Aznap éjjel nem volt kedvem taxiba ülni. A klubot elhagyva igazán nem volt okom panaszra, hiszen nem játszottam sikertelenül; de betege voltam valaminek; ami ugyancsak rokon volt a lelkiismeret-furdalással. A játék kellemes volt, olyan emberek között, akik közeli barátok, és meg tudják fizetni az éjszakai szórakozás árát; a tétek magasak voltak, de senki nem emelte őket tisztességtelenül, bár a kártya gyorsan pördült, és sok meglepetést hozott; kellemesen tunya, baráti játék, ahol nem hevertek elhajított kártyacsomagok a földön, mert valamennyien a megdolgozott csomagokat szerettük, melynek lapjai szinte maguktól állnak össze flössé vagy fullá. Lelkiismeret-furdalásom talán a túlzottan sok élvezet reakciója volt, és annak a vágya, hogy valami hasznosabbat tegyek a puszta időtöltésnél. Elhatároztam, hogy gyalog megyek haza, bár már két óra volt; szükségem volt a félórás erőteljes mozgásra, hogy a friss levegőben kiszellőztessem magamból a füstöt és a bort.

De rosszkedvem semmit sem csökkent, amikor elhagyva a város szívét, vége szakadt az impozáns gránitfalaknak, és a villanyvilágítás nélküli Michigan Avenue mocskos bérkaszárnyák között folytatódott egy sötét, gázlámpákkal alig megvilágított kanyar után.

Ahogy ott haboztam a könyvtár hatalmas lámpái alatt, már-már jobb véleményem támadt a taxiról. Eszembe jutottak a Chicagóban az utóbbi időben oly gyakori rablótámadások meg azok a titokzatos eltűnések, melyektől az egész város rettegve kerülte éjszakánként a kihalt üzleti központokat. A Randolph Streeten egyetlen taxit sem láttam, és a Michiganen sem volt egy sem közelebb azoknál, melyeket már láttam az Atlétikai Klub előtt. Hát mentem tovább a félhomályban, mert még önmagam előtt sem akartam gyávának mutatkozni, bár tudtam, hogy ebben az órában nem biztonságos egy magányos, ráadásul estélyi öltözéket viselő embernek átmenni a folyó fölött azon a sötét és elhagyott utcán.

De a nyugtalanság üldözött: Szeszélyes hangulatom olyan félelemmé és reménytelen magánnyá változott, hogy a nagy üzletházakból kiáradó cukor-, kávé- és dohányszagot kellemes és megnyugtató társaságnak éreztem, az eseménygazdag, fényes nappal barátságos emberi ügyei képviselőjének. A keskeny utca üres szakadéka visszhangozta ideges lépteimet; másként olyan csöndes volt, hogy a környező utcák álmatlan mormogása még hangsúlyosabbá tette elhagyatottságát.

Szinte szégyenlem elmondani – még most is, amikor tudom, hogy bizonyéra a veszélynek azt a különös előjelét éreztem, ami néha jó előre figyelmeztet minket –, hogy inkább a félelmem e1ő1 menekültem, mint attól, amitől féltem.

Amikor már csak egy saroknyira voltam a Rush Street-i felvonóhídtól, egy alacsony, zömök férfi tántorgott elő a Water Streetről, a Randolph megálló irányából. Olyan világosan láttam őt a sarki lámpa fényében, amilyen világosan csak látni lehet hasonló körülmények között – föl voltam készülve az ilyesfajta találkozásra. A fickó teljesen magába volt roskadva, és éppen a széles úttesten készült átmenni; részeg imbolygásán túl, a válla riszálásából a tengerészt véltem fölfedezni.

A sarkon találkoztunk, pontosabban ő megállt a csatornanyílásnál, míg én a járdaszegélyen álltam, fölötte. Olyan közel voltam hozzá, hogy láttam vérben forgó szemében a kifejezést: ő kikéri magának még a föltételezést is, hogy részeg!

Nem volt időm, hogy megkönnyebbülést érezzek. Láttam a tekintetét, láttam; de szinte ugyanabban a pillanatban valami fekete villám csapott ki a kövezetből, amin álltunk, akár egy óriási kígyó nyelve, ami egyetlen ördögi csapásával bekebelezte és lerántotta azt az embert a csatorna torkába – híg sár csapott az arcomba, és a részeg tengerész eltűnt.

Az iszonyattól elugrottam, és reszketni kezdtem, a rémülettől összeszorult a gyomrom, s a félelem hullámai úgy áradtak szét a testemben, mint a fölkavart víz gyűrűi – egy pillanatra tán elveszítettem a józan eszemet is, másként menekülnöm kellett volna az engem is fenyegető veszély elől. A csatorna köves állkapcsai közül nem hallatszott csontok csikorgása, de abban a pillanatban az egyik mellékutca sarkán fölugatott az éjszakai közlekedés lármája, és az is elnyomhatta a puffanást. Az egész olyan volt, mintha azt az embert valami robbanás fújta volna el – az egyik pillanatban még ott volt egész elállatiasodott emberi valójában, a másik pillanatban eltűnt, megsemmisült.

Nem tudom pontosan, hogy mit tettem az első megdöbbenés után. Visszaidézve zaklatott képzelgéseimet, úgy tetszik, hallottam a „szűkölését” annak a pusztuló léleknek, és láttam a lelket tünékeny ködként fölszállni, mint valami förtelmes torok leheletét. Mikor magamhoz tértem, a kövön kuporogtam, és a csatorna fekete torkába bámultam. A tágas torokban semmi sem látszott; de a forgalomnak az utcán mindenütt látható barna, olajos váladékát valami nyomtalanul eltüntette a csatorna gránitszájáról; és csak miután ily módon bizonyságot nyertem arról, hogy mindaz igaz volt, amit láttam, döbbentem rá ennek a halálos csapdának kimondhatatlan veszélyességére. Fölugrottam, hátrálni kezdtem, aztán megfordultam, és futottam végig az utcán.

Kiérve az utcának abból az átkozott és elhagyatott részéből, úgy éreztem, mintha gyilkosok tanyájáról menekültem volna egy baráti otthon biztonságába. A nagy híd dübörgött fogaskerekein, és méltóságteljesen emelkedett fölfelé a füst– és gőzfelhőben, hogy elengedjen egy lomha, tavi teherhajót. Rohantam a síkos kövezeten, és egyetlen ugrással a folyó fölé emelkedő hídon teremtem.

A menekülés kimondhatatlan megkönnyebbülését éreztem, de nem álltam meg, míg túl nem jutottam a két hídpályán, bár a híd még mindig mozgott. Milyen szeretetreméltóan erős és emberien segítőkész volt számomra ez a hatalmas szerkezet, ahogy egyre növelte a távolságot köztem és a déli hídfő között, ahol – úgy képzeltem – a fenyegető fantom utánam nyújtogatja a nyelvét a víz fölött. Milyen j6 volt hallani a kikötői gőzös szorgos dohogását, a tovaúszó hatalmas testbe zárt gőz fújtatását! Örömmel üdvözöltem a határozott parancsszavakat, a harangok és engedelmes lábak értelmes válaszát a fedélzeteken; meghatott nagyrabecsüléssel gondoltam a becsületes emberek mocskos munkájának hasznára, míg a kis kikötői gőzös meg a nagy, ostoba teherhajó olyan fenségesen úsztak el mellettem, mint egy antik kórus.

A híd lassan követni kezdte az elvonuló hajók tatját, amikor észrevettem, hogy nem vagyok rajta egyedül. Talán eltakarta a füst meg a gőz, vagy fölindultságomban nem vettem észre azt az embert; mindenesetre egyszerre csak ott volt mellettem, és megviselt idegeim kis híján fölmondták a szolgálatot – majdnem rávetettem magam, mint a veszett kutya. De a híd változó árnyai éppen lehetővé tették, hogy a kikötői lámpa fényt vessen a férfi arcára, és ez az arc furcsán szomorú, finom és kétségtelenül barátságos volt.

– Uram – mondta udvariasan és komolyan –, látom, hogy rosszul érzi magát. Nem óhajt egy kis szíverősítőt? Egy kis Titkos Tartalékot tudnék ajánlani.

És olyan elegáns mozdulattal, ami rögtön bizalmat ébresztett bennem, átnyújtott egy palackot, ami nem vált volna szégyenére egy király kísérőjének sem.

– Önt megrázkódtatás érte – állapította meg, mikor megköszöntem az italt –, olyan megrázkódtatás, amilyen bárkit képes leteríteni. Láttam pánikszerű menekülését a Michigan Avenue torkából, láttam a megkönnyebbülését, amikor elérte a hidat, és sápadt arcát megvilágította a parti lámpa fénye. Mégis, ez az egyetlen pillantás elég volt, hogy önre ismerjek. „Itt van egy ember, akire támaszkodhatok – gondoltam –, aki a végsőkig kész harcolni, amikor az irtóztató titok, ami megrémítette, kézzelfogható valósággá válik.” Ez történt velem is, és – mivel úgy hiszem, azért találkoztunk, hogy együtt haljunk vagy együtt éljünk tovább – meg fogja látni, én nem fogok megrettenni, ha próbára kerül a sor.

Szemügyre vettem az arcát. Csupán azért játszott volna a sors azon az éjszakán az életemmel és a józan eszemmel, hogy a hídon végezzem egy őrülttel? Olvasni látszott a gondolataimban, és szomorú mosolya tagadta feltevésemet, s egyben újabb vonzerővel gazdagította eleganciáját, ami már bizalmat ébresztett bennem.

– Hiszen holnap már ön is ezt fogja mondani – bizonygatta. – „Hát nem több mint különös, hogy egész Chicagóból éppen kettőnknek kellett találkozni?” De én nem hiszek a véletlenben. Amit véletlennek nevezünk, csupán annak látszik, és nem tiszteletlenség, ha azt mondom, hogy a Mindenható, aki nagy és szent pasziánszát játssza mindörökkön-örökké, azt akarja, hogy mi szabadítsuk meg a világot attól a szörnyű valamitől, ami éjszakánként kicsap a kövezetből, és halálos csapdává teszi a csatornát.

– A fekete halálos csapás a csatornából! – kiáltottam, és ellöktem magam a híd korlátjától. – Hogy érti ezt, uram, irgalmas ég?! Hogy érti ezt? Ön is látta?

– Igen, én is láttam – felelte szenvedélyesen, és úgy vélem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a szemében megkönnyebbülés fénye csillant meg. – Hát nem különös, hogy összetalálkoztunk? Egy éjszakán én is elmenekültem abból az utcából, és kétségtelenül még jobban meg voltam rémülve, mint ön; én is láttam, amint egy emberi lény, egy élet, az enyémnél talán sokkal értékesebb, eltűnik a szennyes csatornában, mint egy szénaszál az etetőben.

Az idegen elhallgatott, és bocsánatkérő udvariassággal fölhívta figyelmemet az ingem mellén éktelenkedő sárfoltra, amit én legalább olyan ijesztőnek láttam, mint ha vérfolt lett volna.

– Chicago utcáinak kövezete akkor is úgy csillogott, mint ma éjszaka – merengett el. – Itt lent a gránitszurdokokban a természet édes harmatát beszennyezi a megfeszített munka őrületében rángatódzó ifjú óriás, a város, és az utcák olajos szennyével az én arcomat és az én ruhámat is bemocskolta a sötét tett. Az óta az éjszaka óta nyugtalanít a hihetetlen iszonyat, amit láttam, és járom az utcákat, hogy rátaláljak; kísértve a gonoszt, hogy kiálljon velem élethalálharcra, ha lehet. De most már ön is látta; könyörgöm, mondja el, mit látott!

– Valami természetellenes és ellenállhatatlan rosszkedvet és fenyegető előérzetet éreztem, amikor abba az utcába értem – feleltem, mintha ez is nélkülözhetetlen része lett volna a látottaknak. Társam ezt megértő bólintással fogadta, és ahogy elmondtam történetemet, minden szörnyű részletnél helyeselt.

– Csak az isten tudja, hányan tűntek el így – mondta az idegen ünnepélyesen, amikor befejeztem. – Tanúk nélkül, barátok nélkül, honnan is szereztek volna róluk tudomást? De akit én láttam, attól zengett a város. Azt mondja, a Water Streetnél? Az enyém a Lake-nél volt, csak egy sarokkal odébb. Az esetek mindig a folyó közelében történnek, mert ez a környék éjszaka kellően kihalt a gyilkos munkához.

– Miért nem jelentette a rendőrségnek?! – kiáltottam. – Ne vesztegessünk több időt , tegyük meg azonnal !

– Nem, semmiképpen – ellenkezett az idegen –, gondolja csak meg, miféle hihetetlen történetet kell elmesélnünk. Azt akarja, hogy azzal az elnéző szemtelenséggel kezeljék, ahogyan a becsiccsentett ficsúrokat szokás? Minden bizonnyal hűvös kételkedéssel fogadnának, talán gyanakodva; ismertem embereket, akiket alaposan megizzasztottak, pedig éppen olyan ártatlanul közölték információikat a hatósággal, ahogyan ön akarja. Jelentkezése az őrmesternél egyenlő lenne a vád alá helyezéssel, és talán hosszú hetekig megfigyelés alatt tartanák. A nyomozók eszköze akar lenni, amikor önálló is lehet? Kívánja a barátok ezer és egy kérdését és megjegyzését, az újságok közönséges hírverését, az interjúkat, főcímeket és képeket, amikor ezt a szent kötelességet csöndben és úriemberhez illően is teljesítheti, s ugyanakkor ebben a rendkívül modern városban átélhet egy legendákba illő, csodás kalandot?

– Miféle kockázatra gondol? – kérdeztem, és bármilyen különösen hangzik is, de megkísértett az ember ősi vágya, hogy kockára tegye az életét egy veszélyes rejtély megoldása érdekében. – Ez a dolog túl vad és veszélyes, semhogy egy elfoglalt ember belemenjen egy véletlen találkozás és megérzés alapján.

Az idegen megállított fölemelt kezével.

– Kedves uram – kezdte nyugodt elszántsággal –, bár azt mondtam, hogy egy meghatározott cél hozott össze minket, én nem kértem, hogy ön bárhova menjen, vagy bármilyen kockázatot vállaljon.

– De én akarok! – szakadtak ki belőlem a szavak, szinte akaratom ellenére.

– Nos, ha akar, az már más – felelte elégedetten ismeretlen ismerősöm, és ettől kezdve megváltozott egész viselkedése. Még mindig különös és szeszélyes volt, de hirtelen föltárultak erőtartalékai, egész lénye keményebb lett, s úgy éreztem, ebben nekem is részem van. Hatalmába kerítette a vadászszellem.

– De tehet-e ember vakmerőbb dolgot, mint hogy lemegy a csatornába ez után a gyilkosság után? Mert ezt kell tennünk! – kiáltottam, s szinte magam is meglepődtem, hogy valóban ez volt a szándékom. – Talán éppen ez vonz; mindenesetre követem önt, mert nem kételkedem a tisztességében.

– És én is biztos voltam önben az első pillanattól fogva – felelte társam, és még ott, a félhomályos hídon is valami hihetetlen finomság áradt belőle, bár megnyerő mosolyán kívül aligha tudnám megmondani, hogy miért. Akkor megszorítottuk egymás kezét, és a szövetség megköttetett; egyetlen szó nélkül is jól tudtuk mindketten, hogy életre-halálra szól.

– Családom nevét világszerte ismerik – mondta aztán –, de amíg végére nem járunk ennek a dolognak, remélem, beéri azzal, hogy Hoodnak szólítson. Azok a rangombeli emberek, akik a vagyonuk ellenére férfiak akarnak lenni, belevetik magukat a pénzhajhászásba vagy a politikába; felfedező útra indulnak Afrikába vagy az Amazonas vidékére; Tibetben vagy a déltengereken vész nyomuk, esetleg alpinizmussal próbálkoznak. Az én célom az, hogy megmagyarázzam az emberi szenvedély sötét és rettenetes oldalát, hogy méltassam az elfajzottat és az iszonyatosat. Egy napon elgondolkodtam a késsel fölfegyverkezett mészáros erkölcsi állapotán, ahogyan éppen ott álltam a Halsted Street hídján, és hallgattam a disznók végső sivításait, és láttam mozdulatlan tetemeik folyamatos tovahaladását a csomagolóház felső ablakai előtt. A következő héten már böllér voltam a vágóhídon, és végére jártam a dolognak.

Örömmel mondhatom, bármilyen különösen hangozzék is, hogy nem azért nem menekültem el rettegve és undorodva ettől az embertől, mert a lidérces éjszaka már nem tudott újabb borzalmakkal rémíteni, hanem emberem elragadó vonzerejét csak növelte különös vallomása, s ami tán még meggyőzőbb volt, úgy éreztem, hogy képes teljes mértékben beleélni magát az én lelkivilágomba, s ugyanilyen teljes bepillantást enged nekem a maga indítékaiba, s mindezt még soha senkinél nem tapasztaltam. Rögtön olyan ragaszkodást éreztem – és érzek azóta is – iránta, ami csupán a legtökéletesebb barátságban lehetséges.

– Néhányan talán azt mondhatnák, hogy ezek az iszonyatos dolgok végül a pusztulásba visznek, ahogyan másokat az ital vagy a kábítószerek – töprengett szomorúan. – Nem tagadhatom, hogy mindez valóban nagyon is az életem középpontjává vált; hogy szeretem és gyűlölöm, mint iszákos az italt; de míg részese vagyok az iszonynak, nem magam vagyok az iszony.

Hirtelen elhallgatott, megragadta a csuklómat, és áthajolva a korláton a vízre mutatott. Odalent a folyónak vágott mesterséges csatornában még láttam a víz alá bukni valami mozgó, fekete dolgot, aztán a víz csöndesen örvénylett; aztán V alakú fodrok törtek a felszínre, és indultak meg a déli rakpartok felé; ismét egy hosszú, sötét, meghatározhatatlan valami emelkedett ki a folyóból, és csillogott nedvesen egy pillanatig a kikötői lámpa fényében, aztán eltűnt, mintegy az utca kövezett partfala alatt.

– Irgalmas ég! – kiáltottam. – Ott kell lennie a csatorna víz alatti kivezetőjének! – Igen – mondta Hood. – És majdnem olyan tágas, hogy egy kocsi is átférhessen rajta. Nos hát – folytatta eltökélten –, mi meg fogjuk oldani a csatorna ocsmány titkát, és olyan biztos, hogy el is tüntetjük, mint hogy van Isten az égben!

Fojtott izgalma azonban rögtön szerető gondoskodássá változott, mihelyt észrevette, hogy engem ismét hatalmába kerít a rémület – mert egyikünk sem mert szólni a bennünk viharzó, rettenetes feltételezésekről.

– Jobb lesz, ha elmegyünk – mondta –, az idegei többet már nem tudnak elviselni mára. Tíz-tizenkét órai alvás azonban rendbe hozza.

– Észrevette, milyen hosszú volt, milyen furcsán mozgott az a kar? – suttogtam. – Igen – tette a vállamra a kezét –, egy nap múlva talán már többet fogunk tudni.

A vén Inter-Ocean Building éppen elütötte az éjfelet, amikor befordultam a kis keresztutcába és megnyomtam az éjszakai csengőt annak a temetkezési vállalatnak a kapujában, melynek címét Hood megadta nekem mint lakáscímét.

Egy izmos, pirospozsgás fiatalember nyitott ajtót az ebben a szakmában elengedhetetlen, tapintatos komolysággal, ami egyszeriben derűre változott, amikor megtudta, hogy a Hood úrhoz fűződő barátságom hozott a házba. Az iroda mögött átvezetett egy sűrűn befüggönyözött, félhomályos csarnokon, egy másik szobába, melynek végében egy hatalmas bronzszarkofág állt üvegládában; a szarkofág mögül jött elő Hood, köszöntött és továbbvezetett, át egy nagy, puszta munkatermen, ahol a lepedők alatt két merev és meghatározhatatlan alakú test feküdt, kétségbeejtően élettelenül, mégis oly szánalomraméltóan kiszolgáltatottan minden erőszaknak.

Hood bekísért a munkateremből a terem félmagasságáig nyúló falakkal elválasztott, istállóálláshoz hasonlatos három-négy fülke egyikébe, és elmagyarázta, hogy ezek az alkalmazottak hálószobái, mert valakinek állandóan bent kell tartózkodnia az intézményben.

– Nem ajánlom föl egyetlen székemet – mondta, mikor mosolyogva végignéztem a fülke fura és szegényes bútorzatán –, mert ideje, hogy munkához lássunk. A vadászládáját kinyithatja az ágyon is, így jó; meleg pulóver, viharkabát, halászcsizma és két 44 kaliberes hatlövetű – jobban megfelelnek céljainknak, mint a kés –, igazán használható felszerelés. Én viszont – folytatta – tudok csöppet sem sportemberhez illően viselkedni is, ha rákényszerítenek. A szörnyeteg nem érdemel irgalmat; így aztán úgy fogok tenni, mint Puckle, a kétcsövű ágyú föltalálója, melynek egyik csöve „rátok tüzel, keresztények”, a másik meg „rátok, pogányok”. Én is különleges töltetet szánok a démonnak – ebben a nagy fecskendőben annyi sav van, hogy egy elefántot is térdre kényszerítene.

Hoodnak volt egy hosszú, éles kése is, melyben – mint mondta – a vágóhídon szerzett , tapasztalatai óta jobban bízott, mint a tűzfegyverekben. Világításhoz szerzett két újfajta elektromos lámpát, melyek olyanok voltak, akár egy-egy bőrbe kötött csődarab, és gombnyomásra fénysugarat bocsátottak ki a végükön lévő nagy lencsén keresztül.

– Készen áll? – tette a kezét a vállamra Hood. – Kirándulásunk semmiképpen sem tarthat sokáig; de vállalja-e a kockázatot, hogy a visszatérésünkre...

– Talán nem kerül sor? – fejeztem be a mondatot. – Igen, készen állok. A gondolat, hogy talán ebben a pillanatban is el kell szenvednie egy csupa öröm, csupa élet embernek azt a förtelmes halált, a lelkem legmélyéig arra késztet, hogy a végére járjak a rejtélynek. Az újságok nem tudósítottak a tegnapi esetről, s ahogyan ön mondta, csak Isten tudja egyedül, hányan pusztultak el így, hány lélekért kell bosszút állnunk.

Hood a hátsó raktárszobán át vezetett ki az utcára, és óvatosan lopakodtunk a vasredőnyös üzletházak közt a következő háztömb közepéig, anélkül hogy bárkit is láttunk volna. Itt letérdelt, fölemelte egy csatornanyílás tetejét, és elektromos lámpáját ledugta a fekete nyílásba. A fehér fény egy nyolc láb mély, keskeny aknát világított meg, ami egy olyan szűk csatornába torkollott, amin alig lehetett keresztülmászni. Meleg, fehér, bűzös pára szállt föl a nyílásból a tiszta és hűvös kinti levegőbe. A lyuk bizonnyal nyüzsgött a patkányoktól, és olyan szűk volt, hogy elfogott a rémület, hátha beszorulunk; de Hood intett, hogy menjek, hát teleszívtam a tüdőmet tiszta levegővel, és leugrottam a teljes sötétségbe.

Odalent a lámpám olyan keskeny nyílást mutatott, hogy okosabbnak tartottam, ha hátrafelé mászom be. Rögtön úgy éreztem, hogy megfulladok, mégis továbbkúsztam, hogy szabaddá tegyem az aknát Hood számára, aztán hallottam tompa leérkezését és a helyére billenő fém nyílástető csattanását. Majdnem a hasamon feküdtem, és alig tudtam mozogni, mégis meglepő, dühödt sebességgel kúsztam vagy húszyardnyit. Azt hiszem, Hood is fáradságosnak érezhette ezt az útszakaszt, s amikor végre bejutottunk a főcsatorna egyik beömlőjébe, örültünk, hogy végre csak bokáig álltunk a csatorna szennyében, s bőséggel szívhattuk a mocskos levegőt.

És kitárult előttünk a város szennyének föld alatti rendszere. Bűzös izzadság, az emberiség nyirkos szennye lepte a falakat; a falazat boltívét pernyeszerű növény sötét foltjai tarkázták, alóluk pedig valami hófehér, gilisztaszerű gomba tekergett elő, melyet nyilván a föntről jövő szivárgás anyagai tápláltak; a lejtős padozaton pedig a fönti, sokemeletnyi világ szennyes váladéka kígyózott tova undorító bugyogással a sötétbe, mintha csak hívogatna, hogy arrafelé keressük a csatorna gyilkos szörnyét.

A barna patakok folyását követve egy-két háztömbnyi távolságra eljutottunk a csatorna fővezetékébe, ami olyan tágas volt, mint egy vasúti alagút, s olyan gondosan szerkesztett, mint egy ódon borpince. Természetesen nem azt vártuk, hogy a szörnyet ezen a fővezetéken találjuk meg, hiszen még a város alvilágának magányában is nyilván egy, a céljainak jobban megfelelő zsákutcában kellett rejtőzködnie; de a fővezeték volt műveleteink természetes kiindulópontja, a kezdete és a vége minden hosszú kirándulásnak, melyet a kutatás során a jobbra és balra nyíló keresztalagutakba tettünk – s a nyomkövetéshez szükséges csönd és sötétség csak még jobban visszarettentette a képzeletet a nyirkos váladékoktól és szagoktól meg a férgek érintésétől, melyek sietve menekültek lépéseink elől.

Hood úgy olvasott minden egyes csatorna váladékában, ahogyan a régész olvas az eltemetett városokat borító földrétegekben; itt egy szálloda van; ott meg egy vegyiáru-nagykereskedés; ezek az émelyítő, dögszagú maradványok, mondotta, egy boncterem éjszakai takarításának a termékei; ez egy béristálló volt, ott meg egy festőműhely kádait ürítették ki, amott pedig egy tejraktárból árad a savanyú tej. De azért egy pillanatra sem feledkezett meg a hajszáról; a lámpa minden fölvillanásakor elsőként a gyilkos nyomait kutatta, és egyetlen pillantással észrevett olyan dolgokat, melyek még hosszas vizsgálódás után is elkerülték volna az én figyelmemet. Azt hiszem, nem sok hasznomat vehette, csupán a társaságommal szolgálhattam a fekete, kihalt labirintusban, s míg éberen figyeltem, képzeletem rémült kiáltást vélt kihallani minden lecsöppenő víz neszében. Idegen lábak zaját hallotta a saját lépteink visszhangjában, s a bugyogó szennyvíz zaját dühös morgásnak vélte.

Anélkül hogy beismertük volna egymásnak, szándékosan elkerültük a Michigan Avenue végzetes környékét, mert úgy éreztük, hogy jobb lesz, ha előbb hozzászokunk a hajsza különös körülményeihez, s csak azután merészkedünk a gyilkos valószínű rejtőzködési helyére. Valahol a Masonic Temple közelében járhattunk; már éppen be akartam világítani az egyik oldalcsatornába, testem a fal hajlatát követte, ujjam a gombon, amikor hirtelen egy rekedt hang suttogott szinte közvetlenül az arcomba:

– Mi a fene! Csak nem azt a gyilkos dögöt keresik végre?

Hátraugrottam, neki Hoodnak, és elektromos lámpáink sugara vakítva világított egy hatalmas fickó szemébe, aki morogva, káromkodva takarta el az arcát.

– El azzal a fénnyel! El vele a pokolba!

A fickóra irányítottuk a fénysugarakat, s más fegyverre nem is volt szükségünk, mert a falnak tántorodott, és hátat fordított a fénynek.

– Kapcsolják mán ki, hallják, kapcsolják mán ki ! – nyöszörögte. – Meg akarnak vakítani? Kindelon rendőr vagyok, szolgálatban, mán... mán szerda éccaka óta, a Harrison állomásrul.

A fény egy tagbaszakadt fickót világított meg, rézgombos egyenruhában, egy hatalmas, erős ember roncsát, aki szánalmasan tántorgott, bárhogy is szeretett volna fölegyenesedni. Az arca valaha pirospozsgás lehetett, de a szeme alatti fekete karikák csak még jobban kiemelték természetellenes sápadtságát. A sapkája hiányzott, az egyik karja vállig meztelen volt, csupa kék-zöld folt; az övén egy fehér kesztyű mocskos maradványa lógott; kabátjának a háta végighasadt, s egykor csinos egyenruhájának rongyait a csatorna szennye borította.

Hood a hóna alá dugta a lámpáját, és elővette a palackját; a nagydarab rendőr meg örült, de uralkodott magán a maga együgyű módján.

– A képemen növő szőrből ítélve vagy három napja nem vót egy falat a számban morogta szegény fickó, és lehörpintette az italt, amit Hood töltött neki –, három napja mán, hogy láttam magát a pofátlan ördögöt kinyúlni a pokolból, osztán csak úgy, nagy nyugalommal bezabálni valami szegény fickót, mán meg ne haragudjanak a szavamért – sajna túl szűk vót a csatorna, amin követtem, oszt én is alaposan megkaptam a magamét az ördögtől!

Félig-meddig magunk is így gondoltuk, mégis döbbenten pillantottunk egymásra. Itt volt tehát egy ember, aki nemcsak látta a halálos csapdát, de oda is merészkedett, és hála emberfölötti erejének, még vissza is jött, hogy elmondja.

– Kindelon rendőr – mondtam barátilag, de határozottan, mert föl kellett ráznom kábultságából –, maga igen erős ember volt, s valami hihetetlen erővel kellett találkoznia, hogy ilyen állapotba jusson. Mi azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk ezt a démont; hol van és milyen?

A férfi fölugrott, és groteszken birkózva, egymagában eljátszotta, hogyan védekezett a halálos csapdában.

– Az ördög maga az, én mondom! – húzott minket közelebb magához, és rémülten pislogott a csatorna sötétjébe. – Nem tud az öklözni, de pokoli hosszú a karja és pokoli nagy az ereje. Asziszik, Kindelont csak úgy elkalapálták? De mit ér, ha tucc is öklözni, ha magával az ördöggel verekszel a sötétben? Gyűjjenek, maguknak van fényük. Hallottam őt mászkálni nappal is meg éccaka is. Itt egyen meg a fene, ha nem úgy fogok bunyózni, hogy olyat még az életükben nem láttak!

A férfi bevezetett minket egy járatba, és sántikálva, görnyedten, tántorogva ment előre a sötétben, csak néha-néha fordult vissza, hogy egy-egy fintorral óvatosságra intsen. A főcsatornába vezetett minket, ott haladtunk vagy egy háztömbnyit; aztán jobbra fordultunk, s emberünk jelzései nélkül is sejtettük, hogy a csatornák gyilkos szörnyének odújához közeledünk.

A következő fordulónál Kindelon megállt és intett, hogy sötétben folytassuk az utat. Teljes sötétben álltunk egymás mellett, és lélegzetvisszafojtva hallgattuk a hangokat, melyekből akkor is az ördög jelenlétére következtettünk volna, ha Kindelon nem figyelmeztet. Nem emberi hangok voltak ezek, s mégis azok: a lustán végzett emberi munka zaja, hosszan elhúzódó csúszás, aminek a vége tompa puffanás, aztán mély, elégedett sóhaj, majd meg mintha csont súrlódna a kőpadlóhoz.

– Ó, a pokolfajzat! – mondta a nagydarab rendőr, s undorral kiköpött.

Úgy éreztem, hogy a tétlenség és a szörnyű rejtély jelenléte a sötétben több, mint amit el tudok viselni. Ki kell ugratnom az odújából, még ha arra a visszataszító dologra kerül is sor, amitől rettegtem: közelharcra a szennyes szörnyeteggel a csatorna szennyében. Hood fülébe súgtam, hogy megkísérlem elvágni a szörny menekülésének az útját oly módon, hogy a sötétben a háta mögé kerülök. Tartóztatott volna, de közben Kindelon fölmérgesedett, s én tovasiklottam a sötétben, míg Hood csillapítani próbálta a rendőr bosszúszomját.

Egyre közelebb és közelebb jutottam a halálos csapdához, tapogatódzva, de már nem finnyáskodva, hanem úgyszólván négykézláb, a fal mentén, ami rugalmasan elhúzódni tetszett tapogató kezem elő1. A csatorna visszhangozta azokat az ocsmány zajokat, s fülemben mormogásuk összekeveredett az agyamban lüktető vér robajával. Amint egyre közelebb kerültem a zaj forrásához, a tüdőm kis híján fölmondta a szolgálatot, majd pattanásig telt a hely bűzös kipárolgásával, és szívem dühös dobogással lázadozott minden kísérlet ellen, hogy nyugalmat erőltessek rá. A veszély torkában voltam, amikor hirtelen átzuhantam valamin, amit fahasábnak véltem; de az a valami rögtön fölemelkedett, s én elugrottam, de nem elég gyorsan, mert a vállamra mért csapás a csatorna padozatára taszított.

Meggyújtottam a lámpámat, s Hood rögtőn követte a példámat. Egy pillanatig bénultan álltunk attól. amit láttunk. Soha, amióta csak az ember ölni kezdett, nem szorított sarokba ilyen szörnyeteget.

Hatalmas volt, de iszonyatos külseje nem emlékeztetett ismert világunk semmi ismerős formájára; nem volt sem a föld, sem a levegő, sem a víz lakója, bár visszataszítóan egyesítette magában a vadat, a csúszómászót és a madarat; s mégis, úgy éreztem, nem torzszülött, hanem a másodkor valamely fajának egyetlen túlélője, a Földanya kitagadott szülötte, akiről anyja családi ügyei könyörtelen rendezésekor valahogy megfeledkezett, s túlélte a múló korszakokat valami apadó tó mélységes mély fenekén.

Ekkor észrevettem, hogy Hood lámpájának a fénye megrezzen, s a szemem sarkából láttam, hogy Kindelon közelít a szörny felé. Hood megpróbálta visszafogni s ugyanakkor tartani a lámpáját és célozni fecskendőjével. A folyékony tüz kilőtt a hatalmas lény felé, s egy pillanatig csordogált a fején. Aztán a csatorna boltozatos terét kitöltötték azok a rángatódzó, fürge és polipszerű karok meg számtalan árnyékuk. Három golyót lőttem ki gyors egymásutánban, aztán láttam, hogy a rendőr fölegyenesedik, s egy dühödt bika ordításával veti magát a csápok csomójába. Hood megragadta; de mintha csak egy orrszarvút próbált volna megállítani. Kindelon a kígyózó karok közé vetette magát, s mit sem törődve a szörny fejéről csöpögő, perzselő folyadékkal, fojtogatni kezdte a halálos csapda gazdáját. Bárki, aki nem az ő óriási erejével rendelkezik, rögtön a halálát lelte volna abban a kavargásban; de a rendőr nagy kezei keményen szorították a bibircsókos bőrrel borított nyakat, miközben a hatalmas állat vadul harapdálta őt.

Hood meg én csak rohangálni tudtunk körülöttük; hátráltunk, ha szükségét láttuk, s újra támadtunk, ha lehetőség adódott rá. Hood kétszer döfte hosszú, éles kését a szörnyeteg testébe. Én legalább egy tucatszor lőttem, de legföljebb ha három golyó talált. Egyszerre csak csökkenni látszott a küzdelem hevessége, s látva a lehetőséget, Hood újra döfött. A halálos csapda gazdája fölegyenesedett, letépte magáról Kindelont, s csapkodni kezdett a rendőr hatalmas testével, mint egy rongydarabbal, a csatorna falai közt – aztán megingott, egyre lejjebb, lejjebb, lejjebb hanyatlott, s végül – még mindig szorítva a halott rendőr testét – élettelenül terült el odújának ocsmány törmelékein.

Gálvölgyi Judit fordítása