Akkoriban Nürnberg még nem volt olyan felkapott, mint mai napság. Irving nem játszotta még a Faustot, s a patinás városnak nevét is alig ismerte az utazóközönség nagyobbik fele. Feleségem és én, nászutunk második hetét taposván, érthető módon némi társaságra vágytunk, így aztán mikor a frankfurti pályaudvaron véletlenül összeismerkedtünk egy víg kedélyű fiatalemberrel, Elias P. Hutchesonnal – született a Nebraska állam Juharfa. megyéjében fekvő Vérző Kanyon-i Isztmosz városában –, aki odavetőleg megjegyezte, hogy a vén Európa legvénebb városmatuzsálemébe igyekszik, s hogy véleménye szerint aki ennyit rohangál a világban fel és alá egyedül, legyen akár a legjózanabb gondolkodású, legrendesebb honpolgár, könnyen a bolondokházában végzi, elértettük a homályos célzást, és erőink egyesítését javasoltuk. Mint naplóinkból kiderül, mindketten bizonytalankodást, illetve habozást próbáltunk tettetni, nehogy túlzottan is lelkesnek tűnjünk, és ezzel rossz bizonyítványt állítsunk ki házaséletünk harmóniájáról; a hatást azonban teljesen lerontotta, hogy ugyanabban a pillanatban szólaltunk meg – mire rögvest elhallgattunk, majd ismét egyszerre fogtunk volna mondókánkba. Mindegy, a lényeg, hogy az egyezség megszületett; Elias P. Hutcheson kis csapatunk tagjává lépett elő. Amelia és én azonnal tapasztaltuk az új helyzet előnyeit; ahelyett, hogy veszekedtünk volna, mint addig, a harmadik fél korlátozó jelenléte arra késztetett, hogy minden lehető alkalommal, mihelyt egy homályos zugra bukkantunk, félrevonuljunk turbékolni. Ennek a tapasztalatnak a nyomán alakította ki Amelia azt az elméletet, miszerint legjobb, ha a nászutas pár eleve visz magával valakit a mézeshetekre. Nos, Nürnberget együtt jártuk be, és rendkívüli módon élveztük tengerentúli barátunk ízes kiszólásait; eredeti modorával és kalandos történeteivel mintha csak egy regényből lépett volna elő. A látnivalók közül a Várat hagytuk utolsónak, és az e célra kijelölt napon a város külső keleti falai körül kószáltunk.

A Vár egy sziklára épült a város felett, s északi oldalán roppant mély árok húzódik. Nürnberget szerencséjére mindig elkerülték a fosztogatók; különben bizonyosan nem lenne olyan takaros és makulátlan, mint amilyen most. A vizesárkot évszázadok óta nem használják, és alján veteményesek és gyümölcsösök vannak; a fák közül egynémely már egészen tekintélyes mértékűre nőtt meg. Ahogy a fal mentén mászkáltunk, szédelegve a forró júliusi napsütésben, gyakran megálltunk, hogy megcsodáljuk az elénk táruló kilátást, és különösképpen a dombhátak kék vonulatával határolt, városokkal és falvakkal teleszórt széles síkságot, mely mintha Claude Lorraine ecsetje alól került volna ki. Innen újult örömmel fordultunk ismét a város felé: szemünk előtt furcsa, régies háromszögoromzatok, manzárdablakokkal telepettyezett magas, vörös háztetők sorakoztak végeláthatatlanul. Tőlünk kissé jobbra a Vár tornyai magasodtak, s még közelebb, zordon falaival, a Kínok Tornya, amely talán mindmáig a város legérdekesebb látványossága. A nürnbergi Vas Szüzet évszázadok óta az emberi kegyetlenség elborzasztó példájaként emlegetik; régóta izgalommal vártuk, hogy megláthassuk; s most végre itt voltunk a közvetlen közelében.

Az egyik pihenő alkalmával áthajoltunk a várárok falán, és lenéztünk. Úgy becsültük, a kert úgy ötven-hatvan lábnyira lehet alattunk; a nap csak úgy ontotta rá gyilkos sugarait. Távolabb zordon, szürke fal magasodott az égbe, mely kétoldalt a bástya és a sáncárok irányában a messzeségbe veszett. A falat fák és bokrok koronázták, és fölötte ismét megpillanthattuk a magasba nyúló házakat, melyek robusztus szépségére az idő ráütötte a jóváhagyás pecsétjét. Tűzött a nap, jólesett lustálkodni; úgy éreztük, az idő csak a miénk, és a falnak támaszkodva élveztük a pillanat könnyűségét. Közvetlenül alattunk kedves jelenet zajlott – egy nagy fekete macska feküdt kinyújtózkodva a napon, körülötte fekete kiscica ugrándozott bohókásan. Az anya játékból a farkát lengette kölykének, néha pedig változatosságképpen lábát felemelve eltolta magától a kicsit, ami természetesen felhívás volt a további játékra. Pontosan a fal tövében voltak; Elias P. Hutcheson, hogy segítsen a játékban, lehajolt, és felvett az útról egy közepes méretű kavicsot.

– Ide nézzenek! – mondta. – Ledobom a kölyök mellé, és mindketten csodálkoznak majd, hogy honnét is jöhetett.

– Jaj, vigyázzon – mondta a feleségem –; nehogy eltalálja a kis aranyost!

– Hová gondol, hölgyem! – mondta Elias P. – Olyan gyengéd leszek, mint egy ibolya. Istenemre, nem vagyok én csecsemőgyilkos! Erre mérget vehet! Nézze, jó messzire kint fogom elengedni, nehogy a közelébe essen!

Imigyen szólván áthajolt a falon, karját teljes hosszában kinyújtotta, és elengedte a követ. Talán létezik valami vonzás, amely a kisebb dolgokat a nagyobbhoz húzza; de valószínűbb, hogy a fal nem volt függőleges, hanem befelé lejtett – mi pedig nem vettük ezt észre fentről; mindenesetre iszonyatos puffanás hatolt fel hozzánk a forró levegőn át, s a kő egyenesen a kiscica fejére esett, és ott helyben kiloccsantotta picike agyvelejét. A fekete macska gyors pillantást vetett fölfelé, és láttuk, hogy zöldes fénnyel égő szeme egy pillanatra Elias P. Hutchesonra szegeződik; azután ismét kölykéhez fordult, amely mozdulatlanul feküdt, csak lábacskáit rázta valami remegés, tátongó sebéből pedig vékony kis vérpatak szivárgott. A macska elfojtott kiáltással, amely akár emberi hang is lehetett volna, a kölyke fölé hajolt, és nyüszítve nyalogatni kezdte a sebet. Egyszer csak mintha felfogta volna, hogy már nem él, és ekkor újra felpillantott ránk. Soha nem felejtem el azt a látványt: maga volt a testet öltött gyűlölet. Zöld szeme vad lángokat lövellt, szájára és bajuszára vér tapadt, éles fogai pedig fehéren ragyogtak. Fogát csikorgatta, kimeresztette a karmait. Aztán vadul nekirontott a falnak, mintha csak nekünk akarna jönni, de mikor a lendület kifulladt, és ő visszaesett, látványa még irtóztatóbbá vált, mivel kölykére zuhanván fekete bundáját teljesen összemázolta vérrel és agyvelővel. Amelia rosszul lett, hátrább kellett vinnem a faltól. A közelben, egy terebélyes platánfa alatt volt egy pad, ide ültettem, amíg összeszedi magát. Azután visszamentem Hutchesonhoz, aki mozdulatlanul állt, és a dühös macskát figyelte alant.

Mikor odaléptem mellé, így szólt:

– Ez a legvadabb bestia, amit valaha is láttam, egy apacs indián asszonyt kivéve, aki egyszer egy félvérrel rúgta össze a port. A félvért „Forgácsnak” becézték, amiatt, amit az asszony kisbabájával művelt, melyet egy rajtaütéskor rabolt el: egyébként csak azt akarta megmutatni, milyen nagyra értékeli a módszereiket, mivelhogy az apacsok megégették az édesanyját. Az a meglehetősen barátságtalan kifejezés mintha csak odafagyott volna az apacs asszony arcára. Több mint három évig követte Forgácsot, amíg végül az indián harcosok elfogták, és a kezére adták. Azt mondják, senki, fehér vagy indián, nem halt még olyan lassú kínhalált az apacsok kezétől. Az asszonyt magát csak egyetlenegyszer láttam mosolyogni, akkor, amikor átsegítettem a másvilágra. Épp jókor értem a táborba, hogy még lássam elpatkolni Forgácsot, mellesleg megváltás volt számára a halál. Kemény fickó volt, és bár én nemigen közösködtem vele többé azután a csecsemő-ügy után – ócska egy dolog volt, főként, hogy ránézésre akár fehér ember is lehetett volna –, szerintem az utolsó centig megfizette az adósságát. Mondhat rám akármit, de lekanyarítottam egy darabot a lenyúzott bőréből; és noteszt csináltattam belőle. Tessék, itt van! – és ezzel rácsapott a kabátja mellzsebére.

Miközben beszélt, a macska továbbra is eszeveszetten rohamozta a falat. Először mindig hátrébb ment, és aztán onnét rontott neki; időnként hihetetlen magasságokba sikerült feljutnia. Egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy minden egyes alkalommal jókorát zuhant, rögvest felkelt és újult erővel támadott megint; a külseje pedig minden esés után még ijesztőbb lett. Hutcheson jószívű ember volt – feleségem és én többször is észrevettük, hogy apró kis gesztusokat tesz állatok és emberek irányában –, és úgy látszott, hogy aggasztja a dühroham, amelybe a macska belehajszolta magát.

– Hajjaj! – mondta. – Merem állítani, hogy ez a szegény pára teljesen kétségbe van esve. No, no! Szegénykém, baleset volt – bár ettől még nem kapod vissza a kicsinyedet. Hallottak már ilyet! Semmi pénzért nem tettem volna készakarva! Lám, mi lesz abból, ha egy ügyetlen bolond játszani próbál! Úgy látszik, ahhoz is túlzottan kétbalkezes vagyok, hogy egy macskával játsszam. Most mondja meg, ezredes! – Kedves szokása volt, hogy meglehetősen szabadon bánt a címekkel. – Remélem, a felesége nem neheztel rám ezért a kellemetlenségért– Semmi szín alatt sem tettem volna ilyet szándékosan.

Sűrű bocsánatkérések közepette odajött Ameliához, s ő, az ő jóságos szívével, azonnal sietett biztosítani róla barátunkat, hogy teljesen megérti: baleset történt. Aztán mindnyájan újra odamentünk a falhoz, és lenéztünk.

A macska – miután Hutcheson kikerült a látóteréből – visszahúzódott az árok túlsó partjára, és ott várakozott ugrásra készen. Amint újra meglátta, rögtön ugrott, azzal a vak, semmire sem néző dühvel, amely akár mulatságos is lehetett volna, ha nem lett volna olyan ijesztően valódi. Nem próbált felrohanni a falon, hanem egyszerűen csak elrugaszkodott Hutcheson irányában, mintha a gyűlölet és a düh szárnyakat adhatott volna neki, hogy legyőzze a köztük lévő nem kis távolságot. Amelia, asszonymódra, aggodalmaskodni kezdett, és figyelmeztetőleg Elias P.-hez fordult:

– Kérem, legyen nagyon óvatos. Az az állat bizonyára megpróbálná megölni magát, ha itt lenne. Látom a szemén.

Ő kedélyesen felnevetett.

– Bocsánat, asszonyom – mondta –, de nevetnem kell. Képzelje csak el, egy férfi, aki medvékkel és indiánokkal verekedett, most majd óvatoskodni fog, nehogy egy macska megölje!

Amikor a macska meghallotta a nevetését, egész viselkedése hirtelen megváltozott. Abbahagyta a fal ostromlását, és nyugodtan visszaült a halott kölyke mellé. Éppen úgy nyalogatta és babusgatta, mintha élne.

– Íme – mondtam –, egy erős ember. Még ez az oktalan, dühöngő vadállat is iziben felismeri ura hangát, és meghajol akarata előtt!

– Mint egy indián asszony! – összesen ez volt Elias P. Hutcheson kommentárja a dologhoz, miközben folytattuk utunkat a várárok mentén. Időről időre kinéztünk a falon, és mindannyiszor láttuk, hogy a macska követ minket. Eleinte állandóan visszament halott kicsinyéhez, végül aztán, ahogy a távolság növekedett, szájába vette, és így folytatta útját. Egy idő múlva azonban felhagyott ezzel is, láttuk, hogy teljesen egyedül jön utánunk; nyilván elrejtette a holttestet valahová. Amelia riadalma a macska kitartása láttán egyre növekedett, és többször is megismételte figyelmeztetését; az amerikai azonban mindannyiszor jóízűt nevetett, míg végül, látva, hogy Amelia már komolyan aggódik, így szólt:

– Mondom, asszonyom, nem kell félnie a macska miatt. Van nálam fegyver, úgy bizony! – és ezzel rácsapott a lágyéka táján felerősített pisztolytáskára. – Különben, hogy ne aggódjon, inkább lelövöm azt a jószágot, itt helyben, és kockáztatom, hogy a rendőrség felelősségre vonjon egy amerikai állampolgárt, amiért minden rendelkezésnek ellene szegülve fegyvert visel!

Beszéd közben kinézett a falon, de a macska, ahogy meglátta, morogva visszavonult egy virágágyásba, és elrejtőzködött. Így folytatta:

– Akármi legyek, ha ennek a párának nincs több sütnivalója, mint a legtöbb kereszténynek. Lefogadom, hogy most láttuk utoljára! Nyugodt lehet, most szépen megkeresi viharvert kicsinyét, és szűk családi körben, a nyilvánosság teljes kizárásával eltemeti.

Amelia nem szólt többet, nehogy Hutcheson, rosszul értelmezett lovagiasságból, beváltsa fenyegetését, és lelője a macskát. Tovább folytattuk utunkat, és átkeltünk egy kis fahídon, amely a kapubejáróhoz vezetett; innen egy meredek kövesút vitt fölfelé, amely a Várat összekötötte az ötszögű Kínok Tornyával. Ahogy átkeltünk a hídon, ismét megláttuk a macskát messze alattunk. Alighogy megpillantott minket, újfent dühödten rohamozni kezdte a falat. Hutcheson lenézett rá, és nevetve így szólt: .

– Viszlát, öreglány. Sajnálom, hogy beletapostam a lelkedbe, de idővel majd csak túlteszed magad rajta. Addig is minden jót!

Átkeltünk egy hosszú, sötét, boltíves átjárón, és elérkeztünk a Vár kapujához.

Miután megtekintettük ezt a csodálatosan szép régi épületet, melyet még a negyven év előtti gótikus restaurátorok jó szándékú erőfeszítései sem voltak képesek tönkretenni – bár a helyreállított részek szinte sütöttek a fehérségtől –, és ismét kijöttünk a napvilágra, úgy tűnt, sikerült teljesen elfelejtenünk a reggeli kellemetlen epizódot. A göcsörtös, vén hársfa, melyet közel kilenc évszázad növesztett, a sziklába vájt mély kút, régi idők foglyainak keze munkája, a várfalról nyíló gyönyörű kilátás, és a város különböző helyeiről hozzánk érkező, majd teljes negyedórán át csengő-bongő harangszó, mind-mind segített, hogy emlékezetünkből kitöröljük a meggyilkolt kiscica esetét.

A Kínok Tornyának rajtunk kívül egyetlen látogatója sem volt aznap délelőtt – ezt mondta legalábbis az öreg gondnok –, így tehát magunkban voltunk, és kedvünkre nézelődhettünk; jóval alaposabban szemrevételeztünk hát mindent, mint különben tehettük volna. A gondnok úgy tekintett ránk, mint aznapi jövedelmének egyetlen forrására, s ezért minden óhajunknak eleget kívánt tenni. A Kínok Tornya valóban hátborzongató hely még ma is, pedig az idők során sok ezer látogató töltötte meg élettel és az élet nyomában fakadó örömmel a gyászos termeket; a szóban forgó időpontban azonban éppen leghátborzongatóbb és legrémisztőbb arcát mutatta. Úgy tűnt, több évszázad pora ülepedett le rá, és emlékeinek rettenete olyannyira tapintható volt, hogy az még egy Philon vagy Spinoza panteisztikus lelkét is kielégítette volna. Az alulsó kamrában, melybe elsőként léptünk, sűrű sötétség honolt – úgy látszott, itt ez a dolgok rendes állapota; még az ajtón beözönlő vakító napfényt is szinte nyomtalanul elnyelték a hatalmas, vaskos falak. A halvány derengésben éppen csak hogy látni lehetett valamit, mint amikor az építők már lebontották az állványzatot, de a köveket még vastag por borítja és a falakon még imitt-amott sötét foltok tarkállanak; e falak, ha beszélni tudnának, a félelem és kín történeteit regélnék. Megkönnyebbült szívvel másztunk fölfelé a poros falépcsőkön, miközben a gondnok nyitva tartotta a külső ajtót, hogy kissé világítson nekünk; mert az egyetlen, hosszú kanócos, rossz szagú gyertya, mely egy falikarban égett, nem adott elegendő fényt. Mikor a nyitott csapóajtón át bejutottunk a fönti kamrába, Amelia olyan erősen kapaszkodott belém, hogy tisztán éreztem a szívverését. A magam részéről – azt kell mondanom – nem csodálkoztam riadalmán, mert ez a szoba még a lentinél is borzalmasabb volt. Itt kétségkívül világosabb volt, de éppen csak annyival, hogy tisztán ki lehessen venni a berendezés iszonyú részleteit. A torony építői nyilvánvalóan azt akarták, hogy csakis a legfelső régió lakói élvezzék a világosság és a távlat örömeit. Legfölül, mint lentről megfigyeltük, ablaksorok húzódtak, noha ezek is középkoriasan kicsinyre voltak méretezve; a torony más helyein azonban csak néhány egészen szűk hasadékon át juthatott be a fény, mint a középkori erődítményeken. A kamrát mindössze néhány ilyen rés világította meg, és ezek is olyan magasan voltak, hogy a vastag falakon keresztül sehol sem lehetett látni az eget. Az állványokon és rendetlen összevisszaságban a falnak támasztva hóhérbárdok hevertek – nagy, kétkezes fegyverek, pengéjük széles és élesre fent. Közvetlenül mellettük rönkök, melyeken valaha az áldozatok nyaka feküdt, s melyek felületét mély barázdák szántották, ott, ahol az acél – keresztülhatolván az áldozat nyakán – a fában kötött ki. Körös-körül szabálytalan elrendezésben kínzószerszámok sorakoztak – szívfájdalom volt csak látni is: tüskékkel teli székek, melyek azonnali, pokoli fájdalmat okoztak; székek és ágyak, életlen dudorokkal kirakva, melyek látszatra kevésbé voltak gyötrőek, mégis – bár lassúbbak – éppoly hatékonyak voltak; állványok, övek, csizmák, kesztyűk, gallérok, mindegyik tetszés szerint összeszorítható; acélkosarak, melyekben egy emberi fej apránként péppé zúzható; hosszú markolatú rendőrbotok, melyekből gombnyomásra rugós kés ugrik elő – a régi nürnbergi rendőrség specialitása ; és még sok egyéb szerkezet, melyet az emberek egymás gyötrésére találtak fel. E szörnyűségek láttán Amelia viaszfehérre vált, de szerencsére nem ájult el, mivel – kissé gyengének érezvén magát – egy kínzószékre ereszkedett, csak hogy rögvest, éles sikollyal felpattanjon, tökéletesen feledve gyengeségét. Mindketten úgy tettünk, mintha Ameliát a por és a rozsdás tüskék által a ruhájában okozott kár izgatta volna, és Hutcheson jószívű nevetéssel elfogadta a magyarázatot.

A rémségek ezen birodalmának fő attrakciója azonban a Vas Szűz néven emlegetett tákolmány volt, mely a szoba közepe táján foglalt helyet. Ez egy durván megformált nőalak volt, körülbelül harangméretű és – hogy egy kissé közelebbi hasonlatot vegyünk alapul – olyan alakú volt, mint a gyerekjátéknak készült Noé-bárkákban Noéné asszonyság, a dereka azonban nem volt oly karcsú, sem csipeje oly tökéletesen gömbölyű, mint ezt ~ Noé családnál megszokhattuk. Nem is nagyon lehetett volna kitalálni, hogy emberi alakról van szó, ha alkotója nem formázott volna a megfelelő helyre valami arcfélét. A gépezetet kívülről rozsda és por borította; az alak elülső részén, körülbelül deréktájon, vasgyűrű volt, melyhez kötelet erősítettek; ezt pedig egy csigán húzták keresztül, mely a mennyezetet tartó faoszlopra volt erősítve. A gondnok meghúzta a kötelet, és a szerkezet elülső részén egy ajtó vált láthatóvá; ahogy kinyílt, láttuk, hogy a gépezet falai rendkívül vastagok; belül pedig csak annyi hely van, hogy egy ember szűkösen elférhessen. Az ajtó ugyanolyan vaskos és nehéz volt, mert a gondnoknak minden erejét össze kellett szednie, a csiga leleményes segítsége ellenére, hogy ki tudja nyitni. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az ajtót – nyilvánvalóan szándékosan – úgy erősítették fel, hogy a súlya lefelé húzza, ezért, mikor a kötelet elengedték, magától becsukódott. A gép belsejét szitává lyuggatta a rozsda – jobban mondva nem is az, pusztán a rozsda aligha ette volná bele magát ilyen mélyen a vasfalakba; a vérfoltok rozsdája’ ült olyan vastagon azokban a gyalázatos lyukakban! Az ördögi szándék azonban csak akkor tárult fel előttünk teljes szörnyűségében, midőn megpillantottuk az ajtó belsejét. Innen egy csomó, hosszú és erős vastüske meredt előre – alapjuknál szélesek voltak, végük kihegyesedett – olymódon elhelyezve, hogy mikor az ajtó becsukódik, a felsők az áldozat szemét szúrják ki, az alulsók pedig szívét és nemes szerveit döfjék keresztül. Ez már túl sok volt szegény Amelia számára, és ezúttal valóban elájult; levittem a lépcsőn, és egy lócára fektettem odakinn, amíg magához tér. Csak később derült ki, hogy milyen mélyen hatott rá ez az élmény: legidősebb fiam a mai napig ormótlan anyajegyet visel a mellén, amelyet a család egyhangúlag a Nürnbergi Szűz jelének tekint.

Mikor visszamentünk a kamrába, Hutcheson még mindig a Vas Szűz előtt álldogált; nyilvánvalóan filozófiai elmélkedésekbe merült, és ezek eredményét most egy rövid expozé formájában hozta tudomásunkra.

– Én bizony rájöttem valamire, míg madame az ájulással küszködött. Nagyon úgy tűnik, hogy mi végzetesen le vagyunk maradva ott, a pocsolya túloldalán. Mindig abban a hitben éltünk odakinn a prérin, hogy az indiánok tudnának egy-két ötlettel szolgálni, ha arról van szó, hogy kellemetlenkedni kell valakinek; de úgy látom, a rend és törvény jó öreg középkori őrei messze lepipálják őket. „Forgács” eléggé jól keverte a kártyát, mikor volt az az ügye az indián asszonnyal, de ez az ifjú hölgy itt kenterben veri. Nem ártana egypárat ebből a játékszerből körbeküldözgetni a rezervátumokba, hogy indián barátaink végre láthassák: milyen magas rendű civilizáció volt valaha ez a miénk. Azt hiszem, bebújok egy percre ebbe a dobozba, csak kipróbálni, hogy milyen érzés!

– Jaj, ne! Ne! – mondta Amelia. – Ez szörnyű!

– Szerintem hölgyem, egy kíváncsi elme számára semmi sem lehet szörnyű. Jómagam is voltam már egynéhány furcsa helyen. Egyszer a Montana vidékén egy döglött ló belsejében töltöttem az éjszakát, míg a préritűz elsöpört fölöttem – máskor pedig egy döglött bivalyban aludtam, mikor a komancsok kiásták a csatabárdot, és nem volt kedvem rájuk testálni az irhámat. Két napot töltöttem egy beomlott tárnában a Billy Broncho aranybányában Új-Mexikóban, és egyszer negyedmagammal majdnem egy teljes napra bennragadtunk egy oldalára fordult keszonban, mikor a Buffalo híd alapjait raktuk. Semmilyen élmény elől nem hátráltam meg idáig, és nem hiszem, hogy most kéne elkezdenem!

Láttuk, hogy törik-szakad, ki akarja próbálni a dolgot, így szóltam hát: – Na, akkor siessen, öreg fiú, legyünk túl rajta minél hamarabb.

– Rendben, tábornokom – mondta –, de azt hiszem, még nem vagyunk teljesen készen. Azok az úriemberek, az elődeim, akik ebben a pléhdobozban ácsorogtak, nem önként jelentkeztek a feladatra –, de nem ám! Azt hiszem, a delikvenseket zsineggel körbekötözték, mielőtt a döntő csapást mérték rájuk. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy a valóságban volt; úgyhogy először rendesen elő kell készítsenek. Merem állítani, hogy ez a vén róka elő tudna kaparni valami zsinórfélét, hogy a dicső példáknak megfelelően összekötözzön?

A mondat kérdő hangsúllyal a gondnoknak volt címezve, ám az utóbbi, aki felfogta a beszéd általános célzatát, ha a stílus minden szépségét nem is tudta érdemének megfelelően értékelni, a fejét rázta. Ellenkezése azonban pusztán formális volt, és könnyen legyőzhető. Az amerikai egy aranyat nyomott a kezébe:

– Vegye el, pajtás, a fáradságáért! És ne féljen. Nem lincselésre készülődünk. – A gondnok előkotort valahonnan egy vékony, elnyűtt kötelet, és nekilátott, hogy társunkat a célnak megfelelő eréllyel összekötözze. Mikor felsőteste már megvolt, Hutcheson így szólt:

– Álljon meg egy pillanatra, bíró uram! Szerintem egy kicsit nehéz vagyok ahhoz, hogy maga begyömöszöljön ebbe a pléhdobozba. Én most szépen besétálok ide, és utána bepólyálhatja a lábamat!

Mialatt beszélt, behátrált a nyílásba, melyben éppen hogy elfért. Mintha csak az ő testére szabták volna. Amelia félelemmel teli pillantással nézte a műveletet, de láthatólag nem akart szólni. A gondnok befejezésül összekötötte az amerikai lábát, úgyhogy az végül is teljesen magatehetetlenül állott önkéntes börtönében. Úgy tűnt, roppantul élvezi a dolgot, és az arcán állandóan ott bujkáló jókedv széles mosolyban tört ki, ahogy megszólalt:

– Az a gyanúm, hogy ez az Éva egy törpe bordájából készült! Egy felnőtt amerikai honpolgár számára kissé szűk itt az élettér. Az Idaho körzetben annak idején nagyobbra csináltuk a koporsókat.Na, bíró uram, kezdheti lassacskán felém engedni azt az ajtót. Szeretném érezni én is azt a gyönyörűséget, amit a többi nyomorult, mikor a tüskék a szemükhöz közeledtek!

– Jaj, ne! Ne! Ne! – tört ki Amelia hisztérikusan. – Ez szörnyű! Nem bírom látni! Nem bírom! Nem bírom!

Ám az amerikai hajthatatlan volt.

– Mondja, ezredes – mondta –, miért nem sétál egyet madame-mal? A világért sem akarnám megsérteni az érzékenységét; de most, miután nyolcezer mérföldet tettem meg, hogy itt lehessek, nem gondolják, hogy kissé fájdalmas lenne lemondani épp arról az élményről, amire egész idő alatt spóroltam? Az ember nem mindennap érezheti magát húskonzervnek! Én és a bíró úr pillanatok alatt elintézzük ezt a dolgot, és akkor visszajönnek, és jót nevetünk az egészen!

A kíváncsiság megint egyszer megerősítette Amelia szívét, így hát erősen belém kapaszkodva és reszketve bár, de ott maradt, miközben a gondnok apránként, szinte csigalassúsággal ereszteni kezdte a kötelet, mely a vasajtót visszatartotta. Hutcheson arca felragyogott, ahogy tekintete követte a vastüskék lassú mozgását.

– Hát – mondta –, akármi legyek, ha hasonló élvezetben csak egyszer is részem volt, mióta elindultam New Yorkból. Eltekintve egy kisebb csetepatétól egy francia tengerésszel Wappingben – az sem volt éppen pikniknek nevezhető –, semmi említésre méltó nem történt velem ezen a düledező kontinensen, ahol sem medvék, sem indiánok nincsenek, és mindenki fegyver nélkül lófrál. Lassabban, bíró uram! Csak semmi sietség! Mulatni akarok a pénzemért – a nemjóját!

A rémtorony gondnokában lehetett valami elődei véréből, mert a gépezetet olyan elszánt és gyötrelmes lassúsággal működtette, hogy öt perc múlva, mely idő alatt az ajtó külső széle talán kétujjnyit sem mozdult, Amelia ismét rosszul lett. Láttam, hogy ajka elfehéredik, és kezének szorítása gyengül. Körbepillantottam, hogy hová fektethetném, és mikor újra ránéztem, tekintete a Szűz oldalára tapadt. Pillantásának irányát követve megláttam a fekete macskát, amint csendben felénk lopakodik. Zöld szeme vészjelző lámpaként villogott a homályos szobában; a hatást tovább fokozta a még mindig bundájára és szájára tapadó vér. Felkiáltottam:

– A macska! Vigyázat, itt a macska! – mivel ebben a pillanatban a bestia egy ugrással a masina előtt termett. Olyan volt most, mint egy győzelmes démon. Szeme gyilkos lángokat lövellt, szőrét felborzolta, úgyhogy kétszer akkorának látszott, mint rendesen, farkával pedig úgy csapkodott, akár egy tigris, mikor megpillantja a zsákmányt. Elias P Hutcheson határozottan mulatott a dolgon, és szeme jókedvűen szikrázott, mialatt beszélt:

– Lám-lám, az indián asszony teljes harci díszbe öltözött! Csak hessentsék arrább, ha valamivel próbálkozik. Engem a főnök úr úgy ideszegezett örökre, hogy nemigen tudnám megőrizni a szemem világát, ha őnagysága épp erre pályázna! Lassan a testtel, bíró uram! Óvatosan azzal a kötéllel, vagy nagyon kibabrál velem!

Ekkor Amelia elájult, és derekánál fogva fel kellett nyalábolnom, különben a padlóra zuhant volna. Mialatt vele foglalkoztam, észrevettem , hogy a fekete macska ugrásra készülődik, és felpattantam, hogy kikergessem a szobából.

Ebben a pillanatban azonban a macska pokoli visítással nekiugrott, nem ahogy gondoltuk, Hutchesonnak, hanem a gondnoknak: egyenesen bele a képébe. Karmával vadul tépte a húst, ahogy a dühöngő sárkányt ábrázoló kínai rajzokon látható; egyik mancsával épp a szemét találta el a szerencsétlennek, s karmát belemélyesztve teljes hosszában végigszántott az arcán; széles vörös csíkot húzva maga után, melyből patakokban .buzgott elő a vér.

A férfi rémült ordítással – mely hamarébb jött, mintsem érezni kezdte volna a fájdalmat – hátraugrott, és eközben elejtette a kötelet, mely a vasajtót tartotta. Odaugrottam, de túl későn: a kötél; mint a villám, letekeredett a csigáról, és a nehéz tömeg saját súlyától előrezuhant.

Mialatt az ajtó bezárult, egy pillanatra még láttam szegény útitársunk arcát. Dermedt volt a rémülettől. Szemében döbbent félelem tükröződött, és egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

A tüskék megtették a magukét. Szerencsére a vég gyors volt, mert mikor feltéptem az ajtót, láttam, oly mélyen beléfúródtak, hogy keresztüldöfték a koponyáját, és magukkal rántották börtönéből. A megkötözött test egy tompa puffanással a padlóra esett, s teljes hosszában kinyúlva a hátára gördült.

Odarohantam a feleségemhez, felemeltem, és kivittem, mert aggódtam az ép eszéért, ha ájulásából ilyen jelenetre ébredne. Lefektettem a padra odakint, és visszarohantam. A gondnok a faoszlopnak támaszkodva állt, s pirosló zsebkendőjét a fájdalomtól vinnyogva szorította a szeméhez. A szerencsétlen amerikai fején pedig ott ült a macska. Hangosan dorombolt, és a tépett szemüregekből szivárgó vért nyalogatta.

Azt hiszem, senki sem fog kegyetlennek tartani, amiért felkaptam egy hóhérbárdot, és ültében kettéhasítottam.

Balog Katalin fordítása