Mire való a vers?

Eredeti cím: What Belongs in Verse

0 436

Szerző: Howard Phillips Lovecraft • Év: 1935

Ha olvassuk a mostanában megjelenő amatőr verseket (meg a tengernyi kérészéletű rímecskét a napilapokban és kisebb professzionális magazinokban), azon fogunk a legtöbbet tanakodni, ugyan miért választották ezek a szerzők a metrikus formát mondanivalójuk kifejezéséhez. Átfutjuk e többé-kevésbé ritmusos sorokat, és bennük a számtalan kijelentést, véleményt, figyelmeztetést, melyek mind-mind alig néhány, meglehetősen ismerős témáról szólnak; mind a próza szó szerinti elbeszélő hangján szólal meg, mind valamely konvencionális nézőpontot szajkóz, amelyeket az idézetgyűjteményes ismétlés már népszerűvé tett. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs elfogadható oka annak, hogy a szerző mondani akar valamit. De van-e vajon érvényes oka annak, hogy elveti a rímtelen, folyamatos prózát, mikor csak tényeket akar bejelenteni, hiedelmeket vagy preferenciákat megmutatni, erkölcsi vagy praktikus tanácsot adni?

Ezek a cselekedetek (bármi is számos régimódi versfaragó – helyi hírességek – bevett gyakorlata) lényegileg a tudomány, a történelem, a közigazgatás, a filozófia körébe tartoznak, alapjuk a logikus érvelés és a szabatos meghatározás. Természetükből kifolyólag a pontos kifejezéshez megfelelő formákban követelnek helyet magunknak, nem pedig olyan formákban, amelyek megfelelőbbek a katartikus érzelmekhez és az ötletes szimbolizmushoz. Akkor hát miért ragaszkodik olyan sok állításokkal, doktrínákkal, prédikációkkal házaló ahhoz, hogy a rím és ritmus rajta oly rosszul álló köpenyébe bújjon – oly ruhába, amely a költőnek készült?

Igen üdvös lenne, ha az ilyen ambiciózus rímelők egy pillanatra elgondolkodnának azon, hogy a sok-sok minden közül, amit épp mondani akarnak, vajon mit is lenne célszerű versben mondani. A korokon átívelő tapasztalat megmutatta nekünk, hogy a verses forma emelkedett ritmusai és egységes mintázatai elsősorban a költészetnek nyújtanak megfelelő közeget – amelynek lényege, hogy erős érzelmeket állít elénk, élesen, egyszerűen, és főleg nem intellektuálisan ábrázolva őket közvetett, figuratív, képi eszközökkel. Ezért hát nem éppen bölcs dolog ezeket a ritmusokat és mintázatokat alkalmazni, mikor nem akarunk mást, mint kijelenteni, állítani vagy prédikálni.

Akkor van itt az ideje a vers használatának, mikor egy hangulat vagy érzés olyan erőssé és áthatóvá válik, hogy különböző konkrétan megjelenő képeket, párhuzamokat, szimbólumokat idéz fel lelkünkben, s arra ösztökél, hogy a világba kiáltsuk vagy jegyezzük fel az örökkévalóságnak épp ezen élénk képek és szimbólumok segítségével, Ha a fehér bárányfelhők látványa nyomán vágy ébred bennünk, hegy tanulságokat vonjunk le tünékenységükből, illuzórikus látvány-világukból, a legjobb, ha meg sem szólalunk, vagy egy prédikációt írunk (tegyük lehetőleg az előbbit). Ha azonban a felhők hajókra, hattyúkra, gyapjas nyájakra vagy légies kastélyokra emlékeztetnek, akkor már megfontolhatjuk, elég erős-e az érzés, a különleges képek elég frissek és eredetiek-e ahhoz. hogy igazolják, miért törünk ki dalban.

A költészet, ami rendes esetben a vers tartalma, sosem határoz meg, sosem elemez, sosem jelent ki semmit; nem buzdít semmire és nem is bizonyít semmit. Csupán ábrázol, kiemel, szimbolizál, megvilágít, vagy más módon kifejez valamely hangulatot vagy fontosnak érzett tárgyat. Amikor tehát verset próbálunk írni, nem szabad közvetlen, szó szerinti módon állításokat tennünk és érvelnünk, hanem mondanivalónkat finoman elhelyezett párhuzamok, a tekintet elől el-elsiklóan szimbolikus képek és általában véve valamilyenfajta konkrét asszociációra alkalmas képvilág révén kell eljuttatnunk az olvasóhoz.

A közelmúltban megjelent példaként említhetnénk a következő alkotást az olyan didaktikus amatőr írásra, amely nyilvánvalóan sokkal megfelelőbb kifejezést is találhatott volna, mint a rímelő forma.

 

A pletyka néha jót teszen,

Máskor csak kéne jót tegyen.

Durva szóval hát ha szól,

ítéld meg akkor is jól.

 

Micsoda különbség van e között, meg az ugyanebben a magazinban megjelent, alább idézett négysornyi valódi költészet között: ez utóbbi valóban olyanfajta érzelmi túláradás, amely a verses formához méltó.

 

Albert Chapin: Anyámnak

 

Láttam szerető szemed – bár szemem csukva volt;

Hallottam hangod – bár halál dermesztette;

Éreztem lágy kezed, s míg elaludtam ott,

Jött édes suttogás – nyári szél lehelete.

 

A könnyű költészet kérdése, amely – bizonyos tekintetben – első ránézésre ellentmondásban áll az itt kifejtett elvekkel, egészen más lapra tartozik, és olyan probléma, amely méltó lenne rá, hogy e hasábokon tárgyaltasson. Azonban addig is tanácsos jól megfontolni szándékunkat, ha rímfaragásba kezdünk: tegyük fel magunknak a kérdést, alkalmas-e tárgyunk ily kezelésre, és nem tenne-e megfelelőbb prózában találni alakjához és természetéhez illő eszközt.

Nagy Gergely fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre