Az amatőrvilág fejlődése a civilizált kulturáltság foka felé bizony meg-megáll, és csak kanyargós, úttalan utakon halad. Amint egy lépést teszünk előre, a megdicsőült középszerűség, vagy valamely esztétikai vagy filozófiai reakció képében rögtön megjelenik egy akadály, és elzárja az utunkat: erőnk nagy részét a hamis ideák elsöprése köti le, ahelyett, hogy valódi, értékes ideáink tárházának bővítésére szánnánk. De hát így van ez az élet minden területén, s így nem kell különösen sajnálkoznunk rajta, ha köreinkben történik, de azért mégiscsak gondolatébresztő dolog.

Az elmúlt évben láthattuk elavult fogalmak kétségbeejtő felújítását, divatjamúlt művészetelméletek hangoztatását, amint azok nyilvánvalóan felszínre is jöttek a múlt decemberi, Loveman elleni kritikákban. Akkor aztán egyszer s mindenkorra megmondták nekünk, a legjobb viktoriánus hangvételben, hogy a klasszikus témák elavultak, Poe elítélendően „morbid”, a swinburne-i pogány szellemiség túlságosan „istenkáromló” ahhoz, hogy tisztességes keresztény országokban olvassák; nem szabad, hogy a költészet a „népi” tömeg által érthető határokon és érdeklődésen felülemelkedjen, a költőnek pedig kötelessége, hogy a kor rákfenéi ellen tiltakozón felemelje a hangját – meg még egy csomó ilyesfélét. Ez egy még mindig élénken folyó vitához vezetett, s most a jó modor és decens gondolkodás sápadtrózsaszín ragyogása újabb hajnalfényként tűnt fe1 a Pauke’s Quill alakjában, melyet kiadóként és szerkesztőként, őszintén vagy másképpen, a lelkes kamasz, Paul Livingston Keil úr és kollégái vezetnek.

Távol álljon persze e sorok írójától hogy Keil ifiúr lelkesedését letörni kívánja. Sőt, az a bevallott hite, hogy az ifiúr erélyes személyisége idővel komoly hozzájárulást fog jelenteni az amatőr újságírás megújításához. Jelenlegi nézeteinek egyes tételei azonban arra sarkallnak, hogy a racionális gondolkodás és a művészi fejlődés nevében tiltakozzam az eszeden reakció és az érzelmi puritanizmus e megújult hulláma ellen, amelyek csakis árthatnak az amatőr kultúrának.

Keil követelése, hogy vezessük be az irodalom cenzúráját, különösen veszélyes, mert rögtön szimpátiát ébreszt bennünk, mielőtt még tökéletesen átláthatnánk a következményeit. Még a mi korunkban sem gyakori, hogy túl sokunk fordulna közismert érdeklődéssel a nyilvános pornográfia felé; így tehát általában szólva örömmel vennénk, ha egy, külön erre a célra létrehozott testület létezne a jó ízlés elleni merényletek betiltására. Amikor viszont a megvalósítás problémái kerü1nek elő, és rájövünk, milyen tökéletesen a puritán illúziókban élő, dogmatikus és öntörvényű hivatalnokok kezei közé helyez minket bármiféle cenzúra, olyan emberek kezébe, akiknek az életről és az irodalmi értékekről semmiféle ismereteik nincsenek – nos, akkor be kell valljuk, hogy a teljes szabadság még mindig a kisebbik rossz. A mai irodalom, az őszinteségre való rendszeres törekvéséből fakadóan, szükségszerűen sok olyat tartalmaz, ami visszataszító lehet a képmutató 19. századi világképet valló olvasók számára. Nem kell persze, hogy vulgárisan adja elő mindezt; de ennek is helyet kell adnia, már ha az irodalom az életet akarja kifejezni. Az, hogy a cenzorok pontosan ezeket az igazolható, szükséges részleteket akarják kihúzni, és az, hogy ha hatalmukban állna, még több kárt is tennének, nagyon jól látható a Jurgen elleni felesleges kínlódásban, vagy az Ulysses betiltásában: két olyan mű elleni fellépésben, melyek jelentős részei a kortárs kultúrának. Milyen ironikus, hogy ugyanez a cenzori testület bizonyos jogi apróságok folytán rezzenéstelen arccal tűri a nyilvánvalóan, értelmetlenül erkölcstelen szemét parttalan publikálását, olyan művekét, amelyek még csak nem is tettetik, hogy esztétikai vagy intellektuális jelentőséggel bírnának!

Kiel legjelentősebb hozzájárulása a népbutítás ezen folyamatához azonban valójában a „Vélemény kontra tény” alcím alatt jelent meg, ahol is igen alapos munkával igyekszik bizonyítani, hogy egy szerző munkájának értéke csak és kizárólag azokon a filozófiai elveken múlik, melyeket épp magáévá tesz. Bölcs szerkesztőnk szerint a szép nem is szép, ha nem olyantól származik, aki a mi egyházunk tagja, vagy aki nem a mi kedvenc versenylovunkra fogad. Akármilyen mesteri is tehát a festmény, bizony nem akaszthatjuk a falra, ha a festőt nem ajánlja nekünk a Ku Klux Klan, a Fiatalok Keresztény Társasága (Y.M.C.A.) vagy az Epsworth League. Ez bizony igencsak szórakoztató, még ha nem is olyan ragyogóan felvilágosító hatású, mint az értelmetlen metaforák kieli mesterműve: az egyliternyi fekete festék, ami az éjszakai kocsmai életet hivatott szimbolizálni. Hát lehetséges lenne, hogy emberek elhiszik az ilyesfajta dolgokat? Végső soron miért ne lenne – a viktoriánus korban bármi lehetséges volt. Az volt aztán a sötétségbe burkolózó korszak, már ha hihetünk nagyatyáinknak: amikor a finomabb társalgók könyvespolcairól száműzték Shelley-t, mert társadalmi és vallásos eszméi „nem voltak egészen helyesek”.

Most viszont 1923-at írunk: ez felnőtt kor, és nem nagyon engedhetjük meg magunknak, hogy olyan kimérákkal foglalkozzunk, melyek eltűntek az erényövekkel és a szőrcsuhákkal együtt. Épp ezért nem valami reménykeltő látni ezeket az alkalmi megújulásokat. Kiel végső csapása, melyet a filozófiára mér, egy mellékesen odavetett különbségtétel „tény” és „vélemény” között: csak azt tudjuk kérdezni, vajon mily természetfeletti bölcsesség mutatta meg neki az egyetlen helyes megoldást olyan kérdésekre, melyeknek megválaszolása még mindig kihívás e Föld legnagyobb elméinek is. Valahogy mégis attól félünk, az igazság utáni felfedezőút újra csak a jól ismert, korszakokon áthúzódó kérdőjelhez vinne el minket, és oly módon magyarázná Kiel gyerekes bizonyosságát, amelyet Herr Nietzsche a Morál genealógiájában már közkinccsé tett.

A Pauke’s Quill megjelenése örvendetes esemény – ne becsüljük alá. Sajnálatos azonban, hogy lelkes támogatását a maradiság és reakció táborának adja. Kétségkívül be fog érni, már ahogy Kiel maga is érettebbé válik az idővel: és remélem, egy napon annak a szilárdabb civilizációnak segítőjeként ünnepelhetjük majd, amelynek most olyan erőteljesen ellenáll.

Nagy Gergely fordítása