1

Mert a halál mélyebb változás okozója, mint azt eleddig látánk. Amíg általán az eltávozott lélek az, mely visszajár hébe-korba, és megjelenik alkalmasint a testben élőknek (olyan formában, minőt viselt volt azelőtt), nem kevéssé megtörténik az is, hogy a lélektől elhagyott test maga kél ki sírjából. És azok, akik már illennel találkozának, és életben maradván beszélhetének róla, tanúsítják, hogy az ilyképp fölserkent porhüvely nem ösmer természetes vonzalmat, de még az emléke se lakozik benne, csupáncsak a gyűlölet. Hasonlóképpen ösmeretes az is, hogy néhány lélek; ki életében jámbor vala, halálában setét gonosszá leve. – Hali.

Sötét nyári éjszakán történt, hogy egy ember, aki az erdő mélyén az igazak álmát aludta, egyszerre felriadt, fölemelte fejét a földről, majd néhány pillanatig belebámult a gomolygó feketeségbe, és azt mondta: „Catherine Larue.” Csak ennyit mondott; nem tudta volna okát adni, miért kellett ezt is mondania.

Az ember neve Halpin Frayser volt. St. Helenában élt, de hogy most hol él, nem tudni, mivelhogy meghalt. Aki az erdőben vet ágyat magának, ahol derékalja csupán a száraz avar és a nyirkos föld, takarója pedig csupán a faágak, melyekről lehullottak a levelek, és a nagy ég, ahonnan lehullott a Föld, nemigen remélheti, hogy magas kort fog érni, Frayser pedig már betöltötte a harminckettőt. Vannak e világon olyan emberek, méghozzá milliónyian, és épp az emberiség legjobbjai, akik ezt már igencsak élemedett kornak tartják: a gyerekek. Akik az élet nagy hajóútját az indulási kikötőből szemlélik, azt a bárkát, mely már jókora utat megtett a tengeren, egész közel látják a túlsó parthoz. Mindazonáltal korántsem bizonyos, hogy Halpin Fraysert a szabadban töltött élet viszontagságai fektették a sírba.

Egész napon át a Napa-völgytől nyugatra húzódó dombokat járta, galamb meg olyan apróvad után, aminek éppen szezonja volt. Késő délután beborult az ég, és Halpin eltévedt; mást se kellett volna tennie, mint menni egyenesen, mindig csak lefelé a hegyről – ez a legbiztosabb, ha az ember eltéved –, de járható ösvény híján oly keservesen botorkált előre, hogy az éj meglepte az erdőben. Minthogy sötétben képtelen lett volna átvergődni a manzanita bozóton és egyéb aljnövényzeten, s a fáradtság is erőt vett rajta, leheveredett hát egy nagy madronyófa tövében, és egészséges; mély álomba merült. Órákkal ezután történt, pontosan az éj közepén, hogy Isten egyik titokzatos hírnöke, aki megelőzte kissé nyugat felé száguldó, hajnalhozó társai megszámlálhatatlan seregét, az alvó fülébe súgta az ébresztő szót, mire az fölült, és kimondott egy nevet – nem tudta, miért, s nem tudta, kiét.

Halpin Frayser nem volt sem filozófus, sem tudós. Az a körülmény, hogy éjszaka mély álmából ébredve egy erdő kellős közepén hangosan kiejtett egy nevet, mely emlékezetében semmiképp, gondolataiban pedig aligha fordult meg valaha, nem keltette föl benne felvilágosult századunk kíváncsiságát, hogy megvizsgálja a jelenséget. Egyszerűen furának vélte, majd egy átfutó kis borzongással tudomásul vette azt is, hogy a napszaknak megfelelően hűvös. van, azzal visszafeküdt, és újra elaludt. Most azonban már álmodott is.

Azt álmodta, hogy poros országúton gyalogol, mely fehéren világít a nyári est sűrűsödő félhomályában. Hogy honnan s hová vezetett ez az út, s hogy miért megy rajta, nem tudta, noha minden egyszerűnek és természetesnek tűnt, mint az álmokban általában, mert az Agyon Túli Világban a meglepetések többé nem nyugtalanítanak, s az ítélőerő pihen. Hamarosan elágazáshoz ért: az országútról egy kevésbé kitaposott út nyílt, mely már régóta elhagyatottnak látszott, nyilván azért, gondolta, mivel valami gonosz hely felé vezet; mégis, egy lebírhatatlan belső kényszertől hajtva, befordult erre az útra.

Amint haladt rajta egy darabon, hirtelen megérezte, hogy útján láthatatlan lények kísérik, akiket sehogy sem tudott maga elé képzelni. Az út mindkét széle felől a fák közül halk, összefüggéstelen beszédfoszlányok ütötték meg a fülét, a sutyorgás valami idegen nyelven folyt, de ő félig-meddig mégis megértette. Úgy rémlett, mintha az elkopott mondattöredékekben egy pokoli összeesküvést hallgatna ki, melyet az ő teste és lelke ellen szőnek.

Már jól benne volt az éjszakában, ám a végeláthatatlan erdőt, ahol útja vezetett, mégis sápadt fény világította be, mely nem egy pontból áradt ki, minthogy titokzatos ragyogásában semmi sem vetett árnyékot. Egy sekélyke tócsa, mely tán a legutóbbi esőkor gyűlt fel a régi keréknyom csatornájában, bíborvörösen csillant szemébe. Lehajolt és belenyúlt. Az ujjain rajta maradt a nyoma: vér volt! Azután észrevette, hogy körülötte minden véres. Az út szélén buján tenyésző dudvák hatalmas leveleit vérfoltok és pettyek borították. A keréknyomok közti száraz port mintha vörös eső lyuggatta, permetezte volna végig. A fák törzsét széles, bíborvörös vérnyomok éktelenítették, s lombjaikról harmatként csepegett a vér.

Halpin borzadállyal szemlélte mindezt, de azért mintha régtől fogva számított is volna valami effélére. Olyan érzése támadt, hogy valami szörnyű gaztett büntetése ez, amelyre, noha tudta, hogy bűnös, nem emlékezett pontosan. A táj titokzatosságát és fenyegetését még félelmetesebbé tette ez a bűntudat.

Hasztalan kutatott elméjében, hogy a múlt emlékei között rátaláljon a bűnös pillanatra; különböző jelenetek és történetek seregestül tódultak agyába, egyik kép kergette a másikat, szeszélyesen egymásba keveredve, zavart és homályt támasztva, de Halpin sehol sem találta, amit keresett. A sikertelenség fokozta rettegését; olyanformán érezte magát, mint aki sötétben gyilkolt, és nem tudja, kit s miért. A helyzet oly félelmetes volt – a titokzatos fény szörnyű, néma fenyegetésként izzott, a mérges növények s a fák, melyeket a közhit mélabús, baljós jellemmel ruházott fel, most nyíltan, szeme láttára forralták ellene a gyilkos merényt; fölülről és mindenfelől világosan hallható s rémítő suttogások, sóhajok szálltak feléje, nyilvánvalóan nem evilági lények torkából –, hogy végül is nem bírta tovább, és minden erejét összeszedve, hogy megtörj e a gonosz varázst, mely némaságra és tehetetlenségre kárhoztatja, teli tüdőből kiáltott egyet! Hangja mintegy berobbant az ismeretlen neszek végtelen sokaságába, végigmorajlott visszhangozva az erdőn, majd csendesen elhalt, és minden maradt a régiben. De legalább tett egy kísérletet az ellenállásra, és ettől felbátorodott. Újra megszólalt:

– Nem fogom némán megadni magam. Jöhetnek még ezen az átkozott úton olyanok is, akiknek szándéka nem a rontás. Itt hagyok nekik egy beszámolót és egy felhívást. Elő fogom adni sérelmeimet, az üldöztetést, amit most szenvedek – én, egy szerencsétlen halandó, egy vezeklő, egy ártatlan költő! Halpin Frayser pontosan annyira volt költő, mint amennyire vezeklő: álmában.

Zsebéből egy piros bőrbe kötött noteszt húzott elő, amelybe emlékeztetőket szokott írni, de közben rájött, hogy nincs ceruzája. Letört egy gallyacskát valamelyik bokorról bemártotta egy vértócsába, és nagy sebesen írni kezdett. Ám, alighogy az ág vége a papirost érintette, egy halk, de durva hahota csattant fel valahol a beláthatatlan messzeségben. Egyre erősödött és mindjobban közeledett – lélektelen, szívtelen, örömtelen kacaj volt, mint a búvárkacsa hangja úgy éjféltájt, egy kihalt tóparton. A kacaj egy földöntúli üvöltéssel tetőzött, egészen közel, majd lassanként elhalt, mintha az elátkozott lény, aki kibocsátotta, visszahúzódott volna a világ pereme mögé, ahonnan előjött. De a férfi érezte, hogy nem ez történt – hogy a lény itt van a közelben, csak vár, mozdulatlanul.

Lassanként különös érzés hatalmasodott el testén-lelkén. Nem tudta volna megmondani, melyik érzékszervével érezte – ha egyáltalán érezte valamelyikkel, s nem csupán a szellem közvetítésével fogta fel –, de elméjében egyszerre gyökeret vert a misztikus bizonyosság, hogy egy lenyűgözően hatalmas valami van a közelében – valami természetfölötti rosszakarat, amely más eredetű, és nagyobb hatalommal bír, mint a körülötte nyüzsgő egyéb láthatatlan lények. Tudta, hogy ez a valami hallatta az iménti ocsmány hahotát. És most mintha közeledne hozzá; hogy merről, azt nem tudta – nem merte találgatni. Minden előbbi félelme feledésbe ment, illetve elmerült az iszonyatos rettegésben, amely most megbénította lelkét. Már csak egy gondolat élt benne: befejezni esedező levelét a jótékony erőkhöz, akik ebbe az elátkozott erdőbe vetődve egyszer tán kiszabadíthatják őt, ha addig magához nem veszi az áldott enyészet. Őrületes sebességgel rótta a sorokat, kezében az ágacskáról egyenletesen folyt a vér. Ám egy mondat közepénél kezei megtagadták az engedelmességet, karjai tehetetlenül hullottak le, a füzet a földre esett, és Halpinnak sem kiáltani, sem moccanni nem volt ereje, mikor szemei előtt vakító élességgel megjelent anyja arca és két kifejezéstelen, halott szeme, amint ott állt sápadtan és némán, síri köntösében!

2

Ifjúkorában Halpin Frayser szüleivel a Tennessee-beli Nashville-ben lakott. A Frayser család jómódban élt, és tekintélynek örvendett abban a társaságban, mely átvészelte a polgárháború pusztítását. Gyermekeik előtt nyitva álltak a kor s a hely nyújtotta társadalmi és művelődési lehetőségek, ők pedig a jó összeköttetéseket és oktatást kellemes modorral és kiművelt elmével viszonozták. Halpint – lévén a legfiatalabb, és aránylag gyengébb testalkatú – talán egy kissé „elrontották”. A túlzott anyai gondoskodás és az atyai nemtörődömség kettős hátránya sújtotta. Az idősebb Frayser – mint többé-kevésbé valamennyi tehetősebb déli – politikus volt. Hazája, vagy inkább kerülete és állama olyan kíméletlenül igénybe vette idejét és szellemi energiáit, hogy családja problémáit már nemigen ért rá meghallgatni, fülét egyébként is mindjobban megsüketítette a politikai vezérek mennydörgése és az általános zsivaj – melybe a saját hangja is beleolvadt.

Az ifjú Halpin ábrándozó, tétlen és meglehetősen romantikus gyerek volt, s talán valamelyest jobban vonzódott az irodalomhoz, mint a joghoz, melyre szánták. Azon rokonai között, akik az átöröklés modern hitét vallották, egyöntetű volt a nézet, hogy a fiúban anyai dédapja, a néhai Myron Bayne tért vissza e hold alatti világba, mely égitest annak idején olyan mély hatást gyakorolt Bayne-re, hogy nem csekély költői hírnevet vívott ki magának a gyarmatokon. Ha nem is volt feltűnő, mindenesetre meg lehetett figyelni, hogy jóllehet ritkán akadt a Frayserek között olyan, aki ne lett volna büszke tulajdonosa az ősatya „költői műveit” tartalmazó pazar kiállítású könyvnek (amelyet a család saját költségén nyomattak ki és régesrég bevontak a közönyös piacról), illogikus módon kevéssé becsülték a nagy halottat szellemi örököse személyében. Halpinről bizony általában rosszallóan vélekedtek, mint valami intellektuális fekete bárányról, aki bármelyik pillanatban képes szégyent hozni a nyájra – azzal, hogy versben béget. A Tennessee-beli Frayserek gyakorlatias emberek voltak – nem abban a köznapi értelemben, hogy valami piszkos foglalkozást űztek volna, hanem olyképpen, hogy mélységesen megvetettek minden olyan foglalkozást, amely alkalmatlanná teszi az embert a politika egészséges hivatásának gyakorlására.

Ha igazságosak akarunk lenni a fiatal Halpinnel szemben, el kell ismernünk, hogy bár egyéniségében meglehetős híven tükröződtek mindazok a szellemi és erkölcsi jellemvonások, melyeket a történelem s a családi hagyomány a gyarmatok híres bárdjának tulajdonított, vajmi kevéssé látszott valószínűnek, hogy egyszersmind az isteni adományt és képességet is örökölte volna. Nemcsak annyiban állt a dolog, hogy soha nem udvarolt a múzsának, de az igazat megvallva, egy árva sort se tudott volna leírni, ha az élete múlt volna rajta, akkor sem. Mégsem lehetett tudni, hátha egyszer csak kitör a szunnyadó tehetség, és eget kér.

Addig is azonban a fiatalember elég szabadon élte világát. Édesanyjával a lehető legmélyebb rokonszenv fűzte össze, mivel e hölgy titokban maga is buzgó hódolója volt a néhai híres-nevezetes Myron Bayne-nek, bár azzal a jellemző tapintattal, mely nemének méltán megcsodált tulajdonsága (hiába kardoskodnak az orcátlan rágalmazók, hogy a szóban forgó erény valódi neve: ravaszság), mindig gyorsan eltitkolta eme gyengeségét, s kizárólag fia előtt tárta fel, aki osztozott benne. A közös bűntudat még erősebb kapocs volt közöttük. Ha anyja „rontotta” is el Halpint fiatal korában, a fiú sem volt közönyös a rontás iránt. Ahogy lassan férfivá cseperedett már amennyiben férfivá cseperedhet egy déli, akit még az sem érdekel, ki győz a választásokon –, a vonzalom közte és szépséges anyja között, akit kicsi kora óta Katynek szólított – évről évre szorosabb és gyengédebb lett. Ebben a két romantikus lélekben fényesen megnyilatkozott egy rendkívül figyelemre méltó jelenség, nevezetesen az, hogy a nemiség döntő jelentőséggel bír az élet minden vonatkozásában – erősíti, finomítja, megszépíti még a vérségi kapcsolatokat is. Ők ketten szinte elválaszthatatlanok voltak, és idegenek, akik látták viselkedésüket, nemegyszer szerelmeseknek nézték őket.

Egy szép napon Halpin Frayser belépve anyja budoárjába, homlokon csókolta őt, kicsit eljátszogatott fekete hajának egyik fürtjével, amely kiszabadult a kordában tartó tű szorításából, és érezhetően erőltetett nyugalommal mondta:

– Nagyon neheztelnél rám, Katy, ha leszaladnék néhány hétre Kaliforniába?

Katynek aligha kellett ajkával is felelnie a kérdésre, melyre áruló arca tüstént megadta a választ. Nyilvánvalóan nagyon neheztelne; és élő bizonyságul még könnyek is szöktek nagy barna szemébe.

– Ó, fiam – mondta végtelen gyengédséggel nézve föl szemébe –, mintha éreztem volna, hogy ez fog bekövetkezni. Hát nem ébren feküdtem és sírtam fél éjszakán át, mert a másik felében Bayne nagyapó jelent meg álmomban, amint ott áll az arcképe mellett – fiatalon és csinosan, akár a képen –, és a tiédre mutat ugyanazon a falon? És mikor odanéztem, hát uramfia! Nem látom a vonásaidat; szemfedő volt az arcodra festve, amilyet a halottakra terítenek. Apád kinevetett, de te meg én, drágám, tudjuk, hogy ilyen dolgokat nem véletlenül álmodik az ember. És a szemfedő széle alatt a torkodon ujjak nyomait láttam... ne haragudj ezért, de, ugye, mi nem szoktunk ilyent egymás elől eltitkolni. Te talán másképp értelmezed. Talán nem azt jelenti, hogy Kaliforniába fogsz menni. Vagy talán magaddal vinnél?

Be kell vallanunk, hogy ez a leleményes álomfejtés az újabban feltárt tudományos bizonyítékok fényében nem talált éppen kedvező fogadtatásra a fiú logikus elméjében; neki legalábbis pillanatnyilag az volt a meggyőződése, hogy az álom egy sokkal egyszerűbb és közvetlenebb, bár kevésbé tragikus csapásnak vetette előre az árnyékát, mint egy utazás a Csendes-óceán partjára. Halpin Fraysernek az volt a benyomása, hogy saját pátriájában fogják megfojtani.

– Nincsenek gyógyforrások Kaliforniában? – kérdezte Mrs. Frayser, mielőtt még fiának ideje lett volna kifejteni az álom igazi jelentését. – Olyan helyek, ahol az ember kigyógyul a reumából meg az idegfájdalmakból? Nézd csak, milyen merevek az ujjaim; és alvás közben egész biztos nagyon fájtak.

Kinyújtotta kezét fia felé; hogy nézze meg. Vajon miféle diagnózist vélt leghelyesebbnek egy mosoly közé rejteni a fiatalember, a krónikásnak sejtelme sincs róla, a maga részéről kötelességének érzi azonban kijelenteni, hogy ennél kevésbé merevnek látszó és még öntudatlan fájdalomnak is kevesebb jelét mutató ujjakat ritkán engedett át bájosabb páciens orvosi megtekintésre, levegőváltoztatást célzó javaslat reményében.

A dolog azzal végződött, hogy e két furcsa lény közül, kiknek hasonlóképp furcsa felfogásuk volt a kötelességről, az egyik Kaliforniába ment, ahová egy üzlettársa invitálta, a másik pedig otthon maradt, eleget téve egy óhajnak, melyet férje – aligha tudatosan – táplált vele szemben.

San Franciscó-i tartózkodása alatt Halpin Frayser egy sötét este a tengerparton sétálgatott, s ekkor történt, oly hirtelenséggel, ami őt magát is meglepte, sőt elképesztette, hogy fölcsapott matróznak. Tulajdonképpen elrabolták, és fölcipelték egy szép hajó fedélzetére, amely egy távoli ország felé tartott. Ráadásul viszontagságai nem értek véget az átkeléssel, minthogy a hajó egy déltengeri szigetnél zátonyra futott, és hat év telt el, míg egy vállalkozó szellemű kétárbocos kereskedőhajó felszedte és visszavitte San Franciscóba az életbenmaradottakat.

Noha lapos volt a zsebe, Frayser szelleme éppoly büszke volt, mint régen, azokban az években, amelyek most már hihetetlenül távolinak tűntek neki. Idegenektől nem volt hajlandó segítséget elfogadni, és így adódott, mialatt St. Helena városához közel egy hajótörött sorstársával együtt várta a hírt és a pénzküldeményt hazulról, hogy egy szép napon elment vadászgatni és álmodni.

3

A jelenés, mely az elvarázsolt erdőben az álmodó elébe toppant – s oly nagyon hasonlított, ám mégis annyira különbözött anyjától –, vérfagyasztó volt! Sem szeretetet, sem vágyódást nem indított szívében; nem kísérték kellemes emlékek a felejthetetlen múltból: semmilyen érzelmet nem váltott ki; minden gyengédebb emóciót elnyelt a feneketlen félelem. Megpróbált hátat fordítani s menekülni előle, de lábai ólomból voltak, és képtelen volt fölemelni őket a földről. Karjai tehetetlenül csüngtek oldala mellett, csupán szemeinek tudott még parancsolni, bár a világért sem merte volna félrefordítani a tekintetét, csak bámulta mereven a látomás megüvegesedett szemgolyóit. Tudta, hogy ez nem testetlen lélek, hanem az elátkozott erdőt benépesítő lények legborzalmasabbika – egy test, melyet elhagyott a lélek! Üres tekintetében sem szeretet, sem szánalom, sem értelem nem volt – semmi, amihez kegyelemért lehetne fellebbezni. „Fellebbezésnek nincs helye” jutott eszébe képtelen asszociációként a jogi kifejezés, amitől a szituáció még hátborzongatóbbá vált, mint amikor egy égő szivar fényénél egy kripta belsejére ismerünk.

Egy rövid percig – mely oly hosszúnak tűnt, hogy a világ valósággal elszürkült a kortól és a bűntől, az elátkozott erdő pedig, miután a rémképek eme iszonyatos végső akkordjával betöltötte feladatát, eltűnt tudatából látomásaival és hangjaival egyetemben – a jelenés csak állt mozdulatlanul, egy lépésnyire tőle, és a ragadozó állatok oktalan rosszindulatával bámulta; azután kinyújtotta a kezét, és vérszomjas vadsággal vetette rá magát! Ez a heves mozdulat feloldotta izmai bénultságát, de nem úgy akaratát; agya még az igézet hatása alatt állt, ám izmos teste és fürge tagjai – saját vak, esztelen erejükre bízva – szívósan és ügyesen védekeztek. Egy pillanatig szinte külső szemlélőként figyelte a kihunyt értelem s a lihegő test képtelen csatáját (álmunkban gyakran vannak ilyen érzékcsalódásaink), majd hirtelen, szinte egy ugrással ismét testében termett, és visszanyerte öntudatát, amitől az erőlködő automata egyszeriben éppoly eleven és elszántan irányító akaratra tett szert, mint förtelmes ellenfele.

De mely halandó kelhetne birokra álombeli ellenfelével? A képzelet erejét már előre kimerítette, hogy neki magának kellett megteremtenie az ellenséget, s a viadal kimenetele eleve meghatározott, hiszen ebben rejlik a viadal oka és célja is. Halpin tusakodni próbált, de hiába: erő és mozgékonyság mit sem segíthetett rajta; olyan volt, mintha légüres térben hadakozott volna, s már érezte is, ahogy a jéghideg ujjak rákulcsolódnak torkára. Halpin a földre zuhant, s ekkor még egyszer a szemébe villant, maga fölött alig egy arasznyira, az eltorzult halott arc, aztán minden elsötétült előtte. Egy távoli zaj, mintha valahol dobok döngenének... milliónyi emberi hang morajlása... egy érces, messzi kiáltás, mely mindenütt csendet parancsolt – és Halpin Frayser azt álmodta, hogy halott.

4

A meleg, csillagfényes éj után szitáló köddel köszöntött be a reggel. Az előző nap délutánjának derekán könnyű kis páragomoly – alig több, mint a levegő némi összesűrűsödése, egy felhő ígérete – jelent meg a St. Helena hegy nyugati lejtője mellett, fönt magasan, a kopár felső régiókban, egészen közel a csúcshoz. Olyan vékony és áttetsző volt – szinte csak egy láthatóvá vált ábránd –, hogy az ember legszívesebben felkiáltott volna: „Nézzetek oda gyorsan! Mindjárt eltűnik.”

Egy röpke pillanat, és máris szemmel láthatóan nagyobb, sűrűbb lett. Míg egyik szélével a hegyoldalhoz tapadt, a másikkal egyre messzebb terpeszkedett az alacsonyabb lejtők fölé. Ugyanakkor észak és dél felé is nyújtózkodott, és egyesült más, kisebb ködgomolyokkal, melyek mintha csak a hegyoldalból bújtak volna elő érdekes figuráikkal, pontosan ugyanolyan magasságban, hogy beleolvadjanak a nagy felhőbe. És a felhő nőttön-nőtt, míg csak el nem zárta a kilátást a völgyből a csúcsra, sőt a völgy egére is ráterült már egy átláthatatlan szürke paraván. Calistogában, mely a völgy végében s közvetlenül a hegy lábánál fekszik, a csillagtalan éjszakára borús reggel következett. A völgybe alászálló köd dél felé nyomult, s egyik tanyát a másik után nyelte el, míg végül a kilenc mérföldre fekvő St. Helena városát is beburkolta. Az országút pora összeállt, a fák csöpögtek a nedvességtől, a madarak némán gubbasztottak a bozótban, a reggeli nap bágyadtan és haloványan világított: se színe, se tüze nem volt.

A pirkadat első hunyorgó sugaránál két férfi indult útnak St. Helenából. Északnak vették az irányt a völgyön keresztül, Calistoga felé. Vállukon puska lógott, aki azonban egy kicsit is járatos az ilyen dolgokban, egy percig se hitte volna róluk, hogy vadászok. Holker és Jaralson volt a nevük – az előbbi a helyettes seriff, Napából, az utóbbi San Franciscó-i detektív. Egy körözött bűnöző után nyomoztak.

– Mennyire van innét? – érdeklődött Holker, ahogy ott baktattak egymás mellett, és lábuk fehér port vert föl az országút nedves felszíne alól.

– A Fehér Templom? Nem több fél mérföldnél – felelte a másik. – Egyébként – tette hozzá – se nem fehér, se nem templom; üresen álló iskolaépület, és rég szürkére is kopott már a kortól meg az elhanyagoltságtól. Valamikor istentiszteleteket tartottak benne... mikor még fehér volt, és van mellette egy temetőkert, amitől akármelyik költő szíve ellágyulna. Nem sejted, miért küldtem érted; és üzentem, hogy puskával gyere?

– Ó, én sose háborgatlak ilyen kérdésekkel. Úgy tapasztaltam, magadtól is elég közlékeny szoktál lenni, mikor eljön az ideje. De ha megkockáztathatok egy föltevést, azért hívtál, hogy segítsek neked letartóztatni egy hullát a temetőkertben. – Emlékszel Branscomra? – kérdezte Jaralson eleresztve, füle mellett útitársa szellemességét, amint az meg is érdemelte.

– Arra a fickóra, aki elmetszette a felesége torkát? De még mennyire; egy egész hetet pazaroltam rá, és egy megveszekedett garas fizetséget se láttam a munkám után ~ ötszáz dollár jutalmat tűztek ki a fejére, de eddig senkinek se sikerült a nyomára bukkanni. Csak nem azt akarod mondani, hogy...

– De igen. Itt volt az orrotok előtt egész idő alatt. Éjszakánként belopakodik a Fehér Templom temetőkertjébe.

– Ördögfattya! Hisz oda temették a feleségét.

– Ami azt illeti, fiacskám, lehetett volna annyi sütnivalótok, hogy gondoltok erre.

– Ki a csoda gondolta volna, hogy pont oda fog visszajárni. – De a többi helyet már mind ellenőriztétek. Mikor hallottam, hogy sehol se találjátok, ott kezdtem szimatolni utána.

– És megtaláltad?

– A fenét! Ő talált meg engem. Lesből rám csapott a bitang, aztán gyerünk, fel a kezekkel, és pucolás. Még isteni szerencse, hogy nem motozott meg. Ravasz fickó ez, és nekem talán elég lesz az ötszáz fele is, ha éppen meg lennétek szorulva.

Holker jót nevetett ezen, és azt mondta, hogy a hitelezői még sose szorongatták ennyire.

– Csak meg akartam neked mutatni a helyet, és gondoltam, együtt kitervelünk valamit – magyarázta a detektív. – Gondoltam, nem árt, ha van nálunk puska, még ha fényes nappal megyünk is.

– Ez az ember biztosan őrült – vélte a seriffhelyettes. A jutalom elfogás és elítélés esetére áll. Ha pedig dilis, nem ítélik el.

Mr. Holkert olyan mélyen megrendítette a hír, hogy az igazságszolgáltatás sújtó kezét ekképpen lefoghatják, hogy önkéntelenül is megállt az út közepén, majd mérsékelt lelkesedéssel indult el újra.

– Pedig nagyon úgy néz ki – hagyta rá Jaralson. – Be kell vallanom, hogy a csavargók ősi és nemes rendjén kívül ennél borostásabb, torzonborzabb, ágrólszakadtabb flótást még nem láttam. De most már belemásztam a dologba, és nem tudok erőt venni magamon, hogy futni hagyjam. Végtére is nagyfiúk leszünk, ha elkapjuk. Rajtunk kívül egy árva lélek se sejti, hogy a fickó itt tanyázik a környéken.

– Helyes – válaszolta Holker –, odamegyünk és megszemléljük a terepet – majd hozzátette; az egykor oly divatos sírfelirat szavaival: – „ahol majd megpihensz!”... Már úgy értem, ha az öreg Branscom egyszer csak megelégeli a szemtelen tolakodásodat. Igaz is, a múltkor hallottam, hogy nem ez az igazi neve.

– Hát mi?

– Nem jut eszembe. Már rég nem érdekel a nyomorult, a neve se maradt meg az emlékezetemben... valami Pardee rémlik. Az a nő, akinek a torkát olyan ízléstelenül elvágta, özvegy volt, mikor összeakadt vele. Azért utazott Kaliforniába, hogy valami rokonát megkeresse... vannak, akikre néha rájön az ilyesmi. De hát ezeket te is tudod jól.

– Természetesen.

– De ha nem tudtad az igazi nevét, miféle ihlet vezetett a megfelelő sírhoz? Az az ember, akitől a nevet hallottam, azt mondta, hogy így vésték rá a fejfára is.

– Nem is tudom, melyik az a sír – Jaralson láthatóan nem szívesen vallotta be, hogy tervében hiányzik egy ilyen fontos láncszem –, csak úgy általában néztem körül. Ma reggel részben az lesz a dolgunk, hogy megkeressük a sírt. Itt is vagyunk.

Az út mentén kétoldalt hosszú szakaszon csak rétek voltak itt azonban bal felől erdő sötétlett, roppant tölgyek, madronyok és az óriási lucfenyők – de a sűrű ködből csupán a törzsek alsó része sejlett elő homályosan és kísértetiesen. Az aljnövényzet helyenként dúsan tenyészett, de sehol sem volt áthatolhatatlan. Holker néhány pillanatig nyomát se látta épületnek, de ahogy befordultak az erdőbe, a ködből kibontakoztak az elmosódó szürke körvonalak, amelyek egy hatalmas, igen távoli ház benyomását keltették. Még pár lépés és ott állt előttük karnyújtásnyira, jól láthatóan, nedvességtől megfeketedve jelentéktelen kicsinységében. Olyan volt, mint a falusi iskolák általában – az „utazóláda-építészet” díszpéldánya; kő lábazata volt, mohos fedele és üres ablaknyílásai, ahonnan régen hiányzott már nemcsak az üveg, de a keret is. Romos épület volt, mégsem igazi rom – Kaliforniában általában ilyesmivel helyettesítik a külföldi útikönyvekből jól ismert „műemlékeket”. Jaralson jóformán rá se nézett az érdektelen építményre, hanem egyenest begázolt a mögötte levő csepegő bokrok közé.

– Megmutatom, hol kapott el – mondta. – Ez itt a temetőkert.

A bokrok között imitt-amott sövénnyel körülvett kis tisztások látszottak, ahol rendszerint egy-egy sír volt, vagy néha több is. Hogy sírok voltak, csak a színehagyott kövekből meg a korhadó fejfákból lehetett megállapítani, amelyek minden elképzelhető szögben megdőlve, vagy éppen a földből kifordulva hevertek a sírok fejénél, lábánál; másutt a rozzant léckerítés vagy egy-két helyen az avar alól kikandikáló kavics mutatta, hogy alatta sírhant van. Sok helyütt semmi más nem jelölte a helyet, ahol egy szegény halandó földi maradványai pihentek – akit, miután „nagyszámú vigasztalhatatlan barátot” hagyott hátra, most viszonzásképpen ők hagytak el –, mint egy csekély bemélyedés: az eltávozó, úgy látszik, mégiscsak tartósabb nyomot hagyott a földben; mint a gyászolók emlékezetében. A sírok közötti ösvényeket, ha egyáltalán léteztek ilyenek, már rég fölverte a fű; a sírokon sudár fák nőttek ki, és senki se törődött vele, hogy ágaikkal vagy gyökereikkel félreszorítják a hajdani élősövényt. Az egész táj az elhagyatottság és pusztulás levegőjét árasztotta, mely sehol sem látszik oly igaznak és mélyértelműnek, mint az elfelejtett holtak mezején.

A két férfi utat tört magának a sűrűn növő facsemeték között. Az elöl haladó Jaralson, e vállalkozó szellemű ember hirtelen megtorpant, melléhez emelte puskáját, halk, figyelmeztető mordulást hallatott, és moccanás nélkül szegezte szemét valamire, ami a lába előtt hevert. Társa, noha nem látott semmit, amennyire a bokroktól akadályozva képes volt, ugyancsak lövésre emelte puskáját, és várt, készen arra, ami bekövetkezhet. Kisvártatva Jaralson óvatosan előrelépett, társa a nyomában.

Egy hatalmas lucfenyő alatt élettelen emberi test hevert.

Némán megálltak mellette, és konstatálták, ami először szemébe ötlik a megfigyelőnek: az arcát, a testtartását, az öltözékét egyszóval mindazt, ami a legközvetlenebbül és legegyszerűbben válaszol a részvétteljes kíváncsiság kimondatlan kérdésére.

A holttest a hátán feküdt, lábai szétvetve. Egyik karját fölfelé csapta, a másikat kifelé, ez azonban könyökben élesen visszahajlott, és a kéz közel volt a torokhoz. Mindkét kezét erősen ökölbe szorította. Az egész testhelyzet kétségbeesett és hasztalan ellenállásról tanúskodott – de vajon mivel szemben...?

A holttest mellett egy puska és egy vadásztarisznya hevert a földön, az utóbbiból valami madárzsákmány szárnyai kandikáltak elő. Mindenfelé ádáz tusa nyomai látszattak: a mérges szömörce fiatal hajtásai legázolva, levelei és kérge leszaggatva, a rothadó. avar a halott lábai mellett mindkét felől hosszú sávokban feltúrva – idegen lábak műve –, a csípő mellett kétoldalt emberi térdek világosan felismerhető nyomai.

A dulakodás jellegéről a halott torkának és arcának színe árulkodott. Míg melle és kezei fehérek voltak, amazok bíborvörösbe, sőt szinte feketébe játszottak. Vállai egy szelíd halmon feküdtek, feje normális körülmények között lehetetlen szögben fordult hátra, kimeredt szemei. üres tekintettel bámultak hátrafelé, lábfejével ellentétes irányba. A tajtékos, félig nyitott szájból kilógott fekete, dagadt nyelve. A nyakon borzalmas kék foltok látszottak, nem pusztán ujjak nyomai hanem zúzódások, nyílt sebék is: két erős kéz műve, melyek mélyen belevájódtak a puha húsba és csak jóval a halál beállta után engedtek rettenetes szorításukból. A halott melle, nyaka, arca vizes volt, ruházata teleszítta magát nedvességgel, haján és bajuszán ködből lecsapódott vízcseppek gyöngyöztek. A két férfi némán, szinte egyetlen pillantással mérte fel mindezt. Azután Holker szólalt meg:

– Szegény ördög! Kegyetlenül elbántak vele.

Jaralson aggodalmas éberséggel vizsgálgatta az erdőt, felhúzott puskáját két kézre fogva, ujja a ravaszon.

– Egy ámokfutó műve – mondta anélkül, hogy levette volna szemét az őket körülölelő erdőről. – Csak Branscom tehette... vagyis Pardee.

A feltúrt avar alól kilátszott valami, ami magára vonta Holker figyelmét. Egy piros bőrbe kötött notesz volt. Fölvette és kinyitotta. Fehér papírlapok voltak benne feljegyzéseknek, az első lapon pedig ott állt a név: Halpin Frayser. Több egymás utáni oldalát pirossal írott – láthatóan kapkodva odavetett; jóformán olvashatatlan sorokkal szántották tele, amiket Holker hangosan fölolvasott, mialatt társa fáradhatatlanul fürkészte továbbra is a szemmel látható szűk világ homályos, szürke határait, baljós jelet gyanítva a csuromvizes fák ágairól lehulló minden vízcseppben.

„Varázs-fogottan álltam, néma táj,

Köröttem: bűvös erdő, rőt homály.

A mirtuszágak gyászos ciprusokkal

Fonódtak egybe – baljós mátkapár.

A sápadt nyírrel suttogott a fűz;

Mérges bürökből szállt mocsári bűz...

Rémlátomány: rutát, csalánt, tekergő

Vad inda sír-alakba összefűz!

Nem szólt madár, a méh se zümmögött,

Friss szellő nem mozdult a lomb között,

Megállt a lég, s a Csönd, mikéntha élne

Pihegve meglapult a fák mögött.

Homályon át merénylő szellemek

Titkot susogtak, síri-rémeset.

Vér hullt a fákról, s lomha lombjaikra

Pokolvörös, förtelmes fény esett.

Felordítottam! – ám a rejtelem

Varázsa nem szűnt béna lelkemen.

Erőm s reményem vesztve keltem útra,

Szívemben gyilkos, szörnyű sejtelem!

De jaj, a láthatatlan..:

Holker elhallgatott; nem volt tovább. A kézirat megszakadt a sor közepén.

– Úgy hangzik, mint Bayne – mondta Jaralson, aki a maga módján literátus ember volt. Fölhagyott a gyanakvó vizslatással, és a holttestre fordította tekintetét.

– Ki az a Bayne? – kérdezte Holker, hangjában meglehetős érdektelenséggel.

– Myron Bayne, egy régi pasas, aki afféle hírességnek számított a nemzet ifjú éveiben, jó száz évvel ezelőtt. Éktelenül komor dolgokat írt; nekem megvannak az összes költeményei. Ez nincs köztük, de csak tévedésből hagyhatták ki.

– Hideg van – mondta Holker –, gyerünk innen; ki keli hívni a vizsgálóbírót Napából.

Jaralson nem szólt semmit, csak helybenhagyó mozdulatot tett. Amint megkerülte a dombocskát, ahol a halott feje s válla feküdt, lába valami kemény dologba ütközött, ami megbújt a rothadó falevelek alatt, és ő vette magának a fáradságot, hogy fölrúgja. Kidőlt fejfa volt, amin alig lehetett már kibetűzni a ráfestett nevet: Catherine Larue.

– Larue, Larue! –. kiáltott fel hirtelen megélénkülve Holker. – Hát persze! Ez az igazi neve Branscomnak, nem Pardee. És... Isten az atyám!... most jut eszembe, hogy a meggyilkolt nő neve Frayser volt!

– Itt valami galád rejtély lappang – vélekedett Jaralson, a detektív. – Ki nem állhatom az effélét.

Valahonnan a ködből – mintha igen messziről jött volna megütötte a fülüket egy kacaj, egy mély, kiszámított, nem emberi kacaj: nem volt benne több öröm mint az éjszakai pusztán zsákmány után szimatoló hiéna vonításában; olyan kacaj volt, amely lassan erősödött, fokról fokra tisztább, kivehetőbb és hátborzongatóbb lett, míg végül szinte ott érezték szűkre szabott látókörükön belül; oly természetellenes, oly nem-emberi, oly ördögi nevetés volt, hogy még a marcona embervadászok szívét is kimondhatatlan félelem szállta meg! Nem nyúltak fegyverükhöz, mert eszükbe se jutott ilyesmi; e szörnyű kacaj fenyegetése ellen a fegyver mit sem használt. Ahogy a csendből támadt, most úgy is halt el egyszerre egy végső ordítás után, amely szinte a fülükbe bömbölt, fokozatosan távolodott, míg halkuló hangjai, mindvégig örömtelenül és gépiesen, elsüllyedtek a csendben, valahol a mérhetetlen messzeségben.

László Balázs fordítása