Nyarlathotep... a kúszó rettenet... én vagyok az utolsó... a figyelő üresség...

Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött, de biztosan egy hónappal ezelőtt valamikor. Az általános feszültség szörnyű volt. A politikai és társadalmi megrázkódtatás mellé félelmetes fizikai veszély furcsa és mindent elborító érzete társult, egy messze ható veszély, mely mindenre kiterjedt, egy olyan veszély, amit az éjszaka legborzalmasabb rémképeiben lehetett csak elképzelni. Emlékszem, hogy körülöttem az emberek sápadt és aggódó arccal járkáltak, és olyan figyelmeztetéseket és jövendöléseket suttogtak; amiket senki sem mert tudatosan megismételni vagy beismerni, hogy valóban hallotta. Hatalmas bűn érzete telepedett az egész vidékre, és a csillagok közötti űrből fagyos áramlatok söpörtek végig, amitől az emberek sötét és elhagyatott helyeken dideregtek. Démoni változás ment végbe az egymást követő évszakokban – az őszi hőség félelmetesen hosszú ideig tartott, és mindenki érezte, hogy a világ és talán az univerzum is kiesett az ismert istenek, vagy ismeretlen erők irányításából.

Ekkor jött elő Nyarlathotep Egyiptomból. Senki se tudta megmondani, ki volt ő, de annyi biztos, hogy ősi vér csörgedezett az ereiben, és úgy nézett ki, mint egy fáraó. A fellahinok amikor meglátták, önkéntelenül térdre borultak.

Azt mondta, hogy huszonhét évszázad feketeségéből jött elő, és nem erről a bolygóról származó üzeneteket hallott.

Civilizált helyekre jött a barna bőrű, nyúlánk, sötét lelkű Nyarlathotep, és mindig furcsa üveg- és fémeszközöket vásárolt, és azokat még furcsább berendezésekké alakította át. Sokat beszélt a tudományokról – az elektromosságról és pszichológiáról –, és olyan bemutatókkal ámította a közönségét, hogy az mindig szótlanul távozott, és a hírnevét ez növesztette mérhetetlen nagyságúvá. Az emberek borzongva tanácsolták egymásnak, hogy nézzék meg Nyarlathotepet. És ahová Nyarlathotep ment, a nyugalom eltűnt, mivel a hajnali órákban a levegőt rémálmok sikolyai szaggatták. A megfontoltabb emberek már szinte azt kívánták, hogy megtagadhassák a hajnali órákban való alvást, mert akkor a városi üvöltések kevésbé borzalmasan zavarnák a halvány, szánakozó Holdat, amint a hidak alatt sikló zöld vizeket és a fakó égbe szökő öreg templomtornyokat megvilágítja.

Emlékszem arra, amikor Nyarlathotep a városomba jött – megszámlálhatatlan bűntény nagy, öreg és szörnyű városába. Az egyik barátom mesélt róla és nagy hatást keltő varázslatos látomásairól, és én türelmetlenül égtem a vágytól, hogy felfedezzem a legrejtettebb titkait. A barátom azt mondta, hogy azok borzalma és hatásossága még az én lázas képzeletemet is felülmúlják, és amik megjelennek a sötét szobában Nyarlathotep képernyőn, olyan jövendölések, amiket csak Nyarlathotep merészel megjósolni, és szikráinak sercegésében olyan dolgokat láthatnak az emberek, amiket azelőtt még soha. És hallottam, amit külföldön suttogtak, hogy aki ismerte Nyarlathotepet, olyan dolgokat láthatott, amiket más nem.

Egy forró őszi estén történt, amikor az izgatott tömeggel nekivágtam az éjszakának, hogy megnézzem Nyarlathotepet; egy fullasztó éjszakán, amikor végeláthatatlan lépcsősoron felhágva bementem a fojtogató szobába. Az árnyékos képernyőn csuklyás alakokat láttam düledező romok között, és sárga, gonosz arcokat kifelé bámulni a leomlott műemlékek mögül. És láttam, ahogyan a világ a feketeséggel küzd, a végtelen űrből érkező pusztító hullámok ellen, kavarogva, tajtékozva, küszködve, forogva a tompa, hűsítő Nap körül. Ezután a szikrák bámulatosan játszottak a nézők feje fölött, és végigfutott a hideg a hátamon, ahogyan hihetetlenül groteszk hatású árnyak jöttek elő, és a fejekre telepedtek. És amikor én, aki hidegvérűbb és tudományosabb beállítottságú voltam a többieknél, remegő hangon tiltakoztam, hogy ez csak "szemfényvesztés" és "statikus elektromosság", Nyarlathotep kivezetett minket, le a szédítő lépcsőkön; ki a nyirkos, forró, elhagyatott éjféli utcákra. Hangosan kiabáltam, hogy nem félek, hogy engem sosem lehet megijeszteni, és hogy megkönnyebbüljenek, a többiek is velem együtt kiabáltak. Esküdöztünk egymásnak, hogy a város pontosan ugyanaz mint volt, és élő, és amikor az elektromos fények kezdtek kialudni, újra és újra szitkozódtunk a Társaság miatt, és nevettünk a furcsa arcokon, amiket vágtunk.

Azt hiszem, éreztük, hogy valami leereszkedik a zöldes Holdról, mivel amikor már csak a fényére voltunk utalva, furcsa, önkéntelen menetelő alakzatba sodródtunk, és úgy tűnt, hogy tudatában vagyunk a célunknak, bár nem mertünk rágondolni. Egyszer, amikor lenéztünk a járdára, úgy láttuk, hogy a tömbök kilazultak, és fű nőtt a helyükre, és csak egy alig kivehető rozsdás fémsín jelezte a villamosvonal pályájának futását. És láttunk egy elhagyott, ablaktalan, lerobbant, majdnem az oldalára borult villamoskocsit.

Amikor a horizontra tekintettünk, nem találtuk a harmadik tornyot a folyónál, és megjegyeztük, hogy a második torony sziluettjének teteje hiányzik. Ezután vékony oszlopokra oszlottunk, melyek mind különböző irányba haladtak. Az egyik balra eltűnt egy szűk sikátorban, és csak egy sokkoló nyögés visszhangját hagyta maga után. Egy másikat egy gazos föld alatti bejáratnál vesztettünk szem elől, amint őrült nevetéssel ordított. Az én oszlopomat elnyelte a nyílt táj, és akkor már olyan hideget éreztem, mintha az évszak is megváltozott volna, mivel amikor a sötét pusztaságba lopóztunk, körülöttünk a gonosz havon a pokoli Hold fényét láttuk. Nyomot nem hagyó, leírhatatlan hó volt, ami csak egy irányba lett söpörve, ahol egy szakadék feküdt, feketén ragyogó falakkal. Az oszlop elég elcsigázottnak tűnt, ahogyan álmosan cammogott a szakadék felé. Hátul maradtam, mert ijesztő volt a fekete hasadék a zöld fényű hóban, és nyugtalanító jajgatásokat véltem hallani, ahogyan eltűntek társaim, de kevés erőm volt tovább időzni. Mintha hívtak volna azok, akik eltűntek, remegve és félve ingadoztam a titáni hófúvások és az elképzelhetetlen láthatatlan forgataga között.

Egy émelyítő, érzékeny árny olyan kezek között vonaglott, amik nem is kezek voltak, és vakon forgott a rothadó teremtmények, halott világok tetemeinek hátborzongató éjszakái mellett, melyek partjain városok álltak, és kriptaszelek fújtak, amik a sápadt csillagokat elsöprik és elhalványítják. A világok felett kísérteties dolgok szellemeinek halvány képe, megszenteletlen templomok félig látható oszlopai, melyek névtelen sziklákon nyugszanak az űrben, és felérnek a fény és sötétség szféráin túli szédítő ürességig. És az univerzumnak ezt az undorító temetőjét áthatották valamiféle dobok tompa, őrjítő, elképzelhetetlen, sötét és az Időt nem ismerő kamrákból jövő dörrenései, és istenkáromló fuvolák monoton vinnyogása; a gyűlöletes dübörgésre és sípolásra táncoltak lassan, esetlenül és nevetséges módon a hatalmas, sötét, mindenható istenek – a világtalan, néma, tudatnélküli vízköpők, akiknek a lelke Nyarlathotep.

Tóth Máté fordítása