és előttük számtalan névtelen atlantiszi királyé, arccal kelet felé fordult, és csak egyszer állt meg, hogy visszatekintsen a hatalmas síremlékre, amelyet az a másik Salamon épített egykor, s amely most sötéten és örökre némán állt a csillagos égbolt alatt.

Erdő Orsolya fordítása