Az embert próbáló helyzetekben mutatott tekintélyt és tartást illetően úgy hiszem, az Inkább öröklött, mintsem környezeti tényezők következményének tekinthető. Pusztán egyéni műveltség révén nem kerülhetni annak birtokába, egy adott osztály több nemzedéken átívelő, szisztematikus nevelése mindazonáltal képes oly szintre emelni az efféle erőt, melynek következtében ezen osztály az átlagosnál több meghatározó egyéniséget termel ki magából, mint egy vele azonos létszámú pallérozatlan osztály.

Kétlem, hogy lehetséges lenne oly osztályt létrehozni, mely kellően erős ahhoz, hogy folyamatosan uralkodhasson nagyszámú alábbvalója felett, miből kifolyólag a nietzscheizmust kivihetetlennek, és még a legerősebb kormányzati rendszert is lényegileg instabilnak ítélem. Nem létezik – és soha nem is fog létezni – jó és állandó kormányzati rendszerként felfogható intézmény az emberi lényeknek nevezett szánalmas, csúszómászó férgek körében. Az arisztokrácia¹ és a monarchia segítik elő leghatékonyabban az emberiség ízlés – és értelembeli eredményekben kifejezésre jutó legkiválóbb tulajdonságainak kifejlődését; ugyanakkor ez határtalan dölyfösséget szül. E dölyfösség azután elkerülhetetlenül hanyatlásukhoz, majd bukásukhoz vezet. Másrészről a demokrácia és az ochlokrácia² ugyanily bizonyosan vezet a hanyatláshoz és az összeomláshoz, minthogy nem ösztönöznek egyéni teljesítményekre. Talán tovább fennmaradnak, ám csupán amiatt, mivel közelebb állnak az ősállati vagy vad állapothoz, melyből a civilizált ember a vélekedések szerint részben kifejlődött.

A kommunizmus számos vad törzsre jellemző kormányzati forma; míg az abszolút anarchia a vadállatok nagy többségének körében gyakori jelenség.

A fehér emberi állat agya oly fokra fejlődött immár, hogy az alacsonyabb rendű állatok színtelen egyenlőségeszméje fájdalmas és elviselhetetlen számára; küzdeni vágyik olyas komplex körülményekért és érzetekért, melyek kizárólag kevesek kiváltságai lehetnek a sokaság kárára. E vágy örökké létezni fog, és örökké kielégítetlen marad, hiszen ellenséges csoportokra osztja az emberiséget, mely csoportok folytonosan küzdeni fognak a hatalomért, és újra meg újra megszerzik, majd elveszítik azt.

Valahányszor önkényuralmi rendszer alakul ki, bizonyosan megjósolható, hogy a tömegek előbb vagy utóbb megdöntik azt; amikor pedig demokrácia vagy ochlokrácia formálódik valahol, bizonysággal megjövendölhető, hogy a szellemileg vagy testileg magasabb rendűek valamely csoportja egy napon megdönti azt egy többé-kevésbé tartós (ám sohasem végleges) uralmi rendszer létrehozásával: vagy azáltal, hogy okosan kijátssza egymás ellen az embereket, vagy türelmével és abbéli képességével, hogy a többség nemtörődömségét kihasználva a saját kezében összpontosítja a hatalmat. Egyszóval az emberi nem társadalmi berendezkedését a folytonosan és helyreállíthatatlanul kibillent egyensúly állapota jellemzi. A tökélyhez, igazsághoz és haladáshoz hasonló dolgok puszta eszméje is hiú reményekből és eltúlzott analógiákból fakadó illúzió.

Ne feledjük, hogy nincs valós okunk bármi kézzelfoghatót remélni az emberiségtől; a jó és a rossz fogalma csupán alkalmilag felhasználható eszköz – vagy annak hiánya –‚ és semmiképp sem kozmikus igazság vagy törvény. Valamit azért hívunk “jó”-nak, mert hozzásegít bizonyos kicsinyes emberi célok eléréséhez, melyeket történetesen kívánatosnak tartunk – miközben éppily ésszerűnek hat azt feltételezni, hogy az emberiség egésze veszedelmes kártevő, amit a bolygó és a világmindenség érdekében mielőbb el kell pusztítani, akár a patkányokat vagy a csótányokat. Nem léteznek abszolút értékek a mechanisztikus természet vak drámájában – semmi sem jó vagy rossz, hacsak nem valamely nevetségesen korlátolt szemszögből ítéljük meg.

A kizárólagos kozmikus valóság az esztelen, hajthatatlan sorsban – a gépies, erkölcsöt és számítást egyként nem ismerő elkerülhetetlenségben – nyilvánul meg.

Emberi lényként számunkra az egyedül ésszerű értékrendnek a létezés gyötrelme enyhítésén kell alapulnia. Ama elképzelés a leginkább dicséretre méltó, mely leginkább előmozdítja afféle tárgyak és körülmények megteremtését, melyek a lét elkeserítő pusztulására legérzékenyebbek fájdalmát mérsékelhetik.

A tökéletes alkalmazkodás és boldogság reménye nevetségesen tudománytalan és együgyű gondolkodásra vall. Kizárólag a szenvedés többé-kevésbé jelentéktelen csillapítására törekedhetünk.

Jómagam az arisztokrácia híve vagyok, mivel véleményem szerint egyedül ezen erő képes megteremteni ama kulturális értékeket, melyek elviselhetővé teszik az életet a magas szervezettségű emberi állat számára.

Minthogy az embert kizárólag a hatalom utáni vágy hajtja, nem számíthatunk teljesítményre, hacsak e teljesítmény jutalma nem a hatalom.

Nem számíthatunk igazságosságra – az igazságosság csupán csúfolkodó fantom –‚ és jól tudjuk, hogy az arisztokrácia számos nem kívánatos vonással rendelkezik. Ám – sajnos – azzal is tisztában vagyunk, hogy nem szüntethetünk meg minden hibát anélkül, hogy megszüntetnénk mindent, ami a civilizált ember számára fontos lehet.

Egy arisztokráciában keveseknek rengeteg megadatik. Egy demokráciában sokaknak adatik meg egy kevés. Egy ochlokráciában senkinek nem adatik meg semmi.

Kizárólag az arisztokrácia képes értékes eszméket és tárgyakat létrehozni. Úgy hiszem, mindenki elismeri, hogy egy efféle államberendezkedésnek meg kell előznie a demokráciát vagy az ochlokráciát, hogy eredeti kultúrát teremthessen. Ama, a fentivel együtt járó igazságot ellenben jóval kevesebben hajlandók elismerni, hogy a demokráciák és ochlokráciák pusztán élősködők módjára szipolyozzák ki a megdöntött arisztokráciát, és fokozatosan felélik azon esztétikai és szellemi hagyatékot, amit az autokráciától örököltek, és amelyet önmagukban képtelenek lettek volna létrehozni. Az elherdálás üteme az arisztokráciától való elhajlás mértékével arányos. Ahol részben fennmarad a régi szellemiség, a bomlás folyamata egészen elhúzódhat – bizonyos megkésett kiegészítések pedig ellentételezhetik a hanyatlást. Ám ahol a csőcselék egészében megkaparintja a hatalmat, a jó ízlés bizonyosan eltűnik, és a kultúra romjai felett a sötét egyhangúság uralkodik győzedelmesen.

A vagyon és fényűzés egyaránt elengedhetetlen feltétele a szépség és igazság tökéletes megértésének. Valójában a vagyon és fényűzés, valamint az általuk megkövetelt nívó létezése az, ami a vagyon és fényűzés híján élők gyönyörűségének java részét szolgáltatja. A tömegek önmagukat rabolnák meg, ha elvágnák magukat ama csekély élvezettől, amihez – úgymond – visszatükrözés révén jutnak hozzá.

Amikor azonban az autokráciát dicsérem, semmiképp nem a cári Oroszországhoz vagy a császári Németországhoz hasonló abszolút monarchiákra gondolok. A mérséklet mindenben lényeges, a túlhangsúlyozott politikai egyeduralom pedig a művészetet és szellemet béklyózó ostoba korlátok végtelen sorát szüli meg. Tűrhető mérvű politikai szabadság nélkül elképzelhetetlen a szabad szellemi fejlődés; ezért mikor a bölcselő az arisztokrácia erényeit méltatja, elsősorban nem kormányzati despotizmust ért ezalatt, hanem jól meghatározható, hagyományos társadalmi osztályok Angliáéhoz és Franciaországéhoz hasonló rendjét.

Az arisztokratikus kormányzatnak elegendő biztosítani a főnemesi osztály gazdagságát és méltóságát, hogy zavartalanul hívhassák életre az élet díszítményeit, és ezzel másokat is ösztönözzenek, akik hasonló célt tűznek maguk elé.

A legegészségesebb arisztokrácia egyben a legrugalmasabb is – hajlandó köreibe invitálni, és növekményként befogadni mindazokat, bármiféle ősöktől származzanak, akik esztétikai és szellemi téren érdemesnek bizonyulnak a tagságra. Az is hasznára válik továbbá, ha tagjai rendelkeznek ama természetes nemességgel, mely megelégszik önmaga értékeinek felismerésével, és amely elsőrangú művek létrehozásával és kifogástalan modorával mutatja ki felsőbbrendűségét, mintsem sznobizmusával és fennhéjázó beszédével, viselkedésével.

A valódi arisztokrata mindig méltányosan, kedvesen és előzékenyen viszonyul a tömegekhez – a félművelt novus homóra³ jellemző, hogy hivalkodik hatalmával és társadalmi helyzetével. Mindent egybevetve mégis értelmetlen ítélkezni bármely társadalmi rend felett, hisz kivétel nélkül mind az irányíthatatlan sors vak játékának következményei, megváltoztatásuk és jobbításuk pedig teljességgel kívül esik bármely államférfiú vagy reformer lehetőségein.

Az emberi lét egésze érdektelen, tökéletlen, elégtelen és kajánul céltalan. Mindig is az volt, és mindig is az lesz; ezért aki a Paradicsomot keresi, pusztán a mítoszok, vagy saját képzelete balga áldozata.

Az emberi akarat és érzelem olyas körülményekre szomjazik, melyek soha nem létezhetnek, ezért az tekinthető bölcsnek, aki oly mértékben kiöli magából az akaratot és az érzelmeket, hogy ezáltal képessé válik megvetni az életet, és kikacagni kicsinyes illúzióit és céljait. A bölcs: nevető cinikus; semmit nem vesz komolyan, kigúnyolja a komolyságot és a buzgalmat, és semmit nem akar, hiszen tudja, hogy a világmindenség semmit nem adhat neki, amit akarni érdemes. És mégis, bölcsessége folytán, tizedannyira sem boldog, mint a kutya, vagy a paraszt, aki nem ismer a legalantasabb állatias szintnél magasabb rendű életet vagy célokat.

Jó dolog cinikusnak lenni – még jobb elégedett macskának lenni –‚ ám a legjobb egyáltalán nem létezni.

Az egyetemes öngyilkosság a világ leglogikusabb lépése lenne – mindössze primitív gyávaságból és a sötéttől való gyerekes félelemből nem cselekedjük meg. Ha ésszerűen gondolkodnánk, elébe mennénk a halálnak – ugyanazon üdvös nemlétnek, amit világra jöttünket megelőzően élveztünk.

Nem számít, mi történik a fajjal – kozmikus léptékben teljességgel érdektelen a föld és nyomorult lakosai létének vagy nemlétének kérdése, Az Arcturus⁴ éppily vidáman ragyogna, ha akár az egész naprendszert elsöpörnék a világmindenség színéről.

Nyilvánvalóan nem kívánatos az olyan rendszer, amit nem mérsékel kedvesség; a “kedvesség” ugyanis azon indítékok, reakciók és felismerések bonyolult összessége, melyekre alapvető szükségük van a harmonikus illeszkedéshez az afféle elfuserált szörnyszülötteknek, mint amilyen az emberi lény. Alapjaiban véve gyengeségnek – avagy bizonyos esetekben az egyértelmű felsőbbrendűség hivalkodó kinyilvánításának – nevezhető, a kifejtett összhatást tekintve azonban kívánatos; épp ezért összességében dicséretes.

Mivel alapjában véve minden indíték önös és nemtelen, kizárólag következményeik alapján ítélhetjük meg a tetteket.

A borúlátás kedvességet szül. A kiábrándult bölcselő sokkalta türelmesebb, mint az önhitt polgári idealista a maga érzelgős és szertelen eszméivel, miket az emberi méltóságról és sorsról alkotott.

“Ama meggyőződés, miszerint szerencsésebb lenne, ha a világ és az ember nem létezne – fejti ki Schopenhauer –‚ afféle eszme, mely egymás iránti engedékenységgel tölt el minket. Arra emlékeztet minket, ami végtére is az élet legszükségesebb eleme – a kíméletre, a türelemre, felebarátunk tiszteletére és szeretetére, aminek mindnyájan egyformán szükségét érezzük, és amivel, ebből következően, minden ember tartozik többi embertársának.”

1 Lovecraft eredeti jelentésében (‘a legelőkelőbbek uralma’) használja a szót, [A ford.]

2 Tömeguralom, a csőcselék uralma. [A ford.]

3 Újnemes. [A ford.]

4 Az Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb csillaga. [A ford.]

Galamb Zoltán fordítása