Temetői patkányok

Eredeti cím: Graveyard Rats, The

0 670

Szerző: Henry Kuttner • Év: 1936

Az öreg Masson, Salem egyik legrégebbi és legelhagyatottabb temetőjének őre hadilábon állt a patkányokkal. Nemzedékekkel ezelőtt jöttek fel a dokkokból, és megtelepedtek a temetőben; egy csapat szokatlanul nagy patkány, és Masson, miután az előző őr rejtélyes eltűnése után elfoglalta helyét, elhatározta, hogy megszabadul tőlük. Eleinte csapdákkal próbálkozott, s mérgezett ételt helyezett el a járataikban, később rájuk lődözött, de hiába. A patkányok maradtak, sokasodtak, s falánk hordáik elözönlötték a temetőt.

Nagy termetűek voltak, még a mus decumanushoz képest is, amely nem számítva szőrtelen, szürkésrózsaszín farkát, néha a tizenöt hüvelyk hosszúságot is eléri. Masson látott már termetes macskanagyságúakat is, és amikor a sírásók hébe-hóba a járataikra bukkantak, a bűzös alagutak elég szélesek voltak ahhoz, hogy akár egy ember is végigkúszhatott volna bennük. A nemzedékekkel ezelőtt távoli partokról érkező hajók különös rakománnyal futottak be a rothadó kikötőbe.

Masson olykor eltűnődött a járatok rendkívüli méretén. Eszébe jutottak a nyugtalanító legendák, amelyeket a boszorkányoktól kísértett Salemba érkezése óta hallott – történetek egy halott és kegyetlen világról, amely a szóbeszéd szerint az elfeledett föld alatti odúkban létezik. A múlté már az az idő, amikor Cotton Mather leszámolt a sátánimádókkal, akik szörnyű orgiákon áldoztak Hekaténak és a sötét lelkű Magna Maternek; ám a házormok azóta is vészjósló komorsággal hajolnak össze a keskeny macskaköves utcák fölött, és azt beszélik, istenkáromló rejtélyek és titkok rejlenek a pincékben és barlangokban, ahol továbbra is pogány rítusokat ülnek, dacolva a törvénnyel és józansággal. Ősz fejüket bölcsen csóválva állították a vének, hogy patkányoknál és férgeknél is rosszabb dolgok tanyáznak az ősi salemi temetők átkos földjében.

Aztán különös volt ez a patkányiszony is. Masson utálta e vérengző rágcsálókat, és tartott is tőlük: jól tudta, milyen veszélyt jelent felvillanó, tűhegyes tépőfoguk, de az öregek megmagyarázhatatlan rettegését az elhagyatott, patkánylepte házaktól mégsem tudta megérteni. Hallott már kósza híreszteléseket a föld mélyén tanyázó kísérteties lényekről, melyek a patkányokat vezénylik, szörnyűséges seregként vetve őket hadba. Az öregek azt suttogták, hogy a patkányok küldöncként járnak a fenti világ és a mélyen Salem alatt húzódó zord, ősi barlangok között. A sírokból rabolt hullák állítólag a föld alatti éji lakomákhoz kellettek. A Patkányfogó regéjében istenkáromló borzalom rejlik, s Avernus sötét kútjában ördögnemzette szörnyetegek nyüzsögnek, melyek sohasem merészkednek napvilágra.

Masson nem sokat törődött a mendemondákkal. Szomszédaival nem barátkozott, és mindent megtett, hogy a patkányok létezését eltitkolja az alkalmatlankodók elől. Tudta, hogy egy vizsgálat kétségkívül sok sír felnyitásával járna. Néhány összerágott, üres koporsó még a patkányok számlájára írható, de a megcsonkított tetemekre már nehezen találna magyarázatot.

Fogtöméshez a legfinomabb aranyat használják, s ezt nem távolítják el temetéskor. Persze más a helyzet a ruházattal; a temetkezési vállalkozó egyszerű puplinöltönyről gondoskodik: az nem sokat ér, és könnyen fölismerhető. De az arannyal másként áll a dolog. Néhanapján meg akadtak orvosnövendékek és nem éppen jó hírű orvosok, akiknek hullára volt szükségük, s nemigen válogattak a beszerzési helyet illetően.

Eddig Massonnek sikerült elkerülnie a vizsgálatot. Elszántan tagadta a patkányok létezését, jóllehet néha zsákmányától fosztották meg. Miután szörnyű tolvajlását elvégezte, nem érdekelte a hullák további sorsa, s a patkányok óhatatlanul elvonszolták a tetemet a koporsón rágott lyukon keresztül.

A járatok mérete olykor nyugtalanította Massont. Ugyancsak szokatlan körülmény volt az is, hogy a patkányok mindig a koporsó végét rágták ki, sohasem a tetejét vagy az oldalát. Szinte úgy tűnt, valamely valószínűtlenül intelligens vezető irányítása alatt dolgoznak.

Masson épp egy nyitott sírban állt, s az utolsó lapát nedves földet dobta a gödör melletti földkupacra. Sűrű, lassan szitáló eső esett; már hetek óta áradt a püffedt felhőkből. Pocsolyás, süppedő sárga latyak lett a temető, melyből rendetlen seregként nőttek ki az esőmosta sírkövek. A patkányok visszahúzódtak odúikba, Masson napok óta egyet sem látott. Sovány, borostás arca mégis rosszallóan ráncolódott; a koporsó, amelyen állt, fából készült.

Már jó pár napja megvolt a temetés, de eddig nem merte bolygatni a sírt. Az elhunyt egyik rokona még a szakadó esőben is rendszeresen kijárt a temetőbe. Ilyen kései időpontban azonban aligha várható, bármily keserű bánat emészti is, gondolta Masson torz vigyorral. Felegyenesedett, és félredobta az ásót.

A temetődombról látta az esőfüggönyön keresztül homályosan vibráló salemi fényeket. Zsebéből előhúzta elemlámpáját. Most szüksége lesz rá. Fogta az ásót, s lehajolt, hogy megvizsgálja a koporsó zárócsavarjait.

Egyszeriben megmerevedett. Lába alatt nyugtalan mozgolódást, kaparászást észlelt, mintha valami mozogna a koporsóban. Egy pillanatig babonás félelem cikázott át rajta, s ezt hamarosan felváltotta a bosszúság, midőn rádöbbent a hang jelentésére. Ismét megelőzték a patkányok!

Veszett dühvel srófolta a csavarokat. Az ásó hegyét aláfeszítve felpattintotta a fedelet, majd leemelte, és a zseblámpa hűvös fénycsóváját a koporsóra irányította.

Az eső a fehér szaténbélést paskolta; a koporsó üres volt. Masson elrebbenő mozdulatra lett figyelmes, és arra irányozta a fényt.

A koporsó vége ki volt rágva, s jókora lyuk tátongott a sötétségben. Egy fekete cipő épp most volt eltűnőben, és Masson rádöbbent, hogy a patkányok csupán néhány perccel előzték meg. Négykézlábra huppant, és a cipő után kapott; lámpája a lendülettől a koporsóba esett s kialudt. A cipőt elragadták a keze ügyéből, s éles, izgatott sikkantás hallatszott. Masson megkereste a lámpát, s az alagútba világított.

Jó széles járat volt. Annak is kellett lennie, hisz egyébként nem lehetett volna végigvonszolni benne a holttestet. Masson nyugtalanul töprengett, mekkora patkányok lehetnek azok, melyek képesek elhúzni egy emberi testet, ám a zsebében lévő töltött revolverre gondolva megnyugodott. Ha közönséges holttestről lett volna szó, a patkányok prédájául hagyja inkább, mint hogy a keskeny alagútba merészkedjék, de visszagondolt a jól megfigyelt, különösen szép kézelőgombokra meg a nyakkendőtűre, amelyet kétségtelenül igazgyöngy díszített. Pillanatnyi tétovázás után övére tűzte hát lámpáját, s az alagútba mászott.

Épp elfért, de azért valahogy előrenyomakodott. Lámpája fényében látta az alagút nedves földjén vonszolódó cipőket. Teljes erővel kúszott, néha csak üggyel-bajjal bírva tovább préselni sovány testét a szűk járatban.

A levegőt dohos hullaszag járta át. Masson elhatározta, ha egy percen belül nem éri utol a tetemet, visszafordul. Lassú bogárként kezdett belémászni a megkésett félelem, de hajtotta a kapzsiság. Továbbtörekedett, útközben többször is érintve oldaljáratokat. Nyirkos és nyálkás volt az alagút fala, s kétszer is hallotta, a mögötte leszakadó földdarabok huppanását. Másodszorra meg is állt, s nyakát hátratekerve visszakémlelt. Persze semmit nem látott, ezért leakasztotta a lámpát az övéről, s hátravilágított.

Jó néhány göröngy hevert a földön, és egyszeriben földerengett előtte helyzetének veszélyessége és szörnyűsége. A beomlás gondolatától pulzusa alaposan felgyorsult, s úgy döntött, felhagy az üldözéssel, pedig már csaknem utolérte a tetemet és láthatatlan vonszolóit. Hanem egy dolgot számításon kívül hagyott: az alagút túlságosan szűk volt ahhoz, hogy meg tudjon benne fordulni.

Egy pillanatra vakrémület hasított belé, majd eszébe ötlött, hogy az imént hagyott el egy oldaljáratot; nehézkesen hátraevickélt, míg oda nem ért. Lábát az elágazásba dugta, s addig hátrált, míg képes volt megfordulni: Aztán szaporán visszafelé araszolt, noha térdei sajogtak a horzsolásoktól.

Gyötrő fájdalom nyilallt a lábába. Erezte, hogy éles fogak mélyednek húsába, s őrjöngve hátrarúgott. Metsző visítás, majd surranó lábak nesze hallatszott. Hátravetette a fénycsóvát, s a rémülettől felzokogott, amint a tucatnyi feszülten figyelő patkányt meglátta – keskeny vágású szemük ragyogott a fényben. Jókora, ormótlan lények voltak, akár egy macska, akkorák, s mögöttük sötét alakot pillantott meg, mely fürge oldalmozdulattal osont az árnyékba; elképesztő mérete láttán Masson megborzongott.

A fény egy pillanatig visszatartotta őket, de aztán közelebb settenkedtek, foguk halványsárgán villant a sápadt fényben. Masson a pisztolyáért nyúlt, nagy nehezen előkotorta zsebéből, s gondosan célzott. Igyekezett az alagút ázott falába préselni lábait, nehogy kitekert testhelyzetében véletlenül azokba röpítsen golyót.

A lövés mennydörgésszerű robajától süketen köhécselt a füstfelhőben. Mikor hallása visszatért, s a füst eloszlott, látta, hogy a patkányok eltűntek. Eltette a pisztolyt, gyorsan továbbkúszott, de egyszerre csak újból megrohanták. A lábán rajzottak, őrülten visítozva harapdálták, s Masson borzalmas rikácsolással kapott fegyvere után. Célzás nélkül lövöldözött, s csupán a szerencsén múlt, hogy nem lőtte szét saját lábát. Ezúttal a patkányok nem húzódtak vissza olyan messzire, és Masson oly gyorsan kúszott a szűk alagútban, ahogy csak bírt, készen arra, hogy a támadás legelső hangjára ismét lőjön.

Puhán iramló lépteket hallott, s a háta mögé világított. Nagy szürke patkány figyelte várakozóan. Hosszú, kusza bajusza megrándult, szőrtelen, rücskös farka lassan járt ide-oda. Masson ráüvöltött, mire a patkány eliszkolt.

Továbbkúszott; a könyökénél sötétlő oldaljáratnál megállt egy pillanatra, mert elöl, néhány méternyire, formátlan valamit látott a nedves agyagon. Először leszakadt földdarabnak vélte, majd emberi testre ismert.

Barna, összeaszott múmia volt, és Massont szörnyű megrázkódtatásként érte a fölismerés: a test mozgott! Masson felé mászott, s a zseblámpa fakó fényében a férfi iszonyatos szörnypofát látott az arcához közeledni. Régholt tetem érzelem nélküli, beroskadt képű koponyája volt; a pokol leheletét árasztotta, a duzzadtan türemkedő szemek vakon meredtek előre. Bágyatag nyögéssel közelített, rojtos, sarjadzó ajka irtózatos, sóvár vicsorba merevedett. Massont megdermesztette a határtalan undor és rettenet.

Már kis híján elérte a közelgő borzalom, amikor Masson őrjöngve az elágazásba gyömöszölte magát. Nyomában kínlódó mászás hangja hallatszott; a rémség tompán nyögdécselve követte. Masson hátrasandítva felüvöltött, és kétségbeesetten nyomult előre a szűk alagútban. Ügyetlenül mozgott, az éles kövek minduntalan kezébe, térdébe vágtak. Záporozott szemébe a föld, egy pillanatra sem mert megállni. Zihálva, hisztérikusan káromkodva és imádkozva törtetett tovább.

Diadalmasan visítozva, szemükben szörnyű sóvárgással rohanták meg a patkányok. Masson már-már megadta magát vérszomjas fogaiknak, mikor nagy keservesen sikerült őket visszavernie. Az alagút egyre keskenyedett, s eszeveszett rémületében sikoltozva rúgkapált és lövöldözött, míg egyszer csak üresen kattant az ütőszeg. De legalább a patkányok eltűntek.

Nagy kő alá ért, mely mélyen belesüppedt az alagút mennyezetébe, s fájdalmasan vágott a hátába. A nekilökődő testsúlytól a kő kissé megingott, s Masson rettenetzilálta agyába hirtelen ötlet villant. Ha ki tudná szabadítani, eltorlaszolhatná vele az alagutat!

Az esőzésektől nedves, vizenyős volt a föld, s Masson, félig fölfelé gebeszkedve, körbeásta a követ. A patkányok közelebb nyomultak. Látta a lámpa fénysugarában parázsló szemeket. Őrült sietséggel kapart tovább. A kő engedett, s miután Masson megrántotta, alapjaiban megrendült.

Egy patkány közelített – a korábban látott példány. Szürkén, leprásan, rútul lopakodott előre, narancssárga fogait kivicsorítva, s nyomában a vak fantom nyögdécselt. Masson egy utolsó, vad rándítást adott a kőnek. Érezte, hogy megcsuszamlik, mire sietősen továbbmászott.

Mögötte lezuhant a kő, és fájdalmas sikoly hallatszott. Lábszáraira göröngyök záporoztak. Két lábfejét alig tudta kiszabadítani a leomló, súlyos földtömeg alól. Az egész alagút omladozott!

Masson a félelemtől zihálva vetette magát előre, miközben mögötte alázúdult a nedves föld. Az alagút mindinkább leszűkült, s végül alig bírt már keze és lába révén előrejutni; angolnaként tekergőzött tovább, s hirtelen szatén repedését érezte kaparászó körmei alatt, feje valami keménybe ütközött. Megmozgatta lábait, s ráeszmélt, hogy nem nyomja már őket a leomlott föld. Hason feküdt, és amint megpróbált fölemelkedni, kiderült, hogy a tető csupán néhány hüvelyknyire van a hátától. Rémület szállta meg.

Amikor útját állta a vak borzalom, kétségbeesésében egy olyan oldaljáratba vette be magát, melynek nem volt kijárata. Egy koporsóban hasalt; üres koporsóban, melybe a patkányok rágta lyukon át kúszott be!

Megpróbált a hátára fordulni, de nem tudott. A koporsófedél könyörtelenül ellenállt, meg se bírta mozdítani. De még ha sikerülne is kitörnie a koporsóból, hogyan kaparja át magát ötlábnyi, keményre döngölt földön?

Levegő után kapkodott. Szörnyű volt a bűz, és elviselhetetlen a forróság. A rémület görcsös rohamában foszlányokra szaggatta a szatént. Hiábavaló kísérletet tett, hogy lábával beleásson a menekülés útját elzáró földtorlaszba. Ha legalább meg tudna fordulni, talán kikaparhatná magát a levegőre... levegőre...

Mellét kínzó forróság gyötörte, szemgolyói lüktettek. Úgy rémlett, feje egyre duzzad, mind nagyobbra és nagyobbra; és egyszerre csak megütötte fülét az ujjongó patkányok visongása. Eszelős rikácsolásba kezdett, de nem bírta őket túlharsogni. Pár pillanatig hisztérikusan dobálta magát szűk börtönében, majd fuldokolva elcsöndesedett. Szeme lecsukódott, elfeketedett nyelve előbukott, s fülében az őrülten visítozó patkányok zsivajával alámerült a halál sötétjébe.

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre