Éjfél van. Még pirkadat előtt rám fognak találni, hogy elvigyenek és egy sötét cellába dugjanak. Ott fogok sorvadni szüntelen, míg csak kielégíthetetlen vágyaim el nem emésztik bensőmet és meg nem fojtják szívem, hogy végül eggyé válhassak hőn áhított halottaimmal.

Egy avatag, orrfacsaró dombocskán ülök, asztalom egy kifordult emlékkő hátlapja, melyet gyilkos századok koptattak simára, fényt egyedül a csillagok és egy vékonyka holdsarló szolgáltat, bár olyan tisztán látok, mint világos nappal lenne.

Körülöttem elhanyagolt sírok állnak őrt szerteszét, a csálé, roskatag obeliszkeket az émelyítő, rothadó növényzet sűrűje félig elrejti. Fent árnyak araszolnak a hamuszín égbolton, magasztos monumentként emelkedik a puritán, karcsú templomtorony, lemuri horda kísértetforma vezéreként. Nyirkos, rothadó föld szaga és gombák fanyar bűze keveredik a levegőben, ám olyan ez számomra, mint az Elizium aromája. Ebben a csendben – ebben a rémületes csendben – mutatkozik meg igazán a valódi mélység pátosza és borzalma. Szívem szerint a bomló hús és a porladó csontok ilyesfajta poliszában választanék magamnak lakhelyet; közelségükre sistergő izgalom járja át lelkemet, és kába örömmel, dübörögve hajtja pangó véremet vénáimon és zsibbadt szívemen – a halál jelenléte számomra az élet!

Gyerekkorom egyetlen hosszú, száraz, és apatikus tengődés volt. Szigorúan aszketikus, sovány, sápadt, apróforma legény voltam, és morbid morozitásom okán az egészséges, normális kölykök hamar kiközösítettek. Gúnyolódásuk állandó céltáblája voltam, ?vénasszony?-nak csúfoltak, mert nem érdekeltek durva, gyermeteg játékaik, vagy egyszerűen nem volt kedvem részt venni bennük.

Mint minden vidéki település, Fenham is számos pletykafészek hajléka volt. Kíváncsi képzeletük fásult természetemet valami égbekiáltóan beteges vonássá dagasztotta, összemértek szüleimmel és baljós kétség közt rázták fejüket az óriási distancia láttán. A babonásabb népek pedig nyíltan hirdették, hogy elcserélt gyermek vagyok, míg mások, akik tisztában voltak származásom körülményeivel, felhívták a figyelmet az őseimre vonatkozó homályos és kétértelmű mendemondákra, nevezetesen egy ük-ük-nagybácsira, akit egykor máglyán égettek el, nekromancia vádjával.

Ha serdülőkorom valamelyik nagyobb városban tölthetem és több lehetőségem lett volna hozzám hasonló gyerekekkel kapcsolatot tartani, tán nem lettem volna ily tartózkodó. Ahogy elértem a tizenéves kort, úgy váltam mindinkább gorombává, morbiddá, közönyössé. Életemből hiányzott az értelem. Úgy tűnt fogva tart valami, valami ami eltompította érzékeim, fejlődésemet gátolta, fékezte aktivitásomat, és hatására minduntalan megmagyarázhatatlan elégületlenség sugárzott belőlem.

Tizenhat éves koromban vettem részt először temetésen. A gyászszertartás Fenham rangos társadalmi eseményei számított, mivel a városka lakói hosszú életnek örvendhettek. Amikor pedig ráadásul, olyan köztiszteletben álló személyt búcsúztattak, mint például nagyapámat, biztos volt, hogy a város en masse rója le tiszteletét a megboldogult emléke előtt. Mivel a közeledő ceremónia számomra nem jelentett semmit, semmiféle érdeklődést nem mutattam. Bármi, ami megszokott sivár életemből kizökkenteni próbált, fokozott nyugtalanságot keltett bennem. Szüleim iránti tiszteletből, ám főleg azért, hogy megússzam epés megjegyzéseiket, melyeket furcsa magatartásom váltana ki belőlük, inkább beleegyeztem abba, hogy elkísérjem őket.

Nagyapám temetése teljesen normális módon zajlott, hacsak nem számítjuk a virágcsokrok és koszorúk számomra szokatlan halmait; de mint már említettem, első alkalommal vettem részt ilyen megrendítő aktuson. Az elsötétített cinterem, a szögletes, lepellel letakart koporsó, az illatozó virágok hatalmas tömege, az összegyűlt falusiak tiszteletteljes részvétnyilvánítása, mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy kizökkentsen szokott közömbösségemből és lekösse figyelmemet. Pillanatnyi merengésemből anyám éles könyöke riasztott fel, követtem őt keresztül a ravatalozón az érckoporsóig, melyben nagyapám teste feküdt.

Először álltam szemtől szemben a Halállal. Lefelé bámultam, arra a ráncos, békés arcra, és semmi okot nem láttam a bánatra. Számomra inkább úgy tűnt, mintha nagyapa mérhetetlen belenyugvással, szelíd megelégedettséggel pihenne. A lelkesedés valamiféle idegen disszonáns érzetét éreztem lebegni. Egész lassan, szinte lopva kúszott át rajtam a felismerés, hogy ezután sorsom felett nem én döntök. Ezen baljós órák eseményeit végigkövetve úgy tűnt, hogy a temetés első pillanatától, finom alattomossággal csendesen erősödött a szorítás. Delejes bűvöletével markolt meg egy vészesen rosszakaratú hatás, amely úgy tűnt, hogy a hullából árad. Egész létem feltöltődni látszott valami elragadtatott villanyozó hatalommal, és éreztem, ahogy akaratomon kívül felegyenesedem. Lefelé bámultam, szemeim átégetni próbálták a halott emberre borított szemfedőt és az általa rejtett valamiféle titkos üzenetet értelmezni. Szívem hamarosan istentelen vidámsággal telt, és bordáim karámjából, törékeny testem falán keresztül ördögi erővel próbál szabadulni. Elnyelt a vad, buja, lélek-kielégítő érzékiség. Egy anyai könyök döfése terelt vissza újra a valóságba. A fekete lepellel letakart koporsóhoz nehéz léptekkel vezetett utam, visszafelé már újonnan meglelt élénkséggel haladtam.

Elkísértem a temetőbe a gyászmenetet, egész fizikai valóm átitatta ez a titkos pezsdület. Mintha valami egzotikus elixírből kortyoltam volna egy mélyet – valami utálatos kotyvalékból, melyet Belial istenkáromló receptje alapján kevertek.

A városi népek fürkésző tekintete a szertartás alatt átsiklott viselkedésem gyökeres változásai felett, apám és anyám szerencséjére; ám a következő két hétben a falu vitriolos nyelvű pletykafészkei friss témán, megváltozott viselkedésemen csemegéztek. A két hét leteltével az inger hatalma valamennyire veszíteni kezdett erejéből. Egy vagy két napon belül visszatért régi bágyadtságom, bár, nem teljes körűen és a múltbeli unottság sem jelentkezett. Korábban, enervált létemből teljesen hiányzott a vágy fogalma; most pedig homályos és meghatározhatatlan nyugtalanság töltött el. Külsőleg újra magam voltam, a pletykálkodók pedig újabb, szaftosabb témák után néztek. Bár továbbra is sokat pusmogtak vidámságom igazi okait találgatva, mint valami undorító, leprás lényt, úgy próbáltak kerülni. Lelkesedésem rövid időszakain kívül szinte láttam ezt az utálatos erőt, és azt kívántam, bárcsak örökre elzárkózhatnék a világ elől és életem hátralevő részét bűnbánó magányban tölthetném.

A tragédia gyakran trilógiaként folytatódik, ennélfogva városkánk lakóinak közismerten hosszú élete ellenére a következő öt év szüleimet – mindkettőt – elvitte. Anyám ment el elsőként – a legközönségesebb módon – egy balesetben; és oly valódi volt szomorúságom, hogy tényleg meglepődtem, amikor ellentmondásos és gúnyos élt fedeztem fel ebben, azáltal a majdnem elfelejtett, legteljesebb és legördögibb mámor érzése által. Szívem újra vadul ugrált mellkasomban, újra gőzkalapács sebességével vert, és meteor forróságával hajtotta keresztül a heves vért ereimen. Leráztam vállaimról a tespedő lét zaklató köpenyét és az utálatos, profán vágy végtelen iszonyúságú terhét öltöttem helyette magamra. Felkerestem a ravatalozót, ahol anyám teste feküdt, lelkem szomjazott arra az ördögi nektárra, mellyel átitatódott e sötétlő kamra levegője. Minden lélegzetvétellel erősebbé, magabiztosabbá váltam, a szeráfi mámor szédületes magasságaiba emelkedtem. Tudtam, hogy eufóriám hamar tetőzik, hogy e részegítő kéjnek hamarosan el kell illannia, s rosszindulatú hatalma által annyira kimerülten hagy magamra, hogy képtelen leszek tovább uralkodni azon vágyamon, hogy megoldjam a gordiuszi csomót végzetem már összegubancolódott gombolyagjában.

Tudtam azt is, hogy valami furcsa sátáni átok okán életem a halottak mozgatják, hogy egyfajta bizarrság lebeg személyiségemben, mely egyedül bizonyos élettelen hantok félelmes jelenlétére reagált. Pár nappal múlva, az állatias mámorért tombolva, amelyre már teljesen rákaptam, felkerestem Fenham egyetlen temetkezési vállalkozóját és azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy gyakornokként alkalmazzon.

Anyám halála láthatóan súlyosan megrázta apámat. Azt gondoltam, hogyha bármilyen más időpontban említem neki elképzeléseimet, hogy ilyen undok mesterséget választottam, bármikor máskor határozottan ellenzett volna. Most azonban rövid tűnődés után beleegyezően bólintott. Hogyan is álmodhattam arról egy pillanatig is, hogy ő lehet praxisomban az első alany!

Apám is hirtelen mondott búcsút a világnak; valami mindezideig ismeretlen szívprobléma vitte el. Nyolcvanéves munkáltatóm mindenképpen le akart beszélni arról, hogy a testet bebalzsamozzam, s nem vette észre szemeim csillogását, amikor végül beadta a derekát. Nem óhajtom részletezni azokat a fonák, kimondhatatlan gondolatokat, amelyek az indulat viharos hullámaiban sepertek át szakatoló szívemen, miközben az élettelen porhüvely felett dolgoztam. Ezen fogalmak a végletes szerelem kategóriájába sorolhatók, mélyebb szerelem – sokkalta mélyebb – mint bármiféle érzelem, amelyet apám irányában tápláltam, amíg csak élt.

Apám nem túl gazdag ember volt, de elegendő vagyonnal rendelkezett ahhoz, hogy számára biztosított legyen a kényelmes élet. Mint egyedüli örököse, eléggé paradox helyzetben találtam önmagamat. Kora ifjúságom minden próbálkozása, mely arra irányult, hogy a modern világgal kapcsolatot alakítsak ki – kudarcba fulladt, már Fenham primitív élete is untatott a velejáró elszigeteltségével. És tényleg, a lakosok hosszú élete meghiúsította egyetlen célom is, a célt, mely gyakornoki szerződésem megkötésére irányult.

Örökségem átvételét követően egyszerű ügynek bizonyult felmondásom, és átköltöztem Bayboro-ba, a mintegy ötven mérföldnyire fekvő városba. Ez a hely kimondottan jónak mutatkozott gyakornokévem letöltésére. Fenntartás nélkül alkalmazásába vett a Gresham Vállalat, mely cég a város fő temetkezési szolgáltatója. Én pedig egyszerűen rávettem őket, engedélyezzék számomra, hogy abban a helyiségben aludjak – az elmúlás közelsége már rögeszmévé vált számomra.

Szokatlan buzgalommal vetettem magam a munkába. Istentelen érzékenységem számára egyetlen eset sem volt elég hátborzongató, és nemsokára választott hivatásom szakavatott mesterévé váltam. Minden friss hulla a pokoli boldogság, a tilalmas gyönyör beteljesülő ígéretével kecsegtetett, és a verőerek azon elragadtatott izgalmával válaszolt, mely hátborzongató kötelességem szeretett rajongássá transzformálta – bár minden testi kielégülés veszteséget követelt. És elkövetkeztek a kín napjai is, melyek nem hozták el számomra az elmúlás ízét, és sóvár tekintettel néztem az égre, a legmélyebb űr valamennyi ocsmány istenségéhez imádkozva, hogy hozzanak gyors, biztos halált városunk lakóira.

Ezt az időszakot követték azok az éjszakák, melyeken egy settenkedő alak osont lopva a külvárosok árnyas utcáin; oly koromsötét éjszakákon, mikor a éjféli holdat sűrű felhők takarták. Egy titokzatos figura, aki a fatörzsek között bujkált és menekültében pillantott vissza a válla fölött, egy bárminő gonosz cselekedetre hajlamos alak. Ezen éjszakai kószálások egyikét követően a reggeli lapok szenzációra éhes olvasóinak valami bestiális, vérgőzös bűntény részleteivel szolgálhattak; hasábról hasábra sorjáztak a mohón csillogó tekintetek az utálatos aljasságok fölött; lehetetlen és szertelen megoldások, ellentmondó gyanúsítgatások bekezdésről bekezdésre. Mindezekből azt éreztem ki, hogy a legnagyobb biztonságban vagyok, vajon kiben merülne fel egy pillanatra is a gyanú egy temetkezési vállalat alkalmazottját illetően, ahol az Elmúlás a mindennapok velejárója, ki gondolhatná, hogy embertársainak kimondhatatlan vágyú, hidegvérű mészárosát a gyász és fájdalom szentélye rejti? Valamennyi gaztettemet mániákus ravaszsággal terveztem meg, a gyilkosság módszereit váltogatva, s így senki nem aludhatott biztonságban, míg e vérfoltos kézpár háborítatlanul munkált. Valamennyi éjszakai kalandot a veszedelmes és tiszta mámor eufórikus órája követett; a kéj érzését pedig mindig tovább növelte a lehetőség, hogy élvezetes forrása később legálisan, hivatalból is kezeim közé kerülhet. Néha ilyenkor duplán és végletekig ható gyönyörben volt részem – Ó ritka és mámorító emlékek!

Hosszú éjeken át, amikor szentélyem rejtekében lapultam, a síri csend sugallatára agyaltam ki új és kimondhatatlan módokat vágyaim kiélésére, a halottak iránti vonzalmaim kiélésére – a halottakhoz, akik életet adtak nekem!

Egy reggel Mr. Gresham a szokottnál sokkal korábban érkezett – és ott talált engem a hideg lapon fekve mély, hátborzongató álomban, karjaim keresztbefonták a merev, fagyos, meztelenül bűzölgő hulla testét! Buja álmaimból riasztott fel, szemeit gyűlölettel keveredő szánalom töltötte meg. Szelíden, de határozottan jelentette ki, hogy mennem kell, hogy idegeim felmondták a szolgálatot, hogy hosszú pihenésre van szükségem a hivatásommal járó undorító feladatok túlterhelését követően, hogy fogékony, ifjú elmémre túl mélyen hatott környezetem komor atmoszférája. Mily keveset ismert azon ördögi vágyakról, melyek undorítóan beteges tetteim sarkallták! Elég bölcs voltam meglátni, hogy érveléssel csak lappangó őrületembe vetett hitét erősítem – sokkal jobban jártam így, hogy meghagytam hitében, mintha felfedtem volna előttem tetteim indítékait.

Ezután nem mertem megmaradni egy helyen, féltem, hogy titkom lelepleződik az értetlen világ előtt. Tovább sodródtam, városról városra, megyéről megyére. Hullaházakban dolgoztam, temetők körül, egyszer egy krematóriumban is – bárhol, ami alkalmat nyújtott nekem, hogy közel legyek a halottakhoz, amire olyannyira vágytam.

Ezt követte a világháború. Rohamnál az elsők között voltam, visszavonulásnál az utolsók között. A pokolkamra négy vérvörös éve... a lövészárkok esőáztatta, émelyítő iszapja... visító gránátok fülsiketítő robbanásai... cinikus lövedékek monoton dübörgése.... Phlegeton-források füstölő őrjöngései... gyilkos gázok dögletes gőzei... szétszaggatott és összelapított testek groteszk maradványai... a felülmúlhatatlan kielégülés négy éve.

Minden vándorban lappang egy bizonyos belső késztetés, hogy visszatérjen gyermekkorának helyszínére. Néhány hónappal később a Fenhamba vezető ismerős úton találtam magam. Elhagyott, lepusztult tanyaépületek sorakoztak egymással szemben az út mentén végig, ahol pár évvel ezelőtt maga a városka állt. Csak pár lakott ház maradt, de köztük volt az az egy, amely egyszer csak hazaszólított. Az összetöredezett, gyomlepte kocsifelhajtó, a betörött ablaküvegtáblák, elhanyagolt, több-acre-nyi hátsókert, mindez unott némasággal erősítette meg azokat a mendemondákat, melyekre óvatos kérdezősködések derítettek fényt – nevezetesen, hogy a birtok jelenlegi tulajdonosa egy léha szeszkazán, aki a napi szükségleteit azokból az alkalmi munkákból elégíti ki, melyeket a szomszédok az elhanyagolt, cselédsorsú feleség és a soványka gyermek iránti szánalomból bíztak rá. Gyermekkori környezetem minden varázsa elillant, így hát más, vakmerő gondolatok sarkaltak továbbállásra, ezt követően megfordultam és Bayboro felé vettem utamat.

Az évek itt is változásokat hoztak, de helyreállt a rend. Az aprócska város az egykorihoz képest majdnem duplájára nőtt a háborús elnéptelenedés ellenére. Ösztönösen kerestem fel egykori munkáltatóm irodáját, s bár megtaláltam, ismeretlen nevet és Hagyatéki eljárás-feliratot olvashattam az ajtón. Megtudtam, hogy Mr. Gresham az influenzajárvány áldozatává vált, míg fiai a tengeren túl tartózkodtak. Valami megindító módon kértem, hogy alkalmazzanak. Halvány izgalommal utaltam Mr. Gresham atyai jóindulatára is, de félelmeim alaptalannak bizonyultak, néhai munkáltatóm magával vitte a sírba kárhoztató tetteim titkát. Egy hirtelen megüresedés biztosította azonnali visszavételem.

Aztán az istentelen zarándoklatok skarlát éjszakáinak emlékei kísértettek, és legyőzhetetlen vágy fogott el a tiltott örömök felelevenítésére. Minden óvatosságot sutba dobva vetettem magam azon kárhozatos tobzódások egy újabb sorozatába. A bulvársajtó ismét csak belemerült bűneim ördögi részleteibe, összevetette őket a rettenet vörös heteivel, melyek évekkel korábban tartották rettegésben a város lakóit. A rendőrség újra kifeszítette hálóját, végigpásztázott mindent, a hálóban viszont nem akadt fenn semmi!

Szomjúságom a halottak ártalmas nektárja után úgy nőtt, miként elharapódzik a pusztító tűz, és utálatos tetteim között rövidülni kezdtek a rejtőzködés időszakai. Rádöbbentem, hogy veszélyes talajon járok, de a démoni vágy kínzó karokkal ragadott meg és további bűnökre ösztökélt.

Ez idő tájt elmém egyre jobban és jobban vált közömbössé minden külső ingerrel szemben, kivéve őrült vágyaim kielégítését. Az alapvető fontosságú, aprócska részletek egybevágtak gonosz kalandjaimat követő menekülések során. Valahogy, valahol, homályos nyomot hagytam hátra, egy meghatározhatatlan nyomot, mely önmagában még nem elég bizonyíték a letartóztatásomhoz, de elegendő volt ahhoz, hogy a gyanút az irányomba terelje. Éreztem ugyan a rám terelődő figyelmet, mégis tehetetlen voltam enervált lelkem halottak iránti vágyával szemben.

Éjszaka a rendőrsíp sivítása riasztott fel kábultatomból; éppen utolsó áldozatom holtteste fölé hajoltam pokoli kaján tekintettel, jobbomban még a véres borotvát szorongattam. Egyik kezemmel még ügyes mozdulattal becsattintottam a pengét és nadrágom zsebébe csúsztattam. Erőteljes gumibot-ütések visszhangoztak az ajtón. Felkaptam egy széket, belevágtam az ablakba, és megköszöntem a Sorsnak, hogy olcsóbb, külvárosi területet választottam színhelyül. Egy elhanyagolt sikátorba pottyantam, mialatt mögöttem a kékegyenruhás alakok beszakították az ajtót. Remegő kerítések felett, mocskos hátsóudvarokon keresztül, ódon, omladozó házfalak, keskeny, gyéren megvilágított utcák között menekültem. Egyszer csak eszembe jutott a város határain túl húzódó erdős mocsár, mely mintegy félszáz mérföldre, egészen Fenham külvárosaiig húzódik. Ha elérném, egy időre biztonságban lehetnék. Pitymallatra már mélyen bent jártam a vészjósló ingoványban. Olyan félig kiszáradt fák rothadó gyökerei fölött botladoztam, melyek meztelen ágaikat groteszk karokként nyújtogatták, mintha gúnyolódva próbálnának átkarolni.

A gyalázatos istenek ördögfattyaihoz imádkoztam, nekik kellett őrizniük lépteimet azon a fenyegető mocsáron keresztül. Egy hét múlva, sápadtan, sárosan, girhesen leskelődtem az erdőből, Fenhamtól egy mérföldnyire. Eddigre kisiklottam üldözőim markából, nem mutatkoztam, tudtam, hogy rádión adtak ki körözést ellenem. Halványan reménykedtem abban, hogy feladják a keresést. Azután az első tébolyult éjszaka után már nem hallottam idegen hangokat, nem törtek keresztül a súlyos testek az aljnövényzeten. Talán arra következtettek, hogy valami tavacska mélyén fekszik testem, vagy örökre elnyelt a szívós mocsár.

Csípős nyilallásokkal mardosta az éhség bensőmet, szomjúság kínozta kiszáradt torkom. Ám ez távolról sem olyan fájdalmas, mint a lelkemet gyötrő kibírhatatlan éhség, melyet egyedül halottak közelében csillapíthatok. A felidézett édes emlékek hatására orrcimpáim remegtek. Tovább már képtelen vagyok áltatni magam azzal, hogy ez a vágy tisztán a túlfűtött képzelet szeszélye. Most már tudom, hogy ez életem fontos szelete volt, mely nélkül olyan vagyok, mint az elaludt, üres olajlámpa. Minden megmaradt energiám átkozott étvágyam kielégítésére összpontosítottam. A veszély ellenére elhagytam rejtekem és elindultam kutatóutamra, mint valami obszcén kísértet, úgy vettek körbe az oltalmazó árnyak. Ismét éreztem azt a furcsa érzést, mintha a Sátán valami láthatatlan holdja mutatná az utat. Még bukott, megbélyegzett lelkem is megtorpant egy pillanatra, mikor szülőhelyem előtt találtam magam, ifjúkori remetelakom vidékén.

Aztán elhalványultak aggasztó emlékképeim. Helyüket átvette a delejes kéjvágy. Egy pillanattal később óvatosan felhúztam az egyik rozoga ablakot, majd bemásztam. Egy pillanatig hallgatóztam, minden érzékem azt leste, mozdul-e valami, minden izmom ugrásra készen feszült. Megnyugtatott a csend. Macskamódra lopakodtam szobáról szobára, mígnem bágyadt horkolás jelezte, hogy itt van az a hely, ahol kínzó fájdalmaimra gyógyírt lelek. Még megengedtem magamnak egy sóhajt, a gyönyört megelőző pillanat sóhaját, majd halkan benyomtam a hálószoba ajtaját. Párducként folytattam utamat, részeg kábulatban araszoltam az ágyon heverő alakig. A feleség és a gyermek – vajon ők hol lehetnek? – semmi baj, ők még várhatnak. Tapogatózó ujjaim összezárultak a férfi torka körül.

Pár óra múlva már újra menekültem, de friss, lopott erő feszült bennem. Három csendes alak pihent, nem ébrednek fel soha többé. Nem várhattam meg, hogy a kelő nap sugarai betörjenek búvóhelyemre, és napvilágra kerülnek a meggondolatlanul szerzett mámor bizonyos következményei. Mostanra a holttesteket már minden bizonnyal felfedezték. Egyértelmű, hogy még a legostobább rendőrök is összekapcsolják a tragédiát a közeli városból történt szökésemmel. Azonkívül eléggé meggondolatlan módon személyazonosságom megállapítására alkalmas nyomokat hagytam – ujjlenyomataimat a friss holttestek torkán. Egész nap dideregtem az idegi feszültségtől. Még a talpam alatt megreccsenő száraz gallyak is olyan képeket villantottak fel agyamban, hogy megriadtam saját gondolataimtól. Ezen az éjjelen, a jótékony sötétség leple alatt megkerültem Fenhamot és a falun túl fekvő erdőben húzódtam meg. Hajnal előtt ismertem fel először határozottan a folytatódó üldözés jeleit – vadászkutyák csaholtak a távolban.

Bár végtelennek tűntek az éjszaka kínjai, de holnap megérezhetem, hogyan apad ez a mesterséges erőm. A nevemet beszennyező átok kitartó hívása dél körül újra jelentkezett, s én már tudtam, hogy el kell buknom, ha csak egyszer is megpróbálkozom újra átélni azt az egzotikus kábulatot, melyet imádott halottaim közelében élvezhetek. Félkörben botladoztam. Ha egyenesen nyomulok előre, az éjfél elvihet abba a temetőbe, ahol szüleim évek óta békében pihennek. Egyetlen reményem, biztosan érzem, hogy célhoz érek, mielőtt rám találnak. Halk imát rebegek az ördöghöz, aki végzetem irányítja, s ólomlábaimon végső menedékem irányába fordulok.

Nagy Isten! Lehetséges, hogy alig tizenkét óra telt el, mióta kísérteties búvóhelyemről megugrasztottak? Minden egyes ólomsúlyú órában átélem az örökkévalóságot. Ám bőséges ajándékot kaptam cserébe. E rothadó hely dögletes fuvallata tömjén kínzott lelkem számára.

A pirkadat első sugarai szürkére festik a végtelen horizontot. Jönnek! Érzékeny dobhártyám felfogja a kutyák távoli vonyítását! Már csak perceim maradtak, míg rám találnak, s ekkor örökre bezárul előlem a világ többi része; bezárnak, s dühödt vággyal múlathatom majd hátralevő napjaimat, addig míg végül ismét együtt lehetek a halottakkal, akiket szeretek!

Nem kerülhetek a markukba! A menekülés egyik útja még nyitva áll előttem! Döntésem esetleg gyávaságnak tűnik, de jobb – sokkal jobb – mint a névtelen nyomorúság végeláthatatlan hónapokon keresztül. Hátrahagyom tanulságként a jegyzetet, melyből valamely lélek esetleg megértheti, miért is ezt választom.

A borotvát! Bent felejtettem a zsebemben, mióta Bayboro-ból menekülök. A vérfoltos penge furcsán villanva veri vissza a vékony holdsarló fényét. Csak egy ferde vágás a bal csuklóm felett és szabad vagyok...

Meleg, friss vér groteszk mintája pettyezi a mocskos, repedezett kőlapokat... fantazmagórikus hordák nyüzsögnek a rothadó sírok felett... kísérteties kézujjak hívogatnak ... leírhatatlan dallamok éteri töredékei emelkednek mennyei crescendoba... távoli csillagok táncolnak részegen a démonikus kísérőzenére... ezernyi vékony kalapács ijesztő disszonanciája zeng elkínzott agyamban... meggyilkolt lelkek sötét kísértetek gúnyos hallgatással menetelnek előttem... láthatatlan lángnyelvek sütik beteg lelkemre a pokol bélyegét... képtelen – vagyok többet írni...

Vitális Imre fordítása