1. Ifj. Joel Hetman vallomása

Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Gazdag vagyok, tekintélyes, sokoldalúan művelt, makkegészséges – és még sorolhatnám előnyeimet, melyeket általában megbecsülnek, akik rendelkeznek, s irigyelnek, akik nem rendelkeznek vele –, de néha mégis úgy érzem, kevésbé volnék boldogtalan, ha e kiváltságokat megtagadta volna tőlem a sors, mert akkor külső s belső lényem ellentéte nem irányítaná magára folyvást és fájdalmasan a figyelmet. A szorongató szükségben, önnön erőfeszítésemre utalva olykor tán meg tudnék feledkezni a komor rejtélyről, mely folyvást újabb és újabb feltevésekre késztet, de nyomban le is rombolja azokat.

Joel és Julia Hetman egyetlen gyermeke vagyok. Apám jómódú vidéki birtokos volt, anyám szép és művelt hölgy, akit apám szenvedélyes ragaszkodással, s mint ma már tudom, féltékenyen és követelőző szenvedéllyel szeretett. A családi fészek a Tennessee-beli Nashville-től néhány mérföldnyire volt, nagy, szabálytalan, semmilyen stílust nem követő épület, mely az úttól kissé beljebb, egy fás, cserjés parkban állt.

Az idő tájt tizenkilenc éves voltam, a Yale Egyetem diákja. Egy szép napon táviratot kaptam apámtól, melyben oly sürgetően szólított haza, hogy engedve megindokolatlan kívánságának, tüstént útnak indultam. A nashville-i vasútállomáson a család egyik távoli rokona várt, és közölte velem hazahívásom okát: anyámat barbármód meggyilkolták – hogy miért és kicsoda, halvány sejtelme sem volt senkinek, a körülmények mindenesetre a következők voltak.

Apám egy ízben Nashville-be ment, ahonnan másnap délután szándékozott hazatérni. Valami azonban közbejött, és nem tudta elintézni az ügyet, mely odaszólította, ezért még aznap éjjel visszaindult, és kevéssel pirkadat előtt meg is érkezett. A vizsgálóbíró előtt tett tanúvallomásában elmondotta; hogy miután nem volt nála kulcs, és nem akarta fölzörgetni az alvó cselédeket, minden határozott szándék nélkül a ház hátsó kapuja felé került. Amint befordult a sarkon, zörejt hallott, mintha egy ajtót csuktak volna be halkan, és a sötétben egy elmosódott férfialakot látott, amint eltűnik a liget fái között. Miután a gyors üldözés és rövid terepszemle, melyet abban a hiszemben folytatott, hogy a belopakodó talán valamelyik szolgálólányhoz jár találkára, eredménytelennek bizonyult, apám belépett a nyitva hagyott ajtón, és felsietett anyám lakosztályába. Itt is nyitott ajtó fogadta, és amint a koromsötét szobába lépett, megbotlott egy földön heverő súlyos tárgyban, és elvágódott. A részletek leírásától, remélem, megkímélnek: szegény anyám holtteste volt; gyilkos kéz fojtotta meg!

A házból nem tűnt el semmi, a cselédek nem neszeltek föl semmi zajra, és eltekintve az ujjak iszonyatos nyomaitól a halott nyakán – Uramisten! Bár tudnám feledni! – a gyilkosság egyéb nyomára azóta sem bukkant senki.

Abbahagytam az egyetemet, és apám mellett maradtam, aki természetesen roppantul megváltozott. Egyébként is higgadt, hallgatag kedélye most olyan mély melankóliába süppedt, hogy semmi sem volt képes tartósan lekötni a figyelmét, mégis bármi csekélység – egy lépés koppanása, egy hirtelen ajtónyitás – elég volt ahhoz, hogy riadtan kapja fel a fejét; úgy is mondhatnám: állandó szorongás gyötörte. A legkisebb váratlan ingerre láthatóan összerezzent; olykor el is sápadt, majd visszasüllyedt az előbbinél is mélyebb, levert apátiába. Azt hiszem, az ilyen esetet szokták „idegroncs”-nak nevezni. Ami engem illet, akkor jóval fiatalabb voltam – ez sok mindent megmagyaráz. A fiatalság... olyan kor, mely minden sebre gyógyírt talál. Ő, bár lehetnék ismét e tündérország lakója! Mivel nem ismertem még a bánatot, nem tudtam fölmérni a veszteséget sem, nem is sejtettem, minő csapás ért valójában.

Néhány hónappal a szörnyű esemény után, egy este, apámmal kettesben ballagtunk haza a városból. A telihold mintegy három órája ragyogott a keleti horizont fölött; az egész tájon szétterült a nyári éj ünnepélyes nyugalma – a csendet csupán lépteink zaja s a tücskök fáradhatatlan ciripelése verte föl. A környező fák sötét árnyai keresztbe feküdtek az úton, mely a rövid közbülső szakaszokon kísértetiesen fehérlett. Amint házunk felé közeledtünk, melynek homlokzatára árnyék borult, és egyetlen ablakából sem szűrődött ki világosság, apám váratlanul visszahőkölt, és karomat megragadva, nem is mondta, szinte csak lehelte felém:

– Nagy Isten! Mi az ott?

– Nem hallok semmit – válaszoltam.

– Nézz oda... oda! – mondta, és az útra mutatott, tőlünk kissé távolabbra.

Azt feleltem neki: – Nincs ott semmi. Gyere; apám, menjünk be... lázas vagy.

Elbocsátotta a karomat, de továbbra is meredten, mozdulatlanul állt a holdfényes út közepén, és úgy bámult maga elé, mint aki megháborodott. Arca a holdfényben oly halovány és megbabonázott volt, hogy engem is valami megnevezhetetlen, nyomasztó érzés kerített hatalmába. Gyengéden megrántottam a kabátujját, de ő már azt is elfelejtette, hogy létezem. Lassú lépésekkel hátrálni kezdett, miközben egy pillanatra se vette le szemét arról a valamiről, amit látott, vagy látni vélt. Félig utánafordultam, hogy kövessem, de aztán tanácstalanul torpantam meg. Nem emlékszem, hogy félelmet éreztem volna, s ha mégis, legfeljebb egy rövid borzongásban jelentkezett. Mintha jeges fuvallat érintette volna meg az arcom, és ölelte volna körül testemet tetőtől talpig; éreztem, ahogy felborzolja a hajam.

Ebben a pillanatban fénysugárra lettem figyelmes, mely a ház valamelyik emeleti ablakából tört elő: az egyik cseléd ki tudná megmondani, minő balsejtelemtől felriasztva, egy belső kényszernek engedelmeskedve, melyet azóta is képtelen megnevezni, lámpát gyújtott. Mikor hátrafordultam és apámat kerestem, már hűlt helyét találtam, és sorsáról az eltelt hosszú évek során semmit sem sikerült megtudnom. A titok megmaradt az ismeretlen birodalmát fürkésző puszta találgatások .területén.

2. Caspar Grattan vallomása

Ma még állítólag élek; holnap itt, ebben a szobában, már csak egy érzéketlen porhüvely fog heverni, melyet túlontúl hosszú ideig hívtam úgy, hogy Én. Ha valaki netán föllebbenti majd a leplet e csúf valami arcáról, csupán beteges kíváncsiságát elégíti ki. Lesz majd, egész biztos, olyan is, aki nem elégszik meg ennyivel, és tudakozódni kezd: „Ki volt ez?” Jelen írásomban megadom az egyetlen választ, amire képes vagyok – Caspar Grattan: Ennyivel igazán beérheti akárki. Ez a név egy ismeretlen hosszúságú élet több mint húsz esztendején át szolgálta csekélységemet. Igaz, én adtam saját magamnak, ám másik híján megvolt rá a jogom. Evilágon az ember nem lehet meg név nélkül; a név elejét veszi a zűrzavarnak, ha a személyazonosságot nem is dönti el. Egyeseknek azonban csak számuk van, ami szintén elégtelen megkülönböztetésnek látszik.

Egy szép napon például egy távoli város egyik utcáján sétáltam, amikor szembejött velem két egyenruhás ember, az egyik hirtelen megtorpant, úgy bámult az arcomba kíváncsian, majd odaszólt társához: „Ez az ember úgy néz ki, mint. a 767es.” A szám valahogy ismerősnek és hátborzongatónak tűnt. Leküzdhetetlen kényszer vett rajtam erőt, beugrottam egy mellékutcába, és rohantam, amíg el nem fogyott az erőm, és le nem roskadtam egy városszéli dűlőúton.

A számot azóta se felejtettem el, és ha felmerül emlékezetemben, zagyván gurgulázó trágár szavak zuhataga, örömtelenül harsogó hahota és vasajtók kongása kíséri. Ezért mondom, hogy a név; még ha magam találtam is ki, jobb, mint a szám. A fazekas telkén rövidesen mindkettőt megkapom. Micsoda bőség!

Attól, aki majd megleli a feljegyzést, alázatosan elnézést kell kérnem. Ez nem életem története; a tudással, mely ennek megírásához szükségeltetik, nem rendelkezem. Ami itt következik, csupán töredékes és nyilvánvalóan összefüggéstelen emlékek sora, némelyek ezek közül oly tiszták és egymásba kapcsolódók, mint ragyogó üveggyöngyök egy fonálon, mások távoliak és különösek, akár egy-egy fantasztikus, bíbor álomkép fakó, homályos környezetben – mint boszorkánytüzek vörösen izzó parazsa hatalmas pusztaság ölén.

Az örökkévalóság végtelen tengerének partjáról még egy utolsó pillantást vetek vissza az útra, melyen idáig jöttem. Húsz év lábnyomai elég tisztán kivehetők, két vérző láb hagyta őket a porban. Szegénységen és szenvedésen át vezetnek, kitérőkkel, .és bizonytalanul, mint amikor valaki súlyos teherrel a vállán botorkál előre...

Árva-magában, lassan, bánatosan...

Ő, a költő jövendölése sorsomról – mily csodálatraméltó, mily döbbenetesen csodálatraméltó!

Túl ezen a via dolorosán, a bűnök és gyötrelmek e hosszú útjának kezdete előtt semmit sem látok világosan; az út felhőből búvik elő. Csak annyit tudok, hogy mindössze húsz esztendőn vezet át, én pedig öreg vagyok.

Az ember nem emlékszik a születésére – ezt úgy kell elmondani neki. Nálam azonban másképpen volt; az élet tele marokkal jött, és tüstént felruházott valamennyi készségemmel és tehetségemmel. Korábbi létemről semmivel sem tudok többet, mint mások, mert mindenkinek vannak homályos sejtései, egy-egy emlék vagy álom formájában. Én csupán annyit tudok, hogy első magamraeszmélésemkor testben és lélekben érett voltam – amit minden álmélkodás vagy gyanakvás nélkül vettem tudomásul. Egyszerűen konstatáltam, hogy egy erdőben járok, félpucéran, fájós lábbal, kimondhatatlanul fáradtan és éhesen. Megpillantván egy tanyaépületet, odamentem és enni kértem, majd kaptam is valakitől, aki a nevem után kérdezősködött. Nem tudtám megmondani, bár annyit tudtam, hogy mindenkinek van neve. Nagy zavarban mentem el onnét, s mivel az éj közeledett, lefeküdtem az erdőben, és elaludtam.

Másnap egy nagy városba értem, amelyet nem fogok néven nevezni. Nem sorolom el végéhez közelgő életem további eseményeit sem – egy bolyongásokkal teli életét, melynek során sehol és soha egy percre sem hagyott el a nyomasztó tudat, hogy iszonyú bűnt követtem el – büntetésként, hogy valami sérelemért bosszút álljak –, s a szörnyű félelem – a bűnhődéstől. Lássuk, el tudom-e mondani, hogy történt.

Úgy rémlik, valaha nagy város közelében laktam, jómódú ültetvényes voltam, szerettem a feleségemet, de nem bíztam benne. Néha rémlik az is, hogy volt egy gyermekünk, egy ragyogó képességű, nagy reményekre jogosító ifjú. Az ő alakja mindig elmosódott, sohasem merül fel tisztán, gyakran teljesen hiányzik a képből.

Egy balvégzetű estén az a gondolatom támadt, hogy próbára teszem feleségem hűségét, méghozzá azon a primitív, elcsépelt módon, amit mindenki jól ismer, aki csak járatos az igaz és kitalált történetek irodalmában. Bementem a városba, mondván a feleségemnek, hogy csak másnap délután jövök haza. De még virradat előtt visszatértem, és egyenest a hátsó kapu felé tartottam, azzal a szándékkal, hogy ezen a kapun jutok be a házba, melynek a zárával előzőleg titokban addig mesterkedtem, míg elértem, hogy látszólag bekattant, de tulajdonképpen nem akadályozta meg az ajtó nyitását. Mikor közelebb kerültem, hallottam, hogy csendesen kinyílik, majd becsukódik a kapu, és láttam, amint egy férfi kiosont a sötétbe. Szívemben gyilkos indulattal vetettem magam utána, ő azonban eltűnt, anélkül, hogy legalább a felismerés keserű örömét meghagyta volna nekem. Mostanában olykor már azt se tudom elhinni, hogy egyáltalán emberi lény volt.

A féltékenységtől és haragtól félőrülten, a megsértett férfiúi önérzet elemi erejű szenvedélyétől elvakulva és megvadítva rontottam be a házba, és száguldottam fel a lépcsőn, feleségem hálószobája felé. Az ajtó zárva volt, mivel azonban ezt is megfabrikáltam, könnyedén benyitottam, s noha a szoba koromsötét volt, egykettőre odataláltam ágyához. Tapogatózó kezeim fölfedték, hogy az, ágy szét van dúlva ugyan, de üres.

„Lement – gondoltam –, és betoppanásomtól megrémülve, elsiklott előlem a hall sötétjében.”

Azzal a szándékkal fordultam meg, hogy megyek és megkeresem, de rossz irányban indultam el – a helyes irányban! Lábam beleütközött, ahogy ott kuporgott a sarokban. Azonnal torkához kaptam és elfojtottam sikolyát, s miközben térdemmel leszorítottam hevesen vergődő testét, ott a sötétben, egyetlen vádló vagy szemrehányó szó nélkül megfojtottam!

Ezzel vége az álomnak. Múlt időben beszéltem el, pedig a jelen volna a hívebb, hiszen a véres tragédia szüntelenül pereg elmémben: újra és újra kiagyalom a tervet, elszenvedem a megbizonyosodást, és bosszút állok a sérelemért. Aztán egy nagy űr következik, majd az eső veri mocskos ablakaimat, hó szállingózik hitvány kabátomra, kerekek csattognak a szurtos kis utcákon, ahol szegénységben és alantas foglalkozásokkal tengettem életemet. Ha, van is napfény, én nem emlékszem rá ha vannak is madarak, nekem nem énekelnek.

És van egy másik álmom is, egy másik éjszakai vízióm. Holdfényes úton állok, árnyékoktól körülvéve. Érzem, hogy valaki más is jelen van; de hogy ki, nem tudom eldönteni. Egy nagy épület árnyékában fehér ruha csillan meg előttem; aztán egy nőalak jön felém – meggyilkolt hitvesem! Arcán a halál, torkán ujjak nyoma. Szemei végtelen komolysággal néznek rám, nincs bennük szemrehányás, nincs harag, nincs fenyegetés, csak a mindennél borzalmasabb felismerés. Iszonyattal hátrálok a szörnyű látomás elől – iszonyattal, amely most, írás közben is rám telepszik. Már nem tudok értelmes szavakat írni. Nézd! Ott van...

Most már megnyugodtam, de nincs is egyéb mondanivalóm: a látomás ott végződik, ahol kezdődött – homály és kétségek között.

Igen, már ismét ura vagyok magamnak: „lelkem kapitánya”. De ez nem a megnyugvás, csupán a vezeklés következő fázisa. Penitenciám súlya nem csökken, de megnyilvánulásaiban változatos: egyik formája a nyugalom. Sebaj, büntetésem végre is csak élethosszig szól. „Életfogytiglani pokol” – dőre ítélet; az elítélt maga szabhatja meg, meddig tartson büntetése. Az enyém ma lejár.

Béke legyen mindenkivel – béke, mely nekem nem adatott meg.

3. A néhai Julia Hetman vallomása, a médium – Mrs. Bayrolles – tolmácsolásában

Korán visszavonultam hálószobámba, és szinte azonnal békés álomra hajtottam fejem, melyből az a megfoghatatlan veszélyérzet riasztott föl, ami úgy hiszem, mindennapos érzés abban a másik, megelőző életben. Arról is meg voltam győződve, hogy félelmem teljességgel alaptalan, ettől azonban nem múlt el a rossz érzés. Férjem, Joel Hetman, nem volt otthon, a cselédek a ház másik szárnyában aludtak. De ilyen helyzet gyakran előfordult, és eladdig sohasem nyugtalanított. Mindennek ellenére a különös szorongás oly elviselhetetlenné fokozódott, hogy bármennyire is vonakodtam megmoccanni, végül mégis felültem és meggyújtottam a lámpát ágyamnál. Reményeimmel ellentétben nem könnyebbültem meg tőle, sőt csak növelni látszott a veszélyt, mert, gondoltam, a fény kiszűrődik az ajtó alatt, és elárulja a kívül ólálkodó veszedelemnek, bármi legyen az, hogy itt vagyok. Ti, akik még testben éltek, és ki vagytok téve a képzelet pokoli játékainak, gondoljátok meg, micsoda észbontó félelem lehetett az, mely a sötétben keresett menedéket az éj gonosz lényei elől. Olyan ez, mintha valaki odaveti magát a láthatatlan ellenségnek – a kétségbeesés stratégiája!

Leoltván a lámpát, fejemre húztam a takarót és némán reszkettem alatta, sikoltani képtelen voltam, imádkozni nem jutott eszembe. Ilyen nyomorult állapotban fekhettem ott órák hosszat, ahogy ti mondj átok – mert nálunk nincsenek órák, nincs idő.

Végre megérkezett! Halk, bizonytalan lépések nesze hallatszott a lépcsőről! Lassú, tétova, bizonytalan léptek voltak, olyasvalakié, aki nem lát a lába elé; felizgatott agyamban ez csak növelte a pánikot, mintha valami vak, esztelen, rontó hatalom közeledne felém, amely nem ismer kegyelmet. Még az is megfordult a fejemben, hogy biztosan égve hagytam a hallban a lámpát, és a tapogatózás neszeiből arra következtettem, talán az éjszaka valamiféle vak szörnyalakja szabadult be a házba. Ez a gondolat nevetséges volt, és ellentmondott korábbi rettegésemnek, amikor még féltem a világosságtól, de hát mire lehetett számítani? A félelemnek nincs esze, a félelem idióta. Vészjósló tanúsága és a fülbe suttogott gyáva tanácsa között semmi összefüggés nincs. Mi már jól tudjuk ezt, mi, akik átköltöztünk a Rettegés Birodalmába, akik örökös félhomályban csapongunk előző életünk jelenetei között, magunknak s egymásnak is láthatatlanul, és mégis rejtőzködve, eldugott zugolyokba húzódva; akik sóvárgunk beszélni szeretteinkkel, de némák vagyunk, és félünk tőlük, ugyanúgy mint ők mitőlünk: Néha feloldódik a lehetetlen, a törvény bilincse lehull: a szeretet vagy gyűlölet halált nem ismerő erejével megtörjük a varázst – láthatóvá válunk azoknak, akiket inteni, vigasztalni vagy büntetni szeretnénk. Minő formában jelenünk meg előttük, nem tudjuk; csak annyit tudunk, hogy azokat is halálra rémítjük, akiknek a legjobbat akarjuk, és akiktől epedve várjuk a gyengédséget és szánalmat.

Szépen kérlek, bocsássátok meg az egykori nőnek ezt az összefüggéstelen kitérőt. Ti, akik ezen a tökéletlen módon társalogtok velünk – ti ezt nem fogjátok föl. Ti csak együgyű kérdéseket tesztek föl ismeretlen és tiltott dolgokról. Sok minden, amit mi tudunk és közölhetnénk veletek a mi nyelvünkön, a tiéteken értelmetlenül hangzana. Csupán habogó beszéddel cserélhetünk gondolatot veletek, nyelvünknek azt a csekély töredékét használva, melyet ti is értetek. Azt gondoljátok, mi egy más világon élünk. Nem, mi nem ismerünk más világot, csak a tiéteket, bárha nekünk nem is küldi napsugarát, melegét, muzsikáját, kacagását, madárénekét és az emberi társaság örömét. Nagy Isten! Minő mostoha sors szellemmé válni, bujdokolni s dideregni idegenné lett tájakon, martalékul vetve félelemnek és kétségnek!

Nem, nem az ijedelembe haltam bele: az a Valami visszafordult és eltávozott. Hallottam, amint megy le a lépcsőn, sietősen, mintha hirtelen maga is megijedt volna. Akkor felkeltem, és segítségért kiáltottam. Reszkető kezem alighogy rátalált a kilincsre, mikor – irgalmas ég! – hallom, hogy visszafordul. Ahogy újra jött fel a lépcsőn, lábdobogása gyors, súlyos és hangos volt; beleremegett a ház. A szoba egyik sarkába szöktem és lekuporodtam a földre. Megpróbáltain imádkozni. Megpróbáltam drága férjem nevét szólítani. Aztán hallottam, amint kivágódik az ajtó. Rövid időre eszméletlenségbe zuhantam, s mikor magamhoz tértem, egy kéz fojtogató szorítását éreztem a torkomon... – éreztem, hogy karjaim erőtlenül csapkodnak valamit, ami hátrafeszíti testemet... éreztem, amint nyelvem fogaim közé tolakszik! Azután átúsztam ebbe az életbe.

Nem, nincs róla tudomásom, mi történt. Amennyit halálunk pillanatában tudtunk, később is csak annyit tudunk a korábbiakról. Erről a létről sok mindent megismertünk, de amannak lapjaira nem vetődik új fény; az emlékezetbe van írva minden, csak onnan olvashatunk. Itt nincsenek az igazságnak kimagasló ormai, melyek fölébe emelkednének e kétes ország zegzugos tájainak. Mi még az Árnyak Völgyében élünk, elhagyatott helyeken bolyongunk, és cserjék közül, tüskebozótból lessük vad, gonosz indulatú lakóit. Hogyan is lenne újabb tudomásunk a halványuló múltról?

Amit most elmondok, éjnek évadján történt. Tudjuk, hogy mikor van éjjel, mert olyankor ti visszavonultok házaitokba, mi pedig előmerészkedünk búvóhelyünkről, s félelem nélkül kereshetjük fel régi otthonunkat, bepillanthatunk az ablakokon, sőt be is mehetünk, és nézegethetjük alvó arcotokat. Hosszú ideig bolyongtam ama ház környékén, ahol oly kegyetlenül átkényszerítettek mostani lakomba – mert ez a mi szokásunk, amíg él ott valaki, akit szeretünk vagy gyűlölünk. Hasztalan kerestem alkalmat a megnyilatkozásra, valami módot arra, hogy továbbélésemet, túláradó szeretetemet és szívet tépő fájdalmamat férjemnek és fiamnak tudomására hozzam. Mindig úgy történt, hogy ha aludtak, jöttömre hirtelen fölébredtek, ha pedig kétségbeesvén rászántam magam, hogy éber állapotukban közeledjem feléjük, az élők rettenetes szemével néztek rám, és pillantásukkal, melyet kerestem, elriasztottak célomtól, amiért hozzájuk indultam.

Ezen az éjszakán hasztalan kerestem őket, előre is reszketve a találkozástól: se a házban, se a holdsütötte pázsiton nem voltak. Mert bár a nap örökre megszűnt számunkra világítani, a hold – a telihold, a fogyó hold – megmaradt nekünk. Olykor nappal, máskor éjjel ragyog, de mindig fölkel s lenyugszik, mint ama másik életben.

Otthagytam a pázsitot, s céltalanul, lassan barangoltam a fehér fényben úszó, kihalt úton. Egyszerre csak szegény férjem hangja ütötte meg a fülemet, amint meglepetten felkiált majd fiamét hallottam, amint csitítani, nyugtatni próbálja, és egy facsoport árnyékában ott álltak ők – egész közel, ó, milyen közel! Arcuk felém nézett, az idősebb férfi pillantása találkozott az enyémmel; meglátott – végre-valahára észrevett! Ettől a tudattól félelmem elszállt, mint egy rossz álom. Megtört a halál bűvereje: a Szeretet legyőzte a Törvényt! Az ujjongó mámortól eszemet vesztve kiáltottam – tudom, hogy kiáltottam: „Lát, lát! Meg fog érteni!” Azután nyugalmat erőltettem magamra, s előléptem, mosolyogva, szépségem tudatában, hogy karjaiba siessek, elhalmozzam kedvességgel, és fiam kezét fogva kimondjam a szavakat, melyek újjáélesztik a kapcsolatot élők és holtak között.

Ő, jaj! Mily szörnyű csalódás! Férjem arca elsápadt a félelemtől, szemei akár az üldözött vadé. Ahogy közeledtem felé, ő hátrálni kezdett, végül hátat fordított, és bemenekült az erdőbe. Hová, merre? – nem adatott megtudnom.

Szegény gyermekemmel, aki így kétszeresen árvaságra jutott, sohasem voltam képes megsejtetni jelenlétemet. Hamarost átköltözik ő is e Láthatatlan Életbe, s akkor mindörökre elvész a szemem elől.

László Balázs fordítása