Mnar földjén van egy nagy, csöndes tó, melyet nem táplál semmilyen folyó, és ő sem táplál folyókat. Tízezer éve Sarnath hatalmas városa állt a partján, ami immáron nem létezik.

Úgy mondják, hogy a rég elfeledett években, mikor a világ meg ifjú volt, s mielőtt a Sarnath-lakók Mnar földjére jöttek volna, egy másik város állt ennél a tónál: Ib szürke kővárosa, mely éppoly vén volt, mint a tó, s a lények látványát, melyek benépesítették, nehezen viselte el az emberi szem. Ezek a teremtmények rendkívül különösek és csúfak voltak, mint a bevégezetlen és csenevész világok legtöbb élőlénye. A kadatheroni agyaghengereken az áll írva, hogy Ib lakói éppoly zöldek voltak, mint a tó és a fölötte kélő ködök; hogy kimeredő szemük, fittyedt, húsos ajkuk meg furcsa fülük volt, és némák voltak. Azt is írják, hogy ők, a nagy, csöndes tó és Ib szürke kővárosa, gőzfelhőben szálltak alá egy éjszaka a holdból. Akár igaz ez, akár nem, biztos, hogy egy tengerzöld bálványt imádtak, mely Bokrug, a nagy vízigyík alakját viselte. Ez előtt táncoltak förtelmes módokon, ha a derengő hold púposodott az égen. És az ilarnekei tekercseken írva áll, hogy egy nap felfedezték a tüzet, és attól fogva számos szertartásos alkalommal szították föl a lángokat. Ám nem sok maradt írva ezekről a teremtményekről, mert ősrégi időkben éltek, s az ember még fiatal, és nem sokat tud az őskor lényeiről.

Sok-sok év telt el, és emberek jöttek Mnarba: sötét bőrű pásztornép, gyapjas nyájakkal. Ők építették a kanyargós Ai mentén Thraa, Ilarnek és Kadatheron városait. Egyes törzsek; melyek bátrabbak voltak a többieknél, egész a tópartig nyomultak előre, és ők emelték Sarnath-ot egy olyan helyen, ahol a föld értékes érceket rejtett.

Ib szürke városától nem messze fektették le a vándor törzsek Sarnath alapjait, és nagyon elámultak lb teremtményein. Ámde ámulatuk gyűlölettel volt vegyes, mivel nem tartották helyénvalónak, hogy ilyen külsejű teremtmények járják az emberiség hajnalkorát. A különös szobrok sem tetszettek nekik lb szürke monolitjain, mert elképesztően régiek voltak. Hogy ezek és maguk Ib teremtményei miért maradtak meg ilyen sokáig a világ képén, egész az emberek eljöveteléig, senki sem tudná megmondani; talán azért, mert Mnar földje nagyon csendes, és messze-messze van minden más földtől, legyen az az álom vagy az ébrenlét birodalmában.

Minél több sarnathi látta Ib teremtményeit, annál nagyobb lett a gyűlöletük, s akkor sem hagyott alább, mikor rájöttek, hogy ezek a teremtmények gyengék, és úgy fogadják a köveket meg a nyilakat, akár a kocsonya. így hát egy nap az ifjú harcosok, parittyások, dárdások és íjászok Ib ellen vonultak, levágták a város összes lakóját, s különös testüket hosszú lándzsákkal a tóba lökték, mert nem akartak hozzájuk érni. És mivel nem tetszettek nekik a szürke monolitok a szobrokkal, ezeket is a tóba döntötték. És mivel ez nagyon megerőltető volt; felmerült bennük a kérdés, vajon milyen messziről szállíthatták ide ezeket a köveket, mert hisz nem voltak ilyenek sem Mnarban, sem a határos földeken.

Így aztán semmit sem kíméltek meg Ib ősöreg városából, a tengerzöld kőbálványt kivéve, mely Bokrug, a nagy vízigyík alakját viselte. Ezt az ifjú harcosok magukkal vitték a régi istenek és Ib teremtményei fölött aratott diadaluk jeléül, mint a Mnar fölötti uralom szimbólumát. Ám aznap éjjel, mikor felállították a templomukban, valami borzasztónak kellett történnie, mert az emberek titokzatos fényeket láttak a tavon, s reggelre kelvén felfedezték, hogy a bálvány eltűnt, Taran-Ish főpap pedig holtan fekszik a szentélyben, mintha kimondhatatlan félelmek közepette halt volna szörnyet. És halála előtt Taran-Ish esetlen; remegő vonásokkal a Végzet jelét karcolta a krizolitoltárra.

Taran-Ish után számtalan főpap váltotta egymást Sarnath-ban, ám a tengerzöld kőbálványt soha nem találták meg. Teltek-múltak az évszázadok, Sarnath virágzott és terjeszkedett, úgyhogy már csak néhány pap és vénasszony emlékezett rá, mit karcolt Taran-Ish a krizolitoltárra.

Sarnath és Ilarnek között karavánút húzódott, s a föld drága érceit más ércekre; finom szövetekre, ékszerekre, könyvekre, kézművesszerszámokra meg mindenféle luxuscikkre cserélték, ami csak a kanyargós Ai partján és azon túl élő emberek előtt volt ismeretes. Így lett Sarnath egyre szebb, gazdagabb és hatalmasabb, míg végül seregeket nem küldött a szomszéd városok hódoltatására. És Sarnath trónján nemsokára egész Mnar Földjének és számos határos országnak a királyai ültek.

A Gyönyörű Sarnath a világ csodája és az egész emberiség büszkesége volt. Falait a pusztaságban fejtett fényezett márványból emelték. Háromszáz öl magasak és hatvanöt öl szélesek voltak, úgyhogy két teljesen felszerelt harci szekér békén elhaladhatott rajtuk egymás mellett. Teljes ötszáz sztadionnyira nyúltak, és csak a tó felőli oldalt hagyták szabadon, ahol zöldeskék kőgát állta útját a hullámoknak, melyek minden évben egyszer, furcsamód épp Ib pusztulásának ünnepén, magasra tornyosulva ostromolták. Ötven utca volt Sarnath-ban, amely a tótól a karavánkapukig futott, és ötven másik, amely keresztezte ezeket. Mind onyxszal voltak kikövezve, kivéve amiken lovak, tevék és elefántok jártak; ezeket gránitborítás fedte. Sarnath kapui éppoly számosak voltak, mint a kivezető utak; mindegyik bronzból volt kiöntve, s oroszlán- és elefántszobrok strázsálták, melyeknek csillogó kövét a ma embere már nem ismeri: Sarnath házait fényezett téglából és kalcedonból emelték, s mindegyikhez fallal körülvett kert és kristályvizű tó tartozott.

Különleges művészi tudással építették meg óóket, s egyetlen más városban sem voltak hozzájuk hasonlók. Thraa, Ilarnek és Kadatheron utazói döbbenten csodálták a fölébük magasodó csillogó kupolákat.

Még lenyűgözőbbek voltak azonban a paloták, a templomok és kertek, amiket hajdan Zokkar király építtetett. Palota számtalan volt, még a legcsekélyebbek is nagyszerűbbek voltak, mint Thraaban, llarnekben és Kadatheronban a legtekintélyesebbek. Olyan magasak voltak, hogy az ember néha elszédült bennük, akár a nyílt égbolt alatt; de dother olajba mártott fáklyák világították meg falaikon a királyokat és hadseregeket ábrázoló freskók végtelen sorát, melyek oly pompázatosak voltak, hogy lenyűgözték és fellelkesítették a szemlélőt. Megszámlálhatatlanok voltak a paloták oszlopai is; árnyas márványukba felülmúlhatatlan szépségű mintákat faragtak: Legtöbbjük padlóját akvamarinból, lapislazuliból, sardonyxból, karbunkulusból és más drágakövekből kirakott mozaikok díszítették, melyek úgy voltak elrendezve, hogy az ember azt hihette, a legritkább virágok között lépked. Voltak még szökőkutak is, melyek illatosítót is szórtak merész művészi szellemmel elrendezett, véletlenszerűnek tűnő sugarakban. Ám mindenek felett tündöklött Mnar és a határos földek királyi palotája. A trón egy kuporgó aranyoroszlánpáron pihent, sok-sok lépcsőfokkal a csillogó padló fölött. Elefántcsontból volt kifaragva, jóllehet senki élő ember nem tudta, honnan származhatott egy ekkora elefántagyar. Galéria és amfiteátrum is számos akadt ebben a palotában, hol emberek, oroszlánok és elefántok harcoltak egymással a király szórakoztatására. Az amfiteátrumokat olykor hatalmas vízvezetékek árasztották el s tó vizével, ilyenkor izgalmas tengeri csatákat játszottak le bennük, meg véres küzdelmeket úszó férfiak és gyilkos víziszörnyek között.

Égretörő és lélegzetelállító volt Sarnath tizenkét toronytemploma, amiket mindenütt másutt ismeretlen, tarka, világos kőből emeltek. A legmagasabbik teljes ezer ölnyire magasodott, s benne a főpapok olyan fényűzés közepette éltek, akárcsak a király. A földszinti csarnokok épp oly óriásiak és pompázatosak voltak, mint a palotákban, s ők fogadták be a hívők tömegeit, mikor azok hódolattal adóztak Sarnath főistenségeinek, ZoKalarnak, Tamashnak és Lobonnak, kiknek tömjénfüstös szentélyei uralkodói tróntermekre emlékeztettek. ZoKalar, Tamash és Lobon képmásai nem hasonlítottak a többi istenéhez. Annyira élethűek voltak, hogy az ember megesküdött volna rá, a méltóságteljes, szakállas istenek személyesen ülnek elefántcsont trónusukon. A cirkon lépcsőfokok végtelen sorával feljebb pedig ott volt a toronyszoba, ahonnan a főpapok nappala várost, a síkságot és a tavat, éjjel pedig a síri holdat, a hunyorgó csillagokat s a vízen tükröződő visszfényüket kísérték figyelemmel. Itt végezték Bokrugnak, a vízigyíknak ősrégi, szigorúan titkos megszégyenítő szertartását, s itt állt a krizolitoltár is, melyre Taran-Ish a Végzet jelét karcolta.

Éppily csodálatosak voltak a kertek, amiket Zokkar király építtetett. Hatalmas területet foglaltak el Sarnath közepén, s magas falak vették körül őket. Óriási üvegkupola borult föléjük, amin keresztül tiszta időben besütöttek a nap, a hold és a csillagok. Felhős időben a nap, a hold és a csillagok sugárzó hasonmását vonták föl a kupola alá. A kerteket nyáron fújtatók hűtötték friss, illatos szellőkkel, télen pedig rejtett tüzek melegítették őket, úgyhogy a lombok közt mindig tavasz volt. Kis patakok csörgedeztek csillogó kavicsokon; zöld pázsitokat meg árnyas ligeteket szeltek át, s hidak sora ívelte át őket. Folyásukat számtalan kis vizeses tarkította, s végül liliomos tavacskákba futottak össze. A patakok és tavak fölött fehér sirályok suhantak, s a ritka madarak éneke összecsengett a vizek duruzsolásával. Zöld partok emelkedtek gondosan elrendezett teraszokban, itt-ott szőlőlugasok, édesen illatozó virágágyak és márvány- meg porfirpadok díszítették őket. És nagy számban akadtak kis szentélyek és templomok; ahol az ember megpihenhetett vagy imádkozhatott az alacsonyabb rangú istenekhez.

Sarnath minden évben megülte Ib pusztulásának ünnepét, és ilyenkor volt bor; zene, tánc és mulatság minden mennyiségben. Tisztelettel adóztak azok emlékének, akik az őskor szörnyű lényeit eltörölték a föld színéről, Ib lakosait pedig táncosok és fuvolások gúnyolták ki régi isteneikkel egyetemben, akik Zokkar kertjeinek rózsáit viselték homlokukon. Aztán a király kitekintett a tóra, és elátkozta az odalenn nyugvó holtak csontjait.

A főpapoknak kezdetben nem tetszettek ezek az ünnepek, mert a tengerzöld kőbálvány eltűnésének különös története éppúgy öröklődött közöttük, mint Taran-lsh legendája meg az általa hátrahagyott figyelmeztetés. A papok azt mondták, magas tornyukból időnként fényeket látnak a tó vize alatt. Mikor azonban sok év eltelt mindenféle vész nélkül, ők is nevettek és gyalázkodtak és részt vettek a kicsapongó orgiákon. Hisz magas tornyukban számtalanszor elvégezték már ők maguk is Bokrugnak, a vízigyíknak ősrégi, szigorúan titkos megszégyenítő szertartását! Egy évezrednyi jólét és áldás köszöntött Sarnath-ra, a világ csodájára.

Hatalmas és minden képzeletet túlszárnyaló volt Ib pusztulásának ezredéves ünnepe... Egy teljes évtizedig készültek rá egész Mnarban, s mikor végre a küszöbön állt, özönlöttek Sarnath-ba az emberek lovon, tevén és elefánton. Thraaból jöttek, llarnekből és Kadatheronból, egész Mnarból és az összes határos földről. Hercegek és utazók verték föl pavilonjaikat és sátraikat a nagy napra virradó éjszakán a márványfalak előtt. A palota ünnepi termében Nargis-Hei király a Pnoth városának pincéiből zsákmányolt századéves óboroktól részegen dőlt hátra trónusán, vigadozó nemesek és igyekvő rabszolgák körében. Sok-sok különleges ínyencfalatot tálaltak föl ezen az ünnepélyen; pávasültet Implan messzi hegyeiből, tevesarkat a bnáz sivatagból; illatos diókat és fűszerszámokat a sydathriáni ligetekből, és igazgyöngyöket a hullámok nyaldosta Mtalból, amiket thraai ecetben oldottak fel. Előszámlálni sem lehetett a rengetegféle szószt, amit Mnar legjobb szakácsai készítettek, s igazítottak hozzá minden egyes lakomavendég szája ízéhez. Minden étek közül a legkimagaslóbbak azonban a tengeri halak voltak, kivétel nélkül hatalmas méretűek, amiket rubin- és gyémántberakásos aranytálakon raktak a lakoma asztalára.

Mialatt a király és nemesei a palotában vigadoztak, s a koronázó fogást csodálták, mely aranytálakon várta őket, mások máshol ünnepeltek. A nagy templom tornyában mulatoztak a papok, s a falak tövében álló pavilonokban tivornyázták a határos földek hercegei. Gnai-Kah főpap látta meg elsőnek az árnyakat; melyek a púpos holdból ereszkedtek le a tóra, aztán pedig a tóból kélő elátkozott zöld ködöt, mely eltakarta a holdat, s sötét lobogásba burkolta Sarnath végzetére váró városának tornyait és kupoláit. Aztán azok, akik a tornyokban és a falak előtt tartózkodtak, különös fényeket pillantottak meg a vízen, s észrevették, hogy Akurion szürke kősziklája, mely a parttól nem messze magasodott ki a tóból, szinte teljesen elsüllyedt. Ekkor, előbb csak lassan, aztán egyre gyorsabban, az emberek körében elharapózott a félelem, s az llarnekból meg a messzi Rokolból való hercegek felszedték sátraikat és pavilonjaikat; és elmenekültek, bár jószerivel azt se tudták, miért.

Aztán, röviddel éjfél előtt, kitárultak Sarnath kapui, s rettegő emberáradatot okádtak magukból, mely elsötétítette a síkságot, úgyhogy az összes látogatóba jött herceg és utazó rémülten menekült előle. Mert a városlakók arcára az elviselhetetlen iszonyat szülte téboly nyomta rá bélyegét, s olyan szörnyű hangokat adtak ki, hogy senki sem állt meg, aki hallotta őket, hogy megbizonyosodjon őrültségük felől. A rettegéstől elvakult emberek felordítottak a király láttán az ünnepi teremben, mikor az ablaktáblák mögött immár nem Nargis-Heinek, nemeseinek és rabszolgáinak az alakját pillantották meg, hanem egy hordányi leírhatatlan, zöld bőrű, néma lényt, kimeredő szemekkel, fittyedt, húsos ajakkal és különös fülekkel; a szörnyetegek valami undorító táncot jártak, s mancsukban rubin- és gyémántberakásos aranytálakat tartottak, melyekben titokzatos tűz lobogott. Miközben a hercegek és utazók lovon; tevén és elefánton menekültek Sarnath városából, melynek sorsa bevégeztetett, még egy pillantást vetettek a ködben vajúdó tóra, s látták, hogy Akurion szürke kősziklája elmerült. Mnar egész földjén és a határos országokban is elterjedt Sarnath pusztulásának híre, s attól fogva a karavánok nem látogatták az elátkozott várost értékes ércekért. Sok időbe telt, míg ismét utazók merészkedtek oda; és akkor is bátor, kalandvágyó, szőke, kék szemű ifjak voltak azok, akik semmilyen rokonságban nem álltak Mnar népével. Ők valóban elmentek a tóhoz, hogy megnézzék maguknak Sarnath-ot. A nagy, csöndes tavat és Akurion szürke kőszikláját, mely a parttól nem messze magasodott ki belőle, megtalálták ugyan, ám a világ csodája, az egész emberiség büszkesége nem volt többé. Ahol hajdan háromszáz öl magas falak és még magasabb tornyok emelkedtek, most mocsaras part nyúlt el a messzeségbe, s ahol hajdan ötvenmillió ember élt, már csak a csúf vízigyíkok csúsztak-másztak a sárban. Még a nemesfémbányák sem maradtak meg. A Végzet elérte Sarnath-ot.

Ám a szittyóban félig elsüllyedve egy különös, zöld bálványt pillantottak meg; egy hihetetlenül régi szobrot, mely Bokrug, a nagy vízigyík alakját viselte. Ezt a bálványt, amit egy szentélyben őriznek az ilarneki főtemplomban, tisztelik azóta egész Mnarban a púpos hold alatt.

Kornya Zsolt fordítása