Rettenet a sírmezőn

Eredeti cím: Horror in the Burying-Ground, The

0 1274

Szerző: Howard Phillips Lovecraft–Hazel Heald • Év: 1933/35

Amikor a rutlandi országutat lezárják, az utazókat mind a Swamp Hollow mellett vezető stillwater-i útra terelik. Habár a környék rendkívül lenyűgöző, az út valamiért mégis népszerűtlen évek óta. Van benne valami nyomasztó, különösképp Stillwater közelében. Az autóval közlekedőkön kényelmetlenség lesz úrrá a teljesen leredőnyözött farmház láttán, amely a településtől északra fekvő dombon áll, de attól a fehér szakállas bolondtól szintén a frász kerülgeti őket, aki a délen fekvő, öreg sírmezőt háborgatja, és aki szemmel láthatólag a sírok alatt fekvőkkel társalog.

Stillwaterből persze nem sok maradt meg mára. A termőföld meddővé lett, a legtöbb lakos a távoli folyón túlnan vagy pedig a messzi hegyekben fekvő városokba zarándokolt. A régi fehér templom tornya összedőlt már, és a huszonegynéhány szétszórtan fekvő házikó fele lakatlan, átadta magát a különböző fázisban tartó enyészetnek. Valamiféle élet csak Peck közértje és töltőállomása közelében figyelhető meg, és ez az a hely, ahol a kíváncsiak időről időre megállnak, hogy a lereteszelt házról és a halottakkal társalgó félszerzetről kérdezősködjenek.

A legtöbb érdeklődő undorral és felzaklatva távozik. A satnya-prasnya henyélőket különösen taszítónak találják; ilyenkor aztán felelevenednek az innen-onnan eredő szóbeszédek a régmúlt napok eseményeiről. Észre lehet venni a fenyegető, baljóslatú tónust a hangjukban, amellyel nagyon is szokványos történetekről számolnak be; ezek a beszédek látszólag minden ok nélkül titokzatosak és teltek szuggesztív légkörrel, és furmányos módon zavarttá teszik a hallgatókat. Az öreg jenkik már csak ilyenek itt; ám ebben az esetben a féli-meddig omladozó falu mélabúja és a lassacskán kibontakozó szomorkás történet ruházza fel különös jelentőséggel ezt a komor és titokzatos modort. Az ember mélyen érzi azt a húsbavágó borzalmat, amely az elhagyatott puritán és különös lakja körül ólálkodik – érzi is, és azonmód menekülni vágyik egy kis friss levegőre.

Az öreg zsalugáteres ház, suttogják szuggesztíven a naplopók, Miss Sprague otthona; azé a Sophie Sprague nevű asszonyé, akinek bátyját, Tomot ’86. június 17-én földelték el. Sophie a temetés, illetve a még aznap történtek után már sosem lett a régi. Nem bújik elő, csak cetliket hagy a lábtörlő alatt, és a Ned Peck-gyerek látja el dolgokkal a boltból. Fél valamitől, leginkább az öreg Swamp Hollow-i sírmezőtől. Még a közelébe se lehetett vonszolni azután, hogy egyetlen testvérét elhelyezték ott. Nincs arrafelé semmi érdekes, hacsak nem az őrült Johnny Dow, aki egész nap és néha még éjszaka is ott kóborol a sírok között, és azt állítja, Tommal és másokkal beszélget. Aztán meg Sophie házához bandukol és dolgokat kiabál rá – ezért tartják leengedve a redőnyöket. A félnótás azt beszéli, hogy valami nemsokára eljön majd az asszonyért. Persze, le kellene állítani őt, de senki nem akar keményen bánni szegény Johnnyval. Különben is, Steve Barbournak mindig is megvolt róla a véleménye.

Johnny két sírhoz szokott beszélni. Az egyik Tom Spragueé. A másik Henry Thorndike sírja, a mező másik oldalán, akit ugyanaznap temettek el. Henry volt a falu temetkezési vállalkozója, az egyetlen sok mérföldes körzetben, és senki nem kedvelte őt Stillwaterben. Városi fickó volt Rutlandből, egyetemre járt és csomó könyvet tanulmányozott. Olyan hajmeresztő dolgokról tudott, amelyekről más nem, és vegyületeket kotyvasztott tisztátalan célokra. Mindig valami újat próbált feltalálni, újkeletű balzsamozó folyadékot vagy másfajta ostoba orvosi szert. Néhányan azt mondják, orvosnak tanult, de megbukott, úgyhogy a legközelebbi jövedelmező szakmát választotta. Persze, nem volt sok temetnivaló egy olyan helyen, mint Stillwater, de a határban Henry farmerkedett.

Hitvány, beteges személyiség volt, ráadásul azokból az üres palackokból ítélve a szemétdombján, még zugivó is. Nem csoda, hogy Tom Sprague gyűlölte őt és kigolyózta végül a szabadkőművesek közül. Meg is fenyegette, amikor elkezdett Sophiehoz közeledni. Amiket az állatokon kipróbált, az a természet és a Szentírás ellen való volt. Ki tudná elfelejteni, hogy milyen állapotban találtak rá arra a skótjuhászra, vagy, hogy mi történt az öreg Mrs. Akeley macskájával? Aztán ott volt Leavitt lelkész borjának ügye, amikor is Tom egy marék falusi férfival úgy döntött, hogy benyújtja a számlát. A furcsa az volt, hogy az a borjú élve került ki a végén ebből, noha Tom először halottabbnak már nem is találhatta volna. Néhányan azt mondják, Tomot rászedték, de Thorndike talán ezt máshogy gondolta, hiszen jócskán megízlelhette ellensége öklét, mielőtt a turpisságra fény derült volna.

Tom persze félig részeg volt akkor. Brutális fajankó volt, aki szegény húgát állandó félelemben tartotta a fenyegetőzéseivel. Talán emiatt volt mindig is olyan félénk. Állandóan kettesben voltak, Tom sosem hagyta volna megházasodni, mert ezzel a birtokot is fel kellett volna osztani. A legtöbben féltek Spohieval mutatkozni – a bátyja 180 centi magas volt –, de Henry Thorndike az az agyafúrt átokfajzat hírében állt, aki mindig az ember háta mögött ármánykodik. Nem volt rajta sok bámulnivaló, de Sophie sosem bátortalanította el. Visszataszító volt és ronda, de a lány bárkinek örült volna, aki felszabadítja a bátyja elnyomása alól. Persze, tőle is megszabadult volna, miután őt megszabadítják Tomtól.

Nos, ez volt a dolgok állása ’86 júniusában. Eddig a pontig a Peck üzletében a mihasznák sugdolózásai még nem baljóslattal terhesek, ám ahogy folytatják a mesét, a titokzatosság és a gonosz feszültség egyre nő. Úgy tűnik, hogy Tom Sprague időről időre kiruccant Rutlandbe dorbézolni, és ez Henry Thorndikenak nagyszerű lehetőségeket tartogatott. Mindig rossz passzban volt, amikor hazatért, és az öreg Pratt doktor, aki már süket és félig vak volt, sokszor figyelmeztette a szíve miatt, és a delíriumos állapot veszélyeiről beszélt. Az emberek mind tudnának beszélni a kiabálásokról és az átkozódásokról, amelyet olyankor hangzottak el, amikor épp otthon tartózkodott.

Június 9-e volt, szerda, egy nappal azután, hogy az ifjú Joshua Goodenough elkészült az új silóval. Tom utolsó és leghosszabb tivornyáját töltötte. Csak a következő kedd reggel tért haza, és a népek a boltban látták őt ittasan fekete pej lovát megkötni. Aztán kiabálások és átkozódások hangjai szűrődtek ki a Sprague-házból, ezután nem sokkal pedig Sophie szaladt ki lélekvesztve az öreg Pratt otthona felé.

A doktor Thorndikeot a Sprague-házban találta, amikor megérkezett; Tom az ágyában feküdt a szobájában habzó szájjal, szemei kidülledtek. Pratt ügyetlenkedve elvégezte a szokásos vizsgálatokat, majd pedig komoran megrázta a fejét és elmondta Sophienak, hogy legközelebbi és legkedvesebb hozzátartozója mindörökre egy jobb helyre került, legalábbis mindenki így vélte volna, ha nem issza el az agyát.

Sophie pityergett egy kicsit, suttogták a naplopók, de úgy tűnt, nem rázta meg mélyen a dolog. Thorndike mást sem tett, csak vigyorgott, talán azon az ironikus helyzeten, hogy ő, aki mindig az ellensége volt, az egyetlen, aki kezelésbe veheti Thomas Spraguet. Olyasvalamit kiabált bele az öreg doktor félig süket fülébe, hogy Tom állapotára való tekintettel hamar meg kell tartani a temetési szertartást. Az iszákosak mindig nehéz esetek voltak, és bármi további késlekedés vidéki, szegényes eszköztárra való tekintettel következményeket vonna maga után, köztük szemmel láthatókat, és különben is, ez nagyon nehezen lenne elfogadható az elhunyt szerető gyászolói számára.

A doktor olyasmit motyogott, hogy Tom iszákossága már eleve felér egy jó tartósítással, de Thorndike ezzel ellenben biztosította őt rendkívüli képességeiről és azokról a kiváló eljárásokról, amelyeket kísérletei során tökéletesített.

A sugdolózások ennél a pontnál rendkívül zavarba ejtővé válnak. Eddig a történetet általában Ezra Davenport adja elő vagy Luther Fry, ha Ezra épp fagydaganata miatt távol van, amely télen gyakran megesik vele; ám ettől a ponttól Calvin Wheeler veszi át a szót, akinek hangja átkozottul aljas módon képes mindenféle rejtett borzalmakat sugalmazni. Ha Johnny Dow éppenséggel erre lófrál, hirtelen mindenki elhallgat, mert a stillwateriek nem szeretik, ha Johnny idegenekkel beszélget.

Calvin megkörnyékezi az utazókat és néha megfogja a kabát-hajtókájukat az ő bütykös, májfoltos kezével, miközben tengerkék szemeivel rájuk hunyorog.

– Hát, uram – suttogja –, Henry hazament és fogta a merevítőket; az őrült Johnny Dow hurcibálta legtöbbször, mert mindig ő végezte a házimunkát Henry számára. És aszonta, hogy a dokinak meg az őrült Johnnynak kéne kiteríteni a hóttestet. A doki mindig mondogatta, hogy Henrynek be nem áll a lepénylesője, mindig arról fecseg, hogy milyen jó szakember, meg hogy mennyire szerencsés Stillwater, hogy van egy állandó vállalkozója, nem pedig úgy fődelik el a szerencsétleneket magukba, mint ott Whitbyben.

– Aszongya: „Tegyük fel, hogy néhányuk paralízises görcsöt kapott, olvashatott már ilyesmiről. Mi van, ha már leeresztették a testet és elkezdték már rálapátóni a fődet? Mi van, ha ott fuldoklik a fődben, az új sírkő alatt, kaparássza és tépkedi a koporsófát, hátha képes visszanyerni az erejét, de az egész végül teljesen hasztalan? Nem uram, én mondom magának, ez egy áldás Stillwaternek, hogy ilyen ügyes doktora van, aki tudja, mikor halott az ember és mikor nem, és gyakorlott sírásója, aki rendbe tudja hozni a tetemet, így gond nélkül lehet elásni.”

– Ez vót Henry beszéde, amelyet leginkább szegény Tom maradványaihoz intézett; de az öreg dokinak nem tetszett az efféle beszéd, még ha Henry ügyes doktornak is nevezte őt. Bolond Johnny őrizte a tetemet, de állandóan ott kellemetlenkedett és nyafogott, olyanokat mondva, hogy „Nem hűlt ki, doki”, vagy „Láttam, hogy mozog a szeme”, vagy „Van egy szúrás a karján, és nekem is van ilyen, Henry adott nekem egy fecskendővel, amitől jól éreztem magam”. Thorndike elcsöndesítette, habár mindnyájan tudtuk, hogy drogot szokott adni szegény Johnnynak. Csoda, hogy szegény szerencsétlen le tudott gyünni róla.

– De a legrosszabb dolog a doki szerint az vót, hogy a test rángatózni kezdett, amikor Henry elkezdte befecskendezni a tartósító löttyöt. Éppen arról áradozott, hogy ezt a príma formulát macskákon és kutyákon tesztelte, amikor Tom teteme hirtelen megmoccant és a szorítás ellen küzdött. A doki azt mondta, hogy halálra ijedt, még ha tudta is, hogy egy tetem ilyen dolgot produkál, ha kezdenek az izmok megmerevedni. Nos uram, akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dógot: a hulla felült, megragadott egy maréknyit Thorndike fecskendőiből és mind belédöfte Henrybe. Annyi tartósítót nyomott Henrybe, hogy azt el sem hiszi! Henry igazán elképedt, de végül kihuzigálta a tűket magából, leszorította a testet és telelőtte a folyadékkal. Egyre többet és többet adagolt, mert biztosra akart menni, hogy elég lesz, magát meg azzal nyugtatta, hogy nem sok ment őbelé, de ekkor Johnny elkezdte kikotyogni: „Ez volt az, amit Lige Hopkins kutyájának is beadott, amikor megdöglött, és aztán meg ismét felkelt. Most te is halott leszel és feléledsz, mint Tom Sprague! Emlékezz, nem fog működni, ha már sok idő eltelt azóta!”

– Sophie a földszinten vót néhány szomszédjával, meg az asszonnyal, Matildyvel, aki már harminc éve elment, na, ő is köztük vót. Mind azt próbálták kifürkészni, hogy Thorndike ott vót-e, amikor Tom hazaért, meg hogy ott maradt-e velük, amikor szegény Tom a másvilágra költözött. Mondhatom, néhányuk úgy gondóta, különös, hogy Sophie-t nem törte le az eset, meg ahogy Thorndike mosolygott akkó’. No, nem mintha azt sugalmazták vóna, hogy Henry segítette át a túlvilágra Tomot az ő furcsa kotyvalékaival, meg hogy Sophie erről hallgatott vóna, de hát tudja maga is, milyenek a népek, mindig az ember háta mögött sutyorognak. Mind tudtuk, mennyire borzasztóan gyűlölte Thorndike Tomot, persze nem ok nélkül. Emily Barbour azt rebesgette az én Matildymnek, mennyire szerencsés Henry, hogy az öreg doki épp a környéken vót a halotti bizonyítvánnyal, így semmi kétség nem merülhetett fel ezzel az üggyel kapcsolatban.

Ennél a pontnál az öreg Calvin általában érthetetlen motyogásba kezd a koszos, fehér bajusza alatt. A legtöbben próbálnak távolabb húzódni tőle, de ő nem sokszor törődik ezekkel a mozdulatokkal. Általában Fred Peck az, aki folytatja a történetet; ő akkoriban még nagyon kicsi gyerek volt.

Thomas Sprague temetésére két nappal a halála után, június 17-én, kedden került sor. Az effajta sietség már-már tiszteletlennek tűnt egy olyan távoli és eldugott helyen, mint Stillwater, ahol az embereknek nagy távolságokat kellett bejárniuk, de Thorndike az elhunyt állapota miatt ragaszkodott hozzá. A temetkező rendkívül idegesnek tűnt a preparálás óta, és gyakran lehetett látni, ahogy a pulzusát méri. Az öreg Pratt doktor szerint a balzsamozó szer hatásaitól tartott. Persze az incidensről szóló pletykák szárnyra kaptak már, így kétszeresen is felkeltette a gyászolók érdeklődését, akik most mind összegyűltek, hogy kielégítsék morbid kíváncsiságukat.

Thorndike, aki nyilvánvalóan ideges volt, úgy tűnt, kifogástalan és ragyogó szakmai munkát végzett. Sophie és mások, akik látták a testet, mind megütköztek rendkívül életszerű voltától és a halottasház virtuóz mesterétől, aki időnként újabb és újabb injekciót adott be neki, hogy biztos legyen a dolgában. Szinte már kikényszerített egyfajta kelletlen csodálatot és tisztelet a falusiakból és a látogatókból, és inkább tartózkodott attól, hogy renoméját rontsa ízléstelen és nagyképű beszédeivel. Amikor csak kezelésbe vette néma pácienseit, mindig azt hajtogatta, mennyire szerencsések az emberek, hogy első osztályú temetkezési vállalkozójuk van. Hisz mi lenne akkor – mondta, mintha szavait egyenesen a holttestnek címezné –, ha Tom is egy hanyag kókler kezére került volna, aki élve eltemeti? Az a mód, ahogy az élve temetés borzalmát ecsetelte, igazán durva és visszataszító volt.

A ravatalozásra egy nagy és levegőtlen teremben került sor, amelyet Mrs. Sprague halála óta most először nyitottak ki. A behangolatlan, kicsi szalonorgonán disszonáns melódia csendült fel, a koporsót a terem ajtajához közel fektették le, és hervatag illatot árasztó virágokkal fedték be. Nyilvánvaló volt, hogy a rekordszámot döntögető tömegben sokan messziről érkeztek, Sophie pedig igyekezett az elvárásoknak megfelelően bánatos arcot vágni. Egy óvatlan pillanatban egyszerre tűnt zavartnak és nyugtalannak, megosztva figyelmét a lázasnak látszó vállalkozó és néhai bátyja élettelinek tűnő teste között. Úgy tűnt, Thorndikera egyre inkább undorodva tekint, a szomszédok meg arról sugdolóztak, hogy neki is ki fogja adni az útját, most, hogy Tom már nincs a képben – persze, ha képes lesz rá, mert egy ilyen kérővel néha nagyon nehéz bánni. Viszont a pénzzel és a hagyatékkal könnyen találhat magának egy másik fickót, őneki valószínűleg majd gondja lesz Henryre is.

Ahogy az orgona új dallamba kezdett, a metodista templom énekkara is rákezdett a gyászos és fals énekre; a borzasztó hangzavarban ekkor mindenki ájtatosan Leavitt segédlelkészre nézett; mindenki, kivéve Johnny Dowt, aki tekintetét még mindig a koporsóüveg mögötti alakra tapasztotta. Motyogott magában valamit.

Stephen Barbour, a közeli farmról, volt az egyetlen, aki észrevette Johnnyt. Megborzongott annak láttán, ahogy a bolond közvetlenül a holttesthez beszélt, és ahogy idétlen mozdulatokat végzett az ujjaival, minthogyha kigúnyolná az üveg alatt fekvő holtat. Tom ilyenkor mindig megrugdosta Johnnyt, nem is egyszer, de hát végül is ő provokálta ki. De valami ebből az egész történetből Setephen idegeire ment. Volt valami nyomasztó feszültség és növekvő rendellenesség a levegőben, amelyet nem tudott megmagyarázni. Johnnyt nem szabadott volna beengedni, és az is rendkívül furcsán hatott, hogy Thorndike látszólag egyszer sem akart a tetemre tekinteni. Csupán egyre nagyobb nyugtalansággal méricskélte a pulzusát.

Silas Atwood tiszteletes panaszos, monoton hangja zendült fel, és a halottról beszélt, meg a Kaszásról, akinek szerszáma egy kicsiny családra sújtott le, széttépve a földi köteléket egy szerető báty és húg között. A szomszédok közül néhányan leeresztett szemhéjjal lopva egymásra néztek, mire Sophie keservesen zokogni kezdett. Thorndike odébb ült hozzá, hogy megnyugtassa, de a lány feltűnően elhúzódott mellőle. A férfi mozdulatai határozottan nyugtalanságot tükröztek, és láthatóan kellemetlenül érezte magát ebben a rendellenes, feszült légkörben. Végül, tudatosítva magában, hogy ő a szertartás hoppmestere, előrelépett és síri hangon bejelentette, hogy a halottól most utolsó búcsút lehet venni.

A barátok és a szomszédok lassan beálltak a ravatal előtti sorba, ahonnét Thorndike erőszakosan kirángatta a bolond Johnnyt. Tom úgy tűnt, békében nyugszik. Az ördög a maga idejében elég daliás volt. Néhány őszinte könny – és néhány mímelt – elhullott, bár a tömeg nagy része csak kíváncsian bámészkodott és suttogott. Steve Barbour hosszasan megbámulta a mozdulatlan arcot, majd fejét csóválva tovább állt. Neje, Emily, őutána következett, és azt suttogta, hogy Henry Thorndike jobban tenné, ha nem hencegne annyit a mesterségéről, mert Tom szeme nyitva maradt. Pedig amikor a szertartás elkezdődött, csukva volt, hisz saját szemével látta. Most olyan természetesnek tűntek, nem úgy néztek ki, mint amire számítani lehet két nap után.

Amikor Fred Peck elér idáig, mindig szünetet tart, mintha nem lenne kedve folytatni. A hallgató is úgy érzi, hogy valami nyugtalanító dolog fog következni. De Peck biztosítja afelől a közönségét, hogy ami történt, az távolról sem olyan borzasztó, mint amiről a népek szeretnek suttogni. Még Steve sem önti szavakba, hogy mire gondol, a bolond Johnnyra meg természetesen nem lehet számítani.

Úgy tűnik, Luella Morse, az ideges öreglány a kórusból volt az, aki kiborította a bilit. Ő is elhaladt a koporsó előtt, mint a többiek, de megállt egy pillanatra, hogy közelebbről szemügyre vegye azt, amit Barbourékon kívül senki másnak nem tűnt fel. És ekkor, minden előjel nélkül, élesen felsikoltott és ájultan roskadt össze.

Persze, a teremben kész káosz uralkodott el. Az öreg doktor utat tört magának és vizet kért Luellának, hogy az arcába öntse, mások pedig előretuszakolódtak, hogy megbámulják az asszonyt és a koporsót. Johnny Dow ezt hajtogatta magában: „Tudja, ő tudja, ő mindent hall, amit mondunk, és mindent lát, amit teszünk, és így is eltemetik őt” – de senki nem figyelt fel rá, kivéve Steve Barbourt.

Néhány másodperc elteltével Luella visszanyerte az eszméletét, de nem tudta pontosan megmondani, hogy mitől ájult el. Csupán azt suttogta: „Ahogy rám nézett, ahogy rám nézett.” De a többiek számára a testen nem volt semmi figyelemfelkeltő. Rettenetes látvány volt, persze, nyitott szemeivel és élénk színeivel.

Aztán a felzaklatott tömeg észrevett valamit, és egy pillanatra elfeledkeztek Luelláról és a tetemről. Thorndike volt az, akire a hirtelen felbolydulás rendkívül rossz hatással volt. Nyilvánvalóan a nagy forgatagtól a padlóra esett, és éppen azon volt, hogy felkeljen. Arckifejezése borzasztó rémületről tanúskodott, szemei egyre inkább fakóvá, élettelenné kezdtek válni. Noha nem tudott hangosan megszólalni, de mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy torkának rekedtes hangja szavakkal ki nem fejezhető kétségbeesésről árulkodik.

– Vigyetek haza, gyorsan, és hagyjatok magamra. Az a folyadék a karomban… véletlenül… a szívem… ez az átkozott felfordulás… sok nekem… várjatok… várjatok… ne higgyétek, hogy meghaltam, még ha úgy tűnik is… csak a folyadék teszi… csak vigyetek haza és várjatok… később jobban leszek, nem tudom, meddig tart… mindvégig magamnál leszek és tudom, mi történik… ne tévesszen meg titeket…

Amint kimondta a szavait, az öreg doktor odaért hozzá, hogy megmérje a pulzusát. Sokáig figyelte, mire végül megrázta a fejét. – Nincs már mit tenni; eltávozott. A szíve nem volt jó – és az a folyadék, amit a karjába kapott, csak rontott a helyzetén. Nem tudom, mi volt az.

Az odasereglő embereken egyfajta bénultság lett úrrá. Újabb haláleset a halál kamrájában! Csak Steve Barbour volt képes visszaidézni Thorndike utolsó, elfúló szavait. Tényleg meghalt, amikor ő maga állította, hogy csak halottnak fog tűnni? Nem lenne jobb, ha várnának egy kicsit, hogy meglássák, történik-e valami? És ha már itt tartunk, kinek okozna bajt, ha Pratt doktor vetne egy pillantást Tom Spraguera, mielőtt még eltemetnék?

A bolond Johnny csak nyöszörgött, és Thorndike tetemére vetette magát, mint egy hűséges kutya.

– Ne temessék el, ne temessék el! Nem halt meg, Lige Hopkins kutyája sem, meg Leavitt borja sem, pedig mind lelőtte! Van neki valamije, amit bead nekik, hogy halottnak tűnjenek, de nem azok! Úgy látszanak, mintha meghaltak volna, de tudják, mi folyik körülöttük, és másnap visszatérnek, mintha kutya bajuk lenne! Ne ássátok el, magához tér a föld alatt és nem fog tudni kimászni! Ő jó ember, nem olyan, mint Tom Sprague. Adja Isten, hogy Tom szenvedjen és fuldokoljon órákon át!

De senki nem méltatta figyelemre szegény Johnnyt Barbourt leszámítva. Valójában, amit maga Steve mondott, ugyanúgy süket fülekre talált. Bizonytalanság fogott el mindenkit. Az öreg Pratt doktor elvégzett néhány utolsó tesztet és a halott anyakönyv kiállításához keresett űrlapot, a kenetteljes Atwood tiszteletes pedig azt tanácsolta, el kell intézni néhány dolgot a kettős temetéssel kapcsolatban. Mivel Thorndike meghalt, ezért nem maradt temetkező Rutlandnek ezen a vidékén, és rendkívül költséges lett volna, ha valaki mást kellene idehozatni emiatt. Ha pedig Thorndike-ot senki nem készíti elő ebben a forró júniusi időben, hát, az ég tudja, mi fog történni. Nem voltak se hozzátartozói, se barátai, hacsak Sophiet nem tekintik annak – de Sophie a terem másik végében tartózkodott, némán, mereven, szinte már betegesen bámult bátyja koporsójába.

Leavitt megpróbálta visszaállítani az illendőség látszatát, és áthurcolta szegény Thorndike testét a hallon keresztül a nappali szobába, miközben elküldte Zenas Wellst és Walter Perkinst a vállalkozó házába egy megfelelő méretű koporsóért. A kulcs Henry nadrágzsebében volt. Johnny továbbra is szűkölt és a testet rázta, Atwood tiszteletes pedig elfoglalta magát azzal, hogy Thorndike vallási felekezetéről kérdezősködött, ugyanis Henry nem vett részt a helyi istentiszteleteken. Amikor kiderítették, hogy rutlandi földijei, akik mind halottak már, baptisták voltak, Silas tiszteletes úgy döntött, jobb, ha Leavitt mond el érte egy rövid imát.

Stillwater és a környező vidék notórius temetésekre járói számára igazi ünnepnap köszöntött be. Még Luella is jobban lett, és maradni akart. Pletykák és mendemondák jártak serényen egyik suttogó szájról a másikra, mialatt előkészületeket tettek Thorndike kihűlt, megmerevedett testének elhelyezésére. Johnnyt kitessékelték az épületből, mint azt sokak szerint már elsőre meg kellett volna tenni, de távoli, hátborzongató üvöltözése idáig elhallatszott.

Amikor a testet elhelyezték a koporsóban és Thomas Sprague mellé tették, a csöndes, szinte rémült tekintetű Sophie ugyanolyan mereven bámult rá, mint az öccsére. Már vészterhesen hosszú ideje egy szót sem szólt, és az érzelmektől vegyes arckifejezését senki nem tudta volna leírni vagy megérteni. Amint a többiek visszavonultak, hogy egyedül hagyják őt a halottakkal, előtört belőle valamilyen gépies beszéd, de senki nem tudta kivenni a szavait, és úgy tűnt, felváltva beszél mindkét halotthoz.

És most, ami egy kívülálló számára e rettenetes komédia tetőpontjának is beillett volna, az egész délutáni temetési ceremónia bohózata újra elkezdődött. Az orgona ismét felharsant, a kórus ismét rikácsolni kezdett, a búgó kántálás ismét elkezdődött, a betegesen kíváncsi szemlélők pedig ismét elhaladtak a ravatal előtt, ahol immár két halott nyugodott. Az érzékenyebbek az egész ceremónia alatt borzongtak, Stephen Barbour pedig ismét megérezte a hátborzongató iszonyat és a démoni szörnyűség rejtett sugalmait. Istenem, mennyire élőnek tűnt az a két holttest… és mennyire hevesen küszködött Thorndike azért, hogy ne nézzék halottnak… és mennyire gyűlölte Tom Spraguet… de a józan ész ugyan mi másra sarkallta volna az embert? A halott ember az halott ember, és az öreg Pratt igazán tapasztalt orvos… ha senki más nem idegeskedett, az ember miért izgassa magát? Bármi érte Tomot, feltételezhetően kiérdemelte… és ha Henry tett vele valamit, most visszakapta… nos hát, Sophie végre szabad lett…

Ahogy a nézelődők menete végre elindult a hall és a bejárati ajtó felé, Sophie még egyszer utoljára magára maradt a holtakkal. Atwood tiszteletes az úton ácsorgott és a halottszállítókkal beszélt Lee istállójából, Leavitt pedig kétszer annyi koporsóvivőt kéretett. A halottaskocsi szerencsére két koporsót is el tudott szállítani. Nem kellett sietni; Ed Plummer és Ethan Stone előrementek a lapátokkal, hogy kiássák a második sírgödröt. Három bérkocsi és számos magánhintó vegyült el a felvonulók között, szóval nem lett volna értelme távol tartani a tömeget a síroktól.

Ekkor hallatszott az a kétségbeesett sikoly a szalonból, ahol Sophie és a testek tartózkodtak. Váratlansága szinte megbénította a tömeget, és visszatért az a hangulat, amely akkor lett úrrá az embereken, amikor Luella sikoltott és elájult. Steve Barbour és Leavitt lelkész visszaindult, de mielőtt még beléphettek volna az épületbe, Sophie kirohant, sírva és üvöltözve, azt kiabálta: „Az az arc az ablakban! Az az arc az ablakban!...”

Ugyanekkor egy őrült tekintetű alak fordult be a ház sarkán, ezzel lehullt a lepel Sophie heves óbégatásának okozójáról. Az arc nem volt másé, mint a szegény bolond Johnnyé, aki elkezdett ugrálni és Sophiera mutatva azt kiabálta:

– Ő tudja! Ő tudja! Láttam rajta, amikor rájuk nézett és beszélt hozzájuk! Tudja, mégis hagyja, hogy leeresszék őket a föld alá, ahol levegőért kapkodnak… De ők is beszéltek hozzá, és ő hallotta őket… egy nap visszatérnek és elragadják őt!

Zenas Wells megragadta a félnótást és a ház mögötti fáskamrába tuszkolta, majd amennyire tudta, rázárta az ajtót. Ordítozását és dörömbölését messze is hallani lehetett, de senki nem vetett rá nagyobb figyelmet. A menet elindult, élén Sophieval az első kocsiban; lassan ért el a falutól nem messze fekvő Swamp Hollow-i temetkezési helyre.

Atwood tiszteletes elmondta az illő szöveget, mialatt Thomas Spraguet örök nyugalomra helyezték, és mikor befejezte, Ed és Ethan kész lettek Thorndike sírjával a temető másik végében, ahová a tömeg most átözönlött. Leavitt díszbeszéde után megismétlődött a földbeeresztés. Az emberek kezdtek kis csoportokban szétszéledni, mindenütt felhangzott a távolodó kocsik kerékcsörgéseinek hangja, a lapátok pedig újra dolgozni kezdtek. Ahogy a földdarabok kezdtek ráhullani a koporsókra, Thorndike-éra először, Steve Barbour megjegyezte, hogy Sophie Sprague arcára furcsa fintor ült ki. Nem tudott minden érzelmet leolvasni róla, de a legtöbbjük egyfajta fanyar és perverz gondolatot, valamint félig-meddig elnyomott, szinte körvonalazhatatlan diadalérzetet sugallt. Megcsóválta a fejét.

Zenas visszasietett, és kiengedte a bolond Johnnyt a fáskamrából, mielőtt még Sophie hazaért volna; szegény fickó kétségbeesetten rohant a temető felé. Még azelőtt odaért, hogy a sírásók befejezték volna a munkát, és még sok kíváncsi bámészkodó is ott lebzselt még. Hogy mit kiabált Tom Sprague félig nyitott sírjába, és hogy esett neki Thorndike elkészült sírjáról elkaparni a még puha földet a föld másik végében, a még élő szemtanúk beleborzonganak felidézni. Jotham Blake, a rendőrtiszt hurcolta vissza erőszakkal a faluba, miközben az őrült dermesztő sikolyai visszhangoztak a levegőben.

Fred Peck általában itt hagyja abba a történetet. Mit lehetne még mondani, kérdezi. Ez egy szomorú tragédia, és senki nem csodálkozhat azon, hogy Sophie azután olyan furcsa lett. Ez minden, amit az ember hallhat, ha túl későre jár az idő és az öreg Calvin Wheeler hazatámolyog, de amikor itt marad, megtöri a csöndet azzal az átkozottul rejtélyes és alattomos szóbeszédeivel. Néha, akik hallgatják őt, nem mernek elmenni a bezárt farmház vagy a temetőkert mellett, különösen a sötétben nem.

– He-he, Fred csak egy kis szaros volt akkoriban, még a felére sem emlékszik abbó’, ami történt! Tudni akarják, miért zárkózott be Sophie a házba és miért beszél az őrült Johnny még mindig a halottakhoz és kiabál Sophie ablaka alatt? Nos, nem tudom, valóban így történt-e a dolog, de hallottam én egyet s mást…

Ekkor az öregember kiköpi az elrágott dohányt, és a hallgatója felé hajol.

– Még ugyanaznap éjjel, vagy már hajnal felé, csupán nyolc órával a temetés után hallottuk az első sikolyt Sophie házából. Mind felriadtunk; Steve és Emily Barbour, én és Matildy, mind átrohantunk, mind hálóruhában, és ott találtuk Sophiet felöltözve a nappali szobában: halálra ijedt. Szerencséje volt, hogy nem zárta be az ajtót. Amikor megláttuk, úgy remegett, mint a nyárfalevél, és egy szót nem lehetett kihúzni belőle, hogy mi történt vele. Matildy és Emily minden tőlük telhetőt megtett, hogy lecsendesítse a falut, de Steve olyanokat sugdosott nekem, ami nagyon nyugtalanító volt. Egy óra is eltelt, mire úgy véltük, hazamehetünk, amikor Sophie félrefordította a fejét, mintha fülelne valamire. Aztán hirtelen megint hallatott egy sikolyt, majd elájult.

– Uram, elmondtam, amit elmondtam, és nem célzok semmire, úgy, mint Steve Barbour tenné, ha erre vetemedne. Ő mindig szeretett folyton mindenfélére célozgatni… tíz éve halt meg tüdővészben.

– Na tehát, az a halk neszezés, amit hallottunk, persze csak a szerencsétlen bolond Johnny volt. Piszkos volt a temetői földtől, bizonyára kimászhatott annak a falusi háznak az ablakán, ahová be lett zárva, pedig a rendőr biztosított minket, hogy nem jut ki onnét az éjszaka. Ettől a naptól kezdve állandóan a temetőben kóborolt és a két halotthoz beszélt; ott átkozódott Tom sírja felett, Henry halmára pedig virágokat és más dolgokat hordott. És amikor nem ezt csinálta, Sophie bezárt háza körül őgyelgett azt kiabálva, hogy hamarosan eljönnek a holtak Sophieért.

– Sophie sosem merészkedett a temető közelébe, és már sosem jön ki a házából, hogy bárkivel találkozzon. Azt mondogatja, átok ül a falun, és vesszek meg, ha nem adok neki félig igazat, hisz mára kezdenek a dolgok szétesni. Valami egészen különös dolog történik Sophieval, az biztos. Egyszer, amikor Sally Hopkins meglátogatta őt úgy ’97-ben vagy talán ’98-ban, hallott valami rémes matatást a retesznél, és Johnny akkor éppen be volt zárva biztonságosan valahová, vagyis hát Dodge rendőrtiszt esküszik erre. De én nem venném készpénznek a meséket ezekről a zajokról, amelyek minden június 17-én megismétlődnek, vagy a homályos alakokról, amelyek Sophie zárjával matatnak minden hajnalban két óra tájt.

– Tudja, két órára járt az idő, amikor Sophie először hallotta a temetést követően a hangokat és ájult el kétszer is. Steve és én, meg Matildy meg Emily, mind hallottuk a másodikat; halk volt, ahogy mondtam. És ismét elmondom, nem érdekel, mit hisz Jotham Blake, hogy akkor a bolond Johnny épp a temetőkertben volt. Olyan messziről nem hallatszik át egy ember hangja, ezért hát teljességgel képtelennek tartottuk, de két hangot hallottunk – amely hangoknak már rég nem szabadott volna megszólalniuk.

– Steve azt állítja, ő többet hallott, mint én. Na persze, ő hitt a kísértetekben. Matildy és Emily nagyon meg voltak ijedve, és nem emlékeztek, mit hallottak. És legyen elég annyi, hogy senki más a faluban – ha egyáltalán rajtunk kívül ébren volt még akár egy lélek is abban a szentségtelen órában – nem hallott sose semmiféle hangokat.

– Bármi is volt, nagyon halk volt, nem vagyok biztos benne, hogy szavak voltak, inkább csak a szél lehetett. Néhányat ki tudtam venni közülük, de nem állítom ezzel azt, hogy igazat adnék Stevenek arról, amit hallani vélt…

– „Ő az ördög…”, „egész idő alatt…”, „Henry…”, meg „túlélte…”, és még „tudod…”,azt mondtad, készen állsz”… „szabadulj meg tőle” és „áss el”, majd a hang kissé eltorzult… Majd volt valami borzasztó… „ismét eljövök egy nap”… majd valami dermesztő rikoltás…

– Hé, maga! Mitű’ lett ilyen sietős a dóga? Talán mesélhetnék még egyet s mást, ha gondójja…

Somogyi Gábor fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre