Az utolsó napok rám törtek, és a létezés ostoba semmiségei – az áldozat testének egyetlen pontjára könyörtelenül hulló apró vízcseppek kínszenvedéséhez hasonlóan – már kezdtek megőrjíteni, az álom csodálatos rejtekébe menekültem előlük. Álmaimban megtaláltam azt a kevés szépséget, amit életemben hiába kerestem, és régi kertek, elvarázsolt erdők mélyén barangolhattam.

Egy alkalommal, amikor a szél puha szárnyain finom illatot hozott magával, meghallottam a Dél hívását, s a különös csillagok alatt sóváran és szűnni nem akaróan megindultam feléje. Lágy eső permetezett az égből, föld alatti sötét áramlatok ragadták magukkal a bárkámat, míg a bíbor alkonyok, a szivárványszínű lugasok és a soha el nem hervadó rózsák világába nem értem. Amint egy árnyékos ligethez és árnyas romokhoz vezető, aranyszínben úszó völgyön haladtam keresztül, meglepődve láttam, hogy az egy kúszónövényektől zöldellő, aprócska bronzkapu által megtört hatalmas falban ér véget.

Több alkalommal is végigsétáltam a völgyön, s egyre több és több időt töltöttem a kísérteties félhomályban, ahol a hatalmas fák furcsa módon vergődtek és vonaglottak, és a szürke talaj nedvesen nyújtózott egyik fától a másikig, néha kiégett templomok penészmarta köveit zárva karmai közé. És képzelgéseim végső célja minden esetben az apró bronzkapuval ékesített, szőlő által befutott hatalmas fal volt.

Ahogy egy idő után az ébrenlét napjai egyhangúságuk és szürkeségük miatt egyre elviselhetetlenebbé váltak, mind gyakrabban merültem a völgy és a ligetek felett elterülő ópiumos nyugalomba, és azon csodálkoztam, hogy mennyire nem vágyom abba az érdekességétől és vonzó színeitől megfosztott ostoba világba vissza. S ahogy arra a hatalmas falba vágott apró kapura néztem, éreztem, hogy mögötte olyan álomország terül el, ahová ha egyszer belépek, többé nincs visszatérés.

Így minden egyes éjjel álmomban megpróbáltam rábukkanni a repkénnyel borított falban megbúvó kapu titkos kincsére, habár az szerfelett jól el volt rejtve. És kénytelen voltam magamnak beismerni, hogy a fal mögötti birodalom többé már nemcsak örökkévaló, hanem nagyszerű és tündöklő is lenne számomra.

Azután egyik éjjel Zakarion álom-városban olyan álom-bölcsek gondolatokkal teleirt, ősrégi papirusztekercseire bukkantam, akik életük javát ebben a városban élték le, mert túlságosan éleslátásúak voltak ahhoz, hogy az ébrenlét világában lássák meg a napvilágot. Általuk sok minden le volt írva az álomvilágra vonatkozóan, köztük az aranyvölgyről, a templomokkal övezett szent ligetekről és a kicsi bronzkapuval megtört, magas falról szóló ismeretek is. Amikor ezt megpillantottam, mindjárt tudtam, hogy kapcsolatban áll az általam oly gyakran felkeresett helyekkel, ezért alaposan áttanulmányoztam a megsárgult tekercseket.

Az álom-bölcsek némelyike elragadtatással, mások viszont csalódottan vagy félelemmel telve írtak a csak egyszer átléphető ajtó mögötti csodákról. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek higgyek, mégis egyre jobban vágytam rá, hogy örökre belépjek abba az ismeretlen világba. A bizonytalanság és a titokzatosság minden csábításnál erősebben vonzott, a mindennapok szürke egyhangúságánál rémesebb úgysem várhatott már rám. Így amikor rájöttem, hogy melyik az a drog, amelyik megnyitja előttem a kaput, és segít átlépnem rajta, úgy döntöttem, hogy a legközelebbi ébredés után azonnal beveszem.

Az elmúlt éjjel lenyeltem a drogot, majd álmomban belebegtem az aranyvölgybe és az árnyas ligetbe. Ahogy az ősi falhoz értem, láttam, hogy a kis bronzkapu félig nyitva áll. Mögüle izzó ragyogás szűrődött ki, és megvilágította a kísérteties fényével az irdatlan, kicsavarodott fákat és a kiégett templomok tornyát, én pedig dalokat zengve a szívemben, és e világ – ahonnan többé nincs visszatérés – ragyogása után vágyódva sodródtam a bejárata felé.

Ám ahogy a kapu szélesre tárult, s a kábítószer és az álom varázsereje átlökött rajta, a kellemes látvány és csillogás egyszeriben véget ért, hiszen ez az új birodalom nem volt sem szárazföld, sem tenger, hanem fehér ködben lebegő kihalt és végtelen térség. Így boldogabban, mint valaha is reméltem volna, újból beleolvadtam a kristálytiszta feledés megszokott végtelenjébe, ahonnan annak idején maga a démoni Élet hívott elő, egyetlen rövid és magányosan eltöltött órára...

Bihari György fordítása