1924. június 28-án, éppen csak elmúlt dél, amikor megállt dr. Morehouse gépkocsija a Tanner-birtok előtt, majd négy ember szállt ki belőle. Az út közelében emelkedő kőépületet mintha csak most fejezték volna be, ám mivel a ház mögött bűzlő mocsár terült el, így valamiféle szívszorítóan baljós hangulatot árasztott a vidék. A fehér és makulátlan veranda előtt takaros gyepszőnyeg húzódott, egészen lentről indulva, a távolabbi úttól, és míg az orvos csoportja közeledett, volt lehetőségük észrevenni, hogy a vaskos bejárati ajtó tárva-nyitva áll. Mindössze a szúnyogháló volt behajtva. Az épület körül a négy ember különös, idegborzoló csendet tapasztalt, s ahol csak körbenéztek a ház belsejében, a szerteáradó rettenet képeivel találták magukat szemben. A látottak által kiváltott fagyos döbbenet akkor hagyott alább valamicskét, amikor felfigyeltek Richard Blake írógépének monoton kopogására.

Egy órával korábban a birtokról egy középkorú férfi menekült, felöltő nélkül, hangosan rikoltozva rohant, üvöltözött, majd összecsuklott a legközelebbi szomszéd ajtaja előtt, mintegy mérföldnyit botladozva a mezőn, olyan kifejezéseket hebegve, mint a „ház”, „sötét”, „mocsár” és „alkóv”. Dr. Morehouse számára, aki ezt az öreg Tanner mocsárszéli házából menekülő, nyáladzó, tébolytól űzött, lényt hallgatta, már nem volt szükség erősebb lökésre, hogy megkezdje csatáját. Tudta, hogy miféle dolog történhetett ezzel a boldogtalan emberrel és társával az elmúlt percekben abban az átkozott kőházban... ahol a menekülő férfi élt, és szolgálta gazdáját, Richard Blake-t. Blake, Boston író-költője, a zseni, a lánglelkű hazafi, aki lelkesen, ereje teljében, büszkén vonult hadba, és siralmas állapotban tért haza: szánalomra méltó hadirokkantként, aki már csak nyűg a haza számára. Élénk fantáziájának hangjai és látomásai között egy másik létben tengődik, hiszen a mi világunktól végleg elzárta a kegyetlen sors: megsüketült, megnémult és megvakult!

Élete korábbi szakaszában Blake valósággal élvezte különös történeteinek és rémületes célzásainak dermesztő hatását, melyet hallgatói körében keltett. Történetek és sejtelmes megállapítások, melyek a birtokra és a ház első bérlőire utaltak. Micsoda rettenetes szellemi vagyon birtokába juthatott, e tudás birtoklása viszont már ekkor baljós árnyként vetítette elő nyomorúságos végzetét! Blake azonban a vidékiek babonás jóslatain csak titokzatosan mosolygott, hiába intették, cudar véget érhet, ha nem veszi komolyan a múlt fenyegetését. És most ugyanaz a riadt rettenet kötötte gúzsba, melyet korábban cinikus történeteivel váltott ki másokból, s ugyanaz a lélekdermesztő sors jutott neki osztályrészül, melyet történeteiben leírt, s melyek előadása egykor oly sok kellemes percet jelentett számára. Dr. Morehouse, Blake kezelőorvosa a birtok tulajdonosának különc magatartását a család előző generációinak élete során történt megmagyarázhatatlan rejtélyekre vezeti vissza. Morehouse egy régi Fenham-i család sarjaként szintén ősei bűnét hordozta, nagyapja egykor ahhoz a szövetséghez tartozott, melynek tagjai 1819-ben a gyűlölt Simon Tanner testét elégették. Az évszázadnyi múlt ellenére is hideg futkározott az orvos gerincén, felidézve az egykori események körülményeit – az elhunyt jelentéktelen és semmitmondó maradványaiból a tudatlan falusiak által levont naiv következtetéseket. A bolond szóbeszédre az okot a holttest homlokán kidudorodó jelentéktelen csontos nyúlványok szolgáltatták, hiszen ilyet gyakran megtalálni más kopasz férfiak koponyáján is.

Végül a négy férfi az orvos kocsijában ülve eldöntötte, melyikük is kezdi a rettenetes ház felderítését, az óvatos, tartózkodó magatartásra okot szolgáltattak mindazon titokzatos és homályos pletykák és töredékek, melyek szószátyár nagyanyók pusmogásából eredtek és maradtak fenn napjainkig a falusi népek között – legendák, melyeket igen ritkán vett szájára a köznép, és sohasem hangzottak el az események egyformán. A történet szálai egészen 1692-ig nyúltak vissza, amikor is Salemben, az Akasztófadombon egy bizonyos Tanner nevezetű boszorkányon hajtották végre a halálos ítéletet. Ezt követően 1747-ig semmi említésre méltó nem történt: ekkor készült el ez a bizonyos ház, mely igencsak korszerűnek és modernnek számított a maga korában, sőt talán több is volt ez, mint korszerű... Valamivel később a pletykák száma többszörösére nőtt; bár minden Tanner idegennek számított a vidéken, csak az utolsó Tannerről, az öreg Simonról szólt a szóbeszéd, akitől kegyetlenségei miatt rettegtek az emberek. Iszonyatos örökség volt a birtokában – a néhány jólértesült szerint ezt a délkeleti szoba ablaka és fala rejti, azok a falak, melyek a mocsárral szomszédosak. Itt volt berendezve a dolgozószoba és a könyvtár, ajtaja pedig kétszer olyan vastag, mint máshol – acélerősítéssel. 1819 telének azon a bizonyos rettenetes éjszakáján fejszecsapásokkal szakították be ezt az ajtót, s később fojtogató bűzzel füstölt a kémény; a bűz forrása Tanner teste volt... ábrázatán azzal a rettenetes, gyűlöletes kifejezéssel. A már említett téboly forrása ez a sátáni arckifejezés volt – és nem az a két csontos kinövés, amit a gyérülő fehér haj alatt vettek észre azok, akik a holttestet a tűzbe vetették. Szintúgy a tűz martaléka lett valamennyi könyv és kézirat, ami a vénember után maradt. Mindazonáltal, a közeli Tanner-birtokon bizonyára számos olyan tárgyi bizonyíték maradt még hátra, melyek fontos történelmi talányok megoldásához nyújtottak volna hathatós segítséget.

Míg az orvos a csoport élén kinyitotta a bejárati ajtót és a férfiak beléptek az előtérbe, Dr. Morehouse észrevette, hogy az írógép zakatolása hirtelen megszakadt. Abban a pillanatban két férfi is érzett valamiféle lágyan hűvös levegőáramlást, a nappali hőség kinti légrétegeivel keveredve, bár utólag eskü alatt vallották az ellenkezőjét. Az előcsarnokban tökéletes rend uralkodott, szintúgy a különböző helyiségekben, ahova később bekukkantottak, a dolgozószobát keresve, ahol vélhetően Blake tartózkodott. A ház bútorzata kitűnő gyarmati ízlésre vallott, bár egyetlen főből állott a személyzet, aki a ház gondját viselte, mindenütt példás rendet és tisztaságot találtak.

Dr. Morehouse embereit szobáról szobára vezette, nyitott ajtók és boltívek között, s végül rátaláltak a keresett könyvtár– vagy dolgozószobára; egy hangulatos, otthonosan berendezett helyiségre a ház déli oldalán, a földszinten. A helyiség falán, melynek túloldalán egykor a boszorkánymester Simon Tanner dolgozott, most könyvespolc állt, azokkal a könyvekkel, amelyekből az inas olvasott, precíz alfabetikus sorrendben és a vastag Braille-kötetek, melyekből a világtalan házigazda maga is olvashatott – érzékeny ujjbegyeivel. Richard Blake itt ült természetesen, szokott helyén, az írógép előtt. A padlón és az asztalon egy köteg levél hevert szétszóródva, és volt még egy levél: az írógépbe fűzve. Úgy tűnt munkája közben, váratlanul érte valami, házikabátja a hűvös levegő miatt nyakig gombolva, fejét a szomszédos, napfényes előszoba felé fordította, bárki számára világos lehetett, hogy ez az ember, sem hang sem kép által nem képes kapcsolatot tartani a külvilággal.

Ahogy közeledett az orvos, úgy fordult, hogy az ülő férfi arcába pillanthasson. Dr. Morehouse elsápadt, hirtelen megfordult és a háttérbe várakozó társai felé indult. Várnia kellett, hogy megnyugtassa önmagát, és hogy az ijesztő látvány összes hatása elmúljon. Számára nem volt kérdés többé, vajon azon a téli éjjelen miért égették el Simon Tanner testét oly eszeveszett sietséggel, az akkor és ott tapasztalt dologgal nyilvánvalóan csak egy tökéletesen felkészült elme lehetett képes szembenézni. Az elhunyt Richard Blake – akinek írógépe akkor hallgatott el, amikor a csoport a házba lépett ?, vaksága ellenére valamit biztosan látott, valamivel biztosan szembesült. Tekintetében nem volt már semmi emberi, semmi ebben a hátborzongatóan üveges szempárban, ezekben a dülledt, véreres kék szemekben, melyek utoljára a hat évvel ezelőtti világ képét vetíthették. Ezek a szemek a nyilvánvaló rettenet kábulatában az előszobára meredtek, Simon Tanner egykori boszorkánykonyhájára, ahol most napfény ragyogott a falakon, valaha viszont a felfalazott ablakok sötétjébe rejtőzött. Ám dr. Arlo Morehouse tétova kábulatban fedezett fel valamit még, valami rendkívülit. A kápráztató nappali fény ellenére, a fekete pupillák mögötti szemüreg mintha olymódon vetülne, ahogy a macska szeme csillan meg a sötétségben.

Az orvos lezárta e merev tekintetű, vak szemeket, mielőtt a többiek is a holttest arcába pillanthattak volna. Miközben lázas szorgalommal vizsgálgatta tovább az élettelen testet, rutinmozdulatai minden igyekezete ellenére idegessé váltak, kezei szinte remegtek. A vizsgálat további eredményeiről időről időre tájékoztatta a megrettent, döbbent triót, míg egyes megállapításait szigorúan megtartotta magának. A csoport pedig találgatásokba bocsátkozott, ahogyan már ez embereknél lenni szokott. Nem sok szó hangzott el, de ügyes megfigyelőként, a hulla hajának furcsán összekócolódott állapotából, valamint a szétszóródott papírlapok elrendeződéséből érdekes megállapításra jutott az egyik férfi. Véleménye szerint valamilyen erős szellő érkezhetett az előszoba felől a halottal szemközti nyitott ajtón, ám, mivel az egykor befalazott ablakok sarkig voltak tárva a tikkasztó júniusi meleg miatt, itt bajosan fújhatott a szél egész álló nap.

Amikor az egyik férfi elkezdte a padlóról és az asztalról összeszedni a szétszóródott kézirat lapjait, dr. Morehouse riadt kézmozdulattal állította meg. A gépben maradt lapra pillantott, beleolvasott, s egy mondat után hirtelen rántotta a gépből, arca pedig újra elfehéredett. E közjátékot követően pedig egyedül állt neki, sietősen összekapkodta a szétszóródott lapokat, végül anélkül, hogy összerendezte volna őket, gyorsan kabátja belső zsebébe gyűrte a köteget. És mégsem az volt számára a legborzalmasabb, amit olvasott, észrevett sok egyéb furcsaságot is – árnyalatnyi eltérést a gépben talált lap és a korábban írott lapok között: mintha eltérő erővel gépelték volna a lapokat. Ezt a jelentéktelennek tűnő észrevételét buzgón titkolta azok elől a férfiak elől is, akik tíz perce még hallották a gép kopácsolását – míg egyedül ülhetett és pihenhetett a Morris irgalmas rejtekében, elméjéből megkísérelte kizárni e ködös gondolatokat. Úgy ítélte meg, jobb, ha rejtve marad a többiek előtt az igazság. Harminc év törvényszéki orvos-szakértői gyakorlatával a háta mögött azonnal tisztában volt azzal, hogy ez a meredt tekintetű, kitekeredett, vak ember legalább fél órával a felfedezés előtt meghalt...

Dr. Morehouse bezárta a bejárati ajtót, és a csoportot az ódon ház valamennyi szegletébe körbevezette, valamiféle egyéb nyomot keresve, ami magyarázatként szolgálhatna a tragédiára. De erőfeszítéseiket teljes kudarc kísérte. Az köztudott volt, hogy Simon Tanner titkos csapóajtaját eltávolították nem sokkal a könyvek és a test elégetését követően, és azt a bizonyos föld alatti szobát, valamint a mocsár alatti kanyargós alagutat is feltöltötték a felfedezést követően, mintegy harmincöt évvel korábban. Újabb rendellenességet nem tapasztaltak, s minden jel arra mutatott, hogy az épületben folyó takarítási és helyreállítási munkák kizárólag az állagmegóvás és az épületegyüttes kellemes külsejének, értékének megtartását célozták.

Telefonáltak Fenham seriffjének és Bayboro-ba, a megyei törvényszékre, és várták, melyik hivatal képviselője érkezik előbb. A seriff megérkezése után a kis csoportból két férfit hatósági tanúként kijelölt és megesketett, a helyszínelő megérkeztéig. Dr. Morehouse, ismerve a tisztviselők körülményes és szembesítő gyakorlatát, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el kényszeredetten, amikor annak az embernek a társaságában távozott, aki a házból menekülő tébolyodott férfit befogadta.

Bár rendkívül gyengének találták, a beteg mindvégig öntudatánál volt, s elegendőnek bizonyult az éjszakai felügyelet. A seriff ígéretet tett rá, hogy megoszt minden lehetséges adatot és információt a tébolyult személyről, dr. Morehouse pedig a lehető legnagyobb tapintattal látott hozzá, hogy óvatos kérdések és a pszichológia egyéb eszközeinek segítségével legyőzze azt a tudati gátat, mely miatt nem férhettek hozzá a beteg férfi emlékeihez. Leginkább nyugalom kellett ahhoz, hogy az irgalmas homályból visszatérjenek az emlékek, ám arról, hogy mi is történt gazdájával a dolgozószobában, mindössze annyit volt képes elmesélni, hogy a szomszédos szobában egyik pillanatról a másikra eltűnt a fény – a napsütötte helyiség egy pillanat alatt vált oly sötétté, mint száz éve, amikor az ablakokat téglával falazták fel. Mindössze ennyire emlékezett, és csak félig volt biztos a dolgában, a beteg kimerült idegei nagyon összekavarodtak, és ekkor a legnagyobb tapintattal és körültekintő módon közölte vele dr. Morehouse, hogy gazdája meghalt – egy szívroham természetes következménye lehet mindazon rettenetes tudati sérüléseknek, melyeket el kellett szenvednie. A férfi megrendült, szerette nyomorék gazdáját, bár megígérte, hogy erősnek mutatkozik, mire a hivatalos vizsgálat lezárul, és a holttestet haza lehet szállítani Bostonba, a családhoz.

Az orvos, miután lehetőségeihez mérten kielégítette a házigazda, a felesége kíváncsiságát, arra kért őket, addig fogadják be a menekültet, míg az a holttesttel el nem utazik. Ezután egyre növekvő izgalommal vette hazafelé az útját. Szándéka az volt, hogy otthon végre zavartalanul végigolvassa a halott által gépelt kéziratot és olyan nyomra bukkanjon, amellyel magyarázhatja a hangok és képek nélküli furcsa érzékek pusztulását, információt szerezzen erről a finom, érzékeny intelligenciáról, mely bekúszik a csend és a sötétség mélyére. Tudta, hogy groteszk és rettenetes lesz mindaz amivel meg fog ismerkedni, s éppen ezért nem is sietett nekifogni. Körültekintően, megfontoltan beállt kocsijával a garázsba, kényelmes házikabátra cserélte a ruháját, a nagy karosszék mellé pedig odakészítette mindazokat az előre összeválogatott gyógyszereket, melyekre – úgy gondolta – a későbbiekben szüksége lehet. Ezt követően higgadtan, nyilván hogy méginkább felkészülhessen arra, ami vár rá, az oldalszámozott lapokat sorba szedte, gondosan ügyelve arra, nehogy a lapon található szövegre pillantson.

Ismeretes, hogy a kézirat dr. Morehouse birtokában volt. Tanúk nélkül, senkitől sem zavartatva szerette volna áttanulmányozni a kéziratot, ám így a felesége sem vette észre, hogy segítségre szorul. Egy óra múlva magatehetetlenül hevert karosszékében, hangosan zihálva és még arra a heves kopogásra sem reagált, melyre talán egy fáraó múmiája is életre kelt volna. E dokumentumban fellelhető szörnyűség, különösen a kézirat befejezéséhez közeli stílusváltás hatására pedig nem tudjuk elkerülni annak a gondolatát, hogy ez a falusi orvos olyan extrém és páratlanul rettenetes dologra bukkant, amelyhez foghatóhoz ezidáig senkinek sem volt balszerencséje. Tény, hogy Morehouse az idősebb korosztály korlátlan bizalmát élvezte Fenhamban, és így a nagyapák ifjúkori történeteiből is különleges információk birtokába juthatott. Richard Blake rettenetes krónikájának tükrében új tartalmat nyert mindez, olyan tartalmat, mely az átlagos emberi elme számára is érthető, pusztító, szinte kibírhatatlan jelentéssel bír. Ez a magyarázata annak, hogy felépülése rendkívül lassan történt, majd annak is, hogy csak vonakodva járult hozzá ahhoz is, hogy a felesége és a fia is elolvassa a kéziratot, s csak beteg belenyugvással vette tudomásul azt a döntést is, hogy a kézirat megsemmisítését a legrészletesebb áttanulmányozásig elhalasztják. Ám magatartásában a legkülönösebb mégis az a feltűnő gyorsaság volt, amellyel megvásárolta az öreg Tanner minden vagyonát, a házat dinamittal felrobbantatta, majd az úttól jókora távolságig kiirtatta a mocsár fáit, gyökerestől. Ezek az események tartják őt manapság egyfajta merev némaságban és az is bizonyos, hogy majd magával viszi a sírba is mindazt a tudást, amelyet jobb, ha nem is ismer meg a világ.

Az alább következő kéziratot Floyd Morehouse úr, az orvos fia másolt le. Aprócska részleteket csillagok helyettesítenek a köz nyugalmának megőrzése érdekében, és a pontatlan szöveg egyéb bizonytalanságai, melyek Blake sietős, kétértelmű fogalmazásával, helyenként összefüggéstelen gondolatmenetével magyarázhatók. Három helyen pedig a szövegkörnyezet segítségével korrigálni lehetett az anyagot, illetve volt lehetőség a hiányzó kifejezéseket beszúrni a szövegbe. A végkifejlethez közeledve megváltozott a szöveg stílusa, ennek okait inkább ne taglaljuk. A jelenségre bizonyára létezik korrekt magyarázat, mind a gépelés fizikai módját, mind a tartalmat illetően. A merészebb elmék a fentiekből saját következtetéseket is levonhatnak.

És birtokomban van a dokumentum, melyet az átkozott ház lakója, egy, e világ hangjaitól és képeitől elzárt elme vetett papírra – egy agy, melynek gazdája örökre megszabadult olyan szánalmas és nevetséges képességek birtoklásától, mint látás vagy hallás. Bár tiszteletben tartjuk és alkalmazzuk fizikusaink, kémikusaink, biológusaink ismereteit világunkról, az őrület különböző hatásait elemezve másféleképp is magyarázatra lelhetünk... egyfajta őrület fertőzte meg egykor a házból menekülő embert is. És mindezek birtokában talán jobb is lesz, ha dr. Arlo Morehouse továbbra is hallgat.

A KÉZIRAT

Az utolsó negyedóra homályos kétségei határozott félelemmé teljesedtek ki. Szilárd meggyőződésem, hogy valaminek történnie kellett Dobbs-sal. Mióta együtt élünk, ez az első alkalom, hogy hívásomat figyelmen kívül hagyja. Mivel ismételt csengetésemre sem válaszolt, azt kellett hinnem, hogy a csengő romlott el, de olyan erővel nyomtam az asztali hívógombot, hogy hangja bizonyára Khárón őreit is felriasztotta volna. Először azt gondoltam, hogy kicsoszogott a házból a friss levegőre, ahogyan minden fülledt és tikkasztó délelőtt megteszi, de Dobbs nem szívesen marad ilyen sokáig távol, hacsak nem biztos abban, hogy nincs semmiféle kívánságom. Ez is, mint az utolsó percek bizonyos szokatlan eseményei, azon gyanúmat igazolták, hogy Dobbs nem önszántából maradt távol. Ez ugyanaz az esemény, melyik arra ösztönöz engem, hogy papírra vessem benyomásaim és sejtelmeim abban a reményben, hogy önmagában a cselekedet is valamelyest enyhítheti a küszöbön álló tragédia baljós érzetét. Meg kell próbálnom elmémet megszabadítani azoktól az aggasztó gondolatoktól, melyek ennek a vén háznak a legendáival kapcsolatosak – tisztán babonás blablák csökevényes agyak mulattatására, és amelyeken még akkor sem akarok egy pillanatig sem töprengeni, ha Dobbs itt van.

Évekkel ezelőtt bezárult előttem a világ, amikor is hozzá kellett szoknom a tudathoz, hogy Dobbs lesz ezután a hatodik érzékszervem. Most, első alkalommal vagyok ettől megfosztva, most tudatosult bennem azt, hogy önmagamban teljesen tehetetlen vagyok. Dobbs az a személy, aki pótolja vak szemeimet, használhatatlan füleimet, néma torkomat, és nyomorék lábaimat. Van egy pohár víz az írógép mellett az asztalon. Amikor kiürül és Dobbs nélkül leszek kénytelen megtölteni, tantaluszi kínokat fogok kiállni, mire ezzel ez egyszerű feladattal végzek. Csak pár látogató érkezett, mióta itt élünk ebben a házban – egy apró falucskában lakunk, beszédes, pletykás falusi emberek között, Dobbs és egy nyomorék, aki nem láthatja, hallhatja őket, vagy képtelen szólni hozzájuk – napok telhetnek el, míg valakinek feltűnik a hiányom. Egyedül csak a gondolataimmal alkothatok társaságot; aggasztó gondolatok, melyeket nem lenne bölcs dolog az utolsó pár perc érzékeléseivel csillapítani. Nem tetszenek nekem ezek a képzetek, egyre jobban és jobban átalakulnak falusi pletykákból fantasztikus víziókká, melyek a legkülönösebb és majdnem példa nélkül álló módon hatnak érzelmeimre.
Úgy tűnik, már órákkal ezelőtt elkezdtem írni, bár tisztában vagyok azzal, hogy csak csak pár perce lehet, hogy új lapot fűztem az írógépbe. Igaz, a hengerek lazításának automatikus művelete csak pillanatokig tartott, mégis friss erőhöz juttatott. Talán elég hosszan képes leszek veszélyérzetem elnyomni, egészen addig, míg előadhatom mindazt, ami már megtörtént.

Először volt nem több mint közönséges vibráció, némileg ahhoz hasonlított, ahogyan egy könnyű faházikó megremeg, amikor egy nehéz gépjármű morajlik közvetlenül mellette – de ez az épület erős alapokra épült. Talán túlérzékeny vagyok az ilyen dolgokhoz, és csakis úgy történhet, hogy engedek képzeletem játékainak; bár mintha a zavar forrása közvetlenül előttem lett volna – és székem a délkeleti szárnnyal szemben állt; átellenben az út, közvetlenül egy vonalban a lakóhelyem mögötti mocsárral! Csak káprázat lehetett, mégsem tagadható a folytatás. Felrémlettek ekkor előttem életem korábbi pillanatai, amikor olyan föld remegését a lábam alatt, melyeket hatalmas gránát robbanása okozott, vagy amikor, mint a pelyvát, hajigált hajókat maga előtt a tájfun ereje. A ház rázkódott, mint valami dweurgarikus hamu Niflheim rostáin. Valamennyi padlódeszka úgy remegett a lábam alatt, mintha szenvednének. Az írógépem remegett miközben elképzeltem, ahogy a billentyűk csattognak a félelemtől.

Csak egy rövid pillanatig tartott, aztán véget is ért. Minden olyan nyugodt, mint korábban. Túlságosan is nyugodt! Lehetetlennek tűnik, hogy egy ilyen jelenséget követően, pontoson olyan nyugalom következzen, mint előzőleg. Nem, nem egészen biztos vagyok abban, hogy valami történt Dobbs-sal! Ez a természetellenes nyugalom tovább erősíti meggyőződésemet, s kiemeli kezdődő félelmeimet, melyek lassan felülkerekednek rajtam. Félelem? Igen – bár önmagamat józanul vizsgálva nem találok semmi olyat, amelytől tartanom kellene. Egykor mindazok a kritikusok, akik magasztalták költészetemet, mindazok, akik lehúzták, egyaránt túl élénk képzeletemre hivatkoztak. Akkoriban én is teljesen egyetértettem „túl élénk” képzeletemet hirdetőkkel. Mostanra pedig minden rossz elért, több már nem érhet, vagy...

Füst! Csak gyenge kénes nyom, de félreérthetetlenül izgatja érzékeny orrcimpámat. Oly gyenge, hogy lehetetlen meghatároznom belőle a forrását, vajon valahonnan a ház belsejéből származik-e, vagy a szomszédos szoba nyitott ablakán át érkezett, kintről, a szabadból. Ám kétségeim hamar megszűntek. Most már biztos vagyok abban, hogy a szabadból jött. A régmúlt képei kísértenek, egykori napok sötét jelenetei, valósághű képként villannak fel előttem. Egy lángoló gyár... az izzó falak tövében összezsúfolódott megrettent nők hisztérikus sikoltozásai, iskolaépületet emésztő pokoltűz… összeomló lépcsősorok csapdájába szorult tehetetlen gyermekek szánalmas zokogása, égő színház... ragyaverte utcakövek fölött szabadságukért harcoló pániksebezte emberek tébolyult Bábele; és mindezek felett a sötétség áthatolhatatlan felhői, veszedelmes, rosszindulatú füst szennyezi a békés eget. A szobám levegője vastag, nehéz, fojtogató hullámokkal telítődött bármelyik pillanatban várhatom a forró lángnyelvek tapintását használhatatlan lábaimon... szemeim szúrnak, füleim lüktetnek... Köhögök és fulladok, tüdőm megtölti az ocypetikus füst... füst, amely csak a rettenetes katasztrófákkal párosul... fanyar, büdös, bűzös füst az égett hús visszataszító szagával keveredve

* * *

És újra egyedül maradtam ezzel a baljós nyugalommal. A hűsítő szellő, ami arcomat legyezgeti, gyorsan visszacsalja elillant bátorságom. Világos, a ház nem gyulladhatott ki, hiszen a kínzó füst maradék nélkül tovaillant. Képtelen vagyok követni a nyomát, bár szaglásom egy véreb is megirigyelhetné. Azon tépelődöm, vajon megőrültem-e, vajon megbontotta-e a hosszú évek magánya józanságomat – de ez a jelenség túl megfogható, túl érzékelhető ahhoz, hogy puszta káprázatként értékeljem. Épelméjű vagyok, vagy őrült, a jelenlegi állapotomban képtelen vagyok eldönteni – reakcióim közül egyedül az események következetes rögzítése tűnik logikus lépésnek. Bele kell egyeznem, igazat kell adnom azoknak a babonás álhíreknek, melyeket Dobbs hozott a falusiaktól és írt át érzékeny ujjbegyeim részére is olvasható formára – anyagtalan pletykák, melyeket materialista elmém, mint tiszta ostobaságot, ösztönösen ítél el!

Bárcsak megszűnne a fülemben a lüktetés! Olyan ez, mintha tébolyult kísértetek játszanának vad duettet elkínzott dobhártyáimon. Feltételezem, hogy ez csupán fojtogató érzékeim válasza a korábbi élményekre. Pár mély szippantás ebből az üdítő levegőből?

Valami – valaki van a szobában! Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, mintha látnám a jelenlétét, érzékem olyan csalhatatlan. Hasonló ez az érzés ahhoz, mint amikor a forgalmas úttesten átkelve érzem könyököm mellett a többi járókelő jelenlétét – az a határozott fogalom, ahogy a szemek egyenként végigpásztáznak engem, ahogy a tömegből származó intenzív pillantások képesek megzavarni tudatalatti figyelmem – ugyanaz az érzet, csak ezerszeresére felerősítve. Kicsoda – micsoda – lehet is ez? Végül is elképzelhető, hogy félelmeim alaptalanok, talán csak Dobbs tért vissza.. Nem? ez nem Dobbs. Ahogy megéreztem, a lüktetés azonnal alábbhagyott füleimben és halk suttogásra lettem figyelmes – a dolog rendkívüli jelentőségét megzavart agyam hirtelen felismerte... Hallok!Hiszen ez nem is egyetlen suttogó hang, hanem egész szólam!

* * *

Bestiális döglegyek kéjelgő zümmögése, buja méhek sátáni zúgása... obszcén hüllők nyálkás sziszegése... mormogó kórus embertelen torkainak zengése! És erősödik... a szobát démoni kántálással; dallamtalanul, hangtalanul, és groteszk zordsággal veszi körül... egy ördögi kórus ismétel istentelen litániákat? Mefisztói dicshimnuszokat aljasít jajongó lelkek zenéjévé... pogány pandemonium förtelmes crescendojává

* * *

A székem körül a hangokat egyre közelebbről hallom. A kántálás hirtelen megszakad, a suttogás pedig egyre érthetőbbé válik. Füleim erőltetem, vajon mit tudok a szavakból kihámozni. Közelebb... és még közelebb. Most már értem őket – túlságosan is értem őket! Jobb lenne, ha füleim örökre bezárulnának a hangok elől, minthogy tovább kelljen hallgatnom pokoli szájalásukat

* * *

Léleknyomorító Szaturnáliák istentelen kinyilatkoztatásai

* * *

gyilkos erkölcstelenségek hátborzongató eszméi

* * *

Kabiri orgiák profán csábításai

* * *

kaján hangok, melyek elképzelhetetlen büntetésekkel fenyegetnek

* * *

Hideg van. Szokatlanul hideg! Mintha a lelkemet zaklató kakodémoni jelenlét munkálna mindenütt, a korábban oly barátságos szellő most dühödten morog füleim körül – a mocsárból feltámadó jeges fuvallat pedig csontjaimig hatol.

Ha Dobbs elmenekült, nem hibáztathatom érte. Nem tartom őt gyávának vagy túlságosan nyúlszívűnek, de vannak bizonyos dolgok

* * *

Csak reménykedhetem abban, hogy semmi rossz nem érte az elmúlt időben!
Utolsó kétségeim is szertefoszlottak. Kétszeresen is boldog vagyok, most, hogy volt lehetőségem leírni a benyomásaimat... nem mintha feltételezném, hogy bárki is megérti? vagy elhiszi? a szellemi abnormalitás minden újabb jelentkezését a lusta várakozás őrjítő feszültsége kísérte, melyet minden alkalommal üdítő megkönnyebbülés követett. Ahogy látom, három féle módon végződhetnek megpróbáltatásaim: menekülés erről az átkozott helyről és az itt kínok között eltöltött éveket megpróbálni elfelejteni – de képtelen vagyok menekülni; utálatos szövetségre lépni olyan rosszindulatú hatalommal, amely Tartaroszt a Mennyország részeként próbálja előttem feltüntetni – de behódolni nem fogok; meghalni – inkább tépjék szét testem tagonként, semmint ily beliáli küldöttekkel való szentségtelen üzleteléssel szennyezzem be lelkem

* * *

Egy pillanatra abbahagytam a gépelést. A szobát a sír bűzölgő fagya hűti békés dermedtség kerekedik felül rajtam... harcolnom kell a fáradtság ellen, mert kikezdi azt a szándékomat, hogy inkább meghalok, mindhogy behódoljak ennek az alattomosan csábító hatalomnak... újra fogadom, hogy a végsőkig ellenállok a végkifejletig, amely sejtésem szerint már nincs túl messze

* * *

A szél hidegebb, mint valaha, ha ilyen egyáltalán lehetséges élőhalott dolgok bűzével keveredő szellő – Ó, irgalmas Isten, Aki megfosztott látásomtól!

a szél, melynek jeges fuvallata éget, ahelyett, hogy csontig dermesztene... most pedig metsző sirokkó

* * *

Láthatatlan ujjak kapaszkodnak belém... erőtlen szellemujjak próbálnak elvonszolni írógépem mellől... jeges ujjak, melyek a bűnök hitvány örvényébe kényszerítenek... ördög-ujjak, amelyek lefelé húznak az örök bűn pöcegödrébe ... halott ujjak, melyek elzárják torkomtól az éltető levegőt és tapintásukra vak szemeimet égető fájdalom járja át

* * *

fagyos pontok nyomását érzem halántékomon – kemény, csontos dudorokat, szarvakhoz hasonlatosan

* * *

valami rég-halott dolog jegesen lehel csókot lázas ajkaimra és fagyos lánggal égeti forró torkomat

* * *

Sötét van

* * *

ám ez nem a világtalan évek sötétje

* * *

ez a bűnszennyezte éjszaka áthatolhatatlan sötétje

* * *

a Purgatórium szurokfekete sötétje

Látok *** spes mea Christus! * * * ez itt a vég * * *

* * * * *

Emberi képzeleten túli hatalom ez, melynek halandó elme képtelen ellenállni. Öröklétű szellem részére nem jelent kihívást a mélységek felkutatása és a mulandó pillanat halhatatlanná tétele. Vajon ez már a vég? Dehogy! Még csak a boldog kezdet...

Vitális Imre fordítása