Ward Phillips hét évvel Whipple nagyapa eltűnése után kapta meg a lámpát. Ez is a nagyapjáé volt akárcsak az Angell Street-i ház, amelyben lakott. Phillips a nagyapja eltűnése óta élt a házban, de a lámpa az öregember ügyvédjénél maradt, amíg le nem telt a hét év az eltűnés után, hogy az öreget halottá nyilváníthassák. A nagypapa óhaja volt, hogy a lámpát az ügyvédnél helyezzék biztonságba, haláleset vagy más kellemetlen körülmény esetére, így Phillipsnek bőven maradt ideje kedvére böngészni a tekintélyes Whipple könyvtárban, amelyben hatalmas mennyiségű tanulnivaló várta. Miután végigolvasta a polcokon található kötetek legtöbbjét, már elég érett volt, hogy megörökölje nagyapja „megfizethetetlen értékű kincsét”, ahogy maga az öreg Whipple nevezte a tárgyat.

Phillips akkorra harmincéves lett, és elég gyenge egészségű ember volt, bár ez logikusan következett a gyerekkorát gyakran megkeserítő betegeskedésből. Mérsékelten jómódú családba született, de nagyapja megtakarított pénzét elvesztegette néhány meggondolatlan befektetéssel, úgyhogy nem maradt semmije az Azagell Street-i házon és berendezésén kívül.

Népszerű magazinokba írogatott, és azzal kerekítette ki szerény jövedelmét, hogy számlálatlanul lektorált csaknem reménytelen prózai és verses kéziratokat, amelyeket abban a reményben küldtek nála sokkal inkább amatőr szerzők, hogy hátha Phillips tolla csodát tesz, és ők nyomtatásban láthatják írásukat. Az ülő életmód legyengítette Phillips ellenállását a betegségekkel szemben; magas, vékony férfi volt, pápaszemet viselt, rendre megfázott, és legnagyobb szégyenkezésére egyszer még a kanyarót is megkapta.

Szép időben szeretett azon a vidéken sétálgatni, ahol gyermekként játszott; kivitte magával a munkáját, és gyakran ugyanazon a gyönyörű, erdős folyóparton üldögélt, amely gyermekkorától kedvenc helye volt. A Seekonk folyó partja ennyi év alatt sem változott sokat, és Phillips, aki inkább a múltban élt, úgy érezte, valamiképpen legyőzheti az időt, haragaszkodik ifjúkora kedvenc színtereinek változatlan részeihez. Életmódját így magyarázta egyik levelező társának: „Az általam olyan jól ismert erdei ösvényeken teljesen eltűnik a jelen és az 1899-es vagy 1900-as év között tátongó hasadék – így néha csaknem meglepődöm, amikor visszaérve azt látom, mennyit fejlődött a város a fin de siécle tájképe óta!” A Seekonk partján kívül gyakran ment föl egy helyre, a Nentaconhauntra, amelynek lejtőjéről lenézhetett szülővárosára, ott várhatta meg a naplemente, majd az estével életre kelő város varázslatos látványát, ahogy a naranccsá és bíborrá sötétedett, smaragd és gyöngyház utóizzásban villódzó templomtornyok és manzárdtetők között egyenként kigyúlnak a lámpák hatalmas csodavárost bűvölve a tájba, amelyet Phillips sokkal inkább otthonának érzett, mint a valóságosat.

Ezeknek a nappali kirándulásoknak köszönhetően Phillips éjszakánként dolgozott, és mivel már régen abbahagyta az elektromosság használatát, így próbálván takarékoskodni szerény bevételeivel, nagy hasznát vette az egyébként furcsa alakú és szemmel láthatóan ősöreg lámpának. Az öregember, aki határtalanul szerette unokáját, és szeretete még erősödött is a szülők korai halálával, egy levelet is mellékelt végső ajándékához, amelyben elmagyarázta, hogy a lámpa egy, a történelem hajnalán ásott arábiai sírból származik. Valaha egy félőrült arabé volt, akit Abdul Alhazrednek hívtak, és a mesés Ád törzs készítette annak a négy rejtelmes, alig ismert arábiai törzsnek az egyike, amelyek közül az Ád a déli, a Thamud az északi, a Tazm és Dzsadísz törzs pedig a középső részét foglalta el a félszigetnek. A lámpát réges-régen találták az Irem nevű városban, az Oszlopok Városában, amelyet Sedad, az Ádok utolsó zsarnoka emeltetett, de némelyek Névtelen Városnak hívják, és azt mondják, a Hadramautban rejtőzik az arábiai sivatag kortalan, mindig kavargó homokja alatt, közönséges szemnek láthatatlanul, de néha a Próféta kegyeltjei belébotlanak. A levél záró soraiban az öreg Whipple azt írta: „Okozhat örömet meggyújtva és gyújtatlanul. Okozhat fájdalmat is ugyanígy. Eksztázis vagy rettegés forrása.”

Alhazred lámpája szokatlan formájú volt. Olajjal működött, és mintha aranyból ötvözték volna. Kicsiny, téglalap alakú edény volt, oldalán kunkori fogóval, a másikon csőrrel a bélhez és a lánghoz. Különös rajzok díszítették, meg egy ismeretlen nyelv betűi, amelyet Phillips, noha több arab nyelvjárásban otthon volt, nem bírt megfejteni. A szöveg nem szanszkritul volt, hanem egy annál is régebbi nyelven, amelynek betűi és hieroglifái között még képírás is akadt. Phillips egy egész délutánt szentelt annak, hogy kívül-belül kifényesítse, majd ezután feltöltötte olajjal.

Aznap este félretette a gyertyákat és a petróleumlámpát, amelynek fénye mellett annyi évet töltött el, és meggyújtotta Alhazred lámpáját. Kicsit meghökkentette, milyen meleg az izzás, milyen egyenletes a láng, és milyen világos a fény, de mivel elmaradt a munkájával, nem állt le ezeken töprengeni, hanem azonnal nekilátott lektorálni egy hosszadalmas verselményt, amely ilyen módon kezdődött:

Óh, mely ragyogóan fényes volt a kora reg

Egy évvel előtte, hogy születtem meg

Mikor a föld még volt egész,

Azelőtt, hogy kezdődött vón’ a vész...

és így folytatódott, olyan ódon stílben, amely már régen kiment a divatból. Phillipset általában vonzotta a régies. Annyira a múltban élt, hogy külön filozófiája volt a múlt hatásáról. Valamely személytelen pompa és időt-teret tagadó fantázia volt az eszményképe, amely öntudata ébredése óta olyan elválaszthatatlanul beleépült legbelsőbb gondolataiba és érzéseibe, hogy ha megpróbálta leírni a hangulatát, az mindig rendkívül mesterkéltre, egzotikusra, konvencionális képekkel túlzsúfoltra sikeredett, akármennyire hű volt is az igazsághoz. Phillips álmaiban évtizedek óta visszajárt valamely kalandra való várakozás, amely kapcsolatban állt a tájakkal, az épületekkel, az ég változásaival. Gondolatban mindig három óra tájt látta magát, amint egy vasúti hídról néz lefelé a város legsűrűbben lakott részeire, érezve, hogy mindjárt bekövetkezik valamely leírhatatlan és teljes mértékben fel sem fogható csoda – sötét dimenziókban rejtőzött a varázslat és a szabadság érzése, s csak ritkán és nehezen volt elérhető, mindig a dombokon fel-alá kúszó, régi városi utcák, vagy mellvédes teraszokkal lezárt, végeérhetetlen márványlépcsők látványában. De bármily szívesen ment volna vissza oda, ahol a világ még fiatalabb volt, nem ily kapkodó, a tizennyolcadik századba vagy még korábbra, amikor még volt idő a csevegés művészetének gyakorlására, mikor egy férfi még öltözhetett bizonyos eleganciával anélkül, hogy szomszédai ferde szemmel nézzenek rá, mindazonáltal a sorok, amelyekkel küszködött, olyannyira híján voltak mindennemű tehetségnek és eszmeiségnek, hogy az egyébként is kimerült Phillips képtelen volt folytatni munkáját, és elismerve, hogy semmit sem tehet ez ihletetlen sorokért, félrelökte az egészet, és hátradőlt, hogy pihenjen.

Ekkor vette csak észre környezetének titokzatos megváltozását.

A könyvekkel borított, ismerős falakra – amelyeket csak itt-ott törtek meg ablakok, de azokon is szokás szerint szorosan be volt húzva a függöny, nehogy bárminemű kinti fény, napé, holdé, csillagoké, bejusson a szentélybe – különös módon ráhullott az arábiai lámpa fénye, és abban a fényben bizonyos tárgyak és képek is sejlettek. Ahová a fény esett, ott a könyvekkel szorosan megtömött polcok előtt olyan jelenetek látszottak, amelyek meghaladták Phillips legvadabb képzelgéseit. Ahol azonban sötétség uralkodott – mint például a széktámla árnyékában –, ott semmi sem volt, csak az árny sötétje, és a polcokon. A könyvek elmosódó alakja.

Phillips ámult és bámulta az előtte kitáruló látványt. Futólag arra gondolt, hogy egyfajta optikai érzékcsalódás áldozata, de nem sokáig ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Különös módon nem is kívánt magyarázatot – nem érezte szükségét. Egy tünemény jött el hozzá egy pillanatra, és ő nem kérdezgetett, csak csodálta. A világ, amelyet a lámpa fényében megpillantott, rendkívül és roppantul idegen volt. Még sohasem látott ilyesmit. Semmire sem hasonlított, amiről valaha is olvasott vagy álmodott.

A jelenet mintha a bolygó fiatal korából származott volna, amikor a föld még csak alakulóban volt, repedéseiből, szikláiból hatalmas gőzoszlopok lövelltek, a sárban tisztán látszottak a csúszómászó állatok nyomai. A magasban irdatlan bestiák repkedtek, amelyek összecsaptak és széttépték egymást, a tenger partján egy sziklahasadékból valami tapogatóra emlékeztető, borzalmas állati végtag bukkant elő, és kígyózva, fenyegetően tekergett a nappal fakóvörös fényében, akár egy fantasztikus regény alakjáé.

Ekkor lassan változott a szín. A sziklák szélsöpörte sivataggá változtak, és délibábként rémlett föl az elhagyott, titkos város, az Oszlopok elveszett Városa, a mesés Irem, és Phillips tudta, hogy bár emberi láb nem járja többé annak a városnak az utcáit, némely szörnyűségek még mindig ott ólálkodnak a házak ősöreg kőoszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak romosak, hanem szakasztott úgy festettek, mint mikor felépítették őket, mielőtt annak az ősi városnak a lakosságát elpusztították vagy elkergették volna a lények, amelyek az egekből jöttek, hogy megostromolják és birtokukba vegyék Iremet. Mégsem látszott belőlük semmi; csupán egy mozdulat lopakodó félelme, mint valami időn kívüli árnyék. Messze túl a városon és a sivatagon hósipkás hegylánc húzódott, és Phillipsnek, ahogy nézte, nevek ugrottak elő a gondolataiból. A sivatagi település a Névtelen Város, a havas csúcsok az Őrület Hegyeihez tartoznak, de az is lehet, hogy Kadathot látja a Hideg Pusztaságban. Roppantul élvezte ennek a tájnak a neveit, amelyek könnyedén kattantak be az elméjébe, mintha mindig is ott lopakodtak volna tudata határán, várva ezt a pillanatot, amikor beléphetnek.

Sokáig ült ott mély elragadtatással, de végül valami homályos szorongás kezdett mocorogni benne. A tájképek, amelyek a szeme előtt vonultak, nem maradtak el álmaitól, de volt valami aggasztó a kitartó rosszindulatban, amelyhez a tájon tanyázó borzalmas lények félreérthetetlen sejtelme társult; így aztán végül eloltotta a lámpát, és enyhén reszketve gyertyát gyújtott, amelynek halvány, ismerős izzása megvigasztalta.

Sokáig töprengett azon, amit látott. A nagyapja ezt a lámpát „megfizethetetlen értékű kincsének” nevezte; ezért hát ismernie kellett a tulajdonságait. És mi mások lehetnek e tulajdonságok, mint az ősi emlékezet és a kinyilatkoztatás oly varázsereje, hogy Phillips, aki ült a fényében, ugyanúgy láthatta a szépség és borzalom ama helyeit, mint a lámpa tulajdonosai. Meg volt győződve róla, hogy amit látott, azok olyán tájak, amelyeket Alhazred ismert. De milyen elégtelen magyarázat volt ez! És hogyan nőtt zavara, ahogy visszagondolt a látottakra! Végül visszatért a munkához, amelyet félretett, beletemetkezett, félretolva tudatából a fantáziálásokat és félelmeket, amelyek tudata körül zajongtak, bebocsátást követelve.

Másnap Phillips kiment az októberi napfénybe, el a városból. A város peremén fölszállt a helyiérdekű vasútra és kiutazott a környékre. Olyan vidékre ment, amely csaknem egymérföldnyire esett minden helytől, ahol életében megfordult, és egy utat követett, amely északnyugat felé vezetett a Plainfield csúcs irányába, föl a Nentaconhaunt nyugati lábánál emelkedő alacsony dombra, ahonnan csodásan kies kilátás nyílt a nyugatra és délre húzódó hullámzó mezőkre, ódon kőfalakra, vén erdőkre és távoli tanyák tetőire. Alig hárommérföldnyire volt a város szívétől, és mégis az első gyarmatosítók ősi, vidéki Új-Angliájában sütkérezett a napon.

Közvetlenül naplemente előtt megmászta a hegyet a vénséges erdőt szegélyező meredek szekérúton. A szédítő csúcsról csaknem döbbenetes látványt nyújtott a környező vidék, a ragyogó patakok, a távoli erdők, a misztikus, narancsszín ég, a felhőrétegek között vérvörösen süllyedő, hatalmas napkorong. Phillips belépett az erdőbe, onnan, a fák közül nézte az alkonyt, azután kelet felé fordult, hogy kijusson a város felé ereszkedő lejtőre, amelyet jobban ismert. Korábban sohasem tudatosodott benne, milyen hatalmas a Nentaconhaunt. Sokkal inkább miniatűr fennsík, táblahegység, saját völgyekkel, gerincekkel, csúcsokkal, mintsem egyszerű hegy. Némelyik rejtett belső mezőről nézve – ahol az emberi élet semmiféle jele nem volt észlelhető – bűvös panorámákban villantotta föl magát a távoli város: az elvarázsolt csúcsok és kupolák a titkok fátyolába burkoltan, álomszerűen lebegtek az égen. Egy-egy magasabb torony ablakai még akkor is visszaverték a nap tüzét, amikor Phillips már nem látta az égitestet, rejtélyesen és furcsán tündökölve. Azután megpillantotta az őszi holdat, amint a harangtornyok és minaretek fölött lebeg, miközben a narancs izzású nyugaton pislákolni kezdett a Vénusz és a Jupiter. Változatos útja volt a fennsíkon, hol a közepén haladt, hol a sötét völgyek erdős peremén ereszkedett lefelé a síkra, miközben az ormokon egyensúlyozó hatalmas ingókövek druidai kísértetiességgel derengtek a szürkületben.

Végül ismerősebb vidékre érkezett, ahol egy öreg, eltemetett vízvezeték füves domborulata ókori római utat idézett. Ott még egyszer megállt a keleti gerincen, amelyet kora gyermekkora óta ismert. A szétterülő város gyorsan kigyúló fényeivel galaxisként sziporkázott előtte a sűrűsödő sötétségben. A hold egyre dúsabb patakokban zúdította alá halvány aranyát, a Vénusz és a Jupiter egyre erősebben izzott a fakuló nyugati égen. Előtte egy meredek domboldalon vezetett lefelé a hazaút a helyiérdekűhöz, amely visszaviszi az ember prózai szállásaira.

De még ezekben a békés órákban sem tudott megfeledkezni előző esti tapasztalatairól, és nem tagadhatta, hogy egyre hevesebb várakozással néz a közelgő sötétség elé. A bizonytalan szorongás, amely megmoccant benne, alábbhagyott a további ismeretlen éjszakai kaland ígéretétől.

Aznap este sietve költötte el magányos vacsoráját, hogy korán elvonulhasson dolgozószobájába, ahol a mennyezetig érő könyvsorok üdvözölték az állandóság nyájas biztonságával. Ezen az éjjelen pillantást sem vetett a reá váró munkára, hanem azonnal meggyújtotta Alhazred lámpását. Azután leült, várva, hogy mi történik.

A lámpa lágy izzása sárgán ömlött el a polcokkal szegélyezett falakon. Nem pislákolt, lángja egyenletesen égett, és Phillipsnek az előbbi alkalomhoz hasonlóan a vigasztaló, megnyugtató melegség volt az első benyomása. Azután a könyvek és a polcok fokozatosan halványodni kezdtek, elfakultak, hogy helyet adjanak egy másik idő és: világ képeinek.

Aznap éjjel egyik óra telt a másik után, és Phillips egyre csak figyelt. Megnevezte a képeket, a helyszíneket, amelyeket látott, Alhazred lámpájától megihletett képzelete ez idáig elzárt telérjéből bányászva elő a tudást. Látott egy gyönyörű, párafátylas házat egy Gloucester környékére emlékeztető félszigeten és elnevezte a magas háznak a ködben. Látott egy ódon, manzárdtetős várost, amelyen egy sötét folyó vágott keresztül, Salemre emlékeztető helységet, amely azonban sokkal hátborzongatóbb és kísértetiesebb volt; a várost Arkhamnek nevezte el, a folyót Miskatonicnak. Látta Innsmouth sötéten borongó tengerparti városát, és mögötte az Ördögzátonyt. Látta R’lyeh-t a vizek mélyén, ahol a halott Cthulhu alszik. Végigpillantott Leng szélsöpörte fennsíkján és a déli tengerek sötét szigetein – látta az álmok helyeit, más terek helyeit, a külső űr helyeit, olyan lények fokozatait, amelyek más időkontinuumokban élnek, öregebbek magáinál a Földnél is, visszament a Véneken át Haliba, ahol elkezdődött, és még azon is túl.

Mindezeket a jeleneteket úgy látta, mintha egy ablakon vagy ajtón bámulna befelé, amely hívogatóan integet, hogy hagyja el a saját józan világát, és utazzon el a varázslatok és csodák királyságaiba; a kísértés egyre erősebb lett, Phillips remegett a vágytól, hogy engedelmeskedjék, hogy félredobja, amivé vált, és megpróbálkozzon azzal, amivé lehet, azután, mint korábban, most is elfújta a lámpát, és örömmel látta viszont Whipple nagyapa dolgozószobájának könyvekkel borított falait.

Az éjszaka hátralevő részében gyertyafény mellett egyáltalán nem az egyhangú munkával foglalkozott ahogy tervezte, ehelyett rövid elbeszéléseket kezdett írni, amelyekben fölidézte az Alhazred lámpájának fényében látott helyszíneket és lényeket.

Egész éjjel írt, és kimerülten átaludta a másnapot.

A következő éjszaka megint írt, noha időt szakított rá, hogy válaszoljon levelezőtársainak, akiknek beszámolt „álmairól”, nem tudván, csakugyan látta-e azokat a víziókat, amelyek elúsztak a szeme előtt, vagy csupán álmodta őket. Tudatában volt annak, mennyire szétfejthetetlenül beleszövődnek elbeszéléseibe a lámpától gerjesztett látomások; a visszavágyás az ifjúságba egybeolvadt az alkotó erő vízióival, amelyek egyformán táplálkoztak a lámpában mutatott helyekből és Phillips szívének titkos zugaiból, amelyek Alhazred lámpájához hasonlóan a világegyetem legszéléig értek.

Phillips sok éjszakán keresztül nem gyújtotta meg a lámpát.

Az éjszakák hónapokká, a hónapok évekké nyúltak.

Öregebb lett, írásai utat találtak a nyomdákba, és Chtulhu mítoszai; Hastur, a Kimondhatatlan!, Yog-Sothoth; Shub-Niggurath, az Erdők Fekete Bakja az Ezer Ifjúval; Hypnos, az álom istene; a Nagy Öregek és küldöttük, Nyarlathotep – mindez részévé lett Phillips legbelső énjének, meg a mögötte lappangó árnyékvilágnak. Megteremtette Arkhamet, és megrajzolta a furcsa magas házat a ködben; írt az Innsmouth fölé boruló árnyról, a sötétben suttogóról, a yuggothi gombákról, a dunwichi borzalomról; prózájában és verseiben fényesen ragyogott Alhazred lámpája, még akkor is, ha többé sohasem használta.

Tizenhat év telt el ilyen módon, azután egy éjszaka Ward Phillips megkereste a lámpát, amelyet egy sor könyv mögé dugott el Whipple nagypapa könyvtárának egyik legalsó polcán. Elővette, és azonnal hatalmába kerítette a régi varázslat és csodavárás. Újra kifényesítette és megint az asztalra tette. Az eltelt évek során Phillips egyre gyengült. Most már halálos beteg volt, és tudta, hogy évei meg vannak számlálva; ismét látni szerette volna a szépség és rettegés világait, amelyek Alhazred lámpájának fényében ragyogtak.

Ismét meggyújtotta a lámpát, és a falakat nézte.

De különös dolog történt. Ahol korábban Alhazred vidékei és lényei tűntek fel a falak helyén, most varázslatos módon egy oly vidék bukkant elő, amelyet Ward Phillips bensőségesen ismert – de nem a mostani idejében, hanem a múltban, a drága, elveszett múltban, amikor gyermeki hancúrozással hellén mitológiát játszott magának a Seekonk partján. Ismét ott voltak a gyermekkor tisztásai; az ismerős barlangok és szigetecskék, ahol legszebb éveit töltötte; ismét felbukkant a lugas, amelyet a nagy Pán tiszteletére épített; a teljes felelőtlenség, a gyermekkor boldog szabadsága élt azokon a falakon; a lámpa most a tulajdon emlékezetét adta vissza. Lelkesen gondolta, hogy talán mindig is valamely ős emlékezetével ajándékozta meg, hiszen ki tagadhatná, hogy talán Whipple nagypapa ifjúságában, vagy azokéban, akik előtte éltek, valaki Ward Phillips ágából megpillanthatta azokat a helyeket, amelyeket a lámpa megvilágított?

Ismét olyan érzése volt, mintha egy ajtóban állna. A kép hívogatta, ő gyengén föltápászkodott, és megindult a fal felé.

Csak egy pillanatig habozott; azután a könyvekhez sietett.

Hirtelen mindent elöntött körülötte a napfény Érezte, hogy béklyói lehullanak, és ő könnyedén futni kezdett a Seekonk partján oda, ahol gyermekkora képei várták, és ő megújulhatott, újra kezdhette, ismét átélhette a tünékeny órákat, amikor a világ még fiatal volt...

Ward Phillips eltűnését csak akkor fedezték föl, amikor elbeszéléseinek egy kíváncsi csodálója a városba érkezett, hogy meglátogassa. Feltételezték, hogy kiment az erdőbe, ahol rosszul lett és meghalt, mivel magányos szokásait jól ismerte az Angell Street-i szomszédság, és súlyos, halált hozó betegsége sem volt titok.

Noha tessék-lássék szerveztek mentőosztagokat, és átkutatták a Nantaonhaunt környékét meg a Seekonk partjait, nyomát sem lelték Ward Phillipsnek. A rendőrség bízott benne, hogy egy napon megtalálják majd a maradványait, de semmi sem került elő, és idővel a megfejtetlen rejtély elveszett a rendőrségi iratok és a sajtó aktái között.

Múltak az évek. Az öreg ház megroggyant az Angell Streeten, a könyvtárat felvásárolták az antikváriumok, a berendezést eladták az ócskásnak – közte egy régimódi arab lámpást is, amelyről a Phillipsé után következő műszaki korban úgysem tudhatta senki, mire való.

Bihari György fordítása