Az éjszaka

Egy nyári éjszakán történt, hogy egy béresfiú – aki tíz mérföldnyire lakott Cincinnati városától – egy sűrű és sötét erdőn vágott keresztül, amerre az elvadult ösvény vezetett. Előzőleg néhány elbitangolt marhát akart előkeríteni, de eltévedt, és mire éjfél lett, messzire elkeveredett otthonától, méghozzá a vidéknek olyan részén, melyet alig ismert. De bátor legényke volt, és mivel nagyjából sejtette, merre kell mennie, habozás nélkül nekivágott az erdőnek, a csillagok útmutatására bízva magát. Mikor az elvadult ösvényhez ért, és észrevette, hogy az a helyes irányba vezet, azon ment tovább.

Az éjszaka tiszta volt, de a fák között koromsötétség uralkodott. Bizony az orráig sem látott, s úgy kellett tapogatóznia, bár aligha tévedhetett volna le az ösvényről, az aljnövényzet ugyanis mindkét oldalon szinte áthatolhatatlanul sűrű volt. Már több mint egy mérföldet tett meg az erdőben, mikor meglepetésére, halványan pislákoló fénypontot pillantott meg az ösvény bal oldalán, a lombok függönyén keresztül. A látvány meghökkentette, és szíve szinte hallhatóan dobogni kezdett.

– Az öreg Breede háznak kell valahol erre lennie – dünnyögte. – Bizonyára az ösvény másik végén vagyok, ahová felőlünk érhet el az ember. Huh! Mi a csodának ott az a nagy kivilágítás?!

De azért csak ment tovább. Egy pillanat múlva az erdőből egy kicsiny tisztásra ért, ahol egy elkorhadt kerítés nyomait találta. Néhány yardnyira az ösvénytől, a tisztás közepén, egy ház állt: onnan szűrődött ki a fény egy üvegezetlen ablakon keresztül. Ez az ablak már régóta vakmerő kölykök lövedékeinek céltáblája volt – a fiúk ily módon tettek tanúságot bátorságukról és a természetfölötti iránt érzett ellenszenvükről. Mert a Breede házról az a komisz hír járta, hogy kísértetek látogatják. Lehetséges, hogy nem így van, de még a legkonokabb szkeptikus sem tagadhatta, hogy a ház teljesen elhagyatott s ez a két dolog vidéken egyre megy.

Ahogy az ablakból kiszűrődő fényt figyelte, a fiú borzongva emlékezett vissza arra, hogy saját kezűleg is hozzájárult annak tönkretételéhez. Arra számított, hogy az összes nem evilági és testetlen gonosz hatalmak, akiknek haragját – mikor ablakukat betörni és nyugalmukat megbolygatni segédkezett – magára vonta, most majd megrohanják. Ám ez a makacs siheder, bár minden ízében reszketett, mégsem futamodott meg. Ereiben bátor vér folyt, a határszéli lakosok bátor vére. Ősei igázták le két nemzedékkel ezelőtt az indiánokat. Elindult a ház felé.

Ahogy ment, benézett az üres ablakon, és különös, rémisztő látványban volt része – egy férfi ült egy asztalnál a szóba közepén, s előtte néhány papírlap hevert. A férfi rákönyökölt az asztalra, kezébe hajtotta fejét. Ujjai mindkét oldalon a hajába túrtak, arca halálsárga az egyetlen, árva gyertya fényében, mely kissé távolabb, oldalvást helyezkedett el. A gyertyaláng arcának csak ezt a részét világította meg, a másikat mély árnyék fedte. A férfi szeme az üres ablakra szegeződött, s tekintetéből az idősebb és megfontoltabb szemlélő bizonyára valami félelmet olvasott volna ki, ám a fiú számára ez a tekintet teljesen kifejezéstelennek tűnt. Azt hitte: a férfi halott.

A helyzet iszonyú volt, de azért nem hiányzott belőle holmi különös vonzerő. A siheder megállt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen, megjegyezzen. Gyenge volt, fáradt, és egész testében reszketett; érezte, kiszökik arcából a vér. De összeszorította fogát, és elszántan megindult a ház felé. Semmi határozott célja nem volt – pusztán a félelem szülte bátorság dolgozott benne. Fehér arcát bedugta a megvilágított nyíláson.

Abban a pillanatban furcsa, harsány kiáltás, sikoly törte meg az éjszaka csendjét – egy kuvik huhogása: A férfi talpra ugrott, feldöntötte az asztalt; és a gyertya azon nyomban elaludt. A fiú hanyatt-homlok menekült.

Egy nappal korábban

– Jó reggelt, Colston. Amint látom, szerencsém van. Hányszor hallottam magától, hogy irodalmi munkásságának az elismerése részemről puszta udvariaskodás csupán, és most itt láthat engem, amint se látok, se hallok, s a maga legújabb novelláját olvasom a Hírnök-ben. Ha nem teszi a vállamra a kezét, hát nem tudom, mi térített volna megint magamhoz.

– Mindez jóval többet bizonyít, mint maga hinné – válaszolta a megszólított férfiú. Olyan lelkesen olvassa a novellámat, hogy még önös érdekeit is elfelejti, és teljesen lemond mindazon gyönyörökről, melyeket az írásból meríthet.

– Nem értem magát – szólt a másik: Összehajtogatta az újságját, és zsebre dugta. – Maguk, íróemberek, furcsa népek, az biztos. Ugyan árulja már el, mi rosszat követtem el, vagy mi jót mulasztottam el ebben az ügyben? Hogyan függ tőlem az a gyönyörűség, melyet az ön írásából meríthetek vagy meríthetnék?

– Sokféleképpen. Először is hadd kérdezzem meg magától, hogy ízlene a reggeli, ha a villamoson fogyasztaná el? Tegyük fel, a fonográfot sikerült oly módon tökéletesíteni, hogy egy egész operát lejátszik magának – az énekeseket, a zenekart, mindent; hát azt hiszi, sok öröme telne abban, ha az irodájában félfogadási időben kapcsolná be azt a masinát? Odalenne egy Schubert-szerenádért, ha egy korán kelő olasz cincogná el magának, hajnali hajókázás közben? Maga talán mindig készen áll az élvezet befogadására? Magának minden hangulatra van egy csapj a, melyet kívánság szerint kinyithat? Hát hadd emlékeztessem rá, drága uram, hogy az a história, amelyet olyan megtisztelő élvezettel olvas – s közben még ennek a villamosnak a zötyögéséről is megfeledkezik –, nos, uram, ez a történet kísértethistória.

– Na és?

– Na és!! Hát az olvasónak csak privilégiumai vannak, kötelességei nincsenek? Maga öt centet fizetett ezért az újságért. Tehát ez az újság a magáé. Jogában áll elolvasni, ott és akkor, ahol és amikor akarj a. Amit benne talál, annak jórészt se nem árt, se nem használ az idő, hely s hangulat. Néhány írást azon nyomban el kell olvasnia – amíg pezseg. De az én históriám az nem ilyen. Ez, kérem, nem a legfrissebb helyszíni tudósítás Kísértetországból. Nem kell önnek au courant lennie azzal, ami a szellemek birodalmában történik. Nem romlandó matéria, kibírj a addig, míg kedvező körülmények adódnak, hogy maga belé helyezze magát a történet szellemének megfelelő lelkiállapotba, s ezt, már elnézést kérek, ezen a zötyögő villamoson igazán nem teheti meg, még ha egy szál magában utazik is. Ez a magány nem az igazi. Tehát vegye tudomásul: a szerzőnek is. vannak jogai, s ezeket a jogokat az olvasó köteles tiszteletben tartani.

– Példának okáért?

– Joga van az olvasó osztatlan figyelmére. Ezt megtagadni az írótól, erkölcstelenség. Megosztani a figyelmet egy villamoskocsi csörömpölésével, a járdán nyüzsgő tömeg és az épületek mozgó panorámájával, egyszóval mindazzal a zavaró körülménnyel, mely mindennapi környezetünk szerves alkotórésze – a legdurvább igazságtalanság a művésszel szemben. Becsületemre mondom: egyenesen impertinencia!

A szónok ekkor talpra ugrott, és megkapaszkodott az egyik fogantyúban. A másik riadtan, álmélkodva tekintett fel rá, s azon töprengett, vajon az ilyen jelentéktelen sérelem miként igazolhatja ezeket az erős szavakat. Látta, hogy barátja arca szokatlanul sápadt, és hogy szeme izzik, mint a parázs.

– Maga nagyon jól tudja, mire gondolok – az indulatos szavak csak úgy patakzottak az író ajkáról. – Nagyon jól tudja, mire gondolok, Marsh. A Hírnök-ben világosan ott áll az alcím: Kísértethistória. Ez épp elég figyelmeztetés. Minden valamirevaló olvasónak meg kell értenie, hogy ez az alcím már önmagában előírja azokat a körülményeket; amelyek között ezt a munkát olvasni kell.

A Marshnak nevezett úriember összerezzent, aztán mosolyogva megkérdezte:

– Milyen körülmények között? Tudja, hogy én csak egy egyszerű üzletember vagyok, akitől igazán nem várhatja el, hogy az ilyen dologban tisztán lásson. Hogyan, mikor, hol kellene nekem elolvasnom az ön kísértethistóriáját?

– Magányban... éjszaka... gyertyafénynél. Vannak bizonyos érzelmek, amelyeket az író könnyedén fel tud kelteni... így például az együttérzést vagy az örömöt. Én magát bármilyen körülmények között könnyekre fakasztom vagy megnevettetem. De hogy a kísértethistóriám valóban hatásos legyen, ahhoz önnek félnie kell – legalábbis kapcsolatba kell kerülnie a természetfölöttivel –, és ez bizony nem megy könnyen. Jogom van elvárni, hogy ha maga egyáltalán elolvas engem, fogékony legyen azokra az érzelmekre, melyeket én az olvasóban megkísérelek felébreszteni.

A villamos befutott a végállomásra és megállt. A döcögő járműnek ez volt az első útja ezen a napon, és a két koránkelő utas beszélgetését senki sem szakította félbe. Az utcák csendesek voltak és üresek, a háztetőket éppen hogy csak megérintette még a felkelő nap. Mikor leszálltak és elindultak, Marsh közelebbről is szemügyre vette útitársát, akiről az a hír járta, hogy kivételes képességű írók módjára, különböző bűnöknek hódol. Ilyen bosszút vesz a tompa elme a ragyogó szellemen, mert féltékeny annak felsőbbrendűségére. Mr. Colston zseniális ember hírében állt. Vannak derék, becsületes lelkek, akik elhiszik, hogy a lángelme a túlzás egy formája. Mindenki tudta, hogy Colston nem iszik, de sokan azt állították: az ópium rabja. Ezen a reggelen viselkedésében – vad tekintetében, a szokatlan arcszínben, a patakzó, indulatos beszédben – Mr. Marsh valami olyasmit vett észre, ami megerősíteni látszott a híresztelést. Annyira önmegtartóztató azonban nem volt a derék üzletember, hogy egy érdekesnek tartott témát csak úgy könnyedén elejtsen.

– Szóval azt akarja mondani – kezdte –, hogy ha veszem a fáradságot és követem az ön utasításait, tehát olyan körülmények közé helyezem magam, amilyeneket tőlem elvár – magány, éjszaka és egy szál faggyúgyertya –, akkor ön a kísértethistóriájával egyfajta kényelmetlen, természetfölötti borzongást képes kelteni bennem? Meggyorsulna a pulzusom, egy-egy váratlan neszre felriadnék, ideges borzongás futna végig a hátgerincemen, és égnek meredne minden hajamszála?

Colston hirtelen megfordult, és jól a szemébe nézett.

– De maga ezt nem merné vállalni... nem lenne hozzá bátorsága – mondta. S megvető kézmozdulattal adott nyomatékot szavainak. – Csak annyi mersze van, hogy egy villamoson olvassa el, de... egy elhagyott házban... egyedül az erdőben... éjszaka! Ah! Olyan kézirat lapul a zsebemben, hogy attól lefordulna a székről!

Marsh dühös volt. Bátor embernek ismerte magát, és ezek a szavak, mint a tüske, sértették önérzetét. – Ha tud egy ilyen helyet – mondta –, vigyen oda ma éjszaka, hagyja ott nekem a históriáját, meg mellette egy gyertyát. Aztán mikor már elég időt hagyott arra, hogy elolvassam, jelentkezzék, s én szóról szóra elmondom magának az egész cselekményt... és úgy rúgom ki onnan, hogy a lába sem éri a földet.

Hát így történt, hogy a béresfiú, mikor benézett a Breede ház üres ablakán, egy férfit látott ott üldögélni egy szál gyertya mellett.

Egy nappal később

Másnap késő délután három férfi és egy siheder baktatott a Breede ház felé, abból az irányból, amerre a béresfiú előző éjszaka elmenekült. A férfiak jókedvűek voltak; nevettek, s nagy hangon diskuráltak. Tréfás megjegyzéseket tettek a fiúra a kalandja miatt, amelyben szemlátomást fikarcnyit sem hittek. A fiú komoran és válaszra sem méltatva fogadta csipkelődéseiket. Tudta, mi illik s mi nem, és azt is tudta, hogy aki azt állítja: halott embert látott felpattanni a székéből és eloltani a gyertyáját, nem éppen szavahihető tanú.

Megérkeztek a házhoz. Az ajtót nyitva találták, s a felderítők kis csoportja minden teketória nélkül bement. Az ajtón át egy folyosóra értek, melyből még két másik ajtó nyílt, egy jobbra s egy balra. A bal oldalin léptek be a szobába – abba, melynek az ablaka üres volt. Itt volt a holttest.

Féloldalt feküdt, karja a teste alatt, arccal a földön, szeme tágra nyitva – nem éppen kellemes látvány. Szája eltátva, az álla alatt egy kis nyáltócsa gyűlt össze. Felfordított asztal, félig égett gyertya, egy szék és valami papiros – rajta írás: ezt találták mindössze a szobában. A férfiak odapillantottak holttestre, sorjában megérintették az arcot. A fiú komor képpel állt a holttest mellett, szemében majdnem hogy tulajdonosi tekintet. Életében nem érzett még ilyen büszkeséget. Az egyik férfi így szólt hozzá: – Derék kölök vagy. – A másik kettő egyetértően rábólintott erre a megjegyzésre. A Szkepticizmus követte most meg az Igazságot. Aztán az egyik férfi egy kézírásos papírt vett fel a földről, s odalépett az ablakhoz. Az esteli árnyak már homályba vonták az erdőt. A kecskefejő hangja hallatszott a távolban, és egy hatalmas bogár suhant el az ablak előtt, surranó szárnyakon, és nagy zajt csapva tűnt el a semmibe. A férfi olvasni kezdett:

A kézirat

Mielőtt ezt a tettet elkövetném, melyre helyesen vagy helytelenül elszántam magam, s mielőtt Teremtőm színe előtt megjelennék, én, James R. Colston, újságíró, kötelességemnek érzem, hogy nyilatkozzam a közönségnek. Nevem, úgy hiszem, eléggé közismert : tragikus történetek írója voltam, de a legkomorabb képzelet sem költhet olyasmit, olyan tragikus dolgot, mint életem története. És nem véletlenül: életemben a kalandot és a cselekvést messziről elkerültem: De szellemem fejlődésének útján olyan kísérteties élményekben volt részem, mint a gyilkosság és kárhozat élményei. Itt most nem sorolom fel ezeket – többet megírtam közülük, és már csak publikálásra várnak. Ezeknek a soroknak az a célja, hogy tanúsítsák ha ez egyáltalán valakit is érdekel –: magam választottam halálomat, önkezemmel vetettem véget életemnek. Július 15-én éjszaka tizenkét órakor fogok meghalni – jelentős évforduló ez számomra, mert ezen a napon és ebben az órában, Charles Breede, barátom az időben és az örökkévalóságban, ugyanezzel a gesztussal tett hitet esküje mellett, melyre a fogadásunkhoz való hűség most engem is kötelez. A copetoni erdőben álló kis házában oltotta ki életét. Utána kimondták a szokásos verdiktet: „pillanatnyi elmezavar”. Ha a kivizsgálás során tanúvallomást teszek, ha azt mondom, hogy én mindent tudok engem nyilvánítottak volna őrültnek.

Itt egy nyilvánvalóan hosszabb passzus következett, melyet a férfi hangtalanul futott végig. A többit aztán megint hangosan olvasta:

Még egy hét van hátra életemből, hogy evilági dolgaimat elrendezzem, és felkészüljek a nagy változásra. Elegendő idő, mivelhogy kevés ügyem van... négy éve már, hogy a halál kényszerű kötelezettségemmé vált.

Ezt az írást a testemen fogom viselni, kérem a megtalálót, adja át a halottkémnek.

JAMES R. COLSTON

Ui. – Willard Marsh, ezen a végzetes napon, július 15-én nyújtom át neked e kéziratot, hogy a már megbeszélt körülmények között bontsd fel és olvasd el, azon a helyen, amelyet kijelöltem számodra. Az éjszaka folyamán felkereslek, hogy megbizonyosodjam, valóban elolvastad-e a kéziratot. Ismersz eléggé, így hát elhiheted: ott leszek. De, kedves barátom, erre csak tizenkét óra után kerülhet sor. Isten irgalmazzon szegény lelkeinknek! J. R. C.

Míg a férfi olvasott, a többiek felvették a maradék gyertyát a földről, és meggyújtották. Mikor a férfi a kézirat végére ért, a papirost csendesen beletartotta a lángba, és a többiek tiltakozása ellenére nem vette el addig, amíg teljesen hamuvá nem égett. Aki így tett, és akit ezért később a halottkém dorgálásban részesített, a néhai Charles Breede veje volt. A vizsgálat során nem derült fény arra, mit tartalmazott a kézirat.

A Times-ból

Tegnap a törvényszéki idegorvosok elmegyógyintézetbe utalták Mr. James R. Colstont, a jelentős helyi hírnévnek örvendő írót, a Hírnök munkatársát. Olvasóink bizonyára emlékeznek még arra, hogy július 15-én este Mr. Colstont egyik lakótársa a Baines House-ban úgyszólván őrizetbe vette, mert észrevette, hogy az gyanúsan viselkedik: szabaddá teszi a torkát, megfeni a beretváját – és annak élességét úgy próbálja ki, hogy karján a bőrt átvágja vele stb. Mikor átadták a rendőrségnek, a szerencsétlen ember kétségbeesett ellenállást tanúsított, és oly erőszakosan viselkedett, hogy kényszerzubbonyba kellett dugni. Kiváló íróink javarésze azonban még szabadlábon van.

Osztovits Levente fordítása