Elkínzott fülemben szüntelenül kísérteties, surrogó és csapongó neszek visszahangzanak, s egy óriási kutya halk, távoli ugatása. Nem álom ez – attól félek, még csak nem is őrület –, hisz túl sok minden történt velem ahhoz, hogy megengedjem magamnak ezt a könyörületes kételyt. St. John már csak szétmarcangolt holttetem. Egyedül én tudom miért, és tudásom annyira terjed, hogy agyon fogom lőni magam, nehogy ugyanerre a sorsra jussak. A nemezis öngyilkosságra késztető, fekete, formátlan árnyéka a kísérteties fantázia sötét, végtelen folyosóin viharzik keresztül.

Isten irgalmazzon nekem azért az ostobaságért és beteges vágyakozásért, amely ezt az iszonyú balvégzetet hozta kettőnkre! Túltelítődve a prózai világ mindennaposságaival, ahol még a szerelem és a kalandok örömei is csakhamar ízetlenné válnak, St. Johnnal lelkesen űztünk minden olyan esztétikai vagy intellektuális tevékenységet, amely a szabadulást ígért nekünk pusztító unalmunktól.

Csupán a dekadensek komor filozófiája tudott segíteni nekünk, ezt is csak akkor találtuk elég hatásosnak, ha befogadásakor fokoztuk intenzitását és sátáni jellegét. Végül már csak a rendkívüli élmények és kalandok csábereje maradt meg nekünk. Ez a borzalmas érzelmi szükséglet volt az, mely később abba a förtelmes irányba terelt minket, amit még jelenlegi rettegésem közepette is csak szégyenkezve és tartózkodással említek. Az emberi szörnytettek legiszonytatóbb határesete volt ez: a sírrablás méltán undort keltő gyakorlata.

Nem vagyok képes papírra vetni ocsmány expedíciónk részleteit, vagy akár csak részben felsorolni legszörnyűbb trófeáinkat, melyek azt a névtelen múzeumot díszítették, amit a nagy kőházban rendeztünk be. Múzeumunk egy Isten ellen való, elképzelhetetlen hely volt, ahol a neurotikus virtuózok sátáni ízlésével berendeztük a borzalom és a bomlás világegyetemét, hogy felizgassuk eltompult érzékeinket. Egy titkos terem volt ez, mélyen-mélyen a föld alatt, ahol óriási, szárnyas, bazaltból és ónixból kifaragott démonok okádtak szélesre tárt, vigyorgó pofájukból zöld vagy narancsszínű fényt, és sűrített levegővel telt rejtett csövek hozták kaleidoszkópszerű mozgásba a véres temetői leleteket, melyek sűrűn egymás után sorjázva voltak belefonva a buja, fekete függönyökbe. Ezekből a csövekből kívánság szerint olyan szag áradt, ami hangulatunknak a leginkább megfelelt; olykor a sírhalmokon növő sápadt liliomok illata, olykor halott királyok képzelt keleti szentélyeinek bódító tömjénfüstje, és olykor – mily undorral gondolok ma erre! – a felnyitott sír iszonyú, felkavaró bűze. E visszataszító helység falai mentén körös-körül antik múmiakoporsók álltak, váltakozva csinos, csaknem élőnek látszó holttestekkel, melyeket a preparátori művészet tökéletesen kitömött és eltarthatóvá tett, és olyan sírkövekkel, amiket a világ legrégibb temetőiből tulajdonítottunk el. Elszórt falifülkék mindenféle formájú koponyákat és fejeket tartalmaztak, a bomlás különböző stádiumában konzerválva. Megtalálható volt itt híres nemesember félig elrohadt, kopasz feje, de friss, sugárzó, aranyhajú gyermekfők is, amelyek eredeti tulajdonosait csak nemrég temették el.

Voltak itt szobrok és festmények is, mindenféle förtelmes tárgy, néhány közülük a mi alkotásunk St. Johnnal. Egy elzárt mappa, cserzett emberbőrbe kötve, bizonyos ismeretlen és leírhatatlan rajzokat tartalmazott, melyekről az a hír járta, hogy Goya művei, de később nem merte elismerni őket. Voltak még undorító zeneszerszámok, fúvós- és ütőhangszerek egyaránt, amikből St. John és én olykor tobzódóan morbid és kakodémonikus iszonyúságú hangzavart csaltunk elő; míg egy sor berakásos ébenfaszekrényben a sírrablói zsákmány leghihetetlenebb és legelképzelhetetlenebb kollekciója volt fölhalmozva, amit az emberi őrület és perverzitás valaha összegyűjtött. Különösen erről a zsákmányról nem merek beszélni – Istennek hála, volt hozzá bátorságom, hogy megsemmisítsem, jóval azelőtt, hogy eljutottam volna az önmegsemmisítés gondolatáig.

A rablóhadjáratok, melyeken kimondhatatlan kincseinket összegyűjtöttük, mindig művészileg figyelemreméltó események voltak. Mi nem voltunk közönséges sírrablók; csak akkor dolgoztunk, ha a vidék, a környezet, az időjárás, az évszak, a holdfény és saját szeszélyünk megfelelt bizonyos feltételeknek. Az ilyen szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legkitűnőbb formája, és nagy gondot fordítottunk a technikai részletekre. Egy nem megfelelő óra, egy zavaró fényeffektus vagy a nyirkos talajjal való ügyetlen bánásmód szinte teljesen megfosztott minket attól az eksztatikus bizsergéstől, ami a föld egy-egy borzalmas titkának exhumálását követte. Az újszerű helyszínek és csábító események utáni kutatásunk lázas volt és csillapíthatatlan – mindig St. John volt a vezér, és végül ő lett az is, aki előttem ment az úton arra a gúnyosan kihívó, elátkozott helyre, amely a szörnyűséges és elkerülhetetlen romlást hozta ránk.

Micsoda rosszakaró sors csalt minket oda abba a rettenetes temetőbe Hollandiába? Azt hiszem, a sötét híresztelések és legendák voltak azok; történetek egy emberről, aki ugyancsak sírrabló volt a maga idejében, s aki ellopta egy szörnyű varázslat titkát egy hatalmas nagyúr sírjából. Emlékszem ezeknek az utolsó perceknek a színhelyére – a közönyös, sápadt őszi holdra a sírok fölött, mely hosszú, ijesztő árnyékokat vetett a groteszk fákra, melyek sötéten hajladoztak, míg ágaik lelógtak a gondozatlan gyepre s a düledező sírkövekre; a furcsamód hatalmas denevérek roppant seregére, amik a hold körül csapongtak; a borostyánnal benőtt vén templomra, amely óriási szellemujjként szegeződött a fakó égre; a szentjánosbogarakra, amik halotti tüzekhez hasonlatosan táncoltak a tiszafák alatt egy távoli zugban; rothadás, a növényzet és olyan nehezen megmagyarázható dolgok szagára, melyek messzi mocsarakból és tengerekből felszállván keveredtek össze leheletfinoman az éji széllel; és ami a legrosszabb volt, egy óriási kutya halk, mélyzengésű ugatására, amit nem is láttunk, s a hangját sem tudtuk pontosan kivenni.

Megborzongtunk, amikor meghallottuk ezt a fakó ugatást, emlékezvén a parasztok meséire, kik évszázadokkal ezelőtt pontosan ezek a helyen találták meg azt, akit mi kerestünk, egy leírhatatlan fenevad karmai és fogai által széttépve és szétmarcangolva.

Emlékszem, hogyan dolgoztuk le magunkat ásóinkkal a sírrabló sírjáig, és hogyan képzeltük el önmagunkat, a sírt, a sápadtan alátekintő holdat, a rémisztő árnyékokat, a groteszk fákat, a hatalmas denevéreket, a sok kis táncoló lidércfényt, a rosszullétre ingerlő szagokat, az éji szél halk jajszavát, és a különös, alig hallható, irány nélküli ugatást, melynek tényleges létezéséről még csak meg sem tudtunk bizonyosodni.

Aztán olyan anyagba ütköztünk, ami keményebb volt a nyálkás sárnál, és megpillantottunk egy hosszúkás, korhadt ládát, melyre rászáradtak a régóta háborítatlan talaj ásványkiválásai. Fája hihetetlenül vastag és ellenálló volt, de olyan vén, hogy végül felfeszítettük, hogy végre végiglegeltethessük szemünket a tartalmán.

Sok minden – megdöbbentően sok minden maradt meg abból a dologból az eltelt ötszáz év dacára. A csontváz – noha helyenként összetörte a teremtmény állkapcsa, amely végzett vele – meglepő szilárdsággal egyben maradt, s mi végiglegeltettük tekintetünket a tiszta, fehér koponyán, a hosszú, erős fogakon, az üres szemgödrökön, melyek hajdan ugyanolyan temetői lázban égtek, mint most a miénk. A koporsóban egy különös és egzotikus mintázatú amulett hevert, amit a csöndes alvó nyilván a nyakában hordott egykoron. Egy összekuporodott szárnyas kutya vagy egy félig kutyaarcú szfinx furcsán megmintázott figurája volt az, ősi keleti technikával csodálatosan kifaragva egy kis darab zöld jádéból. Arckifejezése rendkívül visszataszító volt, egyszerre idézte fel az emberben a halál, a bestialitás és a rosszakarat mellékízét. A kis lap peremén – amin kuporgott –, felirat futott körbe, olyan írásjelekkel, amiket sem St. John, sem én nem tudtunk azonosítani, az aljába pedig mintegy mesterpecsétként egy groteszk és ijesztő halálfej volt bevésve.

Mihelyt megpillantottuk az amulettet, azonnal tudtuk, hogy a miénk kell, hogy legyen, hogy kizárólag ez a kincs az a zsákmány az évszázados sírból, aminek egyszerűen bennünket kell illetnie. Igaz, ismeretlen volt mindenféle olyan irodalom számára, amit a szellemileg egészséges és lélekben kiegyensúlyozott olvasók forgatnak, de mi felismertük benne azt, amire az őrült arab, Abdul Alhazred utal tiltott NECRONOMICON-jában; a hozzáférhetetlen közép-ázsiai Lengben honos hullaevő szekta iszonyatos lélek-szimbólumát.

Mi túlságosan is jól tudtuk követni az öreg arab démonológus titokzatos sorait, a sorokat, amelyek – mint írja – azon lények lelkének valamely ismeretlen, természetfölötti megnyilvánulásának kivonatai, akik a holtakat kínozzák és rágcsálják szüntelen.

Megragadván a kis zöld jádedarabot, egy utolsó pillantást vetettünk gazdája kifakult, barlang-szemű arcára, és újra lezártuk a sírt úgy, ahogyan találtuk. Amint elmenekültünk arról a förtelmes helyről, a lopott amulettel St. John zsebében, látni véltük a denevéreket zárt alakban leereszkedni a sírra – amit az előbb raboltunk ki –, mintha valami kárhozatos és szentségtelen táplálékot keresnének. Ám az őszi hold oly haloványan és sápadtan sütött, hogy ebben nem lehettünk bizonyosak.

Alig egy héttel Angliába való visszatérésünk után furcsa dolgok kezdtek történni. Úgy éltünk, akár a remeték, barátok híján, egyedül és minden cselédséget nélkülözve, egy vén udvarház néhány szobájában egy sivár, félreeső ingovány közepén, úgyhogy csak ritkán kopogtatott látogató az ajtónkon.

Most azonban mégis sűrűn megzavart minket valami, ami számunkra gyakori, halk éjszakai kopácsolásnak tűnt, nemcsak az ajtónkon, hanem az ablakokon is, úgy a fenti, mint a lentieken. Egyszer úgy képzeltük, egy nagy, áttetsző test sötétíti el a könyvtárablakot, amikor a hold fénye rávetül, s egy másik alkalommal surrogó, csapongó neszt véltünk hallani, nem túl messziről. Az alapos vizsgálat egyszer se hozta a legcsekélyebb eredményt sem, s mi kezdtük ezeket az eseményeket a fantáziánk számlájára írni, mely még mindig ott visszhangoztatta fülünkben azt a halk, távoli ugatást, amit vagy hallottunk abban a hollandi temetőben, vagy sem. A jáde-amulett most múzeumunk egyik falifülkéjében állt, s mi időnként egy furcsa gyertyát égettünk előtte. Alhazred NECRONOMICON-jában sokat olvastunk tulajdonságairól, s a szellemlelkek kapcsolatáról azokhoz a dolgokhoz, amiket jelképezett, és amit megtudtunk, az ugyancsak nyugtalanított minket.

Aztán eljött az iszonyat.

Szeptember 24-ének éjjelén kopogtak a szobám ajtaján. Abban a hiszemben, hogy St. John az, felszólítottam, hogy kerüljön beljebb, de csupán metsző kacaj válaszolt. A folyosón nem volt senki. Mikor felébresztettem St. Johnt, azt állította, hogy semmit sem tud az egészről, és ugyanolyan nyugtalan volt, mint én. Ezen az éjszakán a halk, távoli ugatás a mocsár felett cáfolhatatlan és rettegett bizonyossággá vált számunkra.

Négy nappal később, amikor mindketten épp a titkos múzeumban időztünk, halk, óvatos kaparászást hallottunk az egyetlen ajtó mögül, amely a könyvtárból kivezető rejteklépcsőre nyílt. Rémületünk ezúttal kétszeres volt, mert az ismeretlentől való rettegésen kívül állandóan féltünk attól is, hogy hátborzongató gyűjteményünket felfedezhetik. Leoltottunk minden lámpát, az ajtóhoz siettünk és egy hirtelen mozdulattal feltártuk, mire egyszerre csak megmagyarázhatatlan léghuzatot éreztünk, és mintha lassan hátrálna, nagyon messziről zizegés, kuncogás és tisztán kivehető emberi fecsegés furcsa keverékét hallottuk. Hogy megőrültünk, álmodtunk vagy teljesen józanok voltunk-e, nem mertük eldönteni. Csak egyvalaminek ébredtünk baljós előérzettel teljes tudatára – hogy a nyilvánvalóan testetlen fecsegés HOLLAND nyelvű volt.

Ezt követően egyre fokozódó rettegésben és bűvöletben éltünk. Többnyire abban az elméletbe kapaszkodtunk, hogy életünk természetellenes eltorzulása mindkettőnket az őrület küszöbére sodort, de nemegyszer hajlottunk arra a feltételezésre, hogy egy iszonyú és alattomos átok áldozatai vagyunk. A különös jelenségek immár gyakoribbak voltak annál, mintsem hogy számon tarthattuk volna őket. Magányos házunkat betöltötte egy gonosz lény jelenléte, amelynek természetét nem tudtuk meghatározni, és a démoni ugatás minden éjjel ott szárnyalt a széltépázta ingovány felett, napról napra hangosabban. Október 29-én néhány olyan lábnyomot találtunk a nedves földön a könyvtár ablaka alatt, amiket képtelen vagyok leírni. Éppoly rejtélyesek voltak, mint a hatalmas denevérek, amelyek soha nem látott és egyre növekvő számban lepték el a vén udvarházat.

Az iszonyat november 18-án tetőzött, amikor St. Johnt a sötétség beállta után, a sivár vasútállomásról hazafelé jövet egy irtózatos ragadozó megtámadta és darabokra tépte. Kiáltásai a házig hallatszottak, s én a borzalmas esemény helyszínére siettem, még épp idejében ahhoz, hogy meghalljam a szárnyak surrogását, és meglássak egy bizonytalan fekete valamit a felkelő holdkorongra kirajzolódni.

Barátom haldoklott, amikor beszélni kezdtem hozzá, és csak összefüggéstelenül tudott válaszolni. Csupán arra volt képes, hogy ennyit suttogjon:

– Az amulett... az az átkozott...

Aztán magába roskadt a szétmarcangolt, mozdulatlan hústömeg. Éjféltájt temettem el egyik elhanyagolt kertünkben, s holtteste fölött elmormoltam néhány ördögi szertartásszöveget, ami életében olyannyira kedvére volt. És amint kimondottam a démoni szavakat, a távoli láp felől egy óriási kutya halk ugatása ütötte meg a fülem. A hold fenn volt az égen, de én nem mertem felnézni rá. És amikor a haloványan bevilágított ingoványon egy nagy, ködös árnyat láttam buckáról buckára suhanni, becsuktam a szemem és hasra vetettem magam a földön. Mikor végül – hogy mennyi idő múlva, nem tudom – remegve föltápászkodtam, visszatámolyogtam a házba, s egy iszonyatos, sokkoló szertartást végeztem el a falifülke zárt jáde-amulett előtt.

Mivel egyedül nem mertem tovább maradni a magányos házban a mocsár közepén, másnap Londonba utaztam. Az amulettet – miután a múzeum istenkáromló gyűjteményének többi darabját részben elégettem, részben eltemettem – magammal vittem. Ám három éjszakára rá ismét meghallottam az ugatást; egy hét sem telt bele, és minduntalan különös szemeket éreztem magamon, valahányszor sötétben maradtam. Mikor egy este a Viktória rakparton bandukoltam, hogy szippantsak egy kis friss levegőt – amire sürgős szükségem volt –, fekete árnyékot pillantottam meg, amint elsötétíti egy lámpa visszfényét a vízben. Hideg léghuzat söpört el mellettem, erősebb az esti szélnél, s én tudtam, hogy St. John sorsa hamarosan engem is utol fog érni.

Másnap gondosan becsomagoltam a zöld jáde-amulettet, és felszálltam egy Hollandiába tartó hajóra. Hogy nyerek-e valamiféle bocsánatot azzal, hogy visszaviszem néma, alvó tulajdonosának, nem tudtam; ám azt éreztem, hogy most már minden elképzelhető tudatos lépést meg kell tennem, legyen az bármilyen abszurd is. Hogy a kutya valójában micsoda és miért üldöz engem, ezek a kérdések még megválaszolatlanul maradtak; de az ódon temetőben hallottam először az ugatást, és minden rákövetkező esemény, beleértve a haldokló St. John elsuttogott szavait, hozzájárult ahhoz, hogy az átkot az amulett eltulajdonításával hozzam kapcsolatba. Ezért zuhantam a legmélyebb kétségbeesésbe, mikor egy rotterdami vendéglőben felfedeztem, hogy a tolvajok megfosztottak megváltásom egyetlen eszközétől.

Az ugatás másnap éjjel nagyon hangos volt, s reggel iszonyú bűntényről olvastam a város leghírhedtebb negyedében. A csőcselék elborzadt, mert a vörös halál kereste föl az egyik rosszhírű hajlékot, félelmetesebb, mint a szomszédságban ezeddig elkövetett bármely rémtett. Egy ismeretlen lény, nyomok hátrahagyása nélkül, egy egész családot darabokra tépett egy mocskos tolvajtanyán, és a környéken lakók egész éjszaka valami halk, mély és kitartó zajt hallottak, ami leginkább egy óriási kutya távoli ugatására emlékeztetett. Így hát végre ott álltam ismét az elvadult temetőben, hol a sápadt hold ijesztő árnyékokat vetett, a kopasz fák komoran hajladoztak a viharvert, elfagyott fű és a repedezett sírlapok fölött, a borostyánnal befutott templom kihívó ujjként meredt a barátságtalan égre, s az éji szél vadul süvöltött a befagyott mocsarak és a jeges tenger felől. Az ugatás még épp elég hangos volt ahhoz, hogy hallani lehessen, amikor odaértem az ódon sírhoz, amit nemrég megbecstelenítettem, és elhessegettem róla egy csapatra váró óriási denevért, melyek kíváncsian csapongtak körülötte.

Nem tudom, miért nem mentem oda; hogy imádkozzak, vagy hogy ostoba könyörgéseket és bocsánatkéréseket locsogjak össze annak a csöndes fehér valaminek, ami odabent pihen – de bármi is volt rá az okom, olyan elkeseredéssel estem neki a félig fagyott talajnak, amely csak részben volt enyém, részben pedig egy önmagamon túli, irányító akaraté. Az ásás sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártam, csupán egyszer kellett félbeszakítanom egy különös esemény miatt, amikor egy sovány keselyű csapott le a hideg égből és addig csipkedte vadul a sír földjét, míg egy ásócsapással agyon nem ütöttem. Végül elértem a hosszúkás, korhadt ládát és eltávolítottam róla a nyirkos földet, melyre rászáradt a salétrom. Ez volt az utolsó ésszerű cselekedet, amit életemben tettem. Mert az évszázados koporsóban összekuporodva óriási, inas, alvó denevérek egymás mellett szorongó, lidércnyomásos seregével körülvéve, ott feküdt az a csontvázlény, akit a barátommal kiraboltunk, nem tisztán és békésen, ahogyan mi láttuk, hanem alvadt vérrel, meg idegen hús- és hajfoszlányokkal borítva; foszforeszkáló szeme rám tekintett, és metsző, vérfoltos agyaraival gúnyosan mosolygott elkerülhetetlen kárhozatomon. És amint vigyorgó pofájából mély, keserű ugatás zendült fel, akár egy roppant kutyáé, s mint megláttam, hogy vértől ragacsos karmában ott szorongatja az elveszettnek hitt, végzetes jáde-amulettet, felüvöltöttem és elrohantam, mint egy elmeháborodott, sikoltozásom hisztérikus kacajba csapott át.

A viharos szélben őrület lobog... karmok és fogak, évszázadokon át hullákon át köszörülve... vértől csepegő halál lovagol elő a denevérek bacchanáliáján, éjsötét romokból és Beliál elsüllyedt templomaiból... Most, hogy e halott csontváz-szörnyeteg ugatása egyre hangosabb és hangosabb lesz, s ezeknek az átkozott bőregereknek a csapongása egyre szorosabb és szorosabb kört von körém, revolverem segítségével fogom a feledést keresni, mely egyedüli menedékem a megnevezetlentől és a megnevezhetetlentől...

Kornya Zsolt fordítása