– Magától értetődő – mondta Twombly –, hogy az embernek el kell fogadnia azt, amit saját szemével tapasztal, és amikor a szem s fül összhangban van, kétségek már fel se merülhetnek. Hinnie kell abban, amit látott és hallott.

– Nem mindig – szólt közbe csöndesen Singleton.

Mindenki Singleton felé fordult. Twombly a kandalló előtti szőnyegen állt, háttal a kandallónak, lábát szétvetette, ahogy az a társaság középpontjához illik. Singleton, szokása szerint, amennyire csak lehetett, a sarokba húzódott. De amikor megszólalt, mindig mondott is valamit. Várakozásteljes csend támadt, és őszinte meglepetéssel néztünk rá.

– Olyasmire gondoltam – mondta egy idő után –, amit láttam és hallottam is Afrikában.

Nos, ha volt valami, amit lehetetlennek tartottunk, az az, hogy bármi határozottat megtudjunk Singleton afrikai élményeiről. Mint az egyszeri alpinista, aki csak annyit tudott mondani, hogy felment és lejött: Singleton is annyiban foglalta össze mondanivalóját, hogy odament, majd eljött onnan. Szavai most azonnal magukra vonták figyelmünket. Twombly eltűnt a szőnyegről, pedig egyikünk sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna félrevonulni. A szoba átrendeződött, Singleton került a középpontba, és titkon, kapkodva meggyújtottak néhány friss szivart. Singleton is rágyújtott egyre, de az azonnal kialudt, s többé már meg se gyújtotta.

1.

Az őserdőben jártunk, pigmeusok után kutattunk. Van Rietennek az volt az elképzelése, hogy azok a törpék, akiket Stanley és mások találtak meg, csupán keverékei a négereknek és az igazi pigmeusoknak. Remélte, hogy felfedez egy emberfajt, melylegfeljebb három láb magas, vagy még alacsonyabb. Ilyesféle lényeknek nyomát se leltük.

Bennszülött kevés volt, vad is ritkán akadt; vadhúson kívül semmilyen élelmünk nem volt; és körös-körül a legmélyebb, legnyirkosabb, legvizenyősebb erdő.

Új jövevények voltunk a vidéken, a bennszülöttek közül, akikkel találkoztunk, még egyik se látott fehér embert, legtöbbjük még csak nem is hallott felőlük. Egy késő délután aztán váratlanul egy angol érkezett a táborunkba, eléggé kimerülten. Mi semmit se tudtunk róla, ő azonban nemcsak hogy tudott rólunk, de ötnapos példátlan menetet hajtott végre, hogy elérjen bennünket. Erdei vezetője és két teherhordója majdnem olyan elnyűtt volt, mint ő. Rongyok lógtak róla és ötnapos volt a szakálla, mégis látszott rajta, hogy normális körülmények között jólöltözött és elegáns, az a fajta ember, aki mindennap borotválkozik. Alacsony volt, de izmos. Tipikusan brit arcáról oly gondosan száműzve volt minden érzelem, hogy egy idegen hajlamos lett volna azt gondolni, az arc viselője képtelen bármilyen érzésre; ez az arc, ha egyáltalán kifejezett valamit, úgy elsősorban azt az elhatározást fejezte ki, hogy méltósággal akarja végigjárni földi pályafutását, senkinek nem akar alkalmatlankodni, senkinek nem akar terhére lenni.

Etchamnek hívták. Szerényen bemutatkozott, és olyan komótosan evett velünk, hogy sose gyanítottuk volna, hacsak teherhordóink meg nem tudják az ő teherhordóitól, hogy az öt nap alatt csupán háromszor vett magához egy kevés táplálékot. Miután rágyújtottunk, előadta jövetele célját.

– A főnököm nagyon rossz bőrben van – mondta két pöfékelés között. – Ha így folytatja, nem ússza meg. Gondoltam, talán... Csendesen beszélt, lágy, nyugodt hangon, de láttam, hogy kis verejtékcseppek gyöngyöznek a felső ajkán, tömör bajsza alatt, és elfojtott indulat remeg a hangjában; leplezett izgatottság volt a szemében, vibráló nyugtalanság a viselkedésében, mely engem nyomban felkavart. Van Rieten nem volt érzelmes fickó, ha ellágyult, nem mutatta ki. De most ő is figyelt. Ez meglepett. Az a fajta ember volt, akivel szemben meg szokták tartani a két lépés távolságot. Etcham tétovázó, bonyolult célzásait azonban őszinte érdeklődéssel hallgatta. Még kérdéseket is feltett.

– Ki a főnöke?

– Stone – válaszolta Etcham.

Ez mindkettőnket fölvillanyozott.

– Ralph Stone? – tört ki belőlünk egyszerre a szó. Etcham bólintott.

Néhány percig hallgattunk. Van Rieten még sose látta Stone-t, de én egykor osztálytársa voltam, és Van Rietennel már sok tábortűz mellett beszélgettünk viselt dolgairól. Két évvel ezelőtt hallottunk róla utoljára; Luebótól délre egész Balundaföld visszhangzott egy boszorkánymesterrel folytatott teátrális csatájától, melynek az lett a vége, hogy a varázsló csúfos vereséget szenvedett, és törzsének is meg kellett alázkodnia Stone előtt. Még a fétisember sípját is eltörték, és a darabjait Stone-nak adták. Olyan bvolt ez, mint Éliás diadalma Baal prófétái felett, csak valóságosabb a balundák számára.

Mi úgy hittük, Stone messze van, talán már nincs is Afrikában, és íme, egyszer csak felbukkant előttünk, s valószínűleg megelőzött minket a kutatásban.

2.

Ralph Stone. A név említése felidézte bennünk a megfoghatatlan történetet. Stone tragikus körülmények között vesztette el nagyszerű szüleit, de káprázatos milliókat örökölt, fényes pályát futott be az egyetemen, nagy közismertségnek, már-már hírnévnek örvendett, ígéretes fiatalember volt; aztán hirtelen megszöktetett egy híres szépséget, egy írónőt, akinek egymást követő regényei üstökösként futottak fel az irodalom egére, még egészen fiatalon; aztán iszonyatos botrány következett, Stone-t a nő házassági ígéret megszegése miatt beperelte, kitartóan várt rá, és el is érte a célját; aztán hirtelen újra összevesztek, elváltak; aztán híre ment, hogy Stone újra elveszi a felperest, nagy hirtelenséggel nőül is vette elvált hitvesét; aztán újra összevesztek és újra elváltak; végül pedig Stone megvált szülőföldjétől, és partra szállt a fekete kontinensen. Minden újra lepergett előttem, és úgy láttam, Van Rieten is ezen töprenghetett.

Aztán megkérdezte: – Hol van Werner?

– Meghalt – felelte Etcham. – Még azelőtt halt meg, hogy Stone-hoz csatlakoztam.

– Maga nem volt Stone-nal Luebo fölött?

– Nem – felelte Etcham. – A Stanley vízesésnél szegődtem mellé.

– Ki van most vele? – kérdezte Van Rieten.

– Csak zanzibári szolgái és teherhordói – válaszolta Etcham.

– Miféle teherhordók? – érdeklődött Van Rieten.

– Mang-battu bennszülöttek – felelt röviden Etcham.

Ez Van Rietenre és rám egyaránt nagy hatást gyakorolt. Igazolta a hírt; hogy Stone figyelemre méltó vezető. Ugyanis mindeddig senkinek se sikerült még mang-battukat saját földjükön kívül teherhordóként alkalmazni, vagy hosszú időre, nehéz expedíciókra felfogadni.

– Maga sokáig volt a mang-battuk között? – ez volt Van Rieten következő kérdése.

– Néhány hétig – mondta Etcham.

– Stone nagyon érdeklődött irántuk, és egy jókora szótárt készített szavaikból és kifejezéseikből. Az volt az elképzelése, hogy a balundák leszármazottai, s ennek sok jelét látta szokásaikban.

– És mit esznek? – érdeklődött Van Rieten.

– Többnyire vadat – felelte Etcham.

– Stone mióta beteg? – kérdezte aztán Van Rieten.

– Több mint egy hónapja – mondta Etcham.

– És azóta egyedül vadászik az egész tábor számára? – kiáltott fel Van Rieten.

Etcham napbarnított, nyúzott arca elpirult.

– És egy csomó könnyű célpontot is elvétettem – vallotta be bűnbánóan. – Én sem éreztem valami jól magam.

– A főnökének mi baja van? – kíváncsiskodott Van Rieten.

– Valamiféle kelések – felelte Etcham.

– Egy-két karbunkulust igazán ki lehet heverni – jelentette ki Van Rieten.

– Ezek nem karbunkulusok – magyarázta Etcham. – Nem is egy vagy kettő. Már több tucat nőtt rajta, néha öt-is egyszerre. Ha kelések lettek volna, már rég nem élne. Ezek bizonyos szempontból nem olyan rosszindulatúak, bár más szempontból még rosszabbak.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Van Rieten.

– Nos – szólalt meg habozva Etcham –, úgy tűnik, ezek nem gyűlnek meg oly mélyen és oly széles területen, mint a karbunkulusok, nem is annyira fájdalmasak, akkora lázat sem okoznak. Viszont olyan betegség velejárójának látszanak, mely a tudatot támadj a meg. Az elsőt még engedte bekötnöm, de a többit a lehető leggondosabban rejtegette előlem és az emberek elől. Amikor meggyűlnek, a sátrát zárva tartja, nem engedi, hogy kicseréljem a kötést, vagy hogy egyáltalán vele legyek.

– Van elegendő kötszerük? – kérdezte Van Rieten.

– Van valamennyi – felelte Etcham bizonytalanul. – De úgysem lesz rá szükség. Kimossa a kötszert; aztán újra felhasználja.

– És hogyan kezeli a keléseket? – érdeklődött Van Rieten.

– Egészen húsig levágja őket a borotvájával.

– Micsoda? – kiáltott fel Van Rieten.

Etcham nem felelt, csak mereven nézett a szemébe.

– Bocsásson meg – mondta sietve Van Rieten. – Megijesztett. Ezek nem karbunkulusok. Már régen halott lenne.

– Azt hiszem, már mondtam, hogy nem karbunkulusok – jegyezte meg Etcham.

– Az az ember biztosan megőrült! – kiáltott fel Van Rieten.

– Olyasmi – felelt Etcham. – A tanácsaim nem hatnak rá; a végtelenségig makacs.

– Hány kelést kezelt ilyen módon? – kérdezte Van Rieten.

– Tudtommal kettőt – felelte Etcham.

– Kettőt? – kérdezte Van Rieten.

Etcham megint elpirult.

– Láttam – vallotta be – a kunyhó résén keresztül. Úgy éreztem, rajta kell tartanom a szemem, mert mintha nem lenne beszámítható.

– Szerintem sem az – helyeselt Van Rieten. – És maga mind a kétszer látta, hogy mit művel?

– Gyanítom – mondta Etcham –, hogy a többivel is így tett. – Mennyi volt rajta? – kérdezte Van Hieten.

– Több tucat – felelte Etcham.

– És eszik? – érdeklődött Van Rieten.

– Farkasétvágya van – mondta Etcham. – Többet eszik két teherhordónál.

– Járni tud? – kérdezte Van Rieten.

– Alig vonszolja magát és állandóan nyögdécsel – válaszolta Etcham.

– Azt mondja, hogy egy kis láza is van – tűnődött Van Rieten.

– Éppen elég, és túl gyakran – jelentette ki Etcham.

– Előfordult, hogy önkívületi állapotba került? – kérdezte Van Rieten.

– Csak kétszer – válaszolta Etcham. – Egyszer, amikor az első kelés kijött rajta, és még egy alkalommal. Akkor senkit sem engedett közel magához. De hallottuk, hogy szünet nélkül beszél, és ez megijesztette a bennszülötteket.

– Önkívületében az ő nyelvüket használta? – kérdezte Van Rieten. – Nem – felelte Etcham –, de valami hasonló zagyvaság volt. Hamed Burghash azt mondta, balunda nyelven beszél. Én nagyon kevéssé értek balunda nyelven. Nehezen tanulok nyelveket. Stone egy hét alatt több mang-battut szedett magára, mint amennyit én egy év alatt tanultam volna. De úgy rémlett, mintha mang-battu szavakat hallanék. Mindenesetre a mang-battu teherhordók megijedtek.

– Megijedtek? – ismételte meg Van Rieten kérdő hangon.

– A zanzibáriak is, még Hamed Burghash is, sőt én is. – felelte Etcham. – Csak más okból. Ugyanis két hangon beszélt.

– Két hangon – visszhangozta Van Rieten.

– Igen – mondta Etcham, izgatottabban; mint addig. – Két hangon, mintha párbeszéd lenne. Az egyik a sajátja volt, a másik egy kis vékony, mekegő hang, amilyet még sose hallottam. Úgy rémlett, a mély hangok közül általam is ismert mang-battu szavakat tudok kivenni, olyanokat, mint nedru, metababa és nedo, ami náluk fejet, vállat és combot jelent, és talán még azt, hogy kudra és nekere: beszélni és fütyülni, valamint a visító hangok zajából azt, hogy matimipa, angunzi és kamomami: gyilkolni, halál és gyűlölni. Hamed Burghash is ilyesmit hallott. Sokkal jobban tud mang-battu nyelven, mint én.

– Mit szóltak a teherhordók? – kérdezte Van Rieten.

– Azt mondták: Lukundoo! Lukundoo! – felelte Etcham. – Nem ismertem a szót; Hamed Burghash szerint ez mang-battu nyelven leopárdot jelent.

– Ez mang-battu nyelven: boszorkányság – mondta Van Rieten. – Nem csodálkozom, hogy ilyesmi jutott az eszükbe – mondta Etcham. – Elég volt hallani azt a két hangot, hogy valaki hinni kezdjen a varázslatban.

– És egyik hang felelt a másiknak? – kérdezte Van Rieten hanyagul.

Etcham lebarnult arca elszürkült.

– Néha a kettő egyszerre beszélt – válaszolta rekedten.

– Kettő egyszerre! – tört ki a szó Van Rietenből.

– Az emberek is így hallották – mondta Etcham. – És ez még nem minden.

Abbahagyta, és egy percig tanácstalanul nézett ránk.

– Lehetséges, hogy valaki egyszerre beszél és fütyül? – Kérdezte.

– Hogy érti ezt? – kérdezett vissza Van Rieten.

– Stone öblös baritonjának dörgésével egyidőben hallatszott valami magas, metsző fütyülés, valami furcsa ziháló hang. Tudják, akármilyen magas hangon fütyül egy felnőtt férfi, a hangnak más a minősége, mintha egy fiú, egy nő vagy egy kislány fütyülne. Az ő hangjuk valahogy magasabban szól. Nos, ha el tudnak képzelni egy igen kicsi lányt, aki folyamatosan dallamtalanul fütyül: olyan volt az a hang, csak még áthatóbb, és Stone mély hangjával párhuzamosan hallatszott.

– És maga nem ment oda hozzá? – kiáltotta Van Rieten.

– Még fenyegetéssel sem lehet hatni rá – mondta Etcham. – Ő viszont megfenyegetett engem különösebb magyarázkodás nélkül, és egyáltalán nem úgy, mint egy beteg; csendesen és határozottan kijelentette, hogy akárki (engem egy kalap alá vett az emberekkel) megy is a közelébe, mialatt rosszul van, az illető halál fia. Nem is annyira a szavai voltak fenyegetőek, inkább a magatartása. Mint amikor egy fejedelem azt parancsolja, tartsák tiszteletben a magányát a halálos ágyon. Ezt egyszerűen nem lehetett megszegni.

– Értem – mondta röviden Van Rieten.

– Nagyon beteg– ismételte meg Etcham tehetetlenül. – Gondolom, talán...

Stone-hoz való mély ragaszkodása, az iránta érzett őszinte szeretet ledöntötte neveltetése tilalomfáit. Ez a rajongás volt szemlátomást élete vezérlő szenvedélye.

Mint minden jelentős emberben, Van Rietenben is volt egy jó adag önzés. És ez most a felszínre tört. Kijelentette, hogy a mi életünk éppen úgy kockán forog naponta, mint Stone-é; hogy nem feledkezett meg arról, hogy honfitársak, hogy közös a hivatásuk, nem feledkezett meg a felfedezőket kötelező íratlan szabályokról, de nincs értelme veszélyeztetni az expedíciót egy minden bizonnyal menthetetlen embernek nyújtott igen kétes segítségért; hogy épp elég vadászni egyetlen expedíció számára is, ha a kettő egyesülne, az ellátás több mint kétszeres gond lenne; hogy az éhezés kockázata túl nagy. Hogy hét egész napot igénybe vevő utazással megszakítani utunkat (itt gratulált Etchamnek menetiramához) egyet jelentene az expedíció tönkretételével.

3.

Volt abban logika, amit Van Rieten mondott, és nyomatékot tudott adni neki. Etcham annyira röstelkedve és tisztelettudóan ült ott, mint egy negyedikes iskolás fiú az igazgató előtt. Van Rieten lezárta a vitát.

– Pigmeusok után kutatok az életem kockáztatásával. És ettől nem tágítok.

– Akkor, talán ezek érdekelni fogják – szólt Etcham, nagyon csendesen.

Két tárgyat vett elő inge oldalzsebéből, és odanyújtotta őket Van Rietennek. Gömbölyűek voltak, nagyobbak egy szilvánál és kisebbek, mint egy őszibarack; nagyjából akkorák, hogy belefértek egy átlagos méretű tenyérbe. Színük fekete volt, és először nem láttam, mik is valójában.

– Pigmeusok – kiáltott fel Van Rieten. – Igazi pigmeusok! Nézd csak, nem érhetik el a két láb magasságot! Azt állítja; hogy ezek felnőtt emberek fejei?

– Semmit sem állítok – válaszolta Etcham nyugodtan. – Láthatja maga is.

Van Rieten felém nyújtotta az egyik fejet. Közelről megvizsgáltam az alkonyi fényben. Összeaszalódott, tökéletesen konzervált fej volt, a hús rajta olyan kemény, mint az argentin szárított marhahús. Gerinccsonk állt ki belőle ott, ahol az eltűnt nyakizmok ráncba zsugorodtak. Apró hegyes áll volt a kiugró állkapcson. A parányi fogak fehérek és egyenletesek a beesett ajkak között, az orr lapos, a kicsiny homlok hátrahajló; gyér hajcsomók borították a liliputi méretű koponyát. És nem csecsemő, gyermek vagy fiatalember koponyája volt, hanem felnőtté vagy éppen öregemberé.

– Honnan valók ezek? – érdeklődött Van Rieten.

– Nem tudom – válaszolta Etcham precízen. – Stone holmija közt találtam, miközben orvosságot, kábítószert vagy valami egyebet kerestem, amivel segíthetnék rajta. Sejtelmem sincs, honnan szerezte őket. De megesküdnék rá, hogy amikor eljutottunk erre a területre, még nem voltak nála.

– Biztos ebben? – érdeklődött Van Rieten, nagy szemét Etchamre függesztve.

– Nagyon is biztos – felelte Etcham.

– De hogyan juthatott hozzájuk a maga tudomása nélkül? – akadékoskodott Van Rieten.

– Néha, vadászat közben tíz napra is elszakadtunk egymástól mondta Etcham. – Stone nem beszédes ember. Nem számolt el nekem minden lépésével. Hamed Burghash is lakatot tesz a szájára, és szigorúan fogja az embereket.

– Megvizsgálta már ezeket a fejeket? – kérdezte Van Rieten. – Alaposan – felelte Etcham.

Van Rieten elővette a jegyzetfüzetét. Módszeres fickó volt. Kitépett egy lapot, összehajtogatta és három egyenlő részre osztotta. Egyet nekem, egyet pedig Etchamnek adott.

– Csak hogy próbára tegyem a benyomásaimat – mondta. – Szeretném, ha mindegyikük külön-külön leírná, mi jut először eszébe ezekről a fejekről. Össze akarom hasonlítani a véleményeket.

Odanyújtottam Etchamnek a ceruzámat, és ő írni kezdett. Aztán én következtem.

– Olvassa fel mind a hármat – mondta Van Rieten, átadva nekem a maga papírját.

Van Rieten ezt írta:

– Idős balunda boszorkánymester.

Etcham ezt írta:

– Öreg mang-battu fétisember.

Én azt írtam, hogy:

– Agg katongo mágus.

– Tessék! – kiáltott fel Van Rieten. – Nézzenek rá! Semmi wagabibatwa-, wambattu– vagy wabotu-szerű nincs ezeken a fejeken. De nem is pigmeus.

– Én is így gondoltam – mondta Etcham. – És azt mondja, előtte nem voltak nála?

– Biztos, hogy nem – jelentette ki Etcham.

– Ennek a végére kell járni – mondta Van Rieten. – Magával megyek. És mindent megteszek, hogy megmentsem Stone-t.

Kezet nyújtott. Etcham némán megszorította a kezét. Nagyon hálás volt.

4.

Csupán Etcham lázas szenvedélyével lehetett öt nap alatt megjárni az utat. Az útvonal teljes ismeretében és a mi segítségünkkel nyolc napot vett igénybe a visszaút. Hét nap kevés lett volna, pedig Etcham aggodalmának fojtott szenvedélyével noszogatott bennünket előre. És nem puszta kötelességtudás volt ez részéről, hiába is próbálta palástolni, a szenvtelen külszín alól akaratlanul is előizzott őszinte odaadása, rajongása Stone iránt.

Stone-t megfelelő körülmények között találtuk. Etcham gondoskodott jó magas töviságakból font zareeba-ról a tábor körül, a nádtetős kunyhókat szakértelemmel építették fel, és Stone kunyhója az adott lehetőségekhez képest maga volt a tökély. Hamed Burghasht nem ok nélkül nevezték el két Seyyidről. Egy szultán erényeit hordozta magában. Összefogta a mang-battukat, egyetlen ember sem oldott kereket, rendet tartott köztük. Mindezek mellett ügyes betegápoló és hűséges szolgáló volt.

A másik két zanzibári megbízható vadásznak bizonyult. Bár mindenki éhes volt, éhínség nem fenyegetett.

Stone egy vitorlavászon függőágyon feküdt, a függőágy mellett valamiféle összecsukható tábori asztal állt, olyan, mint egy taburett. Vizeskancsó és néhány fiola volt rajta, valamint Stone órája, a fiókban pedig a borotvája.

Stone tiszta volt, nem is éppen csupa csont és bőr, de azért nagyon odavolt. Nem eszméletlenül feküdt, csak kábultan, túl azon a lehetőségen, hogy parancsoljon vagy ellenálljon bárkinek is. Úgy tűnt, nem látta, hogy belépünk, és nem érzékelte, hogy ott vagyunk. Ezer közül is felismertem volna. A fiús mersz és kellem, persze, teljesen eltűnt belőle. De a feje most még inkább egy oroszlánéhoz hasonlított; a haja még mindig dús volt, szőke és hullámos; nem változtatta el a sűrű, göndör szőke szakáll sem, melyet a betegsége alatt növesztett. Még mindig robusztusnak és életerősnek látszott: Szeme tompán fénylett, dünnyögött magában, de nem szavakat, csupán értelmetlen szótagokat motyogott.

Van Rieten 1Etcham segítségével kitakarta és szemügyre vette. Ahhoz képest, hogy milyen régóta van ágyhoz kötve, jó erőben volt. Sebhelyeket csak a térde körül, a vállán és a mellén lehetett látni. Térdét kerekded forradások borították, s a vállain is volt belőlük egy-egy tucat, vagy még több. Nyílt seb csupán kettő vagy három volt, további négy vagy öt épp hogy gyógyulni kezdett. Két friss kelés látszott rajta, mindkét mellkasán egy: a bal oldali fejlettebb és duzzadtabb. Nem hasonlítottak karbunkulusra, inkább mintha valami tompa és kemény bújt volna keresztül a viszonylag egészséges húson és bőrön, nem okozva jelentősebb gyulladást.

– Én ezeket nem vágnám fel – mondta Van Rieten, és Etcham helyeselt.

Megigazították, rendbe tették amennyire csak lehetett, aztán közvetlenül napnyugta előtt ismét benéztünk hozzá. A hátán feküdt, mellkasa még mindig szélesnek, masszívnak tűnt, de mintha bódulatban lett volna. Etchamet ott hagytuk vele, és a szomszédos kunyhóba mentünk, amelyet Etcham jelölt ki számunkra. Az őserdő megszokott zajai vettek körül, és hamarosan mély álomba merültem.

5.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy éberen fülelek a szuroksötétben. Két hangot hallottam, az egyik Stone-é volt, a másik furcsán sziszegett és zihált. Stone hangját sok év távolából is megismertem. A másik azonban semmire sem emlékeztetett. Halkabban szólt, mint egy újszülött sírása, mégis olyan átható volt, mint egy rovar percegése. Van Rieten is mocorgott a sötétben; kölcsönösen konstatáltuk, hogy ébren vagyunk. Etchamhez hasonlóan én is keveset értettem balunda nyelven, de egy-két szót azért ki tudtam venni. A hangok egymást váltogatták, időnként szünet támadt a kettő között. Aztán hirtelen mindkettő egyszerre szólalt meg. Stone mély baritonja telten zengett, mintha csak teljesen egészséges lett volna, és az a másik hihetetlenül ciripelő fejhang vele egy időben hadarta a magáét; mint két veszekedő, akik túl akarják kiabálni egymást. .

– Ezt nem bírom tovább – mondta Van Rieten. – Gyerünk, nézzük meg.

Nála volt az egyik zseblámpa. Körbetapogatta, megnyomta a gombot és intett, hogy kövessem. A kunyhó előtt jelt adott, hogy maradjak csendben, és ösztönösen kikapcsolta a fényt, mintha a látás nehezítené a hallgatózást.

A teherhordók parázsló tábortüzéből bágyadt fény esett ránk, ettől eltekintve teljes sötétségben álltunk; a fákon alig tört át a csillagok fénye, a folyó halkan morajlott. A két hang egyszerre szólalt meg, aztán a ciripelés hirtelen metsző fütyülésbe váltott, mely leírhatatlanul tört keresztül Stone rekedt szóáradatán.

– Úristen – kiáltott fel Van Rieten. Hirtelen fényt gyújtott.

Etchamet ott találtuk mély álomba merülve, kimerülten a sok nyugtalankodástól és a rendkívüli menetelés erőfeszítéseitől; most, hogy a teher az ő válláról bizonyos értelemben Van Rietenére tevődött át, teljesen eleresztette magát. Még az arcába tűző fény sem ébresztette fel.

A fütyülés abbamaradt, és újra a két korábbi hang hallatszott. Mindkettő Stone függőágyából jött, ahol úgy feküdt a rávetülő fehér fényben, ahogyan ott hagytuk, csak a karjait lökte a feje fülé és a kötéseket tépte le a melléről.

A jobb mellén levő kelés kifakadt. Van Rieten ráirányította a fényt, és tisztán láttunk mindent. Egy fej nőtt ki a húsából, ugyanolyan, mint azok a szárított példányok, melyeket Etcham mutatott nekünk. Mintha egy balunda fétisember fejének miniatűr mása lett volna. Bőre fekete volt, csillogó fekete, akár a legfeketébb afrikai bőr; gonosz, apró szemefehérjét ide-oda forgatta és a még ilyen parányi arcon is visszataszítóan duzzadt vörös ajkai közül kivillantotta mikroszkopikus fogait. Göndör, gyapjas hajjal borított csöpp koponyáját rosszindulatúan ingatta, s közben szüntelenül fecsegett azon az érthetetlen fejhangon. Stone elcsuklóan motyogott valamit a halandzsára.

Van Rieten elfordult Stone-tól, és némi nehézség árán felébresztette Etchamet. A félig még kábult Etcham némán bámulta a jelenést.

– Látta, hogy levág két duzzanatot? – kérdezte Van Rieten.

Etcham nem tudott szólni, csak bólintott.

– Nagyon vérzett? – kérdezte Van Rieten.

– Alig – válaszolta Etcham.

– Fogja le a karját – utasította Van Rieten.

Felemelte Stone borotváját, és átnyújtotta nekem a zseblámpát. Stone semmi jelét nem adta, hogy érzékelné a fényt, vagy azt, hogy ott vagyunk. Csak az apró fej visított és acsargott ránk.

Van Rieten keze biztos volt, a borotvasuhintás egyenletes és pontos. Stone meglepően kevéssé vérzett, és Van Rieten bekötözte a sebét, mintha csupán zúzódás vagy karcolás lett volna.

Stone abban a pillanatban elnémult, mikor a belőle burjánzott fejet levágták. Miután minden tőle telhetőt megtett Stone-ért, Van Rieten kitépte kezemből a lámpát. Felkapott egy fegyvert, és a földet fürkészte az ágy körül, majd egyszer-kétszer gonoszul lesújtott a puskatussal.

Visszatértünk a kunyhónkba, de jószerével le se tudtam hunyni a szememet.

6.

Másnap dél körül, fényes nappal hallottuk meg a két hangot Stone kunyhójából. Az őrködéssel megbízott Etchamet álomba merülve találtuk. A bal oldali duzzanat is kifakadt és egy, a korábbihoz hasonló, visongó és acsarkodó fej tűnt fel benne. Etcham felébredt, és mindhárman szótlanul, üres tekintettel álltunk az ágy körül. Stone rekedtes hangon feleselt a torz lénnyel.

Van Rieten előrelépett, felemelte Stone borotváját és letérdelt az ágy mellé. A parányi fej rávicsorgott.

Stone ekkor váratlanul angolul kezdett beszélni.

– Ki vagy te itt a borotvámmal?

Van Rieten visszahőkölt és felállt.

Stone szeme most tiszta volt és csillogó; körbepásztázta a kunyhót.

– A vég – mondta. – Felismerem: ez a vég. Mintha Etchamet látnám, úgy, mint az életben. És Singleton! Ó, Singleton! Ifjúkorom szellemei, jöjjetek, nézzétek, amint eltávozom! És te, fekete szakállú furcsa kísértet a borotvámmal! Távozzatok mindannyian!

– Nem kísértet vagyok, Stone – próbáltam válaszolni. – Hanem hús-vér ember. Etcham és Van Rieten is az: Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtad.

– Van Rieten – kiáltott fel. – Jobb kezekbe kerül a művem. Szerencse kísérjen utadon, Van Rieten.

Van Rieten közelebb lépett hozzá.

– Csak egy percig maradj nyugton, öregfiú – mondta csillapítóan. Csak egyetlen nyisszantás.

– Sok ilyen nyisszantást tűrtem el nyugodtan – felelte Stone egészen tisztán. – Engedj. Engedd, hogy úgy haljak meg, ahogyan én akarok. A hidra, az semmi ehhez képest. Levághatsz tíz, száz, ezer fejet, de az átok eltörölhetetlen, nem teheted semmissé. Ami a csontokba ette magát, az nehezebben távozik a húsból, mint ami ott tenyészik. Többé ne vágj belém. Ígérd meg!

Hangjába visszatért ifjúkorának régi, méltóságteljes tónusa, és ez még Van Rietent is megingatta, ahogy mindig mindenkit megingatott.

– Megígérem – mondta Van Rieten.

Mihelyt kiejtette e szavakat, Stone tekintete újra ködbe borult.

Mindhárman köré ültünk és figyeltük, hogy nő ki a húsából az undok, makogó torz lény, s hogyan nyúlik ki belőle két ocsmány, vézna kis fekete kar. A valószínűtlenül csöpp kis körmök alig észrevehető holdacskái tökéletesen illeszkedtek a húshoz, a tenyéren lévő rózsaszín folt ocsmány módon valóságos volt. A karok hadonásztak és a jobb kéz Stone szőke szakálla felé kapkodott.

– Én ezt nem bírom – kiáltott fel Van Rieten, és újra felemelte a borotvát.

Stone szeme tüstént kinyílt, tekintete kemény volt és villogó.

– Van Rieten megszegi a szavát? – mondta lassan, tagoltan. – Soha!

– De segítenünk kell magán – lihegett Van Rieten.

– Engem már se megsegíteni, se megsérteni nem lehet – mondta Stone. – Eljött az órám. Nem más hozta rám ezt az átkot; belőlem nőtt ki, mint itt ez a szörnyűség. És most elmegyek.

Szeme becsukódott, és mi tehetetlenül álltunk, miközben a hozzánőtt alak élesen sivító hangokat prüszkölt.

Egy perccel később Stone újra megszólalt.

– Minden nyelvet beszélsz? – kérdezte gyorsan.

És a pöttöm kinövés váratlanul angolul felelt:

– Aha, nagyon is, mindent, amit te – öltötte rá mikroszkopikus nyelvét, miközben ajkai vonaglottak és bólogatott. Láttuk, amint vézna oldalán a szálvékony bordák megemelkedtek a lélegzetvételtől.

– Hát nem tud megbocsátani nekem? – kérdezte Stone tompa, fojtott hangon.

– Nem, amíg zsombék nem nő a ciprusfákon – vinnyogta a fej. Amíg csillagok fénylenek a Pontchartrain tó felett, nem bocsát meg. Akkor Stone egyetlen mozdulattal az oldalára fordult. Egy pillanattal később halott volt.

Mikor Singleton hangja elnémult, a szobában egy ideig csend honolt. Egymás lélegzetét is hallottuk. A tapintatlan Twombly szólalt meg először.

– Feltételezem – mondta –, hogy levágta a csöppséget és elhozta spirituszban.

Singleton zord tekintetet vetett rá.

– Úgy temettük el Stone-t – válaszolta –, ahogy meghalt, csonkítatlanul.

– De hát – folytatta a gátlástalan Twombly – ez az egész eset hihetetlen.

Singleton megmerevedett.

– Nem is reméltem, hogy hinni fog nekem – mondta. – Megmondtam az elején: noha hallottam és láttam, amikor visszagondolok rá, magam se hiszem el.

Máté J. György fordítása