I. A Billington Erdő

 

Arkhamtól északra emelkednek a sötét, sivár, erdővel és bozóttal benőtt dombok, amelyek között a Miskatonic folyik a tenger felé, valahol az erdő borította szűzföld határán. Az erre járó utasnak ritkán támad kedve, hogy túlmenjen az erdő szegélyén, noha valamelyest jelzett ösvény vezet befelé, amely hihetőleg átvág a dombokon, és a Miskatonicig visz, sőt azon is túl, amíg a valaha nyílt mezőre ér. A lakatlan házak, amelyek ellenálltak az időjárás viszontagságainak, mind a dúlás egyforma, meghökkentő nyomait viselik, s míg az erdős terület maga furcsamód elevennek látszik, a környező vidék nem sok jelét mutatja a termékenységnek. Az utast, aki végigmegy az Aylesbury Pike-on az arkhami River Street folytatásán, s továbbhalad a régi várostól nyugat-északnyugati irányban Dunwich különös, néptelen vidéke felé, Dean’s Cornersen túl, okvetlenül lenyűgözi az a figyelemre méltó látvány, ami első pillantásra újonnan ültetett erdőnek tűnhet, de alaposabb vizsgálódás után ősöreg fák hajtásainak bizonyul, amelyek túlélték a hosszú századok viharait.

Arkham lakosai jóformán mindent elfelejtettek, ami erre vonatkozik; nagyanyjuk komor, ködös legendákat mesélt a tűz mellett, egyiket-másikat még a boszorkányüldözések korából, de, mint annyi más effajta mese, idővel feledésbe merültek. És semmi sem maradt fenn az egészből, csupán annyi, hogy azt az erdőt továbbra is „Billington Erdőnek” és a dombokat „Billington úr dombjainak” nevezték, mint az egész birtokot a nagy házzal együtt, amelyet nem lehetett látni, de mégis ott volt az erdő legmélyén, egy kellemes halmon, „a torony és a kőkör mellett”, ahogy mondani szokták. Az ősöreg, megcsavarodott fák nem hívogatták a kíváncsiakat, a sötét erdők nem bátorították az utast, hogy bevegye magát közéjük, még a régiségek és legendák kutatóinak seregét sem, akiket csábíthatott volna az ódon Billington-kúria. Mindenki elkerülte ezt az erdőt, az utas sietve igyekezett tovább, furcsa, nyomasztó érzéstől hajtva, amelyet nem tudott megmagyarázni magának: fantasztikus képek rohanták meg, amelyek nem engedték sajnálkozni amiatt, hogy nem bátorkodott be oda, s egyenesen hazaűzték, jött légyen Arkhamból, Bostonból vagy Massachusetts bármely eldugott fészkéből.

Az „öreg Billington” emlékét azok a történetek őrizték, amelyeket régen meghalt arkhami öregek hagytak hátra. Alijah Billingtonnak hívták, s mint földbirtokos élt itt a XIX. század elején. Ebben a házban lakott, amely a nagyapjáé és a dédapjáé volt előtte, s öregkorában visszatért az őshazába, Londontól délre, Angliába. Azóta nem hallottak róla többé, jóllehet az adót pontosan befizette egy ügyvédi iroda, melynek Middle Temple Lane-i címe tekintélyt szerzett az öreg Billington legendájának. Eltelt néhány évtized; Alijah Billington feltehetően megtért őseihez, ügyvédei úgyszintén; bizonyosra lehetett venni azt is, hogy Alijah fia, Laban elérte nagykorúságát, és apja ügyvédeinek fiai voltak az ügyvédei, bevett szokás szerint, mert noha teltek-múltak az évtizedek, a puszta birtok évi adóját pontosan lerótták egy New York-i bank útján. S a birtok továbbra is a Billington nevet viselte, ámbár a XX. század elején híre kelt, hogy az utolsó férfi Billingtonnak, aki nyilván Laban fia lehetett, nem maradt hátra férfi leszármazottja, s az öröklés rendje egy lánnyal folytatódik, akinek a neve csak mint Mrs. Dewart ismeretes. De ez a szóbeszéd nem érdekelte az arkhamiakat, hamarosan el is felejtették, hiszen mit jelenthet számukra az a Mrs. Dewart, akit sohasem láttak, az öreg Billington és „furcsa lármája” távoli emlékeihez képest?

Ezt őrizték meg emlékezetükben az öreg Billingtonnal kapcsolatban, kiváltképpen néhány család leszármazottjai, akik szerették bolygatni a környékbeli lakosság hajdani nemzedékeinek ügyeit. De az idő olyan eredményesen dolgozott, hogy semmilyen különösebb történet nem maradt fenn; beszélték ugyan, hogy esteledéskor és az éj folyamán gyakran hallatszott lárma az erdős dombok felől, ahol Billington lakott, de nem tudták biztosan, vajon Alijah okozta-e, vagy máshonnan eredt. Egyszóval Alijah Billingtont teljesen elfeledték volna, ha nem kelt olyan félelmet az erdő és különös, sivár növényzete, s a mélyen az erdő szívében, a ház mellett megbújó mocsaras terület, ahonnan tavaszi éjeken a pokoli nyögdécselés és a sok ezer béka brekegése felszállt és elhallatszott több mérföldnyire Arkham környékén; s valami természetfölötti világosság áradt, ami ott lebegett-táncolt nyomott levegőjű éjszakákon az alacsony felhők alatt. Azt beszélték erről, hogy valóságos denevérhadak okozzák, amelyek a varangyokkal és más rovarokkal és ocsmány állatokkal együtt emberemlékezet előtti időktől elözönlötték ezt a helyet. Alijah Billington távozásával megszűnt a lárma, de a békabrekegés megmaradt, a denevérek fényessége sem csökkent, és a kecskefejők kórusa sem halkult semmit a nyári éjszakákon.

Annyi évi lakatlanság után az 1921 márciusának egyik napján érkezett a hír, hogy a tágas, régi házat újra megnyitják, ami növekvő kíváncsiságot és érdeklődést keltett a vidék lakossága körében. Az arkhami Advertiser hasábjain megjelent egy rövid hír, hogy Ambrose Dewart munkásokat és alkalmazottakat keres a „Billington-ház” renoválásához és rendbe hozásához, az érdekeltek személyesen hozzá fordulhatnak a Miskatonic Hotelben; ez a Miskatonic Egyetemnek efféle melléképülete volt a tanulmányi épülettel közös területen. Mr. Ambrose Dewartban középmagas, keskeny arcú, vörös hajú, szúrós tekintetű, vékony, összeszorított ajkú, végtelenül korrekt modorú férfit ismertek meg; valami mély éleslátás mutatkozott benne, ami kedvezően hatott a munkálatokra szerződtetett munkásokra.

Mielőtt új nap virradt volna, már tudták Arkhamban, hogy Ambrose Dewart Alijah Billington egyenes ági leszármazottja; hogy elzarándokolt ebbe az országba, melyet elődei három vagy még több nemzedéken át sajátjuknak tekintettek, és most itt akar megtelepedni. Ötven év körüli, barna bőrű férfi volt, aki a világháborúban elveszítette egyetlen fiát, és más örököse nem lévén, visszajött Amerikába, mint valami révbe, ahol hátralevő napjait el akarja tölteni. Két héttel ezelőtt érkezett Massachusettsbe, hogy felülvizsgálja birtokát, és az, amit ott látott, nyilván megelégedésére szolgált, mert nyomban eltervezte az ódon ház felújítását, hogy visszaadja egykori fényét, ámbár azonnal ráébredt, hogy egyelőre le kell mondania bizonyos kényelmi berendezésekről, amilyen a villany, minthogy a legközelebbi vezetékek több mérföldnyi távolságban húzódnak, és sok nehézséget kell leküzdenie, mielőtt bevezetethetné a házba. De a többi tervét nem volt miért halogatnia, s egész tavasszal folytak a munkálatok: a házat helyreállították, s utat építettek hozzá, amely még messzebb is vezetett, az erdő széléig. Nyáron Mr. Ambrose Dewart már beköltözhetett, elhagyva arkhami lakását, s elbocsátotta munkásait, tekintélyes összeget nyomva mindegyikük markába. Hazamehettek hát, tele szorongással s bizonnyal álmélkodással is a régi Billington-házban látott dolgok és a cambridge-i Craigie-házzal való hasonlósága miatt, amelyben Longfellow, a költő lakott hosszú ideig; csupa pompás faragvány, gyönyörű lépcsőzet, roppant mennyiségű könyv a két emelet magas, mennyezetig polcokkal borított könyvtárban, és az a nyugatra néző óriási, színes üvegablak. Beszéltek még az ezernyi csodálatos holmiról, amelyek – amint Mr. Dewart mondotta – nagyon értékesek a régiségek kedvelői számára.

Minden beszélgetés az öreg Billingtonra terelődött végül, aki, mint mondották, meglehetősen hasonlított az utódjához. Újfent felemlítették a „lármával” kapcsolatos történeteket és más, vérfagyasztóbb históriákat, amelyek szájról szájra jártak, ámbár senki sem tudta, kitől származnak, legfeljebb azt, hogy alighanem Dunwich körzetéből eredhetnek, ahol a Whateleyk és a Bishopok Massachusettsnek ezen a vidékén éltek sok nemzedéken át, s elődeik nemcsak az öreg Billingtonnak voltak kortársai, de az első Billingtonnak is, aki a nagy udvarházat építtette a „nagy rózsával”, ahogy a könyvtár nagy ablakát nevezték, noha semmiben sem hasonlított rózsadíszhez. Feltételezték, hogy a történetek, amelyeket mesélnek, nemzedékről nemzedékre öröklődtek, ezért van bennük valami valószínűség, még ha nem is teljesen helytállóak, így hát azonnal újjáéledt az érdeklődés a Billington-erdő és személy szerint Mr. Dewart iránt.

Ambrose Dewart nem is gyanította ezeket a szóbeszédeket, amiket különös érkezése indított el. Magányos természetű ember volt, örömét lelte a magányában. Első szándéka az volt, hogy a lehető legrészletesebben tájékozódik birtoka jövedelme felől, és nagy lendülettel vágott neki a dolognak, noha őszintén szólva azt sem tudta, hol kezdjen hozzá. Anyja az égvilágon kívül semmit nem mondott neki a birtokról, azon kívül, hogy a családnak van „valami birtoka” Massachusetts államban, ezt „helyes” volna nem eladni, hanem mindig megtartani a családban, s ha netalán történne valami ővele és a fiával, hagyja örökül bostoni unokatestvérére, Stephen Batesre, akit nem ismer. Mindössze egy halom rejtélyes utasítást hagytak rá, ezek nyilván az öreg Billingtontól származtak, aki annak idején elhagyta ezt a birtokot, hogy átköltözzék Angliába. Egész sereg utasítás volt, amiből Ambrose Dewart egy szót sem értett, kétségkívül azért, mert még nem szokott eléggé össze a birtokával.

Arra kérték például: „legyen gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a sziget körül”, „ne bántsa a tornyot”, „ne folyamodjék a kövekhez”, „ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput”, „ne nyúljon az ablakhoz, és ne próbáljon semmiképpen változtatni rajta”. Ezek az utasítások semmit sem jelentettek Dewart számára, jóllehet annyira megbabonázták, hogy amióta elolvasta, nem tudta kiűzni őket az eszéből; alattomban rákényszerítették, hogy kutasson és nyomozzon a házban és az erdőben, a dombok között és a mocsárvidéken, amíg végül felfedezte, hogy a ház nem egyetlen épület a birtokán, hanem van ott még egy ősrégi kőtorony is egy kis szigeten, vízfolyás közepén, amely valaha a dombokról áradhatott le, és a Miskatonicba ömölhetett, de a medre alighanem régóta száraz volt, a tavaszi hónapok kivételével.

Egy augusztusi alkonyatkor bukkant rá, amikor éppen leszállt a nap, és rögtön tudta, hogy ez az a torony, amelyre ősének utasításai vonatkoztak. Ezért nagy figyelemmel vette szemügyre, és megállapította, hogy mintegy tizenkét láb átmérőjű és húsz láb magas, kerek kőtorony, kúpos tetővel. Szemlátomást nagy, ívelt nyílása lehetett valaha, ami azt sugallta, hogy a toronynak eredetileg nem volt teteje, de azóta befedték.

Dewart, aki meglehetősen értett az építőművészethez és építkezéshez, nagyon megütközött ezen az építményen, mert nem kellett nagy jártasság ahhoz, hogy észrevegye: ezek a kövek nagyon régiek, sokkal régebbiek a háznál. Zsebében kis lupe volt, amellyel a házi könyvtárban talált réges-régi latin szövegeket tanulmányozta, ezzel vizsgálta meg a kövek szerkezetét, és arra a különös következtetésre jutott, hogy összetett kövek, és különös, ismeretlen technikára vallanak, ebben szerepet játszanak valami mértani ábrafélék is, hasonlók azokhoz, amelyeket az árkád nyílásainak elzárásához használt kövekbe véstek később.

Különös, lenyűgöző hatást gyakorolt a torony alapja is, amely rendkívül vastag volt, és azt a benyomást keltette, hogy nagy mélységig merül a földbe; ám ez, vélte Dewart, abból adódhat, hogy az építése óta eltelt sok évszázad során megemelkedett a talajszint.

Alijah Billington építette volna? Legalább részben jóval régibbnek látszott, de akkor hát ki emelte? Dewartot izgatta a probléma, de mivel már tudta, hogy őse könyvtárának kötetei között szép számmal akadnak régi írások, azt a reményt táplálta, hogy talál köztük valami utalást a toronyra, s abbeli vágyában hogy átnézze ezeket, hazafelé indult, de előbb még egyszer visszafordult, hogy megfigyelje a tornyot. Ekkor vette észre, hogy olyasvalami veszi körül, ami valaha kőgyűrű lehetett; nagy örömmel állapította meg, hogy ez sok tekintetben hasonlít Stonehenge druida maradványaihoz.

Dewart lassan bandukolt visszafelé, s már beesteledett, mire hazaért, részben azért is, mert meg kellett kerülnie a mocsaras helyet, amely a torony és a halom között el, ahol a ház állt. Szerény vacsorát készített, és miközben elfogyasztotta, azon tűnődött, hogyan lehetne legjobban hozzákezdeni a kutatáshoz, amely annyira csábította. A könyvtárban hagyott írások zöme rendkívül régi volt, némelyiket lehetetlen lett volna úgy olvasni, hogy ne hulljon porrá. Szerencsére volt néhány pergamenlap is, ezekhez hozzányúlhatott anélkül, hogy tartania kellett volna a megsemmisülésüktől, meg aztán volt ott egy kis bőrkötésű jegyzetfüzet, amelyen gyerekes betűkkel ez állt: „Laban B.”, ez kétségkívül annak az Alijahnak a fia lehetett, aki több mint egy évszázaddal azelőtt Angliába ment innen. Dewart hosszas töprengés után elhatározta, hogy a kisfiú naplójával kezdi, mert a füzet az volt.

Petróleumlámpa világánál olvasott, mert a villany kérdése még nem oldódott meg, a hatóságoktól csak ígéreteket kapott, amelyeket sohasem teljesítettek. A lámpafény és a tűz sárgás visszfénye (minthogy az éjszaka hűvös volt, begyújtott a kandallóba) kellemes, meghitt hangulatot kölcsönzött a dolgozószobának, és Dewart hamarosan elmerült a múltban, ahogyan ez fokozatosan kiterült előtte a sárgás lapokból, amelyeket olvasott. A gyerek Laban, akiről Dewart biztosra vette, hogy az ő dédapja, nyilvánvalóan koraérett volt, mivel naplója kezdetekor kilencéves volt, a végén pedig – Dewart fellapozta az utolsó oldalt, hogy utánanézzen – tizenegy. Jó érzéke volt az aprólékos megfigyeléshez, naplója nem szorítkozott a ház eseményeinek kommentálására, kitért arra is, ami a környékén történt.

A gyermek félárva volt, amint Dewart nyomban megállapíthatta, úgy látszik, egyetlen társa egy narragansett indián volt, aki Alijah Billingtonnál szolgált. Nevét hol Quamusnak, hol pedig Quamisnak írta, ami arra vallott, hogy a gyermek nem tudta biztosan, hogyan is hívják; életkorát tekintve nyilván közelebb állt Alijahhoz, mint a fiúcskához, mert a Laban gyerekes írással papírra vetett elbeszéléseiben megnyilvánuló tisztelet aránytalan lett volna, ha maga korabeli pajtásról van szó. A napló a kisfiú mindennapi életének leírásával kezdődött, de később nem tért vissza ehhez, ha csak azért nem, hogy feljegyezze: kötelező feladatait elvégezte. Viszont szívesen mesélt arról, mit csinált ama néhány délutáni órában, amikor felszabadult leckéitől, és kedvére kószálhatott a házban, vagy az indián kíséretében az erdőben, ámbár, jegyezte meg, azt tanácsolták neki, hogy sohase távolodjon el túlságosan a lakástól.

Világosan kitűnt, hogy az indián hol nagyon hallgatag és kevésbé közlékeny volt, hol pedig hallatlanul beszédes, amikor törzse egyik-másik legendáját elevenítette fel a fiúnak. Minthogy a gyermek nagyon élénk képzeletű volt, jól érezte magát a társaságában, bármilyen kedvében volt is az indián, s időnként írásba foglalt naplójában ezt-azt társa elbeszéléseiből, aki – amint a napló előrehaladtával kiderült – valami munkát is végzett Alijahnak „vacsoraidő után”.

A füzet közepe táján néhány lapot kitéptek, ily módon hézag keletkezett, egy időszak kiesett, és nem pótolták. Közvetlenül utána egy március 17-én (év nélkül) kelt feljegyzés következett, amelyet Dewart növekvő figyelemmel és érdeklődéssel olvasott, mert az előző lapok hiánya még fokozta az elbeszélés szuggesztív erejét:

Ma az utolsó leckeóra után kimentünk a hóba, és Quamis körbejárta a mocsarat, otthagyva engem, hogy egy kidőlt fa törzse mellől nézzem, ami nem nagyon tetszett, amiért is elhatároztam, hogy utánamegyek, így hát követtem a nyomát a frissen hullott hóban, s egyszer csak ott találtam rá, ahonnan apám eltiltott minket, a folyó partján, amely a torony mellett folyik. Térdepelt, az ég felé emelt karokkal, és hangosan mondott valamit a maga nyelvén, amelyet én nem értek, mert még nem tanítottak meg rá eléggé, de sűrűn ismételgetett egy szót, amely valahogy úgy hangzott, hogy „Narlato” vagy „Nyarlotep”. Éppen nevén akartam szólítani, amikor meglátott; tüstént felállt, odajött hozzám, kézen fogott és elráncigált messze attól a helytől. Akkor megkérdeztem, imádkozott-e, vagy mit csinált, és miért nem imádkozott a fehéreknek abban a kápolnájában, ahol a misszionáriusok az ő népének a misszionáriusai, de ő nem válaszolt, csak intett, hogy ne mondjam meg apámnak, hol jártunk, különben őt, Quamist megbüntetik, amiért gazdája parancsa ellenére oda ment. De mivel az a hely puszta, a sziklák közt van és a környező víz miatt hozzáférhetetlen, engem cseppet sem vonz, akármi vonzza is oda Quamist, és bírja rá, hogy ne engedelmeskedjen apám parancsainak.

Ezután két napon át érdektelenek voltak a feljegyzések, majd egy olyan mondat következett, amelyből homályossága ellenére is kitűnt, hogy Alijah felfedezte és megbüntette az indián engedetlenségét, de a gyermek nem említette, miképpen. Azután újabb hét feljegyzés utalt ismét „a tilos helyre”: ezúttal a fiút és az indiánt hóvihar érte és eltévedtek. Ide-oda járkálva nemsokára számomra ismeretlen helyre kerültünk, de Quamis felkiáltott, elhúzott onnan és azt mondta, hogy a folyó mellett vagyunk, amely a kősziget és a torony között folyik, de most a másik oldalról közelítettük meg. Nem tudta, hogyan jutottunk oda, hiszen keleti irányban indultunk el, abban a hitben, hogy a Miskatonic folyóhoz lyukadunk ki, hacsak az a vihar, amely oly hirtelen ránk tört, nem térített így el. A nagy sietség, amellyel Quamis igyekezett távol kerülni onnan, és a rémület, amely eltöltötte, arra indított, hogy újfent megkérdezzem tőle, mi az oka ennek a félelemnek, de mint előbb, csak azt felelte, hogy apám „nem óhajtja”, vagyis nem akarja, hogy odamenjek, noha szabadságomban áll birtoka bármely részén csatangolni, s ha úgy tetszik, akár Arkhamig is elmenni, ámbár határozottan megtiltotta, hogy Dunwich vagy Innsmouth táján járjak, és nem szabad megfordulnom az indián faluban sem, mely Dunwichen túl fekszik a dombok között.

Ezután nem történt semmi újabb utalás a toronyra, ezzel szemben néhány furcsa passzus következett. Három nappal a hóvihar után a gyermek gyors olvadást jegyzett fel, amely „megszabadította a földet a hótól”. És akkor éjjel, amint másnap feljegyezte naplójában, különös lárma ébresztett fel a dombok felől, mintha kiáltoztak volna; felkeltem, és először kinéztem a keletre nyíló ablakon. Mivel semmit sem láttam, kinéztem a déli ablakon is, de ott sem láttam semmit; akkor összeszedtem minden bátorságomat, kisurrantam a szobámból, keresztülvágtam az előcsarnokon és kopogtattam apám ajtaján, de mivel nem kaptam választ, és azt gondoltam, bizonyára nem hallotta, merészen kinyitottam az ajtót és bementem a szobájába. Egyből az ágyához léptem, és nagyon meglepődtem amikor nem találtam benne, és észrevettem, hogy ezen az éjszakán le sem feküdt. Véletlenül kinéztem hálószobája nyugatra nyíló ablakán, és valami kékes vagy zöldes fényt láttam ragyogni a fák csúcsán, ami meghökkentett, mert mintha ebből az irányból hallottam volna előbb és még most is azt a lármát, amely kiáltozáshoz hasonlított, de nem emberi hang vagy általam ismert állat hangja hozta létre. Miközben ott álltam a félig nyitott ablak előtt, a rémülettől és a szorongástól magamon kívül, úgy rémlett, hogy ezekhez hasonló újabb hangok hallatszanak távolabbról, abból az irányból, ahol Dunwich vagy Innsmouth fekszik. Némi idő elteltével elült a lárma, az ég ragyogása kihunyt, és én visszatértem az ágyamba. De reggel, amikor Quamis bejött a szobámba, megkérdeztem, mi ütött akkora lármát az éjjel, mire azt felelte, hogy biztosan álmodtam, nem tudja, miről beszélek, és jobb, ha nem is szólok neki, mármint az apámnak. Ezután már el sem mondtam Quamisnak, amit láttam, mert az indián valósággal kétségbeesett attól, hogy apám meghallaná, amit beszélünk. Szerettem volna elmondani neki, mennyire aggódom apám biztonságáért, de Quamis azt mondta, hogy a hálószobájában van, és kifejezte óhaját, hogy hagyják aludni délutánig, ezért úgy tettem, mintha elfelejtettem volna a hallottakat és látottakat, ahogy Quamis tanácsolta, és úgy láttam, hogy ő megkönnyebbült és megnyugodott.

A következő két hét során Laban feljegyzései jelentéktelen dolgokra vonatkoztak, leckéire és olvasmányaira; aztán újra egy rövid, homályos utalás a lármára: Úgy tűnik, nyugat felől jön és páratlanul kitartó, de biztos vagyok benne, hogy válasz jön rá kelet vagy északkelet felől, tehát Dunwich vagy a Dunwichet környező vad vidék irányából. Négy nappal később a kisfiú azt írta: alighogy lefeküdt, újra fel is kelt, hogy megnézze a lenyugvó újholdat, s meglátta apját a házon kívül: Vele volt Quamis, és valamit cipeltek, de nem láttam, nem is sejthettem, mi az. Szinte azon nyomban eltűntek szem elől, mert befordultak a ház sarkánál, kelet felé tartva; apám hálószobájába mentem, hogy utánuk nézzek, de már nem láttam őket, jóllehet hallottam apám hangját az erdő felől. Ezen az éjszakán később nagyobb lármára ébredtem, mint előző alkalommal, és ágyban maradva hallgattam; néha úgy véltem, hogy valami énekfélébe csap át, máskor pedig féktelen, rettentő ordítozásba, amit iszonyú volt hallgatni. Hasonló feljegyzések következtek egy ideig, s így telt el körülbelül egy év.

Az utolsó előtti feljegyzés egészen döbbenetes volt. A gyermek egész éjjel „erős lármát” hallott a dombok felől, úgy érezte, mindenkinek hallania kell ezeket a sötétségbe hasító hangokat; másnap reggel, mivel nem láttam Quamist, kérdezősködtem felőle, és azt mondták, Quamis „elment”, nem is jön vissza, mi magunk is elmegyünk még az éj beállta előtt, csak nagyon kevés poggyászt viszünk magunkkal; azt mondták, készüljek fel az útra. Úgy rémlett, apámnak rettenetesen sürgős a távozás, ámbár nem mondta meg, hová is megyünk; gondolom, Arkhamba, esetleg Bostonba vagy Concordba, de nem kérdezek semmit és sietek szótfogadni; azt sem tudom, mit vigyek magammal, próbálom összeválogatni a szükséges holmikat, nadrágokat és tiszta ingeket. Nagyon csodálkozom apám sietségén és ragaszkodásán az időpontoz, ugyanis délután akar indulni, és azt mondja „még be kell fejeznie valamit” indulás előtt; de azért ráért többször is megkérdezni tőlem, kész vagyok-e, végeztem-e a csomagolással stb.

A füzet utolsó feljegyzése aznap délutánról való. Apám azt mondja, hogy Angliába megyünk. Átkelünk az óceánon és ellátogatunk ottani rokonainkhoz. Már délután van, és apám majdnem teljesen elkészült. A végére kicirkalmazott betűkkel és szinte kihívóan odaírta: Ez Laban Billington naplója, aki Alijah és Lavina Billington fia, tizenegy éves.

Dewart tele zavarral és felcsigázott érdeklődéssel csukta be a füzetet. A fiú által papírra vetett szavak mögött lappangott az igazi rejtély, amelyből a gyermek sajnos nem sejtett meg eleget ahhoz, hogy valamilyen kulcsot adjon Dewart kezébe. Kétségtelenül ebben az elbeszélésben rejlett annak a magyarázata is, hogy a házat otthagyták könyvestül, iratostul, mindenestül, mivel Alijah és csemetéje sietős távozása nem hagyott időt arra, hogy a házat felkészítse hosszabb távollétre. Másrészt semmi sem bizonyította, hogy Alijah távol is akart maradni, de nyilván gondolnia kellett arra, hogy ez bekövetkezhet. Dewart ismét kézbe vette a füzetet és átlapozta, itt-ott újraolvasva egy-egy részt; így eljutott egy különös passzushoz, amely előbb elkerülte a figyelmét, minthogy beleolvadt egy másikba, amely részletesen előadja a gyermek látogatását Arkhamban, az indián Quamis társaságában. Nagyon furcsálltam, amikor észrevettein, hogy mindenütt nagy tisztelettel és érezhető félelemmel bánnak velünk; a kereskedők túlságosan is előzékenyek voltak, és Quamist sem háborgatták, ahogyan az indiánokat szokták a városokban. Egyszer-kétszer hallottam, hogy öregasszonyok ijedten összesúgnak, és sikerült kivennem a Billington nevet; olyan félelemmel ejtették ki, mintha nem volna tisztességes név. Mikor hazatérőben beszéltem erről Quamisnak, azt felelte, hogy csak képzelődöm. Tehát az öreg Billingtontól „féltek”, vagy rossz szemmel nézték, és vele együtt mindazokat, akiknek közük volt hozzá? Ez az új felfedezés valósággal lázba hozta Dewartot; kutatása annyira elütött a szokásos genealógiai kalandtól, hogy egészen elbűvölte; itt rejtély volt, valami mély, felderíthetetlen, nem mindennapi, és minthogy minden rejtélyes dolog vonzotta, Dewartot elfogta a vadászszenvedély.

Izgatottan tért vissza a papír– és irathalomhoz, de hamarosan mély csalódást érzett, mert legtöbbjük a házépítésre anyagbeszerzésre és munkaszerződésekre vonatkozott; mások azoknak a könyveknek a beszerzésére, amelyeket Alijah Billington londoni, párizsi, prágai és római könyvkereskedőktől rendelt. Csalódása már-már a tetőfokra hágott, amikor végül felfedezett egy csaknem olvashatatlan kéziratot, amely ezt a különös címet viselte: Az Ártalmas Bűbájosságokról, miket Új Anglában Nem Ember Formájú Démonok vittek végbe. Valamilyen elbeszélésből másolhatták, amelynek eredetije nem volt kéznél, szemlátomást nem is az egész eredetit másolták át, nem is volt már minden kimásolt mondat olvasható– Egészben véve az írás mégis eléggé érthető volt, és Dewartnak sikerült némi fáradsággal kibetűznie. Lassan olvasta, gyakran meg-megállt ámulatában, tartalma valósággal lenyűgözte, annyira, hogy töltőtollat és papírt vett elő, s hozzálátott, hogy gondosan átmásolja. Úgy tűnt, hogy az eredeti középen kezdődik, s így hangzott: Ám hogy ne szóljak túl hosszadalmasan ily Iszonytató tárgyról, csupán azt fűzöm hozzá, amit széltében beszélnek egy New Dunwichben történt Esetről, mely ötven esztendővel ezelőtt esett meg, Bradford úr kormányzósága idejében. Amint mondják, bizonyos Richard Billington, egyfelől Gonosz Könyvekből, másfelől a vad indiánok egy öreg Varázslójától oktatást nyervén, oly igen elfordula a keresztyén Szokástól, hogy nem csak a test Halhatatlanságát hirdeté, de az erdőben Kövekből nagy Kört rakott, honnan is az Ördöghöz fohászkoda, és bizonyos Mágiás Rítusokat énekele, miket a Szentírás kárhoztat. Ez eljutván a Bírák fülébe, ő tagadott minden Istentelen kötelmet; ám kevéssel utóbb nagy Félelmet árula el Valamitől, amit ő az éjszakai Égből hívott alá. A mondott esztendőben hét gyilkosság történt a Richard Billington Köveihez közeli erdőben, és e meggyilkoltak úgy össze valának zúzva és csaknem ízekre szaggatva, hogy ilyesmit soha nem láttak azelőtt. Mikoron Ítéletről esett szó, Billington eltűnt és azontúl nem hallának róla beszélni. két hónappal utóbb egy éjjelen Wampanaug vadak sokaságát hallák kiáltozni és jajgatni az Erdőben, és úgy tűnik, hogy leronták a kövekből rakott Kört és még sok egyebet művelének. A főnökük Misquamacus, azon Varázsló, kitől Billington a Bűbájosságokat tanulta, kis idő múltán a városba jöve és Bradford úrnak különös dolgokat jelente: Először is, hogy Billington több Kárt okozott, mint ami jóvátehető volna, és hogy minden bizonnyal felfalta őt az, amit maga hívott le az égből. Nincs Mód arra, hogy távozásra bírják azt a Valamit, amit ő előhívott vala, miért is a Wampanaug Bölcs foglyul ejtette és elzárta ama Helyen, ahol a kőkör álla.

Három Ana mély és két Ana széles Gödröt ásának, és Oda Bűvölék a Démont UVarázslatokkal, miket ők tudnak, befedvén (itt olvashatatlan sor következett) mibe az Ős jel volt vésve. És erre ők (ismét néhány szó következett, amit nem lehetett kibetűzni) a Gödörből. Az öreg Vadember erősíté, hogy ezen helyet semminő okon nem szabad háborítani, nehogy a Démon újólag elszabaduljon, ami nem történik meg, ha az Ős Jellel ellátott Lapos Követ nem mozdítják ki Helyéből. Megkérdeztetvén, minő alakja vagyon a Démonnak, Misquamacus eltakará arcát oly módon, hogy csupán egyik Szeme vala látható, minekutána furcsa és kimerítő beszámolót tarta, mondván, hogy némelykor kicsiny és szilárd, akár egy varangy, nagyságra akkora, mint némely mormoták, de sokszor nagy és ködszerű, Alaktalan, ámbátor Ábrázata vagyon, benne Kígyókkal. A Neve Ossadogowah, ami azt jelentette (ezt kijavították: „jelenti”): Sadogowah magzata; ezt Félelmetes Szellemnek tartják, akiről megemlékeznek a régiek, azt mondják, a Csillagokból szállt alá, és imádák is Északon. A Wampanaugok, a Nansetek és a Nahrigansetek értik a módját, miképpen lehet lehozni az Égből, de sohasem tevék ezt, ismervén nagy Gonoszságát. Ahhoz is értének, miképpen ejtsék foglyul és zárják el, ámbátor nem tudták visszaküldeni oda, ahonnan jött. Azt mondják, a régi Lamah törzsek, melyek a Nagy Medve alatt éltek és sok időnek előtte elpusztultak Gonoszsága folytán, értének ahhoz, hogy minden módon hassanak rá. Sok önhitt Férfiú kérkedett a Titkok Ismeretével, ámde e Vidéken egyik sem tudta bizonyságát adni a mondott Ismereteknek. Némelyek azt állíták, hogy Ossadogowah önszántából gyakorta megtére az Égbe, ámde a Földre csupán akkor jöhete vissza, hogyha Hívták.

Ezeket adá elő az öreg Misquamacus Varázsló Bradford úrnak, és azóta az Erdőnek ama Helyét a Mocsár mellett, New Dunnuchtől délnyugatra, Békében hagyák. A Nagy Kövek eltűntek e húsz esztendő alatt, ámde a Helyet egy Kör jelzi, melyben semmi sem akar nőni, még a fű és a gyom se. Bölcs emberek kétlik, hogy a gonosz BilIingtont, amint a Vadak hiszik, felfalta volna az, akit ő alászólíta az Égből, és némelyek azt mondják, hogy látták is különböző helyeken. Misquamacus Varázsló azt mondá, nem kételkedik abban, hogy Billingtont elragadták; nem mondá, hogy felfalta a Valami, amint más Vadak hiszik, ámde azt erősíté, hogy nincsen már a földön, amiért Hálát kell adni Istennek.

E furcsa írást egy láthatóan sebtében odavetett jegyzet egészítette ki: „Utánanézni Ward Phillips Csod. Es.” Dewart bizonyosra vette, hogy ez valamilyen könyvre vonatkozik, amely feltehetően a polcokon található, nyomban oda is vitte a lámpát és keresgélni kezdett a könyvcímek között. Rendkívül sokféle munka akadt ott, legtöbbjük is– meretlen volt előtte. Ott volt Lully Ars Magna et Ultimá-ja, Fludd Clavis Alchimiae-je, Albertus Magnus Liber Ivonis-a, A bölcsesség kulcsai Artephontól, a Cultes des Goules Erlette gróftól, a De Vermis Mysteriis Ludwig Primtől és sok más réges-régi könyv, filozófiáról, taumaturgiáról, demonológiáról, kabbalisztikáról, matematikáról és hasonló dolgokról, köztük különböző Paracelsus– és Hermes Trismegistos-szöveggyűjtemények, amelyekről lerítt a gyakori használat. Úgy megragadták ezek a címek, hogy erőt kellett vennie magán, nehogy sorra leemelje és átlapozza őket. Folytatta a keresést, és sok idő elteltével felfedezte a keresett kötetet az egyik polc végében, távol attól a helytől, ahol ő ült előbb.

A címe: Csodálatos Események Új Anglia Kánaánjában, szerzője Ward Phillips tiszteletes, amint a címoldalon olvashatta, „a Massachusetts-öbölben Arkham Második Egyházának lelkipásztora”. A könyv kétségtelenül utánnyomás volt, mert Bostonban jelent meg 18o1-ben. Terjedelmes volt, Dewart feltételezte, hogy Ward Phillips tiszteletes, mint a legtöbb pap, nem tudta megállni, hogy mondanivalója kifejtése közben ne prédikáljon is. Nem volt semmiféle közelebbi megjelölése, és mivel éjfél körül járt az idő, Dewart nem nagy lelkesedéssel latolgatta, hogy lapról lapra kell átnéznie egy könyvet, amelyet még hosszú s-ekkel és más avítt jelekkel nyomtattak, amik megnehezítik az olvasást. Arra gondolt, hogy ha Alijah Billington valóban sokat forgatta a kötetet, annak gerince minden valószínűség szerint megtört és a könyv magától ott nyílik ki, ahol leggyakrabban szokták kinyitni. Így hát a könyvet és a lámpát az asztalhoz vitte, letette a lámpát, a könyvet elnyűtt gerincére állította és elengedte, hogy estében kinyíljon, ami körülbelül a kötet kétharmadánál történt. Itt kezdte lapozgatni, és rövidesen ceruzával írott széljegyzetre bukkant, amely így hangzott: „Vö. Rich. Billington elb.” A legcsekélyebb kétsége sem maradt tehát, hogy ez a keresett hely. A passzus így szólt:

Ám ami a Közgyalázatot illeti, nem volt tudomásom semmi rémségesebbről annál, amit a Duxburyben, a Régi Telepen lakó Doten, Juan Doten özvegye hozott az Erdőből az 1787. esztendei Gyertyaszentelő táján. Erősítette, szintúgy a környéken lakó többi asszony is, hogy azon szörnyet maga szülte, és eskü alatt vallotta, miszerint nem tudja, hogyan eshetett a dolog, mert nem volt az sem Állat, sem Ember, hanem emberi ábrázatú szörnyeteg denevér. Nem adott semminő hangot, csak szomorú tekintettel nézett mindeneket. Voltak, akik azt állították, hogy döbbenetesen hasonlít egy régen meghalt férfiúhoz, bizonyos Richard Bellingham vagy Bollinhan nevezetűhöz, akinek, mondják, végképpen nyoma veszett, miután Démonokkal érintkezett a New Dunnichnek nevezett vidéken. A szörnyűséges Állat-Embert a Törvényszék megvizsgálta, és a Fő Seriff Rendeletére június 5-én megégettetett.

Dewart többször újraolvasta ezt a részt; összefüggések sejlettek benne, noha egyik sem volt világos. Rendes körülmények között figyelmen kívül maradhatott volna, de közvetlenül az után olvasva, amit „Alijah Billinton elb.”-nek jelölt, és a „Richard Bellingham vagy Bollinhan” név említésével kétségtelen kapcsolatot jelzett Richard Billingtonnal. Sajnos bármennyire felajzódott is Dewart képzelete, nem sikerült a rejtélynek semmilyen magyarázatához kilyukadnia; gondolta, talán Ward Phillips tiszteletes sugallta, hogy „bizonyos Richard Bellingham” (feltéve, hogy ez azonos Richard Billingtonnal) nem pusztult el – „Felfalta őt az, amit maga hívott le az Égből” –, amint a babonás néphit tartja, hanem az erdőség szívében húzódott meg, Duxburyhez közel, hogy tovább űzze ártalmas praktikáit; ott a maga folytatásaként nemzette volna a pap által leírt szörnyűséget. Másrészt az a kor, amelyben Doten özvegye világra hozta szörnyszülöttjét, évszázadnyira volt csak ama hírhedt boszorkányperek korától, s nagyon is feltehető, hogy ez idő tájt a hiszékenység még mélyen gyökerezett az emberekben, egyháziakban és laikusokban egyaránt, akik akkoriban Duxbury és „New Dunnich” vidékén éltek; az utóbbi nyilván az a helység lehetett, amelyet ma Dunwich néven ismernek, tehát a közelben volt.

Rendkívül izgatott volt, és nagyon felbuzdult, hogy folytassa kutatásait, mégis, mivel későre járt, úgy döntött, hogy lefekszik; álmát furcsa jelenések, kígyóhoz és denevérhez hasonló különös lények népesítették be. Ennek ellenére csak egyszer ébredt fel, amikor jó ideig álmatlanul hevert, azzal a különös érzéssel, amely néhány pillanatig szilárd meggyőződéssé vált, hogy hátulról nézik. Sikerült azonban elűznie ezt az érzést, és újra elaludt.

Másnap reggel Ambrose Dewart, a pihenéstől jócskán felfrissülve, elhatározta, hogy megpróbál minél többet megtudni Alijah őseiről, s adatokat keres a városi könyvtár kútfőiben. Gépkocsiján Arkhamba ment; újfent örömére szolgált, hogy ebben a városban van, amely annyira emlékezteti egyes angliai helységekre palatetős házaival, a Miskatonichoz vezető sikátoraival és nyugalmas ódonságával. Kutatómunkáját a Miskatonic Egyetem könyvtárában kezdte, ahol átböngészte az arkhami Advertiser évszázaddal azelőtti vaskos köteteit és a Gazette-et.

Ragyogó, derűs reggel volt, és Dewartnak bőségesen volt ideje. Dewart sok tekintetben született kutató volt. Bármilyen kutatásban kedvét lelte, és sok mindenbe bele is kezdett, de őszintén szólva kevés munka mellett tartott ki végig. Letelepedett egy jól világított sarokban, egyedül egy olvasóasztal mellé, és tanulmányozni kezdte a dédapja korabeli lapokat; tele voltak furcsábbnál furcsább hírekkel, amelyek felkeltették figyelmét, úgyhogy mind messzebb kanyarodott az elkezdett kutatástól. Több hónapi lapszámot futott át, mielőtt őse nevébe botlott volna, ez is tisztára véletlenül történt, ugyanis míg ő a hírrovat hasábjain kereste, egy rövid és száraz közlemény alatt bukkant rá, amit a lap szerkesztőjéhez intéztek:

Uram! Lapjában bizonyos John Druven Esq. tollából származó híradást olvastam, amely az arkhami Ward Phillips tiszteletes által írt könyvről szól és dicsérő hangon emlékezik meg erről a könyvről. Megértem, hogy szokás dicséretekkel elhalmozni a klérus tagjait, de John Druven Esq. jobb szolgálatot tett volna Ward Phillips tiszteletesnek, ha értésére adja, hogy vannak dolgok az életben, amiket jobb békében hagyni és egyáltalán távol tartani a közönségtől. Tisztelettel, Alijah Billington.

Dewart nyomban keresni kezdte a választ erre a közleményre, és meg is találta a következő heti lapszámban.

Uram! Bizonyos, hogy a protestáns Alijah Billington tudja, mit ír. Olvasta a könyvet, amiért hálával tartozom, és kétszeresen alázatos szolgája vagyok Isten nevében. Ward Phillips tiszt.

Semmi egyéb nem volt Alijahról a következő lapszámokban, amelyeket Dewart nagy gonddal böngészett át. Sok óra telt el, és sok esztendő, mind az Advertiser, mind a Gazette hasábjain, amíg újra találkozott a Billington névvel. Ezúttal rövid hír formájában:

A seriff figyelmezteti Alijah Billington urat Aylesbury Pikeban, hogy hagyjon fel azzal, amivel éjszaka foglalatoskodik, kiváltképpen vessen véget az ott okozott lármának. Billington úrnak meg kell jelennie a megyei törvényszék előtt Arkhamban, annak jövő havi ülésén.

Aztán semmi, amíg Alijah Billington meg nem jelent a bírák előtt.

Alijah Billington vádlott azt vallotta, hogy semmivel sem foglalatoskodik éjnek idején, nem okoz semminő lármát, és nincs is része ilyesmiben, tiszteletben tartja az állam törvényeit, és megfelel bárkinek, aki az ellenkezőjét állítja. Babonás emberek áldozatának mondotta magát, akik bajba akarják keverni, és nem értik meg, hogy egyedül él hőn szeretett feleségének hét esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála óta. Nem járult hozzá, hogy Quamis nevű szolgáját beidézzék vallomástételre. Több ízben kérte, hogy állítsák szembe vádlójával, de látni lehetett, hogy a feljelentő nem hajlandó megjelenni , mivelhogy senki sem állt elő; ezt látván a nevezett Alijah Billington felmentetett és kéretett, hogy tekintsen el a serifftől kapott felszólítástól.

Világos volt, hogy a „lárma”, amire a gyermek Laban utalt, nem képzeletének szüleménye volt. Ez az eset ismét arra vallott, hogy azok, akik panaszt tettek Alijah Billington ellen, féltek tőle; több volt ez azoknak a szokásos félelménél, akik irtóztak odaállni rossz cselekedetük célpontja elé. Ha a kisfiú lármát hallott és a panaszos úgyszintén nyilván mások is hallották; mégsem akart kiállni senki, hogy szembeszálljon Alijah Billingtonnal. Azt tanúsította ez, hogy féltek Billingtontól, ő pedig a maga részéről, úgy látszik, semmitől sem félt, és nem rettent vissza az erőszaktól. Dewart eléggé elítélendőnek tartotta ezt, de egyre jobban vonzotta a növekvő rejtély, és feltételezte, hogy a lárma-ügy inkább nagyobb méreteket ölt a következő hónapokban, mintsem elaludna. Így is lett.

Alig telt el egy hónap, a Gazette-ben pimasz levél jelent meg bizonyos John Druventől, talán ugyanattól, aki feldicsérte Ward Phillips tiszteletes könyvét, és bizonnyal sértve érezte magát Alijah Billington goromba kritikájától, így valószínűleg része volt Alijah Billington összekoccanásában a seriffel.

Uram! E hét egyik napján alkalmam lévén sétát tenni Arkhamtól nyugat-északnyugatra, Aylesbury Pike közelében, a Billington Erdő néven ismert vidéken rám esteledett, és miközben tájékozódni próbáltam, kevéssel a sötétség beállta után rettentő lármát hallottam, melynek természetét lehetetlen volt meghatároznom; mintha a mocsárvidék felől jött volna, mely Alijah Billington házán túl terül el. Jó ideig aggodalommal telve hallgattam ezt a pokoli kiáltozást, mert nemegyszer valamilyen nagy fájdalomtól vagy szenvedéstől gyötört lény jajgatását véltem felismerni, és ha meg tudtam volna állapítani, honnan ered, odamentem volna, oly nagy volt az aggodalmam. Ez a lárma fél óra hosszat vagy valamivel tovább tartott, aztán teljesen elült, és a legmélyebb csend uralkodott, én pedig folytattam utamat. Tisztelettel, John Druven.

Dewart azt remélte, ez arra ingerelte ősét, hogy dühösen visszavágjon, de múltak a hetek anélkül, hogy bármi megjelent volna a lapokban. Ennek ellenére bizonyos ellenséges hangulat volt kialakulóban Billingtonnal szemben, mert ha tőle nem is közöltek semmit a lapokban, megjelent Ward Phillips tiszteletesnek egy nyílt levele, amelyben felajánlotta, hogy vizsgálóbizottságot hoz létre a lármás hely ügyében azzal a céllal, hogy kiderítse, mi okozza azt, és véget vessen a dolognak. Jól kiszámított lépés volt, hogy kimozdítsa Billingtont némaságából; ez meg is történt, de váratlan módon. Említés nélkül hagyva a tiszteletest és a kritikust egyaránt, válaszát hirdetmény formájában szövegezte meg:

Azt a személyt vagy azokat a személyeket, akik átlépik a Billington Erdő néven ismert birtok határát, elfogják mint betolakodókat és letartóztatják, hogy bíróság elé állítsák őket. Alijah Billington a mai napon megjelenet a bíró előtt és közölt, hogy birtoka kellőképpen körül van határolva betolakodók ellen, és nem lehet belépne megfelelő engedély nélkül.

Ez azonnali feleletre késztette Ward Phillips tiszteletest, aki azt írta: Úgy rémlik, mintha Alijah Billington polgártársunk nem óhajtaná, hogy bármilyen vizsgálat induljon a lárma dolgában, és azt szeretné, hogy erről továbbra is egymaga tudjon. Levelét azzal zárta, hogy kertelés nélkül megkérdezte Alijah Billingtontól, miért „fél” attól, hogy kivizsgálják a lármát és eredetét, és megszüntessék.

Aliah azonban nem adta meg magát olyan könnyen. Néhány nappal később azt felelte: nem szándékozik eltűrni, hogy bizonyos „Ward Phillips tiszt. Vagy pártfogoltja, John Druven” alkalmas személy volna egy vizsgálat lefolytatására; hadd mondja a szemébe azoknak, akik elhíresztelték, hogy lármát hallottak: Ami ezeket illeti, csak azt kellene megkérdezni tőlük, mit műveltek azon az éjjeli órán, amikor jóravaló emberek ágyban vannak már, vagy legalábbis otthon, nem pedig a mezőkön csatangolnak a sötétség védelmében, Isten tudja, miféle élvezetek vagy tiltott foglalatosságok végett. Druven tanú azt hangoztatja, hogy lármát hallott, de nem említi, hogy valaki is kísérte volna. Alig száz esztendővel ezelőtt emberek, azt állítván, hogy hangokat hallottak, megvádoltak ártatlan férfiakat és nőket, akiket aztán halálra ítéltek mint boszorkányokat minden bizonyíték nélkül. Eléggé ismerős-e a tanú a mező éjszakai zajaival, hogy különbséget tehessen aközött, amit ő „egy szenvedő lény jajgatásának” nevez, és egy bika fújtatása, vagy az elveszett borját kereső tehén bőgése és a természet ezer más hasonló hangja között? Okosabb, ha ő és a hasonszőrűek a saját dolgaikkal törődnek és nem engedik, hogy a fülük megcsalja őket, és nem néznek olyasmit, amit isten nem akar, hogy nézzenek.

Tagadhatatlanul kétértelmű levél volt, Billington sohasem emlegette azelőtt Istent, és levele, ámbár helyenként sziporkázó volt, mintha sebtében íródott volna, kellő megfontolás nélkül. Végeredményben Billington támadási felületet nyújtott, amit persze ki is használt mind Ward Phillips tiszteletes, mind Jond Druven.

A pap csaknem olyan szárazon írt, mint kezdetben Billington; úgymond boldog, és hálát ad Istennek, amiért ez az ember, Billington, elismerte, hogy vannak dolgok, amiket Isten nem akar, hogy nézzenek, és reméli hogy a nevezett Billington sem nézte őket.

John Druven viszont csúfolkodott Alijah-val. Mostanig nem tudtam, hogy Billington polgártárs bikákat, teheneket és borjakat tart a birtokán, melynek hangjával alulírott ismerős, mivelhogy közöttük nőtt fel. Alulírott állítja, hogy nem bika vagy tehén hangját hallotta a Billington Erdő közelében. Nem is kecskéét, juhét vagy szamárét, és semmilyen ismert állatét. Lárma pedig van, ezt nem lehet tagadni, hiszen hallottam én és mások is. És így tovább.

Feltehető volt, hogy Billington valamilyen választ ad erre, de ez nem történt meg. Semmi sem jelent meg az aláírásával a lapokban, de három hónap múlva a Gazette közölte Druven véleményét, amelyben hírül adta, hogy meghívást kapott, kutassa át kedvére a Billington Erdőt, akár egyedül, akár mások kíséretében. Billingtonnak csak egy kérése volt: előzetesen értesítse őt Druven a szándékáról, hogy kiadhassa a megfelelő rendelkezéseket, nehogy úgy bánjanak el vele, mint betolakodóval. Druven tudtul adta, hogy szándékában áll elfogadni Billington meghívását, s így idejében értesíti majd.

Utána egy ideig semmi.

Aztán egész sor baljós, és a hetek múltával mind riasztóbb közlemény következett. Az első hír látszólag ártalmatlan volt. Csak az állt benne, hogy John Druven, aki rendszeresen írogat a lapba, elmulasztotta idejében benyújtani cikkét, hogy megjelenhessen az e heti számban, s valószínűleg a következőre nyújtja be. A következő héten azonban a Gazette valamivel hosszabb hírt közölt, miszerint John Druven nem található. Nincs a River Street-i panzióban bérelt lakásában, és nyomozás indul tartózkodási helyének felderítésére.

A következő héten a Gazette elárulta, hogy a cikk, amelyet Duvennek ígérete szerint el kellett küldenie, és amely nem érkezett meg a szerkesztőség kezéhez, beszámoló lett volna egy látogatásról, amit a Billington-házban és a hozzá tartozó erdőben tett Ward Phillips tiszteletes és Deliverance Westripp társaságában. Társai elmondták, hogy mindnyájan visszatértek, de a panzió tulajdonosnője szerint, ahol Druven lakik, aznap éjjel újra távozott, nem is válaszolva arra a kérdésére, hogy hova megy. Amikor megkérdezték őket a Billington Erdőben lefolyt vizsgálat és a lárma felől, Phillips tiszteletes és Deliverance Westripp azt felelte, hogy nem emlékszik semmire, csupán annyira, hogy vendéglátójuk nagyon figyelmes volt hozzájuk, még ebéddel is szolgált nekik, amit szolgája, az indián Quamis készített nekik. A seriff nyomozást folytat John Druven eltűnésének tisztázása végett.

A negyedik héten semmilyen újabb hír nem jelent meg John Druvenről.

Ugyanígy az ötödiken sem.

Csend volt az ügyben további három hónapig, amikor tudomásul vették, hogy a seriff beszüntette a nyomozást John Druven különös eltűnésével kapcsolatban.

Nem jelent meg több hír Billingtonról sem. Úgy látszott, hogy a Billington Erdőbeli lárma ügyét végképpen elejtették.

Hat hónappal Druven eltűnése után azonban az események kezdték szédületes gyorsasággal követni egymást, s Dewart felfigyelhetett a lapok szembeötlő mérsékletességére ezek tálalásában, olyan eseményekről lévén szó, amelyeket manapság hatalmas címekkel fejeltek volna meg. Három hét leforgása alatt négy beszámoló foglalt el jelentős helyet a Gazette-ben és az Advertiserben egyaránt.

Az első arról szólt, hogy borzalmasan szétszagatott és megcsonkított holttestet fedeztek fel az óceán partján, Innsmouth kikötőváros mellett, nem messze a Manuset folyó torkolatától. A halottat John Druvennel azonosították. Feltételezik, hogy Mr. Druven kievezett a tengerre, és a bárka elsüllyedt. Amennyire meg lehetett állapítani, alig néhány napja, hogy meghalt. Utoljára hat hónappal ezelőtt, Arkhamban látták, azóta senki sem kapott hírt tőle, és nem is látta senki. Sok viszontagságon mehetett keresztül, mert arca szenvedés és fájdalom nyomait viseli, és sok csontja összetört.

A második beszámoló Dewart ősére, a rettegett Alijah Billingtonra vonatkozott. Hírül adták, hogy Billington és fia Laban elutaztak, hogy meglátogassák angliai rokonaikat.

Egy héttel később az indián Quamist, aki Alijahnál szolgált, a seriff kerestette, hogy kihallgassa, de nem lehetett fellelni. Két hatósági közeg kiszállt Alijah Billington házához, de nem találtak ott senkit. Minthogy a ház be volt zárva és lepecsételve, nem hatolhattak be házkutatási parancs nélkül, az pedig nem volt.

Nyomoztak az indián lakosság körében is, amely még létezett akkoriban Dunwich vidékén, Arkhamtól északnyugatra, hogy felkutassák Quamist, de eredménytelenül. Senki sem ismerte tartózkodási helyét, és semmi közösséget nem vállaltak vele, mi több, két indián tagadta, hogy ama Quamis az ő törzsükhöz tartoznék, ha ugyan létezik.

Végül a seriff nyilvánosságra hozta egy levél töredékét, amelyet néhai Druven különös és megmagyarázhatatlan eltűnése éjszakáján kezdett írni, hat hónappal azelőtt. Ward Phillips tiszteleteshez intézte, és úgy látszott „sebtében” írta, a Gazette megjegyzése szerint. A levelet a panzió tulajdonosnője találta meg, és átadta a seriffnek, aki csak ekkor fedte fel létezését. A Gazette közzétette. Így hangzott:

Ward Phillips tiszt.

Baptista egyház, Arkham

Tisztelt barátom! Különös érzéssel tértem vissza, úgy rémlik, hogy mindazoknak az emléke, amiket ma délután megéltünk, elpárolog az eszemből. Képtelen vagyok rendbe szedni ezeket, ráadásul kényszerítve érzem magam jobban vélekedni mai vendéglátónkról, a félelmetes Billingtonról, mintha vissza kellene mennem hozzá, és mintha a gondolat, hogy varázsművészettel tehetett valamit a felszolgált ételbe, barátságtalan gondolat volna. Ne gondoljon rosszat felőlem, kedves barátom, de kíniz az, amit a kőkörben láttunk az erdőben, és emlékeim minden múló perccel zavarosabbak és elmosódottabbak…

Itt végződött a levél. A Gazette úgy adta közre, ahogy megtalálták, a lap tartózkodott mindenfajta kommentártól. A seriff csak annyit mondott, hogy Alijah Billingtont kihallgatják hazatérése után, ez volt minden. Utóbb megjelent egy hír a szerencsétlenül járt Druven temetéséről, majd Ward Phillips tiszteletesnek egy levele, amely szerint parókiájának a Billington Erdővel határos vidéken lakó tagjai közlik, hogy nem hallanak többé lármát éjjel, amióta Alijah Billington külföldre utazott.

Hat hónapon át nem említették az újságok a Billington nevet, s Dewart abbahagyta a keresést. Ám ez a kutatás egészen felvillanyozta, szeme fárdt volt; azonkívül délután volt már, és teljesen elfeledkezett az ebédjéből, s noha nem érzett éhséget, úgy gondolta, jobb, ha nem erőlteti tovább a szemét. Kissé lehangolt mindaz, amit olvasott. Egy adott pillanatig csalódást érzett, aztán abban reménykedett, hogy valami világosabbra bukkan; ezzel szemben abban, amit összeolvasott, csak ködös semmi volt, azoknál a rejtélyes részleteknél is megfoghatatlanabb, amiket az Alijah Billington könyvtárának maradványai között lelt dokumentumokban talált. A lapok tudósításai önmagukban keveset mondtak, a kis Laban naplója volt az egyetlen megbízható tanúság annak bizonyítására, hogy Alijah Billington vádlói valóban lármát hallottak éjjel a Billington Erdőben. Egyébként Billingtont úgy írták le, mint többé-kevésbé rosszindulatú, ingerlékeny természetű, vakmerő embert, aki a legkevésbé sem félt szembeszállni rágalmazóival. Eléggé szerencsésen került ki minden összecsapásból, noha Ward Phillips is aratott egy-két kisebb győzelmet. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy ilyen volt a könyv is, amelyre Alijah olyan csípősen hivatkozott, a Csodálatos Események Új Anglia Kánaánjában, és jóllehet nem volt semmi, amit egy törvényszék elfogadhatott volna bizonyítékul, tagadhatatlan egybeesés volt abban, hogy Alijah leghevesebb kritikusa, John Druven olyan különös módon eltűnt. Druven befejezetlen levele is meggondolkoztató kérdésekre ösztönzött. Nyilvánvaló, hogy Alijah valamit tett az ételbe avégből, hogy nemkívánatos látogatói – a vizsgálóbizottság – felejtsék el a látottakat; tehát láttak valamit, ami megerősítette Druven és Ward Phillips tiszteletes burkolt vádjait. Más fontos dolog is volt abban a levéltöredékben: „mintha vissza kellene mennem hozzá”. Dewart szorongva gondolt erre, mert azt sugallta, hogy Billington valamilyen módon odacsalogatta leggorombább kritikusát, és miután eltüntette, végül halálát okozta.

Ámbár ezek csak feltevések voltak, Dewart kénytelen volt ezekre gondolni egész úton hazafelé erdei házához. Mihelyt megérkezett, újra előkereste az előző éjszaka olvasott írásokat. Hosszasan tanulmányozta őket, igyekezvén valamiképpen kapcsolatba hozni a dokumentum Richard Billingtonját a félelmetes Alijah-val; nem rokoni kapcsolatot keresett, mert nem kételkedett abban, hogy egyazon családhoz tartoznak, ámbár több nemzedék választja el őket, hanem lényegbeli kapcsolatot a dokumentumban előadott hihetetlen események és az arkhami hetilapokban közölt hírek között, minthogy minél többet tűnődött, annál inkább tagadhatatlannak vélte, hogy létezik ilyen kapcsolat. A két beszámoló, amelyet több mint egy évszázad választott el egymástól, egyazon helyen végbement eseményekre vonatkozott, hiszen a dokumentumban szereplő „New Dunnich” kétségtelenül a mai Dunwich, s a Kőkör említése a druida maradványokat idézte emlékezetébe, amelyek a Miskatonic mellékvizének kiszáradt medrében álló kőtornyot vették körül.

Dewart néhány szendvicset készített, egy narancsot és elemlámpát csúsztatott zakója zsebébe, és távozott, noha késő délután volt már, hogy a toronyhoz menjen, amelyet újból szemügyre akart venni. Bement, és azonnal hozzálátott, hogy alaposan megvizsgálja. Odabent egyik oldalon nagyon kezdetleges kőlépcső vezetett csigavonalban felfelé, és Dewart némi gyanakvással elindult rajta, miközben gondosan megfigyelte. Valami kezdetleges, de hatásos díszítmény ékesítette domborműféleként, és hamarosan észrevette, hogy egyetlen ábra ismétlődik láncszerűen a lépcső egész hosszában, amely kis pihenőben végződött olyan közel a tetőhöz, hogy Dewart guggolva is alig fért el. A kezében tartott lámpa fényénél láthatta, hogy a lépcső kövébe faragott dombormű előbukkan a pihenőn is; előrehajolt, hogy jobban megnézze, és rájött, hogy koncentrikus körökből és sugár formájú vonalakból álló szövevényes ábra ez, amely, ha figyelmesen szemléli, azt a benyomást kelti, hogy az ábra változik. Dewart felfelé irányította a fényt.

A torony előzetes megvizsgálása alkalmával úgy tűnt neki, hogy ugyanezt faragták a tetőnek abba a részébe, amely újabb építkezésnek látszik, de most meggyőződött arról, hogy a tetőnek csak egy köve viseli ezt a díszt, azt pedig mészkőnek tetsző jókora, lapos tömb alkotja, amely méretben szinte pontosan megfelel a pihenő kövének, amin ő elhelyezkedett. Vésése azonban nem követi a dombormű alakzatainak motívumát, inkább durva csillagforma, melynek közepén mintha óriási szem karikatúrája volna látható, de nem szem ez, hanem megtört rombusz, vonalakkal, amelyek sugarak vagy esetleg lángcsóva képzetét kelthetik.

Ez az ábra semmit sem mondott Dewarhaak, akárcsak a dombormű; őt az érdekelte, hogy a cement, amely a kőtömböt rögzítette, a zord időjárás folytán részben lehullott, így hát egy kis ügyességgel eltávolíthatná a még ottmaradt cementet, és kiemelhetné a követ a helyéről, nyílást hagyva a kúpos tető oldalán. Amint lámpafényével végigpásztázott a tetőn, azt a következtetést vonta le, hogy a tornyot eredetileg nyílással építették, amit utóbb elzártak ezzel a lapos kővel, amely simább, kevésbé durva az építmény többi kövénél, és szürkésebb árnyalatú, ámbár ez annak is tulajdonítható, hogy újabb a többinél.

Miközben ott guggolt, Dewart arra a következtetésre jutott, hogy helyre kell állítania a torony eredeti szerkezetét, és minél tovább nézte azt a követ, annál erősebben sarkallta a gondolat, hogy távolítsa el onnan, mert ilyenformán felállhat a pihenőn. Végigsöpört lámpafényével a padlón, s kőtöredékeket látva ott, amelyeket fel lehetne használni a cement kipiszkálásához, óvatosan lement a lépcsőn, és megkereste az egyik ilyen töredéket, majd visszatért vele a pihenőre. Azután alaposan megnézte, mit kell tennie hogy ne kerüljön veszélybe; a kő nem volt olyan nagy, hogy ne tudta volna legalább félrenyomni, amikor leesik, de eléggé nehéz volt ahhoz, hogy ne próbálja a teljes súlyát felfogni. Ezért a falnak támaszkodott, és kezdte elővigyázatosan kikaparni a cementet, zsebében a felfelé irányított lámpával; kevés idő múltán megbizonyosodott arról, hogy sikerül meglazítania és eltávolítania a követ, úgy ahogy akarta. Látta, előbb magához közelebb kell kikaparnia a cementet, hogy amikor a kőtömb leesik, a torony közepére essék, le a földre, ne a pihenőre.

Szívvel-lélekkel elmerült munkájában, s nem egészen fél óra múlva leesett a kő, úgy ahogy eltervezte, az ő irányításával elkerülte a pihenőt és alázuhant a földre. Dewart felállt, és elnézett kelet felé a mocsaras terület fölött; most először figyelt fel arra, hogy a torony egy vonalban van a házzal: a mocsarak túlsó oldalán, a fákon túl a lenyugvó nap sugarai megcsillantak háza egyik ablakán. Eltűnődött, vajon melyik ablak lehet az, mert még semmilyen nyílásból nem pillantotta meg a tornyot, de arra gondolt, valószínűleg azért nem látta, mert nem is kereste, s az ablak, méreteiből ítélve, nem lehet más, csupán a dolgozószobában levő színes üvegű, amelyen sohasem nézett ki.

Dewart nem tudta elképzelni, miért építették ide azt a tornyot. Azért emelték volna, hogy valamilyen primitív csillagásznak szolgáljon? Fekvése kétségtelenül eszményien megfelelt az égitestek mozgásának nyomon követésére. A kúpos tető kövei, figyelte meg Dewart, olyan vastagok, mint a falakéi, vagyis több mint egy láb vastagok voltak, és az, hogy a tető ép maradt e hosszú esztendők során, az építész hozzáértését bizonyította. Ámde az a magyarázat, hogy ez a torony csillagászati célokra szolgált volna, nem elégítette ki teljesen, mert eszébe jutott, hogy hiszen nem hegy, még csak nem is domb tetején áll, hanem szigeten, vagy hajdanvolt szigeten, azaz három felől lejtős kis emelkedésen, egy oldalban, amely fokozatosan ereszkedik a Miskatonic folyó felé (ez némi távolságra folyt az erdők között); merő véletlen volt, hogy a torony uralta ezt az eget, mivelhogy egyetlen fa sem nőtt a közelében, amint nem nőtt gyom és semmiféle fű sem. A láthatárt még így is annyira eltakarta a távoli fák csúcsa, hogy a csillagokat legalább egy óra hosszat nem lehetett látni keltük után, és egy órával nyugtuk előtt már láthatatlanná váltak, ami nem volt eszményi körülmény egy csillagvizsgálásra szánt épület számára.

Némi idő elteltével Dewart újra lejött a lépcsőn, és azzal foglalatoskodott, hogy a követ az oldalára fordítsa, majd kiment az árkádon át, ahol semmi sem állta útját a szélnek és esőnek, amitől a tetőnyílás elzárása még furcsábbnak hatott.

De nem sokáig töprengett ezen, mert ahogy a nap elbújt a fák mögött, egyre jobban gyengült a fény; megette maradék szendvicsét, és elindult hazafelé, megkerülve a mocsarat. Elégedett volt, mint mindig, valahányszor egy elkezdett kutatásból hazatért. Bármily keveset fedezett is fel aznap, sok mindent megtudott a helyi folklór sajátosságairól, valamint Alijah őséről, aki annak idején olyan felfordulást okozott Arkhamban, hogy mélységes rejtélyt hagyjon hátra végül. Sok részletet hordott össze, ámbár nem volt biztos abban, hogy ezek egy egész különböző részei vagy különféle ábrák alkotóelemei-e.

Amikor hazaért, fáradtnak érezte magát. Ellenállt a kísértésnek, hogy újra elmerüljön ükapja könyveiben, tudván, hogy pihentetnie kell szemét, és leült, hogy jövő kutatásain tűnődjék, mintha ez a sok száz régi könyv nem állna rendelkezésére. Kényelmesen elhelyezkedve a dolgozószoba egyik karosszékében, miközben a kandallóban lobogott a tűz, Dewart végiggondolta mindazt, amit megtudott, hogy eldöntse, melyik nyomot célszerűbb követnie, hogy lehetőleg minél gyorsabban előrejusson felfedezéseiben. Többször gondolt Quamisra, az eltűnt szolgára, és eszébe ötlött, hogy valamelyes hasonlóság van e szolga neve és az indián varázsló neve: Misquamacus között, aki az ódon dokumentumban szerepel. Quamis vagy Quamus, írta a kisfiú, nem lévén biztos abban, melyik a helyes, az utóbbi helyesírásába belefoglalva kettőt az indián bölcs nevének négy szótagjából, s jóllehet igaz, hogy sok hasonló indián név létezik, nagyon valószínű, hogy a családi összetartozás állandósult a névadásban.

Ezek a gondolatok azt az ötletet sugallták, hogy annak a Quamisnak még élhetnek rokonai vagy leszármazottjai ezen a vidéken. Igaz, hogy egy évszázaddal ezelőtt az indiánt kitaszították az övéi, de Dewart úgy vélte, hogy ennek nincs jelentősege; ellenkezőleg, emiatt valószínűleg élénkebben emlékeznek rá. Elhatározta tehát, hogy ha az időjárás engedi, másnap ebbe az irányba tereli kutatásait, és szerfölött elégedetten elhatározásával, lefeküdt.

Jól aludt, noha az éj folyamán kétszer is hánykolódott és felébredt,s újból az volt az érzése, sőt meggyőződése, hogy a falak nézik őt, amint ott hever az ágyban.

Másnap reggel, miután megválaszolt néhány levelet, amelyek napok óta válaszra vártak, elindult Dunwich felé. Az ég felhős volt, és enyhe keleti szél fújt, amely esőt jósolt. Az időváltozás következtében az erdős dombok kőkoronás csúcsaikkal komor és baljós hangulatot kölcsönöztek Dunwich vidékének. Ezen a tájon kevés volt az utas, mivel kiesett a szokásos útvonalból, ezért az utakat nem nagyon gondozták, s legtöbbjüket benőtte a fű, sőt a bozót is.

Dewart még nem jutott messze, amikor felfigyelt arra, milyen különös ez a vidék, mennyire elüt Arkham városától és környékétől, Aylesbury Pike útjának szelíd halmaival kiáltó ellentétet alkottak Dunwich meredélyes dombjai, sötét szakadékaikkal és mélyútjaikkal, fölöttük évszázadosnál régibbnek tűnő, elhanyagolt hidakkal. Az idegenekhez nem szokott nép gyanakodva nézte a magányos férfit, aki döcögve haladt gépkocsijával a rossz utakon. Dewart borzongva vette észre, hogy itt minden kellemetlen, sőt természetellenes benyomást kelt, s a föld, amelyet gazdái szemlátomást parlagon hagytak, bizonyára meddő és alkalmatlan a megművelésre.

Körülbelül egy órája járt már e barátságtalan tájon, amely annyira különbözött az ismert Kelet-Amerikától, amikor nagyobbacska házcsoporthoz ért, amely bizonyára Dunwich falut alkotta, noha semmiféle tábla nem jelezte ezt. A legtöbb ház lakatlan volt, sok romba is dőlt már. A kis templom sem szolgálhatott régóta istentisztelet céljára, mert valami boltféle ütött tanyát benne. Dewart odavezette kocsiját, és megállt két meglehetősen rongyos ember mellett; az ódon templom falának támaszkodtak, s a testi-szellemi elkorcsosulás jelei látszottak rajtuk. Dewart megszólította őket.

– Nem tudja valamelyikük, laknak-e itt indiánok?

Az egyik öreg tétova léptekkel közelebb ment a gépkocsihoz. Apró szeme mélyen ült pergamenszerű arcában; a keze, gondolta Dewart, mintha karom volna. Abban a feltevésben, hogy az ember azért ment oda, hogy válaszoljon kérdésére, Dewart türelmetlenül előrehajolt, s arca kikerült a kocsitető árnyékából.

Kínosan meglepődött, amikor látta, hogy az ember összerezzen és hátrahőköl.

– Luther! – kiáltotta remegő hangon, a hátul maradt öreg felé fordulva. – Luther, gyere ide... – és ujjával Dewartra mutatva, nagy izgalomban szólt hátra: – Emlékszel arra a képre, amit Mrs. Giles mutatott a minap? Ő az! Életre kelt! Ugye hogy hasonlít ahhoz a képhez, mi?... És itt az idő! Luther! Az idő, amiről beszélnek... amikor ő visszajön! Akkor visszajön a másik is!

Társa megrántotta a kabátját.

– Várj csak, Seth... ne siesd el a dolgot... Kérdezd meg a jel felől.

– A jel! – kiáltotta Luther. – Önnél van a jel, idegen?

Dewartot, aki életében találkozott már efféle emberekkel, elfogta az undor, és valósággal erőfeszítésébe került, hogy ne mutassa ki túlságosan szembeötlően. De nem tudott él nélkül válaszolni.

– Régi indián családok maradványait keresem – mondta röviden.

– Nincsenek már indiánok – felelte Luther.

Dewart szűkszavúan megmagyarázta, mit akar. Nem is számított arra, „hogy indiánokra bukkan, de azt remélte, találhat egy-két családot, amelynek ereiben némi indián vér folyik”. Mindezt egyszerű szavakkal magyarázta él, amelyeket ezek a csökött agyak is felfoghatnak, s beszéd közben érezte Seth rászögezett tekintetét.

– Hogy is hívták azt az embert, Luther? – kérdezte váratlanul.

– Billingtonnak... Igen, Billingtonnak.

– Az ön neve Billington? – kérdezte merészen Seth.

– Az ükapám Alijah Billington volt – felelte Dewart. – No mármost, ami azokat a családokat illeti...

Alighogy megmondta nevét, a két öreg magatartása teljesen megváltozott, kíváncsiságuk szinte szolgai előzékenységbe csapott át.

-A Glen útján menjen... és térjen be az első házba a Glen patak innenső oldalán... A Bishopok laknak ott... Bennük van indián vér... Talán valami más is, mint amit kérdez...És jó lesz, ha távol kerül innen, mielőtt a kecskefejők csivitelni kezdenének, és a békák rázendítenének... mert eltévedhet és furcsa dolgokat hallhat a levegőben... Ámbár ha ön Billingtonfajta, talán rá se hederít... de kötelességemnek tartom figyelmeztetni... Úgy van, Luther?

– Melyik a Glen útja? – kérdezte Dewart.

– Forduljon be baloldalt a második útra, aztán csak egyenesen... Nincs messze. Az első ház a patak innenső oldalán. Ha Mrs. Bishop otthon van, ő megmondja azt, amit meg akar tudni.

Dewart szeretett volna már továbbmenni, mert viszolygott a két szokatlan külsejű öregembertől, akik nemcsak hogy testileg piszkosak voltak, de különös, formátlan füleik, mélyen ülő, visszataszító szemeik az elkorcsosulás bélyegét viselték; csakhogy nagyon kíváncsi volt, miért említették ezek az emberek a Billington nevet.

– Maguk Alijah Billingtont emlegették – mondta. – Mit beszélnek róla errefelé?

– Nem akartuk megbántani, uram! Nem akartuk megbántani! – védekezett sietve Luther. – Menjen csak a Glen útján...

Dewart kezdte elveszíteni türelmét.

Seth kissé előrehajolt és mentegetőzve magyarázta:

– Az ön ükapját jól ismerték itt, uram, Mrs. Gilesnek van egy arcképe róla, egy ismerőse rajzolta és... és ön valamelyest hasonlít hozzá, annyi szent. Azt is beszélik, hogy Billington sarja egyszer visszaköltözik majd az erdei házba... ennyi az egész.

Dewartnak be kellett érnie ezzel; az volt az érzése, hogy a két öreg bizalmatlan iránta, de biztosra vette, hogy a kapott felvilágosítások pontosak. Betért hát a második útra, és ahogy mondták, továbbhaladt a Glen útján, amely sziklahegyek közt kanyargott, egyre jobban elsötétedő égbolt alatt, s végül egy patakhoz ért. Körülnézett, s némi kutátás után felfedezett egy tornácos házat, amelyet félig elrejtett a bozót. A ház meglehetősen omlatag volt, s miközben a gyommal benőtt ösvényen lépkedett, attól tartott, hogy senki sem lakik benne. De kopogtatott az ajtón, amelybe a Bishop nevet vésték otromba betűkkel.

Egy hang válaszolt bentről, egy erőtlen női hang, amely felszólította, hogy lépjen be, és mondja meg, mit akar. Kinyitotta az ajtót, és nyomban megcsapta valami émelyítő bűz. A szoba, amelybe belépett, nemcsak a borús idő miatt volt sötét, hanem azért is, mert minden ablaka be volt zárva, és nem gyújtottak odabent semmi fényt. Minthogy az ajtót félig nyitva hagyta maga mögött, kivehette egy hintaszékben lapuló öreg boszorkányféle alakját; teljesen ősz haja szinte világítani látszott a szoba homályában.

– Ülj le, idegen – szólalt meg.

– Mrs. Bishop? – kérdezte Dewart.

Az asszony igennel válaszolt, s látogatója, talán túl sietséggel, hozzákezdett mondókájához: hogy a környékbeli indiánok leszármazottjait keresi, s úgy értesült, hogy a háziasszony ereiben indián vér folyik.

– Jól hallottad, idegen. A narragansettek vére folyik az ereimben, és a wampanaugoké is, akik többek voltak indiánoknál... És te..: te a Billingtonokhoz hasonlítasz...

– Így mondják... – felelte Dewart szárazon. – Nincs benne semmi különös, mivel ehhez a családhoz tartozom:

– Egy Billington, aki indián vért keres – dünnyögte az asszony. – Talán bizony Quamist keresed?

– Quamist? – kiáltott fel Dewart megborzongva, és átvillant rajta, hogy Mrs. Bishop ismeri valamiképpen Billington és Quamis szolgája történetét.

– Jaj!... Látom, hogy összerezzensz és megriadsz, idegen. De ne keresd Quamist, mert ő sohasem jött vissza... és nem is jön vissza soha. Elment oda, és nem akar ide visszatérni többé.

– Mit tud Alijah Billingtonról? – kérdezte gyorsan Dewart.

– Micsoda kérdés! Csak azt tudom, amit az enéim meséltek róla. Alijah többet tudott annál, amit halandó emberek tudnak, idegen – és félelmetes kacajjal folytatta: – Többet tudott annál, amit embernek tudnia szabad. Mágiát és réges-régi tudományt... Tudós volt ez az Alijah Billington; jó tehetséget örököltél egyhez-máshoz... De te ne tedd azt, amit Alijah tett... Hagyd a követ a helyén... tartsd zárva a kaput, hogy a kintiek ne térhessenek vissza.

Mialatt az öregasszony beszélt, különös, nyomasztó érzés kezdte eltölteni Dewartot. Most, hogy távol került az ócska fóliánsoktól és újságoktól, és evilágibb környezetbe csöppent – ha ezt a viskót annak lehetett nevezni –, a vállalkozás, amelynek oly lelkesen vágott neki, kezdett nemcsak baljós, de természetellenes jelleget ölteni. A vénséges vénasszony abban a sötét szobában, amelynek homálya elrejtette vonásait Dewart elől, de megengedte, hogy észrevegye az idegen hasonlóságát Alijah Billingtonhoz, démoni jelenségnek rémlett. Gurgulázó kacagása trágár és iszonyatos volt, és oly természetesen ejtett szavai különös és rémítő jelentést nyertek – jóllehet Dewart általában híján volt a képzelőerőnek. Miközben őt hallgatta, azt mondogatta magában, hogy nem csoda, ha Massachusetts e távoli hegyei között képtelen babonákba és hajdankori hiedelmekbe botlik az ember. Mrs. Bishop szavaiból azonban nem babonaság áradt, hanem egy titkos tudás bizonyossága, s ráadásul valami nyugtalanító – szinte megvető fölényérzet az öregasszony részéről.

– Mivel gyanúsították az ükapámat? Mit tudsz te arról? Talán boszorkánysággal? Az ördöggel való cimborálással?

Az öregasszony újra nevetett. – Rosszabb volt ez annál? Olyasvalami, amit senki se tudott szavakba foglalni? De nem is sikerült tetten érni Alijah-t, amikor kiment a hegyekbe kiáltozva, és az a pokoli zene kísérte... Alijah szólította, és Az jött; Alijah elküldte, és Az elment; elment, de figyel és lesben áll... Ebben az évszázadban eljött a pillanat, hogy a kapu ismét megnyíljon, és Az visszatérhessen, hogy újra zsákmány után járjon a dombok között...

Az öregasszony közvetett utalásai úgy hangzottak, mint szokványos beszámoló; Dewartnak felületes ismeretei voltak a boszorkányságról és demonológiáról. Mégis volt ezekben a szavakban valami furcsamód elütő attól.

– Mrs. Bishop, hallott-e Misquamacusról?

– A wampanaugok Nagy Bölcse volt. Sokat hallottam róla nagyapámtól.

Ez legalább kétségtelenül legenda volt.

– És ez a bölcs, Mrs. Bishop...?

– Ó ne kérdezd!... Ő tudta. Az ő idejében is voltak Billingtonok, te is tudod ezt. Nem kell, hogy tőlem halljad. De én már öreg vagyok, nincs sok időm hátra a földön, és nem félek kimondani. Megtalálod a könyvekben.

– Miféle könyvekben?

– Azokban a könyvekben, amiket az ükapád szokott olvasni... Mindent megtalálsz bennük. Ha jól olvasod őket, megmondják, hogyan felelt Az a dombok közül, és hogyan jött elő a levegőből, mintha a csillagokból esett volna le. De te ne tedd azt, amit ő tett; ha megtennéd, akkor Az Akit Nem Szabad Néven Nevezni, legyen irgalmas hozzád... Ott figyel... odakint figyel ebben a percben, mintha csak tegnap küldték volná el. Ezek számára nem létezik az idő. Nem létezik a tér sem. Én csak egy szegény asszony vagyok, egy öregasszony, akinek már nincs sok ideje hátra a földön, de azt mondom neked, hogy látom körülötted ezeknek az árnyékát, körüllebegnek, miközben itt ülsz... Figyelnek, figyelnek... Ne szólítsd őket, nehogy megint zsákmány után járjanak a dombok között!

Dewart növekvő nyugtalansággal hallgatta, s érezte, hogy lúdbőrös lesz tőle. Ez a boszorkánykülsejű öregasszony, a környezet, hangjának színe, minden fantasztikus volt: noha az öreg ház falai között volt, Dewartnak az a nyomasztó érzése támadt, hogy megrohanja a homály, és a kőkoronás dombok rejtélye fenyegetően öleli körül. Határozottan érezte, hogy valami alattomos, borzalmas dolog néz át a válla fölött, mintha a két dunwich-i öreg idáig követte volna egy nagy, néma sokasággal, amely végighallgatja, amit mondanak neki. Egyszerre mintha az egész szoba életre kelt volna, s ebben a pillanatban, amikor Dewartban legnagyobb volt a feszültség, az öregasszony elhallgatott, aztán rémítő kacagásban tört ki.

Dewart talpra szökkent.

Viselkedéséből átragadt valami a vén boszorkányra mert hirtelen abbahagyta a nevetést, és siránkozó, alázatos hangon mondta:

– Ne bánts engem, Uram; öregasszony vagyok én, akinek nincs sok ideje hátra a földön.

A félelemnek ez a kétségtelen megnyilvánulása különös riadalommal töltötte el Dewartot. Nem szokott hozzá az alázatossághoz, és volt valami iszonyatosan émelyítő, a természetével ellentétes ebben, s mivel tudta, hogy ez nem az ő hírnevének, hanem az öreg Alijah-val való babonás hiedelmeknek tulajdonítható, kétszeresen visszataszító volt számára.

– Hol találhatom meg Mrs. Giles-t? – kérdezte szárazon.

– Dunwich túlsó végében lakik... Egyedül él a fiával, a fiával, akit ijesztőnek mondanak.

Alig lépte át a küszöböt, hátulról meghallotta Mrs. Bishop félelmetes kacagását. Bármennyire undorítónak érezte is, pár percig még ott maradt és hallgatózott. A nevetés lassanként elhalt, és az asszony mondani kezdett valamit, ám Dewart nagy ámulatára nem angol szavak voltak ezek, hanem valamilyen fonetikus nyelv szavai, amiket döbbenetes volt hallani ebben az eldugott völgyben. Egy darabig idegesen, de fokozódó kíváncsisággal hallgatta, igyekezve emlékezetébe vésni azt, amit az asszony mond; a szavak egyetlen, számára ismerős nyelvhez sem tartoztak. Megpróbálta leírni, lejegyezni a hangokat egy boríték hátára, de amikor befejezte és elolvasta azt, amit írt, rájött, hogy írását lehetetlen kihüvelyezni. „N’gai, n’gha’ghaa, shoggog, y’hah, Nyarla-thtep, Yogthoth, n-yah, n-yah.”

Odabentről még egy ideig hallatszott a hang, míg végül csend nem lett; de mintha csak az előbbi szavakat ismételte volna. Dewart az írást nézte, amely teljesen megzavarta: az asszony nyilván írástudatlan, babonás és hiszékeny; de azok a furcsa fonémák egy idegen nyelvet sejtettek, s amennyire Dewart megállapíthatta egyetemi tanulmányai alapján, nem tartoztak az indiánok nyelvéhez.

Némi bosszúsággal gondolt arra: ahelyett, hogy megtudott volna valamit, ami segítené megértenie ősét, a rejtély, amely övezi őt, jobban mondva a rejtélyek egyre mélyebbek, s a Mrs. Bishoppal folytatott eszelős és zavarba ejtő beszélgetés csak nagyon homályos kapcsolatot mutat Alijah Billingtonnal, vagyis inkább a Billington névvel, mintha ez a név valamilyen katalizátor volna, amely emlékek áradatát indítja be, ámde hiányzik belőlük a rendszer vagy egy fő elem, ami értelmet adhatna az egésznek.

Gondosan összehajtotta a borítékot, hogy megóvja az írást, és zsebre vágta; most, hogy a viskóban csend uralkodott már, visszatért gépkocsijához, és elindult az úton, amelyen jött, áthaladva a falun. Minden ablak vagy kapu mögött legalább egy szempárt látott vagy sejtett, amely lopva őt leste. Dunwich falu túlsó végéhez érve, amint Mrs. Bishop mondta, három házra bukkant; bármelyikük lehetett Mrs. Gilesé.

Bekopogtatott a középsőbe, s amikor nem kapott választ, a következőhöz ment, amely néhány méterrel távolabb állt. Érkezése nem maradt észrevétlen. Alig fordult a harmadik ház felé, óriás fejű púpos alak bukkant elő a bokrok közül, s a ház felé rohanva eltűnt benne, miközben éktelenül ordított:

– Ide jön, ide jön!

A fickó láttán Dewart ismét arra gondolt, milyen sok korcs lakik ebben a faluban, s folytatva útját, a kapuhoz lépett és ujja bütykével kopogtatott.

A kapu kinyílt, és egy asszony jelent meg benne.

– Mrs. Giles? – kérdezte, levéve kalapját.

Az asszony elsápadt, láthatóan küszködött, hogy elrejtse felindulását.

– Nincs szándékomban megijeszteni önt – beszélt tovább Dewart. – Sajnos úgy vettem észre, hogy ijesztő hatással vagyok a dunwichiekre. Mrs. Bisoph is megijedt tőlem. Ő volt szíves megmondani, hogy hasonlítok valakihez... az ükapámhoz. És megjegyezte, hogy önnek van róla egy arcképe, amit talán hajlandó lesz megmutatni.

Mrs. Giles hátralépett; keskeny, sovány arca részben visszanyerte színét. Dewart a szeme sarkából megfigyelte, amikor a szél kissé meglibbentette az asszony kötényét, hogy a kötény alá rejtett kezében apró figurát vagy amulettet szorongat, hasonlót azokhoz, amiket Németországban a Fekete Erdőben, a Balkánon és Magyarországon látott.

– Ne engedd be, anya!

– A fiam nincs szokva idegenekhez – adott rövid magyarázatot Mrs. Giles. – Foglaljon helyet, megyek és megkeresem a képet. Sok évvel ezelőtt készült, én apámtól örököltem.

Dewart megköszönte és leült.

Az asszony eltűnt egy belső szobában, kihallatszott onnan a hangja, amint fiát csitítgatta; ennek félelme újabb megnyilatkozása volt Dunwich ellenséges magatartásának. De ez a magatartás talán az idegenek teljes hiányának tulajdonítható, és ugyanígy bánnának bárki más idegennel is, aki ebbe az isten háta mögötti hegyi faluba betoppanna. Mrs. Giles kisvártatva visszatért a képpel.

Elnagyolt, de jó rajz volt. Dewart is megborzongott, oly szembeszökő volt a hasonlóság ükapja és őközötte. Azon a hevenyészett vázlaton saját arcvonásait, saját szemét, saját sasorrot látta annyi különbséggel, hogy Alijah Billingtonnak szemölcs volt az orra bal oldalán, és szemöldöke jóval busább volt. Ám ez, gondolta eltűnődve Dewart, nyilván annak tulajdonítható, hogy sokkal idősebb volt nála.

– Ön akár a fia is lehetne – jegyezte meg Mrs. Giles.

– Egyetlen kép sincs róla otthon – mondta Dewart –, és kíváncsi voltam rá.

– Megtarthatja, ha óhajtja.

Dewartnak előbb kedve lett volna elfogadni az ajándékot, de aztán arra gondolt, hogy bármily keveset jelentsen is az asszonynak, mégis az apjától maradt emlék; azonkívül, neki semmi szüksége sincs rá. Megrázta a fejét, tekintetét még mindig ősére szegezve, mintha emlékezetébe akarna vésni külsejének minden részletét, majd átnyújtotta a rajzot az asszonynak, köszönetet mondva szívességéért.

A púpos és torz fejű fiú tétován megjelent a két szoba közt az ajtónyílásban, készen arra, hogy a veszély legcsekélyebb jelére elmeneküljön. Dewart feléje fordította tekintetét, és rádöbbent, hogy nem fiú ez, hanem egy több mint harmincéves férfi. Bozontos hajzat övezte degenerált arcát; rémülettel teli pillantása mintegy megbabonázva tapadt Dewartra.

Mrs. Giles némán figyelt; szemlátomást szerette volna, hogy látogatója távozzék már; így hát Dewart felállt – ettől a mozdulattól az asszony fia sietve eltűnt a szomszéd szobában –, még egyszer megköszönte szívességét, és elhagyta a házat; megfigyelte, hogy egész idő alatt, amíg ő bent volt, az asszony egy pillanatra sem tette le védő amulettjét.

Nem maradt más hátra, mint hogy elhagyja Dunwich vidékét, ami örömére is szolgált, ámbár kutatásai nem jártak sok eredménnyel, s az egyetlen dolog, ami némiképpen kárpótolta bosszúságáért, ősének arcképe volt. Ámde Dunwich vidékére tett kirándulása megmagyarázhatatlan nyugtalanságot hagyott hátra benne, s ez valami elviselhetetlen undorral párosult, amit sokkal mélyebb ok válthatott ki, mint az ott észlelt szembetűnő hanyatlás és elkorcsosulás.

Nem talált erre magyarázatot. Dunwich népe furán visszataszító volt, ehhez nem fért kétség; mintegy külön fajt alkotott a sorozatos rokonházasságok jegyeivel és különböző furcsa fiziológiai elváltozásokkal, mint a bámulatosan lapos fülek, amelyek úgy rásimultak a koponyára, mintha egészükben odaragadtak volna, a savószínű, dülledt szemek és a nagy szájak, bizonytalan formájú, fittyedt ajkakkal. De nemcsak Dunwich népe és tája hatott rá ennyire kellemetlenül; volt valami más is, valami a vidék levegőjében, valami hihetetlenül ősi és vészes, ami iszonyú rémtetteket és képtelen borzalmakat sugallt. A félelem, a rémség és a borzalom mintha tapinthatóvá vált volna ebben az eldugott völgyben; a kicsapongás, a kegyetlenség és a kétségbeesés mintha elmaradhatatlan része lett volna az életnek Dunwich környékén; az erőszak, a zabolátlanság és a perverzitás mintha hozzátartozott volna az itteni szokásokhoz, mindenekfölött pedig, mintha valami őrületféle lebegett volna a levegőben, ami korra és állapotra való tekintet nélkül sújtotta a vidék minden lakosát, a környezetből áradó őrület, amit sokkalta iszonyatosabbá tett az, hogy magán viselte az egyéni választás bélyegét is. De egyéb is volt Dewart undorában: nem tudott szabadulni a rossz érzéstől, amelyet a szembeötlő félelem keltett benne, amit az idevalósiak tanúsítottak irányában. Hiába ismételgette magában: ugyanilyen félelmet mutattak volna minden idegen iránt, tudta, hogy ez nem igaz. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Alijah Billingtonhoz való nagy hasonlósága miatt félnek tőle. Eszébe jutott az a felzaklató megjegyzés is, amelyet Seth tett társának: hogy „ő visszajött”; olyan komolyan mondta ezt, hogy szemmel láthatóan mindkét öreg erősen hitte: Alijah Billington visszatérhet, és vissza is tér abba az országba, melyet több mint egy évszázaddal ezelőtt elhagyott, hogy természetes halállal haljon meg Angliában.

Továbbhajtott az országúton, észre sem vette, hogy a völgyeket és dombokat egyre jobban elárasztja a sötétség. Gondolatait ezer és ezer lehetőség kötötte le, s a kutatás száz meg száz útja nyílt meg előtte. Egy különös erő mintha arra késztette volna, hogy hagyja abba a keresést. Mintha valami ösztökélte volna, hogy ne próbálja kideríteni, miért féltek annyira Alijah Billingtontól, nemcsak a maga korabeli dunwichiek tudatlan és elkorcsosult leszármazottjai, de a – művelt vagy műveletlen – fehérek is, akik között élt.

Másnap Dewartot Bostonba hívta unokafivére, Stephen Bates, akinek őrizetében maradt a személyi holmiját tartalmazó utolsó küldemény Angliából; ezért két napot töltött abban a városban, hogy elrendezze holmijának elszállítását az Aylesbury Pike-i házba, Arkhamon túl; a harmadikon azzal foglalkozott, hogy felbontsa a ládákat, kicsomagolja a dolgait és a helyükre tegye őket. A frissen érkezett iratok között voltak az útmutatások, amiket anyja hagyott rá, s amik az öreg Alijah Billingtontól származtak. Újabb kutatásai folytán Dewart most még inkább szerette volna újra átvizsgálni ezt az írást; ezért buzgón keresni kezdte, emlékezetébe idézve, hogy amikor anyja átadta neki, lepecsételt, jókora manilapapír-borítékban volt, rajta anyja neve, az apa kézírásával. Jó órát keresgélt számtalan irata között, amíg megtalálta az emlékezetes borítékot; rögtön feltörte a pecsétet, amit anyja tett rá, miután elolvasta az utasításokat, közvetlenül a néhány évvel ezelőtt történt halála előtt. Első észrevétele az volt, hogy az irat nem lehet az Alijah írta eredeti, hanem másolattal van dolga, amelyet hihetőleg Laban készített élete vége felé, így hát a dokumentum nem egészen egy évszázados. De aláíróként Alijah szerepelt, és Dewart meg volt győződve arról, hogy Laban a legcsekélyebb részletében sem változtatott az iraton.

Egy kanna kávét vitt a dolgozószobába, s miközben az illatos italt szürcsölgette, belekezdett az előtte heverő iratban foglalt utasítások olvasásába. A dokumentumot nem keltezték, de szilárd kézzel és tisztán írták, ami nagyon kényelmessé tette az olvasását.

Ami a Massachsetts államban fekvő amerikai birtokot illeti, kérem mindazokat, akik utánam jönnek, hogy a mondott birtokot őrizzék meg a családban, olyan okok miatt, amelyekről jobb nem tudniuk. Ámbár kevéssé valószínűnek tartom, hogy bármelyikük is visszatérjen Amerikába, ha valaki mégis megtenné, kérem azt, aki ama birtokra megy, hogy tartson be néhány szabályt, amelyeknek értelmét megtalálja a Billington Erdőben fekvő és Billington Ház néven ismert kúriában hagyott könyvekben. A mondott szabályok a következők:

Legyen, gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a torony szigete körül, ne bántsa a tornyot semminő formában, és ne folyamodjék a kövekhez.

Ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki Lesben áll a bejáratnál, ne hívja a dombokra.

Ne háborgassa a békákat, különösképpen a torony és a ház közötti mocsár varangyait, se a denevéreket, se a kecskefejőnek nevezett madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad.

Ne nyúljon az ablakhoz, és ne próbáljon valamiképpen változtatni rajta.

Ne adja el vagy bérbe a birtokot olyan záradék nélkül, amely megtiltja, hogy a szigetet és a tornyot háborgassák, vagy az ablakon változtassanak, ha csak egészen le nem rontják.

Az egész terjedelmében lemásolt aláírás így hangzott: Alijah Phineas Billington. Eddigi felfedezéseinek fényében bármennyire hiányosak voltak is, ez a rövid írás nagyon fontossá vált. Dewart nem érthette, miért törődött annyit ükapja a toronnyal, s miért érdekelték annyira a mocsár lakói és az az ablak, amely bizonyára a dolgozószobáé.

Dewart kíváncsian feltekintett az ablakra, s azt kérdezte magában, mi lehet abban az ablakban, ami annyi figyelmet érdemel. A minta kétségtelenül érdekes volt; koncentrikus köröket ábrázolt minden irányban szétágazó sugarakkal, s a közepét övező színes üveg különösképpen kivilágosodott most, napszálltakor, amikor a nap éppen oda sütött. Miközben nézte, az az érzése támadt, hogy a körűik ólomrácsa megmoccan, elfordul, a sugarak elgörbülnek, s mintha az ólompántok játékából, amint egybeolvasztják a különböző színű üvegdarabokat, egy kép alakulna ki... Dewart azonnal behunyta a szemét és megrázta a fejét; azután újabb pillantást kockáztatott meg az ablak irányába. Nem fért hozzá kétség: egy groteszk, torz fej látványa tárult eléje. Dewart mintegy megbűvölve bámulta. Tökéletesen kivehette a szemeket, jobban mondva szemgödröket, a szájat és a magas, kúpos homlokot... de ezzel véget is ért minden emberszerűség, mert haj helyett azon a fejen mintha csápok nőttek volna. Mindhiába pislogott Dewart, a groteszk látomás megmaradt. Előbb a Nap, aztán a Hold – gondolta Dewart, s percek múltán arra a meggyőződésre jutott: ükapja szántszándékkal úgy mintáztatta ezt az ablakot, hogy ilyen hatást keltsen.

De ez a magyarázat nem elégítette ki. Széket húzott az ablak alatti könyvállvány-sor mellé, felállt a székre, aztán egy erős állvány tetejére, ilyen módon egy szinten volt az ablakkal, amelyet üvegről üvegre szándékozott szemügyre venni. De alig került ebbe a helyzetbe, úgy rémlett neki, hogy az egész ablak megelevenedik, mintha a holdfény valamilyen gonosz varázslatot művelt volna vele.

A káprázat éppoly gyorsan meg is szűnt, mint ahogy elkezdődött, de Dewartban némi izgalom maradt. Az ablak középső üvege színtelen, átlátszó volt, és Dewart keresztülnézett rajta. A mocsár fölött átlátott a holdfényes toronyra – amely kivált a fák homályos tömegéből –, s arra gondolt meg kell vizsgáltatnia a szemét, mert az volt a benyomása, hogy valami sötét dolog lebeg a torony kúpos teteje körül. Dewart megrázta a fejét. Minden bizonnyal a holdfény okozta ezt a hatást, vagy talán a mocsár párái szálltak a ház fölé, s ebben a magasságban szokatlan alakot öltöttek.

Mégis izgatott volt. Leszállt a bútorról, és a dolgozószoba ajtajához ment, onnan újabb pillantást vetett az ablakra, amelyen most alig volt fény. Megkönnyebbülten sóhajtott, megbizonyosodva arról, hogy normális. Az aznap este történtek kétségtelenül okot adtak arra, hogy úgy érezze, megzavarodott, nem is szólva arról, hogy ükapja megmagyarázhatatlan utasításai olyan lelkiállapotot teremtettek, amely kedvezett a dolgok téves értelmezésének.

Kiment, hogy sétáljon egyet, ahogy eltervezte; de mivel sötétség volt, mert a hold elbújt, nem ment az erdőbe, hanem Aylesbury Pike országútja felé tartott. Annyira ideges volt, hogy állandóan az volt a benyomása, követik, s időnként lopva hátra és a fák közé pillantott, valamilyen állat parázsló szemét keresve, amely elárulná jelenlétét. De semmit sem látott. Feje fölött a csillagok mind fényesebben ragyogtak most, hogy a hold eltűnt.

Aylesbury Pike országútjához érve, az elhaladó gépkocsik látványa és zaja megnyugtatta. Arra gondolt, hogy túlságosan egyedül van, valamelyik nap meg kell hívnia unokafivérét, Stephen Batest, hogy töltsön vele egy-két hetet. Miközben ott állt, Dunwich irányában gyenge narancsszínű fényt pillantott meg a láthatáron, és lármát is vélt hallani, mintha jajkiáltások lettek volna. Feltételezte, hogy Dunwichben felgyúlhatott egy viskó, s tovább figyelt, amíg a fény elhalványult és kihunyt. Azután elindult hazafelé azon az úton, amelyen jött.

Éjjel felébredt, azzal a határozott benyomással, hogy nézik, de képtelennek ítélve érzését, sikerült ismét álomba merülnie. Nyugtalanul aludt, s amikor felébredt, olyan fáradt volt, mint aki egyáltalán nem is pihent, hanem egész éjjel járkált. Ruhája, melyet lefekvéskor gondosan elhelyezett egy széken, szanaszét hevert, noha nem emlékezett hogy az éj folyamán felkelt és széthányta volna.

Villany ugyan nem volt a házban, de volt Dewartnak egy kis telepes rádiója, melyet esténként használt, csak elvétve zeneműsorok hallgatására, inkább arra, hogy meghallgassa a híreket, különösen reggel, amikor a Brit Birodalom híreit közvetítették. Ezt a közvetítést a bostoni adóból sugárzott rövid helyi hírek előzték meg; aznap reggel, amikor Dewart bekapcsolta a rádiót, hogy hallja a londoni híreket, már mondták a helyieket. Egy gyilkosságról szóló beszámoló vége felé tartottak éppen, s ő szórakozottan és kissé türelmetlenül hallgatta.

– ...a holttestet alig egy órával ezelőtt fedezték fel. Még nem azonosították, de alighanem földműves lehet. A boncolást még nem ejtették meg, ám a hulla olyan zúzott és roncsolt, hogy azt gondolhatnánk, hullámok verdesték sokáig a sziklákhoz. Mégis, mivel a holttestet a szárazföldön találták, messze a partvonaltól, és nem is volt nedves, feltételezik, hogy szárazföldi gyilkosságról van szó. Úgy tűnik mintha a holttestet a levegőből dobták volna le, repülőgépről vagy más efféléről. Egyik orvos, aki megvizsgálta, bizonyos hasonlóságokat jelzett egy gyilkosságsorozattal, amelyet több mint egy évszázaddal ezelőtt követtek el ezen a vidéken.

Úgy látszott, ez az utolsó helyi hír, mert a bemondó nyomban bejelentette a londoni közvetítést. Ennek a helybeli gyilkosságnak a híre szokatlan hatással volt Dewartra. Általában nem volt fogékony természetű, noha a kriminológia meglehetősen érdekelte; ám az a kellemetlen gondolat hatalmasodott el benne: ez a gyilkosság arra való, hogy utánozzák, mint a londoni Hasfelmetsző Jack vagy Troppmann gyilkosságait. Alig figyelt a Londonból közvetített hírekre. Nagyon elmerült gondolataiban, s arra a következtetésre jutott, hogy túlságosan érzékennyé vált az események és a légkör iránt, amely körülveszi, amióta Amerikába gyökerezett; szeretett volna rájönni, mi az oka annak, hogy elveszítette régi közömbösségét és hűvösségét.

Aznap reggel elhatározta, hogy újraolvassa őse utasításait. Ezért reggeli után elővette a manilaborítékot, és dologhoz látott, eltökélve, hogy valami értelmet hámoz ki azokból a mondatokból. Egyenként tanulmányozta az utasításokat, hosszasan eltűnődött mindegyiken. „Legyen rá gondja, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg”, csakhogy nem folyik már víz a sziget körül. Alighanem jó ideje; ami a tornyot illeti, feltehető, hogy amikor kivette a tetőbe illesztett követ, részben már „bántotta” is. De mi az ördögöt akar mondani Alijah, amikor arra inti, ne „folyamodjék a kövekhez”? Miféle kőövekhez? Dewart nem emlékezett más kövekre azokon kívül, amelyek Stonehenge druida maradványait juttatták eszébe. Ha ezekre a kövekre utalt Alijah, hogyan képzelhette, hogy valaki „folyamodik” hozzájuk, mintha értelmes lények volnának? Nem foghatta fel ezt; talán unokafivére, Stephen Bates felvilágosíthatná a dologban. Ha majd eljön, megmutatja neki az iratot: Folytatta: Milyen „kapura” céloz az ükapja? Őszintén szólva ez az egész mondat afféle fejtörő. „Ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki lesben áll a bejáratnál, ne hívja a dombokra.” Lehet valami ennél érthetetlenebb? Felfigyelt az Alijah által használt jelen időre is. Azt akarta volna mondani, hogy ő Dewart, vagy aki ezeket az utasításokat olvassa, ne próbáljon megtudni semmit a múltakról? Ez is egy lehetőség, ám ha elfogadja az ember, akkor is meg kell fontolnia, hogy Alijah egészen mást akarhatott mondani a „más tér”-rel. Abban a kifejezésben pedig, hogy „Azt, aki lesben áll a bejáratnál”, van valami igazán baljós és hátborzongató. Miféle bejáratnál? Ki lehet „Az”? És végezetül, mit akarhatott mondani Alijah, amikor arra intette örökösét, hogy „ne hívja a dombokra”? Dewart mintha látta volna magát vagy mást, amint a dombok közt állva hív valakit... Ez már valóban nevetséges. Ezt is megmutatja Stephennek.

A harmadik mondattal folytatta. Semmi kedve sem volt háborgatni a békákat és varangyokat, sem a denevéreket és kecskefejőket, így hát semmi ellenvetése nem volt ennek a passzusnak az utasításaival szemben. De... „mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad”. Szent Isten! Lehet valami ennél képtelenebb, értelmetlenebb? Miféle zárak? Miféle őrök? Őse kétségtelenül rejtvényekben fogalmazott. Azt szeretné tehát, hogy örököse keresse meg ezeknek a rejtvényeknek a megfejtését? És ha igen, miképpen? Úgy, hogy nem fogadja meg utasításait, és figyeli, mi történik? Nem valószínű.

Letette az iratot, mélységes zavart és bosszúságot érzett. Bármennyit törte is a fejét, nem tudott semmilyen kielégítő következtetésre jutni azonkívül, hogy az öreg Alijah olyasmibe keveredhetett, amit a környékbeliek nem néztek jó szemmel. Dewart arra gondolt, csempészetről lehetett szó talán a Miskatonic folyó és a torony melletti mellékvizek felhasználásával.

A nap hátralevő részében Dewart azzal foglalatoskodott, hogy elrendezze az előző nap kicsomagolt utolsó holmikat. Anyja iratai között, amelyekhez sohasem nyúlt, talált egy borítékot ezzel a felírással: „Bishop levelei A. P B. hez.” A Bishop név nyomban emlékezetébe idézte az öregasszonyt, akivel Dunwichben beszélt.

Felnyitotta a borítékot, és leveleket vett ki belőle, amelyek sok évtizedesnek látszottak. A leveleket valaki megszámozta egytől négyig: más kéz, mint amely írta őket. A papír vastag és erős volt, az írás végtelenül finom, ami megnehezítette az olvasását. Sorra minden levelet megvizsgált, hogy megállapítsa, melyik évben íródtak, de egyiken sem volt feltüntetve. Régies angolsággal írták őket.

 

New Dunnich, április 27.

 

Tisztelt barátom!

A testeket illetően, melyekről beszéltünk volt, elmondom, hogy múlt éjjel láték egy Nagyot, megjelenésre olyat, mint képzeltük, sötét szubsztanciából való szárnyakkal, s testéből kígyókhoz hasonlatos dolgok állnak ki, melyek azonban hozzá vannak nőve. A Dombokra szólítám és a Körbefogám Őt, de csak nagy nehézséggel, úgy látám, a Kör nem eléggé hatalmas ahhoz, hogy sok ideig ott fogja. Beszélgetni próbálék vele, de nem sok sikerrel, ámbár abból, mit elhadara, megértém, hogy Kadathból jött, a fagyos Nyugatról, mely a Könyvben említett Leng Fennsík közelében vagyon. Többen látták a tüzet a Domb felett, és beszélének róla, köztük egy Wilbur Corey nevezetű, aki bizonnyal okvetetlenkedni akar, merthogy igen fenn hordja az orrát és kíváncsi természetű. Jaj neki, ha a Dombra jönne, mikor én ott vagyok! Ámde bizonnyal nem jön. Alig várom, hogy többet is megtudjak e dolgokról, minek uraságod Nagymestere, Rich. B., kinek neve örökre be lészen vésve Yogge-Sothothe és mind a Nagy Öregek köveibe. Örvendek, hogy uraságod újólag a közelünkben vagyon, s remélem, látogatására mehetek, mihelyt lovam helyrejön, mert másra a világ kincséért sem ülnék. E hét egyik napján, éjnek idején, nagy kiabálást és sikoltozást hallék uraságod erdeiből, s gondoltam, bizonyosan visszatért Házába. Rövidesen meglátogatom, ha uraságod fogadni méltóztatik, addig is maradok uraságodnak igaz tisztelője

Jonathan B.

 

Az első levél után Dewart rögtön elolvasta a másodikat is.

 

New Dunnich, május 17.

 

Nagyra becsült barátom!

Megkaptam a sorait. Fájlalom, hogy szerény erőfeszítéseim kellemetlenségeket okoztak uraságodnak, nekünk és mindazoknak, kik Őt szolgáljuk, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, és a Nagy Öregeket, ámde a következő történt: az a balga kíváncsi Wilbur Corey meglepe a Kövek közt szolgálatom végzése közben, és kiabálni kezde, mondván, hogy Boszorkány vagyok, és ő felad, ami módfelett bosszanta engem, minek okáért rá küldém Azt, kit én hatalmamban tartok, s széttépve és véresen vivé el tőlem oda, ahonnét Az jön; nem tudom, mely határig viheté, ám annyit tudok, soha többé nem tér vissza a világ e tájára oly állapotban, hogy elmondhatná azt, amit látott és hallott. Megvallom, hogy e látvány rémülettel tölt el, annál is inkább, mert nem vagyok bizonyos abban, milyen szemmel néznek bennünket Ama Kintiek, s gyakorta gondolom, csak félig-meddig érik be azzal, hogy mi ezen járást nyitjuk nekik. Másfelől komolyan tartok tőle, hogy mások is készen állanak behatolni, mert valamely napon, kissé változtatván a Könyv szavain, a szokott helyen rövid ideig valóban iszonyatos Dolgot láték, hatalmas Valamit, mi folytonosan változtatá Alakját, és rémítő hatást kelte. A Valamit más Kisebbek kísérék, melyek flótához hasonlatos, igen különös hangszerszámokkal muzsikálának, amilyet én még sohasem hallottam. Mindez arra késztete, hogy nagy zavarodottságomban félbehagyjam Szolgálatomat, mire a Jelenség eltűnt. Hogy ez mi lehetett, nem tudom, a Könyv sem szól semmit arról, hogyan idézzem meg, legfeljebb azt, hogy valamely nagy Démon Yruból vagy Nhhngrból, mely nagyon messze vagyon, Kadath közelében, a fagyos Nyugaton. Kérem, tudassa velem véleményét erről, és adjon tanácsot, mert nem szeretnék magam is elpusztulni. Abban a reményben, hogy hamarosan láthatom, maradok uraságodnak alázatos szolgája a Kish jegyében,

Jonathan B.

 

Nyilván hosszú idő telt el e levél és a harmadik között, mert, noha a harmadikon nem volt keltezés, az időre való utalások legalább fél esztendő elteltére vallottak.

 

New Dunnich

 

Nagyra becsült Testvérem!

Tudatom arról, amit tegnap este láték a hóban: Nagy lábnyomok valának, azazhogy „lábnyomok” helyett inkább csak „nyomokat” kellene mondanom, mert mintha szörnyűségesen nagy mancs nyomai lettek volna, melynek szélessége több vala egy lábnál, hossza pedig a kettőt is eléré, s azt a látszatot kelté, mintha a földön húzták volna. Olney Bowen hozá a hírt, ki az erdőben pávára vadászott. Senki sem hivé rajtam kívül, de színlelém, hogy nem érdekel, ámbár megfeszített figyelemmel hallgatám. Mihelyt tehetém, a megjelölt helyre sieték, hol is megpillantván az első nyomokat, bizonyosra vevém, hogy mások is vannak az erdő sűrűjében. Megkeresém ezeket, és meg is találám úgy, amint képzeltem; a Kövek mellett sokkal nagyobb számban valának. Ámde semmi élőt nem láték a környéken, s a nyomokat megvizsgálva azt következtetém ki, hogy szárnyas lények hagyták ezeket. Tovább vizsgálám a földet a Kövek mellett, megtalálám egy fiú lábnyomait és más nyomokat, melyek őt követték. A lábnyomokból úgy ítélém, hogy a fiú futott, ami ,módfelett felizgatott és megriasztott; volt rá oka, mert az erdőszélen meglátám a hóban a puskáját, egy pávától származó némely tollakat és egy sapkát, mely dolgok segítének megállapítani, hogy a szóban forgó személy Jedediah Tyndal 14 esztendős legény. Ma reggel tudakozódva, megtudám, hogy amint tartottam tőle, eltűnt. Hosszas töprengés után azon következtetésre juték, hogy valamely Nyílás nyitva maradhatott, és Valami átjöve rajta, de nem tudom, mi lehetett, és kérem uraságodat, ha megtalálná a Könyvben ama szavakat, melyekkel újra ki lehet parancsolni, mondja el ezeket... Ámbár nagyon félek, hogy nem egy Valami jöve át, hanem több, tekintettel a nyomok nagy számára. Nem hiszem, hogy valaki is látta volna Őket, magam sem láttam; ezért nem tudom, vajon N. vagy Yogge-Sothoothe vagy Más Szolgáiról van-e szó.

Esedezve kérem, siessen, nehogy ezek a Valamik nagyobb bajokat okozzanak, mivelhogy szemlátomást Vérivók, mint a többiek, és nincs megmondhatója, mikor jönnek elő újfent táplálékot keresni.

Yogge-Sothothe Neblod Zin

Jonathan B.

 

A negyedik levél volt bizonyos tekintetben a legijesztőbb. Az első három döbbent csodálkozást váltott ki Dewartból; de a negyedik görcsös rémületet keltett, nem is szavaival, hanem rejtett összefüggéseivel.

 

New Dunnich, április 7.

 

Nagyra becsült és Szeretett Barátom!

Miközben este alváshoz készülődék, hallám Azt, aki ablakomhoz jött: nevemen szólíta és megfenyegete, hogy keresésemre indul; bátor ember lévén, a sötétben az ablakhoz mentem és kitekinték. Nem látván semmit, kinyitám, és azon nyomban dögletes rothadásszag árada be, melytől visszahőkölék. Ekkor az ablakhoz jöve Valami és megérinté arcomat. Kocsonyás anyagból volt, és érintése undorító, kicsi híján eszméletemet vesztém. Nem is tudom, meddig, kábultan állék, mígnem végül elegendő bátorságot gyűjték, hogy bezárjam az ablakot, és visszabújjak az ágyba. Ám alighogy lefeküdtem, a Ház remegni kezde, és megértém, hogy Az járkál a ház körül; ismét hallám, hogy nevemen szólít, de ezúttal nem válaszolék, halálra váltan töprengvén, hogy mit is tegyek. Előbb N. ama szárnyas szolgái, kik átjöttek az Arab szavak helytelen ejtése folytán maradt nyíláson, most pedig ez a Nagy Valami, ami nem tudom, mi lehet, csupán azt, hogy a Szél Vándora, kinek több neve is vagyon, mint Wiendeego, Ythaka és Loegar, s akit sohasem láttam. Mélyen fel vagyok indulva, attól félek, ha kimegyek a Kövekhez, hogy a Dombokra hívjam Őt, nem N. vagy C. jelenik meg, hanem ez a másik, ki nem evilági hangon ejti ki nevemet. Ha ez történnék, könyörgöm, menjen ki éjjel, és zárja be a kaput, nehogy mások jöjjenek át, kiknek nem szabad emberek között járniuk, mivel hogy a Nagy Öregek gonoszsága túlságosan nagy magunkfajta lények számára, hiszen még az Ős Istenek sem tudták elpusztítani Őket, csupán bezárni azokba a terekbe és mélységekbe, melyekhez a kövek érnek el a Csillagok és a Hold idején. Azt hiszem, Halálos Veszélyben vagyok, minthogy a nevemet hallám azon Éjszaka egy nem evilági Valamitől, és nagyon félek, hogy ütött az órám. Nem olvastam levelét kellő figyelemmel, és rosszul értelmeztem szavait: „Ne hívj Senkit, akit nem lehet visszaküldeni; úgy értem, Senki olyat, aki aztán hívhat valamit ellened, s aki ellen legerősebb varázslataid is hatástalanok. Hívjad mindig a Kisebbeket, hátha a Nagyok nem hajlandók engedni, s hatalmasabbak nálad.” Ám ha hibáztam, esedezve kérem, orvosolja idejében. Igaz híve

N. szolgálatában,

Jonathan B.

 

Dewart sokáig nézte ezeket a leveleket. Világos volt már számára, hogy ükapja démoni ügyekbe keveredett, amelyekbe beavatta a dunwich-i Jonathan Bishopot, anélkül azonban, hogy tanítványát kellőképpen kioktatta volna. A dolog természetét nem értette Dewart, de nagyon tartott tőle, hogy boszorkánysággal és fekete mágiával kapcsolatos. Azokban a levelekben foglalt utalások egyidejűleg oly iszonyatosak és oly hihetetlenek voltak, hogy már-már hajlandó lett volna azt hinni, valamilyen jól kifundált szélhámossághoz tartoznak. Egyetlen, bár meglehetősen unalmas módja volt annak, hogy megtudja az igazat. A Miskatonic Egyetem könyvtára Arkhamban még nyitva van, és átnézheti a helyi lapok évfolyamait, hogy felkutassa, ha lehetséges, bárkinek a nevét, aki különös körülmények között tűnt el vagy halt meg az 1790 és 1815 közötti években, mert ez felelne meg annak az időnek, amikor azok az események végbementek.

Semmi kedve sem volt elmenni, először mert még nem végzett írásai rendezésével, azután mert a feladat, hogy ócska újság-évfolyamokban böngésszen, valóban terhes volt. De nem volt más módja, hogy megtudja azt, amit kíván, elindult hát a könyvtárba, abban a reményben, hogy vacsoraidő előtt befejezi munkáját.

Az 1807-es év újságaiban megtalálta, amit keresett, sokkal többet is, mint amennyit akart. Irtózattal eltelve részletes jegyzéket készített mindarról, amiről tudomást szerzett, s mihelyt hazaért erdei házába, leült a dolgozószobájában, hogy próbálja egybevetni és elemezni a frissen felfedezett adatokat.

Az első Wilbur Corey eltűnése volt. Nemsokára követte a Jedediah Tyndal nevű fiúé. Ezután újabb négy-öt eltűnés következett, amelyeket némi idő választott el egymástól, majd az utolsó Jonathan Bishop eltűnése volt. De Dewart felfedezései nem értek véget ezekkel a sorozatos eltűnésekkel. Még mielőtt Bishop eltűnt volna, előkerült Corey és Tindall, egyik New Plymouth közelében, a másik Kingsport vidékén. Corey holttestét összemarcangolva és széttépve találták meg, a Tyndalén azonban alig volt valami nyom; mindkettő halott volt, de csak kevés ideje halott. Maradványaikat nem találták meg az eltűnésük óta eltelt több hónap alatt. Ezek a felfedezések borzalmas alátámasztást adtak Bishop leveleinek. Mégis, e kiegészítő adatok ellenére, az események távolról sem világosodtak meg, értelmük éppoly homályos maradt, mint azelőtt.

Dewart szüntelenül unokafivérére, Stephen Batesrr gondolt. Bates tudós ember volt, s valóságos tekintély Massachusetts őstörténetében. Mi több, fényt derített néhány, addig kétséges dologra, s nagyon is lehetségesnek látszott, hogy segítséget nyújthatna Dewartnak. Ugyanakkor Dewartnak az volt az érzése, hogy óvatosan kell eljárnia, s a lehető legnagyobb titokban folytatnia kutatásait, anélkül, hogy felébresztené bárki kíváncsiságát. Mikor számot adott magának erről, felmerült benne a kérdés, miért is jutott erre a meggyőződésre, mivel voltaképpen semmi oka sem volt a titkolózásra; de mintha a saját akaratától idegen, magasabb erő kényszerítette volna.

Eltette az újságokban talált esetekről készített jegyzeteit Bishop levelei mellé, s nagyon felzaklatva feküdt ágyba, agyában tovább keresve a magyarázatot az újonnan felfedezett eseményekre.

Talán az évszázaddal előbb megesett dolgokkal való beható foglalkozás okozta furcsa éjszakai álmát. Sohasem álmodott még ehhez hasonlót. Nagy madarakkal álmodott, amelyek emberekkel küzdöttek és széttépték őket, irtózatos madarakkal, amelyek némi groteszk hasonlóságot mutatnak emberi lényekkel; szörnyűséges állatokkal álmodott, s a leggroteszkebb szerepekben látta önmagát. Álmában hol szerpap volt, hol áldozár, különös papi díszbe öltözve; a házból az erdőbe ment, megkerülve a varangyos-denevéres mocsarat, míg végül a toronyhoz ért. Fények villogtak mind a toronyban, mind a dolgozószoba ablakán, kigyúltak és kialudtak, mintha jeladások lettek volna. Azután úgy rémlett neki, hogy a druida kőkörhöz ér, s a torony aljában állva néz a nyílásra, melyet ő maga csinált, és fertelmesen kicsavart latin szavakat kiabál az égre. Hogy háromszor elismétel bizonyos varázsigét, miközben meghatározott ábrákat rajzol a homokba, s nagy zajjal nyomban visszataszító külsejű, rettentő lény jelenik meg, a tetőnyíláson behatol a toronyba s újra kijön a kapun, félrelökve őt, Dewartot, s parancsoló hangon szól hozzá, áldozatot követel tőle, aminek hallatára Dewart a kőkörhöz rohan, Dunwich felé küldve a látogatót, aki el is távozik arrafelé, iszonyú képe eltűnik a fák között. Azt álmodta, hogy ott marad a torony aljában fülelve, és kisvártatva valamit hall, ami kellemes fülének: kiáltozást és sikoltozást az éjszakában. A torony mellett figyel, amíg az a valami újra megjelenik, csápjai között az áldozattal, s eltűnik ott, ahonnan felbukkant a toronyban. Ekkor mély csend ül meg mindent, s ő hazamegy a korábbi úton, és nyugovóra tér.

Mintha különös álmai kimerítették volna, Dewart tovább aludt másnap reggel a szokásosnál. Amikor felébredt és látta, milyen későre jár, kiugrott az ágyból; de alig tette a földre a lábát, visszaesett az ágyra, annyira sajgott a lába. Mivel nem szokta meg, hogy baja legyen a lábával, kíváncsian lehajolt, hogy megvizsgálja, s látta, hogy talpa meglehetősen sebes és dagadt, bokája csupa karcolás és zúzódás, mintha szeder és tövis között járt volna. Elálmélkodott; mégis az volt az érzése, hogy nem kellene. De még inkább meglepődött, amikor ismét lábra állt, s megbizonyosodott arról, hogy bárha fáj, nem is olyan elviselhetetlen.

Némi nehézséggel sikerült harisnyát és cipőt húznia, s így bebiztosítva, úgy érezte, nem esik különösebben nehezére a járás. De hogyan történhetett ez? Rögtön az jutott eszébe, hogy bizonyára álmában járkált. Ez önmagában meghökkentő volt, mert azelőtt ritkán nyilvánult meg nála efféle hajlam. Ráadásul az erdőben kellett járnia, mivel ez az egyetlen magyarázat karcolásaira és sebeire. Lassanként kezdett visszaemlékezni álmára; előbb nem emlékezett rá tisztán, de arra igen, hogy a torony mellett volt. Ezért befejezte az öltözködést és kiment, azzal az elhatározással, hogy amennyire lehetséges, utánanéz, maradt-e valahol nyoma éjszakai kirándulásának.

Eleinte nem talált semmit. Csak a toronyhoz érve pillantotta meg a homokban, a kőkörhöz közel, egy férfi meztelen lábának – kétségtelenül az övének – a lenyomatát. Követte a nyomot, noha halvány volt, a torony belsejébe, s ott, hogy jobban lásson, gyufát gyújtott.

Ennek gyenge fényénél valami mást is látott.

Újabb gyufát gyújtott, és tovább nézte, miközben gondolatai összekuszálódtak a hirtelen riadalomtól, amely elfogta. Amit ott látott, az egy folt volt a lépcső első kőfokán, félig a lépcsőn, félig a homokpadlón; piros, csillogó folt, s mielőtt még ujjával érintette volna, rájött, hogy... vér!

Dewart döbbenten bámulta, ügyet sem vetve a meztelen lábak nyomaira maga körül, s azzal sem törődve, hogy a gyufa elég, és mindjárt az ujjait perzseli. Mikor a gyufa a húsára égett, eldobta. Másikat akart gyújtani, de nem volt mersze. Reszketve elhagyta a tornyot, s odakint a falnak kellett támaszkodnia, nehogy elessék. Megpróbálta valamelyest rendezni gondolatait. Nyilván túlságosan elmerült a múltban, s képzelete betegesen felfokozódott. A torony végül is nyitva van; könnyen lehetséges, hogy egy nyúl vagy más ilyen állat behúzódott oda, s egy menyét megtámadta és megölte; lehetséges, hogy a tetőnyíláson behatolt egy bagoly, s récét vagy valami hasonlót zsákmányolt; de be kellett látnia: a vérfolt túlságosan nagy ahhoz, hogy a két elképzelés közül bármelyik is megállhatná a helyét, azonkívül semmi nyoma tollnak vagy szőrnek, ami okvetlenül maradt volna egy ilyen csata színhelyén.

Némi idő elteltével elszántan bement ismét a toronyba, és újabb gyufát gyújtott. Valamilyen nyomot akart keresni, ami megerősítené feltevését. Nem volt semmi. A küzdelemnek semmi jele, ami a természet egy ilyen hétköznapi tragédiájára utalt volna. Azonban másfajta nyom sem akadt. Csupán az a vérnek tűnő folt, olyan helyen, ahol ilyesminek semmi helye sincs. Dewart próbálta higgadtan nézni, anélkül, hogy ösztönösen összefüggésbe hozná múlt éjszakai rémálmával, mint abban a percben, amikor először megpillantotta. A folt tagadhatatlanul olyan volt, mint amit bizonyos magasságból hullott vér okozott, amely ráadásul röptében hullott alá valamiből. Dewart bosszús volt, amikor be kellett ezt látnia, mert ha már belátta, nem volt kiút, azt is be kellett ismernie, hogy nem tudja megmagyarázni sem ezt, sem az álmát.

Újra kiment, és otthagyta a tornyot, elhaladt a mocsár mellett, és bevette magát az erdőbe, hogy hazatérjen. Megnézte az ágyneműjét, és látta a lepedőn véres bokájának sötét nyomait. Szinte örült volna, ha eléggé megsebezte volna magát ahhoz, hogy ez megmagyarázza a toronyban látott vért, de a legjobb akarattal sem lehetett ilyesmivel magyarázni azt a foltot. Ágyneműt váltott, aztán prózai módon hozzálátott a kávéfőzéshez. Még mindig gondolataiba merült, de főképpen azért, mert kénytelen volt – most először – rádöbbenni, hogy két, homlokegyenest ellentétes óhaj van benne, mintha két természete, két egyénisége volna. Úgy érezte, ideje, hogy Stephen Bates vagy bárki más véget vessen magányának, még ha csak ideiglenesen is. Ám alighogy erre az elhatározásra jutott, kezdte oly rendkívüli hévvel elutasítani, amelyen elcsodálkozott, annyira ellentmondott természetének.

Végül elhatározta, hogy folytatja írásainak rendezését de tartózkodik attól, hogy elolvasson bármit is, ami felcsigázhatja képzeletét, és olyan lidércnyomást okozhat, mint a múlt éjszaka; mire beesteledett, visszanyerte életkedvét, ismét nyugodtnak és elégedettnek érezte magát. Hogy még inkább pihentesse idegeit, bekapcsolta a rádiót, azzal a szándékkal, hogy egy kis zenét hallgat, de ehelyett híreket fogott. Kissé kedvetlenül hallgatta a nemzetközi híreket, amelyek a Saar-vidéki francia problémákról, az Oroszország és Kína kiterjedt vidékeit fenyegető éhínségről és más effajta bajokról számoltak be. Aztán a bemondó rátért a helyi hírekre, közölte, hogy Massachusetts kormányzója beteg, és hogy arkhami telefonjelentés szerint...

Dewart a fülét hegyezte, egész lényével figyelt.

A hír még nem nyert megerősítést, de úgy látszik, Arkhamban eltűnt egy személy. Egy dunwichi lakos bejelentette, hogy Jason Osborne ottani középkorú gazda az elmúlt éjszaka folyamán eltűnt. Azt beszélik, a helybéliek nagy lármát hallottak, amelyre nem találnak magyarázatot. Mr. Osborne nem vagyonos ember és egyedül élt, úgyhogy az emberrablás tényét ki kell zárni.

Ez az eltűnés felizgatta Ambrose Dewartot, s olyan rémülettel töltötte el, hogy a szó szoros értelmében felpattanva karosszékéből, a rádióhoz rohant és elzárta. Aztán mintegy ösztönösen leült, és kétségbeesett levelet írt Stephen Batesnek, hogy szüksége van a társaságára, könyörgött, hogy jöjjön el mindenáron. Mihelyt befejezte a levélírást, elindult a postára, de ahogy a postahivatal felé tartott, minden lépésnél arra ösztökélte valami, hogy ne adja fel a levelet, vegye fontolóra helyzetét, ne siesse el a dolgot.

Nagy fizikai és szellemi erőfeszítésébe került, hogy eljusson Arkhamba, és bedobja a levelet a postaládába, úgyhogy azonnal távozott is onnan.

 

II. Stephen Bates kézirata

 

Ambrose Dewart unokafivérem sürgős hívására megérkeztem az ódon Billington-házba; nem telt el egy hét azóta, hogy megkaptam levelét. Érkezésem pillanatától rengeteg esemény történt; a legprózaibb módon kezdődtek, s olyan körülményekben tetőztek, amelyek e különös beszámoló megírására késztettek, hogy kiegészítsem Ambrose saját kezűleg írt, különféle töredékes feljegyzéseit.

Azt mondtam, hogy az események prózai módon kezdődtek, de ez nem egészen szabatos fogalmazás. Úgy kell mondanom inkább, hogy prózaiak voltak ahhoz képest ami később történt a Billington Erdőben álló ház közelében. Bármennyire epizodikusnak és különállónak tűntek is ezek az események, valójában egyetlen folyamat fontos részei voltak mind, időtől, tértől és helyszíntől függetlenül, amint megállapíthattam. Sajnos eleinte nagyon homályos volt minden. Ámde kezdettől észrevettem unokafivéremben valami szembeötlő kezdődő skizofréniát, vagy amit akkor skizofréniának hittem, jóllehet később már attól tartottam, hogy egészen más és sokkal borzalmasabb dologról van szó.

Ez a kettősség Ambrose személyében nagyon megnehezítette kutatásaimat, mert néha számíthattam baráti együttműködésére, máskor rejtett és fondorlatos ellenséges érzéssel kellett megküzdenem. Ez kezdettől megmutatkozott: az az ember, aki a kétségbeesett levelet írta, most is a segítségemet kérte, és őszintén szüksége volt rá, hogy fényt derítsen egy problémára, amelybe érthetetlen módon belegabalyodott; de az a másik, aki az érkezésemet jelző távirat nyomán Arkhamban várt, hűvös, óvatos és tartózkodó volt: kitartott amellett, hogy nem szorul segítségre, és látogatásom első percétől azon volt, hogy ez ne húzódjék két hétnél tovább, lehetőleg még addig se. Nagyon udvarias, sőt szívélyes volt, de érződött benne valami furcsa titkolózás, ami nem volt összhangban a nekem írt sürgető sorok hangulatával.

– Mikor megkaptam a sürgönyödet, megértettem, hogy a második levelemet nem kaptad kézhez – mondta, mikor az arkhami állomáson üdvözölt.

– Ha másikat is küldtél, azt nem kaptam meg.

Vállat vont, csupán annyit jegyzett meg: azért írta, hogy megnyugtasson első levele után. Ezzel azt akarta sugallni, hogy legyűrte bajait közreműködésem nélkül, de azért örül érkezésemnek, ha nem is a levelében említett sürgős ügy már a fő oka ennek.

Ösztönösen és pszichikailag nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy amit mond, nem egészen igaz. Az volt a benyomásom, hogy valószínűleg hiszi azt, amit beszél, de nem lehettem teljesen biztos ebben. Annyit mondtam csak: örvendek, hogy sürgős problémáját, amelynek ösztönzésére írt nekem, már nem érzi olyan égetőnek. Úgy láttam, ez kedvére van, kissé megnyugodott, és csevegni kezdett, néhány megjegyzést tett Aylesbury Pike vidékének jellegére. Megjegyzései megleptek, nem hittem volna, hogy elegendő időt töltött már Massachusettsben ahhoz, hogy ennyi mindent megtudjon lakóhelye újabb és régi történetéről; ez a vidék, amely jóval régibb Új Anglia sok más lakott területénél, és felkeltette a tudósok érdeklődését, magába foglalja Dunwich félig elnéptelenedett völgyeit, a pusztulás, elkorcsosulás és hanyatlás helyét, és Innsmouth elátkozott városát a tengerparton, ahol a hagyomány szerint mindegyre különös gyilkosságok, érthetetlen eltűnések és más szörnyűségek történtek, ahol az elfajulás jelei mutatkoztak, s gonosz és gyalázatos kultuszokat műveltek; mindezeket inkább elfelejtették, semhogy felkutassák, félve attól, mik kerülhetnének napvilágra, ha olyasmit kutatnak, aminek jobb örökre rejtve maradnia.

Végül a házhoz értünk, s épp olyan jó állapotban találtam, mint amikor utoljára láttam, mintegy két évtizeddel ezelőtt; olyan jó állapotban, ahogy emlékeimben, és már anyám emlékeiben mindig is élt. Ezen a házon nem látszottak az idő vasfogai, ámbár olyan régi és annyi ideig lakatlan volt. Igaz, Ambrose helyrehozta és részben újra bútorozta, noha kívül éppen csak átfestette. Ódon méltóságában áll négy szögletes homlokzati oszlopával és nagy főkapujával, amely pompásan illeszkedik szép architektonikus vonalainak együttesébe. A ház belseje éppoly szép, mint külseje, s Ambrose alig néhány változtatást kockáztatott meg, amelyek kényelmet nyújtanak, de nem bontják meg az összkép harmóniáját.

Mindenfelől az tűnt szemembe, hogy unokafivérem olyasmikkel foglalkozik, amikről említést sem tett nekem bostoni látogatásakor, kevés idővel ezelőtt: főképpen genealógiai kutatásokkal. Egyértelműen erről tanúskodtak a megsárgult iratok a dolgozószobában és a régi könyvek, amelyeket tanulmányozás végett levett a polcokról.

Mikor beléptünk a dolgozószobába, észrevettem a második olyan dolgot, ami nagy súlyt kapott későbbi felfedezéseim során. Láttam, hogy Ambrose önkéntelenül aggodalmas és egyben várakozó pillantást vet az ólompánt-üveges ablakra, amely a dolgozószoba egyik falán nyílik jó magasan; amikor tekintetét elfordította onnan, ismét két ellentétes érzés: megkönnyebbülés és csalódás vegyülékét figyeltem meg rajta. Rendkívül furcsa, szinte rejtelmes volt az egész. Nem szóltam semmit, azt gondoltam, majdcsak eljön a perc, még aznap vagy a következő napokban, amikor Ambrose visszazökken abba a lelkiállapotba, amely arra ösztönözte, hogy írjon nekem.

Ez a perc hamarabb elérkezett, mint képzeltem.

Azzal töltöttük ezt az estét, hogy semmiségekről fecsegtünk, s észrevettem, hogy Ambrose nagyon kimerült, és erőfeszítésébe kerül fennmaradnia. A magam fáradtságára hivatkozva felmentettem őt a házigazda kötelességeitől, és visszavonultam hálószobámba. De cseppet sem éreztem magam fáradtnak, ezért nem is feküdtem le, hanem egy kényelmes karosszékbe ültem, hogy még egy ideig olvassak. Csak amikor a magammal hozott sületlen regény unalma erőt vett rajtam, akkor oltottam el a lámpát, amire hamarabb sor került, mint gondoltam volna, mert nagyon nehezemre esett hozzászokni a meglehetősen kezdetleges világításhoz, amellyel unokafivérem kénytelen volt beérni. Éjfél felé járhatott az idő. Levetkőztem a sötétben, amely nem volt túlságosan sűrű, minthogy a hold bevilágított szobám egyik szögletébe, és fénye halvány derengéssel töltötte meg a helyiséget.

Félig levetkőztem már, amikor rémítő kiáltást hallottam.

Tudtam, hogy csak unokafivérem és én vagyunk a házban tudtam, hogy nem vár senkit. Azonnal világossá vált előttem, hogy mivel nem én kiáltottam, vagy az unokafivérem volt az, vagy ha nem ő, akkor ez a kiáltás valamilyen betolakodótól eredt. Habozás nélkül elhagytam a szobámat, és kiszaladtam az előcsarnokba. Fehér alakot láttam lemenni a lépcsőn, és utánasiettem.

Ebben a pillanatban újra felhangzott a kiáltás, tisztán hallottam; különös, zagyva, lármás rítus volt, valami efféle:

„Ia! Shub-Nigurath! Ia! Nyarlathotep!” Nyomban felismertem a hangot és a kiáltást: unokafivérem volt, és semmi kétség nem fért hozzá, hogy álmában jár. Kíméletesen, de határozottan megfogtam a karját azzal a szándékkal, hogy visszaviszem az ágyába, ám ő váratlan erővel ellenállt. Elengedtem, és követtem; de amikor észrevettem, hogy ki akar menni az éjszakába, ismét megragadtam a karját, és megpróbáltam visszafordítani. Megint nagy erővel állt ellen, meglepő volt, hogy még nem ébredt fel; aztán viaskodtam vele, amíg végül komoly erőfeszítéssel sikerült visszatérítenem, s karjánál fogva felvezettem a lépcsőn, és bevittem a hálószobájába, ahol eléggé engedelmesen ágyba feküdt.

Egyszerre mulattatott és aggasztott is a dolog. Kis ideig az ágya mellett ültem, ez abban a szobában állt, amelyben ükapánk, a népszerűtlen Alijah lakott; attól tartottam, hogy újra felkelhet. Mivel az ablakkal szemben ültem, kinézhettem, amit időről időre meg is tettem; az a furcsa benyomásom támadt, hogy olykor-olykor, szabályos időközönként titokzatos fény ragyog fel a ház ama falával egy vonalba eső régi kőtorony kúpos teteje felől. Nem tudtam megbizonyosodni afelől, vajon nem a kövek valamilyen sajátságos tulajdonsága-e ez a holdfényben, noha jó ideig figyeltem a jelenséget.

Végül kijöttem unokafivérem hálószobájából. Most már teljesen éber voltam, Ambrose-nak ez a kis kalandja még inkább felébresztett. Félig nyitva hagytam az Ambrose-éval egybenyíló hálószobám ajtaját, hátha megint járkál álmában. De nem ismétlődött meg a dolog; viszont hadarni kezdett álmában, és én feszülten hallgattam. Annak, amit mondott, semmi értelme nem volt számomra. Valami arra indított, hogy jegyezzem szavait, és átültem a holdfénybe, hogy ne kelljen lámpát gyújtanom. Amit mondott, jórészt összefüggéstelen volt, nem is lehetett kivenni a szavakat, de néha-néha világos, bizonyos mértékig világos mondatokat ejtett, azazhogy mondatoknak tűntek, bármilyen éles és mesterkélt volt is unokafivérem hangja álmában. Összesen hét ilyen mondatot hallottam, mindegyiket körülbelül öt perc eltelte után, ami alatt összefüggéstelen dolgokat hadart, s közben nyugtalanul hánykolódott ágyán. Tőlem telhető pontossággal jegyeztem ezeket, s utólag elvégeztem a szükséges kiigazításokat, hogy valamelyes értelmet kapjanak. Ezeket a mondatokat mormolta álmában Ambrose unokafivérem:

Hogy Yog-Sothoth felkeljen, nézz a napra, mikor az ötödik házban van, s a Saturnus a harmadikban; aztán húzd meg a tűz pentagramját, közben mondd el háromszor a kilencedik verset, ismételd el azt, amely Mindszentek előestéjén a Valamit kiküldi a Térbe, a Kapun túl, melynek Yog-Sothoth az Őre.

Nála van minden tudás; ő tudja, honnan jönnek az Öregek elmúlt örökkévalóságokból, s ő tudja, hova mennek ki újra.

Múlt, jelen, jövő... Minden egy őbenne.

Billington vádlott azt vallotta, hogy nem okoz semminő lármát, és nincs is része ilyesmiben; ekkor nagy kacagás és hahota támadt, amit szerencséjére egyedül ő hallott.

Ó, ó, a bűz! A bűz! Ai, ai, Nyarlathotep!

Nem halott az, aki örökösen nyugszik, s haláláig különös öröklétekbe halhat.

R’lyehi házában – r’lyehi nagy házában – nyugszik... nem holtan, csak álomban...

Ezt a furcsa halandzsát mély csend követte, s némi idő múltán unokafivérem szabályos lélegzését hallottam, amiből megértettem, hogy végre békés és természetes álomba merült.

A Billington-házban megélt első óráimat ilyenformán különböző ellentétes benyomások töltötték ki. A dolognak folytatása is volt. Miután félretettem frissen letisztázott feljegyzéseimet és ágyba feküdtem, ismét nyitva hagyva az összekötő ajtót, éppen csak elszunnyadtam, amikor fel is riadtam egy ajtócsapódásra, és Ambrose-t pillantottam meg ágyam mellett állva, felém nyújtott kézzel, mint aki fel akar ébreszteni.

– Ambrose! – kiáltottam. – Mi a baj?

Reszketett, és ugyancsak remegő hangon mondta:

– Hallod?

– Mit halljak? – kérdeztem.

– Figyelj csak!

Engedelmeskedtem.

– Mit hallasz?

– A szél zúg a fák között.

Keserű kacajt hallottam.

– „A szél az Ő hangján susog, és a föld az ő szavait mormolja.” A szél! Azt hiszed, csak a szél!

– Csak a szél – feleltem határozottan. – Rosszat álmodtál, Ambrose?

– Nem! Nem!... – válaszolt szorongó hangon. – Ma éjszaka nem... Elkezdődött, de aztán abbamaradt; valami félbeszakította... ami örömmel töltött el.

Tudtam, mi szakította félbe, de nem szóltam semmit.

Leült az ágyra, s kezét gyengéden a vállamra tette.

– Stephen, örülök, hogy itt vagy Ha netalán olyasmit mondanék, ami nincs összhangban ezzel az örömmel, kérlek, ne hederíts rá. Néha úgy rémlik, hogy nem vagyok önmagam.

– Túl sokat dolgoztál.

– Lehet – felemelte a fejét, s a hold halvány világánál láttam, milyen fáradt az arca; újra hallgatózott. – Nem, nem – mondta. – Nem a szél ez a fák között, még csak nem is a szél a csillagok között, valami ennél is távolibb… valami Kívülről, Stephen. Nem hallod?

– Semmit sem hallok – feleltem szelíden –, és talán ha aludni tudnál, te sem hallanál semmit.

– Az álom nem segít – szólt talányosan, oly suttogó hangon, mintha attól félne, hogy egy harmadik meghallhat minket. – Az álom rosszabb.

Kikeltem az ágyból, az ablakhoz mentem, kitártam, és odaszóltam:

– Akkor hát gyere, hallgassuk.

Mellém lépett, és az ablakkeretnek támaszkodott.

– A szél a fák között... semmi más.

Sóhajtott.

– Holnap elmesélem neked... ha bírom.

– Meséld el, amikor akarod . De miért nem most, ha kedvet érzel hozzá?

– Most? – nézett rám vállán keresztül rémült arckifejezéssel. – Most? – ismételte meg rekedten, azután: – Mit csinált Alijah a toronyban? Hogyan folyamodott a kövekhez? Mit hívott le a dombokról vagy az égből? Nem tudom, melyikről a kettő közül. És mi állt lesben és milyen bejáratnál?

Különös kérdéseinek befejeztével kérdőn nézett a szemembe a félsötétben, és fejét csóválva mondta:

– Te nem tudod. Senki sem tudja. De valami történik itt és félek, elárultam istent valamilyen módon, amiről nincs tudomásom.

Ezzel hirtelen sarkon fordult, s egy kurta „Jó éjszakát Stephen”-nel visszament a szobájába, becsukva maga mögött az ajtót.

Néhány percig a megdöbbenéstől szinte bénultan álltam a nyitott ablak előtt. Valóban csak a szél neszezne az erdő felől? Vagy valami más? Unokafivérem különös viselkedése felzaklatott, hajlandó voltam kételkedni saját érzékeimben. És miközben ott álltam, érezve a szél hűvösségét testemen, egyszerre csak növekvő szorongással, a kétségbeesés érzésével felfogtam valami iszonyatosnak, valami rémületesen gonosznak a jelenlétét, ami a házat környező erdőben köröz; valamiét, ami ragacsos és átható, a legundorítóbb, ami csak létezhet az emberi lélek legrejtettebb mélységeiben.

Nem volt az tisztán képzeletbeli dolog: tapintható volt, mert a nyitott ablakon beáramló friss levegőt annak ellentéteként érzékeltem. Az ártalom, a rémség, az irtózat előérzete felhőként árasztotta el a szobát; éreztem, hogy láthatatlan köd ereszkedik rám. Eljöttem az ablaktól, és kiléptem az előcsarnokba: ott is ugyanaz volt; lementem a lépcsőn a sötétben: semmi változás... Az öreg ház minden zugában valami gonosz és rettenetes dolog érződött, minden bizonnyal ez hatott unokafivéremre. Minden erőmre szükség volt, hogy ne hagyjam elhatalmasodni magamban a szorongást és kétségbeesést, s elűzzem a félelmet, amely mintha a környezetből szüremlett volna belém. Valami láthatatlannal folytatott harc volt ez, ami kétszer erősebb egy fizikai ellenfélnél, s hálószobámba visszatérve azon kaptam magam, hogy nem merek elaludni, mert attól félek, hogy álmomban könnyű prédája lehetek annak az alattomos behatásnak, amely igyekszik megfertőzni minden elérhetőt, amint már megfertőzte ezt a régi házat és új lakóját, Ambrose unokafivéremet.

Ezért az éber álom állapotában maradtam, egy keveset aludtam is, de inkább csak pihentem. Körülbelül egy óra elteltével a gonoszság és a szörnyűséges borzalom légköre, amit magam körül éreztem, éppolyan gyorsan eloszlott, mint ahogy keletkezett, de már nem volt kedvem aludni, eléggé pihentnek éreztem magamat, és hajnalban felkeltem, felöltöztem és lementem. Ambrose még nem jött le így alkalmam nyílott szemügyre venni néhányat a dolgozószobában heverő papírok közül.

Különböző természetűek voltak, de egy sem személyes jellegű. Úgy látszott, újsághírek másolatai, amelyek furcsa eseményekre, kiváltképpen Alijah Billingtonnal kapcsolatos ügyekre vonatkoztak; akadt egy részletes beszámoló is valamiről, ami sok évvel azelőtt történt bizonyos „Richard Billingham vagy Bollinham-mel”, akit unokafivérem saját kezű jegyzete „R. Billington”-nak jelöl meg; voltak új keletű lapkivágások két Dunwich környéki eltűnéssel kapcsolatosan, amelyekről már Arkhamba érkezésem előtt olvastam valamit a bostoni újságokban. Csak annyi időm volt, hogy egy futó pillantást vessek erre a szokatlan gyűjteményre, mielőtt meghallottam unokafivérem lépteit; akkor elfordultam a papíroktól, és rászegeztem a szememet.

Okom volt erre, meg akartam figyelni, hogyan viselkedik Ambrose a színes üvegablak előtt. Amint vártam, válla fölött önkéntelen pillantást vetett arrafelé, miközben átjött a szobán. Nem állapíthattam meg azonban, vajon aznap reggel Ambrose az az ember-e, aki Arkhamban fogadott, vagy az unokafivéremhez hasonlóbb másik, aki az elmúlt éjszaka hálószobámban beszélt velem.

– Látom, már felkeltél, Stephen. Azonnal készítek kávét és pirítóst. Kell ott lennie egy néhány napos újságnak. A falusi posta elég rendetlenül működik itt, tudod, s én nem járok be gyakran a városba... és nem lehet megfizetni egy fiút, hogy kijöjjön ilyen messzire... ha ugyan vállalná...

Hirtelen elhallgatott.

– Ha vállalná...? – kérdeztem.

– Hogy kijön ide, tekintettel a ház és az erdő rossz hírére.

– Ahá, értem!

– Tudsz valamit erről?

– Hallottam egyet-mást.

Egy pillanatig még nézett, és az volt az érzésem, küzd sürgető vágyával, hogy elmondja, mitől is fél, de valamilyen titokzatos ok, amelyet én még nem ismerek, visszatartja.

Szó nélkül megfordult, és elhagyta a szobát.

Semmi érdeklődést nem éreztem pillanatnyilag sem a néhány napos” újság, sem az ott heverő dokumentumok és papírok iránt; egész figyelmemet a színes üvegablakra irányítottam. Valamilyen okból unokafivérem félt ettől az ablaktól, és kedvét is lelte benne, jobban mondva lényének egyik fele félt tőle, míg a másiknak örömére szolgált. Ésszerű gondolatnak látszott, hogy Ambrose unokafivéremnek az a fele, amely fél az ablaktól, ugyanaz, amely az elmúlt éjszaka megmutatkozott a hálószobámban, a másik pedig az, amely álmában a látott furcsaságokra sarkallja. Megvizsgáltam az ablakot különböző szögekből. Az ábra koncentrikus körökből és sugarakból áll; az ólompántokkal összefogott, gyengéd pasztellszínű üvegek, egy átlátszó fehér üveggel középen, teljes egységet alkotnak. Semmi ilyen vagy hasonló nincs tudomásom szerint az európai és amerikai székesegyházak üvegablakain, sem ami a rajzot, sem ami a színezést illeti, mert a színek egymásba látszanak olvadni a kék, sárga, zöld és égszínkék tónusok minden különbsége ellenére; a színezés egészen halvány a kör külső részén, és rendkívül sötét, szinte fekete a középponti „szem”, a színtelen üveg mellett. Mintha a szín kiáradt volna a sötét középpontból, és befátyolozta volna a széleket, oly csodálatosan egybefolyik minden árnyalat. Ha az ember figyelmesen nézi, ezek a körök forogni látszanak, ami a lehető legfurcsább érzést kelti.

De ez nem zavarhatta meg unokafivéremet. Ambrose kétségtelenül éppoly gyorsan felmérte volna a dolgot, mint én, arra a következtetésre jutva, hogy érzéki csalódás ez, semmi más. Tovább néztem az üvegablakot, azt fontolgatva, mennyi szellem és ügyesség kellett a kigondolásához és kivitelezéséhez, s nemsokára különös nyugtalanság fogott el. Úgy rémlett, hogy az üvegek és ólompántok között egy arc rajzolódik ki.

Rögtön tisztában voltam azzal, hogy ez nem eredhet a fények játékából, minthogy az ablak nyugatra néz, s ebben az órában árnyékban van, az egész ház fekszik közte és a nap között, s odakint nincs semmi; hamar megbizonyosodhattam erről: felmásztam egy szekrényre, és kinéztem az átlátszó körön, amelyen beáradt a fény. Eltökélten az ablakra szegeztem szememet, de nem láttam semmi rendkívülit, képtelen voltam valami kézzelfoghatót felfedezni; kétségtelenül volt azonban valami szuggesztív ebben az ablakban, és elhatároztam, hogy jobban megvizsgálom.

Ebben a pillanatban unokafivérem szólított a konyhából, bejelentve hogy kész a reggeli, s otthagytam az ablakot, abban a tudatban, hogy jócskán lesz időm bevégezni bármilyen kutatást, amibe belekezdenék, mert nem szándékoztam visszatérni Bostonba, amíg ki nem derítem, mi az ami Ambrose-t ennyire felzaklatta, s amit most, hogy itt vagyok, nem akar, vagy nem tud megvallani.

– Látom, összeszedtél mindenféle történetet Alijah Billingtonról – jegyeztem meg nyomatékosan, amikor asztalhoz ültem.

Unokafivérem rábólintott.

– Ismered már genealógiai és régészeti kutatásaimat. Hozzájárulhatnál valamivel?

– A családunkat illetően?

– Igen.

– Tartok tőle, hogy nem. Talán azok a papírok adnának valamilyen ötletet. Zavarna, ha beléjük kukkantanék?

Habozott. Világos volt, hogy zavarná, de világos volt az is, hogy nem akarja megtagadni tőlem az engedélyt, hogy megnézzek valamit, amit már láttam, ámbár nem tudhatja, mit olvastam el, és mit nem.

– Ó, tekints csak beléjük, ha kedved tartja – felelte vállat vonva. – Én nem sokra mentem velük. – Kortyolgatott kávéjából, s közben tűnődve nézett rám. – Őszintén szólva, Stephen, úgy belebonyolódtam ebbe az ügybe, hogy nem látom se fülét, se farkát... Mégis az az érzésem, hogy tudtomon kívül furcsa és borzasztó dolgok mennek itt végbe, amiket el lehetne kerülni, ha az ember tudná, hogyan.

– Milyen dolgok?

– Nem tudom.

– Rejtélyekben beszélsz, Ambrose.

– Igen! – válaszolta szinte kiabálva. – Rejtély az egész... rejtélyek szövedéke, és nem találom sem az elejét, sem a végét! Azt hittem, Alijah-val kezdődött, de már nem hiszem. Azt sem tudom, hogyan végződik majd.

– Ezért hívtál? – kérdeztem boldogan, hogy újra az az unokatestvér ül előttem, aki az elmúlt éjszaka a hálószobámban beszélt velem.

Megfeledkezett a reggelijéről, és beszélni kezdett. Áradt belőle a szó, ahogy elmesélt mindent, ami megérkezése óta történt; de nem beszélt gyanújáról, meg is jegyezte, hogy ennek nincs helye egy tisztán tényszerű beszámolóban. Összefoglalta, jobban mondva részletezte a tényeket, amelyekről a papírokból értesült, beszélt Laban naplójáról, az újságcikkekről, amelyek hírt adtak Alijah és az arkhamiak összekülönbözéseiről több mint egy évszázaddal ezelőtt, Ward Phillips tiszteletes írásairól stb., stb.; azzal végezte, hogy el kellene olvasnom mindezeket, hogy épp– oly alaposan tájékozódjam a dolog felől, mint ő. Valóban rejtély volt ez, ahogy ő mondta; de akárcsak ő, magam is úgy éreztem, hogy egy roppant fejtörő elemeire leltem, és hogy mindegyik ebbe illeszkedik bele, bármily kevés összefüggés mutatkozzék is közöttük eleinte. És minden újabb tény, amit előadott, egyre inkább meggyőzött arról, hogy Ambrose unokafivérem valamilyen átkozott csapdába esett. Próbáltam némiképpen megnyugtatni, és rávettem, hogy fejezze be reggelijét, és ne áldozza minden idejét erre az ügyre, nehogy leküzdhetetlen rögeszmévé váljék.

Reggeli után elmerültem feladatomban, hogy végigolvassam mindazt, amit Ambrose talált vagy feljegyzett, abban a sorrendben, ahogy ő rábukkant. Több mint egy órámba került, hogy elolvassam a különböző iratokat és dokumentumokat, amiket unokafivérem elém tett, s ugyanannyiba, hogy megemésszem az olvasottakat. Valóban „rejtélyek szövedéke” volt ez, ahogy Ambrose mondta, de bizonyos általános következtetéseket lehetett levonni az iratokban és jegyzetekben foglalt különös és látszólag össze nem tartozó tényekből.

Az első világosan megmutatkozó tény az volt, hogy Alijah Billington (és talán előtte már Richard Billington, vagy inkább Richard Billington és utána Alijah?) valami titokzatos dologra adta a fejét, aminek természetét nem tudtam megállapítani a rendelkezésünkre álló dokumentumokból. Lehetségesnek látszott, hogy gonosz, kártékony dologról van szó; de amikor elfogadtam ezt, számításba kellett vennem a faragatlan tanúk babonásságát, a rágalmazó pletykát s az ismételt szóbeszédeket és legendákat, amelyek mértéktelenül felnagyíthatták a legköznapibb eseményt is. A szóbeszédek és legendák arra vallottak, hogy Alijah Billingtont kevéssé vagy cseppet sem szerették, és nagyon féltek tőle, kiváltképpen bizonyos „lárma” miatt, amit éj idején hallottak az erdejéből, és amit ő nem volt hajlandó tisztázni. Viszont Ward Phillips tiszteletes, a kritikus John Druven és feltehetően az Alijah Billingtonhoz ellátogató trió harmadik tagja is, Deliverance Westripp, nem volt faragatlan tuskó. Legalább kettő közülük szilárdan hitte, hogy az ügy, amibe Alijah Billington keveredett, ártalmas jellegű.

De milyen bizonyítékok voltak Alijah ellen ennek igazolására? Fölöttébb homályosak voltak, és néhány szóban össze lehetett foglalni ezeket: „kiáltozáshoz” vagy „valamilyen lény jajgatásához hasonló, megmagyarázhatatlan lárma” hallatszott a Billington-házat környező erdőből. Billington fő vádlója, John Druven eltűnt a környéken történt más eltűnésekre emlékeztető körülmények között holtteste is úgy került elő, mint a többieké. Vagyis eltűntek különböző személyek, akiknek holtteste sok idő elteltével került elő, és minden arra mutatott, hogy haláluk kevéssel holttestük felfedezése előtt következett be. Sohasem sikerült megmagyarázni, hol voltak az eltűnések és felbukkanásuk között eltelt hetek, sőt néha hónapok alatt. Druven írást hagyott hátra, melyben azt sugallja, hogy Alijah „tett valamit” a három látogatójának felszolgált ételbe, nemcsak azért, hogy meglopja emlékezetüket, de azért is, hogy kényszerítse Druvent, térjen vissza hozzá, vagy legalábbis fossza meg ellenálló erejétől esetleges parancsaival szemben. Ez természetesen arra engedett következtetni, hogy a trió látott valamit. Ám ez nem volt törvényesen elfogadható bizonyíték.

Íme, az Alijah Billington-ügy állása Alijah életében. De a múlt– és jelenbeli tények, sejtelmek és gyanúk találkozásából kialakult kép nagyon elütött attól, amelyet Alijah Billington festett magáról heves tiltakozásaival és kissé pimasz kihívásával, amikkel ártatlanságát bizonygatta, és igyekezett elhárítani Druven és mások vádjait. Jóllehet nem volt semmi, ami határozottan Alijah ellen szólt volna, a tények kapcsolódása riasztó, sőt döbbenetes volt. Az elsők és a legfrissebbek között eltelt időszak figyelmen kívül hagyásával összefüggőnek látszó mozzanatok némi nyugtalanságot és növekvő rossz érzést keltettek, mert igazán gyűlöletes dolgokat sugalltak.

Az első ilyen tény Alijah Billington tulajdon szavaiban bukkant fel, amikor kikezdte John Druven bírálatát Ward Phillips tiszteletes Csodálatos Események Új Anglia Kánaán-jában című könyvéről, és azt írta: „...vannak dolgok az életben, amiket jobb békében hagyni, és egyáltalán távol tartani a közönségtől.” Alijah Billington kétségtelenül tudta, mit ír, ahogy Ward Phillips tiszteletes fogalmazott válaszában. Ha pedig így áll a dolog, akkor a gyermek Laban idevágó naplójegyzetei nagy jelentőséget nyernek. Ebből a naplóból ki lehetett hámozni, hogy valóban történt valami az erdőben Alijah Billington közreműködésével. Elképzelhetetlen, hogy csempészet lett volna, ahogy Ambrose unokafivérem gondolta, mert képtelenség, hogy a csempészést olyan „lármával” kísérték volna, amilyenről az arkhami újságokban és a kisfiú naplójában olvashatunk. Nem, valami sokkal hihetetlenebb dolog volt az, s meggondolkoztató és hátborzongató párhuzam mutatkozik a gyermek egyik feljegyzése és aközött, amit én magam még nem is huszonnégy órával ezelőtt hallottam. A gyermek azt írja, hogy indián pajtását, Quamist térden állva találta, amint „hangosan mondott valamit a maga nyelvén, amelyet én nem értek... valahogy úgy hangzott, hogy Narlato vagy Narlotep. Az elmúlt éjszaka folyamán unokafivérem hangjára ébredtem fel, aki azt kiáltotta álmában: „Ai Nyarlathotep”. A legcsekélyebb kétségem sem volt aziránt hogy az indián ugyanazokat a szavakat mondta, mint unokafivérem.

Az indián magatartása imádásra vallott, de el kell ismerni, hogy a bennszülöttek imádnak bármit, amit nem érnek fel ésszel; egyformán érvényes ez az amerikai indiánokra és az afrikai négerekre, akik sok helyen fonográfot imádtak, mivel ez a gép meghaladta korlátolt értelmüket.

Egyéb is eszembe ötlött, miközben Laban naplóján tűnődtem. Úgy tűnt, hogy a kitépett lapok megfelelnek annak az időszaknak, amikor a három kutató meglátogatta Alijah Billingtont. Ha így van, vajon a fiú feljegyzett valamit, ami segíthetett volna felderíteni a történteket? Vajon az apa megtalálta és megsemmisítette a gyermek füzetének megfelelő lapjait? A leglogikusabb az lett volna persze, hogy az egész füzetet semmisítse meg. Ha valóban gonosz üzelmekbe keveredett az erdőben, az, amit fia írt, bajba sodorhatta. A legfontosabb epizódok azonban a kiszakított lapok után történtek. Talán Alijah csak a veszedelmes lapokat semmisítette meg, arra gondolt, hogy az, amit fia korábban írt, semmiképpen sem szolgálhat bizonyítékul, s visszaadva a füzetet a gyermeknek, meghagyta neki, hogy ne írjon többet azokról a dolgokról. Ez látszott a legvalószínűbbnek, és megmagyarázta azt, hogy a füzet megmaradt, és Ambrose unokafivérem megtalálhatta, minthogy leglényegesebb részeit csak azután írta a fiú, hogy apja kitépte a neki nem tetsző lapokat.

De az egymáshoz fűződő tények közül a legmeghökkentőbb abból a különös dokumentumból vett idézetben rejlett, amelynek címe: Az Ártalmas Bűbájosságokról, miket Új Angliában nem Ember Formájú Démonok vittek végbe. „Amint mondják, bizonyos Richard Billington, egyfelől Gonosz Könyvekből, másfelől a vad indiánok egy öreg Varázslójától oktatást nyervén... az erdőben Kövekből nagy Kört rakott honnan is az Ördöghöz fohászkoda, és bizonyos Mágiás Rítusokat énekele, miket a Szentírás kárhoztat... nagy Félelmet árula el Valamitől, amit ő az Éjszakai Égből hívott alá. A mondott esztendőben hét gyilkosság történt a Richard Billington Köveihez közeli erdőben...” Ez a passzus két nyilvánvaló okból is rendkívül gondolatébresztő volt. Richard Billington mintegy két évszázaddal ezelőtt élt. Ám az időbeli távolság ellenére hasonló események mentek végbe ebben a korban és az Alijah Billingtonéban, valamint Alijah Billington korában és a jelenben. Volt „kőkör” Alijah idejében, és voltak rejtélyes gyilkosságok is. Létezik még kőkör, és újrakezdődött az, ami gyilkosságsorozatnak látszik. Nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen párhuzamok egyszerű véletlenek lehetnének. Ám ha elutasítjuk a véletlent, hova lyukadunk ki?

Itt voltak még Alijah Billington hátrahagyott utasításai is, aki azt rendelte Ambrose Dewartnak és bármely örökösének, hogy „ne hívja a dombokra”. Párhuzamképpen ott a „Valami, amit ő az Éjszakai Égből hívott alá”, s amitől Richard Billington annyira félt. Ha nem tekintjük ezt véletlennek, nagyon meggondolkoztató. De van egy kulcsa a dolognak: bármily érthetetlenek is Alijah hátrahagyott utasításai, jelezte, hogy ezek „értelmét megtalálja a Billington Erdőben fekvő és Billington Ház néven ismert kúriában hagyott könyvekben”, vagyis e falak között, feltehetően éppen ebben a dolgozószobában.

A probléma módfelett próbára tette hiszékenységemet. Ha ténynek fogadjuk el, hogy Alijah Billington olyasmibe keveredett, amiről nem volt szabad tudnia senkinek az indián Quamison kívül, elfogadhatjuk azt is, hogy valamilyen módon eltette láb alól John Druvent. Ebben az esetben praktikái bizonyára törvényellenesek voltak; ugyanakkor Druven halálának módja joggal gyanút kelthetett nemcsak Alijah, de módszerei tekintetében is; minthogy eltűnése és halála tökéletes egyezést mutatott a Dunwich környékén történt gyilkosságokkal. Ha elfogadjuk mint alapvető tényt, hogy Alijah tette el Druvent láb alól, ebből logikusan adódik, hogy valami köze volt a többi gyilkossághoz is, mivel valamennyi egy sémát követett.

De ha továbbhaladunk ezen az úton, kénytelenek vagyunk újabb és újabb dolgokat elfogadni, s egyre nagyobb engedményeink úgy megszédítenek, hogy ha nem akarunk belezavarodni, el kell vetnünk mindent, amit addig hittünk, hogy elölről kezdjük.

Ha Richard Billington valóban lehívott „Valamit” éjszaka az égből, mi volt az? A tudomány nem ismer semmi hasonlót, hacsak nem fogadjuk el azt, hogy a kihalt szárnyas ősgyíkokhoz hasonló valami létezhetett még alig két évszázaddal ezelőtt. Ám ez kevésbé valószínűnek látszik más magyarázatoknál; a tudomány nem beszél semmi más repülő „valamiről”. Igaz, senki sem írta, hogy az a „valami” repülne. Hogyan jött hát az égből, ha nem repül?

Egyre zavartabban ráztam a fejemet, és unokafivérem aki ebben a pillanatban lépett be, kissé erőltetett mosollyal kérdezte:

– Számodra is túl bonyolult ez, Stephen?

– Valóban. De Alijah utasításai jelzik, hogy a dolog kulcsa az itt levő könyvekben rejlik. Átnézted ezeket?

– Milyen könyvekben, Stephen? Egy árva nyom sincs, amelyen elindulhatnánk. Lehetetlen mindent elolvasni.

– Nem értek egyet veled. Több nyom is van. Nyarlathotep vagy Narlatop, akárhogy is írják. Yoh-Sotot vagy Yog-Sothoth... Ezek a szavak előfordulnak Laban naplójában, ezeket mondta Mrs. Bishop, szerepelnek Jonathan Bishop

leveleiben, s vannak ezekben a levelekben más utalások is, amelyeket megpróbálhatnánk felkutatni ezekben a régi könyvekben.

Figyelmemet ismét Bishop leveleire irányítottam; ezeket Ambrose kiegészítette a maga jegyzeteivel arra vonatkozólag, amit az arkhami újságokban talált azoknak a haláláról, akikről Jonathan Bishop írt. Oly megdöbbentő párhuzam mutatkozott ebben is, hogy nem volt bátorságom jelezni Ambrose-nak, mivel nagyon megrendültnek és aggodalmasnak látszott; de nem lehetett nem észrevennem, hogy amint a kellemetlenkedők, akik kémkedtek Jonathan Bishop után, eltűntek, és holttestük csak később került elő, ugyanez lett a sorsa John Druvennek is, aki Alijah Billington ügyeibe ütötte az orrát. Bármit gondoljunk is ezeknek az eseményeknek a valószínűtlenségéről, tagadhatatlan, hogy azok, akiket Jonathan Bishop említett, valóban eltűntek, hiszen megjelent az újságokban, és mindenki olvashatta.

– Így hát – szólt Ambrose unokafivérem, amikor újra felnéztem –, azt sem tudnánk, hol kezdjünk hozzá. Ezek a könyvek mind régiek, és sok közülük nehezen olvasható. Némelyik, azt hiszem, bekötött kézirat.

– Nem számít. Van időnk bőven. Nem muszáj ma a végére járnunk.

Mintha megkönnyebbült volna ennek hallatára, s készült folytatni a beszélgetést, amikor hallottuk, hogy valaki kopogtat odakint a főkapun, s ő kiment kaput nyitni. Füleltem: hallottam, hogy betessékel valakit, és siettem elrejteni az írásokat és dokumentumokat, amelyeket éppen olvastam. De nem vezette be a dolgozószobába látogatóit, mert ketten voltak; fél óra múlva újra a kapuhoz kísérte őket, s miután távoztak, visszajött a dolgozószobába.

– Két tiszt volt a megyei rendőrségtől – közölte. – A Dunwich környékén történt halálesetek, helyesebben eltűnések ügyében nyomoznak. Szörnyű dolog, mondhatom, és ha mindegyik úgy kerül majd elő, mint az első, ez olyasmi lesz, amit soha senki nem felejt el errefelé.

Megjegyeztem, hogy Dunwich hírhedt pusztuló vidék.

– De miért jöttek hozzád, Ambrose?

– Úgy látszik, néhány dunwichi azt vallotta, lármát (úgy mondta, kiáltásokat) hallott, és mivel nem vagyunk messze attól a helytől, ahol Osborne eltűnt, gondolták, talán én is hallhattam valamit.

– De nem hallottál semmit, ugye?

– Nem, semmit.

Ezek szerint nem tűnt fel neki a baljós egyezés múlt és jelen között, vagy ha feltűnt, nem mutatta ki. Nem láttam célszerűnek, hogy felhívjam erre a figyelmét, és más tárgyra tértem át. Azt mondtam, félretettem a papírokat, és ajánlottam, sétáljunk egyet ebéd előtt; gondoltam, a friss levegő jót tesz neki. Meglehetős sietséggel beleegyezett.

Így hát elindultunk. Eléggé erős szél támadt nemsokára, amely már a tél közeledtét hirdette; az öreg fákról tömegével hulltak a levelek, s ezeket a példányokat nézve, némi rossz érzéssel gondoltam arra, milyen tiszteletben részesítették a régi druidák a fákat. Ám ez csak futó érzés volt, bizonnyal az okozta, hogy annyira foglalkoztatott a kerek tornyot övező kőkör; ezt a „sétát” is azért javasoltam, mert szerettem volna lehetőleg eljutni a toronyhoz unokafivérem társaságában.

Szántszándékkal tekervényes utat választottam, elkerülve a torony és a ház között fekvő mocsaras területet, hogy dél felől érjünk a toronyhoz, a Miskatonic egykori mellékvizének kiszáradt medrét követve. Unokafivérem időnként észrevételeket tett a fák régiségére, s ismételten megjegyezte, hogy sehol sem látszanak fejsze– vagy fűrésznyomok. Nem tudtam eldönteni, vajon hangjában büszkeség vagy csodálkozás cseng-e. A magam részéről megjegyeztem, hogy az öreg tölgyek valamelyes kapcsolatot sejtetnek a druida fákkal, s ő vizslató arckifejezéssel nézett rám. Mit tudok én a druidákról, kérdezte. Azt feleltem, hogy viszonylag keveset. Azután azt akarta tudni gondolom-e, hogy lehetett valamilyen alapvető kapcsolat régi vallások vagy vallási hiedelmek és a druidák között. Nem gondolkoztam még ezen, mondtam. Persze minden mítosz alapjában hasonló, mindegyiknek van valami köze az ismeretlen keltette félelemhez és kíváncsisághoz, s mindnyájaink természetében van valami a mitológusból; de különbséget kell tenni a mítoszokban való hit és a vallási hiedelmek közt, amint különbség van babonák és legendák, etikai és morális hitek és elvek között. Mindezekre nem válaszolt semmit.

Csendben ballagtunk egy ideig, aztán rendkívül furcsa dohog történt. Akkor esett meg, amikor a Miskatonic mellékvizének kiszáradt medréhez értünk.

– Ó – mondta kissé rekedt hangon, amely nagyon elütött megszokott hangjától. – Itt vagyunk a Misquamacusnál.

– Minél? – kérdeztem, és meghökkenve néztem rá.

Ő különös arckifejezéssel tekintett rám, aztán dadogni kezdett.

– M... mi? M... mit mondtam, Stephen?

– Nem hallottam jól: hogy nevezted ezt a patakot?

Megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs, hogy hívják.

– De az imént mondtad a nevét.

– Én? Képtelenség. Soha nem is hallottam.

Valóban meglepettnek és kissé ingerültnek látszott, ezért nem is feszegettem a dolgot. Azt mondtam, talán nem jól hallottam, vagy a képzeletem játszott velem. Mégis biztos voltam benne, hogy nevén nevezte a patakot, amely valaha itt folyt; ez a név szerfölött hasonlított – ha nem ugyanaz volt – a wampanaugok „öreg varázslójáéhoz”, a régi „bölcséhez”, aki állítólag legyőzte végül és elzárta a Valamit, ami annyira terhére volt Richard Billingtonnak.

Az eset nagyon kellemetlenül érintett. Gyanítottam már, hogy a baj, amibe unokafivérem került, jóval súlyosabb, mint ő vagy én feltételezhettük volna. E látszólag véletlen ráérzés természete még fokozta ezt a sejtelmet, és mély meggyőződéssé változtatta. Ámde haladéktalanul meg kellett jobban is erősítenem gyanúmat.

Nem váltottunk több szót, továbbmentünk a kiszáradt patakmeder mellett, s az erdőből kijutva oda értünk, ahol a torony áll egy kavicsos-homokos szigeten, a körülötte emelkedő kőkörrel. Unokafivérem „druida” kövekként emlegette ezeket, de első pillantásra láttam, hogy nem azok, mert semmi sincs rajtuk például a stonehenge-i maradványok szembeötlő rajzainak jellegzetességeiből. A kőkör, amely eléggé megrongálódott immár, nyilván az évek hatására, félreismerhetetlenül emberi kéz alkotása volt azonban, s úgy tűnt, inkább csak azért rakták oda, hogy a tornyot övezze, mintsem valamilyen meghatározott célból.

Nos, én elég gyakran láttam és tanulmányoztam ezt a tornyot azelőtt, de amikor beléptem a töredezett kőkörbe, az volt az érzésem, hogy ez az első látogatásom ezen a helyen. Részben annak tulajdonítható ez, hogy átrágtam magam az Ambrose által összegyűjtött dokumentumokon és feljegyzéseken, de részben bizonyos hangulatváltozásnak is. Addig a torony múlt idők ódon emlékének hatását keltette bennem, de most az volt a meggyőződésem, hogy olyasvalami, ami kívül áll az időn; rettenetesen vészesnek és ártalmasnak tűnt, sőt mintha fertelmes rothadásszagot is éreztem volna ebben a visszataszító együttesben.

Ennek ellenére közelebb mentem, és elhatároztam, hogy úgy veszem szemügyre, mintha egészen új volna számomra. (Az is volt, a benyomást tekintve, amelyet most gyakorolt rám.) Jól ismertem a kövek formáját, de meg akartam őket vizsgálni belülről, valamint tanulmányozni a kőlépcső fokaiba vésett ábrákat, s az újabb keletű, nagy kőtömb ábráit is, amelyet unokafivérem távolított el a tetőből. Rögtön észrevettem, hogy a lépcső ábrája ugyanaz kicsinyben, mint a dolgozószoba színes ablakáé unokafivérem házában. Ugyanakkor a helyéről eltávolított kő ábrája furcsa módon ellentétes ezzel, ahogy például a csillag ellentétes a körrel. Éppen készültem jobban megfigyelni az említett ábra hasonlóságát, amikor unokafivérem megjelent a bejáratnál, s a hangjában valami arra intett, hogy jobb lesz hallgatnom.

– Találtál valamit?

Nemcsak megváltozott hangszíne volt az, hanem az ellenségesség; is, ami mintegy egész lényéből áradt. Nyomban kitaláltam, hogy unokafivérem megint az az ember, aki elém jött az arkhami állomásra, és oly világosan értésemre adta, hogy szeretné, ha minél előbb visszatérnék Bostonba. Nem térhettem ki a gondolat elől amely azonnal felötlött bennem: mennyire befolyásolja jellemét a torony közelsége? De nem szóltam semmit, sem arról, amit gondoltam, sem arról, amit az imént felfedeztem, beértem egy megjegyzéssel, hogy a torony nagyon réginek látszik, az ábrák nagyon kezdetlegesek, és „híján vannak minden jelentésnek”. Noha tekintete komoran szegeződött rám jó ideig, elégedettnek tűnt és kiment, ridegen odavetve, hogy ideje hazatérnünk, mert nemsokára ebédidő lesz, és még el kell készítenie az ebédet.

Azonnal eleget tettem kívánságának, és elindultunk hazafelé; útközben jókedvűen csevegni kezdtem a konyhaművészetben való jártasságáról, s javasoltam, szerezzen egy jó szakácsot, hogy mentesüljön egy olyan feladattól, amely bármilyen kellemes legyen is ideig-óráig, utóbb óhatatlanul lehangolóvá és terhessé válik számára; végül amikor a házhoz értünk, azt mondtam, menjünk ebédelni Arkhamba, ahol jó vendéglők vannak.

Készséggel beleegyezett, ami némiképpen meglepett, s kevéssel később Aylesbury Pike országútján a régi város felé igyekeztünk. Arra számítottam, hogy az első kínálkozó alkalommal elválok unokafivéremtől, és ellátogatok a Miskatonic Egyetem könyvtárába, hogy lehetőleg utánanézzek, mennyire megbízhatóak az Alijah Billington tevékenységére vonatkozó adatok, amelyeket unokafivérem a helybeli lapokból szedett össze.

Alkalom hamarabb kínálkozott, mint reméltem, mert alig fejeztük be az ebédet, Ambrose-nak eszébe jutott hogy el kell intéznie egyet-mást. Hívott, hogy kísérjem el, de én elhárítottam azzal, hogy szeretnék bemenni az egyetemre, és üdvözölni Armitage Harper doktort, akivel tavaly ismerkedtem meg egy Bostonban rendezett tudományos összejövetelen; miután tisztáztuk, hogy Ambrose egy óra hosszat lesz elfoglalva, megegyeztem vele, hogy egy óra múlva találkozunk a College Streeten, a tér mellett.

Harper doktor irodája a könyvtárépület második emeletén van, ott fogadja a könyvbarátokat és Massachusetts történetének szakértőit; ebben a témakörben igazi tekintély Előkelő megjelenésű úriember, aki jól bírja hatvan-egynéhány esztendejét. Noha csak egyszer-kétszer beszélt vele életében, utoljára körülbelül egy évvel ezelőtt, rövid tétovázás után rám ismert, és úgy látszott, örül a viszontlátásnak.

– Mi hozta Arkhamba, Mr. Bates? – kérdezte hátravetve magát székében.

Azt feleltem, hogy látogatóban vagyok Ambrose Dewart unokafivéremnél; de úgy vettem észre, ez a név nem mond neki semmit ezért hozzátettem, hogy unokafivérem a Billington-birtok örököse, s hogy ezzel a látogatással kapcsolatban bátorkodom tanácsát kérni.

– Billington nagyon régi név ezen a vidéken – szólt kissé szárazon Harper doktor.

Azt válaszoltam, hogy valóban annak bizonyul, de úgy látszik, senki sem hajlandó beszélni róla, s attól tartok, hogy nem éppen tiszteletre méltó emléket hagyott maga után.

– Azt hiszem, a Billingtonok nemesi származásúak. A címerük bizonyára ott van valahol az abroszukon.

Kétségtelenül nemesi származásúak, ezt magam is tudtam. Megkérdeztem Harper doktortól, mit mondhatna Richard vágy Alilah Billingtonról.

Az öregúr elmosolyodott, félig lehunyva fürkésző tekintetű, apró szemét.

– Vannak utalások Richardra bizonyos könyvekben, mellesleg szólva, nem valami hízelgők. Ami Alijah-t illeti, mindaz, amit tudunk róla, a korabeli újsághírekben található.

Ez nem elégített ki túlságosan, ami az arcomról is alighanem lerítt.

– De mindezt bizonyára ön is tudja – jegyezte meg.

Azt feleltem, hogy tényleg tudomást szereztem mindenről, amit erről a két emberről írtak; hozzáfűztem, hogy feltűnt a hasonlóság a Richard és az Alijah idejében törtért események között. Úgy rémlik, mindketten olyan üzelmekre adták a fejüket, amelyekről ugyan nem bizonyosodott be, hogy törvényellenesek, de legalábbis szerfölött gyanúsak.

Harper doktor elkomolyodott. Néhány percig hallgatott, s némasága elárulta, hogy a beszéd és a hallgatás vágya küzd benne. De végül beszélni kezdett, jóllehet nagyon megválogatva szavait. Igen, ismeri a Billingtonokról és a Billington Erdőről szóló legendákat; Massachusetts történetének fontos részét alkotják ezek, s meglehetősen emlékeztetnek a boszorkányság korára. A legendáknak, úgy látszik, némi alapja is volt, ámbár az időbeli távolság folytán lehetetlen volna megmondani, mennyi igazság volt azokban a groteszk legendákban, amelyek régmúlt évekből maradtak ránk. Tény azonban, hogy Richard Billingtont a maga korában varázslónak és boszorkánymesternek tartották, s Alijah Billingtonról az a hír járta, hogy erdeiben éjjel sötét kísérleteket folytat. Nem meglepő tehát, hogy alakjuk és tevékenységük köré legendák szövődtek, amelyek rémítő, groteszk és hihetetlen formát öltöttek, s bajos volna ma már megtudni, mennyi volt ezekben az igazság.

Vitathatatlan, szögezte le mégis, hogy mindkét Billington „valami” rejtelmessel foglalkozott, de nehéz megállapítani több mint egy évszázad múltán, hogy az boszorkánysággal volt-e kapcsolatos, vagy sem; kapcsolódhatott vagy sem bizonyos rítusokhoz is, amelyek – neki Harpernek bizonyítékai vannak erre – fennmaradtak a vidék távoli erdőiben, például Dunwich és Innsmouth környékén; jellegük szerint egy nagyon-nagyon régi és különös faj rítusai voltak ezek, mert semmi sem vall arra, hogy az embertől származnának, hacsak nem hozzuk őket kapcsolatba valamiképpen a druidák rítusaival, akik fákban lakozó láthatatlan lényeket és más efféléket imádtak.

Megkérdeztem tőle, azt akarja-e mondani, hogy a Billingtonok driádokat vagy hasonló mitológiai alakokat imádtak, mire azt felelte, nem, ő nem driádokra gondol. Léteznek olyan furcsa és borzalmas vallások és kultuszok maradványai is, amelyek sokkal régibbek mindennél, amit az ember ismer. Ezek viszonylag olyan jelentéktelenek, hogy a tudósok és kutatók általában nem foglalkoznak velük, és kevésbé jelentékeny kutatókra maradnak.

– Akkor hát úgy véli, hogy őseim valamilyen primitív jellegű vallást gyakoroltak?

– Bizonyos mértékig igen.

Hozzáfűzte még: a dokumentumok szerint az is valószínű, hogy a Richard és Alijah Billington által gyakorolt rítusok emberáldozatokkal jártak, de soha nem sikerült rájuk bizonyítani semmit. Ámde mind Richard, mind Alijah eltűnt. Richard ki tudja, hová; Alijah Angliába távozott, ahol meghalt. A Richard utóéletére vonatkozó legendák mind ostobaságok, szögezte le; ilyen mesék rendkívül könnyen keletkeznek, és hiszékeny emberek hamar elterjesztik őket. Richard tovább él, Alijah úgyszintén, de utódaiban, vagyis Ambrose Dewartban, és természetesen bennem. Minden egyéb a túlfűtött képzelet terméke. Persze ismerte el, van másfajta fennmaradás is, az úgynevezett „pszichikai reziduum”, vagyis hogy a rossz mintegy továbbra is ott lebeg, ahol kisarjadt.

– Vagy a jó? – kérdeztem.

– Mondjuk inkább, az „erő – válaszolta ismét mosolyogva. – Nagyon lehetséges, hogy valamilyen erő vagy ártalom „lebeg” a Billington-ház levegőjében. Nos, Mr. Bates... lehet, hogy ön is érezte már.

– Úgy van.

Meglepődött, mégpedig nem kellemesen, amennyire megítélhettem. Kissé összerezzent, s újra halványan elmosolyodott.

– Ebben az esetben fölösleges többet mondanom erről.

– Ellenkezőleg, csak folytassa; nagyon szeretném tudni a véleményét a dologról. Valami átható rosszindulatot éreztem abban a régi kúriában, és nem találok rá magyarázatot.

– Akkor úgy látszik, itt sarjadt ki a rossz; talán ez táplálta azokat a históriákat, amelyeket később Richard és Alijah Billingtonra vonatkoztattak. Milyen természetű ez az érzés?

Nem volt könnyű megmagyaráznom, mert szinte lehetetlen volt szavakba önteni a félelem és iszonyat érzését, amely elfogott. Harper doktor azonban komolyan hallgatott, anélkül, hogy közbeszólt volna, s rövid előadásom után néhány percre eltűnődött.

– És Mr. Dewart hogyan viszonyul mindehhez? – kérdezte végül.

– Elsősorban éppen ez hozott ide.

Némi óvatossággal beszámoltam unokafivérem kettős személyiségéről, mellőzve minden elhagyható részletet, hogy ne késsek el az Ambrose-zal való találkámról.

Harper doktor fokozódó figyelemmel hallgatott, s amikor befejeztem, jó ideig ismét gondolataiba merült, mielőtt megkockáztatta volna azt a véleményt, hogy a ház és az erdő nyilván „káros hatással” van unokafivéremre, s talán jó volna egy időre távol kerülnie attól a háztól.

– Mondjuk, a tél folyamán, hogy a távollét megerősítse a rossz befolyással szemben. Hová mehetne el?

Élénken válaszoltam, hogy eljöhet hozzám Bostonba, de bevallottam; abban reménykedtem, hogy felhasználom az alkalmat, és átböngészek néhány régi könyvet unokafivérem könyvtárából a Billington-házban... a Billingtonok régi könyveit. Unokafivérem talán beleegyezne, hogy magunkkal vigyünk néhényat. De tartottam tőle, hogy Ambrose nem volna hajlandó a telet Bostonban tölteni, hacsak nem javasolom alkalmas pillanatban. Meg is mondtam Harper doktornak, aki nyomban szorgalmazta, hogy okvetlenül vegyem rá Ambrose-t, mondjam neki, hogy saját érdekében szükséges volna az ideiglenes környezetváltozás, különös tekintettel a dunwichi eseményekre, amelyek nem jósolnak semmi jót a környéknek és az ottaniaknak.

Elbúcsúztam Harper doktortól, és kimentem az utcára, hogy Ambrose-ra várakozzam a bágyadt őszi napsütésben. Unokafivérem néhány perccel a megbeszélt idő után érkezett. Rosszkedvű és ingerlékeny volt, amint észrevettem, s cseppet sem igyekezett beszélgetést kezdeményezni, amíg elég messze nem jártunk már a várostól; csak akkor kérdezte meg kurtán, találkoztam-e Harper doktorral. Igennel válaszoltam, de természetesen nem szolgáltam részletekkel beszélgetésünkről, mert sértve érezhette volna magát... s talán egyébért sem. Némán folytattuk utunkat, így értünk el az erdei házhoz.

Eléggé későre járt már, s unokafivérem nyomban a konyhába ment, hogy vacsorát készítsen, miközben én a dolgozószobában maradtam. Nem tudtam, hol is kezdjem a könyvek kiválogatását, amelyeket Ambrose jóváhagyásával remélhetőleg magunkkal viszünk Bostonba, ha netalán beleegyezne, hogy ott töltsük együtt a telet. Belenéztem egyikbe-másikba, azokat a kulcsszavakat keresve, amelyek annyiszor ismétlődnek az iratokban és dokumentumokban, s amelyek feltevésem szerint nyomra vezethetnek a probléma megoldásában, amivel unokafivérem szembekerült. Sok könyv a vidékkel és az ott lakó családokkal kapcsolatos genealógiai és történeti munka volt, amely csupán genealógiai kutatót érdekelhetett, s tele volt különös illusztrációkkal és családfákkal. Voltak más, nagyon elnyűtt könyvek, amelyek közül néhányat nem értettem, voltak nagyon régi angolsággal és latin nyelven írottak is; négy közülük szemlátomást hiányos, noha bekötött kéziratos másolat volt. Ebben az utóbbi csoportban reméltem megtalálni azt, amit kerestem.

Előbb úgy gondoltam, vagy Richard, vagy pedig Alijah Billington készítette ezeket a fáradságos másolatokat; de rövid vizsgálat után rájöttem; hogy nem így van, mert a helyesírásuk többnyire túlságosan rossz ahhoz, hogy olyan művelt emberek írhatták volna ezeket, mint hitem szerint a két Billington. Ezenkívül voltak későbbi jegyzetek is, ezeket más kéz írta, szinte teljes bizonyossággal Alijah Billingtoné. Semmi sem bizonyítja, hogy e kéziratos könyvek közül egy is a Richard Billingtoné lett volna; de lehettek az övéi is, mert a többségük nagyon régi, s jóllehet sehol nincs rajtuk semmiféle keltezés, valószínűnek látszik, hogy a kéziratok túlnyomó része Alijah Billington előtti időkből való.

Kiválasztottam egyet e kéziratos kötetekből, egy se nem vastag, se nem súlyos könyvet, és hozzáláttam, hogy gondosan megvizsgáljam. Semmi cím nem állt a kötésen, amely textúrájában emberbőrre emlékeztető, nagyon puha bőrből készült, de egyik belső lapon ez a felírás volt olvasható: Al Azif– Az Arabok könyve. Gyorsan átlapoztam, és észrevettem, hogy idegen szöveg vagy szövegek töredékes fordítása; ezekből legalább egy latin s egy másik görög nyelvű. Ezenkívül széljegyzetek jelzik félreérthetetlenül a másolatok eredetét: „British Museum”, „Bibliothéque Nationale de France”, „Buenos Aires-i Egyetem”, „San Marcos, Lima”. A különböző átírásokat más-más kéz végezte, ami arra mutat, hogy sokan foglalatoskodtak mindennek a lemásolásával. Ez arra vall, hogy valaki, talán éppen Alijah, rettentő buzgalommal igyekezett megszerezni ennek a könyvnek a legfontosabb részeit, s bizonyára megfizetett különböző embereket, hogy ott, ahol az eredeti könyv fellelhető, készítsenek másolatot róla. Nyilvánvaló azonban, hogy a könyv korántsem hiánytalan, s az, aki beköttette, megpróbálta elrendezni a lapokat, amelyek a föld valamennyi sarkából érkezhettek.

Amikor újfent átvizsgáltam a könyv lapjait, immár némileg nyugodtabban, rábukkantam – most először – az erdei lármával kapcsolatos nevek egyikére. A lap papírja rendkívül finom, az írás apró és nehezen olvasható. Közelebb ültem a fényhez, és olvasni kezdtem:

Ne gondoljuk, hogy az ember a Föld legrégibb vagy utolsó Ura volna; sem azt, hogy élet és szubsztancia egyedül való. Az Öregek voltak, az Öregek lesznek. Nem az általunk ismert terekben, hanem közöttük. Nyugodtan jártak ősi módjukon, nem törődve a dimenziókkal, s számunkra láthatatlanul. Yog-Sothoth ismeri a bejáratot, mert Yog-Sothoth a bejárat. Yog-Sothoth a bejárat kulcsa és őre. Múlt jelen, jövő; ami volt, van és lesz, minden egy Yog-Sothothban. Ő tudja, hol jártak be az Öregek régen, és hol járnak be majd eljövendő korokban, amíg a Ciklus teljes nem lészen. Ő tudja, miért nem tarthatja fel őket senki jártukban. Az emberek némelykor felismerhetik őket szagukról, mely kellemetlen szaglásunknak, émelyítő, olyan, mint a nagyon koros lényeké, ámde képüket nem ismerheti meg senki emberfia, ama ritka esetek kivételével, amikor irtóztató ivadékokat nemzettek emberekkel. E Sarjaknak különféle fajtái vannak, melyek nagymértékben elütnek egymástól és az embertől is. Láthatatlanul járnak. Puszta helyeken járnak, ahol elmondták a Szavakat és elimádkozták a Rítusokat az Ő Stációik alatt, melyek a Vérben vannak, és különböznek az ember stációitól. A szél az Ő hangján susog; a föld az Ő szavait mormolja. Meghajlanak az erdők, felcsapnak a hullámok, leomolnak a városok; ámde sem az erdők, sem az óceánok, sem a városok nem látják a sújtó kezet. Kadath a fagyos Nyugaton ismeri Őket; de mit tud az ember Kadathról? Dél jégsivatagjaiban és az Óceán Szigetein vannak kövek, melyeken Pecsétjeik véste vagyon; de ki látta a jégvárosokat vagy a moszat– és kagylófüzérrel lezárt tornyot? A Nagy Cthulhu az Ő fejük, mégis alig láthatja Őket. Az emberi faj Valami bűzösként ismeri meg. Kezük szüntelenül az ember torkán van az Idők kezdete óta, még sem látja Őket. Yog-Sothoth a bejárat kulcsa, ahol a szférák találkoznak. Az ember uralkodik most ott, ahol valaha Ők uralkodtak. Nemsokára Ők uralkodnak újra ott, ahol most az ember uralkodik. A nyárra tél jön, a télre nyár. Türelmesen várakoznak erejükben, mert uralkodni fognak Ők újra, s mikor ők jönnek, senki sem vitatja majd uralmukat, s mindenek Nekik lesznek alávetve. Akik ismerik a bejáratot, kényszerülve lesznek megnyitni azt, hogy Ők bejöjjenek, s szolgálniuk kell Nekik, amint Ők kívánják; de akik tudtukon kívül nyitják meg, csak némi idő múltán szereznek tudomást róla.

Üres hely következett, majd új lap kezdődött. Ám ezt más kéz írta, és más forrásból származott. Sokkal régebbi eredetűnek látszott az imént olvasottnál, mert nemcsak a papír volt sárgásabb, hanem a nyelv és az írásmód is szinte archaikus volt.

Úgy lett akkoron, amint megígértetett, hogy elvivék Őt Azok, Akikkel Ő Dacolt Vala, s lehajíták a Tenger mélységes fenekére, és elhelyezék Őt ama Zárt Toronyba, melyről hírlik, hogy az Elsüllyedt Városbán (R’lyeh) levő nagy romok között emelkedik, s bezárák oda az ős Jellel, és büntetésképpen, mert perelt azokkal, akik bebörtönözék, Ők másodszor is rárontának és a Halál másával nyügözék le, ámde aludni hagyák ama helyen a nagy vizek alatt, és visszatérének oda, ahonnan jöttek vala, vagyis Glyn-Vhóba, a csillagok mellett, és alátekintének a Földre a lombhullás idejétől a termés betakarításig. Ott nyugszik Ő örökre Házában, R’lyehben, ahova azon nyomban elindulának minden hordái, hogy megküzdenének mindenfajta akadállyal, s úgy határozának, hogy megvárják ébredését, merthogy lehetetlen vala az Ős jelhez nyúlniok, és tartanak nagy hatalmától, ámde tudván, hogy az Ég eltávozott, s Ő megszabadul majd, és újra csókolhatja a Földet, és tulajdon Birodalmává változtathatja azt, és dacolhat újra az Ős Istenekkel. És testvéreivel ugyanez történe, vagyis Azok, Akikkel Dacoltak, megfogák és számkiveték Őket, Azt, Akit Nem Szabad Néven Nevezni a Külső térbe küldék, a Csillagokon túl, a többivel együtt, mígnem a Föld szabad lett Tőlük, s Azok, akik Tűzoszlopok alakjában jöttek vala, megtérének oda, ahonnan jöttek, s nem láták Őket többé, és az egész Földön Béke lett.

Eltökélten továbblapoztam; a következő lap valamivel kisebb méretű bibliapapír volt, oly silány írással, hogy szerfölött nehezemre esett kibetűzni. Így hangzott:

Ami az Öregeket illeti, meg vágyon írva, hogy a Bejáratnál várakoznak, s hogy a Bejárat mindenütt és minden Időben van, merthogy Ők nem ismernek Időt, sem Helyet, hanem maguk az Idő, és jelen vannak minden Helyen, anélkül, hogy látnák Őket, és sokan közülük különböző Alakokat és Ábrázatokat tudnak ölteni, s mindenütt vannak számukra Bejáratok, ámde a legfontosabb, amely megnyittatott Előttük, Iremben vala, az Oszlopos Városban, a sivatag alatti városban; ámde valahol az emberek Köveket raknak és háromszor elmondják a Tiltott Szavakat, ott a Bejárat megnyílik, s átmennek rajta a Dhoulok, a Fertelmesek, a Félistenek, a Csocsók. A Mélybeliek, az Éjiek, a Shoggothok és a Vormiik; a Shantakok, akik Kadathot őrzik a Fagyos Nyugaton és Leng Síkságán. Mindezek egyaránt az Ős Istenek Fiai, ámde Yith Nagy Nemzetsége és a Nagy Öregek, nem egyezvén velük, különválának, az Öregeknek hagyva a Föld birtokát, míg a Nagy Nemzetség megtére Yithből, és az Időben üté fel szállását, mely még ismeretlen Hely azoknak, kik ma a földön járnak, s ott várják, hogy visszatérjenek újra a Szelek és a Hangok, melyek Az elé hajtják Őket, Aki a Szeleken Vándorol a Föld és a Csillagokat elválasztó tér között.

Itt üres hely következett, mintha gondosan kitörölték volna az írást. Rövid bekezdés fejezte be a kivonatot:

Nemsokára visszatérnek Ők, s midőn e Nagy Visszatérés bekövetkezik, a Nagy Cthulhu kiszabadul a Tenger alatti R’lyeh-ből, s Az, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, eljön Carcosa nevezetű Városából, a Hali Tava mellől, és Shub-Niggurath megjelenik és megsokszorozza Ocsmányságát, és Nyarlathotep megviszi a hírt az összes Nagy Öregeknek és Hordáiknak, Cthugra ráveti kezét mindenre, ami ellenszegül, s Elpusztítja az ostoba vakokat, és a dúló Azathot kiemelkedik a Világ közepéből, hol minden Káosz és Pusztulás, és Yog-Sothoth, aki Minden Egyben és Egy Mindenben, elhozza gömbjeit, és Ithaqua felébred újra, és a Föld fekete üregeiből előjön Tsathuoggua, és együtt birtokba veszik a Földet és minden rajta élőt, és felkészülnek, hogy megküzdjenek az Ős Istenekkel, mikor is a Nagy Mélységek Ura tudomást szerez visszatértükről, és eljön Testvéreivel, hogy leverjen minden Gonoszt.

Estefelé járt már az idő, s noha visszatartott a szilárd meggyőződés, hogy e réges-régi lapok között lappang a rejtély kulcsa, ha én nem is értem tisztán az ott elmondottakat, a fogyó fény és unokafivérem konyhai foglalatoskodása arra késztetett, hogy egyelőre hagyjam abba az olvasást. Félretettem a könyvet; teljesen megzavartak a baljós és félelmetes utalások valami szemlátomást ősrégi dologra, amiből egy kukkot sem értettem. Meggyőződésem, hogy ezeknek a részleteknek a lemásoltatása attól a Richard Billingtontól indult el, akit „felfalt volna az, akit ő alászólíta az Égből” és Alijah irányításával folytatódott – de mi végből? Hogy gyarapítsák tudásukat olyan dolgokat illetően, amelyek tilosak az emberiségnek. Az, hogy a két Billington tagadta, hogyan kell helyesen értelmezni az olvasottakat, és hogyan hasznosítsa ezt a tudást, önmagában is borzalmas, kiváltképpen, ha azoknak az eseményeknek a fényében nézi az ember, amelyek életük során végbementek.

Amikor felálltam és megfordultam, hogy kimenjek a konyhába, tekintetem önkéntelenül a színes ablakot kereste, s ekkor mélységes és döbbenetes megrázkódtatás ért, mert a lenyugvó nap utolsó sugarai azokra az ablaküvegekre egy nem emberi arc kimondhatatlanul undok karikatúráját rajzolták ki, egy óriás, groteszk lény iszonyatos, torz vonásait, hatalmas, mély gödrökben ülő szemekkel, ha ugyan szemek voltak; az orra hiányzott, de mintha két roppant ablak nyílt volna rajta, s a csupasz és fényes fej alul kígyózó csápok tömegében végződött. Miközben az irtózattól dermedten néztem ezt a tüneményt, ismét éreztem, hogy szorongató gonoszság vesz körül mindenfelől és nehezedik rám, mintha a falakból és az ablakból áradna rám valami, ami el akar pusztítani minden életet maga körül; ugyanakkor undorító rothadásszag csapott meg, amelybe mintha a világ minden émelyítő, fertelmes bűze sűrűsödött volna.

Bármennyire felzaklatott is a dolog, nem engedtem a belső ösztönzésnek, hogy hunyjam be a szemem, és meneküljek innen; tovább néztem az ablakot, abban a biztos tudatban, hogy hallucináció áldozata vagyok, amit kétségtelenül az imént olvasottaknak kell tulajdonítanom. A visszataszító látvány lassan-lassan elhalványult, és végül eltűnt, az ablak felöltötte megszokott képét, a szörnyű bűz sem facsarta már az orrom. De ami ezután következett, az bizonyos értelemben még félelmetesebb volt.

Nem elégített ki a bizonykodás, hogy érzéki csalódás áldozata voltam, amely előttem már megrémítette Ambrose unokafivéremet is, ezért újra felmásztam az ablak alatt magasodó könyvállvány tetejére, és a középső üvegen át kinéztem a torony irányába, melynek, tudtam, ott kell emelkednie a fák között a lenyugvó nap bágyadt fényében. De mily nagy volt a megdöbbenésem, mikor a megszokott kép helyett egészen mást láttam: nem hasonlított ez semmihez, amit valaha is láttam életemben. Szinte leestem a bútorról, amelyre felkapaszkodtam, de belecsimpaszkodva tovább bámultam kifelé a nem evilági jelenetre, a különös, zavarba ejtő csillagképekkel borított égre, amelyeket egyáltalán nem ismertem, egy nagyon közeli kivételével: ez a Hyádokra hasonlított némiképpen, mintha ez a halmaz ezer és ezer fényévvel közelebb került volna a Földhöz. Valami mozgott ott, ezen a különös égbolton, és a földön is: mintha óriási, alaktalan lények tartottak volna felém sebesen, szemmel láthatóan ártó szándékkal: groteszk nyolclábúak, szörnyűséges lények, amelyek roppant, sötét szárnyakon repültek, és karmokban végződő tagokat húztak maguk után.

Elfordított fejjel nagy nehezen leszálltam a bútorról, de mihelyt a dolgozószoba prózai környezetében találtam magam, felocsúdtam; visszamásztam, megont rátapadtam szememmel arra az átlátszó üvegkörre, és azt láttam, amit kezdettől látni reméltem, vagyis a tornyot és a lenyugvó naptól megvilágított fákat. Zavartan és tépelődve szálltam le onnan. Hallucinációnak tulajdoníthatom persze a rettenetes fej megjelenését, de mivel magyarázzam azt, amit az üvegen keresztül láttam? Rögtön tisztában voltam azzal, hogy nem mesélhetem el Ambrose-nak a látottakat, mert ő könnyen el is hiszi, és az állapota még súlyosbodna. Ha valóban láttam azt, amit bizonyosan láttam: hol van ilyen hely, ily borzalmas, vérfagyasztó zuga a Világegyetemnek?

Néhány percig az ablak alatt maradtam, s időnként felnéztem, mintegy azt remélve, hogy ismét látom az előbbi rémítő átváltozást, de nem történt semmi. Szemlélődésemből végül kizökkentett unokafivérem hangja, aki vacsorázni hívott; visszaszóltam, hogy megyek, és elhagytam a dolgozószobát, miután vállam fölött egy utolsó félénk pillantást vetettem az ablakra; kimentem a konyhába, ahol Ambrose a kész vacsora mellett várt rám.

– Találtál valamit azokban a könyvekben? – kérdezte.

Hangjában volt valami különös; rápillantottam, láttam, hogy arckifejezése, ha nem is éppen ellenséges, de barátságtalan, és kitaláltam, hogy okosabb, ha nem válaszolok őszintén kérdésére. Az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy olvastam ezt-azt, de jottányit sem értettem az olvasottakból.

Úgy látszott, ez kedvére van; az a belső konfliktus, aminek maga is tudatában volt, egyre jobban kifejlődött benne. Nem mondtam semmi többet, ő sem kérdezett semmit, és hallgatagon ettünk.

Mivel mindketten fáradtak voltunk, korán visszavonultunk aznap este. Elhatároztam volt, hogy mihelyt alkalom kínálkozik, megpendítem Ambrose-nak, jöjjön Bostonba, és töltse velem a telet; gyengén havazni kezdett már, és úgy láttam, nem szabad tovább halogatnom a dolgot. De nem beszélhettem vele erről, amíg nem lehettem biztos abban, hogy unokafivérem nem utasít el dühösen egy ilyen javaslatot, várnom kellett tehát, hogy szűnjön meg ellenérzése irányomban.

Tökéletes csend uralkodott, csak a hópelyhek huppanása hallatszott az ablaküvegeken, és hamarosan elaludtam. De az éjszaka közepén felébresztett valami, amit becsukódó kapu csattanásának véltem. Felültem az ágyban és füleltem, de semmit sem hallottam; arra gondoltam, hogy unokafivérem talán ismét kiment, csendben felkeltem hát, és átvágtam az előcsarnokon a szobája felé. Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt, mire nesztelenül beléptem; de fölösleges volt az elővigyázatosság, mert Ambrose eltávozott. Első gondolatom az volt, hogy utánamegyek, de ezt oktalanságnak tartottam, mert megláthatná a lábnyomomat a hóban. Aztán eszembe jutott, hogy másnap reggel én is követhetem az övét, mivel már elállt a havazás. Gyertyát gyújtottam és megnéztem az órámat: hajnali kettőt mutatott.

Éppen vissza akartam térni saját hálószobámba, mikor zajt hallottam... elképesztő zajt: muzsikát! Hallgatóztam, és fuvola hangjára emlékeztető zenét hallottam, amely emberi énekfélét kísért. Úgy rémlett, hogy nyugat felől jön s kissé megnyitottam unokafivérem ablakát, hogy biztosan megállapíthassam az irányt, majd nyomban bezártam újra. Most még erősebb ösztönzést éreztem, hogy menjek unokafivérem után, és derítsem ki, mit csinál ébren vagy álmában, de az óvatosság visszatartott, az óvatosság és annak az emléke, ami más kotnyelesekkel történt, akik elmúlt korokban követtek valakit az erdőben.

Visszatértem a hálószobámba, és ébren vártam Ambrose hazajövetelére, attól félve, hogy valami baja eshetett. De nem egészen két óra múlva otthon volt; hallottam becsukódni a kaput, ezúttal kevésbé hangosan, majd unokafivérem lépteit a lépcsőn. Bement a hálószobájába, és becsukta maga mögött az ajtót, azután ismét csend lett, csak egy bagoly huhogott időnként egyet-egyet.

Másnap reggel Ambrose előtt keltem fel. Kimentem a főkapun, mivel láttam volt, hogy ő a hátsó bejáraton távozott az elmúlt éjszaka, és az erdőbe igyekeztem, ahol keresni kezdtem a lábnyomait, melyek, mint gyanítottam, a régi szigeten álló toronyhoz vezettek. Elég könnyen követhettem a nyomokat. Körülbelül egy hüvelyk hó hullott, és a lábnyomok tökéletesen kirajzolódtak. Amint mondottam, a toronyhoz vezettek, és be az építménybe. Ott, minthogy a nyíláson amelyet Ambrose ütött a tetőn, beesett a hó, látni lehetett, hogy nemcsak bement a toronyba, hanem fel is ment a kőlépcsőn a kis felső pihenőre. Habozás nélkül megtettem ezt az utat, és nemsokára ott álltam, ahol Ambrose állt azelőtt, s a ház felé tekintettem, amelynek körvonalait kiemelte a kelő nap. Miután megtaláltam a házat, lefelé néztem, keresve valamit, ami útbaigazíthatna, hogy mit csinált unokafivérem a toronyban, s észrevettem néhány valóban zavarba ejtő jelet a hóban, a toronytól távolabb. Percekig bámultam anélkül, hogy képes lettem volna rájönni, micsodák, aztán – félve attól, amire bukkanhatok – lementem a lépcsőn, elhagytam a tornyot, és arrafelé tartottam.

Három különböző fajtája volt a nyomoknak, s mindegyik borzalmat keltett. Az első körülbelül négy méter hosszú és nyolc méter széles, jókora nyom volt a hóban, azt a gondolatot sugallta, hogy valamilyen elefántszerű állat tartózkodott ott. Mivel a levegő meglehetősen hideg volt, és nem olvadt, megvizsgálhattam a mélyedés széleit, és megbizonyosodtam afelől, hogy bármi telepedett is ott le, finom bőre van. A második fajta nyomok mintha karmoktól származtak volna, ezeknek a szélessége egy méter lehetett, és arra engedtek következtetni, hogy olyasvalami hagyta őket, aminek az ujjai vagy karmai között hártya van. A harmadik olyasminek a hátborzongató nyoma volt, amit a karomnyomok két oldalán vonszoltak a hóban, mintha nagy szárnyak verdestek volna ott. Sokáig néztem ezeket a nyomokat növekvő elképedéssel, míg végül hazaindultam más úton, mint amelyen jöttem, hogy ne hagyjak új lábnyomokat az Ambrose-éi mellett. Haza akartam érni, még mielőtt unokafivérem felfigyelne távollétemre, és gyanakodni kezdene.

Ambrose már talpon volt, amint sejtettem, és megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy megint normális ember. Végtelenül kimerült és meglehetősen rosszkedvű volt, azt mondta, hogy hiányoztam neki, hogy fáradt, amit nem ért, mert egész éjszaka mélyen aludt, és hogy némileg levertnek érzi magát. Azt is mondta: látva, hogy nem vagyok otthon, a keresésemre indult, és felfedezte, hogy az éjjel látogatónk volt, aki eljött a hátsó kapuig, aztán elment, nyilván azért, mert nem tudott felébreszteni minket. Azonnal megértettem, hogy a saját nyomait látta, és nem ismerte fel őket, amiből azt hámoztam ki, hogy a toronyhoz tett éjszakai útján nem volt ébren.

Megmagyaráztam, hogy sétáltam egyet, amint a városban szoktam.

– Nem tudom, mi van velem – panaszolta. – Semmi kedvem sincs reggelit készíteni.

– Majd én elkészítem – ajánlottam, és tüstént munkához láttam.

Elég könnyen beleegyezett, és leült, tenyerével dörzsölve homlokát.

– Úgy rémlik, hogy valamit elfelejtettem. Volt valami különösebb tervünk mára?

– Nem. Annyi az egész, hogy fáradt vagy.

Gondoltam, itt az alkalmas pillanat, hogy meghívjam télre a bostoni házamba. Magam is szerettem volna távol kerülni innen, mert mélységes és rettentő bizonyosság élt bennem, hogy komoly veszély fenyeget mindkettőnket.

– Nem gondolod, Ambrose, hogy környezetváltozásra volna szükséged?

– De hiszen még alig rendezkedtem itt be! – tiltakozott.

– Csak ideiglenes változásra célzok. Miért ne töltenéd ezt a telet velem Bostonban? Aztán, ha akarod, tavasszal visszajövök veled ide. Ha kedved tartja, eljárhatsz a „Widener”-be; ott előadások és hangversenyek vannak, és ami a legfontosabb, emberek, akikkel szót válthatsz, amire szükséged van... neked is, mint bárkinek.

Megütközött, de nem utasította el kereken az ötletet; az volt a benyomásom, hogy csak idő kérdése, és végül belemegy. Kifejeztem örömömet a lehetőség fölött, de némi óvatossággal, mert tudtam, hogy igyekeznem kell teret nyerni, mielőtt feltámadna ellenérzése, és elutasítaná a javaslatot. Ezért egész reggel erről a tervről beszéltem, nem feledkezve meg arról sem, hogy magunkkal vihetnénk néhányat a Billingtonok ódon könyveiből, hogy a tél folyamán tanulmányozzuk őket; végül, kevéssel ebéd után, beleegyezett, hogy a telet Bostonban töltse, s miután rászánta magát, szeretett volna máris indulni, mintha ezt a vágyát saját biztonsága diktálta volna, úgyhogy mire beesteledett, már útra is keltünk a házam felé.

Március végén visszatértünk Bostonból, Ambrose furcsa izgalommal, jómagam aggodalommal, ámbár el kell ismernem, hogy néhány kezdeti nyugtalan éjszakát leszámítva, Ambrose jól érezte magát a téli hónapok alatt, s viselkedésében és beszédében nem volt semmi, ami kétséget ébresztett volna bennem aziránt, hogy teljesen kigyógyult abból a szorongásból, amely a kezdet kezdetén arra késztette, hogy magához hívjon. Ambrose barátkozó természetűnek mutatkozott, és nagy népszerűségnek örvendett, én voltam az, akinek – elmerülve Alijah Billington könyvtárának különös, öreg köteteiben – hiányoztak a szükséges feltételek ahhoz, hogy társaságban forgolódjam. Az egész tél folyamán szorgalmasan bújtam a könyveket; még sok azokhoz hasonló passzus volt bennük, amelyeket átírtam, valamint számos hivatkozás a már ismert kulcsnevekre. Akadtak látszólag ellentmondó passzusok is, ámde sehol egy világos és tömör összefoglaló az alapvető hitről, amelyet eléggé kifejtene ahhoz, hogy be lehessen fogadni, és semmi, ami megmagyarázhatná, mire vonatkoznak azok a rémséges utalások és baljós következtetések.

A tavasz közeledtével azonban unokafivérem nyugtalankodni kezdett, többször kifejezte óhaját, hogy visszatérjen a Billington Erdőben álló házba, amely, mondotta, végtére is az „otthona”. Ez ellentétben állt közömbösségével a kéziratos kötetek bizonyos vonatkozásai iránt, amelyeket a tél folyamán időnként próbáltam megvitatni vele. Csupán két rendkívüli dolog történt a télen a Billington Erdő közelében, s a megfelelő időben a bostoni újságok is foglalkoztak ezekkel. Megtalálták a Dunwich környékén történt eltűnések két áldozatát, más-más időben, egyiket karácsony és újév között, a másikat február elején. Mint azelőtt is, úgy látszott, hogy mindkét holttest valahonnan a magasból zuhant le, széttépve és összemarcangolva, de felismerhetően, s eltűnésük és megtalálásuk között minden esetben több hónap telt el. A lapok csodálkoztak, hogy nem került elő semmilyen váltságdíj-követelés, megírták, hogy egyik áldozatnak sem volt oka elhagyni otthonát, és nem lehetett semmi nyomukra bukkanni az eltűnésük óta eltelt idő alatt. Egyiküket a Miskatonic egyik szigetén lelték meg, a másikat a folyó torkolatánál. Megfigyeltem, milyen élvezettel követi unokafivérem a két ügyben folytatott nyomozást. Újra és újra elolvasta a hírlapi beszámolókat, mint aki úgy véli, hogy ismernie kellene az olvasottak rejtett jelentését, de nem sikerül azt egészen megértenie.

Ez megriasztott kissé, ezért a tavasz közeledtével, látva, hogy unokafivérem mind türelmetlenebbül szeretne visszatérni a házba, melyet elhagyott, hogy elkísérjen Bostonba, ismét elteltem aggodalommal; aggodalmam hamarosan jogosnak bizonyult, mert jóformán visszatérésünk első pillanatától unokafivérem merőben ellenkező módon kezdett viselkedni, mint amíg városi házamban tartózkodott.

Napnyugta után érkeztünk meg a Billington Erdőben álló házba, egy március végi estén, egy enyhe, kellemes estén, amikor a levegő tele volt a virágok és a fű illatával. Alig végeztünk poggyászunk kicsomagolásával, amikor unokafivérem kijött a hálószobájából, szemlátomást nagy izgalomban. Megállás nélkül elment volna mellettem, ha nem fogtam volna meg a karját.

– Mi van, Ambrose? – kérdeztem.

Ellenséges pillantást vetett rám, de elég udvariasan felelt.

– A békák... hallod őket? Figyeld csak, hogy brekegnek – és kiszabadítva karját, hozzátette: – Kimegyek, hogy hallgassam őket... Engem üdvözölnek.

Tudat alatt feltehetőleg magam is felfigyeltem a békakórusra megérkezésünk óta, de Ambrose reagálása riasztó volt, és végtelen aggodalommal töltött el. Sejtve, hogy társaságom nemkívánatos, nem követtem unokafivéremet; inkább átmentem a szobájába, és az egyik nyitott ablak elé ültem, emlékezetembe idézve, hogy ugyanennél az ablaknál ült Laban is egy évszázaddal előbb, és azon töprengett, mit csinálhat az apja és az indián Quamis. A békák lármája egyenesen fülsiketítő volt, zúgott tőle a fülem és a szoba; abból a különös mocsárból jött, amely az erdő mélyén terült el, a kőtorony és a ház között. Ám miközben ezt a fülsiketítő zsivajt hallgattam, szorongva idéztem eszembe, hogy az olvasott ódon kéziratos dokumentumok szerint ősi rokonság vagy kapcsolat van a földi kétéltűek és a „Gonosz Lények” közt, előbbiek rokonaik jelenlétében „megélénkülnek, akár látni azokat, akár nem, merthogy megérzik őket, és jelzik a vészt”.

Ezért mély felindulással hallgattam az ijesztő kórust. A tél folyamán meglehetősen nyugodt voltam unokafivérem viselkedését illetően, amely teljesen normálissá vált; de változása ideiglenesnek bizonyult, és attól tartottam, hogy rosszabbra fordulhat minden, mint azelőtt volt. Tartottam ettől, mert harc és látható gyötrődés nélkül ment végbe az egész. Úgy tűnt, hogy Ambrose gyönyörűséggel hallgatja a békákat, s ettől rémült borzongással emlékeztem Alijah Billington hátrahagyott furcsa „utasításainak” intelmére: Ne háborgassa a békákat, különösképpen a torony és a ház közötti mocsár varangyait, se a denevéreket, se a kecskefejőnek nevezett madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad. Akárhogy nézzük ;s a dolgot, ez az intelem nem sugallt semmi jót; ha a békák, denevérek és kecskefejők az ő – mármint az Ambrose – „zárai és őrei”, akkor mit jelentsen ez a lárma? Arra szolgálna, hogy figyelmeztesse Ambrose-t: „valami” láthatatlan jár a közelben, vagy valaki betolakodó van itt? Egy betolakodó, aki csak én lehetek...

Eljöttem az ablaktól, és eltökélten kiléptem a szobából, lesiettem a földszintre és kimentem; unokafivérem mellén összefont karokkal, kissé hátravetett fejjel állt ott, szemében különös fény lobogott. El voltam szánva, hogy megzavarom élvezetét, de láttára elhatározásom megingott és szertefoszlott, csak álltam mellette szótlanul, amíg hosszú hallgatása nyomasztóvá nem vált számomra, akkor megkérdeztem, hogy tetszik ez a kórus az illatos estben.

Felém sem fordulva, talányosan válaszolt:

– Nemsokára megszólalnak a kecskefejők is, fölfénylenek a jánosbogarak, s akkor eljött a pillanat.

– Minek a pillanata?

Nem felelt, és én távoztam onnan. Közben észrevettem, hogy valami mozog a sötétben, amely kezdett sűrűsödni a ház körül. Belső ösztönzésnek engedve gyorsan arrafelé futottam, s amint befordultam a ház sarkánál, toprongyos alakot láttam eltűnni az út menti bozótban. Másodpercet sem veszítve a nyomába eredtem és hamarosan utolértem; elkaptam a karját, hogy megakadályozzam a menekülésben. Húszéves forma fiatal legény volt, aki kétségbeesetten próbált szabadulni.

– Engedjen el! – szinte zokogott. – Nem csináltam semmit!

– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle szigorúan.

– Csak látni akartam, hogy Ő visszajött-e. És láttam. Elárulták, hogy visszatért.

– Kik?

– Hát nem hallja? A békák.

Felindulásomban akaratlanul mind erősebben szorítottam a karját, míg végül a fiú jajgatni kezdett a fájdalomtól. Kissé lazítottam a fogáson, és a nevét kérdeztem, megígérve, hogy szabadon engedem.

– De neki ne mondja meg! – kérlelt.

– Nem mondom meg.

– Lem Whately vagyok.

Eleresztettem, és azon nyomban elugrott a kezem ügyéből, nyilván abban a hitben, hogy tovább fogom üldözni. De látva, hogy nem mozdulok, húszméternyire tőlem tétován megállt, megfordult, és rohanvást, nesztelenül visszajött. Megfogta a zakóm hajtókáját, és halkan mondta:

– Maga nem úgy néz ki, mint aki azok közé tartozik... Jobb, ha elmegy innen, mielőtt valami baja történik.

Ezzel újra elindult, s el is tűnt, ezúttal az erdő sötét sűrűjében. Mögöttem a békák változatlanul fülsiketítő lármát csaptak, és örömmel gondoltam arra, hogy az én szobám keletre, vagyis a mocsárral ellentétes irányba nyílik. Még így is jól odahallatszik ez a kórus. De Lem Whately szavai éppoly erősen visszhangoztak fülemben, mint ez a lárma, ami az abszurd rémület érzését keltette bennem; ez a rémület mindig ott leselkedik, mikor az ember az ismeretlennel kerül szembe, és homályos vágy fogja el, hogy meneküljön a megmagyarázhatatlan elől. Néhány perc múlva sikerült lecsillapítanom ezt a rémületet és az ösztönzést, hogy engedjek Lem Whately könyörgésének, s visszaindultam a házhoz, gondolatban vissza-visszatérve a dunwichiek problémájára, mert ez az újabb epizód, hozzáadódva a többihez, meggyőzött arról, hogy az itt végbemenő dolgok magyarázatának valamilyen kulcsa rejlik azokban az emberekben, s ha el tudnám érni, hogy unokafivérem kölcsönadja az autóját, érdemes volna nyomozást folytatnom azon a vidéken.

Ambrose még mindig ott volt, ahol hagytam; úgy látszott, tudomást sem vett a távollétemről, ezért elhatároztam, hogy nem is zavarom, és bementem a házba, ahová nemsokára ő is utánam jött.

– Nem gondolod, hogy kissé korai még, hogy a békák így brekegjenek? – kérdeztem.

– Itt nem – felelte szárazon, mint aki be akarja fejezni ezt a témát.

Nekem semmi kedvem sem volt folytatni, mert az volt az érzésem, hogy unokafivérem a szemem láttára mind különösebb lénnyé változik, akiben rendkívül könnyen támad ellenséges érzület, s aki bármely pillanatban kitehet a házából. Szívesen távoztam volna onnan, de kötelességérzetem azt parancsolta, hogy maradjak mellette, ameddig csak lehet.

Kínos csendben telt ez az est, s éltem az első alkalommal, hogy visszavonuljak hálószobámba. Ösztönöm arra intett, hogy jobb, ha most nem ülök neki a könyvtár ósdi köteteinek, ezért fogtam az Arkhamban vásárolt előző napi újságot, és letelepedtem a szobámban, hogy elolvassam.

De nem volt túlságosan szerencsés választás, mert a lap szerkesztőségi oldalán, az olvasók leveleinek fenntartott helyen volt egy névtelen tudósítás, amely arról számolt be, hogy egy dunwichi öregasszony éjszaka több ízben a Jason Osborne hangjára ébredt. Márpedig Osborne az eltűnt áldozatok egyike volt, akiknek holttestét a tél folyamán találták meg; kevéssel azelőtt tűnt el, hogy először érkeztem Ambrose házába. A boncolás kimutatta, hogy Osborne nagy hőmérséklet-változásokat szenvedett el ott, ahol volt; de ezen és teste különös összemarcangolásán kívül nem fedeztek fel rajta semmit, ami a halál okára vallhatott volna.

A névtelen levelet nem nagy műveltségű személy írta: erősítette, hogy az öregasszony történetét „elhallgatták” mivel „hihetetlennek látszott”, aztán hosszasan mesélte, hogyan kelt fel és válaszolt az öregasszony, és kutatta hasztalanul a hang eredetét, amelyet oly tisztán hallott, végül elmondta, hogy valahonnan mellőle vagy a semmiből, vagy talán éppen az égből” jött.

Ennek a közleménynek több okból megörvendtem. Először is furcsa módon egybevágott azzal a gyakran ismételt következtetéssel, hogy Osborne holttestét, akárcsak elődeiét, „mintha nagy magasságból ejtették volna le”; másodszor újfent belekeverte Dunwichot a dologba; végül közvetve megerősítette az ügy egész lefolyását, Alijah Billington bűbájoskodásától és „az égből alászólított” valamire való baljós utalásoktól a legfrissebb eseményekig.

De ugyanakkor, amikor ez mintegy bátorított, a labirintusban, amelybe kerültem, egyre inkább úgy éreztem, hogy gonosz indulatok vesznek körül, mintha még a falak is figyelnének, s az egész ház csak egy mozdulatomra várna hogy rám vesse magát. Rájöttem, hogy az olvasottak dúlták fel nyugodalmamat, megakadályozva az elalvásban, s órák hosszat hallgattam a békák zsivaját, unokafivérem nyugtalan mozgolódását szobájában; feszülten figyeltem, s – álmomban vagy ébren? – hatalmas lépések zaját hallottam, mintha a föld alatt és az égben járkálna valami.

Egész éjszaka brekegtek a békák, csupán hajnalban csitultak el, amikor már csak egyszer-egyszer törték meg a csendet. Mikor végre felkeltem és felöltöztem, még fáradt voltam, de eltökéltem, hogy mihelyt lehet, ellátogatok Dunwichba.

Ezért nyomban reggeli után kölcsönkértem unokafivéremtől az autóját azzal, hogy Arkhamba kell mennem. Azonnal ráállt, s fellélegezve vettem észre, hogy felvidul, különösen, amikor kissé bizonytalanul azt mondtam, hogy meglehet, egész nap távol leszek. A kocsihoz kísért, és erősködött, hogy maradjak Arkhamban, ameddig jólesik, és amikor csak szükséges, vegyem igénybe a kocsiját.

Noha hirtelen szántam el magam, jól meghatározott célom volt. A vénséges Mrs. Bishop, akinek furcsa köntörfalazását unokafivérem elmesélte még egyik első beszélgetésünk során, és aki összefüggéstelen szavaiba belekeverte Nyarlathotepet és Yog-Sothothot. Annak alapján, amit Ambrose feljegyzett egy boríték hátára az iratok között, amelyekbe betekintést engedett nekem is, úgy véltem, könnyűszerrel megtalálom a kunyhóját anélkül, hogy meg kellene állnom és kérdezősködnöm. Minthogy unokafivérem elbeszélése szerint az asszony babonás és ravasz, lehetőleg kerülő úton puhatolom ki, hogy kiszedjek belőle olyasmit, amit különben talán nem volna hajlandó elmondani.

Amint reméltem, könnyen megtaláltam a helyet. A fehérre meszelt, alacsony kunyhó a patak mellett rézsútos ereszével pontosan megfelelt unokafivérem leírásának; azonkívül a kapuba durván bele volt vésve a Bishop név, ami minden felmerülhető kétséget eloszlatott. Habozás nélkül bekopogtam.

– Tessék! – válaszolt odabentről egy fakó hang.

Beléptem, és mint unokafivérem is, sötét szobában találtam magamat. De sikerült elég gyorsan felfedeznem az öregasszonyt, és láttam, hogy rendes nagyságú fekete macskát tart az ölében.

– Ülj le, idegen!

Engedelmeskedtem felszólításának, s bemutatkozás nélkül megkérdeztem:

– Mrs. Bishop, hallotta a békákat a Billington Erdőben?

Tétovázás nélkül felelt:

– Ó, igen, hallottam! És tudom, hogy hívják Azokat, akik Kívül vannak!

– Ön tudja, mit jelent ez, Mrs. Bishop.

– Ó, hiszen te is tudod, a hangod elárulja. Az Úr visszatért! Mikor újra megnyitották a házat, tudtam, hogy megjön. Az Úr várt, várt sokáig. Most visszajött, és visszajöttek Azok is, tépnek, marcangolnak, Isten tudja, mi mindent csinálnak. Én öregasszony vagyok, idegen, nincs már sok hátra az életemből, de remélem, nem így halok meg. Ki küldött ide, hogy ezeket kérdezd tőlem, idegen? Te is közéjük tartozol?

– Talán úgy nézek ki? – kérdeztem.

– Nem, azt nem. De Ők bármilyen alakban jöhetnek, hiszen tudod – hangja remegni kezdett a kacagástól, aztán egyszerre megnyugodott. – Az Úr is ezzel a kocsival járt itt... te az Úr házából jössz!

– Az Úr házából, de nem tőle – feleltem sietve.

Az öregasszony láthatóan tétovázott.

– Én nem tettem semmi rosszat! Nem én írtam azt a levelet. Lem Whately volt; kihallgatott beszélgetéseket, amiket nem lett volna szabad.

– Ön mikor hallotta Jason Osborne-t?

– Tíz éjszakával azután, hogy elvitték, aztán újabb tizenkét éjszaka múlva, utoljára pedig négy éjszakával azelőtt, hogy megtalálták. Egészen tisztán hallottam, mintha itt lett volna, ahol most te ülsz, idegen, és sokkal jobban ismertem Osborne hangját, semhogy ne ismerjem fel, ha hallom.

– Mit mondott?

– Először olyan volt, mint valami ének... és olyan szavakat mondott, amiket sosem hallottam, idegen szavakat. Utoljára könyörgésfélének hangzott. És véges-végig azon a nyelven beszélt, amit Ők használnak, és ami nem halandóknak való.

– Hol volt ő?

– Kívül. Kint volt Velük, amíg Ők felkészültek rá, hogy felfalják.

– Csakhogy nem falták fel, Mrs. Bishop. Megtalálták.

– Ó! – felnevetett. – Nem húst esznek Ők, hanem a lelket, vagy bármi legyen is az, amitől az ember gondolkozik!

– Az életerő.

– Nevezd, ahogy akarod, idegen. Ezt szeretik Ők, a démonok. Igen, megtalálták Jason Osborne-t... teljesen összemarcangolva, azt mondják, de halott volt, igaz? Halott volt, és Ők jóllaktak vele, magukkal vitték, amerre járnak...

– Hol van az, Mrs. Bishop.

– Itt és ott, idegen. Itt vannak folyton körülöttünk, de nem láthatjuk Őket... ám Ők jól hallanak minket, és a kapuban várják, hegy az Úr hívja Őket, mint régen. Igen, visszajött! Visszajött kétszáz év után, megmondta nagyapám, hogy visszajön majd, és újra elszabadította Őket, és Ők itt repkednek, csúsznak-másznak és úszkálnak mindenfelé. Ők tudják, hogy vannak a kapuk, és felismerik az Úr hangját, de ő még nem biztos Bennük, amíg nem tudja mind a jeleket és a zárak varázsigéit. De ő tudja, az Úr tudja. Messziről jön ez a tudás.

– Alijahtól?

– Alijah? – kacagott fel hátborzongatóan az asszony. – Alijah többet tudott egy halandó embernél! Senki se mondhatja meg, mennyit tudott. Idehívhatta, és beszélt Vele, és Ő sose vehetett erőt Alijahon. Alijah bezárta Őt, és elment. Alijah bezárta... és kizárta az Urat is, mikor az Úr készen állt, hogy annyi év után visszatérjen. Nem sokan értenek ehhez, de Misquamacus értett. Az Úr itt járt ezen a földön, és senki se ismerte fel, mert az arca a másokét vette fel. Az ám! Az arca egyszer Whatelyhez, Dotenhez, Gileshez, másszor Corey-hoz hasonlított, és ott ült a Whatelyk, a Dotenek, a Gilesek vagy a Corey-k között, és azt hitték mind, hogy közülük való... Köztük evett és aludt, és beszélt velük, de oly nagy volt az ő ereje, hogy azok, akikbe beleköltözött, elerőtlenedtek és meghaltak, nem viselték el magukban. Csak Alijah bírt el az Úrral, elbírt vele több mint száz esztendővel azután is, hogy meghalt. – Ismét hallatta borzalmas kacagását, majd egy perc múltán újra lecsendesült és folytatta. – Tudom mindezt, idegen, tudom. De semmit se tehetek... Hallom Őket beszélni ott Kint, hallom, mit mondanak, nem értem a szavakat, mégis tudom, mit mondanak. Én burokban születtem, és meghallom Őket ott Kint.

A beszélgetésnek ezen a pontján megérthettem végre unokafivérem véleményét. Nyilvánvaló volt, hogy ez az asszony titkos ismeretek tömegével rendelkezik, és megfigyeltem viselkedésében azt a szinte lenéző fölényt, amiről Ambrose beszélt. Meggyőződtem róla, hogy titkos és tiltott ismeretek birtokában van, és fájlaltam, hogy nincs a kezemben a fő kulcs, ami felnyitná előttem szavainak igazi értelmét.

– Várják, hogy újra visszajöjjenek, és elfoglalják az egész Földet... Mindenütt várnak... a földben, a víz alatt és ott Kívül, és az Úr segíti Őket.

– Látta valaha is az Urat? – Nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel a kérdést.

– A maga mivoltában soha. De láttam abban az alakban, amit felvett. Mindenki tudja közülünk, hogy visszajött. ismerjük mind a jeleket. Ők elragadták Jason Osborne-t, igaz? Ők eljöttek, hogy magukkal vigyék Lew Waterburyt, igaz? És Ők visszatérnek! – tette hozzá komoran.

– Mrs. Bishop... ki volt Jonathan Bishop?

Ismét hallottam örömtelen kacagását.

– Micsoda kérdés! A nagyapám! Megismert néhány titkot, és azt hitte, ismeri mindet... kezdte hívni Őt... és ráküldte azokra, akik leskelődtek utána... De ő nem volt olyan tudós, mint az Úr, és Valami elragadta, ahogy elragadta a többieket is. És azt mondják, az Úr a kisujját sem mozdította érte, mert úgy ítélte, hogy túl gyenge, és nincs joga a kövekhez folyamodni, vagy a Dombokra hívni és ránk idézni azokat a démoni Valamiket, hogy a gyűlölség uralkodjon Dunwichban... hogy a Corey-k és a Tyndalek gyűlöljék a Bishopokat...

Mindannak, amit az öregasszony beszélt, borzalmas értelme volt. Bishop levelei Alijah Billingtonhoz hitelesítették azt, amit ő most mondott. Másfelől az újságok tanúsították Wilbur Corey és Jedediah Tyndal eltűnését és későbbi előkerülését, de a leghalványabb célzást sem tették arra, hogy ezeknek a drámáknak valami közük lehet Jonathan Bishophoz. Ámde Bishop levelei, amelyeket kétségtelenül senki sem látott annak idején Alijahon kívül, összefüggésbe hozták vele ezeket az eseményeket, és most az öregasszony

zavartalanul elismerte előttem, hogy a Corey-k és Tyndalek gyűlölik a Bishopokat, megerősítve ezzel nagyapja bűnrészességét abban a két rejtélyes eltűnésben. Mély felindulást éreztem, és meg voltam győződve arról, hogy ha megfelelő ismeretekkel rendelkeznék, sokkal több következtetést vonhattam volna le az öregasszony szavaiból. Azonkívül éreztem valamit, ami kicsendült utálatos kacagásából, és szinte kézzelfoghatóvá sűrűsödött a szobában...Hogy ez az asszony olyan tudás birtokában van, amely hihetőleg régmúlt időkből származik, és átfogja a jövőt, hogy valami rémséges, gonosz leselkedik a sötétben, a pillanatra várva, amikor rázúdulhat mindenre, ami él.

– Ismerte a nagyapját?

– Nem. De tudom, mit beszéltek róla. Mindig is tudtam.

Felkészült, de nem eléggé, és azt mondják, a hiányos tudás veszedelmes. Kiment a kőkörhöz és hívta Őt. És Ő jött, és jött más Valami is, és magukkal vitték... Aztán az Úr elküldte Azt és a Többieket... Oda, Kívülre, a körön át. – Újra felnevetett. – Nem tudod, mi folyik ott fent, a Dombon túl, idegen?

Kinyitottam a számat, hogy próbát tegyek a kulcsnevek egyikével, amelyek oly gyakran szerepelnek az ócska könyvekben; de ő nagy riadalomban elhallgattatott.

– Ne ejtsd ki a nevüket, idegen! Ha Ők hallgatóznak, talán idejönnek a hallatára, és a nyomodba szegődnek... Hacsak nincs nálad a Jel.

– Milyen jel?

– A védelmező jel.

Eszembe jutott, amit unokafivérem mesélt, hogy a két ember, akit megszólított dunwichi kirándulásán, azt kérdezte, nála van-e a Jel. Bizonyára ugyanarról a „jelről” lesz szó, ámbár látszólag van valami különbség. Megkérdeztem az öregasszonyt.

– Azok más Jelre gondoltak. Ostoba emberek, nem tudják, mivel jár ez; nem veszik számba, mi történhet: azt hiszik, hogy meggazdagodnak majd, és mindenhatók lesznek, de a jel nem az, aminek ők képzelik. Azoknak ott Kívül nem érdekük, hogy az embereket gazdaggá tegyék; Őket csak az érdekli, hogy visszajöjjenek és megöljenek minket... megöljenek, mikor Ők már elkészültek. De semmi hatalmuk nem lesz azokon, akik a jelet viselik, feltéve, hogy olyan erősek, mint az Úr. Akkor az ember Hozzájuk tartozik, ezt tudom. Hallottam jajgatni Jason Osborne-t akkor éjszaka, mikor elvitték, és Sally Sawyer, aki Seth unokafivérem házát rendben tartja, feltépett deszkák recsegését hallotta, mikor az a Valami bement Osborne kunyhójába, hogy megkeresse, és ez történt Lew Waterburyvel is. Mrs. Frye azt mondja, látta a nyomokat: nagyobbak, mint egy elefánté... és mellette más, különös nyomok, mintha szárnyak hagyták volna... De kinevette mindenki, azt mondták, álmodott, és mire odavitte őket, hogy megmutassa... egy se maradt.

Bevallom, hogy libabőrös lettem, és hideg verejték öntötte el a testemet. Az asszony olyan hévvel beszélt, hogy nem is látszott tudomást venni a jelenlétemről; mindaz, amit hallott, azzal együtt, amire maga jött rá, nyilván elég ahhoz, hogy vég nélkül beszéljen a környékbeli borzalmas és titokzatos eseményekről.

– A legrosszabb az egészben az, hogy nem látni Őket, de tudni lehet, hogy közel vannak, a szagról, az elképzelhető legfertelmesebb bűzről... Mintha egyenesen a pokolból szállna fel!

Hallottam és értettem a szavait, de valójában nem figyeltem már oda. Egy és más abból, amit mondott, kezdett alakot ölteni, mégpedig oly szuggesztív alakot, hogy kilelt a hideg a rémülettől. Úgy látszott, ez az asszony tiszteli az „Urat”, és úgy beszélt róla, mintha több mint kétszáz esztendős volna. Ennélfogva nem gondolhatott Alijah Billingtonra; tehát Richard Billington volt, jobban mondva az, akiről Ward Phillips tiszteletes írt, és akit úgy nevezett meg: „bizonyos Richard Bellingham vagy Bollinham.”

– Milyen más néven ismeri az Urat? – kérdeztem.

Az asszony nyomban bizalmatlanná vált.

– Senki sem ismeri az Ő nevét, idegen. Hívhatod Alijahnak, ha akarod, és hívhatod Richardnak, vagy adhatsz neki más nevet is, ha tetszik. Az Úr itt élt egy ideig, aztán elment, hogy ott Kint éljen. Visszatért, és kiment oda újra. Most pedig visszajött. Én öregasszony vagyok, idegen, egész életemben hallottam beszélni az Úrról, és életem minden évében őt vártam, mert tudtam, hogy egy szép napon visszajön. Neki nincs neve, nincs lakóhelye, jön és elmegy, nincs gondja az időre.

– Nagyon öreg lehet.

– Öreg? – kacagott fel az asszony – Öregebb nálam... öregebb ennél a háznál, öregebb nálad... és a háromnál együttvéve! Egy év annyi; neki, mint egy sóhaj, és tíz év csak egy óraütés.

Megfejthetetlen talányokban beszélt. De egyvalami világos volt: az Alijah Billingtonhoz vezető nyom távolabbi múltba vitt vissza, talán még Richard Billington koránál is messzebb. Akkor hát mit csinált Alijah valójában? És miért távozott olyan sebbel-lobbal szülőföldjéről, hogy visszatérjen Angliába, ahonnan ősei sok évtizeddel azelőtt jöttek? Az első feltevés, amely annyira kézenfekvőnek látszott, hogy ellenvetés nélkül elfogadtam, az volt: Alijah azért ment el, miután az indián Quamist elbocsátotta, hogy elkerülje a jövőbeli bonyodalmakat a környéken végbement fantasztikus és borzalmas események kapcsán. De most ez a feltevés nem látszott már olyan megalapozottnak. Ha nem ezért ment el: mi késztette menekülésre? Semmi sem vallott arra, hogy a hatóságok, akár csak távolról is, Alijah-t vádolták volna a környékbeli drámákért, vagyis a különös eltűnések és még különösebb előbukkanások miatt.

Az öregasszony hallgatott. Valahonnan óraketyegés hallatszott. A macska, amely mostanig az asszony térdén feküdt, felállt és meggörbítve hátát, leugrott a földre.

– Ki küldött ide, idegen? – kérdezte váratlanul.

– Nem küldött senki. Magamtól jöttem.

– Valamilyen céllal jöttél. A seriff embere vagy

Biztosítottam, hogy nem,

– És nem viseled az Ős Jelet?

Megint nemmel válaszoltam.

– Vigyázz, merre jársz, vigyázz, kivel állsz szóba, különben Azok ott Kint meglátnak és meghallanak. Vagy meglát az Úr, és az Úrnak nem tetszik ha kérdezősködnek vagy kémkednek utána, ha pedig az Úrnak nem tetszik valami, lehívja Azt az Égből vagy a dombokról, akárhonnan.

Arra kellett gondolnom, hogy beszélgetésünk kezdete óta egyszer sem támadt a legcsekélyebb kétségem sem az asszony őszinteségét illetően. Őszintén hitte, amit mond; talán maga sem értette egészen azt, ami szavaiból következik, de hitt valamilyen ismeretlen erőben, amely különböző formákban nyilvánul meg, és káros az emberi nemre. Néha szinte vallásos rajongással beszélt, és kissé meglepődtem, amikor további kérdéseim révén megtudtam, hogy „kongregacionalista”, ámbár nemigen jár templomba, és hogy szilárdan hisz Istenben; ez a hit szemmel láthatóan nem összeegyeztethetetlen félelmével azoktól a földön kívüli lényektől, akik oly elevenen és ijesztően élnek gondolataiban.

Mikor végül elbúcsúztam tőle, meg voltam győződve arról, hogy magam és unokafivérem is iránytalanul úszunk mély, fekete vizeken. Az enyhe skizofrénia, ami unokafivéremből saját házában és erdejében kiütközik, még inkább bonyolította a dolgot, és nyilván másfelé kellett fordulnom segítségért, vagy szégyenletes kudarcot vallanom vállalkozásommal. Jómagam megfelelő lelkiállapotban voltam most ahhoz, hogy hallucinációk játékszerévé váljak. Rendkívüli módon fel voltam villanyozva, alighanem az ösztönös reménytől, hogy ma éjjel történnie kell valaminek.

Az est ugyanúgy kezdődött, mint az előző, vagyis pokoli békakórussal, amely percről percre fülsértőbbé vált. Alig ment le a nap, én még vissza sem vonultam a szobámba, mikor elkezdődött ez a lármás kórus. Unokafivérem úgy tett, mintha nem hallaná, én pedig nem tettem szóvá a dolgot, nem tudtam, hogyan reagálna, ha folytatnám a tegnap esti témát. De hálószobám szentélyében is hallottam a zsivajt, ha valamivel tompábban is.

Eltökéltem azonban: nem engedem, hogy képzeletem elkalandozzon, és jól megfontolt elhatározással fogtam a könyvet, amely minden utamon elkísér: Szél a fűzfák között Kenneth Grahame-től, s hozzákezdtem ama pompás alakok: a Vakondok, a Varangy és a Patkány kalandjainak újraolvasásához, átadva magam, mint rendesen, a szöveg élvezetének, s aránylag rövid idő alatt – ha figyelembe vesszük a környezetet és mindazt, ami történt velem, amióta unokafivérem kétségbeesett hívására megérkeztem a házba – a bájos angol vidék kellős közepén voltam, az örök folyó mellett, amely Grahame felejthetetlen figuráinak hazáját átszeli. Lassan olvastam, és annak ellenére, hogy egy pillanatra sem esett ki tudatomból a békabrekegés, teljesen elmerültem olvasmányomban. Mikor végül letettem a könyvet, körülbelül éjfél lehetett, és a hold már átköltözött nyugatra. Eloltottam szobámban a fényt, mert a szemem kissé kifáradt, de még nem volt kedvem lefeküdni, és ülve maradtam, a Billington-probléma bonyodalmain töprengve.

Miközben valamilyen megoldást próbáltam találni a problémára, hallottam, hogy unokafivérem hálószobájának ajtaja kinyílik, és ő kilép az előcsarnokba; részben láthattam onnan a helyet, ahol Ambrose-nak el kellett haladnia, hogy az erdő szélére érjen, amely a ház, a mocsár és a torony között terül el. Láttam menni, és megint csak szerettem volna utánaszaladni. De több okból is türtőztettem magam: visszatartott valami, ami meglehetősen hasonlított a félelemhez; nem lehettem biztos abban, hogy unokafivérem most is álmában jár, mint más éjszakákon; nagyon is lehetséges volt, hogy ébren van, és kétségtelenül nem tetszenék neki, hogy követem.

Egy darabig határozatlanul ődöngtem, aztán rájöttem, hogy egyszerű módon megbizonyosodhatom arról, vajon Ambrose a toronyhoz igyekszik-e vagy sem: lemegyek a dolgozószobába, felmászom a könyvállványra, és kinézek a színes ablak átlátszó üvegkörén; onnan láthatom a tornyot a holdfényben, s így meggyőződhetem arról, hogy Ambrose feltűnik-e a tetőnyílásban. Amíg erre a következtetésre jutottam, Ambrose-nak elég ideje volt, hogy elérjen a toronyhoz, ezért további tétovázás nélkül lementem a sötétben, mert eléggé kiismertem már a házat ittlétem alatt, s egyenesen beléptem a dolgozószobába.

Felpillantottam az ablakra, és kissé megremegtem, mert a ragyogó holdfénytől a körkörös színes üvegek furcsán forogni látszottak, mintha életre keltek volna. De leküzdöttem ezt az érzésemet, és felkapaszkodtam a könyvállványra, mint előző esetben, s a középső üvegkörhöz szorítottam szememet.

Leírtam már előbb, milyen különös illúzióban volt részem, amikor más alkalommal átnéztem ezen az üvegen. A hatás most is különös volt, noha első pillantásra nem látszott illúziónak, inkább csak mértéktelen felfokozódásnak, mert a szemem elé táruló táj az volt, amelyet vártam, csakhogy olyan fényben fürdött, amely sokkal ragyogóbbnak tűnt a holdénál, ámbár színre hasonlított hozzá, vagyis mindent elárasztott fehéres világa, melyben némiképpen megváltoztak a formák, színek, árnyékok, s valami rendkívüli és különös lett az egészből; ebben a tájban emelkedett a torony, amely most sokkal közelebbről látszott, mint máskor... mintha az erdő szélén állna. Az arányok és perspektívák azonban annyira pontosak voltak, hogy egy adott pillanatban az volt a benyomásom: nagyítólencsén keresztül nézem a jelenetet, és úgy véltem, minden úgy van, ahogy kell.

Figyelmemet azonban nem a perspektíva kötötte le, nem is a fény, amely oly szokatlan módon öntött el mindent, hanem maga a torony. Jóllehet későre járt (elmúlt már éjfél), egészen tisztán láttam, hogy unokafivérem fent áll a kis pihenőn, amelyben a toronybeli lépcső végződik. A fél teste látszott, és amikor megpillantottam, égre tárta a karjait kelet felé, ahol ragyogtak a téli éjszaka csillagai és csillagképei, közvetlenül a láthatár fölött a Hyádok Aldebaran-ja, az Orion egy része, s valamivel feljebb a Sirius, a Kecske, a Castor és Pollux, valamint a Szaturnusz bolygó.

Amint később megbizonyosodtam róla, sokkal tisztábban láttam unokafivéremet, mint kellett volna, tekintettel a távolságra és az időpontra, de ebben a percben ez fel sem tűnt, mert más, iszonyatos és rémítő dolgok foglalkoztatták megrettent elmémet.

Ugyanis Ambrose unokafivérem nem volt egyedül!

Valami gomoly – nem találok megfelelőbb szót – terjengett fölötte, aminek nem látszott se eleje, se vége, akárha olvadt állapotban lett volna, de azt a határozott benyomást keltette, hogy él; egy gomoly, ami olyan volt mégis, mintha egy kígyóból, egy denevérből és valami óriási, amorf szörnyetegből állna, mely még a világ kezdetén élt lények bizonytalan állapotában van, amikor nem öltötték fel végleges alakjukat. Nemcsak ennyi volt a szemem elé táruló látvány: Ambrose körül mindenütt, a torony tetején és a levegőben, a torony fölött leírhatatlan dolgok vo1tak. A tetőn, unokafivérem két oldalán, két roppant varangyhoz hasonló lény látszott; ezek szüntelenül változtatták külsejüket, és – nem tudtam megállapítani, milyen úton-módon – rémületes vartyogást hallattak, a végletes kakofóniáig fokozott békabrekegést. Ambrose körül a levegőben kígyószerű óriás lényeket lehetett látni, furcsán kicsavart fejjel és groteszk karmokkal; tagjaikat szörnyűségesen nagy, sötét bőrszárnyak kötötték össze. Olyan hihetetlen volt ez a látvány, hogy egy percig azt hittem, eszméletemet vesztettem, s a Billington Erdő problémáival és az ott elmúlt korokban történt eseményekkel való foglalkozás annyira hatott rám, hogy logikus következménye ez a hallucináció.

Aztán úgy okoskodtam, hogy ha józanul tudok gondolkozni, akkor a látott dolgok a képzeletemtől teljesen függetlenül léteznek.

Ráadásul szakadatlan ide-oda hömpölygés folyt ott a torony mellett; a denevérekhez hasonló szárnyas lények elő-előbukkantak, aztán eltűntek, mintha csak a levegő hozta-vitte volna őket; az alaktalan fuvolások a tetőn hol szörnyű óriásokká, hol kis törpékké változtak, s az a térbeli terjengés unokafivérem előtt, amit gomolynak neveztem, oly fertelmes volt a maga folyósságában, hogy nem bírtam levenni róla a szemem, abban a hitben, hogy ez az illúzió és minden egyéb bármely pillanatban megszűnhet és visszaáll a halvány holdfénnyel megvilágított békés táj, amelyet látni reméltem. Amikor „folyósnak” mondom azt a dolgot, tudom, hogy nem adok megfelelő képet róla, és hogy nehéz lesz leírnom azt, ami elborzadt és hitetlen szemem előtt végbement. Mert a Valami, amit előbb egyszerűen térbeli terjengésnek néztem, gócpontjával Ambrose unokafivérem előtt, fokozatosan nagy, formátlan tömeggé alakult át, amelyet hovatovább pikkelyek borítottak, mint bizonyos kígyókat, s amelyből számtalan csáp nyúlt ki, ezek szünet nélkül tekergőztek, és változtatták alakjukat. Rémséges, sötét valami volt ez, hatalmas, nyitott, vörös szemekkel, amelyek nem álltak arányban testével... szörnyűség, ami polipnak tűnt a viszonylag kicsiny testnél százszorta nagyobb csápok ezreivel, melyeknek vége a messzeségbe veszett, míg bíborszínű testéből óriási szem meredt Ambrose-ra, alatta roppant száj tátogott, amelyből rettenetes üvöltés hallatszott, ennek hallatára a fuvolások és a mocsárbeli békák addig fokozták vad muzsikájukat, amíg elviselhetetlenné erősödött. Közben unokafivérem sipító hangokat adott ki, melyek emberalatti borzalmas csúfolódásként hasogatták fülemet, s olyan irtózattal töltöttek el, amilyet nem éreztem soha életemben. A szájából áramló iszonyú hangok között előfordult a félelmetes nevek egyike is, amelyekkel sűrűn találkoztam a könyvekben: N’gai, n’gha’ghaa, y’hah-Yog-Sothoth! Ez olyan éktelen ricsajt váltott ki, hogy azt hittem, az egész világ meghallja, s kissé elhúzódtam az ablaktól, mert elfogott a rémület, és újra éreztem a felém áradó gonoszságot. Megtántorodtam, és leestem a padlóra, ahol térdre buktam.

Egy darabig ebben a testhelyzetben maradtam, amíg valamelyest visszanyertem az uralmat érzékeim fölött; aztán remegve felálltam és hallgatóztam, félve attól, ami megütheti fülemet, de nem hallottam semmit, s ekkor mélyen felzaklatva és képtelenül arra, hogy megértsem a történteket, visszamásztam a könyvállványra, noha erős vágyat éreztem, hogy meneküljek innen. Gondolataim zűrzavarosan kavarogtak; úgy tűnt, hogy hihetetlen és döbbenetes hallucináció áldozata voltam; parancsoló szükségét éreztem, hogy még egyszer kinézzek az erdei kőtoronyra. Így két ellentétes erő szorításában – egyik előretaszított, a másik visszatartott – ismét elfoglaltam korábbi helyemet, s lassan, rettegve kinyitottam a szemem.

Láttam a holdfényes tornyot és erdőt, láttam a nyugat felé ereszkedő holdat is, s egy csillag előtt valamit, ami mintha eltűnt ködgomoly remegő nyoma volna... de az előbbi jelenetből semmit, egyáltalán semmit! A torony elhagyottan állt, s jóllehet a békakórus változatlanul fújta ritmikus énekét, minden más hang elhallgatott; nem volt semmi a tornyon, sem körülötte, s unokafivéremnek nyoma sem volt már. Egy percig így maradtam, az üveghez tapasztva arcomat, s hitetlenül bámultam ki az ablakon; azután arra gondoltam, hogy unokafivérem hazatérőben lehet, talán közel is jár már a házhoz, minthogy elvesztettem az időérzékemet; így hát sietve visszahúzódtam, miután lopva egy utolsó futó, aggodalmas pillantást vetettem kifelé.

Puhán leszökkentem a padlóra, elhagytam a dolgozószobát, gyorsan felmentem a lépcsőn, és besurrantam a szobámba. Alig léptem be oda, máris hallottam a kapu csapódását odalent és unokafivérem közeledő lépteit. De ahogy feszülten füleltem, meghökkenve állapítottam meg, hogy ezek nem egyetlen ember lépései. Lassú, óvatos lépések... aztán suttogó hangokat hallottam a lépcső aljából.

– Hosszú idő! – mondta egy torokhang, amelyben azonban felismertem az unokafivéremét.

– Az, Uram.

– Megváltoztam?

– Nem... csak az arcod és az öltözeted.

– Messze jártál?

– Mnarban és Carcosában: És te, Uram?

– Sokfelé jártam, sokféle arccal. A múltban és a jövőben. Beszélj halkan, ez a hely veszélyes. Valaki idegen van, ámbár vérrokonom, a ház falai között.

– Menjek aludni?

– Szükséged van rá?

– Nincs.

– Akkor pihenj le, és várj. Holnapra minden úgy lesz, mint máskor.

– Igen, Uram. Ha szükséged van rám, a konyha melletti fülkében megtalálsz, mint régen.

– Egy percre még. Ismered az évet, ahogy az emberek számítják?

– Nem, Uram. Sokáig maradtam? Két évig? Tízig?

Ambrose fojtott nevetést hallatott, amitől a hideg végigfutott a hátamon.

– Lélegzetnyi ideig! Több mint húszszor tízig! Nagy változások történtek, ahogy az Öregek megjósolták és tudtunkra adták. Majd meglátod.

– Jó éjszakát, Uram.

– Jó éjszakát, igen. Mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára jó éjszakát kívántál itt! Pihenj jól, nagy munkát kell még végeznünk Nekik, hogy megnyissuk az utat.

Ösztönöm először arra sarkallt, hogy azonnal meneküljek: csakhogy ez gyanút ébresztene unokafivéremben ahelyett, hogy eloszlatná ellenséges érzését, s különben is lehetetlen. Ám ezt az ösztönös vágyat egy mellékreakció kísérte: az érzés, hogy magára hagyom Ambrose-t. Bármi történjék is, én csak egyet tehetek: minél előbb felkeresem újra Harper doktort, előadom időrendben a történteket, ismertetve vagy akár lemásolva unokafivérem könyvtárának dokumentumait. Ilyenkor, jóval éjfél után, már nem sok értelme lett volna effajta munkához kezdeni; de meggyőződésem volt, hogy el kell végezni. Mielőtt elhagynám a házat, neki kell ülnöm és összeállítanom egy anyagot, amely útmutatásul szolgálhat annak, aki megkísérelné megoldani a Billington Erdő, valamint a különös és iszonyatos dunwichi események rejtélyét.

Aznap éjjel nem aludtam.

Másnap reggel megvártam, hogy unokafivérem lemenjen, mielőtt magam is kijöttem volna hálószobámból; mélységesen rettegtem attól, amit majd láthatok. jó okom volt a félelemre. Ambrose a reggeli készítésével foglalatoskodott. Nagyon jókedvűnek látszott, és az igazat megvallva, ez elűzte félelmemet. Rendkívül könnyedén viselkedett azt mondta, reméli, hogy a mocsárbeli kórus nem tartott ébren túl sokáig.

Biztosítottam, hogy nem.

Azután azt mondta, hogy a békák szokatlanul erősen brekegtek, és jó volna módot találni a számuk csökkentésére.

Ez az ötlet érthetően megriasztott. Nem állhattam meg, hogy ne emlékeztessem Alijah meghagyására a békákkal és varangyokkal kapcsolatban, mire ő meglehetősen baljósnak tetsző mosollyal válaszolt, mint aki azt akarja jelezni: tudja, mire gondolt Alijah, ám ez őt nem érdekli. Ez a visszás reakció még inkább felbolygatott, de okosabbnak véltem, ha leplezem érzéseimet.

Ő csak beszélt, hogy szinte egész nap odakint lesz dolga, és reméli, nem veszem zokon távollétét. Elmesélte, hogy az erdőben olyan teendőket fedezett fel, amelyeket haladéktalanul el kell végezni.

Eltitkoltam örömömet: távolléte alkalmat nyújt, hogy lemásoljam a kellő iratokat a dolgozószobában; de azért szükségesnek véltem megkérdezni, nem lehetnék-e segítségére teendőiben.

– Nagyon kedves tőled, Stephen – mondta mosolyogva. – De majd elfelejtettem megemlíteni: segítségem is van. Minap, mikor távol voltál, megfogadtam egy embert, és szólnom is kell róla, nehogy megijedj tőle. Furcsán beszél, és meglehetősen különös módon öltözködik. Indián. Nem tudtam elrejteni meghökkenésemet.

– Úgy látom, meglep a dolog.

– Valóban – feleltem. – Hol találtál indiánt errefelé?

– Ajánlkozott, és felfogadtam. Meglepő, hogy mikre bukkan az ember ezekben a hegyekben. – Felállt, és hozzálátott, hogy összeszedje a tányérokat és csészéket az asztalról, mivel befejeztük a reggelit, majd felém fordulva, hozzátette:

– Furcsa véletlen folytán a neve... Quamis.

 

III. Winfield Phillips beszámolója

 

Stephen Bates 1924. április 7-én, kevéssel déli 12 óra után jelent meg Seneca Lapham doktor irodájában a Miskatonic Egyetemen; Armitage Harper doktor küldte. Mintegy negyvenhét éves, jól konzervált férfi volt, alig kezdett őszülni. Ámbár észrevehetően igyekezett derűsen viselkedni, mélységesen zavartnak és izgatottnak látszott, s a potenciális neurotikusok és hisztérikusok közé soroltam be. Vaskos kéziratot hozott magával, ez saját kezűleg teleírt papírkötegből állt – amelyben bizonyos, vele megesett dolgokat adott elő –, és egy halom történeti dokumentumból, amelyeket maga másolt le. Minthogy Harper doktor telefonon jelezte érkezését, egyenesen Lapham doktorhoz vezettem, aki nagy érdeklődést mutatott iránta, amiből feltételeztem, hogy kézirata a főnökömnek oly kedves antropológiai kutatások egyes kérdéseivel lehet kapcsolatos.

Mihelyt belépett, felkérték, hogy minden bevezetés nélkül rögtön adja elő történetét, amit habozás nélkül meg is tett. Beszámolója kissé összefüggéstelennek tűnt előttem, s amint megbizonyosodhattam róla, ősrégi kultuszok maradványaival függött össze. Lapham doktor arckifejezéséből, amely komor és tűnődő lett, összeráncolt homlokából, főképpen pedig a figyelemből, amellyel hallgatta, teljesen megfeledkezve az ebédidőről is, úgy vettem észre, hogy a maga részéről nagy fontosságot tulajdonít Bates előadásának, aki most, hogy belekezdett, megszakítás nélkül beszélt, és csak akkor hagyta abba, amikor eszébe jutott a kézirata, melyet letett Lapham doktor elé, unszolva őt, hogy nyomban olvassa el.

Nagy meglepetésemre főnököm azonnal kötélnek állt, és amint végzett egy lap elolvasásával, átadta nekem. Minden megjegyzés nélkül olvastunk, s ahogy előrehaladtam az olvasásban, csodálkozásom nőttön nőtt, és mély felindulást éreztem, amihez hozzájárult Lapham doktor kezének észrevehető remegése is. Főnököm előttem fejezte be az olvasást, ami több mint egy óráját vette igénybe; tekintetét látogatónkra szögezte, és kérte, egészítse ki beszámolóját.

De Bates azt felelte, hogy nincs több mondanivalója. Hogy mindent elmondott. Mivel itt vannak a másolatok, világos, hogy sikerült lemásolnia az ügyre vonatkozó dokumentumokat, legalábbis azokat, amelyeket legfontosabbaknak tartott.

– Nem zavarták meg benne?

– Nem. Unokafivérem akkor tért vissza, amikor én már végeztem. Láttam az indiánt. Úgy volt öltözve, ahogy amint tanultuk – a narragansettek szoktak. Unokafivérem ekkor szólt, hogy szüksége volna a segítségemre.

– Úgy? És mire kérte önt?

– Úgy látszik, sem ő, sem az indián, sem a kettő együtt nem tudta megmozdítani azt a különös módon vésett követ, amelyet unokafivérem kibontott a torony tetejéből. Én nem ítéltem olyan súlyosnak, hogy egyetlen ember ne tudná megmozdítani, ezt meg is mondtam. Unokafivérem ekkor buzdított, hogy emeljem fel, s elmagyarázta, hogy szeretné elvinni másfelé, és elásni a toronytól messze. Nem esett nehezemre eleget tenni a kérésének anélkül, hogy a legcsekélyebb segítséget kellett volna nyújtania.

– Tehát nem segített önnek megmozdítani?

– Nem, és az indián sem.

Lapham doktor papírt és ceruzát adott látogatónknak.

– Lenne szíves felvázolni a torony környékét, és megközelítően bejelölni a helyet, ahol elásta a követ?

Bates kissé zavartan engedelmeskedett. Lapham doktor komor arccal átvette a vázlatot, és gondosan letette a kézirat utolsó lapjai mellé, amelyeket éppen visszaadtam neki. Hátradőlt székében, és kezeit összekulcsolta hasán.

– Nem találta különösnek, hogy unokafivére nem ajánlja fel a segítségét?

– Egyáltalán nem. Fogadtunk. Én nyertem. Nem várhattam el tőle, hogy segítsen nyerni, nem gondolja?

– Egyedül erre kérte meg önt?

– Igen.

– Látta valami nyomát annak, amit az unokafivére csinált?

– Ó, igen! Ő és az indián szemlátomást megtisztították a torony környékét. Megfigyeltem, hogy a karmok és a földön vonszolt szárnyak nyomait, amelyeket előző alkalommal láttam, teljesen elsimították és eltörölték. Kérdezősködtem felőlük, de unokafivérem hanyagul csak annyit mondott, hogy bizonyára álmomban láttam.

– Unokafivére tehát észrevette az ön érdeklődését a Billington Erdő rejtélye iránt?

– Igen, feltehető.

– Magamnál tarthatom egyelőre a kéziratát, Mr. Bates?

Bates habozott, de végül is beleegyezett, ha ez valamiképpen hasznára lehet Lapham doktornak. Ő bizonykodott, hogy hasznára lesz, és hogy nem mutatja meg senkinek, amire Bates nagyon megkérte.

– Van valami tennivalóm, Lapham doktor? – kérdezte azután.

– Van, mégpedig valami nagyon fontos.

– Szeretnék a végére járni ennek az ügynek, ezért megteszek minden tőlem telhetőt.

– Akkor menjen haza.

– Bostonba?

– Haladéktalanul.

– De úgy érzem, nem szabad kiszolgáltatnom unokafivéremet annak, ami abban az erdőben van – ellenkezett Bates. – Különben is, Ambrose gyanút fogna.

– Ellentmondásba keveredik, Mr. Bates. Nem számít, hogy gyanút fog-e vagy sem. Annak alapján, amit ön elmesélt, azt hiszem, hogy unokafivére meg tudja védeni magát bármivel szemben, ami fenyegethetné.

Bates halványan elmosolyodott, és zakója belső zsebében kotorászva előhúzott egy levelet, amelyet letett Lapham doktor elé.

– Olvassa el, aztán mondja meg, úgy véli-e, hogy képes egyedül kielégítően megoldani a problémáját.

Lapham doktor kényelmesen elolvasta a levelet, összehajtotta, és visszatette a borítékba.

– Ön maga mondta, hogy elég sok változást észlelt rajta, mióta ezt a levelet megírta, és kérte önt, hogy látogassa meg.

Vendégünk elismerte, hogy így van. De továbbra is kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy azonnal hazatérjen, azt mondta, jobbnak látja, hogy előbb menjen vissza unokafivéréhez, és csak néhány nap múlva távozzék, hogy távozása ne hasonlítson túlságosan meneküléshez.

– Én sokkal helyesebbnek vélem, hogy most rögtön térjen vissza Bostonba, de ha ön mindenáron ott akar maradni, azt javasolom, a lehető legrövidebbre szabja ott-tartózkodását... mondjuk például, ne haladja meg a három napot. Amikor hazautazik Bostonba, kérem, az állomáshoz menet nézzen be hozzám.

Látogatónk megígérte, ezzel felállt és búcsúzni készült.

– Egy pillanatra, Mr. Bates – szólt Lapham doktor.

Főnököm átment a szobán, és páncélszekrényéhez lépve kinyitotta, kivett belőle valamit, aztán visszatért íróasztalához. Azt, amit levett a szekrény polcáról, letette az íróasztalra Bates elé.

– Látott már valaha ehhez hasonlót, Mr. Bates?

Bates alaposan szemügyre vette: mintegy húsz centi magas kis dombormű volt, valamilyen nyolclábú szörnyeteget ábrázolt, hosszú, tekergőző csápokkal, ékes cephalopeda fejjel, felül egy pár óriási szárnnyal, alul rémítő karmokkal. Bates lenyűgözve és irtózattal nézte, miközben Lapham doktor türelmesen várt.

– Hasonlít... ha nem is tökéletesen, azokhoz a szörnyekhez, amelyeket a dolgozószoba ablakából láttam, vagy látni véltem tegnap éjjel – mondta végül Bates.

– De sohasem látott még ilyen faragványt? – faggatta Lapham doktor.

-Soha.

– Rajzot sem?

Bates a fejét rázta.

– Hasonlít azokhoz a valamikhez, amik a torony körül röpködtek... Amik a nyomokat hagyhatták... De hasonlít ahhoz is, amelyekkel unokafivérem beszélt.

– Ó!... Tehát ön így fogja fel a jelenetet? Úgy véli, hogy beszéltek egymással?

– Igazában nem is gondoltam komolyan, hogy beszéltek, hiszen képtelenségnek tűnik, de... mi egyebet csinálhattak?

– Nem fér hozzá kétség, hogy úgy látszik, mintha kommunikáltak volna egymással.

Bates még mindig a domborműre meredt; amely, ha jól emlékszem, antarktiszi eredetű.

– Borzalmas – mormolta végül.

– Valóban az. És a legborzalmasabb a gondolat, hogy élő modellről mintázhatták.

Bates elfintorodott, és megrázta a fejét.

– Alig hihetem.

– Nem tudhatjuk, Mr. Bates. Sokan hitelt adunk mindenféle szóbeszédnek, s ugyanakkor tagadjuk érzékeink tanúbizonyságát, elhitetjük magunkkal, hogy hallucináltunk. – Vállat vont, és kézbe vette a domborművet, egy percig né– mán nézte, aztán visszatette az íróasztalra. – Ki tudja, Mr. Bates? Kidolgozása és felfogása egyaránt primitív. De ön bizonyára vissza akar most térni, ámbár én újra csak azt tanácsolom, hogy utazzék haza Bostonba.

Bates makacsul megrázta a fejét, kezet szorított Lapham doktorral és távozott.

Lapham doktor felállt és nyújtózkodott. Vártam, hogy most azt javasolja, menjünk ebédelni, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban, de visszaült, maga elé tette Bates kéziratát, és törülgetni kezdte a szemüvegét. Mosolyogva nézett rám.

– Attól tartok, maga nem veszi komolyan Mr. Batest és a históriáját, Phillips.

– Őszintén szólva, a legfurcsább dolog, amit csak hallottam életemben, és nem értem, hogy is jut eszébe ilyen ostobaságokkal magyarázni azokat a rejtélyes eltűnéseket.

– Amit elbeszélt, az nem furcsább az eltűnések és előbukkanások körülményeinél. Higgye el, én nem vagyok hajlandó o1yan félvállról venni ezt az ügyet, mint maga.

– Talán hitelt ad ennek a mesének?

Lapham doktor hátradőlt székében, kezében szemüvegével, rendíthetetlen nyugalommal tekintett rám, és azt mondta:

– Maga még fiatal, nagyon fiatal.

Azután valóságos előadásba fogott. Én tisztelettel és fokozódó álmélkodással hallgattam. Azzal kezdte, bizonyára eléggé beledolgoztam magam ebbe a munkakörbe ahhoz, hogy jórészt tudomásom legyen már azokról a valódi ismeretekről és legendákról, amik a régi vallásokat alkották, különösen azokat a legősibb kultuszokat, amelyek fennmaradtak a múltból mindmáig, noha bizonyos, sokszor alapvető változásokat szenvedtek. Ázsia egyes távoli vidékein például hihetetlen kultuszok keletkeztek, amelyeknek nyomaival a legkülönösebb helyeken találkoztak. Emlékeztetett, hogy sok esztendővel ezelőtt Kimmich úgy vélekedett: a chimu civilizáció Belső-Kínából származik, jóllehet létrejöttekor Kína feltehetően nem is létezett. Beszélt a Húsvét-szigetek és Peru különös szobrairól és véseteiről. A vallások, mondta, néha megőrizték, máskor megváltoztatták eredeti alakjukat, de sohasem annyira, hogy ne ismerhetnénk fel őket korszakok távlatából. A civilizációban ott vannak egyfelől a druida rítusok, másfelől a démonkultusz vagy boszorkányság és fekete mágia, kiváltképpen Franciaország és a Balkán egyes vidékein. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy az efféle vallásokban vagy kultuszokban vannak bizonyos hasonlóságok?

Azt válaszoltam, hogy alapjában minden vallásban vannak rokon vonások.

Erre azt mondta, hogy általában azokra az alapvető hasonlóságokra céloz, amelyeket senki sem vitat. Azzal folytatta, hogy a földre visszatérő lények eszméje nem valamely meghatározott csoport öröksége; riasztó megnyilvánulások tanúsítják, hogy a világtól távol eső helyeken régi isteneket imádnak, vagy isteni lényeket, amelyeket éppen az emberektől és a földön élő minden állattól való különbözőségük miatt tekintenek ilyeneknek, s amelyek pusztán ezzel is vonzzák a híveket. Ezek mindig gonosz természetűek.

Kezébe vette a domborművet.

– Tudja, hogy ez az Antarktiszról került ide. Mit gondol, mit ábrázolhat?

– Amondó vagyok, hogy valamilyen primitív szobrász durva elképzelése arról, amit az indiánok úgy hívtak: „Wendigo”.

– Nem rossz, nem rossz, csakhogy túl keveset tudunk az Antarktiszról ahhoz, hogy az észak– és sarkvidéki „Wendigó”-nak megfelelő lényt feltételezhessünk. Nem: ezt egy gleccsertöredék alatt találták. Nagyon-nagyon régi darab… Merném állítani, hogy még a chimu civilizáció előtti. Így hát unikum ebben a tekintetben, de másban nem. Talán csodálkozni fog, ha megtudja, hogy hasonló faragványok előfordultak a legkülönbözőbb korokban. Megtaláljuk a nyomaikat a cro-magnoniaknál, aztán megjelennek a középkorban... Előfordulnak I. Pál Oroszországában, a Hawaii-szigeteken és Kelet-Indiában, van belőlük Jáván és a puritán Massachusettsben. Azt gondolhat erről, amit akar. Ebben a pillanatban egészen más okból köti le a figyelmemet: mert valószínűleg azt várták, hogy ennek a figurának egy hihetőleg miniatűr mását hordja magánál Ambrose, amikor megállt Dunwichban, hogy érdeklődjék a Mrs. Bishop házához vezető út felől, és az a kettő, akihez fordult, megkérdezte nála van-e a „jel”.

– Ön hiszi, hogy ennek a domborműnek a modellje élőlény volt? – kérdeztem.

– Nem állíthatom, természetesen – felelte bosszantó komolysággal. – De nem is tagadom a lehetőségét.

– Vagyis ön elhiszi azt a históriát, amit ez a Mr. Bates mesélt nekünk, úgy van?

– Attól félek, hogy igaz, persze bizonyos határok között.

– Pszichiátriai határok között – vágtam rá.

– A hit könnyen jön, és nincs szüksége bizonyítékokra, de nehezen áll meg olyan tényekkel szemben, amelyeknek nem volna szabad létezniük. – Megrázta a fejét. – Feltételezem, hogy észrevette: az ügyben előfordult a maga egyik ősének, Ward Phillips tiszteletesnek a neve is.

– Valóban.

– Nem akarom terhelni, de volna szíves kikeresni a családja történetéből, és ideadni a tiszteletes rövid életrajzát, és megmondani, mi lett vele azután, hogy összekülönbözött Alijah Billingtonnal?

– Attól tartok, hogy semmi figyelemre méltó sincs az életében. Nem sokat élt már azután, és az övéi méltán felrótták neki, hogy megpróbálta összegyűjteni a Csodálatos Események minden példányát, hogy az egészet elégesse.

– És ez nem mond magának semmit, miután olvasta Mr. Bates kéziratát?

– Minden bizonnyal csak véletlen egybeesés.

– Nos, én egészen másnak hiszem. Elődjének viselkedése olyan emberre vall, aki látta az ördögöt, és ki akar térni az útjából.

Lapham doktor nem olyan ember, aki könnyelműen ítélkezik, s amióta a keze alatt dolgozom, nemegyszer találkoztam már különös cselekedetekkel és hiedelmekkel. Az, hogy ezek a megnyilvánulások többnyire a föld távoli és jóformán hozzáférhetetlen tájain történtek, nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a közelünkben is megeshet ilyesmi. Azonkívül emlékeztem korábbi esetekre, amikor a kivizsgálás során Lapham doktor közel járt olyan szörnyűséges kultuszok felfedezéséhez, amelyekben érvényüket veszítették a dimenziók, s amelyek valami végletesen iszonytatót sejttettek.

– Arra gondol, hogy Alijah Billington az ördöggel cimborált? – kérdeztem.

– Egyszerre igennel és nemmel is felelhetnék erre. Abból, amit tudunk róla, bizonyos hogy az ördög ügynöke volt. Alijah Billington kétségtelenül felvilágosultabb volt az akkori embereknél, intelligensebb, mint legtöbb kortársa és képes volt felismerni a veszély arányait, amikor szembekerült vele. Olyan rítusokat és szertartásokat gyakorolt, amelyek minden bizonnyal az emberiség őskorából származnak; de tudta, hogyan mentesülhet a következményektől. Legalábbis úgy tűnik. Azt hiszem, alaposan át kell tanulmányozni ezeket a dokumentumokat és ezt a kéziratot. Én nem vesztegetem az időt.

– Engedje meg, hogy kimondjam: véleményem szerint ön túlzott fontosságot tulajdonít ennek a fecsegésnek.

– Siralmas tudományoskodás „véletlennek , „hallucinációnak” és más effélének beskatulyázni sok mindent amit nem értünk meg azonnal, vagy ami nem vág egybe a tudományos nézeteinkkel. Ami a Billington Erdőben és a szomszédos területeken, különösen Dunwichban történt dolgokat illeti, ezek, mondhatnám túlesnek a hihető határán. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy valahányszor a Billington Erdőben valamit műveltek, mindig eltűntek emberek Dunwich környékén, s ez nem lehet puszta véletlen. Nem is kell tekintetbe vennünk Mr. Bates kéziratát az újabb eseményekkel kapcsolatban, ha úgy tetszik, nehézség nélkül találunk bizonyítékot mindarra, ami történt. Ezek a jelenségek legalább három ízben fordultak elő különböző nemzedékek idejében, több mint kétszáz esztendő során. Nem kétlem, hogy kezdetben boszorkányságnak minősítették, és lehetséges, hogy néhány szerencsétlennek meg kellett szenvednie és meg is halnia olyasmiért, ami meghaladta kortársainak értelmét. Azok a napok, amikor az embereket megégették mint „boszorkányokat”, nincsenek is olyan messze. Alijah idejében Ward Phillips tiszteletes és John Druven megorrontott valamit az igazságból, ezért Billington meghívta őket látogatóba, s ezután mindegyikükkel történt valami, Druven eltűnt, ugyanúgy, mint a többi dunwichi áldozat, Ward Phillips tiszteletes pedig képtelen volt visszaemlékezni Billingtonnál tett látogatására... de később igyekezett megsemmisíteni könyvét, amely, jól figyelje meg ezt, utalt sok évtizeddel azelőtt történt, hasonló természetű eseményekre. A mi korunkban itt van ez a mi Mr. Batesünk, akinek meg kell küzdenie az unokafivére, Ambrose Dewart érthetetlen ellenérzésével, miután ez kétségbeesett hangú levélben magához hívta, segítségért könyörögve. Ezekben a tényekben elgondolkodtató hasonlóság mutatkozik.

Ezt vita nélkül elismertem.

– Tudom, lesznek, akik úgy vélekednek, hogy a ház légköre beteges, hogy Bates kézirata is részben az, s a pszichikai reziduum elméletével állnak elő, de én azt hiszem, hogy ennél többről, sokkal többről van szó, valami rettenetesebbről és ártalmasabbról, aminek az értelme messze túl van a jelen jól ismert eseményein.

Lapham doktor olyan mélységes komolysággal beszélt, hogy egy pillanatig sem kételkedhettem abban, milyen fontosnak tartja Bates kéziratát. Világos vált, hogy át akarja tanulmányozni, és az, ahogy kezdett ide-oda járkálni, különböző köteteket keresgélve a polcokon, bizonyította, hogy amint mondotta, nem akarja vesztegetni az időt. Megállt és javasolta, hogy menjek ebédelni, és útközben adjak be egy levelet Armitage Harper doktorhoz; azon nyomban neki is ült a levélnek: sebesen írt, szünetet sem tartva, hogy gondolkozzék. Amikor befejezte a levelet, borítékba tette és leragasztotta, aztán ideadta, és azt ajánlotta, ebédeljek meg kiadósan, „mert lehet, hogy ma este nem lesz időnk vacsorázni”, mondta.

Mikor háromnegyed óra múlva visszatértem, Lapham doktort könyvek és írások között találtam; volt köztük pecséttel lezárt könyv is, amelyen láttam, hagy a Miskatonic Egyetem könyvtárának tulajdona, s amelyet bizonyára

az ő kérésére küldtek fel. Bates kéziratának lapjait szétteregette, s egyiket-másikat megjelölte.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem.

– Egyelőre csak azzal, hogy ébren tartja az agyát, Phillips. Üljön le.

Felállt és az ablakhoz lépett, ahonnan beláthatta az egyetem könyvtárát.

– Sokszor elgondolom – szólt hátra –, milyen boldog a legtöbb ember, mert nincs meg az a képessége, hogy összekapcsolja a rendelkezésére álló adatokat. Azt hiszem, Bates jól illusztrálja azt, amit mondtam. Egybehordta a látszólag összefüggéstelen adatokat; állandóan egy ijesztő valóság határán jár, de ritkán próbál szembenézni vele; fennakad a felszínen, olyan babonák és hiedelmek nyomaiban, amelyeknek nincs valóságtartalmuk, csupán az emberek többségének várható konvencionális magatartása és jellemző felfogása nyilvánul meg bennük. Ha az átlagember csak gyanítaná is a világok kozmikus méreteit, ha sejtelme volna a külső tér rémisztő mélységeiről, valószínűleg vagy eszét veszítené, vagy elvetné ezt a tudást, és felcserélné valamilyen babonával. Így van ez egyebekkel is: Bates összeírt egy sor eseményt, amely több mint két évszázadra terjed ki, s a kezében van minden szükséges adat, hogy megoldja a Billington Erdő rejtélyét, de nem teszi meg. Gyűjtögeti a tényeket, mint egy rejtvény elemeit; eljut bizonyos előzetes következtetésekhez, amilyen például az, hogy őse, Alijah Billington valami furcsa ügybe, valószínűleg törvényellenes praktikákba keveredett, amiket óhatatlanul különös eltűnések kísértek a környéken; de nem lép tovább. Lát és hall bizonyos jelenségeket, aztán vitába száll tulajdon érzékeivel. Összegezve, jól képviseli a középszerű emberi elmét: olyan megnyilatkozásokkal szemben, amelyek, hogy úgy mondjam, nincsenek benne „a könyvekben”, egyszerűbbnek és okosabbnak találja, ha kételkedik az érzékeiben. „Képzelődésről” és „hallucinációról” beszél, de elég becsületes, hogy elismerje: reakciói eléggé „normálisak” ahhoz, hogy cáfolják érvelését. Végül, ámbár igaz, úgy látszik, nincs birtokában a kulcs, amellyel megoldhatná a rejtvényt, hiányzik a kellő bátorsága is, hogy összerakja a kezében levő elemeket, és az éppen csak felvázolt körvonalaknál tartalmasabb megoldáshoz jusson. Ekkor megfutamodik, és áthárítja a problémát Harper doktorra, akinek révén hozzám kerül.

Megkérdeztem, mi a véleménye: Bates kézirata pontosan adja-e elő a tényeket?

– Azt hiszem, kevés az alternatívánk. Vagy a tényeket adja elő, vagy nem. Ha a nemleges válaszra hajlunk, akkor tagadnunk kell ismert eseményeket is, amelyeket feljegyeztek, igazoltak, s amelyek belekerültek a történelembe. Ha csak az ismert tényeket fogadjuk el hiteleseknek, akkor a többit a „véletlen” megnyilvánulásának kell felfognunk, tekintet nélkül arra, hogy a véletlenek ilyen sorozatának matematikai lehetősége erősen korlátozott. Ezért úgy vélem, hogy valójában nincs alternatívánk. Bates kézirata egy sereg olyan tényt sorol fel, amely összefügg a vidék és a lakosság ismert történetével. Végezetül, ha maga azt akarja sugalmazni, hogy a kézirat egyes részei képzeletbeli dolgokat tartalmaznak, akkor vállalkoznia kell annak a tisztázására is, hogy milyen forrásból táplálkozik ez a földön kívüli képzelet, mert leírásai józanok, szinte tudósra vallanak, s o1yan részletekre térnek ki, amelyek azt sugallják, hogy valóban látott olyasvalamit, amit leír; nincs semmi az ember vagy az emberi mutációk ismert történetében, ami megokolhatna egyes részleteket. Még abban az esetben is, ha e tüzetesen leírt lények lázálom szülöttei volnának, fel kell vetnünk a kérdést: miért népesítik be az álmait olyan lények, amelyek teljesen elütnek mindentől amit életében látott? Tehát elvben igaznak kell elfogadnunk beszámolóját, vagyis hiteles tények elbeszélésének, s ebből kell kiindulnunk. Ha tévedünk, az idő majd felfedi.

Visszament íróasztalához, és leült.

– Emlékezhet, hogy első itt töltött éve alatt olvasott bizonyos furcsa rítusokról, amiket a Karolina-szigetekhez tartozó, Ponape bennszülöttei gyakorolnak, akik egy tengeri istenséget (Tengeri Lényt) imádnak; eleinte azt hitték, ez Dagon, az ismert hal-isten, de utóbb elvetették ezt az elképzelést, mert a bennszülöttek azt vallottak, hogy Ő hatalmasabb Dagonnál, hogy Dagon és a Mélybeliek Őt szolgálják. Az ilyen, ősrégi vallásokból fennmaradt kultuszok eléggé elterjedtek, noha a közönség nemigen tud róluk; ám ennek híre ment több egyidejű felfedezés következtében. A különös mutációkra gondolok, amelyeket egy part menti hajótörésben elpusztult bennszülöttek testén észleltek: ilyenek a kifejletlen kopoltyúk, a csökevényes csápok a felsőtesten, s egy esetben a pikkelyes bőrbe ágyazott pikkelyes szemek a köldök táján; az áldozatok, mint tudjuk, valamennyien a Tengeristen kultuszát űzték. Eszembe jut e bennszülöttek egyik kijelentése: azt állították, hogy istenük a csillagokból jött. No mármost, maga is tudja, hogy szembeötlő hasonlóság van az atlantidák, a maják, a druidák és mások vallásos hiedelmei és mitológiája közt; hogy minduntalan alapvető egyezésekre bukkanunk, főképpen a tenger és az ég vonatkozásában, itt van például Quetzalcoatl isten, aki paralell a görög Atlasszal, mivel azt tartották, hogy az Atlanti-óceán valamely helyéről jött, hogy vállára vegye a Földet. Nemcsak a vallásban, de a legendák területén is tapasztalható ez, például az emberóriásokkal kapcsolatos hiedelmek elterjedésében, akiknek tengeri származást tulajdonítottak; ilyenek a görög gigászok, a spanyol mesék óriás szigetlakói és az elsüllyedt Lyonesse cornwalli óriásai. Azért említem ezt, hogy kidomborítsam a furcsa kapcsolatot a hagyomány és az ősidők között, amikor úgy képzelték, hogy hatalmas lények laknak a tenger fenekén; kétségtelenül ebből a hiedelemből sarjadt az óriások eredetének másodlagos hiedelme. Nincs miért csodálkoznunk olyan kultuszok fennmaradásán, mint a ponapeiek; mert vannak precedensek is; de joggal csodálkozunk és megütközünk az olyan testi mutációkon, amelyek ott történtek, s amelyeket azután homályos gyanúkkal (természetesen nem tényekkel) magyaráztak: hogy nemi kapcsolat állhatott fenn bizonyos tengerlakók és a Karolinák bennszülöttei között. Ez, ha igaz, megmagyarázná a mutációkat. De a tudománynak nincs semmilyen meggyőző bizonyítéka ilyen tengerlakók létére, s egyszerűen tagadja ezt; a mutációkat elvetik mint „negatív”, tehát elfogadhatatlan tanúságokat, bonyolult okoskodással állnak elő, a bennszülötteket „visszafejlődőknek” vagy „atavisztikus kuriózumnak” könyvelve el, s ezzel kész. Ha maga vagy én, vagy bárki más nekiállna, hogy egymás mellé rakja ezeket a dolgokat, azt találná, hogy többszörösen átérik a földgolyót, mi több, meghökkentő egyezéseket venne észre, amelyek még nagyobb súlyt kölcsönöznek ezeknek a furcsa eseményeknek. Persze senki sem hajlandó igazán vállalkozni ezeknek az elszórt jelenségeknek az elfogulatlan vizsgálatára, mert, mint Mr. Bates esetében, létezik egy nagyon reális és nagyon emberi félelem attól, amire lelhetünk. jobb nem bolygatni bizonyos jelenségeket, tartva attól, amire magunkon túl, az idő vagy tér olyan kiterjedésében bukkanhatunk, amellyel egyikünk sincs felkészülve szembenézni.

Tökéletesen emlékeztem a Ponape szigetlakóinak dolgára, meg ás mondtam. De egyáltalán nem értettem, mennyiben függhet ez össze Bates kéziratával; biztosra vettem ugyanis, hogy Lapham doktor határozott céllal említette az esetet.

Pedánsan tovább magyarázott:

– Az antropológusok előtt álló elszórt jelenségek jó része közt – mondta – van bizonyos közös vonás. Létezett egy mitológia, mely szerint a Földet kezdetben másfajta lények lakták, ezek sötét üzelmeik folytán elvesztették a Föld birtokát, az „Ős Istenek” elűzték őket, és bezárták „időbe és térbe”, ugyanis nem voltak alávetve az idő és tér törvényeinek, mint a halandók, s más dimenziókban is tudtak mozogni. Ezek a lények, noha elűzték és gyűlöletes pecsétekkel elzárták őket, tovább éltek „kívül”, és többször megpróbálták visszaszerezni az uralmat a Föld és a rajta lakó „alsóbbrendű” lények fölött; ezek kétségtelenül alsóbbrendűek abban az értelemben, hogy alá vannak vetve olyan törvényeknek, amelyek nem kötik a száműzötteket, akiket különböző neveken ismertek, a legközönségesebb a „Nagy Öregek”, és akiket sok primitív nép imádott, például a ponapei szigetlakók. Ezek a „Nagy Öregek” rosszindulatúak, és be kell vallani, hogy a sorompók az emberiség és a bénító iszony között, amit megtestesítenek, tisztára tetszőlegesek és teljesen alkalmatlanok.

– De hiszen ezt Bates kéziratából és a kísérő dokumentumokból meríthette! – kiáltottam fel álmélkodva.

– Mégsem így van. Évtizedekkel azelőtt felfedezték mindezt, hogy Bates papírra vetette a kéziratát.

– Akkor Bates tudomást szerzett róla, és ennek alapján írta meg a beszámolóját!

Lapham doktor zavartalanul és egész lehengerlő komolyságát megőrizve válaszolt:

– Még ez sem magyarázná meg a vitathatatlan tényt, hogy hihetetlenül borzalmas és különös könyvet írtak a „Nagy Öregekről” és a velük való érintkezésről a hétszázharmincas években Damaszkuszban. A könyv szerzője egy Abdul Alhazred nevű arab, akit általában bolondnak tartottak, a címe Al Azif, de titkos körökben most inkább a görög címe járja: Necronomicon. Úgy vélem, ha ezt a legendát és ezeket a különös ismereteket századokkal ezelőtt való tényekként értelmezték, és napjainkban is olyan nem emberi jelenségek tapasztalhatók, amelyek megerősíteni látszanak az arab írásainak bizonyos vonatkozásait, akkor határozottan tudománytalan dolog kijelenteni, hogy ezeket a jelenségeket egy ember képzelődésének vagy mesterkedésének kell tulajdonítani, kiváltképpen olyan emberének, akinek hihetőleg semmilyen korábbi értesülése nem volt minderről.

– Igaz...

Azzal folytatta, hogy a „Nagy Öregek” valamilyen kapcsolatban álltak az elemekkel – mármint a földdel, a vízzel, a levegővel és a tűzzel. Ezek alkották környezetüket, és természetfölötti képességeik érzéketlenné tették őket az idő és tér hatásával szemben, ilyenformán állandó fenyegetést jelentettek az emberiség és minden földi lény számára, s szüntelen igyekvésükben, hogy visszatérjenek a Földre, segítették őket imádóik és híveik, akik többnyire testi vagy szellemi fogyatékosok, s némely esetben – mint a ponapei szigetlakók – mélyreható fiziológiai mutációkat szenvedtek. Ezek bizonyos nyílásokat hoztak létre, amelyeken a „Nagy Öregek” és hordáik, bárhol lettek volna is az időben vagy térben, „bejöhettek”, vagy „be lehetett hívni” őket bizonyos rítusokkal, amiket legalábbis részben leírt az arab Abdul Alhazred és a nyomába lépő különböző jelentéktelenebb szerzők.

Itt abbahagyta, és rám szögezte tekintetét.

– Figyel, Phillips?

Igennel válaszoltam.

– Nagyon helyes. Amint mondottam, ezeket a „Nagy Öregeket” sokféle néven ismerték. Egyesek közülük alacsonyabb rendűek a többinél, de szám szerint többen vannak. Ezek nem élveznek annyi szabadságot, mint a kevesek, és sokuk alá van vetve az emberiséget kormányzó törvények egy részének. Az első közöttük Cthulhu, aki „holtan, de csak álomban hever” R’lyeh elsüllyedt, ismeretlen városában, amelyet egyes szerzők Atlantiszba, mások Muba és néhányan egy, Massachusetts partjától nem messze eső tengerbe helyeznek. A második Hastur, ezt gyakran úgy hívják, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, vagy Hastur, a Megnevezhetetlen, ő a Hyádok Hali csillagában székel. A harmadik Shub-Niggurath, egy félelmetes termékenység-isten vagy istennő. Azután Nyarlathotep következik, akiről úgy beszélnek, mint „az Istenek Követéről”, különösen a „Nagy Öregekéről”; a gonosz Yog-Sothoth osztozik az uralomban Azathoth-tal, a végtelen közepének vak és ostoba káoszával. Látom a szemén, hogy kezd ráismerni egyik-másik névre.

– Természetesen: szerepelnek a kéziratban.

– És a dokumentumokban is. Egy kis kitérőt teszek, hogy megemlítsem: Nyarlathotepet megjelenései alkalmával rendszerint „bamba fuvolásokként” megjelölt lények kísérik.

– Ezeket látta Bates!

– Úgy van.

– De akkor... kik voltak a többiek?

– Csak gyaníthatjuk. De ha Nyarlathotepet mindig a bamba fuvolásai kísérik, egyik tünemény feltehetően ő volt.

A „Nagy Öregek” bizonyos mértékig rendelkeznek azzal a képességgel, hogy különböző alakokban jelenjenek meg, ámbár hihetőleg mindegyiküknek megvan a maga identitása és formája. Abdul Alhazred „arctalannak” mondja Nyarlathotepet, míg Ludwig Prinn a De Vermis Mysteriisben azt írja, hogy „csupa szem”, Von Junzt pedig az Unaussprechliche kultenben azt mondja róla, hogy akárcsak a többi Nagy Öreget, „csápok ékesítik”. Ezek a különböző leírások egy– bevágnak azzal, amit Bates látott, és amit ő „gomolynak” vagy „terjengésnek” nevez.

Módfelett elcsodálkoztam a primitív kultuszokra és vallásokra vonatkozó ismeretek bőségén. Sohasem hallottam beszélni főnökömet a most említett könyvekről, és sejtette, hogy nem ismerem ezeket. De hol találhattam volna rájuk? Meg is kérdeztem tőle.

– Zár alatt vannak a Miskatonic könyvtárában, Phillips – felelte. – Ritkán kerülnek napvilágra. Ez a könyv – fűzte hozzá, rátenyerelve a szokatlan kötetre, amelyet az ebédtől visszajövet láttam – a leghíresebb valamennyi közt, és még ma este vissza kell szolgáltatnom. A Necronomicon latin fordítása Olaus Wormiustól, Spanyolországban nyomtatták a tizenhetedik században. Ez az a „Könyv”, amelyre Bates utal kéziratában, s amelyből oldalakat és részleteket másoltak ki Alijah Billington megbízottai a világ különböző tájain, most csak a British Museumnak, a Buenos Aires-i és a limai egyetemnek, a párizsi Bibliothéque Nationalenak és a mi Miskatonicunknak van belőle teljes vagy részleges példánya. Egyesek azt állítják, hogy van egy titkos példány Kairóban, s egy másik a Vatikán könyvtárában, Rómában; mások úgy vélekednek, hogy akadnak szorosan kimásolt részletek magánkézben is, ami némileg be is bizonyosodott azzal, amit Bates talált unokafivére könyvtárában, Alijah Billington hajdani könyvei között. Ha Billington megszerezte ezeket a másolatokat, megszerezhette más is.

Felállt, elővett egy üveg óbort, amit egy szekrényben őrzött, töltött magának egy pohárba, és kezdte lassan szopogatni. Egy percig megint az ablak mellett maradt, miközben kezdett leszállni az est sötétje, aztán újra felém fordult.

– Mindez elég lesz kiindulási alapnak.

– És elvárja, hogy én ezt elhiggyem? – kérdeztem.

– Szó sincs róla. De tegyük fel, hogy egyelőre elfogadjuk mint munkahipotézist, és térjünk rá a tulajdonképpeni Billington-rejtély vizsgálatára.

Helyeseltem.

– No jó. Kezdjük Alijah Billingtonnal; úgy tűnik, itt kezdte Dewart és Bates is. Azt hiszem, vita nélkül egyetérthetünk abban, hogy Alijah Billington valamilyen gyalázatos praktikákat űzött, amelyek boszorkánysággal lehettek kapcsolatban vagy sem, de Ward Phillips tiszteletes és John Druven egyaránt úgy gondolta, hogy igen. Vannak valamelyes bizonyítékaink Alijah tevékenységére az erdőben különösen az erdei kőtoronyban, és tudjuk, hogy éjszaka fejtette ki, „vacsoraidő után”, ahogy Laban, Alijah fia feljegyezte naplójában. A dologba, bármi lett légyen is az, be volt avatva az indián Quamis is, noha látszólag szolgai szinten. Bizonyos alkalommal az indián rémült hangon kiejti Nyarlathotep nevét, amit a gyermek meghall. Ugyan– akkor tudunk Bishop leveleiről, amelyek azt bizonyítják, hogy a dunwichi Jonathan hasonló praktikákra adta a fejét. A levelek elég világosak ebben a tekintetben. Jonathan eleget eltanult ahhoz, hogy „lehívjon” valamit az égből, de ahhoz nem eleget, hogy bezárja a nyílást mások előtt, vagy hogy megóvja magát. Világosan következik ebből hogy bármi jött is a hívására, ártalmas, volt az emberekre nézve, s ezek táplálékául szolgáltak. Ha ezt elfogadhatjuk, meg tudjuk magyarázni a sorozatos eltűnéseket, amelyek közül soha egyre sem derült fény.

– De hogyan magyarázzuk a holttestek előkerülését? – vetettem közbe. – Sosem volt szó arról, hol lehettek.

– Úgy van... és azt gyanítom, hogy… más dimenzióban. A magyarázat rettentően világos: bármi volt is az, ami a hívásra megjelent, nem mindig ugyanaz jött; gondoljon csak vissza a levelek tartalmára, a különböző nevű lények megidézésére vonatkozó utasításokra; „Az” eljött egy más dimenzióból, és visszatért oda egy emberi lénnyel, aki táplálékául szolgált, az életerejével vagy vérével, vagy valami homályosabb dologgal, amit nem is sejthetünk. John Druvent bizonyára ezzel a céllal, meg azért is, hogy befogják a száját, kábították el, vitték vissza a Billington Házba és áldozták fel, ugyanúgy a bosszújukat töltve ki rajta, mint Jonathan a kotnyeles Wilbur Corey-n.

– Ha mindezt elfogadjuk is, ellentmondás van az ismert tények között – mondtam.

– Á, reméltem is, hogy felfigyel rá. Igen, van. És az, hogy Bates nem vette észre, súlyos hiányossága az ítélőképességének. Engedje meg, hogy előálljak egy hipotézissel: Alijah Billington számunkra ismeretlen úton-módon bizonyos ismeretek birtokába jut a Nagy Öregekkel és ősi tulajdonukkal kapcsolatban. Kutat, tovább tanul, s végül rájön, mire szolgál a kőkör és a torony azon a szigeten, a Miskatonic ama mellékvizének közepén, amelyet Dewart oly különös módon Misquamacusnak mondott anélkül, hogy a nevét tudta volna. De minden gondossága ellenére sem háríthatja el azt, hogy ne kerüljön sor portyákra a dunwichiek között. Talán azzal vigasztalja és mentegeti magát önmaga előtt, hogy Bishop a felelős. Gondosan összeállítja, amint láttuk, a Necronomicon részeit, amelyeket a világ minden részéből küldenek neki; de ugyanakkor valami ideges tisztelet ébred benne ama földön kívüli végtelen óriás volta iránt, amelybe belekóstolt. Kirohanása Druven ellen a Ward Phillips tiszteletes könyvéről írott bírálata miatt két dolgot jelez: kezdte már gyanítani, hogy nem egészen ura tetteinek, és harcot indított egy mind terhesebb kényszer ellen. Druven direkt támadása, majd halála fordulatot jelent. Billington megválik Quamistól, és a Necronomiconból szerzett tudása segítségével lepecsételi a „nyílást”, amit ütött, ahogy lepecsételte a Bishopét is ennek eltűnése után, s Angliába utazik, hogy visszanyerje saját személyiségét, távol az erdőben működő baljós pszichikai erőktől.

– Ez elég logikusnak látszik.

– No jó; ennek a hipotézisnek a világánál vegyük szemügyre az utasításokat, amelyeket Alijah Billington hátrahagyott Massachusetts állambeli birtokával kapcsolatosan.

Bates írásai között kotorászott, és kihúzott egy lapot, amelyet maga elé tett.

– Itt vannak. Mindenekelőtt inti mindazokat, akik utána jönnek, hogy ezt a birtokot őrizzék meg a családban, aztán egy sereg szándékosan homályos rendelkezés következik, ámbár, inkább közvetve, utal arra, hogy utóda ezek értelmét megtalálja a Billington Erdőben fekvő és Billington Ház néven ismert kúriában hagyott könyvekben. Így folytatja: Legyen gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a torony szigete körül, ne bántsa a tornyot semminő formában, és ne folyamodjék a kövekhez. A vízfolyás magától megszűnt, amint tudjuk, és nem történt semmi baj. Azzal, hogy ne bántsa a tornyot, Alijah nyilván azt akarta mondani, hogy ne bontsa ki a tető nyílását, amelyet ő lezárt; a kövön, amivel lezárta, egy jel volt, amely, jóllehet nem láttam, csak az „Ős Jel” lehetett, az Ős Istenek jegye, akik abszolút erőfölényben varnak a Nagy Öregekkel szemben; a Nagy Öregek rettegnek ettől és gyűlölik. Dewart pontosan ezt a rést nyitotta meg, amelyről Alijah remélte, hogy nem nyitják meg többé soha. Végül a kövekhez folyamodás, amit említ, csak a varázsigét vagy igéket jelentheti, amiket el kell mondani, hogy valaki kapcsolatba lépjen a „kapun” túli erőkkel. Azután azt írja Alijah: Ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki lesben áll a bejáratnál, ne hívja a dombokra. Az első rész csak megismétli a kőtoronyra vonatkozó előbbi rendelkezést. A második először utal egy meghatározott lényre, aki lesben áll a bejáratnál akiről nem tudjuk, kicsoda, lehet Nyarlathotep vagy Yog-Sothoth vagy más. A harmadik a kísérő rítusokra vonatkozhat, amelyekkel a „Kívül levőket” hívják, alighanem áldozatra. A harmadik meghagyás ismét intelem: Ne háborgassa a békákat, különösképpen a torony és a ház közötti mocsár varangyait, se a denevéreket, se a kecskefejőnek nevezett madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad. Bates kezdett rájönni ennek az utasításnak az értelmére, amely egyszerűen csak azt akarja jelezni, hogy a nevezett állatok sajátos érzékenységgel rendelkeznek, s zsivajukkal és figyelmeztető fényeikkel felfedik a „Kívül levők” jelenlétét, módot adva ilyenformán a szükséges intézkedésekre. Ezért bármely ellenük tett intézkedés saját érdekeink ellen irányul.

A negyedikben először történik említés az ablakról: Ne nyúljon az ablakhoz, és ne próbáljon valamiképpen változtatni rajta. Miért? Abból, amit Bates leírt, könnyű megállapítani, hogy az ablaknak ártalmas hatása van. Ha Alijah rendelkezései védelmező szándékúak, akkor miért tiltja az ablak lerombolását, holott elismeri ártalmasságát? Azt hiszem, egyszerűen azért, mert ha az ablakon változtatnak, az még veszedelmesebb lehet, mint amilyen.

– Nem értem – szóltam közbe.

– Bates elbeszélése nem sugall magának semmit?

– Az ablak szokatlan, az üveg különleges... a mintája kifejezetten...

– Úgy vélem, az ablak nem is ablak, hanem lencse, vagy prizma, vagy tükör, amely más dimenzió vagy dimenziók látványát mutatja; vagyis más időét vagy térét. Meglehet nem is a látvány végett tervezték meg úgy, hogy sötét sugarakat árasszon, hanem azért, hogy elcsenevészedett vagy elfelejtett érzékekre hasson, és lehet, hogy nem emberi kéz műve. Két ízben módot adott Batesnek, hogy túllásson az ablak másik oldalán elterülő, megszokott tájon. Fogadjuk el ezt egyelőre, és térjünk rá az utolsó rendelkezésre. Ez nem egyéb, mint a korábbiak velejének összefoglalása: Ne adja el vagy bérbe a birtokot olyan záradék nélkül, amely megtiltja, hogy a szigetet és a tornyot háborgassák, vagy az ablakon változtassanak, ha csak egészen le nem rontják. Itt újra felmerül a gondolat, hogy az ablak ártalmas hatást gyakorolhat, s ez arra enged következtetni, hagy maga Alijah sem érti. Mintha nyílás volna ez is, ha nem is ama „Kívül levő” fizikai bejutása, de érzékelése, tehát behatása számára. Azt hiszem, a legelfogadhatóbb magyarázat ez: bármely úton induljunk is el, nyilvánvaló, hogy valamilyen „behatás” érvényesül a házban és az erdőben. Ennek ösztönzésére Alijah tanulni és kísérletezni kezd. Bates azt írja, hogy amikor Dewart betette a lábát a házba, nyomban érdeklődést érzett az ablak iránt, és vizsgálat alá vette, és hogy amikor kiment az erdei toronyhoz, egy különös erő valósággal kényszerítette, hogy kivegye azt a kőtömböt a tetőből. Bates elmondja saját reakcióját is első furcsa tapasztalata után, amelyet unokafivérével kapcsolatosan szerzett a házban; ő tévesen „skizofréniának” nevezi. itt van; engedje meg, hogy felolvassam. És miközben ott álltam, érezve a szél hűvösségét testemen, egyszerre csak növekvő szorongással, a kétségbeesés érzésével felfogtam valami iszonyatosnak, valami rémületesen gonosznak a jelenlétét, ami a házat környező erdőben köröz, valamiét, ami ragacsos és átható, a legundorítóbb, ami csak létezhet az emberi lélek legrejtettebb mélységeiben... Az ártalom, a rémség, az irtózat előérzete felhőként árasztotta el a szobát; éreztem, hogy láthatatlan köd ereszkedik rám. Ezenkívül Batest is vonzza az ablak. Végül, mint új jövevény a házban, aránylag elfogulatlanul figyelheti meg a veszedelmes behatást, amelyet unokafivérének el kell viselnie. Helyesen belső „küzdelemnek” minősíti, de helytelenül a „skizofréniához” sorolja, holott nem az.

– Nem gondolja, Lapham doktor, hogy túlságosan messzire megy? Végül is tagadhatatlan, hogy tudathasadásról van szó.

– Nem, nem, a legkevésbé sem. Így van az, ha túl keveset tudunk valamiről. Semmilyen tünete nem mutatkozik ennek, kivéve a magatartások közötti felszínes összeütközést. Ambrose Dewart eredetileg kellemes férfi, jól nevelt úriember, aki szabadidejében kutatásokkal foglalkozik. Azután megérez valamit, nem tudja pontosan, miért, de nyugtalankodni kezd. Bates még szembetűnőbb változást észlel: Dewart most feszélyezett vele szemben, és végül ellenségessé válik. Időnként visszanyeri szívélyes és közvetlen természetét, s bostoni telelése tökéletesen helyrehozza. De szinte azon nyomban, hogy visszatér az erdei házba, ismét megnyilvánul ellenséges érzése, ezúttal éber figyelem kíséretében. Bates észreveszi az unokafivére agyában zajló konfliktust, s egy olyan pszichiátriai meghatározáshoz folyamodva, melyet ő sem ismer jobban, mint maga; Phillips, skizofréniáról beszél.

– Ön tehát úgy véli, hogy a behatás... kívülről jön? És milyen természetű?

– Kívülről jön, ez nyilvánvaló. És céltudatos értelem irányítja. Ez jellegzetesen ugyanaz a behatás, amely Alijah-t is érte, csakhogy ő leküzdötte.

– Talán valamelyik Nagy Öregé?

– Úgy gondolom inkább, hogy a Nagy Öregek ügynökének a behatásáról van szó. Ha tüzetesen megvizsgáljuk Bates kéziratát, azt tapasztaljuk, hogy a sugallatok, a behatások, amelyekről beszél, alapvetően emberi jellegűek. Úgy vélem, ha a Nagy Öregek gyakoroltak volna befolyást az legalább időnként nem emberi lett volna. Semmi sem mutat ilyesmire. Ha a borzalom, irtózat és gonoszság érzését, amit Bates a házban és az erdőben átélt, valami embertől idegen keltette volna, akkor valószínűleg nem is reagált volna oly mélyen emberi módon; nem, ebben az esetben reakciója szinte kiszámítottan emberi volt.

Eltöprengtem ezen. Ha Lapham doktor elmélete helytállónak látszik is, mindenképpen van egy hibája: azt állítja, hogy a Dewart és Bates által elszenvedett „behatást” már Alijah Billington is elszenvedte. Nos, ha ez a „behatás”, amint gondolja, emberi eredetű volt, több mint száz esztendősnek kellett lennie. Óvatosan megválogatva szavaimat, közöltem is vele.

– Igen, valóban. De ez nem dönti meg az elméletemet, Phillips. Jusson eszébe, hogy a behatás földön kívüli eredetű. Extradimenzionális, és ilyenformán, akár emberi, akár nem, nincs jobban alávetve a Föld fizikai törvényeinek mint a Nagy Öregek. Egyszóval, ha a behatás emberi, aminek én tartom, akkor a velünk határos időben és térben létezik még sincs alávetve törvényeinknek. Megvan a képessége, hogy ezekben a dimenziókban mentesülön az idő és tér korlátaitól, amelyek kötik a Billington Ház bármely lakóját. Pontosan úgy él ezekben a dimenziókban, ahogyan azok a szegény szerencsétlenek éltek, akik a Bishop, Billington vagy Dewart által megidézett lények áldozatai lettek, mielőtt visszaejtették volna őket a mi dimenziónkba.

– Dewart?

– Igen, ő is.

– Úgy véli, hogy ő a felelős a Dunwichban történt újabb különös eltűnésekért? – kérdeztem álmélkodva.

Úgy csóválta a fejét, mintha sajnálkozna korlátolt felfogásomon.

– Nem, nem vélem; mint nyilvánvaló tényt említem, hacsak nem akarja, hogy visszatérjünk a véletlenek vitatható területére.

– Semmiképpen sem.

– Akkor jó. Gondolkozzék csak. Billington kimegy a kőkörhöz, és a toronyhoz, és megnyitja a „kaput”. Lármát hallanak az erdőben, mégpedig Billingtontól távol álló személyek, valamint saját fia, Laban, aki feljegyzi a naplójába. Ezeket a jelenségeket mindig a következő dolgok kísérik: a) valakinek az eltűnése b) és az előkerülése rendkívüli, de mindig azonos körülmények között, néhány hét vagy hónap elteltével anélkül, hogy valamelyik is tisztázódna. Jonathan Bishop azt írja leveleiben, hogy kiment a kőköréhez és a Dombokra szólítám és a Körbe fogám Őt, de csak nagy nehézséggel, úgy látám, a kör nem eléggé hatalmas ahhoz, hogy sok ideig ott fogja. Aztán különös eltűnések következtek, és hasonlóképpen különös előbukkanások, ugyanolyan körülmények között, mint azok, amelyek Billington mesterkedéseit kísérték Ezek az egy évszázaddal ezelőtt történt dolgok megismétlődnek a mi időnkben. Ambrose Dewart álmában elgyalogol a toronyhoz; álmában tudatában van valami hihetetlenül rémületesnek és borzalmasnak; eluralkodik rajta az ártalmas külső behatás, de nem tudatosítja magában. Bizonyára nem kívánja, hogy egy pártatlan megfigyelő ezeknek a tényeknek a fényében – miután Dewart kiment a kőtoronyhoz, ahol egy vércseppet talál – elhiggye, hogy az egymást követő eltűnések és előbukkanások a „véletlen” művei.

Elismertem, hogy valóban nem tekinthetjük véletleneknek a különböző korokban történt párhuzamos események sorozatát. Mélyen fel voltam kavarva, mert Lapham doktor nagy érdemű és kivételes felkészültségű tudós, s az, hogy ő elfogad valamit, ami oly messze esik eddigi ismereteinktől, megdöbbentett. Nyilvánvaló, hogy Lapham doktor egyszerű feltevéseknél többre építette hipotézisét, ez olyan hitet foglalt magába, mely szinte túllépett a még hihetőn. De úgy tűnt, hogy főnökömnek nincs a legcsekélyebb kétsége sem, magabiztossága bámulatos volt.

– Úgy látom, elgondolkozott – szólt mosolyogva. – Ma estére elég ebből; tűnődjünk a mondottakon, és holnap vagy azután visszatérünk a dologra. Most azt szeretném, hogy olvasson el néhány passzust, amelyet megjelöltem ezekben a könyvekben; de most rögtön pillantson bele a Necronomiconba, hogy még ma este visszaadhassam a könyvtárnak.

Azonnal nekikezdtem az ódon könyv olvasásának, amelyben Lapham doktor megjelölt két valóban különös passzust. Olvasás közben lassan fordítottam magamnak. Ezek a részletek arról szólnak, hogy visszataszító lények várakoznak állandóan „kívül”, abban a reményben, hogy befurakodhatnak az emberek közé. Az első passzus közepén egy hosszú bekezdés kiváltképpen lekötötte a figyelmemet, mintha valamilyen különös erővel rendelkezne.

Ubbo-Sothla a kiapadhatatlan kútfő, ahonnan jönnek azok, akik szembe mernek szegülni a Betelgeauseben uralkodó Ős Istenekkel, a Nagy Öregek, akik harcoltak az Ős Istenek ellen; ezeket a Nagy Öregeket Azothoth oktatta, aki a vak és esztelen isten, és Yog-Sothoth, aki Minden Egyben és Egy Mindenben, és akire nem érvényes az idő és tér; az ő megjelenítői a Földön Umr At-Tawil és a Nagy Öregek. A Nagy Öregek örökösen arról az időről álmodnak, amikor ismét uralkodnak majd a földön és az Univerzumban, amelynek ez részét alkotja... A Nagy Cthulhu felkel R’lyehben, Hastur, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, visszatér újra a sötét csillagról, a Hyádok Aldebaranja mellől; Nyarlathotep szakadatlanul üvölt a sötétségben, ahol lakik; Shub-Niggurath, aki az Ezer Gidás Fekete Kecske, újra és újra ellik, s elfoglal minden erdőt nimfáival szatírjaival és Apró Népével; Lloigor Zhar és Ithaqua nyargalnak a csillagközi terekben, és megnemesítik követőiket, a Cso-Csókat; Cthugha körbejárja fomalhauti birtokát, és Tsathoggua eljön N’kaiból... Ott várakoznak örökké a Kapuknál, mert közeledik az idő, eljön az óra, miközben álmodnak az Ős Istenek, mit sem tudva arról, lhogy vannak, akik ismerik a varázst, amelyet a Nagy Öregekre bocsátottak az Ős Istenek, s akik megtanulják azt megtörni, amint megtanulták már hívni a Külső kapukon túl várakozó híveket.

A másik passzus, valamivel távolabb, nem kevésbé hátborzongató volt.

A védelem a boszorkányok és démonok, a Mélybeliek, a Dholok, a Voormiik, a Cso-Csók, a Fertelmes Mi-Gók, a Shoggothok, a Valuziak és a Nagy Öregeket és ivadékaikat szolgáló mindenfajta népek és lények ellen a talizmán vagy az ősi Mnar szürke kövébe vésett ötágú csillag, amely azonban kevéssé hathatós a Nagy Öregek ellen. E kő birtokosa parancsofhat mindazon lényeknek, melyek ama kútfő felé másznak, úsznak, kúsznak, mennek vagy repülnek, ahonnan nincs visszatérés. Yhében és a nagy R’lyehben, Y’hanthleiben és Yothban, Yzuggothban és Zothiquében, N’kaiban és K’n-yanban, Kadathban, a Fagyos Nyugaton és Hali Tavában Carcosában és Ibben hatalma lesz; de miképpen a csillagok elhalványulnak és kihűlnek, miképpen a nap meghal, és a csillagközi terek megnövekednek, úgy erejét veszíti minden, a talizmán és a varázs, amit a jóságos Ős Istenek bocsátottak a Nagy Öregekre, s eljön az idő, amint már eljött egyszer, amikor beigazolódik, hogy:

Nem halott az, aki örökösen nyugszik,

S haláláig különös öröklétekbe halhat.

Hazavittem a többi könyvet, és néhány fotokópiát a kéziratos kötetekről, amelyeket tilos volt kivinni a Miskatonic Egyetem könyvtárából, s az éjszaka jó részét ezeknek a rémisztő könyveknek az olvasásával töltöttem Átböngésztem a Pnakotikus Kéziratot, a Celaen Töredékei ből, Shrewsbury professzor Mítoszkutatását, a R’lyeh szövegét, a Cultes des Goules-t Erlette gróftól, a Liber Ivonist, az Unaussprechlichte Kultent Von Junzttól, a De Vermis Mysteriist Ludwig Prinntől, a Dzyan könyvét, a Dhol énekeit és Hszan Hét titkos könyvét. Vérfagyasztó dolgokat olvastam, olyan ősi, ember előtti kultuszok „gyalázatosságait, amelyek közül egyik-másik napjainkig fennmaradt irtóztató formákban, a világ legtávolibb zugaiban. Hosszasan eltöprengtem szinte érthetetlen stílusban írott, homályos részletek fölött, amelyek aklo, naacal, tsatho-yo és chian nevű nyelvekről beszéltek; megborzongató hivatkozásokat olvastam gonosz, rémítő, iszonyatos rítusokra; sokszor bukkantam hihetetlenül régi helynevekre, mint Pnath völgye, Ulthr, N’gai és Elátkozott Sarnath, T’hork és Inganok, Kythamil és Lemuria, Hatheg-Kla és Cherazin, Carcosa és Yeddith, Lomar és Yian-Ho; olvastam más Lényekről, akiknek nevéhez a legszörnyűbb rémséges rettegés fűződött, s bámulatos és hihetetlen földi események, melyeket csak e pokoli rettegés fényében lehetett magyarázni; találkoztam különös vagy ismerős nevekkel, ijesztő leírásokkal és elképzelhetetlenül borzalmas feltevésekkel Yigről, a rettentő kígyóistenről, a pók formájú Atlach-Nacháról, a szőrös Gnoph-Hekről, akit Rhan-Ttegoth néven is ismernek. Chaugnar Faugárról, a vámpírról, Tindalos kutyáiról, amelyek az idő zugaiban szaglásznak, s újra meg újra Yog-Sothothról, aki Minden Egyben és Egy Mindenben, s akinek álcázott megjelenése villózó gömbök halmazára emlékeztet, amelyek görcsös rémületet rejtenek. Olvastam dolgokat, amelyek nem valók halandó embernek, s eszét vehetik az élénk képzeletű olvasónak, dolgokat, amelyeket meg kellene semmisíteni, mert ismeretük rendkívül veszélyes lehet az emberiségre, tekintettel arra, milyen borzasztó következményekkel járhat, ha visszaszerzik a földi uralmat a Nagy Öregek, akiket örökre száműztek Betelgeuse csillagbirodalmából az Ős Istenek, mivel ezek a bajszerző lények megsértették törvényeiket.

Az éjszaka nagy részét átolvastam, a többi alatt ébren maradtam, mindegyre visszatérve elmémben az olvasott viszolyogtató szörnyűséghez: féltem, hogy ha elalszom, ezekkel a groteszk és ijesztő lényekkel álmodom, akikről nemcsak olvastam: Lapham doktor olyan meggyőződéssel beszélt jó néhányukról, amely elrémített, mivel tudom, hogy antropológiai kérdésekben kevés kortársa veheti fel a versenyt a kiváló tudós ismereteivel. Azonkívül túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy aludjak, mert ezek a furcsa kötetek olyan borzadályos képet rajzoltak elém, és olyan rettegést keltettek, hogy egyetlen vágyam volt csak: visszanyerni elmém súlyosan megrendült egyensúlyát.

Másnap reggel a szokottnál korábban jelentem meg Lapham doktor irodájában, de főnökömet már ott találtam. Láthatóan régóta munkában volt, mert íróasztalát a lehető legkülönösebb képletekkel, grafikonokkal és diagramokkal teleírt papírlapok borították.

– Helyes. Elolvasta? – kérdezte, amikor letettem a könyveket az íróasztal sarkára.

– Egész éjjel olvastam – feleltem.

– Én is éjszakáról éjszakára, miután felfedeztem őket.

– Ha ebből csak valamennyi is igaz, revideálnunk kell összes nézeteinket az időről és a térről, sőt bizonyos mértékig saját eredetünkről is.

Zavartalanul rábólintott.

– Minden tudós tisztában van azzal, hogy tudásunk nagyrészt néhány alapvető tételre épül, amely a földöntúli értelmezése szempontjából nem bizonyítható. Talán valamikor változtatnunk kell majd néhány ilyen tételen. Az, amit közönségesen az „ismeretlennek” neveznek, még csupa feltételezés, e könyvek és mások ellenére. De azt hiszem, nem tagadhatjuk, hogy valami van kívül, és ennek jó és rossz erői harcban állnak egymással. Azonkívül ne felejtsük el, hogy minden vallás, a keresztény, a buddhista, a mohamedán és a többi, elismeri a jó és rossz harcát és ezt a földön kívüli egzisztenciát. Azért mondom, hogy ebből a sajátos mitológiából el kell fogadnunk egy különös, külső valaminek a létét, mert amint maga is észrevehette, csupán így tudjuk megmagyarázni nemcsak az ezekben a könyvekben előadott borzalmas és rendkívüli eseményeket, hanem más tényeket is, amelyek homlokegyenest ellentmondanak az ember tudományos ismereteinek, s amelyek naponta előfordulnak a világ minden részében; néhányat ezekből két érdekes könyvbe gyűjtött egy alig ismert szerző, Charles Fort, a könyvek címe „Az elítéltek könyve” és „Új Földek”, ajánlom, olvassa el őket. Nézzünk csak meg néhány tényt, szándékosan mondom, hogy „tényt”, az emberi megfigyelők közismert megbízhatatlansága ellenére. Itt van például az égből hullott kövek dolga, amit Buschofban, Pillitsferben, Neritben és az oroszországi Dolgorgyijban észleltek ezernyolcszázhatvanháromban-hatvannégyben. Ezeknek a köveknek az összetétele a Földön ismeretlen, és a leírás szerint „szürkék, bronzszínű foltokkal”. Nos, a Mnar kő, amelyről többször is szó esik ezekben a könyvekben, szintén „szürke kő”. Akárcsak Rowley szürke kövei, amelyeket néhány évvel előbb találtak az angliai Birminghamben, majd a wolverhamptoni kövek, amelyek kívül feketék voltak, de belül szürkék. Aztán a „gömbfények”, amiket a Caroline hadihajó látott ezernyolcszázkilencvenháromban egy, a Kínai-tengerhez közeli hegy és a hajó között. Ezeket a fényeket „gömbszerűnek” írták le, az égen jelentek meg, hegymagasságnál alacsonyabban, csoportosan, szabálytalanul mozogtak, és észak felé tartottak. Két óra hosszat voltak láthatók, s ugyanez történt a következő éjszakákon is, február végén, körülbelül egy órával éjfél előtt. Utolsó éjszaka a jelenség hét óra hosszat tartott. Hasonló tüneményt látott és beszélt el a Leander kapitánya is, aki azonban kijelentette, hogy a fények egyenes vonalban haladtak, mind magasabbra emelkedtek az égbolton, és eltűntek. Tizenegy évvel később, szintén február végén, pontosabban huszonnegyedikén, a Supply észak-amerikai hajó legénysége három különböző nagyságú, de mind „gömbszerű” tárgyat látott, amint egyöntetűen felfelé igyekeztek. Ugyanebben az időpontban hasonló gömbfényt láttak egy vonatból is az utasok a Missouri állambeli Trentonhoz közel. Ezernyolcszázkilencvennyolc augusztusában egy postatisztviselő ugyanezt a fényt látta vonatból eső idején; a fény ugyanazzal a sebességgel haladt északi irányban, mint a vonat, annak ellenére, hogy erős keleti szél fújt, aztán egy iowai falucska közelében eltűnt. Ezerkilencszázhuszonötben, egy rendkívül forró augusztusi napon néhány fiatalember, amint Sac Prairie faluban este tízkor átment a Wisconsin folyó hídján, az égen különös fényfoltokat látott, amelyek csoportosan elhúztak az Antares csillag mellett nyugat felé, az Arcturus csillag irányában; a csoport központjában „hol gömbölyű, hol tojásdad, hol pedig rombusz alakú, fekete fénycsóva volt”. Mindez nem mond magának semmit, Phillips?

Torkom kiszáradt az izgalomtól, amit az erősödő meggyőződés váltott ki bennem.

– Igen... Egyik Nagy Öreg külső megjelenését „villózó gömbök halmazának” írják le.

– Pontosan; persze nem állítom, hogy ez volna az említett tények magyarázata. De ha nem az, megint csak kénytelenek vagyunk a véletlent fogadni el magyarázatul. A Nagy Öregek leírása évszázadokkal megelőzte ezeket az elszórt jelenségeket. Engedje meg, hogy most néhány különös eltűnésről beszéljek, amelyeket sohasem sikerült felderíteni; személyekről, repülőgépekről és egyebekről van szó. Példoul Dorothy Arnold ezerkilencszáztíz december tizenkettedikén eltűnt a Fifth Avenue és a Central Park bejárata között. Minden ok nélkül tűnt el. Soha többé nem látták nem kértek érte váltságdíjat, és senki sem húzhatott hasznot az eltűnéséből. A Cornhill Magazine beszámol bizonyos Benjamin Bathurst eltűnéséről, aki az angol kormányt kép– viselte Ferenc császár bécsi udvaránál; lakájával és titkárával az istállójához tartozó lovakat vizsgálta felül, amelyeket a németországi Perlebergben akart futtatni. Átment a lovak túlsó oldalára és eltűnt. Senki sem hallott többé Bathurstről. Ezerkilencszázhét és tizenhárom között egyedül Londonban háromezer-kétszázhatvan személy tűnt el titokzatos módon; soha egyiknek sem akadtak nyomára. A Mississippi állambeli Battle Creek-i malomvállalat egy fiatal tisztviselője az irodából a malomba indult. Eltűnt. A chicagói Tribune ezerkilencszáz január tizenötödiki száma tudósít ennek a fiatalembernek, Sherman Churchnek az esetéről. Róla sem hallottak soha többé. Ambrose Bierce, és ezzel baljós kérdéshez értünk (mert Bierce földön kívüli dolgok iránt érdeklődött), eltűnt Mexikóban. Soha többé nem hallottak róla. Ez ezerkilencszáztizenháromban történt. Ezerkilencszázhúszban Leonard Wadman London déli városrészében sétált, amikor hirtelen szédülés fogta el, és máris a dunstable-i országúton találta magát, harminc mérföldnyire az előbbi helytől anélkül, hogy tudta volna, miképpen került oda. De beszéljünk arról, ami nálunk történt, a massachusettsi Arkhamban ezerkilencszáztizenöt szeptemberében. Laban Shrewsbury professzor, aki a Curven Street kilencvenháromban lakott, eltűnt, mialatt Arkhamtól nyugatra a mezőn sétált. Írásai között utasítást találtak, hogy háza maradjon zárva legalább harminc esztendeig. Ez elgondolkodtató, és még inkább elgondolkodtató az, hogy Shrewsbury professzor volt az egyetlen ember Új Angliában, aki nálam többet tudott ezekről a dolgokról.

Elég hosszú idő elteltével, amely alatt megemészthettem a gyors egymásutánban hallott furcsaságok sorát, megkérdeztem:

– Feltételezve, hogy ezeknek a régi könyveknek az adatai hozzásegítenek azoknak az eseményeknek a megfejtéséhez, amelyek az utolsó több mint kétszáz év folyamán történtek a világnak ebben a sarkában: véleménye szerint mi áll „lesben a bejáratnál”, ami feltehetően a kőtorony tetejének nyílása?

– Nem tudom.

– Bizonyára gyanítja.

– No persze! Ajánlom, hogy pillantson bele még egyszer abba a különös dokumentumba, melynek címe: Az Ártalmas Bűbájosságokról, miket Új Angliában nem Ember Formájú Démonok vittek végbe. Az áttekintés visszamegy bizonyos Richard Billingtonig, aki az erdőben Kövekből nagy Kört rakott, honnan is az Ördöghöz fohászkoda, és bizonyos Mágiás Rítusokat énekele, miket a Szentírás kárhoztat. Ez valószínűleg a tornyot övező kőkörre vonatkozik a Billington Erdőben. No mármost, a dokumentum azt állítja, hogy Richard Billington „félt”, és hogy „felfalta Valami”, amit lehívott éjszaka az égből; ámde erre nincs semmi bizonyíték. Misquamacus, az indián varázsló Oda Bűvölé a Démont a Billington Erdő kőgödrébe, és elzárta... (a szó olvashatatlan, de bizonyára „kőlap” vagy „kőtömb”, vagy hasonló) mibe az Ős Jel volt vésve: Ossadogowahnak nevezték, és elmagyarázták, hogy Sadogozwah magzata, közvetlenül az általunk vizsgált mitológia egyik kevésbé ismert entitását, Tsathogguát követné, akit Uhothagguah vagy Sodagui néven is említenek; nem ember formájú, fekete és alakváltoztató, kultusza ősrégi és többféle gyökerű. De Misquamacus leírása eltér az általánosan elfogadottól: azt mondja róla, hogy némelykor kicsiny és szilárd, akár egy varangy, nagyságra akkora, mint némely mormoták, de sokszor nagy és ködszerű, Alaktalan, ámbátor Ábrázata vagyon, benne Kígyókkal. Ez a leírás találna Cthulhura, csakhogy Cthulhu megjelenése rendszerint vízhez, kiváltképpen tengerhez kötődik, vagy olyan helyekhez, ahova a tenger nagyobb mértékben férkőzött be, mint amit a Miskatonic mellékvizei jelentenek. Találna Nyarlathotep egyes megjelenéseire is, és azt hiszem, inkább ez áll fenn. Misquamacus kétségtelenül tévesen azonosította, és tévedett Richard Billington sorsát illetően is, mert bizonyítékok vannak arra, hogy Richard Billington kiment a nyíláson oda „Kívülre”; azt a bejáratot használta, melyre Alijah utal nyomatékosan az örököseinek hagyott utasításokban. A bizonyíték a maga ősének a könyvében található, Phillips és Alijah „megérezte”, vagy „rájött”, nevezze, ahogy akarja, mert Richard más alakban visszatért, és érintkezésbe is került az emberekkel. Egyébként legenda formájában tudták ezt a dunwichiek is, akik előtt nem volt ismeretlen az sem, hogy Richard Billiiagton bizonyos rítusokat gyakorolt, hiszen néhány ősüket is beavatta és megtanította ezekre. Bates a kéziratában elismétli Mrs. Bishopnak egy köntörfalazó magyarázatát az „Úrról”. Ámde Mrs. Bishop számára az „Úr” nem Alijah Billington volt. Ez is világosan kiderül minden rendelkezésünkre álló dokumentumból, valamint Bates kéziratából is, még mielőtt Mrs. Bishoppal beszélt volna. Azt mondja ez az asszony: Alijah bezárta... és kizárta az Urat is, mikor az Úr készen állt, hogy annyi év után visszatérjen. Az Úr itt járt ezen a földön, és senki sem ismerte fel, mert az arca a másokét vette fel. Az ám! Az arca egyszer Whatelyhez, Dotenhez, Gileshez, másszor Corey-hoz hasonlított, és ott ült a Whatelyk, a Dotenek, a Gilesek vagy a Corey-k között, és azt hitték mind, hogy közülük való... köztük evett és aludt, és beszélt velük, de oly nagy volt az ő ereje, hogy azok, akikbe beleköltözött, elerőtlenedtek és meghaltak, nem viselték el magukban. Csak Alijah bírt el az Úrral, elbírt vele több mint száz esztendőre azután is, hogy meghalt. Nem mond ez magának semmit?

– Nem, teljesen érthetetlen számomra.

– Nem kellene hogy az legyen, de mindnyájan rábízzuk magunkat bizonyos mértékig arra, amit ismereteink alapján logikusnak és ésszerűnek tartunk. Richard Billington a maga teremtette nyíláson távozott, de egy másikon tért vissza, amely valószínűleg a Jonathan Bishopéihoz hasonló kísérlet nyomán keletkezett. Birtokba vett különböző személyeket, vagyis beléjük költözött, de „külső” élete következtében mutáción ment keresztül; másodlagos létformájának egyik megtestesüléséről a maga őse számol be könyvében, amikor elmondja, mit szült Doten özvegye ezerhétszáznyolcvanhét Gyertyaszentelőjekor; úgy írja le, hogy sem Állat, sem Ember, hanem emberi ábrázatú szörnyeteg denevér. Nem adott semminő hangot, csak szomorú tekintettel nézett mindeneket. Voltak, akik azt állították, hogy döbbenetesen hasonlít egy régen meghalt férfiúhoz, bizonyos Richard Billingham vagy Bollinham nevezetűhöz, akinek, mondják, végképpen nyoma veszett, miután Démonokkal érintkezett a New Dunnichnak nevezett vidéken. Feltehető, hogy Richard Billington, fizikai vagy pszichikai alakban, tovább élt Dunwich vidékén, és neki kell tulajdonítani az itt világra jött szörnyszülötteket, akiket a „testi visszafejlődés” vagy „elkorcsosulás” képviselőinek tekintettek. Egy évszázadon át ment ez így amíg a Billington Erdőben álló házba ismét beköltözött a család egyik tagja. Akkor ez az erő, Richard Billington, a Mrs. Bishop elbeszélésében és a dunwichi legendákban szereplő „Úr” újra aktívvá vált, és megkísérelte felújítani az eredeti nyílást. Lehetséges, hogy ennek a külső erőnek, vagyis Richard Billingtonnak a hatására kezdte tanulmányozni Alijah a rendelkezésére álló régi könyveket, dokumentumokat és írásokat, helyreállítani a kőkört és felépíteni a régi tornyot, felhasználva ehhez a kövek egy részét is, ami megmagyarázza egyes kövek ódonabb voltát, s elhordva helyéről az Ős Jellel ellátott szürke kőtömböt, pontosan úgy, ahogy Dewart és az indiánja nemrégen elvitették Batesszel. Így hát megvolt a nyílás, s ezzel furcsa és emlékezetes konfliktus indult el. Mert Richard Billington, miután elérte elsőnek kitűzött célját, nekivágott egy másodiknak is, hogy ismét felvegye félbeszakadt földi egzisztenciáját saját házában, Alijah Billington személyében. De balszerencséjére Alijah nem állt meg Richard első céljánál hanem tovább kutatott. Megszerezte a Necronomicon újabb részeit, és folytatta tanulmányait, behívott Valamiket Kívülről, lehetővé téve, hogy ezek a Valamik kedvükre dúlják Dunwich környékét. Így ment ez, amíg össze nem zördült Phillipsszel és Druvennel, és rá nem ébredt végül Richard Billington szándékaira; akkor kiűzte a Valamit vagy Valamiket, nyilván Billington erejét is, és egyszerűen lezárta az új nyílást az Ős jellel ellátott kővel, utána pedig elhagyta az országot, és halála előtt papírra vetette érthetetlen utasításait örökösei számára. De azért maradt valami Richard Billingtonból, elegendő maradt az Úrból ahhoz, hogy egy századdal később újra elérje célját.

– Tehát az ott érvényesülő behatás Richard Billingtontól ered, nem Alijahtól?

– Kétségtelenül. Biztos jeleit tapasztaljuk ennek. Richard az a Billington, aki eltűnt, és akit nem láttak többé, nem Alijah, aki az ágyában halt meg Angliában. Másrészt van egy feltétlenül bizonyító erejű megnyilvánulás. Richard Billington eleget érintkezett ezekkel a Kívül élő lényekkel ahhoz, hogy ugyanazoknak a törvényeknek legyen alávetve, mint azok a maguk dimenzióiban. Egyszóval fél az Ős Jeltől. No mármost, bizonyára emlékszik, hogy aznap, amikor hajnal előtt betoppant az indián, Dewart Bates segítségét kérte. El kellett vinni és elásni azt a követ a belevésett Ős Jellel. Dewart ugratta Batest, hogy nem tudná egyedül elcipelni. Bates megmutatta. jól figyelje meg, hogy sem Dewart, sem az indián, egyikük sem nyúlt hozzá, nem merte megérinteni, azért, Phillips mert Ambrose Dewart már nem Ambrose Dewart, hanem Richard Billington, s az indián Quamis ugyanaz az indián, aki Alijah idejében segédkezett neki a praktikáiban, egy évszázaddal előbb pedig Richardot szolgálta, azokból a rémisztő Külső terekből hívta vissza, hogy felelevenítsék a kétszáz évvel ezelőtt kezdődött borzalmakat. És ha helyesen értelmezem a jeleket, gyorsan kell cselekednünk, hogy elkerüljük és megakadályozzuk ezt; Stephen Batesnek bizonyára sok mesélnivalója lesz, amikor három napon belül benéz hozzánk hazatérőben, ha ugyan elengedik onnan.

Nem is kellett három nap, hogy főnököm előérzete beigazolódjék.

Nem hozták nyilvánosságra Stephen Bates eltűnését, de eljutott hozzánk a híre egy falusi postás révén, aki szakadozott papírdarabot talált Aylesbury Pike országútján, és mivel megállapíthatta, hogy Lapham doktornak szól, elhozta a tudós irodájába. Lapham doktor némán elolvasta, aztán ámyújtotta nekem.

A betűk kuszaságából ítélve, rettentő sietséggel írták, térden vagy fa törzsén, mert a ceruza több helyen átlyukasztotta a papírt.

Lapham doktor, rám küldte Azt! Első ízben sikerült megszabadulnom Tőle. Tudom, hogy megtalál. Előbb a Napok és Csillagok... Aztán a bűz... de Istenem, micsoda bűz!... Mintha valami nagyon sokáig égett volna. A természetfölötti fények láttán elszaladtam. Kiértem az országútra. Hallottam magám mögött, mint amikor szél fúj a fák közt. Aztán a Bűz. A nap széthullott, és a Valami JÖTT DARABOKBAN, AMELYEK EGÉSSZÉ ÁLLTAK ÖSSZE! Ó, Istenem! Nem bírom...

Semmi több.

– Későn érkezünk ahhoz, hogy Batest megmentsük, ez világos – szólt Lapham doktor. – Remélem, nem találkozunk azzal, amivel ő találkozott – tette hozzá komoran. – Mert az ellen igazán kevés az erőnk. Egyetlen esélyünk van, ha megtaláljuk Billingtont és az indiánt, amíg az a Valami Kívül tartózkodik, mert csak akkor jön vissza, ha hívják.

Beszéd közben kihúzta íróasztala egyik fiókját, és kivett két karkötőt; óraszíjhoz hasonlítottak, de az óra helyén tojásdad alakú szürke kő volt, rajta különös véset: ötágú, durva csillag, a közepén rombusz és lángcsóvaféle. Egyiket nekem adta át, a másikat a csuklójára csatolta.

– Most mit csinálunk? – kérdeztem.

– Elmegyünk abba a házba, és érdeklődünk Bates felől. Nem titkolom, hogy veszélyes lehet.

Várta, hogy ellenkezem, de egy szót sem szóltam. Követtem a példáját, felcsatoltam a kapott karkötőt, aztán ajtót nyitottam, és előreengedtem.

A Billington-házban semmi jele nem volt az életnek; több ablak be volt zsaluzva, s a hűvös idő ellenére nem füstölt a kémény. Az autót az úton hagytuk, a bejárattal szemben, felmentünk néhány lépcsőfokon és kopogtattunk. Semmi válasz. Újra kopogtattunk, hangosabban, aztán megint, míg végül a kapu hirtelen kinyílt, és középtermetű férfi állt előttünk, sasorral és dús, vörös hajjal. Arca szinte olajbarna volt, tekintete átható és bizalmatlan. Főnököm késedelem nélkül bemutatkozott.

– Mr. Stephen Batest keressük – mondta –, és úgy értesültem, hogy itt lakik.

– Itt lakott, de tegnap Bostonba utazott. Ott van az állandó lakóhelye.

– Megadhatná a címét?

– Randle Street tizenhét.

– Köszönöm, uram – mondta Lapham doktor, és kezet nyújtott.

Dewart, kissé meglepődve ezen a fölösleges szívélyességen, szintén kinyújtotta a magáét, hogy megszorítsa; de amint ujjai a főnököméihez értek, rekedten felkiáltott, és egyből hátraugrott. Arca ijesztően elváltozott; korábbi bizalmatlansága gyűlölettel vegyes haragba csapott át, szeme félelmetesen szikrázott. Nyersen becsapta a kaput. Észrevette Lapham doktor karkötőjét.

Ez zavartalan nyugalommal tartott a gépkocsi felé. Mikor becsúsztam a kormány mögé, az óráját nézte.

– Nemsokára esteledik. Nincs sok időnk. Remélem, ma este kimegy a toronyhoz.

– Ez afféle figyelmeztetés volt az ön részéről, ugye? De miért? Nem lett volna jobb, ha nem sejt semmit?

– Semmi okunk sincs, hogy ne hozzuk a tudomására. Ellenkezőleg, jobb, ha tudja. De ne vesztegessük az időt fecsegéssel. Sok a tennivalónk az est leszállta előtt, mert mielőtt a nap lenyugodna, itt kell lennünk. És még be kell mennünk Arkhamba egyért-másért, amire szükségünk lesz ma éjjel.

Fél órával naplemente előtt a Billington Erdőhöz értünk, amelyet most nyugatról, a házzal ellentétes oldalról közelítettünk meg. Szürkült már a lombos fák között, így nem haladhattunk gyorsan, tekintetbe véve azt is, hogy meglehetősen megrakodtunk. Lapham doktor nem feledkezett meg semmiről. Hoztunk lapátot, lámpát, cementet, egy jókora edényt vízzel, egy vasrudat és más hasonló szerszámokat. Ezenkívül Lapham doktor egy furcsa, régi, ezüstgolyós puskát vett magához, és elhozta a Batestől maradt vázlatot, amelyen hozzávetőlegesen megjelölte a helyet, ahol elásta az Ős Jellel ellátott szürke kőtömböt.

Hogy elkerüljünk minden fölösleges beszélgetést az erdőben, Lapham doktor elmondta: úgy gondolja, hogy Dewart, helyesebben Billington, és talán az indián Quamis is, az est beálltával kimegy a toronyhoz, hogy ocsmány rítusait végezze. Eddig minden előre látható. Haladéktalanul ki kell ásnunk a kőlapot, hogy kéznél legyen, ugyancsak elő kell készítenünk a cementet is, hogy amikor itt a pillanat, azonnal használhassuk. A továbbiak Lapham doktortól függnek, aki szigorúan meghagyta, hogy ellenvetés és kérdezősködés nélkül engedelmeskedjem parancsainak, amit meg is ígértem, noha aggodalomma1 töltött el az, ami történhet velünk.

Végül a torony közelébe értünk, és Lapham doktor nehézség nélkül megtalálta a helyet, ahol Bates elásta a pecsétes könyvet. Könnyűszerrel kiásta, mialatt én a cementet kevertem, s kevéssel napnyugta után készen álltunk, hogy elkezdjük őrködésünket. Hamarosan beesteledett, és keletről, vagyis a mocsár felől, a torony túlsó oldaláról megütötte fülünket a békák démoni kórusa, miközben egy remegő fénytenger millió és millió jánosbogár jelenlétéről árulkodott, amelyeknek fehér és zöldes fényei fantasztikus világosságot árasztottak erre a helyre és a környező erdőkre. A kecskefejők is rázendítettek nem evilági lejtésű, különös nótájukra, mely mintegy összehangolódott a békák és rovarok tevékenységével.

– Ők közelednek – suttogta komoran Lapham doktor.

A madarak, békák és varangyok hangja iszonyatosan megerősödött, olyannyira, hogy attól féltem, nem bírom ép ésszel elviselni ezt a ritmikus, pokoli hangzavart. Aztán, mikor a rettenetes zsivaj a tetőfokra hágott, éreztem, hogy Lapham doktor megérinti a karomat, és jóllehet nem hallhattam, mit mond, megértettem, hogy Ambrose Dewart és Quamis közeledik.

Szinte képtelenség elbeszélni az akkor este történteket, ámbár nem sok idő telt el azóta. Arkham és Dunwich vidéke olyan békének és jólétnek örvend, amilyenben több mint két évszázada nem volt része. A dolog azzal kezdődött, hogy Dewart, azaz Billington Dewart képében, feltűnt a toronytető nyílásában. Lapham doktor jól választotta meg búvóhelyünket, a lombok között tisztán láthattuk a tetőnyílást, amelyben Dewart megjelent. Szinte azonnal hallani lehetett különös, rekedt és hátborzongató hangját; még különösebb szavakat mondott, s közben fejét a csillagok felé emelte. Szavait jól kivehettük, a békák és kecskefejők pokoli zsivaja ellenre...

In! Ia! N’ghaa, n’nghai! Ia! Ia! N’gai, n’yah, n-yah, shoggog, phfaghn! Ia ! la ! Y-hah, y y-nayah, n-yah! N’ghaa, n’n’ghau, waf’l pthanghn-Youg-Sothoth! Yog-Sothoth!...

Erős szél kezdett fújni a fák között, ereszkedő szél, a levegő lehűlt, miközben a békák, varangyok és kecskefejők lármájának üteme felgyorsult. Riadtan fordultam Lapham doktor felé, éppen jókor, hogy lássam, amint puskájával gondosan céloz és lő.

Gyorsan visszafordítottam a fejem: Dewartot eltalálta a golyó, s ő előredőlt, aztán fejjel lebukott a toronyból a földre. Ebben a pillanatban az indián Quamis jelent meg a nyílásban és őrjöngő hangon folytatta a rítust, amelyet Billington elkezdett.

Ia, Ia, Yog-Sothoth! Ossadogowah!

A második golyó az indiánt érte, aki nem esett le, csak magába roskadt.

– Most – szólt főnököm hideg és nyugodt hangon – tegye ezt a kőtömböt a helyére.

Felemeltem a követ, és ő követett a cementtel a békák és kecskefejők irtózatos, démoni kórusa közepette; a torony felé futottunk, mialatt a szél egyre erősödött, és a levegő mind fagyosabb lett. Előttünk magasodott a torony, s a torony nyílása kitárult a csillagok és – ó borzalom! – valami más felé.

Hogyan élhettük át ezt a felejthetetlen éjszakát azzal a borzalommal az eszünkben és a szemünkben, nem is tudom. Csak homályos emléke maradt meg bennem annak, hogy lezártuk a nyílást; hogy eltemettük Ambrose Dewart maradványait, aki halálában végre megszabadult Richard Billington gonosz befolyásától, vagyis inkább uralmától; Lapham doktor szavainak, aki megnyugtatott, hogy Dewart eltűnését a többi eltűnés ismeretlen okának tulajdonítják majd, de azok, akik várják, hogy holtteste ugyanúgy előkerüljön, mint a többi, hiába várnak; a finom, régi pornak, amin kívül, mondta Lapham doktor, semmi sem maradt Quamisból, aki „több mint két évszázada” meghalt már, és csupán Richard Billington parancsára járt és cselekedett; a kőkör széthányásának; a torony lerombolásának és betemetésének, alulról, olyan módon, hogy a rettegett szürke kő; az Ős Jellel meg ne sérüljön, amikor földet ér; sok évtizedes, talán még ama régi „Varázsló”, Misquamacus wampanaug főnök idejéből való, furcsa csontok felfedezésének lámpáink segítségével; a dolgozószobabeli nagyszerű színes ablak teljes megsemmisítésének; néhány értékes könyv és dokumentum kiválasztásának a Billington könyvtárból, hogy a Miskatonic Egyetemen helyezzük el; szerszámaink s a könyvek és dokumentumok berakásának a gépkocsiba, és elillanásunknak kevéssel hajnal előtt. Mindennek, amint mondottam, csak homályos emlékét őrzöm.

Csak azt tudom, hogy mindez megtörtént, mert némi idő múltán rászántam magam, hogy ellátogassak a szigetre, amely valaha a Misquamacus közepén feküdt – ahogy Richard Billington idejében hívták, és Ambrose Dewart öntudatlanul megnevezte –, és nem láttam semmit; nem maradt nyoma sem a toronynak, sem a kőkörnek, Dagon, Ossadogowah és ama Kívül élő rémületes Valami helyének, ami lesben áll a bejáratnál, várva, hogy szólítsák.

Mindennek homályos emléke maradt bennem; annak, amit abban a nyílásban láttam, amikor csak a csillagokat reméltem látni, és a fertelmes, síri bűznek, ami Kívülről áradt, nem a csillagokból, hanem a napokból, azokból a napokból, amelyeket Stephen Bates látott végső perceiben, a nyílásban összeálló óriási fénygömbökből, és nem is csak ezekből, hanem ama szertehulló gömbökből, amelyek valami zavaros protoplazmaszerűséggé folytak szét, hogy egybeolvadjanak másokkal, és létrehozzák a külső tér iszonyú szörnyetegét... azt az alaktalan, csápos szörnyet, amely lesben áll a bejáratnál, s amelynek álcája villózó gömbök halmazához hasonlít: a gonosz Yog-Sothothot, aki az atomkáoszban bolyong örökké, túl a tér és idő alsó határain!

 

Jánosházy György fordítása