Arra kérsz, magyarázzam el, miért félek a hideg huzattól; miért remegek másoknál jobban, ha belépek egy hideg szobába, és miért látszom undorodni és émelyegni, amikor belopózik a hideg az enyhe őszi nap alkonyán. Vannak, akik azt mondják, hogy úgy reagálok a hidegre, mint mások valami rossz szagra, és én vagyok az utolsó, aki ezt az állítást vitatja. El fogom mesélni a legnagyobb szörnyűséget, amellyel valaha találkoztam, és rád bízom, ítéld meg magad, vajon megfelelő magyarázat-e különösségemre.

Tévedés azt hinni, hogy a borzalom elválaszthatatlan a sötétségtől, csendtől és magánytól. Én a délutáni ragyogásban, egy nagyváros lármájában találkoztam vele egy kopott, közönséges panzióban, oldalamon a hétköznapi tulajdonosnővel és két tagbaszakadt férfival. 1923 tavaszán valami vacak, ráfizetéses magazinnak dolgoztam New York városában; mivel képtelen voltam egy tisztességes lakást megfizetni, sodródtam egyik olcsó albérletből a másikba, keresvén egy szobát, amelyben a kellő tisztaság egyesül az elviselhető bútorokkal és a méltányos árral. Ez hamarosan odáig fajult, hogy csupán rossz és rosszabb között választhattam, de egy idő után találtam egy házat a Nyugati Tizennegyedik utcában, amely sokkal kevésbé undorított, mint az addig kipróbált többi.

Négyemeletes, barna kőház volt, láthatóan a negyvenes évekből maradt itt; márvány– és faburkolatának szennyes, szurtos pompája kifinomult ízlésű jómód lezülléséről tanúskodott. A lehetetlen tapétával és nevetségesen agyoncifrázott stukkó párkányzattal díszített, nagy, magas szobákban lehangoló penész– és árnyalatnyi kellemetlen ételszag lengett, ám a padló tiszta volt, az ágynemű tűrhetően rendes, a forró víz nem túl sűrűn volt hideg és ritkán zárták el, ezért hát úgy véltem, ez legalább elviselhető hely, ahol téli álmot alhat az ember, amíg fel nem ébred megint. A tulajdonosnő, egy Herrero nevű lompos, csaknem szakállas spanyol asszony nem ingerelt pletykákkal, nem kritizált, amiért sokáig égetem a villanyt harmadik emeleti szobámban; lakótársaim pedig olyan csöndes, zárkózott emberek voltak, amilyent csak kívánhat az ember, főképpen spanyolok, kevéssel a legközönségesebb és -hitványabb réteg fölött. Csupán a főútvonal forgalmának zaja bizonyult bosszantónak.

Három hete laktam ott, amikor az első különös esemény történt. Egy este nyolc óra felé csöpögést hallottam, és hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje az ammónia éles szagát érzem. Körülnézve láttam, hogy a mennyezet nedves és csöpög; az utca felőli sarokban ázott át. Mivel az ügyet a forrásánál akartam megállítani, lesiettem az alagsorba a tulajdonosnőhöz, aki biztosított róla, hogy hamar megoldja a problémát.

– Doktor Muñoz – kiáltotta, miközben előttem sietett fölfelé –, ő locsolta ki a vegyszereit. Nagyon beteg, maga is orvosra szorul, folyton betegebb és betegebb, de nem fogad el mástól segítséget. Nagyon különös a baja, egész nap furcsa szagú feredőket vesz és nem szabad idegeskednyie vagy kimelegednyie. Minden házimunkát maga csinyál, a kis szobája tele van palackokkal meg gépezetekkel, és orvosként nem is dolgozik. De valamikor nagyon jó orvos volt, az apám Barcelonában hallott rúla, egykettőre meggyógyította egy vízvezeték-szerelő sérült karját. Sose nem gyün ki, csak a tetőre, a fijam, Esteban, viszi neki az ételt meg a tisztát meg a gyógyszereket és vegyszereket. Istenem, mi ammóniákot fölhasznál, hogy hidegen tartsa magát!

Mrs. Herrero eltűnt a negyedik emeletre vezető lépcsőn, én pedig visszatértem a szobámba. Az ammónia nem csöpögött többé, és amikor föltakarítottam, ami lecsöppent, és kinyitottam az ablakot hogy kiszellőztessek, hallottam fentről a tulajdonosnő súlyos lépéseit. Dr. Munoz sohasem zajongott, mindössze valami benzin hajtotta berendezés nesze szűrődött le; lépései csöndesek, visszafogottak voltak. Egy pillanatig eltűnődtem, miféle betegségben szenvedhet ez az ember, és hogy vajon nem üres különcségből utasítja-e vissza a külső segítséget. Mily végtelenül fájdalmas, elmélkedtem közhelyszerűen, ha egy valaha kitűnő személyiség ily mélyre jut.

Lehet, hogy sohasem ismerem meg dr. Munozt, ha egy délelőtt, miközben a szobámban ülve írtam, hirtelen nem kap el egy szívroham. Az orvosok óvtak tó1e, tudtam, nincs sok vesztegetni való időm; így, mivel eszembe jutott, hogyan segített a beteg ember egy sebesült munkáson, fölvonszoltam magam az emeletre, és erőtlenül kopogtattam az ajtón, amely az enyém fölött volt. Kíváncsi hang válaszolt kifogástalan angolsággal valahonnan jobbról, megkérdezte a nevemet, foglalkozásomat; amikor ezeket tisztáztuk, odajött és kinyitott egy ajtót a mellett, ahol várakoztam.

Hideg huzat fogadott; éppen végére járt a tikkasztó június, így reszkettem, amikor átléptem a hatalmas lakosztály küszöbét, amelynek gazdag és ízléses díszítése meglepően hatott a piszok és vedlettség e fészkében. Egy összecsukható ágy töltötte be nappal a dívány szerepét; a mahagóni bútorok, a fényűző tapéta, a régi festmények és a zsúfolt könyvespolcok sokkal inkább egy úriember dolgozószobájának, mint egy panzió nappalijának hangulatát árasztották. Most láttam, hogy a szobám fölötti hall – a „kis szoba", ahol a Mrs. Herrero által említett palackok és gépezetek voltak – a doktor laboratóriuma; napközben egy tágas szomszédos szobában tartózkodott, amelynek kényelmes fülkéi és a szomszédos nagy fürdőszoba lehetővé tették, hogy elrejtse a szekrényeket és minden tolakodóan praktikus tartozékot. Dr. Munoz egészen biztosan előkelő származású, művelt és választékos ember.

Alacsony, de rendkívül arányos termetű alak állt előttem, tökéletesen szabott öltönyét mintha ráöntötték volna. Kurta, acélszürke körszakállal keretezett finom arcán elmélyült, de nem gőgös kifejezés ült, mélysötét szemét régimódi csíptető takarta, sasorra árnyalatnyi mór beütést kölcsönzött különben keltibér vonásainak. Borbély aprólékos gondoskodására valló ápolt, dús haját ízlésesen elválasztotta magas homloka fölött; az egész összkép megdöbbentő intelligenciáról, nemes vérről és nevelésről árulkodott.

Mindazonáltal ahogy megpillantottam dr. Munozt a hideg huzatban, olyan viszolygást éreztem, amelyet nem indokolt megjelenése. Nem lehetett más alapja, mint az orvos arcának ónos színe és kezének hideg érintése, bár ezt is megmagyarázhatta közismert betegessége. Az is lehet, hogy a különös hidegtől idegenkedtem; az ilyen dermesztő hideg nem normális dolog egy kánikulai napon, és az abnormális mindig ellenszenvet, bizalmatlanságot és félelmet kelt.

A viszolygást azonban hamarosan elfeledtette a csodálat, a különös orvos rendkívüli ügyessége, amely vértelennek tűnő, jéghideg, reszkető kezének első érintésében megnyilvánult. Egy pillantással fölmérte, mi bajom, és mesteri hozzáértéssel látott el, miközben pallérozott, ám különösen kongó és tompa hangján biztosított róla, hogy ő a halál legkeményebb, fölesküdött ellenfele, és egész vagyona elúszott, barátait mind elvesztette az élethosszanti vakmerő kísérletben, amelyet a halál csúffá tételére és megszüntetésére indított. Mindezt valami jóindulatú fanatizmussal, úgyszólván csapongó bőbeszédűséggel adta elő, miközben meghallgatta a szívemet, és összekeverte a kis laboratóriumból előhozott, megfelelő gyógyszereket. Nyilvánvalóan ritka újdonság lehetett számára ebben a szegényes környezetben egy megfelelő neveltetésű ember, ez fakasztotta föl benne a jobb napok emlékének szokatlan áradatát.

A hangja, bár különös, de legalább vigasztaló volt; még a lélegzetét sem éreztem, miközben finom modorban áradtak belőle a mondatok. Azzal igyekezett elterelni figyelmemet a szívrohamomról, hogy elméleteiről és kísérleteiről beszélt; emlékszem, milyen tapintatosan vigasztalt gyenge szívem miatt, állítván, hogy az akarat és az öntudat erősebb a szerves életnél is, így hát ha egy alapvetően egészséges és gondosan karbantartott szervezetben tudományos alapokon felfokozzák a képességeket, bizonyos idegi működések megőrizhetők a létfontosságú szervek legkomolyabb leromlása, betegsége, vagy akár működésképtelensége esetén is. Félig tréfásan azt mondta, hogy egy napon arra is megtaníthat, miként kell élni – vagy legalábbis megőrizni egyfajta öntudatos létezést – bármilyen szívműködés nélkül! Ő a maga részéről számos betegségben szenved, amelyek szigorú életvitelt parancsolnak, beleértve az állandó hideget. Bármilyen komolyabb és huzamosabb hőemelkedés végzetes hatással lehet rá, így tehát hűvösen – úgy mínusz tíz fokosan – tartja lakását egy ammóniahűtésű rendszerrel; annak benzinüzemű pumpáját hallom időnként lenti szobámban.

Csodálatosan rövid idő alatt enyhült a szívfájásom, és a tehetséges remete híveként és tanítványaként hagytam el a dermesztő helyet. Ezután gyakran tettem nála télikabátos látogatásokat; hallgattam, ahogy titkos kutatásairól, csaknem kísérteties eredményekről mesél, kissé megborzongtam, amikor szemügyre vettem szokatlan és meghökkentően régi könyveit a polcokon. Hozzátehetem, avatott kezelése csaknem végleg kigyógyított betegségemből. Úgy tűnt, nem nézi le a középkoriak ráolvasásait, abban a meggyőződésben, hogy e titokzatos formulák ritka pszichológiai ingereket gyakorolhatnak olyan idegrendszerekre; amelyekből eltűnt a szerves lüktetés. Mélyen megindított elbeszélése az idős dr. Torres de Valenciáról, aki megosztotta vele tapasztalatait, és tizennyolc éve átsegítette egy súlyos betegségen, amikor jelenlegi problémái elkezdődtek. Alighogy megmentette kollégája életét a tiszteletreméltó orvos, máris megadta magát a zord ellenségnek, amellyel harcolt. Talán a feszültség volt túl nagy; dr. Munoz suttogva adta tudtomra – noha a részleteket elhallgatta –, hogy gyógyulásának módszerei a lehető legsajátosabbak voltak, beleértve olyan tevékenységeket és eljárásokat, amelyek az idősebb és konzervatívabb kollégák nemtetszését váltanák ki.

Ahogy teltek a hetek, sajnálattal állapítottam meg, hogy új barátom testileg csakugyan lassan, de félreérthetetlenül hanyatlik, úgy, ahogy Mrs. Herrero célzott rá. Arca egyre sápadtabb lett, a hangja kongóbb, összefolyóbb, mozgása egyre kevésbé összerendezett, elméje és akarata pedig veszített rugalmas kezdeményezőkészségéből. Úgy tűnt, előtte sem maradtak észrevétlenek ezek a változások, és kifejezései, társalgása apránként félelmetesen gunyoros jelleget öltött, ami bizonyos mértékig fölébresztette eredeti viszolygásomat.

Különös szeszélyei támadtak, mindinkább vonzódott az egzotikus fűszerekhez és az egyiptomi füstölőkhöz, míg végül a szobája úgy szaglott, mint egy fáraó sírkamrája a Királyok Völgyében. Ugyanakkor egyre fokozottabban igényelte a hideget; közreműködésemmel megnövelte szobájában az ammóniavezetékeket, és addig változtatta a szivattyúkat meg a fagyasztó adagolását, amíg lejjebb nem tudta vinni a hőmérsékletet még vagy tíz-húsz fokkal; a fürdőszoba és a laboratórium természetesen kevésbé volt hideg, hogy a víz ne fagyhasson be, és ne akadályozza a vegyi folyamatokat. A szomszédos lakó panaszkodott a bejárati ajtó alatt kiáramló fagyos huzat miatt; így hát segítettem, hogy súlyos drapériákkal kiküszöböljük ezt a gondot. Munoz doktoron mintha egyre növekvő, eltúlzott és beteges rettegés vett volna erőt. Szüntelenül a halálról beszélt, ám csak nevetett kongó hangon, amikor tapintatosan céloztam a temetésre, vagy az ezzel kapcsolatos dolgok elrendezésére.

Szóval meghökkentő, sőt ijesztő társ lett belőle; mégis oly hálás voltam neki a sikeres gyógyításért, hogy nem bízhattam a körülötte levő idegenek gondjára; lelkiismeretesen kitakarítottam mellette, naponta elláttam, vastag felöltőbe burkolózva, amelyet éppen erre a célra szereztem be. Hasonlóképpen elintéztem a bevásárlásait, és néha elakadt a lélegzetem, látván, miféle vegyszereket rendel a patikusoktól és a laboratóriumi műszergyártó cégektől.

Egyre növekvő, megmagyarázhatatlan pánik légköre lengte be a lakást. Mint már említettem, az egész ház dohszagot árasztott, de az ő lakásában a bűz még rosszabb lett, és minden fűszer és füstölő, a kizárólag segítség nélkül, egyedül vett állandó fürdők csípős vegyszerszaga ellenére megértettem, hogy mindez kapcsolatban áll betegségével, és megborzongtam, ha belegondoltam, miféle nyavalya lehet. Mrs. Herrero keresztet vetett a láttán, és minden további nélkül rám hagyta, hogy gondoskodjam a doktorról; még azt sem engedte meg, hogy Esteban fia tovább segítsen Munoznak. Amikor más orvosokat javasoltam, a szenvedő olyan haragra gerjedt, hogy alig bírta fékezni magát. Félt az erős felindulások fizikai hatásaitól, ám akarata és az őt hajtó erő inkább duzzadt, mint fogyott, és nem volt hajlandó az ágyat őrizni. Betegsége korábbi szakaszának kimerültségét ismét fölváltotta a tüzes tenni akarás, szinte úgy látszott, mintha elszántan dacolna a halál-démonnal, még most is, amikor az ősi ellenség már-már megragadta. Gyakorlatilag felhagyott az étkezés mímelésével, ami különös módon mindig csupán formalitásnak tűnt nála; úgy látszott, egyedül szellemi ereje tartja vissza a teljes összeomlástól.

Azt a szokást vette föl, hogy hosszú dokumentumokat írt, amelyeket gondosan lepecsételt, és engem utasított, hogy halála után küldjem el bizonyos személyeknek, akiket megnevezett – a legtöbb levél Indiába szólt, de volt a címzettek között egy ismert francia orvos, akit mostanában halottnak tartanak, ám elképzelhetetlen dolgokat suttognak róla. A későbbiekben ezeket a leveleket kézbesítés és felbontás nélkül elégettem. Külseje és hangja rendkívül rémítővé vált, alig lehetett elviselni. Egy szeptemberi napon egyetlen véletlenül elcsípett pillantás epileptikus rohamot váltott ki egy férfiban, aki azért jött, hogy megjavítsa a doktor asztali villanylámpáját; Munoz hatékonyan megfékezte a rohamot, miközben vigyázott, hogy ne kerüljön a szerelő látókörébe. A dolog elég különös volt, mert az az ember ehhez fogható rettegések nélkül élte át a világháborút.

Azután október közepén döbbenetes hirtelenséggel csapott le az iszonyatok iszonyata. Egy éjjel tizenegy óra tájt a fagyasztóberendezés szivattyúja eltört, így három órán belül lehetetlenné vált az ammóniás hűtés. Dr. Munoz a padlón kopogva fölhívott magához, és én kétségbeesett igyekezettel próbáltam megjavítani a hibát, miközben vendéglátóm átkozódott, oly élettelen, kerepelő ürességgel, amelyet lehetetlen leírnom. Amatőr javítási kísérleteim kudarcba fulladtak; amikor elmentem a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó kereskedésbe, megtudtuk, hogy reggelig semmit sem lehet tenni, akkor majd szereznek új szelepet. A haldokló remete dühe és félelme groteszk méretűvé dagadt, úgy tűnt, összezúzza azt is, ami megmaradt gyenge fizikumából; egyik görcsös rohamában a szeme elé kapta a kezét, és berohant a fürdőszobába. Szorosan bekötözött arccal tapogatózott elő, sohasem láttam többé a szemét.

A lakás dermesztő légköre érezhetően enyhült. Hajnali öt óra felé az orvos visszavonult a fürdőszobába, nekem pedig megparancsolta, hogy hozzak föl minden jeget, amit be lehet szerezni az éjjel-nappali boltokban és kávéházakban. Amikor visszatértem csüggesztő körutamról és letettem terhemet a zárt fürdőszobaajtó elé, bentről szüntelen csobogást hallottam és „Még, még!", krákogta ki a parancsot egy rekedt hang. Aztán felvirradt a meleg nap, és a boltok sorra kinyitottak. Megkértem Estebant, hogy vagy segítsen jeget beszerezni, miközben én megveszem a szivattyú szelepét, vagy rendelje meg a szelepet, míg én jeget hordok; ő azonban anyja utasítására minden együttműködést visszautasított.

Végül fölbéreltem egy rongyos naplopót, akivel a Nyolcadik Sugárút sarkán találkoztam, hogy továbbra is hozza a betegnek a jeget az általam mutatott kis boltból, magam pedig buzgón nekiláttam, hogy találjak egy szelepet a szivattyúba, és fölfogadjak egy hozzáértő munkást, aki beszereli. Valahogy sose akartam végére érni a munkának, és majdnem úgy dühöngtem, mint a remete, amikor láttam, hogyan peregnek az órák, lihegve, éhomra, hiábavaló telefonálgatással, hektikus rohangálásban egyik helyről a másikra, emerre-amarra, föld alatti és föld fölötti közlekedési eszközökön. Déltájt találtam egy megfelelő szerelvényboltot a távoli külvárosban, és csaknem délután fél kettő volt, mire megérkeztem a panzióhoz a szükséges holmival és két tagbaszakadt, értelmes szerelővel. Mindent megtettem, amit tehettem, és reméltem, hogy még időben vagyunk.

Ám a fekete rémület megelőzött. A ház a legnagyobb zűrzavarban leledzett, a rémült hangzavarból kihallottam, hogy mély basszushangon imádkozik valaki. Ördögi dolgok voltak a levegőben, a lakók nem győzték morzsolni a rózsafüzéreket, amikor megérezték a doktor ajtaja alól szivárgó szagot. Kevéssel azután, hogy leszállította a második adag jeget, az általam felfogadott naplopó eszelős tekintettel, sikoltozva menekült, nyilván a túlzott kíváncsiság árthatott meg neki. Persze nem zárta be maga mögött az ajtót; az most mégis zárva volt, feltételezhetően belülről. Semmilyen hang sem hallatszott, csak valamilyen névtelen, lassú, kásás csöpögés.

Rövid tanácskozást folytattunk Mrs. Herreróval és a munkásokkal, s noha lelkem belsejét félelem marcangolta, azt javasoltam, törjük be az ajtót; ám a tulajdonosnő el tudta forgatni a zárban levő kulcsot valamilyen drótból készült szerkezettel. Már korábban kinyitottuk a folyosón levő összes szoba ajtaját és minden ablakot kitártunk. Most, orrunkat kendőkkel védve, remegve behatoltunk az elátkozott déli szobába, amely a kora délutáni nap meleg sugaraiban égett.

Valami sötét, nyálkás nyom vezetett a nyitott fürdőszobaajtótól a hall ajtajáig és onnan az íróasztalig, ahol borzalmas kis tócsába gyűlt össze. Valamit firkáltak ceruzával egy papírdarabra, olyan ocsmányul összemaszatolva, mintha maga a mancs kaparta volna oda sietve az utolsó szavakat. Azután a nyom a dívány felé tartott, és ott leírhatatlan formában ért véget.

Ami a díványon volt, arról nem tudok, nem is merek beszélni. De íme mit böngésztem ki reszketve a ragacsosan összekent papírlapról, mielőtt gyufával pernyévé változtattam volna; mit olvastam el rémülten, miközben a tulajdonosnő és a két szerelő ész nélkül nyargalt ki arról a pokoli helyről, hogy összefüggéstelen történetüket elhabogják a legközelebbi rendőrőrszobán. Az undorító szavak csaknem hihetetlennek tűntek abban a sárga napfényben, miközben autók és teherautók lármája emelkedett föl a zsúfolt Tizennegyedik utcából. Bevallom, én mégis elhittem. Hogy most is hiszem-e, azt, őszintén szólva, nem tudom. Vannak dolgok, amiken jobb nem töprengeni, és csak annyit mondhatok, hogy gyűlölöm az ammónia szagát, és elgyengülök ha szokatlanul hideg huzatot érzek.

„A vég, kezdődött az ocsmány firka, eljött. Nincs több jég – az az ember meglátott és elmenekült. Minden perccel melegebb lesz, és a szövetek nem tartanak ki tovább. Úgy gondolom, tudod – az, amit az akaraterőről, az idegekről és a szervek működésének leállta után is megőrzött testről mondtam, nem helytálló többé. Jó elmélet volt, de nem lehet a végtelenségig fönntartani. A fokozatos romlás volt az, amit nem láttam előre. Dr. Torres tudta, de a sokk megölte. Nem bírta, amit meg kellett tennie; elvitt egy furcsa, sötét helyre, ahol megőrzött és föltáplált. De a szervek nem akartak működni többé. Így kellett folytatnom, a saját módszeremmel, mesterséges tartósítással – mert tudod, én akkor, tizennyolc éve, meghaltam."

Bihari György fordítása