Utolsó varázslat, Az

Eredeti cím: Last Incantation, The (Malygris)

0 216

Szerző: Clark Ashton Smith • Év: 1930

Malygris, a mágus legfelső toronyszobájában merengett, ahonnan betekinthette egész Susrant, Poszeidonisz szigetországának fővárosát. A torony Susran középpontjában állt, egy kúpos dombháton. Falait a föld legmélyén fejtett fekete kőből emelték, mely kemény volt és törhetetlen, akár a mesés gyémántacél; az összes többi épületet túlmagasodta, s úgy vetette árnyékát a város háztetőire és kupoláira, ahogyan Malygris baljós hatalma borította sötétbe az emberek szívét.

Malygris öreg volt és életunt; hiába kéltek ajkán iszonyú varázsigék, hiába parancsolt félelmetes és kíváncsi démonok sokaságának, hiába rettegték haragját királyok és főpapok – mindez nem tudta kitölteni a tátongó űrt, mit lelke helyén érzett. Masztodonagyar trónusát titokzatos, rontó erejű rúnák díszítették, rőt turmalinból és azúrkék kristályból kirakva; ő némán és komoran ült közöttük, kifelé révedve a rombusz alakú toronyablak füstüvegén. Hófehér szemöldöke vízszintes vonalba húzódott arcának cserszín pergamenjén, a szeme pedig oly zölden és hidegen ragyogott alatta, mint a százados jégtáblák a sarki napsütésben. Szakálla vastag csíkokban őszült, ám néhol még őrizte olajosan fénylő, kondor feketeségét; csaknem a térdéig ért, s eltakarta a kígyóként tekergőző varázsjeleket, melyeket ezüsttel hímeztek bíborpalástja mellére. Körülötte szétszórva mestersége kellékei hevertek: csupaszon vigyorgó koponyák, emberiek és szörnyektől valók; fekete és borostyánsárga folyadékokkal telt üvegcsék, melyek szentségtörő rendeltetését rajta kívül senki sem ismerte; keselyűbőr fenekű kézidobok és kokatrix-fogakkal töltött csontcsörgők, bizonyos ritkán bemutatott, bonyodalmas szertartásokhoz. A mozaikpadlót helyenként óriási majmok sötét-ezüst gereznái borították, az ajtó fölött pedig egy unikornis-koponya függött, amelyben Malygris túlvilági famulusa fészkelt, egy sápadtzöld hasú korallvipera képében, a hátán hamuszín pettyekkel. Mindenfelé könyvek gyűltek halomba, csupa ősöreg fóliáns, kígyóbőrbe kötve és bronzveretekkel pántolva. A patinamarta kapcsokkal lezárt borítófedelek között borzadályos tanok szunnyadtak: Atlantisz elfeledett tudománya, a Föld és a Hold démonait béklyóba verő pecsétek, az elemek transzmutációjának titkai; némely textusokat a rég letűnt Hyperborea rúnáival írtak, azon az elveszett nyelven, amely eleven ajkakról szólva gyilkosabb volt bármi méregnél és bódítóbb bármi bájitalnál.

A félelmetes hatalom, amit e tárgyak rejtettek és jelképeztek, Malygris személyében testesült meg: egész országok rettegtek tőle és valamennyi rivális varázsló irigyelte. Gondolatait mégis sötét mélabú fátyolozta, s a csüggedés úgy töltötte be a szívét, mint hamu az ünnepi tűzhelyet, ha a lakomának vége és a vendégek hazavonultak. Mozdulatlanul ült, vége-hossza nincs mélázásba merülve, miközben a délutáni nap, lassan ereszkedve a város és a tenger felé, őszi sugaraival áttört a zöldessárga füstüvegen, sápadtan bearanyozta aszott kezét, és szikrát izzított az ujjain díszlő vészrubintokból, melyek úgy lángoltak a gyűrűfoglalatban, akár a pokolból felparázsló szemek. Ámde Malygris néma merengésébe nem férkőzött be sem a fény, sem a tűz; a jelen szürke pusztaságként vette körül, melynek láthatárán, aggasztóan közel, sötét és süket fellegek tornyosultak. Sarkon fordult hát, és a múlt árnyai felé kezdett tapogatózni, vak vándorhoz hasonlatosan, aki elvesztette a napot, s most hiába keresi mindenütt. Fölidézte a pompával és dicsőséggel teljes időket, a keblét máglyaként fűtő szenvedélyeket, dús férfikorának karmazsin-bíbor diadalmenetét; ám mindez kihűlt és elmosódott és furcsamód megfakult, mintha kihamvadt üszökben kutatott volna parázs után. Így hátrált egyre messzebb a jövő elől, kihunyt útjelző tüzek között bolyongva, míg vissza nem tért ifjúsága elsüllyedt világába, azokba a ködös, távoli, hihetetlen esztendőkbe, ahol egy emlék, idegen csillagzat gyanánt, mindmáig lankadatlan fénnyel világolt – egy lány emléke, a réges-régi időkből, amikor még nem vágyott sem a tiltott tudásra, sem a hatalomra, amit megszerezhet vele. Nylissának hívták, és Malygris szerette át.

Évtizedek óta nem is gondolt rá; szinte megfeledkezett róla, annyira lekötötte figyelmét a sok okkult veszedelem és próbatétel, amellyel mint mágusnak – s közülük is a legnagyobbnak – nap mint nap szembe kellett néznie. Most azonban, ahogy eszébe jutott ez a karcsú, ártatlan gyermek – aki oly odaadóan szerette őt, mikor még ő is fiatal volt és vidám és bűntelen; s akit oly hirtelen ragadott el egy rejtélyes lázroham az egybekelésükre kitűzött nap előestéjén –, Malygris múmiává szikkadt arca a pír halovány kísértetébe öltözött; és a jéghideg szempár mélyén megcsillant valami, hasonlatosan a ravatali gyertyák lobbanásához. Ábrándjaiban fölmerült örökre tovatűnt ifjúsága, s újra maga előtt látta a mirtuszok árnyait Meros völgyében, a Zemander-patak partján, ahol esténként sétára indultak Nylissával, gyönyörködve a nyári csillagok születésében, a víz fürge csobogásában és egymás tekintetében.

Ekkor megszólalt, monoton és mély hangon, mint aki fennszóval gondolkodik; és beszédét az unikornis-koponyában lakó viperadémonhoz intézte.

– Vipera: valaha rég, mielőtt eljöttél hozzám és beköltöztél az unikornis-koponyába, ismertem egy leányt, aki oly gyönyörű és törékeny volt, mint az őserdő orchideái; és úgy is halt meg, ahogy az orchideák... Vipera: nem én vagyok-é Malygris, minden titkos tanok és tiltott igék legfőbb mestere, ki parancsol a föld, a tenger és a levegő öszszes szellemeinek, a szoláris és lunáris démonoknak, az élőknek és a holtaknak? Ha úgy kívánom, nem áll-é hatalmamban előszólítani Nylissát ifjúsága és szépsége teljében, felidézni őt az örök árnyak köréből, hogy elém járuljon itt, ebben a toronyszobában, és most, ebben az őszi alkonyatban?

– De igen, mester – felelte a vipera halk, ám idegekig metsző sziszegéssel. – Te vagy Malygris, a legelső összes varázslók és halottidézők között, minden igézések és tagadások és pecsétek ismerője. Ha úgy kívánod, hatalmadban áll előszólítani Nylissát a holtak hideg honából, és újra olyannak látni őt, amilyen régen volt, mielőtt a mohó síri férgek csókjukkal illették volna.

– Vipera: jól és helyénvalóan cselekszem-é, ha a mondottak szerint felidézem őt? Származhat-é ebből rám bárminemű baj vagy sérelem?

A vipera tétovázni látszott. Végül lassan és kimérten azt sziszegte:

– Ki szabhatná meg Malygrisnek, mi helyénvaló és mi nem? Ki dönthetné el Malygris helyett, mi jó és mi rossz? – Más szóval: megtagadod tőlem a tanácsot? – Ez legalább annyira hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, s a jelek szerint a vipera is így értelmezte, mivel a maga részérő1 nem fűzte tovább a társalgás fonalát.

Malygris egy ideig szótlanul töprengett, állát összekulcsolt kezére támasztva. Aztán hirtelen talpon termett s munkához látott, gyors és magabiztos mozgásával meghazudtolva ráncait. A toronyszoba különféle zugaiból – az ébenfa polcokról, az arany-, réz- és elektrumzáras ládikókból – egybegyűjtötte a varázslathoz szükséges kellékeket. Felrajzolta a padlóra az idézőköröket, a legbelsőben elhelyezkedve meggyújtotta a megfelelő tömjénrudakat, kigöngyölt egy hosszú, keskeny szűzpergament, mely cinóbervörös rúnákkal volt teleróva, majd fennhangon kántálni kezdte a holtakat szólító igéket. A kék, fehér és lila tömjénfüst sűrű fellegekben szállt fel, s csakhamar az egész toronyszobát betöltötte tarka gomolygásával. A fuldokló napfény a falakon kívülre szorult; helyét földöntúli, hamuszín derengés vette át, oly sápadt, akár a Léthe vizéből kiemelkedő holdak. A mágus hátborzongató ünnepélyességgel skandálta tovább litániáját, míg a tekercs végére nem jutott; az utolsó szavak temetői ekhója hosszan reszketve halt el a homályban. Ekkor a színes füstpászmák, mintha függöny gördülne fel, hirtelen semmivé foszlottak. A kísérteties, fakó ragyogás azonban nem enyészett velük; és Malygris meg az ajtó között, ahol az unikornis-koponya függött, ott állt Nylissa földi mása, kissé félrehajolva, akár egy szélfútta virágszál. Ugyanolyan volt, ahogyan emlékezett rá, arról a réges-régi estéről, a menyegzőjük előtt, amikor utoljára látta. Egyszerű fehér ruhát viselt, minden cifrázat nélkül, csak ébenfekete hajába tűzött egy szellőrózsát. Szeme a tavaszi égbolt kékjében ragyogott, ajkán az ifjúság gondtalan mosolya ült; és ahogy rápillantott, valami rég elfeledettnek hitt érzés facsart Malygris szívébe, szaporább iramra sarkallva fásult érverését.

– Te vagy Nylissa? – kérdezte. – Az a Nylissa, akit Meros mirtuszlombos völgyében szerettem, az idők aranyló hajnalán, mielőtt napjaim a sötétségbe fúltak?

– Igen, én vagyok Nylissa.

A hangja ugyanolyan gyöngéd-ezüstösen csengett, ahogyan az emlékezetében őrizte, sok-sok éve eltemetve… Ám ahogy nézte és hallgatta, mégis parányi kétség ébredt benne – éppoly abszurd persze, mint amilyen tűrhetetlen, mindazonáltal konok és kitartó: igazán ez az a Nylissa, akit ő ismert? Nincs valami megfoghatatlan változás, kívül azon a tartományon, amit képes észlelni és szavakba önteni? Nem hiányzik valami néven nevezhetetlen, amit az idő és a sír sötétje elpusztított, az ő mágiája pedig nem hozott helyre tökéletesen? Valóban ugyanolyan szelíd ez a tekintet, ugyanolyan ragyogó ez a fekete haj, ugyanolyan karcsú és kecses ez a derék, mint azé a leányé, aki az emlékeiben él? Nem lehetett benne bizonyos, s erősödő gyanakvását ólmos kiábrándulás váltotta fel, a végső csalódás keserűsége, akárha hamu tömné el a szívét. Vizsgálódása egyre fürkészebb, tüzetesebb és kegyetlenebb lett, s a sírból fölidézett jelenés percről percre kevésbé hasonlított az ő gyönyörű Nylissájához: ajkát és szemöldökét kezdte közönségesnek látni, ívelésükben mind több hibát fedezett fel; a karcsú test véznává satnyult, a fekete fürtök csillogása megkopott, a hamvas nyak vérszegényre sápadt. Malygris lelke újra megöregedett: a bimbózó remények halála visszahozta a csüggedést és a kétségbeesést. Elvesztette hitét a szerelemben, a fiatalságban, a szépségben; még az emlékük sem több csalfa délibábnál, mely álom és valóság ködös határvidékén lebeg. Nem maradt semmi, csak por és árnyak és szürkeség; semmi, csak az üres sötétség és a hideg, meg az elviselhetetlen fáradtság terhe, mely zsibbasztó súllyal nehezedett minden gondolatára.

A hangja mintha a sírból tért volna vissza a torkába kísérteni, ahogy rekedten és reszketegen elrebegte a fölidézett holtakat elbocsátó varázsigét. Nylissa hasonmása füstként szertefoszlott a levegőben, s az alvilági holdfény átadta helyét a lenyugvó nap utolsó sugarainak. Malygris a viperához fordult, s fásult mélabúval szemrehányást tett neki.

– Miért nem figyelmeztettél?

– Használt volna, ha megteszem? – kérdezett vissza amaz. – Mindent tudtál, amire szükséged volt, Malygris, egyetlen dolgot kivéve; és ezt az egyet másképpen nem tanulhattad volna meg.

– Mármint micsodát? – tudakolta keserűen a mágus. – Hogy a bölcsesség nem egyéb hiú gőgnél? Hogy a mágia semmit sem ér? Hogy a szerelem hazugság? Hogy az emlékezet szemfényvesztés?... Mondd, vipera: miért nem tudtam életre hívni azt a Nylissát, akit ismertem... vagy azt hittem, hogy ismerem?

– Akit magad elé idéztél, valóban Nylissa volt – felelte a vipera. – Nem vétettél hibát: a mágiád jól működött. Ám nincs az a varázslat, amely visszaadhatná neked a saját elvesztett ifjúságodat: a bűntelen szív szenvedélyét, ami Nylissát szerette, a tiszta szempár ragyogását, ami a szépségében gyönyörködött. Ez volt az a lecke, mester, amit meg kellett tanulnod.

Kornya Zsolt fordítása

Legújabbak

Howard Phillips Lovecraft:
Közhelyek könyve

Lovecraft álmait, ötleteit, rövid gondolatait tartalmazza, amelyeket írásaihoz kívánt témaként felhasználni.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Rejtett barlang, avagy John Lee kalandja, A

A The Secret Cave-et Lovecraft 1898-ban írta, anyja szerencsére ezt is megmentette a lángoktól, először a The Shuttered Room and Other Pieces című antológiában jelent meg. Egy tízéves kisfiú házuk pincéjében egy eldugott alagutat fedez fel, és kalandra kel kétéves húgával együtt, hogy felkutassa, rejt-e kincseket a titkos folyosó. A felfedezőtúra azonban tragédiába torkollik: a kishúg megfullad a vízben. Lovecraft már hétévesen egy gyermek haláláról ír. A legkevésbé sem öncélúan: a barlangban tényleg egy kincsesláda rejtőzik, amelyben egy 10 ezer dollár értékű aranyrög bújik meg. Azonban, vonja le a tanulságot a szerző, még ez a pénz sem éri meg egy ember halálát. A történet ugyan nem tartalmaz rettegést és félelemkeltő mozzanatokat, leginkább a Tom Sawyer-féle ifjúsági irodalomhoz hasonlít. Ám a happy end és az a történetszövés, amely által a kidolgozott cselekmények végén a főhős megmenekül és diadalt arat a rossz felett, itt nincs meg.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Kis üvegpalack, A

A fiatal Lovecraft első fennmaradt írása, amely tárgya egy palackba rejtett levél és a kincs. A hajóskapitány felül a könnyen megszerezhető kincs ígéretének. A rövid írás természetfeletti elemeket még nem tartalmaz.

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre