I.

Köztudott dolog, hogy a régi Manton házban kísértetek járnak. Nincs olyan elfogulatlan személy a vidéken, még a szomszédos városban, Marshallban sem, aki kételkedne ebben. Csak egyes korlátolt alakok hitetlenkednek. A kisváros lapja, a Haladás egy sokoldalúan felhasználható szóval roppant finoman „különcnek” nevezi az ilyeneket. Kétféle bizonyíték is van arra, hogy a házat kísértetek látogatják: tárgyilagos és szavahihető szemtanúk vallomásai, és maga a ház. Az első csoportba tartozó érveket számtalan jogcímen megtámadhatják és elvethetik a nagyokosok, azonban valamennyi látható bizonyíték kézzelfogható és kétségbevonhatatlan.

Először is, a Manton házban több mint tíz éve nem lakik halandó lélek, a ház és a melléképületek lassacskán porladoznak. Józan ésszel már csak ezt a körülményt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy mérföldnyire van a város szívétől, nem messze Marshall legkihaltabb részétől, a Harriston Road környékétől. Jobb időket is látott, valaha gondozott gazdaság vette körül, egy-két rövid szakaszon még most is áll a major korhadó kerítése. A jórészt tövises bokrokkal benőtt, ugarrá vált, kőkemény föld már régóta nem látott ekét. Maga az épület még viszonylag tűrhető állapotban van, bár az időjárás viszontagságai eléggé megviselték, és jócskán találna munkát rajta egy üveges; a közelben lakó kisfiúk azonban tanúsíthatják, hogy egyáltalán nem annyira hasznavehetetlen, hogy feltétlenül lakatlannak kellene lennie. A ház emeletes; alaprajza majdnem szabályos négyzet. Elöl egyszárnyú kapun lehet bejutni, kétoldalt egy-egy bedeszkázott ablak látható. Az emeleti ablakok viszont szabad bejárást engednek fénynek és esőnek egyaránt. Körös-körül mindenütt vadon nő a fű és a gaz, elszórtan néhány lombos fa, amelyek egy kicsit a szelet is felfogják, és mind egy irányba dőlnek, mintha rajtra készen, el akarnának szaladni. Egyszóval ahogy a város humoristája a Haladás hasábjain leszögezte: „az adott premisszákból egyetlen logikus következtetés vonható le – a Manton ház kísértetház”. Természetesen az a tény is, hogy Mr. Manton, a ház ura mintegy tíz évvel ezelőtt gondolt egyet, felkelt ágyából, elvágta felesége és két kisgyermeke nyakát, s ezt követően sürgősen elutazott, jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény a házat természetfölötti jelenségek számára különösen alkalmas helynek ítélje.

Egy nyári estén négy férfi érkezett a házhoz. Autóval jöttek. Hárman azonnal kiszálltak, és a kerítés egyetlen megmaradt tartóoszlopához húzódtak. Amelyik az előbb a volánnál ült, az ment elöl. A negyedik a kocsiban maradt.

– Jöjjön már – lépett hozzá az egyik, míg két társa már az épület felé tartott –, megérkeztünk.

De a férfi nem mozdult.

– Istenem – kiáltotta –; ez bizonyára kelepce, meggyőződésem, hogy ön előre tudott róla!

– Az meglehet – hangzott a kissé gúnyos és megvető válasz. – Mindenesetre szeretném emlékeztetni, hogy a helyszín megválasztása az ön személyes beleegyezésével történt. De ha netán fél a kísértetektől, akkor természetesen?

– Semmitől sem félek – szakította félbe a kocsiban ülő, és szitkozódva kikászálódott.

A másik kettő után indultak. Az egyiknek addigra éppen sikerült nagy nehezen kinyitnia a bejárati ajtót. A rozsdás zár és a sarokvas alig engedett. Beléptek. Sötét volt, de az a férfi, aki kinyitotta, most gyertyát vett elő és meggyújtotta. Aztán a jobb oldalon kinyitott egy kisebb ajtót, amelyen át egy folyosóra jutottak. Nagy, négyzet alakú szobába értek. A padlót vastagon borította a por, elnyelte léptei neszét. Pókháló tapadt a fal szögleteiben, s mint foszladozó csipke, úgy lógott a mennyezetről, himbálódzott a feltámadt légáramban. Két ablaka volt a szobának, de egyiken keresztül sem látszott más, csak az üveget kívülről fedő gyalulatlan deszka durva felülete. Sem kandalló, sem bútor nem volt a szobában egyáltalán semmi, csak a pókháló és a por; mindössze a négy emberi alak jelentett némi változatosságot.

Eléggé furcsa figuráknak tűntek a sárga gyertyafényben. Az a férfi, aki annyira nehezen szállt ki a kocsiból, különösen figyelemre méltó jelenség volt; mondhatni, kész látványosság. Középkorú, tagbaszakadt, domború mellkasú, széles vállú férfi, akiről ránézésre megmondja bárki, hogy erős, akár a bika, s vonásain látszik, hogy ha sor kerülne rá, nem kímélné erejét. Arca frissen borotválva, őszes haja rövidre nyírva. Alacsony homlokán vízszintes ráncok, az orránál függőleges barázdák. Sűrű fekete szemöldöke egyenes, s csak azért nem ér össze a kettő, mert középen kissé fölfelé kunkorodik. Mélyen ülő, apró, seszínű szeme meg-megvillan a félhomályban. Tekintetében van valami ijesztő és visszataszító, és ezt csak fokozza kegyetlen szájformája és széles állkapcsa. Az orra tisztességes, mint amilyenek az orrok általában – egy orrtól nem is igen lehet mást várni. És mindent, ami ellenszenves volt benne, még jobban kihangsúlyozott arcának természetellenes, vértelen sápadtsága.

A többiek megjelenésében tulajdonképpen nem is volt semmi rendkívüli; olyan emberek voltak, amilyenekkel naponta találkozunk; elbúcsúzunk tőlük, és már el is felejtettük, milyenek. Mindegyik fiatalabb volt az előbb említettnél. Közülük a legidősebb kissé távolabb állt társaitól; úgy látszott, nem élvezi rokonszenvüket. Kerülték egymás tekintetét.

– Uraim – szólalt meg a fiatal férfi, aki a gyertyát és a kulcsokat tartotta –, azt hiszem minden rendben van. Elkészült, Mr. Rosser?

A külön álló férfi biccentett és elmosolyodott.

– És ön, Mr. Grossmith?

A tagbaszakadt férfi igent intett, és összeráncolta szemöldökét.

– Nos, akkor szíveskedjenek ingujjra vetkőzni.

A két férfi levetette kalapját, kabátját, mellényét és nyakkendőjét. Mindent sorra kidobáltak az ajtó elé, a folyosóra. A gyertyát tartó fiatalember ekkor bólintott, és a negyedik, aki Grossmitht a kocsi elhagyására ösztökélte, felöltője zsebéből két hosszú, gyilkos élű vadászkést vett elő. Lehúzta róluk a bőrtokot.

– Pontosan egyformák – mondta, és mindkét félnek megmutatta a fegyvereket. Ekkor már a legostobább szemlélő számára is félreérthetetlen lett volna, miért jött össze ez a négy úriember. Párbaj készült, életre-halálra.

Az ellenfelek megfogtak egy-egy kést, gondosan szemügyre vették a gyertyafénynél, és felemelt térdükre fektetve kipróbálták, elég erős-e a penge és a nyél. Ezután megmotozták őket, mindegyiket a másik segédje.

– Ha nincs ellene kifogása, Mr. Grossmith – szólt végül a gyertyát tartó férfi –, szíveskedjék abba a sarokba fáradni. A szobának az ajtótól legtávolabb eső sarkába mutatott.

Mr. Grossmith kezet szorított segédjével – semmi melegség nem érzett a kézfogásban –, és elvonult kijelölt helyére. Az ajtó melletti sarokban Mr. Rosser helyezkedett el. Néhány szót váltott segédjével, majd a két párbajsegéd eltávozott a szobából. Ugyanebben a pillanatban a gyertya hirtelen kialudt, és a szobára teljes sötétség borult. A váratlan fordulatot talán a nyitott ajtón át beáramló levegő okozhatta, de bármi volt is az oka, hatása meglepő volt.

– Uraim – szólalt meg egy hang, amely a megváltozott körülmények közt különösen ismeretlenül és idegenszerűen csengett, – önök addig nem mozdulhatnak, amíg a kapu csukódását nem hallják.

Ezután léptek hallatszottak, majd a belső ajtó kilincsének kattanása, s végül becsapódott a kapu is, akkora robajjal, hogy belerengett az egész épület.

Néhány perc múlva egy későn hazatérő parasztlegény az országúton .különös gépkocsit látott, amely veszettül száguldott Marshall városa felé. Elmondása szerint ketten ültek elöl, s mögöttük egy harmadik alak állt, aki az elöl ülők görnyedt vállán tartotta a kezét, és úgy látszott, azok hiába próbálnak szabadulni szorításából. A másik kettőtől eltérően az álló alak fehér öltözéket viselt, és kétségtelen, hogy akkor szállt be, amikor a kocsi a kísértetház előtt elhaladt. S mivel a legény természetfölötti dolgok terén bizonyos jártassággal dicsekedhetett, szavait kifejezetten szakértői vallomásnak tekintették. A történet – csakúgy, mint későbbi fejleményei – végül megjelent a Haladás-ban is, no persze kissé kikerekítve, kiszínezve, s a cikk azzal fejeződött be, hogy a szerkesztőség közölte, szívesen az illető urak rendelkezésére bocsátaná a lap hasábjait, hogy saját szemszögükből írhassanak a történetekről. Ám ez a nagy lehetőség kihasználatlanul maradt.

II

Meglehetősen egyszerű, mondhatni, hétköznapi események előzték meg ezt a „sötétben vívott párbajt”. Egy este három helybéli fiatalember üldögélt a városi szálloda teraszának egyik csendes sarkában. Szivaroztak, beszélgettek, vitatkoztak, sok mindenről, ami Délen három művelt kisvárosi fiatalember számára érdekes lehet. Egyiket Kingnek hívták, a másikat Sanchernek, a harmadikat pedig Rossernek. Kissé távolabb tőlük, de még jócskán hallótávolságon belül ült egy idegen férfi. Csak annyit tudtak róla, hogy aznap délután érkezett postakocsival, és a szállóban Robert Grossmith néven vett ki szobát. Nem látták, hogy a szálloda portásán kívül mással is beszélt volna. Az a típus volt, aki csak egyedül érzi jól magát, vagy – a Haladás munkatársai szerint – az ördöggel cimborál. Ám az idegen mentségére szóljon, hogy a Haladás munkatársa jó kedélyű, társaságkedvelő fickó volt, aki sose tudta megérteni az ilyenfajta embereket, és az is bántotta, hogy nem sikerült vele interjút csinálnia.

– Képtelen vagyok bármiféle testi fogyatékosságot elviselni a nőknél – jelentette ki King –, legyen az akár vele született, akár szerzett hiba. Véleményem szerint minden testi hibával valamilyen szellemi vagy erkölcsi defektus párosul.

– Szóval olyan nő hiába törné magát utánad – jegyezte meg Rosser komoly hangon –, akinek nincsen elég erkölcsös orra. – No persze, így is felfoghatod – felelte King –, de tényleg, egyszer azért szakítottam egy elragadó, bájos kislánnyal, mert véletlenül rájöttem, hogy hiányzik egy lábujja. Lehet, hogy szerinted kegyetlenül jártam el, de tudom, hogy ha feleségül veszem, egy életre szerencsétlen leszek, és őt is azzá teszem.

– Így aztán a lány megúszta a dolgot – mosolygott Sancher. – Férjhez ment egy józanabb gondolkodású férfiúhoz, aki mindössze a nyakát metszette el.

– Látom, tudod, kiről beszélek. Igen, hozzáment Mantonhoz, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy Manton ilyen tekintetben túlzottan nagyvonalúan gondolkozott volna. Könnyen lehet, hogy éppen azért vágta el a felesége nyakát, mert felfedezte rajta egy fontos női testrész, a jobb láb középső ujjának hiányát.

– Nézd csak azt a fickót! – szólalt meg halkan Rosser, és szemével az idegen felé intett.

A napnál világosabb volt, hogy a magányos férfi nagy érdeklődéssel hallgatja beszélgetésüket.

– Ezt a pofátlanságot! – morgott King. – Mit kéne csinálni?

– Mi sem könnyebb – válaszolt Rosser, és felállt. – Uram – fordult az idegen felé –, azt hiszem, jobban tenné, ha megragadná a székét, és a terasz másik végébe vonulna vele. Szemmel láthatóan szokatlan önnek, hogy kivételesen úriemberek közelében találja magát.

A férfi talpra ugrott, és ökölbeszorított kézzel, dühtől elfehéredett arccal Rosser felé indult. Mindannyian felálltak. Sancher a torzsalkodók közé lépett.

– Meggondolatlan és igazságtalan vagy – mondta Rossernek. – Semmi olyat nem tett ez az ember, amiért ilyen hangnemben kellene beszélned vele.

De Rossernek esze ágában sem volt visszavonni, amit mondott. A helyet és az időpontot figyelembe véve a vita csak egyféleképpen végződhetett.

– Úriemberhez illő elégtételt követelek ! – szólt az idegen, amikor lassan visszanyerte nyugalmát. – Senkit sem ismerek a környéken. Talán ön, uram – hajolt meg Sancher felé –, lesz szíves a segítségemre lenni ebben az ügyben.

Sancher elfogadta a megbízatást, jóllehet az igazat megvallva, kissé vonakodva, mert az idegen megjelenése és modora cseppet sem nyerte el a tetszését. King, aki az egész beszélgetés alatt szinte le sem vette szemét a jövevényről, és mindvégig jóformán egy szót sem szólt, most is csak biccentéssel jelezte Rossernek, hogy számíthat rá. Az ellenfelek elvonultak, segédeik pedig megbeszélték a másnap estére kitűzött párbaj feltételeit, meghatározták a fegyvernemet. A sötét szobában vívott késpárbaj egykor a délnyugati élet mindennapos színfoltja volt. S hogy mennyit ért az a kis lovagias máz, amivel ezt a kegyetlen párbajnemet borították, azt rövidesen látni fogjuk.

III

Fényes nappal, a rekkenő nyári nap ragyogásában alig lehetett ráismerni a régi Manton házra. Mintha kicserélték volna, úgy megváltozott. Cseppet sem volt kísérteties. Lágyan és forrón simogatták a napsugarak, ügyet sem vetve arra, miféle épülettel is van dolguk. A fűszálak jókedvű, katonás rendben sorakoztak egymás mellett, és a gyom-erdő olyan volt, mint egy féltő gonddal ápolt virágos kert. A fák nem akartak elszaladni – alázatosan meghajoltak madárfütty– és napsugár-terhük alatt. Még a törött felső ablakok is nyugodtnak és sorsukkal elégedettnek látszottak. A szántóföld felett természetes, kellemes, szinte látható melegség táncolt.

Ilyennek látta a Manton házat és környékét Adams seriff aki két férfival hivatalos látogatásra érkezett. Az egyik Mr. King a seriff állandó helyettese volt, a másik pedig Mr. Brewer, az elhunyt Mrs. Manton fivére. Az állam egyik derék törvénye értelmében a seriff volt a jog szerinti gondnoka minden olyan elhagyott ingatlannak, amelynek tulajdonosa ismeretlen helyre távozott – így a Manton tanyának és tartozékainak is. Adams ez alkalommal is csak szokványos hivatali kötelességét teljesítette, eleget téve egy bírósági döntésnek. Mr. Brewer ugyanis, mint elhalt húga oldalági örököse, bejelentette igényét a házra és a gazdaságra. Puszta véletlen, hogy látogatásuk időpontja éppen arra a napra esett, amely Mr. Kingnek, a seriff megbízottjának merőben más céllal ugyanott megejtett látogatása után következett. Mr. King nem jószántából kísérte el felettesét; utasítást kapott rá, s gondolta, okosabbat nem tehet, mint hogy azonnal, szó nélkül engedelmeskedik.

A seriff már azt is furcsállta kissé, hogy a kapu nincs bezárva, de az átjáróban kis kupacba dobált férfiruhák láttára teljesen elképedt. Tüzetesebb vizsgálattal két kalapot, ugyanennyi zakót, mellényt és nyakravalót különített el a csomóban; észrevette, hogy a ruhadarabok feltűnően jó állapotban vannak, s csak a poros padlótól piszkosak. Mr. Brewer ugyanúgy megdöbbent, mint a seriff, csak Mr. Kingen nem látszott semmi meglepődés. Felbuzdulva a látottaktól, a seriff kinyitotta, és szélesre tárta a jobb oldali ajtót. Mindhárman beléptek a szobába. A helyiség üres volt. De nem, mégsem! Ahogy a kinti vakító világosság után szemük hozzászokott a félhomályhoz, megpillantottak valamit a szoba legtávolabbi sarkában. Egy férfialak volt, guggoló helyzetben. Volt valami a levegőben, ami hirtelen megálljt intett nekik, amint feléje indultak. Egyre tisztábban láthatták az alak körvonalait. Fél térdre ereszkedett, hátát a falnak vetette, nyakát behúzta, mindkét kezét kifelé fordított tenyérrel tartotta az arca előtt, ujjai karomszerűen begörbültek, krétafehér arca felfelé fordult, tekintete kimondhatatlan rémületet árult el; szája félig nyitva volt, szeme borzalmasan kidülledt. Halott volt, ehhez nem fért kétség. Egy vadászkés kivételével, ami nyilvánvalóan a kezéből eshetett ki, semmi más nem volt a szobában.

A padlót borító vastag porréteget keresztül-kasul lábnyomok szelték át az ajtó és a fal mellett. A halott férfi lábnyomai a bedeszkázott ablakok mellett, a fal mentén vezettek végig. A seriff és társai is önkéntelenül ezen az úton mentek a hullához. A seriff megfogta a tetem előrenyújtott karját – egészen merev volt. Kis erő hatására a holttest megbillent, anélkül, hogy tartása vagy egyenes részeinek egymáshoz való viszonya megváltozott volna. Brewer az izgalomtól elsápadt, de elszántan a halott arcára pillantott.

– Jóságos ég – kiáltott fel hirtelen –, hiszen ez Manton!

– Igaza van – mondta King, vigyázva, hogy továbbra is megőrizze hidegvérét. – Én is ismertem Mantont, régen dús szakállat és hosszú hajat viselt, de azért ez kétségtelenül ő.

Hozzátehette volna még ezt is: „Már akkor tudtam ezt, amikor párbajra hívta ki Rossert. Közöltem Rosserrel és Sancherrel, hogy ki ez az ember, és aztán együtt eszeltük ki ezt a szörnyű tréfát. Amikor mindjárt Sancher és énutánam Ros.ser is eljött, sietségében itt felejtette levetett ruháit; beugrott a kocsinkba, és egész úton úgy állt mögöttünk, ingujjban. Mindvégig tisztában voltunk azzal, hogy kivel van dolgunk, tudtuk, hogy egy gyáva gyilkossal állunk szemben.”

De Mr. King nem szólt egy szót sem. Higgadtan gondolkozva próbálta megoldani Manton halálának rejtélyét. Manton el sem mozdult a számára kijelölt sarokból, testtartása nem volt sem támadó, sem védekező, elejtette a vadászkést, és nyilván látott valamit, amitől megsemmisítő rémület hasított belé – mindez teljességgel érthetetlen volt King előtt.

Mintegy sötétben tapogatózva keresett útbaigazítást zavaros gondolatai és kétségei közt, s mint amikor az ember fontos dolgokat latolgat, gépiesen lenézett, és ott megpillantott valamit, ami rettegéssel töltötte el, jóllehet fényes nappal volt, és hús-vér emberek voltak vele. A hosszú évek alatt felgyülemlett porban az ajtótól egyenesen a guggoló tetemig három pár rnezítelen talp felszínes, de határozott nyomait látta. A két külső kisgyereké lehetett, s középső talán egy asszonyé. A lábnyomok csak egy irányban haladtak, a halottól alig egy méternyire végük szakadt. Brewer is felfigyelt rájuk. Egész testével előredőlt, és halottsápadtan, megbabonázva bámult a porba.

– Nézzék – kiáltotta, s a nő jobb lábának lenyomatára mutatott –, hiányzik a középső ujj! Ez Gertrud lábnyoma!

Gertrud Mr. Brewer húga volt, a néhai Mrs. Manton.

Gergely István András fordítása