Vörös szoba, A

Eredeti cím: Red Room, The (Ghost of Fear, The)

1 525

Szerző: Herbert George Wells • Év: 1896

– Megnyugtathatom – jelentettem ki –, kísértet legyen a talpán, amelyik engem megijeszt!

Kezemben a pohárral megálltam a kandalló előtt. – De csakis a maga jószántából – mondta a sorvadt karú férfi, és sanda pillantást vetett rám.

– Megértem már huszonnyolc évet – folytattam –, de eddig még soha egy árva kísértetet sem láttam.

Az üldögélő öregasszony mereven bámult a tűzbe, fakó szeme egészen tágra nyílt.

– Hát igen – szólt közbe –, megért már huszonnyolc évet, de azt hiszem, házat se látott még ilyet. Hisz aki mind össze huszonnyolc éves, arra még tenger sok látnivaló vár. – Lassan ingatni kezdte a fejét. – Tenger sok látni– meg bánnivaló.

Félig-meddig az volt a gyanúm, hogy az öregek a maguk dünnyögő bizonykodásával túlozni szeretnék házuk kísérteties rémségeit. Üres poharamat az asztalra tettem, körülnéztem a szobában, s egy futó pillanatra megláttam tulajdon kurtára nyomorodott, lehetetlenül szélesre torzult képmásomat a szoba mélyén, az öreg, kancsi tükörben.

– Nos – vetettem oda –, ha pedig csakugyan látok valamit ma éjszaka, azzal is okosabb leszek. Lévén hogy minden elfogultság nélkül vágok bele a dologba.

– És csakis a maga jószántából – ismételte el újra a sorvadt karú férfi.

A folyosó felől csoszogó lépéseket hallottam, bot koppanását a kövezeten, az ajtó megcsikordult, s belépett egy másik, még az elsőnél is ráncosabb, görnyedtebb, vénebb öregember. Mankóra támaszkodva vonszolta magát, szemét ellenző takarta el, félig nyitott alsó ajka petyhüdten, rózsaszínűen fittyedt le hibás, sárga fogairól. Egyenesen az asztal szemközti oldalán álló karosszékhez vánszorgott, nehézkesen lezöttyent, és köhögni kezdett. A sorvadt karú férfi csak egy kurta, undorodó pillantást vetett a jövevényre; az öregasszony tudomásul sem vette, hogy belépett, szemét továbbra is mereven a tűzre szegezte.

– Ahogy mondtam, csakis a maga jószántából – szólalt meg a sorvadt karú férfi, mihelyt elcsitult kissé a köhögés.

– Igen, a magam jószántából – válaszoltam.

Az ellenzős öreg csak ekkor vette észre jelenlétemet, s egy pillanatra hátracsavarta és oldalt hajtotta fejét, hogy megszemléljen. Egy villanásig láttam apró, élénk, gyulladásos szemét. De máris folytatta a köhögést-harákolást.

– Miért nem iszik? – kérdezte a sorvadt karú férfi, és eléje tolta a sört. Az ellenzős töltött magának egy pohárral, de annyira reszketett a keze, hogy több mint a felét kilötyögtette az asztallapra. Irdatlan árnyéka a falhoz lapult, s majmolta mozdulatait, amint töltött és ivott. Hogy őszintén bevalljam, nemigen készültem fel ezekre a csudabogár házőrzőkre. Véleményem szerint a vénülésben amúgy is van valami embertelen, valami alattomos és atavisztikus; úgy látszik, mintha az öregekből napról napra, szinte észrevétlenül szivárognának el az emberi tulajdonságok. Ezek hárman pedig éppenséggel kellemetlen érzéseket keltettek bennem rideg hallgatásukkal, görnyedt tartásukkal, meg azzal a nyilvánvaló rosszindulattal, amelyet irántam és egymás iránt tanúsítottak.

– Kérem – szólaltam meg –, legyen szíves, mutassa meg azt a kísértetszobát, ott szeretnék kényelembe helyezkedni. A köhögős öreg olyan hirtelen fordította hátra a fejét, hogy szinte megijesztett, s ismét rám pillantott az ellenző alól kivörösödött szemével; de válaszolni egyikük sem válaszolt. Vártam egy percig, s közben hol az egyikre, hol a másikra néztem.

– Ha lenne szíves megmutatni a kísértetszobát – kezdtem újra, kissé emeltebb hangon –, megkímélném önöket attól a terhes kötelességtől, hogy szórakoztassanak.

– Az ajtó előtt, a kövön talál gyertyát – felelt a sorvadt karú férfi, és közben a lábamat nézte. – De ha csakugyan a vörös szobába óhajt menni ma éjszakára...

(– Ma éjszakára – örökös éjszakára! – motyogott a vén asszony.)

– ...egyedül kell odamennie.

– Nagyon helyes – vágtam rá. – És hogyan jutok oda? – Végig az átjárón – magyarázta a sorvadt karú férfi –, amíg egy ajtóhoz nem ér, ha azon bemegy, egy csigalépcsőt talál, a lépcső közepe táján a pihenőről újabb ajtó nyílik, posztóval van párnázva. Ott menjen be, aztán végig a hosszú folyosón, és baloldalt, a lépcső fölött van a vörös szoba.

– Jól értettem? – kérdeztem, és megismételtem magyarázatát. Valami apróságot illetően kiigazított.

– És ön csakugyan oda szándékozik menni? – érdeklődött az ellenzős öreg, és harmadszor is rám nézett, megint azzal a nyakatekert, természetellenes fejmozdulattal.

(– Ma éjszakára – örökös éjszakára! – motyogott az öregasszony.)

– Hisz ezért utaztam ide – feleltem, és elindultam az ajtó felé. Mozdulatomra az ellenzős öreg feltápászkodott, botorkálva megkerülte az asztalt, hogy közelebb kerüljön mintegy a többiekhez és a tűzhöz. Az ajtónál visszafordultam, rájuk néztem, és láttam, szorosan. egymás mellett állnak, sötét tömb a tűz ellenfényében, s mindhárman rám merednek a válluk fölött, valami fürkésző kifejezéssel elaggott ábrázatukon.

– Jó éjt – köszöntem, és kinyitottam az ajtót.

– Csakis a maga jószántából... – szólt utánam a sorvadt karú férfi.

Az ajtót sarkig tárva hagytam, míg a gyertya tisztességesen meg nem gyulladt, aztán becsuktam, és végigbaktattam a hideg, visszhangos folyosón.

Be kell valljam, hogy ez a három vén nyugdíjas, akiket az úrnő a kastély őrizetével megbízott, meg a sötét tónusú ósdi bútorokkal telerakott gondnoki lakás, ahol összegyűltek, meglehetősen hatott rám, jóllehet erősen igyekeztem megőrizni tárgyilagosságomat. Úgy látszott, mintha ők hárman más korhoz tartoznának, valami sokkal régebbihez olyan korhoz, amelyben a szellemhistóriák még mások voltak, mint a mi korunkban, sokkal bizonytalanabbak; olyan korhoz, amikor még hinni lehetett az előjelekben, a boszorkányokban, és legfőképpen abban, hogy léteznek kísértetek

Hisz ők hárman valóságos mivoltukban is szinte fantomszerűek voltak, még ruhájuk szabását is mintha valami halott agy tervezte volna. Kísérteties volt szobájuk berendezése, díszítése – rég elenyészett emberek ötletei, akik valóban inkább csak kísértettek, semmint éltek ebben a mai világban. De aztán erőt vettem magamon, s elnyomtam magamban az efféle gondolatokat. A hosszú, huzatos, föld alatti folyosó sötét volt és barátságtalan, gyertyám. meg-meglobbant, hol lekushasztotta, hol felrebbentette az árnyakat. A visszhang fel-alá mászkált a csigalépcsőn, egy árnyék méltóságteljesen nyomon követett, s egy másik előttem szállt felfelé a sötétségbe. Megérkeztem a pihenőhöz, s egy pillanatra megálltam hallgatózni, mert mintha valami suhogás ütötte volna meg a fülemet; miután megbizonyosodtam arról, hogy tökéletes csend van, benyitottam a párnázott ajtón, és ott álltam a folyosón.

Várakozásomhoz képest meglehetősen semmitmondóan hatott, főként a holdfény miatt, amely beáradt a hatalmas lépcsőház jókora ablakán, és mélyfekete árnyékba vagy ezüstlő fényözönbe öltöztetett mindent. Tökéletes rend volt, mintha csak tegnap hagyták volna el a házat, nem pedig tizennyolc hónappal ezelőtt. A fali gyertyatartókban gyertyák sorakoztak, és akármennyi por rakódott le a kárpitokon meg a fényezett padlón, oly egyenletesen oszlott el, hogy a holdfényben láthatatlan maradt: Már indulófélben voltam, amikor egyszerre megtorpantam. Fenn, a lépcsőfordulón egy bronz szoborcsoport állt, amelyet a fal kiszögellése eltakart előlem, de árnyéka bámulatos élességgel rajzolódott ki a fehér falburkolaton, és azt a benyomást keltette bennem, mintha valaki kuporogna ott, hogy aztán orvul rám támadjon. Csak álltam dermedten, tán fél percig is. Aztán a zsebembe nyúltam, megmarkoltam revolveremet, nekieredtem, de nem sikerült egyebet felfedeznem, csupán egy holdfénytől csillogó Ganümedészt a sassal. Ez az esemény kis időre helyrebillentette az idegeimet, úgyhogy a gyöngyház berakásos asztalkán álló porcelán kínai, amelyik némán ingatni kezdte a fejét, amint elhaladtam mellette, jószerivel meg sem rémített.

A vörös szoba ajtaja és a hozzávezető néhány lépcsőfok egy meglehetősen sötét sarokba esett. A gyertyával szép sorban odavilágítottam mindenhová, hogy alaposan kiismerjem a beugrót, ahol álltam, mielőbb kinyitottam volna az ajtót. Ez volt tehát az a hely, gondoltam, itt találták meg az elődömet, s amint eszembe jutott ez a történet, hirtelen valami balsejtelem nyilallt belém. Vállam fölött visszanéztem a holdfényben fürdő Ganümedészre, s így, félig a lépcsőpihenő sápatag csendje felé fordított arccal, gyorsan-gyorsan kinyitottam az ajtót.

Beléptem, az ajtót becsuktam magam után, s ráfordítottam mindjárt a kulcsot is, amelyet ott találtam a zárban; aztán a gyertyát magasra emelve megálltam, hogy szemügyre vegyem virrasztásom színhelyét, a Lorraine kastély nagy vörös szobáját, ahol az ifjú herceg halálát lelte. Illetve pontosabban: ahol haldokolni kezdett, mivel még sikerült kinyitnia az ajtót, s onnan zuhant le fejjel előre azon a lépcsőn, amelyen épp az imént jöttem fel. Így ért véget ugyanis az ő virrasztása, merész próbálkozása, hogy megtörje a kísértethagyományát; s úgy vélem, soha még agyvérzés nagyobb szolgálatot nem tett a babonának. De más históriák is fűződtek a szobához, sokkal régebbiek, kezdve az összes történet kiindulópontjánál, annál a félig hihető mesénél a félénk fiatalasszonyról, aki szörnyet halt, mikor férje tréfából ráijesztett. Ami azt illeti, elég volt körülnézni ebben a hatalmas, sötét szobában, ezeken az árnyékba merült ablakmélyedéseken, beugrókon és alkóvokon, máris érthetővé váltak a legendák, melyek feketéllő zugaiban, tenyészhomályában burjánzottak. A szoba végtelenjében gyertyám csupán parányi lángnyelvecske volt, túlsó felébe már át sem hatolt, apró fényszigete körül titkok és képzelgések egész óceánja hullámzott érintetlenül.

Úgy döntöttem, hogy azonnal hozzálátok a helyiség módszeres felderítéséhez, és szétoszlatom a sötétség sugallta, hóbortos rémképeket, még mielőtt úrrá lennének rajtam. Miután meggyőződtem arról, hogy az ajtó jól be van zárva, járkálni kezdtem a szobában, Körülvizslattam minden egyes bútordarabot, felhajtottam az ágyterítőket, sőt, a függönyöket is szétnyitottam az ágy körül. Felhúztam az ablakredőnyöket, s mielőtt becsuktam a spalettákat, egyenként megvizsgáltam minden ablakzárat, leguggoltam, és felkandikáltam az üres kandallókürtő sötétségébe, végigtapogattam a sötét tölgyfaborítás minden hüvelykjét, hogy nincs-e valahol titkos nyílás mögötte. Két nagy tükör is függött a szobában, mindkettő mellett egy-egy pár falikar, gyertyákkal, de egész csomó gyertya állt porcelán tartókban a kandalló párkányán is. Az összeset meggyújtottam, sorban egymás után. A kandallóba be volt készítve a tüzelő – az öreg gondnok nem várt figyelmessége –, és én rögtön alágyújtottam, hogy a legcsekélyebb okom se legyen vacogásra; amikor pedig már derekasan lobogott a tűz, háttal fordultam felé, és újra szemügyre vettem a szobát. Egy kretonhuzatos karosszék meg egy asztal segítségével amolyan barikádfélét is rögtönöztem magam elé, arra tettem a pisztolyomat, hogy a kezem ügyében legyen. Az alapos felderítőmunka határozottan javamra szolgált, de azért még mindig úgy éreztem, hogy a távolibb részeket borító homály meg a szoba tökéletes csöndje is képzelődésre ösztönöz. A tűz ropogásának, pattogásának visszhangjában én bizony nem találtam semmi vigasztalót. S amint ez oly könnyen megtörténik, ha csend és magány veszi körül az embert, az alkóvban, de főként az alkóv mélyén sűrűsödő árnyék megmagyarázhatatlan módon életre kelt, s valami különös, ólálkodó élőlényt sejtetett. Végül, már csak a magam megnyugtatására, fogtam a gyertyát, odamentem, és meggyőződtem arról, hogy nincs ott az égvilágon semmi. A gyertyát mindenesetre leállítottam az alkóv padlójára, és ott is hagytam.

Ekkorra már meglehetősen feszült idegállapotba kerültem, noha józan meggondolás szerint erre különösebb okom nem volt. Mindamellett az eszem tisztán működött. Teljes meggyőződéssel hittem abban, hogy semmiféle természetfeletti dolog nem történhet velem, s hogy az időt töltsem, néhány rímet kalapáltam össze a szoba eredeti legendájáról, Ingoldsby modorában. Egy darabig hangosan is beszéltem, de a visszhang nem volt kellemes. Hasonló meggondolásból hamarosan abbahagytam azt a csevegést is, amelyet a s szellemek és a kísértetjárás képtelenségéről folytattam önmagammal. Ezután a földszint három vén és torz lakója jutott eszembe, s megpróbáltam ezen a témán töprengeni. De zavartak a szoba komor mélyvörösei és éjfeketéi; még hét szál gyertya sem oszlatta el a sötétséget. Azt, amelyik az alkóvban állt, meg-meglibbentette valamiféle légvonat, s a fény villózása szakadatlanul mozgatta-cserélgette az árnyékokat és a félhomályt. Miközben azon morfondíroztam, hogy hogyan oldhatnám meg a dolgot, eszembe jutottak a gyertyák, amelyeket a folyosón láttam, s némi nekirugaszkodással, markomban egy gyertyával, ki is léptem a holdfényre, az ajtót nyitva hagytam, és tüstént behoztam vagy tíz darabot. Beleragasztottam őket a szoba szegényes díszéül szolgáló különféle porcelánmütyűrökbe, valamennyit meggyújtottam, aztán szétrakosgattam ide-oda, ahol legsűrűbb volt a sötétség; néhányat a padlóra, másokat az ablakmélyedésekbe, míg végül sikerült úgy elrendeznem tizenhét szál gyertyát, hogy nem maradt egyetlen tenyérnyi hely sem a szobában, ahová legalább az egyik ne vetett volna valamelyes fényt. Az is megfordult a fejemben, hogyha netán csakugyan betoppanna egy kísértet, figyelmeztetnem kéne, nehogy felrúgja valamelyiket. Most aztán igazán tündöklő fényárban úszott a szoba. Volt valami nagy-nagy derű és biztonság ezekben az apró, libegő lángocskákban, a kanócokkal való bíbelődés pedig lekötött, és megadta az idő múlásának biztonságérzetét.

És mégis, akárhogyan is volt, súlyosan rámnehezedett az előttem álló virrasztás tudata. Valamivel éjfél után történt, hogy az alkóvban álló gyertya egyszerre csak kialudt, és a fekete árnyék visszaszökkent régi helyére. Nem láttam kialudni: egyszerűen csak hátrafordultam, és szemembe ötlött a terpeszkedő sötétség, úgy, ahogy az ember összerezzen, és észreveszi, hogy váratlanul egy idegen áll mellette.

– Istenuccse! Jó kis huzat van itt! – kiáltottam fel hangosan.

Azzal felkaptam a gyufát az asztalról, és szép komótosan keresztülmentem a szobán, hogy újra kivilágítsam azt a sarkot is. Az első gyufaszál nem akart meggyulladni, de amikor a másodikkal végre boldogultam, mintha valami villanást láttam volna az előttem levő falon. Önkéntelenül hátrafordítottam a fejemet, és megállapítottam, hogy a kandallóhoz állított asztalkán kialudt a két gyertya. Gyorsan felálltam.

– Fura! – mondtam. – Lehetséges, hogy magam oltottam el, pillanatnyi szórakozottságomban?

Visszasétáltam, meggyújtottam az egyiket, s közben világosan láttam, hogy az egyik tükör jobb oldalán levő falikarban a gyertya hunyorogni kezd, majd szabályosan kialszik ,sőt, rögtön utána a párja is. Itt aztán nem volt semmi tévedés. A láng összezsugorodott, mintha egy hüvelyk– és egy mutatóujj hirtelen összecsippentette, s csak akkor eresztette volna el a kanócot, amikor már sem nem izzott, nem is füstölt, csak feketedett. S amíg szájtátva bámultam, az ágy lábához állított gyertya is kihunyt, és a sötétség, úgy látszott, ismét egy lépéssel közelebb nyomult hozzám.

– Lehetetlen! – kiáltottam, mire előbb egy, aztán még egy gyertya lobbant ki, ezúttal a kandalló párkányán.

– Mi van itt? – rikoltottam fel, valahogy túl magasan és hamisan csengő hangon. Ekkor a ruhásszekrényen álló gyertya aludt ki, és rögtön követte az is, amelyiket épp az imént gyújtottam meg újra az alkóvban.

– Nyugalom! – mondtam. – Gyertyák felvétetnek – próbáltam tréfálkozni, félig-meddig már hisztériásan, s közben előkapartam egy szál gyufát, hogy meggyújtsam a kandalló párkányán állókat. A kezem azonban úgy remegett, hogy kétszer is lesiklott a durva papírról. De amint a kandallópárkány felmerült végre a sötétségből, a túlsó ablakmélyedésben aludt ki két gyertya. Csakhogy nekem sikerült még ugyanazzal a szál gyufával meggyújtanom a nagyobbik tükörnél levőket, meg azokat is, amelyek az ajtó közelében, a padlón álltak, vagyis átmenetileg mintha győzedelmeskedtem volna a kihunyó tüzek fölött. Ámde ekkor, szinte sorozatban, egyszerre négy láng aludt ki a szoba különböző pontjain, mire remegő sietséggel újabb gyufát gyújtottam, majd tétován megálltam, mert azt sem tudtam, melyikkel kezdjem.

Amíg ácsorogtam nagy határozatlanul, az asztalon világító két gyertya is elaludt, mintha láthatatlan kéz oltotta volna el. A rémület sikolyával szökkentem az alkóvhoz, az alkóvtól a sarokba, onnan pedig az ablakmélyedéshez, és már hármat sikerült meggyújtanom, amikor a kandallónál újabb kettő lobbant ki; erre hathatósabb módszerrel próbálkoztam, a sarokba hajítottam a vaspántos díszdobozkát a gyufával, és felkaptam az ágy mellől a gyertyatartót. Ezzel megszabadultam ugyan a piszmogó gyufagyújtogatástól, de hiába minden: a lángok most is csak ki-kialudtak, s a rettegett árnyak, melyekkel küszködtem, visszatértek, felémkúsztak, hol ezen, hol azon az oldalamon nyertek egy– egy lépés előnyt. Egészen olyan volt, mint amikor szakadozott viharfelhő takarja el a csillagokat. Egy pillanatra fel– felcsillan olykor még egyik-másik, aztán végérvényesen eltűnik. Ekkor már szinte őrjöngve rettegtem a közeledő sötétségtől, és elveszítettem minden önuralmamat. Lihegve ziláltan ugrándoztam egyik gyertyától a másikhoz, reménytelen küzdelmemben a könyörtelenül előnyomuló támadás ellen. Combomat belevertem az asztalba, feldöntöttem egy széket, megbotlottam, elvágódtam és estemben magammal rántottam az asztalterítőt. Gyertyám messzire elgurult, de mihelyt feltápászkodtam, felkaptam egy másikat. Csakhogy ezt amint lecsaptam az asztalra, hirtelen mozdulatom folytán nyomban kialudt, s a maradék kettő azonmód követte. De a szobában még mindig terjengett némi fény, valami vörhenyes ragyogás, amely elriasztotta tőlem az árnyakat. A tűz! Hát persze, hisz bedughatom a rács között a gyertyát, és újra meggyújthatom!

Arra fordultam, ahol a lángok járták táncukat az izzó parázs között, s vöröslő visszfényt vetettek a bútorokra; de alig tettem néhány lépést a rostély felé, a lángok szemérmetlenül összezsugorodtak, elenyésztek, a visszfények összefolytak, és nyomuk veszett, s mire bedugtam a gyertyát a rácson, rám csukódott a sötétség, mint a pilla a lezáruló szempárra; beburkolt fojtó ölelésébe, megvakított és szétmorzsolta agyamban a józan értelem végső maradványait is. A gyertya kihullott kezemből. Lóbálni kezdtem a karomat hiábavaló erőlködésemben, hogy elhessegessem ezt a nyomasztó feketeséget, aztán kieresztettem a hangomat, és elüvöltöttem magam – egyszer, kétszer, háromszor. Aztán, azt hiszem, valahogy talpra kecmeregtem. Emlékszem, hirtelen eszembe jutott a holdsütötte folyosó, és leszegett fejjel, karomat arcom elé tartva rohanni kezdtem az ajtó felé.

Csakhogy azt már elfelejtettem, hogy az ajtó pontosan hol van, és teljes erővel nekivágódtam az ágy sarkának. Visszatántorodtam, megfordultam, s hol ennek, hol annak a terjedelmes bútordarabnak rohantam neki. Csak homályosan emlékszem, hogyan zúztam össze magam, míg fel-alá rohangáltam a sötétben, hogyan küszködtem görcsösen, ordítoztam vadul, miközben ide-oda száguldoztam, és arra is, hogy végül erős ütés érte a homlokomat, iszonyodva éreztem, hogy zuhanok, s hogy ez a zuhanás egy örökkévalóságig tart; majd arra az utolsó, dühödt erőfeszítésre, hogy talpra álljak – de ezenkívül nem emlékszem semmi másra.

Fényes nappal volt, mikor kinyitottam a szememet. Fejemet valaki vastagon bepólyálta, és a sorvadt karú férfi éppen az arcomat vizsgálgatta. Körülnéztem, iparkodtam visszaemlékezni, hogy mi történhetett, de jó ideig semmi sem jutott eszembe. A szoba sarka felé fordultam, megpillantottam – már egyáltalán nem homályosan – az öregasszonyt, amint egy kis kék fiolából valami orvosságot csöpögtet egy pohárba.

– Hol vagyok? – kérdeztem. – Úgy rémlik, mintha láttam volna már magukat, de sehogy sem emlékszem, hogy kicsodák.

Aztán elmondták, én meg úgy hallgattam, mint valami mesét a kísértetjárta, vörös szobáról.

– Hajnalban találtunk önre – mesélte a sorvadt karú férfi –, csupa vér volt a szája meg a homloka.

Csak lassan, nagyon lassan sikerült visszaemlékeznem éjszakai élményemre. – Nos – kérdezte az öregember –, most már elhiszi, hogy a szobában kísértet jár?

Úgy szólt hozzám, mint aki bánkódik barátja fölsülésén nem voltam többé betolakodott idegen.

– Igen – feleltem –, a szobában csakugyan kísértet jár. – És ön látta is. Mi meg, akik itt éltük le egész életünket, soha nem láttuk szemtől szembe. Mert hát mi sose mertünk... Ugyan, mondja már meg, igaz, hogy az öreg, gróf az, aki...

– Nem – mondtam –, nem ő.

– Hát nem megmondtam magának – szólalt meg az öreg hölgy, kezében a pohárral. – Dehogyis ő, hanem az a szerencsétlen fiatal grófnő, akire ráijesztettek... – Az sem – mondtam. – Nem jár abban a szobában sem a gróf szelleme, sem a grófnőé, sem semmiféle más kísérte hanem valami rosszabb, még annál is rosszabb...

– Hát micsoda? – kérdezték.

– A rosszak rossza, a legnagyobb rossz, ami csak megkísértheti a szegény halandó embert – feleltem –, és ez: Félelem, a maga csupasz valóságában. A Félelem, amely nem akar látni fényt, nem akar hallani hangot, nem tűr meg a józan értelmet, süketté tesz, megőrjít és eltipor. A Félelem követett nyomon a folyosón, a félelem harcolt velem ott a szobában...

Elhallgattam. Csend volt egy darabig. Megtapogatta fejemen a kötést.

Aztán az ellenzős öregember sóhajtott egyet, és megszólalt:

– Úgy bizony – mondta. – Tudtam én, hogy ő volt az. A Sötétség Hatalma. Hogy is lehetne egy nőről ilyen gyalázatosságot feltételezni! A félelem ólálkodik ott mindenütt Találkozhatsz vele még nappal is, akár tündöklő nyári nap fényben is, ott leskel a függönyök mögött, a kárpit alatt, mögéd szegődik, hiába fordítsz hátat neki. Ha leszáll a sötétség, végigsurran a folyosón, nyomon követ, úgy, hogy vissza sem mersz fordulni. Igen, annak az asszonynak a szobájában a Félelem ütött tanyát – a fekete Félelem, és nem is távozik onnan, amíg csak áll ez a ház, a bűn otthona.

Sárközy Olga fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

Fefce

Dátum: 2005-06-22 00:00:00
 

aranyos

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre