I. Bevezetés

Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés. E tényeket kevés pszichológus vitatná, igazságtartalmuk ugyanakkor elégséges annak bizonyításához, hogy a hátborzongató rémtörténet valódi és elismert irodalmi műfajta. Erre nyitott össztüzet egyrészről a materialista álokoskodás, mely a gyakorta tapasztalt érzésekhez és a külvilág behatásaihoz ragaszkodik, másrészről egyfajta naivan bárgyú idealizmus, mely elítéli az esztétikai indíttatást, és didaktikus irodalmat követel, ami „fölemeli” az olvasót a rátarti optimizmus kívánatos szintjére. Ám a rémtörténet mindeme támadások ellenére fönnmaradt, fejlődött, és a tökély tekintélyes magasságait ostromolja; mivel mélyreható és alapvető elven alapul, mely bár nem mindig általános érvényű, ugyanakkor szükségképp megrázó és maradandó hatást gyakorol a kellően érzékeny lélekre.

A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek. Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy megszabaduljanak a bevett szokások béklyójától, és reagálhassanak a más világ érintéseire, és épp ezért a többség körében mindig is elsőbbséget élveznek a hétköznapi érzésekről és eseményekről, vagy az efféle érzések és események közönséges, érzelgős eltorzításairól szóló történetek; és talán jogosan is, hiszen e hétköznapiasságok teszik ki az emberi lét jelentősebb hányadát. Ám mindig akadnak köztünk érzékenyek, néha pedig egészen furcsa képzelgések költözhetnek akár a legridegebb fejűek agyának némely rejtett zugába is; épp ezért bármennyi ráció, reform és freudi lélekelemzés sem képes teljességgel kiölni belőlünk a kéményből kiszűrődő sustorgás vagy az elhagyatott erdő okozta borzongást. Olyféle lélektani alakzattal vagy hagyománnyal állunk szemben, mely éppoly mélyre beágyazódott tudatunkba, mint az emberiség bármely más alakzata és hagyománya; egykorú a vallási érzülettel, melynek több aspektusával rokonítható, és legbelső biológiai örökségünknek túlságosan kiszakíthatatlan része ahhoz, hogy ne hasson erőteljesen fajunk egy fontos, noha szám szerint nem jelentős kisebbségére.

Az ember első ösztönei és érzései az arra a környezetre adott válaszok voltak, amelyben találta magát. Egyértelműen kellemes vagy gyötrő érzések társultak bizonyos jelenségekhez, melyeknek értette az okát és a következményeit, míg a meg nem értettek köré – a világ pedig kezdetben hemzsegett az ilyenektől – természetszerűen a megszemélyesítések, csodás értelmezések, a félelemmel vegyes tisztelet oly szövedékét szőtte amilyet egy egyszerű fogalmakkal és korlátozott tapasztalattal bíró faj megalkothat. Az ismeretlen, mely egyben a kiszámíthatatlant is jelentette, primitív eleink számára az áldások és csapások rettegett és mindenható forrása lett, melyek titokzatos és teljességgel földön kívüli okoknak voltak betudhatók, és így egyértelműen a létezés oly szféráinak képezték részét, melyről semmit nem tudhatunk, és melyet meg nem tapasztalhatunk. Az álmodás jelensége hasonlóképpen segítette a valóságon túli vagy spirituális világ fogalmának létrejöttét; általában véve a civilizálatlan emberiség hajnala olyan körülményeket biztosított, az élet oly határozottan sugallta a természetfeletti létezését, hogy nem csodálkozhatunk azon, mennyire beitta magát a vallás és a babona az ember öröklött lényegébe. E folyamat – tisztán tudományos szempontból – lényegében szakadatlannak tekinthető, amennyiben a tudattalant és az ösztönöket vesszük figyelembe; mert bár az ismeretlen az évezredek múltával egyre kisebb hányadát képviselte a világnak, még ma is a rejtélyek végtelen tárháza található az űr távoli szegmenseiben, s ugyanakkor erőteljes öröklött képzettársítások üledéke tapad minden tárgyhoz és folyamathoz, mely egykoron titokzatosnak számított; bármily ésszerűen magyarázzák is azokat. És még ennél is fontosabb az ősi ösztönök tényleges idegrendszeri fixációja, ami révén még akkor is működésbe lépnek, ha a tudatos ént teljességgel megtisztítjuk a misztikum forrásaitól.

Mivel a kellemes élményeknél sokkalta elevenebben emlékszünk a fájdalomra és a halál fenyegető közelségére, és mivel az ismeretlen jótékony aspektusait kezdettől fogva a szokványos vallási szertartások keretében ragadták meg és alakiasították, azonos sorsra jutottak a kozmikus misztérium sötétebb és gonoszabb oldalával, és így elsősorban a természetfelettit taglaló folklór részévé váltak. E tendenciát természetszerűen tovább erősíti a tény, hogy a bizonytalanság és a veszély gyakorta együtt járnak; így bármely ismeretlen világ egyben a veszedelem és a szörnyű eshetőségek világa. Ha a félelem és gonoszság érzetéhez hozzáadódik a rácsodálkozás és a kíváncsiság, a mélyen átélt érzelem és a képzelet megmozgatásának sajátos elegyét kapni, mely szükségszerűen mindaddig eleven marad, míg az emberi faj el nem tűnik a Földről. A gyerekek mindig is félni fognak a sötétben, az örökletes ösztönökre érzékeny emberek pedig borzongva fognak belegondolni a lehetőségbe, hogy létezhetnek furcsa életformáktól benépesített. titokzatos és megismerhetetlen világok a csillagokon túli űr mélyén, vagy saját glóbuszunk közvetlen közelében, valamely istentelen dimenzióban, melyet kizárólag a holtak vagy a holdkórosok pillanthatnak meg.

Ezek után senkit nem lephet meg a kozmikus félelem irodalmának létrejötte. E műfaj mindig létezett, és mindig létezni fog; elevenségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy általa időről időre teljességgel ellentétes beállítottságú írók ragadnak tollat, hogy megírjanak egy-egy elszigetelt történetet, mintha elméjükből kilökni vágynának bizonyos agyrémeket, melyek máskülönben örökké kísértenék őket. Ezért írta meg Dickens a hátborzongató elbeszélések egész sorát; Browning a Childe Roland című kísérteties költeményt; Henry James A csavar fordul egyet című kisregényt; Dr. Holmes az Elsie Venner című szövevényes regényt; E Marion Crawford A felső ágy című és más ehhez hasonló novelláit; Charlotte Perkins Gilman, a társadalomjobbító A sárga tapéta című elbeszélést; míg a humorista W. W. Jacobs A majom mancsa című melodrámát hagyta az utókorra.

A rettegés irodalmának e típusát nem szabad összekeverni egy jellegében hasonló, ám lélektani hatását tekintve alapvetően különböző műfajtával; a puszta fizikai félelmet és az evilági borzalmakat leíró művekkel. Persze ennek a műfajnak is megvan a helye, ahogy a hagyományos, vagy akár a hóbortos, sőt humoros kísértethistóriáknak is, melyeknek formalizmusa vagy a szerző összekacsintása az olvasóval megfosztja a művet a morbid természetellenesség érzetétől; ám e művek nem tartoznak a szó szoros értelmében vett kozmikus rettegés irodalmába. A valódi hátborzongató történet eszköztára nem merül ki a titokzatos gyilkosságokban, a véres csontokban, vagy a lepellel borított, lánccsörgető alakokban. Ezeket a külső, ismeretlen erőktől való lélegzetelállító és megmagyarázhatatlan iszony légköre lebegi be; s emellett kellő komolysággal és vészjóslóan sejtetni kell az emberi elmében megfoganható legborzalmasabb gyanút – a természet változhatatlan törvényeinek gonosz és különös áthágásának vagy hatálytalanításának lehetőségét, mely törvények kizárólagos véderőink a káosz és a végtelen űr démonainak támadásai ellen.

Természetesen nem várhatjuk el, hogy minden rémtörténet tökéletesen idomuljon az elméleti modellhez. Az alkotó elme is meginoghat, és még a legnagyszerűbb művek is ellaposodnak néhány helyen. Ráadásul a legkiválóbb alkotások jelentős része nem tudatos törekvés eredménye; ehelyett emlékezetes töredékekként ágyazódik be az anyagba, melynek összhatása egészen másféle lehet. A lényeg az atmoszféra, hiszen a hitelesség kritériuma nem a tökéletesen megszerkesztett cselekmény, hanem az adott érzület létrehozása. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy az a rémtörténet, amely társadalmi hatást rendeltetett érzékeltetni vagy elérni, vagy amelyben a borzalmakat végül megmagyarázzák, nem ábrázolja hitelesen a kozmikus félelmeket; mindazonáltal tagadhatatlan tény, hogy az efféle elbeszélések elszigetelten tartalmazhatnak olyan passzusokat, melyekre a hamisítatlan természetfeletti rémmesék összes ismérve ráillik. Épp ezért a rémtörténeteket nem a szerző szándéka, vagy a puszta cselekményszövés alapján kell megítélni, hanem ama érzelmi szintet érdemes alapul venni, melyet legkevésbé evilági pontján elér Ha e „csúcspont” megfelelő hatást gyakorol az olvasóra, akkor az epizód méltán tekinthető rémmesébe illőnek, függetlenül attól, mennyire prózaivá silányul a későbbiekben. A valóban hátborzongató történet próbája egyszerű: sikerül-e az ismeretlen szférákkal és erőkkel létrejött kapcsolat által mélyen átélt rettegést keltenie az olvasóban; sikerül-e elnémítani a hallgatóságot, mintha az ismert világegyetem pereméről származó alakzatok vagy entitások neszezését vagy sötét szárnysuhogását hallanák. És persze minél teljesebben és egységesebben képes egy történet megteremteni ezt a légkört, annál sikerültebbnek tekinthető az adott műfajban.

II. A rémtörtént kialakulása

Ahogy az az elsődleges érzésekhez olyannyira szorosan kötődő műformánál várható, a rémtörténet egyidős az emberi gondolkodással és beszéddel.

A kozmikus rettegés minden népcsoport legkorábbi néphagyományába beépült, és az ősi balladákban, krónikákban és vallásos írásokban kristályosodott ki. A démonok és szellemek megidézése révén elsődleges összetevőjévé vált a ceremoniális mágiának, melyet a történelem előtti időktől fogva űztek mindenfelé, és Egyiptomban, valamint a szemita népeknél érte el virágkorát. Henóch apokalipszise és Salamon kulcsai tökéletesen illusztrálják a hátborzongatónak az ősi keleti elmére gyakorolt hatását, és efféle dolgokon alapul számos rendszer és hagyomány, ami rejtett formában egészen napjainkig fennmaradt. E transzcendentális félelem nyomai megtalálhatók a klasszikus irodalomban, az ezzel párhuzamosan fejlődő, ám írott változatok hiányában többségében elkallódott balladairodalomban pedig még hangsúlyozottabban megmutatkozik. A képzeletszőtte sötétséggel átitatott középkor hatalmas lökést adott kifejeződésének; a Kelet és Nyugat egyként igyekezett megőrizni és gazdagítani a sötét örökséget, származzék bár rájuk hagyományozott rendszertelen néphagyományból vagy a tudományosan rendszerezett mágiából és kabbalából. A boszorkány, a vérfarkas, a vámpír és a kísértet egyaránt vészjóslón hangzott a bárd és a nagyanyó szájából, és nem sok kellett hozzá, hogy a mese és a dal közegéből végül utat találjon a rögzített irodalmi alkotásokba. A Kelet pompásan kiszínezte és megélénkítette, s ennek révén kis híján a puszta képzelgés szintjére süllyesztette a rémmesét. Nyugaton, ahol a titokzatos teutonok sötét északi erdőségekből jöttek elő. a kelták pedig még emlékeztek a druidák különös áldozathozatalaira a ligetekben, a műfaj iszonyatos intenzitással és meggyőző szellemiséggel gazdagodott, ami megkétszerezte a csupán sejtetett borzalmak erejét.

A nyugati misztikus tanok erejét kétségtelenül jelentősen növelte az éji szertartások félelmetes szektájának rejtett, ám gyanított létezése, kiknek különös szokásai – amik az árják és a földművelés előtti időkből származtak, mikor még tömzsi mongoloid népek kóboroltak a nyájaikkal Európa mezein – az ősidőkből származó förtelmes termékenységi szertartásokban gyökereztek. Az íbisz titkos kultuszának – amit a druida, görög-római és keresztény hitek külsődleges uralma ellenére évezredeken át hagyományozott nemzedékről nemzedékre a parasztság – egyik jellegzetes velejárója a Walpurgis-éjen vagy Hallowe’enkor, elhagyatott erdőkben és félreeső dombtetőkön megrendezett vad „Boszorkányszombat” volt, melynek ideje egybeesett a kecskék, juhok és szarvasmarhák utódnemzési időszakával; és amellett, hogy rendszeres boszorkányüldözésekhez vezetett – amire legjelentősebb amerikai példaként a salemi boszorkányperek hozhatók fel –, a varázsló-legendák kiapadhatatlan Forrása lett. Lényegét tekintve rokonítható. és talán ténylegesen is kapcsolatban állt ezzel a megfordított teológián alapuló Sátán-imádat rémisztő, titkos rendje, mely afféle borzalmakat produkált, mint a hírhedt „fekete mise”; miközben azonos célokért, jóllehet valamelyest tudományosabb vagy filozofikusabb módszerekkel fáradoztak az asztrológusok, a kabbalisták és az Albert Magnushoz vagy Ramond Lullyhez hasonló alkimisták, akikből kivétel nélkül rengeteg akadt e barbár korszakokban. A középkori Európára mélységesen és általánosan jellemző rémlátomásos szellemiséget, amit a kontinensen időnként végigsöprő járványok tovább erősítettek, tökéletesen mutatják a kor későgótikus templomainak groteszk faragványai; melyek közül a Notre Dame és a Mont St. Michel démoni faragványfejei a leghíresebbek. S azt se feledjük, hogy a korszak egészében iskolázottak és iskolázatlanok egyaránt vakon hittek a természetfölöttiben; a kereszténység legüdvösebb tanaitól a boszorkányság legszörnyűségesebb módozataival és a fekete mágiával bezárólag. Nem előzmények nélkül való, hogy megszülettek a reneszánsz kori mágusok és alkimisták Nostradamus, Trithemius, Dr. John Dee, Robert Fludd és a hozzájuk hasonlók.

Ebből a termékeny talajból nőttek ki a sötét regék és legendák alaptípusai és alakjai, melyek a mai napig jellemzik a rémségek irodalmát, noha modern technikákkal leplezett vagy torzított formában. Sokat a legősibb szájhagyományból vettek át, és az emberiség évezredes tradíciójának részét képezik. Az árny, aki megjelenik, és azt követeli, hogy temessék el a csontjait; a démoni szerető, aki még eleven jegyeséért jön el, hogy magával vigye; a halál ördöge vagy a lélekvezető, aki az éji szelet lovagolja meg; a farkasember; a lezárt helyiség, ahonnan nincs kiút; az örök életű varázsló – mindez megtalálható a középkor bizarr legendakincsében, amit a néhai Mr. Baring-Gould oly hatásosan bemutatott könyvében. Ahol a misztikus északi vérmérséklet dominált, a népmesék légköre borongóssá és vészjóslóvá vált; a latin népekre ugyanis jellemző egyfajta alapvető racionalitás, mely még legkülönösebb babonáikat is megfosztja az erdők sűrűjében, fagyos téli éjeken elsuttogott meséinkre jellemző varázslatos felhangoktól.

Mint ahogy minden fikció előbb a költészetben öltött testet, ugyanígy a költészet révén talált utat a nívós irodalomba a hátborzongató is. A legtöbb klasszikus példa mégis furcsamód prózai művekben lelhető föl; amilyen a vérfarkas-incidens Petroniusnál, a rémséges részletek Apuleiusnál, az ifjabb Plinius rövid, ámde híres levele Surához, valamint Hadrianus császár felszabadított görög rabszolgájának, Phlegónnak különös gyűjteménye, mely A csodálatos jelenségekről címen maradt ránk. Phlegónnál, a Philinnión és Machatész történetben találkozhatunk először a túlvilágról visszatérő jegyessel, amit később Proclus mesélt újra, a modern korban pedig Goethe A korinthusi menyasszonyához és Washington Irwing Egy német diák kalandjához szolgáltatott ihletet. Ám mire az ősi északi legendák részévé válnak az írott irodalomnak, és később, mikor a hátborzongató elemek beépülnek az adott kor irodalmába, többnyire verses köntösben találkozni velük; ahogy a középkor és a reneszánsz szigorú értelemben vett kreatív alkotásainak nagy részéről is elmondható ugyanez. A skandináv Eddákon és regéken a kozmikus rettenet cikázik át, és az Ymir és alaktalan ivadéka iránt érzett elemi rémület mennydörög bennük; miközben saját angolszász Beowulfunkat, valamint a kontinensen később született Nibelung-ciklust vérfagyasztó részletek tarkítják. Dante úttörő szerepet vállalt a hátborzongató hangulat megteremtése szabályainak lefektetésében, Spenser méltóságteljes verseinek tájleírásaiban, eseményeiben és jellemeiben pedig rendre megtalálni a fantasztikus borzongás elemeit. A prózairodalom terén Malory Morte d’Arthurjét említhetjük, melyben nem egy ősi balladákból kölcsönzött vérfagyasztó helyzetről olvashatni – mikor példának okáért Sir Galahad a Vész kápolnából emel el egy kardot és egy selymet –, míg más, nyilvánvalóan otrombább motívumoknak se szeri, se száma a tanulatlanok körében terjesztett és fogyasztott szenzációhajhász „ponyvaregényekben”. Az Erzsébet-kori drámában – Marlowe Dr. Faustusában, a Macbeth boszorkányaiban, a Hamlet szellemében, Webster iszonytató rémségeiben – könynyen fölfedezhető a démoni elem közkedveltsége, amit csak fokozott az eleven boszorkányoktól való félelem, melynek kezdetben csupán a kontinensen tomboló rettenete kisvártatva Angliában is visszhangot vert I. Jakab boszorkányüldözései nyomán. A régmúlt korok lappangó misztikus prózája mellett megemlíthetni a boszorkányságról és a démonokról írt értekezések egész sorát, melyek még tovább csigázták az olvasni tudók érdeklődését.

A tizenhetedik század egészében és a tizennyolcadik század elején egyre burjánzik a sötét legendák és balladák tömege; noha továbbra is az előkelő és általánosan elfogadott irodalom felszíne alatt. Megsokszorozódik a rémséges és hátborzongató ponyvaregények száma, és a közérdeklődést olyan példák mutatják, mint a defoe-i Mrs. Veal szelleme, mely egy halott asszony kísértetként távoli barátjánál tett látogatását meséli el mesterkéletlenül, és egy rosszul fogyó, halálról szóló teológiai értekezés burkolt reklámozása végett íródott. A társadalom felsőbb körei kezdték elveszíteni hitüket a természetfelettiben, melynek helyét a klasszikus racionalizmus vette át. Aztán, Anna királynő idején, a keleti mesék lefordításával kezdetét veszi, és a század közepére kiteljesedik a romantikus érzület reneszánsza – a természet élvezetének, a régmúlt idők, furcsa történetek, bátor tettek és hihetetlen csodák tündöklésének kora. Eleinte a költők műveiben mutatkozik meg a változás, kiknek kijelentéseit a csoda, a különösség és a borzongás szelleme hatja át. Végül pedig, a kor regényeibe – például Smollett Ferdinand Fathom báró kalandjaiba – bátortalanul beépített pár hátborzongató jelenet után a kifejezési ösztön egy új irodalmi irányzat megszületésével tört utat magának; létrejött a „gótikus” iskola, a hátborzongató és fantasztikus regény és kispróza, melynek irodalmi öröksége oly szerteágazó, és sok esetben komoly művészi értéket képvisel. Ha belegondolunk, igazán különös, hogy a rémtörténet rögzített és filológiailag is elfogadott műfaja oly hosszas vajúdás után jött csak a világra. A késztetés és a légkör egyidős az emberiséggel, a nívós irodalom tipikus rémmeséje ugyanakkor a tizennyolcadik század gyermeke.

III. A korai rémregény

Osszián kísértetjárta tájai, William Blake kaotikus látomásai, Burns Tam O’Shanterének bizarr boszorkánytáncai, Coleridge Christobeljének és az Ének a vén tengerészről sorainak vészjósló démonizmusa, James Hogg Cilmeny-jének kísérteties bűbájossága, valamint a Lamia és más Keats-költemények visszafogottabb kozmikus rettegése mind jellegzetes példái a rémséges témák megjelenésének a brit szépirodalomban. Teuton kollégáink a kontinensen hasonlóképp érzékenyen reagáltak a sodró dagályra, s ekképp Bürger Der wilde Jagere és a még ennél is híresebb démon-jegyes ballada, a Lenore – Scott, aki mindig is mélységesen tisztelte a természetfölöttit, mindkettőt lemásolta – csupán ízelítő abból a gazdag választékból, amit a német bárdok ontani kezdtek. Thomas Moore efféle forrásokból merítette az ihletet a kísérteties szobor-szerető legendájához (amit később Prosper Merimée Az illei Vénuszba ültetett át, és amely ugyanakkor évezredekkel korábbig visszavezethető), mely annyira hátborzongató visszhangra talált A gyűrű című balladájában; míg Goethe halhatatlan mesterműve, a puszta balladairodalomból a korszak klasszikus, kozmikus tragédiájába átcsapó Faust a német romantikus költői ihletettség kiteljesedésének tekinthető.

Ám mégis egy kifejezetten vidám és evilági angolra – nem másra, mint Horace Walpole-ra – hárult a feladat, hogy határozott formát kölcsönözzön a témának, és ténylegesen megteremtse a rémtörténet¹ műfaját. Walpole, aki a műkedvelő szórakozás szintjén szívesen foglalkozott a középkori lovagregénnyel, és a gótikus stílust imitáló kastélyában lakott a Strawberry Hillen, 1764-ben adta közre Az otrantói várkastélyt; azt a természetfeletti történetet, mely bár teljességgel vérszegényre és középszerűre sikeredett, mégis példátlan hatást gyakorolt a rémségek irodalmára. Noha a mű először egy bizonyos William Marshal úr neve alatt, a titokzatos Onuphrio Muralto olasz szövegének fordításaként jelent meg, Walpole később beismerte szerzőségét, és örömmel fogadta a könyv széles körű és azonnali sikerét – mely a történet többszöri kiadásához, hamarjábani színpadra viteléhez, és nagybani utánzásához vezetett Angliában és Németföldön egyaránt.

A – vontatott, mesterkélt és melodrámai – cselekményt tovább gyengíti a lendületes és száraz stílus, melynek finomkodó elevensége meggátolja a hátborzongató légkör létrejöttét. A főhős Manfred, egy gátlástalan, címét bitorló herceg, aki elhatározza, hogy dinasztiát alapít, és egyetlen fiúgyermekének, Conradnak titokzatos elhunyta után az utóbbi esküvőjének hajnalán, megkísérli eltenni láb alól Hippolita nevű hitvesét, hogy feleségül vehesse a szerencsétlenül járt ifjúnak szánt hölgyet – a fiút mellékesen a várudvarban zúzta össze egy rejtélyes módon rázuhanó, gigászi sisak. Isabella, a megözvegyült menyasszony elmenekül a herceg elől; a vár alatt húzódó kriptában összetalálkozik nemes és ifjú megmentőjével, Theodore-ral, aki noha parasztnak látszik, különös módon emlékeztet az öreg lord Alfonsóra, aki Manfred előtt uralta a birtokot. Nem sokkal ezután természetfeletti jelenségek özöne zúdul a várra; mindenfelé egy hatalmas páncél darabjaira lelnek, egy arckép kisétál a keretéből, pusztító erejű villám sújt bele az épületbe majd az öreg lord Alfonso gigászi páncélba öltözött szelleme tűnik elő az esőből, hogy felemelkedjék, és Szent Miklós a keblére ölelhesse őt. Theodore-ról, aki Manfred lányának, Matildának udvarolt, de a lányt elragadta tőle a halál – mivel apja tévedésből őt ölte meg –, kiderül, hogy Alfonso fia, és a föld jog szerinti örököse. A történet azzal zárul, hogy Theodore feleségül veszi Isabellát, hogy örökké boldogságban élhessenek, miközben Manfred – kinek jogbitorlása okozta fia halálát és a természetfeletti sanyargatást – kolostorba vonul, hogy vezekeljen bűneiért; reménytelen hitvese pedig egy közeli zárdában keres menedéket.

Ennyi a történet; lapos, modoros, és teljességgel hiányzik belőle a kozmikus rettenet, ami a hátborzongató mesék sajátja. A kor mégis annyira szomjazott a műben tükröződő sejtelmességre és kísértetiességre, hogy még a legmegfontoltabb olvasók is kellő komolysággal kezelték, és blődsége ellenére a fennkölt irodalom piedesztáljára emelték. A könyv elsősorban újféle helyszínt, marionettszerű jellemeket és eseményeket teremtett; melyek a rémtörténetek megírásához sokkalta tehetségesebb alkotók kezében a gótikus irányzattá nőtték ki magukat, ami később a valódi kozmikus rettenettel teli mesék kieszelőit ihlette meg – kiket Poe-tól kezdődően immár joggal nevezhetni művésznek. Ezen újszerű drámai kelléktár legfontosabb elemei az ódon gótikus kastély, a távoli helyek és hosszú kalandozások, az elhagyatott vagy düledező épületszárnyak, a nyirkos folyosók, az áporodott levegőjű rejtett katakombák, valamint a feszültség és a démoni félelem alapjául szolgáló szellemek és szörnyű legendák egész galaxisa. Ehhez járult a zsarnoki és rosszakaratú nemes mint fő gonosz; a jámbor, sok üldöztetésnek kitett, és többnyire érdektelen hősnő, aki iszonyatos megpróbáltatásokon megy keresztül, és az ő szemszögéből követheti az eseményeket a vele együttérző olvasó; a vitéz és feddhetetlen hős, aki minden esetben nemesi sarj, ám gyakorta alacsony származásúnak álcázza magát; a veretes hangzású, többségében olasz nevek tradíciója; és végül a színpadias kellékek végtelen sora: a furcsa fények, a nyákos csapóajtók, a kialvó lámpák, az elrejtett, penészes kéziratok, a nyikorgó vasalások, a lobogó függönyök, és ehhez hasonlók. Ugyanezen kelléktár kerül elő újra meg újra, noha néhol félelmetes hatást kiváltva, a rémregény fejlődésének történetében; mely műfaj a mai napig nem halt ki teljesen, jóllehet a kifinomultabb technikák kevésbé naiv és kézenfekvő formát követelnek meg a műfajtól. Az új irányzat harmonikus miliőre lelt, az irodalmi világ pedig nem tétovázott megragadni az alkalmat.

A német regény nyomban reagált a walpole-i hatásra, és hamarosan a hátborzongató és a kísérteties megtestesítője lett. Angliábari előbb az ünnepelt Mrs. Barbauld utánozta a walpole-i példát, aztán Miss Aikin, aki 1773-ban adta közre a Sir Bertrand című töredéket, melyben a hamisítatlan rettegés húrjait végre nem botor kezek pengették meg. Egy sötét és elhagyatott ingoványra tévedt nemes úr, akit távoli harangzúgás és pislákoló fény csalogatott a helyszínre, egy furcsa, ódon, tornyos várba jut, melynek ajtói maguktól nyílnak és csukódnak, és melynek kékes lidércfényei titokzatos lépcsőkön vezetik fel őt bizonyos halott kezekhez és mozgó szobrokhoz. Sir Bertrand végül odaér egy koporsóhoz, és megcsókolja a benne nyugvó hölgy tetemét; a csók elcsattanásakor a szín ragyogó lakásra vált, ahol az újjáéledt hölgy megmentője tiszteletére fogadást ad. Walpole nagyra tartotta e történetet, ugyanakkor kevesebb tiszteletet tanúsított saját Otrantójának egy másik utódja, Clara Reeve 1777-ben kiadott Az öreg angol bárója iránt. Való igaz, hogy e történetből hiányzik az a fajta sötétség és titokzatosság, melytől annyira eleven Mrs. Barbauld fragmentuma; és jóllehet kevésbe nyers, mint Walpole regénye, sőt egyetlen kísértetével művészileg visszafogottabban bánik a borzalmakkal, valóban túl unalmas ahhoz, hogy elsőrangú műnek nevezhessük. A történetben visszaköszön a parasztnak álcázott, erényes várörökös, akit apja szelleme helyez vissza jussába; és újfent a számos kiadásban, színpadra vitelben és a francia nyelvre fordításban megnyilvánuló népszerűséggel állunk szemben. Miss Reeve még egy rémregényt írt, mely sajnálatos módon nem került kiadásra, és elveszett.

A rémregény eddigre elfogadott irodalmi műformává lesz, és a tizennyolcadik század végéhez közeledve elképesztő burjánzásba kezd. A lemondás, Mrs. Sophia Lee 1785-ben megírt műve történelmi elemmel gazdagodik, hiszen a történet „Véres” Mária ikerleányai körül bonyolódik; és bár nélkülözi a természetfeletti összetevőt, ügyesen alkalmazza a walpole-i kellékeket és technikát. Öt év sem kell hozzá, és minden létező lámpás fényét elhomályosítja egy újonnan születő csillag fénye – Mrs. Radcliffe-é (1764–1823), kinek híres regényei divattá tették a rettegést és a feszültséget, és aki magasabbra állította a mércét a rémséges és borzalmas hangulat megteremtése terén, s mindezt tette ama felháborító szokása ellenére, hogy művei végén erőltetett, mechanikus magyarázatokkal elpusztította saját fantomjait. Elődei jól ismert gótikus kelepcéihez Mrs. Radcliffe mind a színhelyeket, mind az eseményeket tekintve a misztikum hiteles érzetét tette hozzá, ami már-már a zsenit sejteti; minden egyes részlet az általa megjeleníteni kívánt mérhetetlen rettenet kifejezésének művészi eszközét szolgálja. Néhány baljóslatú momentum – példának okáért egy véres nyom a vár lépcsőjén, egy távoli sírboltból felszüremlő nyögés, vagy egy éji erdőben felhangzó, hátborzongató dal – Mrs. Radcliffe regényeiben a közelgő borzalom képeit képes felidézni; messze felülmúlva mások mesterkélt koholmányait. Ráadásul e képek semmit sem veszítenek erejükből attól, hogy a regény vége felé ésszerű magyarázatot kapunk rájuk. Mrs. Radcliffe páratlan vizuális képzelőerővel rendelkezett, ami épp annyira kitűnik megkapó tájleírásaiban – melyek soha nem részletezőek, hanem kivétel nélkül nagy vonalakban felvázolt, pompásan képszerű skiccek –, mint vérfagyasztó látomásaiban. Elsődleges gyengéiként említhető még – a prózai kiábrándítás mellett –. hogy hajlamos téves földrajzi és történelmi adatokkal telehinteni regényeit, és előszeretettel sző bele a szövegbe semmitmondó kis versikéket, melyek úgymond egyik vagy másik szereplő tollából származnak.

Mrs. Radcliffe hat regénye: Athlin és Dunbayne várai (1789), Szicíliai románc (1790), Az erdő románca (1792), Udolpho titkai (1794), Az olasz (1797), és Gaston de Blondeville, melyet 1802-ben írt meg, ám csupán halála után, 1826-ban került kiadásra. Ezek közül kétségtelenül az Udolpho a leghíresebb, melyet akár a kiforrott korai gótikus történet mintaértékű darabjának tekinthetni. Hősnője Emily, egy francia nemes kisasszony, aki egy ódon és baljóslatú kastélyba kerül az Appenninekben, miután mindkét szülője elhunyt, nénje pedig a vár urához az ármánykodó nemeshez. Montonihoz – megy hozzá feleségül. Titokzatos zajok, csapódó ajtók, rémisztő legendák és egy fekete fátyol mögé rejtett sejtelmes borzalom félemlítik meg a hősnőt és hűséges szolgáját, Annette-et; de végül, mikor nénje meghal, sikerül megszöknie egy sorstársával, aki ugyancsak a várban raboskodott. Útban hazafelé egy francia kastélyban száll meg, ahol újabb borzalmakkal – a kihalt kastélyszárnnyal, ahol egykor a néhai várúrnő lakott, és a fekete lepellel leterített halálos ággyal – szembesül, mígnem a származását homályba borító titok tisztázása után biztonságra és boldogságra tel szerelmesénél, Valancourtnál. Nyilvánvaló, hogy a szerző korábbról jól ismert anyagot dolgoz újra fel, ám oly hatásosan, hogy az Udolpho örökre klasszikus marad. Mrs. Radcliffe hősei bábok, viszont elődeinél kevésbé kézenfekvően azok. A hangulatteremtés terén pedig kora legkiválóbbjai közé sorolható.

Mrs. Radcliffe számtalan követője közül az amerikai regényíró, Charles Brockden Brown áll legközelebb példaképéhez szellem és módszerek tekintetében egyaránt. Ő is ostoba magyarázatokkal puskázza el regényeit; ám Mrs. Radcliffe-hez hasonlóan ő is képes hátborzongató hangulatot teremteni, mely a borzalmaknak rémisztő elevenséget kölcsönöz mindaddig, amíg sor nem kerül a magyarázatokra. Alapvetően különbözött viszont elődjétől, amennyiben elvetette a gótikus külsőségeket, és ehelyett a modern amerikai környezetet választotta rémtörténeteinek helyszínéül; múlttagadása ugyanakkor nem terjedt ki a gótikus hangulatra és fordulatokra. Brown regényeiben találni néhány emlékezetesen rémisztő jelenetet, melyek még Mrs. Radcliffe-éin is túltesznek egy zavart elme működésének leírása terén. Az Edgar Hunily azzal kezdődik, hogy egy holdkóros sírt ás, ám a regény további részeit tönkreteszi a godwini didakticizmus. Az Ormond egy sötét és titkos társaság egyik tagjáról szól. Ebben a műben és az Arthur Mervinben egyaránt megtalálni a sárgalázjárvány leírását, aminek Philadelphiában és New Yorkban lehetett szemtanúja a szerző. Brown leghíresebb regénye azonban a Wieland; vagy az átalakulás (1798), melyben egy pennsylvaniai német, akin elhatalmasodik a vallási fanatizmus, „hangokat” hall, majd áldozathozatalképp lemészárolja feleségét és gyermekeit. Clara nővére, aki elbeszéli a történetet, épphogy megmenekül. A helyszínt – a Mittingen Schuylkill-folyó menti, félreeső erdei vidéket – rendkívüli szemléletességgel írja le a szerző; a kísérteties hangoktól, növekvő félelmektől, a néptelen házban hallott furcsa lépések zajától körülvett Clara rettegését pedig hamisítatlan művészi erővel ábrázolja Brown. A végén együgyű magyarázat következik: a titok nyitja a hasbeszélés: ám a gótikus hangulatot mindaddig semmi nem bolygatja meg. Carwin, a gonosz hasbeszélő, Manfredhez és Montonihoz hasonló, tipikus cselszövő.

IV. A gótikus regény virágkora

A rémségek új minősége jelenik meg Matthew Gregory Lewis (1773-1818) munkásságában, kinek regénye, A szerzetes (1796) hihetetlen népszerűségre tett szert, és a „Monk” Lewis becenevet ragasztotta a szerzőre. A fiatal szerző Németországban tanult, és így a Mrs. Radcliffe számára ismeretlen teuton tanokkal telítődhetett, amit olyféle rémségekké lényegített át, amilyenekre híres elődje gondolni se mert volna; a végeredmény pedig egy lidércnyomásos mestermű, melynek gótikus hangulatához az iszonyat addig ismeretlen rétegei adódtak.

A történet egy spanyol szerzetesről, Ambrosióról szól, akit a rátarti erényesség állapotából a gonoszság mélységeibe csábít egy Matilda nevű szűz képébe bújt ördög; és aki végül a siralomházában eladja lelkét a sátánnak, hogy megmeneküljön az Inkvizíció karmaiból, mivel testét és lelkét egyaránt elveszettnek ítéli. A gúnyos Gonosz onnan egy kihalt vidékre repíti, elárulja neki, hogy értelmetlenül adta el a lelkét, hiszen a rettenetes szerződés megkötésének pillanatában már útban volt a kegyelem és az üdvözülés lehetősége, és a csúfondáros árulást azzal tetézi, hogy megfeddi Ambrosiót beteges bűneiért, testét a mélybe veti egy hegyoromról, miközben lelkét az örök kárhozat poklába hurcolja. A regény több vérfagyasztó jelenetet is tartalmaz, többek között a rendház temetőjének sírboltjában elhangzó ördögidézés, a kolostorban tomboló tűzvész, valamint a hitvány szerzetes szörnyűséges halála leírását. A mellékszálat – melyben de las Cisternas márki eltévelyedett ősének, a Vérző Apácának szellemével találkozik – számos mérhetetlenül hatásos szín tarkítja; jelesen az életre kelt tetem megjelenése a márki ágyánál, és a kabbalisztikus szertartás, melynek során a Bolygó Zsidó segít a márkinak megérteni és elűzni halottaiból visszatért kínzóját. A szerzetes mindazonáltal összességében döcögős olvasmánynak bizonyul. Túl hosszú és túl széteső, hatását pedig rontja a nyegleség és a Lewis által prüdériaként megvetett illem szabályainak rendszeres áthágása. Egy szempontból azonban tagadhatatlan a szerző nagysága; hátborzongató rémképeit nem teszi tönkre balga magyarázatokkal. Lewisnak sikerült túllépnie a radcliffe-i hagyományokon, és kibővítenie a rémregény határait. A szerzetesen kívül mást is írt. Színdarabját, A vár kísértetét 1798-ban állították színpadra, később pedig több történetet Rémhistóriák (1799) Csodálatos históriák (1801) – is írt balladaformában, valamint sokat fordított német nyelvből is. A középszerű rémregények immár bőséggel jelentek meg angol és német nyelven is. Többségük egyszerűen nevetségesnek hatott a kor kifinomult ízléséhez mérten, és Miss Austen híres szatírája, a Northanger apátság méltán szapulta az irányzatot, mely kis híján az abszurditás szintjére süllyedt. Az adott iskola kihunyófélben volt, ám végső ellobbanása előtt még feltűnt legjelesebb képviselője, a titokzatos és hóbortos ír lelkész, Charles Robert Maturin (1782-1824) személyében. A bőséges és vegyes termés után. melynek részét képezi egy zavaros Radcliffe-imitáció, A halálos bosszú, avagy a Montorio család (1807), Maturin végül megírta A bolygó Melmoth (1820) című, mesterien mozgalmas rémtörténetet, melyben a rémhistória a spirituális rettegés soha nem látott magasságaiba jutott.

A Melmoth egy ír úriember története, aki a tizenhetedik században természetellenesen hosszú életet kapott cserébe lelkéért a Sátántól. Amennyiben sikerül rábeszélnie valakit, hogy váltsa meg őt, és vállalja át az állapotot, még üdvözülhet; ez azonban nem sikerül neki, hiába üldözi azokat, kiket az elkeseredés felelőtlenné és tébolyodottá tett. A cselekmény váza egészen idomtalanra sikeredett; vontatott kósza epizódokkal és elbeszélésbe ágyazott elbeszélésekkel teli összefonódásai és véletlen egybeesései erőltetettek; ugyanakkor a végtelen csapongásban itt-ott olyan lüktető erőre érezni rá amilyenre nem találni példát a korábban megjelent hasonló művekben – a regény az emberi természet lényegére tapint rá, megérti a valódi kozmikus félelem végső eredetét, s a szerző fehéren izzó, együttérző szenvedéllyel van jelen, melytől a könyv a művészi önkifejezés igaz lenyomatává válik, pusztán ügyesen összetákolt kreáció helyett. Egyetlen előítéletektől mentes olvasó sem tagadhatja, hogy a Melmoth hatalmas előrelépést jelent a rémtörténet fejlődésében. A félelem kiemeltetik a szokványosság birodalmából, hogy az emberiség sorsát beárnyékoló iszonytató felhővé legyen. A maturini borzongás, mely olyan író műve, aki maga is képes megborzongni, a meggyőző fajtába tartozik. Mrs. Radcliffe és Lewis könnyű célpontot jelentenek a karikírozók számára, ám nem könnyű fogást találni egy olyan ír lelkész regényének lázasan felfokozott cselekményén és hangulatbeli feszültségén, kinek kevésbé kifinomodott érzelmei és kelta miszticizmusa tökéletesen alkalmassá teszik feladatának véghezviteléhez. Maturin kétségtelenül eredeti zseni, és annak tartotta Balzac is, aki a Melmothot Moliére Don Juanjával, Goethe Faustjával és Byron Manfredjával együtt a modern európai irodalom legfőbb allegorikus alakjai közé sorolta, és megírta A megállapodott Melmoth című furcsa elbeszélést, melyben a Vándor sikerrel ruházza át pokoli szerződését egy párizsi sikkasztóra, akitől aztán áldozatok sorához kerül, míg végül egy mulatozó hazárdjátékos a megállapodás birtokában meghal, és az ő elkárhozásával megszűnik az átok. Scott, Rossetti, Thackeray és Baudelaire említhető még azon titánok közül, akik feltétlen csodálattal tisztelegtek Maturin előtt, és jelentőségteljes ama tény is, hogy meghurcoltatása és száműzetése után Oscar Wilde a „Sebastian Melmoth” felvett néven élte le utolsó napjait Párizsban.

A Melmoth bizonyos jelenetei a mai napig képesek rettegést kiváltani az olvasóból. A történet elején egy vén fösvény haldoklik vakrémületében, mert megpillantott valamit, elolvasott egy kéziratot, és mindehhez Wicklow megyei évszázados otthonában, egy eldugott szekrényben függő portré iszonyata járul. John unokaöccséért küldet a dublini Trinity College-ba; s az utóbbi, megérkeztekor, több kísérteties dologra lesz figyelmes. A szekrénybe rejtett arckép szemei iszonytatóan izzanak, és az ajtóban kétszer is feltűnik egy alak, aki fölöttébb hasonlít az arcképen ábrázolt személyre. A rettegés rátelepedik a Melmothok házára, kiknek egyik őse, „J. Melmoth, 1646” néz vissza a képről. A haldokló fösvény kijelenti, hogy e férfi – nem sokkal 1800 előtt – még mindig él. A fösvény végül jobblétre szenderül, unokatestvérét pedig arra utasítja végrendeletben, hogy pusztítsa el az arcképet, s vele együtt a kéziratot is, amit egy bizonyos fiókban talál. Az ifjú John elolvassa a kéziratot, melyet egy Stanton nevű angol írt a tizenhetedik század végén, és abból értesül egy 1677-ben, Spanyolországban történt szörnyűséges esetről, mikor a kézirat lejegyzője egy kegyetlen honfitársával ismerkedett össze, aki puszta nézésével megölt egy őt gonosztól megszállott léleknek kikiáltó papot. Később, miután Londonban újra összefutnak, Stantont a bolondokházába vetik, ahol meglátogatja őt az idegen, kinek eljövetelét kísérteties zene jelzi előre, tekintetében pedig nem evilági tűz lobog. A bolygó Melmoth – így hívják ugyanis az alattomos látogatót – felajánlja, hogy szabaddá teszi a foglyot, amennyiben átvállalja tőle a Sátánnal kötött szerződést; ám a többiekhez hasonlóan, akiket Melmoth megkörnyékezett, Stanton is ellenáll a kísértésnek. Melmoth leírása az őrültekháza rémségeiről, amivel Stantont igyekszik rábírni az egyezségre, a könyv talán leghatásosabb részlete. Stantont végül kiengedik, és élete hátralévő részét az idegen keresésével tölti, majd ráakad Melmoth családjára és ősei kastélyára. A családra hagyományozza a kéziratot, mely, mire John megörökli azt, erősen megrongálódott és töredékes állapotba került. John megsemmisíti a kéziratot és az arcképet, ám álmában felkeresi őt kegyetlen őse, és reggel John véraláfutással a csuklóján ébred.

Az ifjút nem sokkal ezután egy hajótörött spanyol, Alonzo de Moncada keresi fel, aki a kényszerű szerzetesség és az Inkvizíció elől menekül. A spanyol szörnyű kínokat szenvedett el – a kínzókamrában és a menekülés útjául választott sírboltokban átélt események leírása egyaránt elsőrangú –, ám a végső elkeseredés ellenére volt ereje ellenállni, mikor a bolygó Melmoth megkörnyékezte őt. Szökése után Alonzo egy zsidó házában keres menedéket, ahol kéziratok tömkelege írja le Melmoth többi tetteit, többek között azt, hogyan udvarolt egy Immalee nevű nyugat-indiai hölgynek, aki utóbb elsőszülöttként birtokot örököl Spanyolországban, és Donna Isidoraként ismerik; és hogyan adja össze őket egy elkerült és gyűlölt kolostor romos kápolnájában éjfélkor egy halott remete. Moncada beszámolója teszi ki Maturin négykötetes művének jelentős hányadát; és ez az aránytalanság tekinthető a regény legfőbb gyengeségének.

John és Moncada beszélgetését végül maga a bolygó Melmoth szakítja félbe, kinek átható tekintete egyre fénytelenebb, és láthatóan elaggott. Az alkuban meghatározott határidő hamarosan lejár és másfél évszázad elteltével hazatért, hogy bevégezze a sorsát. Figyelmezteti a többieket, hogy maradjanak távol a szobától, nem számít, miféle hangokat hallanak odabentről, aztán magára marad. Az ifjú John és Moncada a rémisztő jajveszékelés ellenére nem nyitnak be a helyiségbe, mígnem hajnalban elcsöndesül az épület. A szobát üresen találják. A hátsó ajtón át agyagos lábnyomok vezetnek a tenger fölé meredő szirtre, a szakadék széle közelében pedig hosszú nyom jelzi, hogy valami súlyosat vonszolhattak arrafelé. Melmoth nyakkendőjét egy kiálló sziklafokon pillantják meg, nem messze a szakadék széle alatt, ám ezt követőn senki sem látja őt, vagy hall felőle.

Ennyi a történet, és nem nehéz felfedezni a különbséget e változatos, sejtelmes és művészien formába öntött rémhistória, valamint – George Saintbury professzor szavaival élve – „Mrs. Radcliffe művészi, ámde meddő racionalizmusa, és Lewis gyakorta gyermeteg szertelensége, ízléstelensége és helyenként hanyag stílusa” között. Maturin stílusa önmagában méltatásra érdemes, hiszen erőteljes közvetlensége és elevensége messze fölülmúlja elődei dagályos mesterkéltségét. A gótikus regény történetét taglaló tanulmányában Edith Birkhead professzor jogosan állapítja meg, hogy „hibái ellenére Maturin volt a legnagyobb és egyben az utolsó gót”. A Melmothot széles körben olvasták, és végül adaptálták a színpadra is, ám lévén, hogy a rémhistória fejlődésének ily késői szakaszában látott napvilágot, nem részesülhetett afféle lármás fogadtatásban, mint az Udolpho és A szerzetes.

V. A gótikus históriák utóhatása

Eközben mások sem tétlenkedtek, és így a szenny elkeserítő özöne mellett – amit többek között von Grosse márki Rémséges rejtélyek (1796), Mrs. Roche Az apátság gyermekei (1798), Mrs. Dacre Zofloya; avagy a mór (1806) című műve, valamint Shelley iskolás ömlengései, a Zastro (1810) és a St. Irvine (1811) testesített meg – mind angolul, mind németül maradandó rémtörténetek is születtek. Klasszikus értékű, és mivel nem a walpole-i gótikus regényből, hanem a keleti meséből merít ihletet, markánsan elüt társaitól a gazdag műkedvelő, William Beckford világhírű Vathek című története, mely valójában franciául íródott, ám még az eredeti szöveg megjelenése előtt megjelent angol fordításban. A keleti mese, amit a tizennyolcadik században a kimeríthetetlen gazdagságú Az Ezeregyéjszaka meséinek Galland-féle francia fordításából ismerhetett meg az európai olvasóközönség, uralkodó divattá vált; allegóriaként és szórakoztatásként egyformán közkedveltté vált. Az a fajta rafinált humor, amit kizárólag a keleti lélek képes elegyíteni a hátborzongatóval, annyira megragadták a kor kiművelt nemzedékét, hogy bagdadi és damaszkuszi nevek éppoly sűrűn fordultak elő a népszerű irodalmi alkotásokban, miként nem sokkal később az olasz és spanyol nevek. Beckford, aki behatóan ismerte a keleti történeteket, szokatlan fogékonysággal érzett rá a hangulatra; fantasztikus kötetében pedig hatásosan ábrázolta a fennhéjázó fényűzést, a fondorlatos kiábrándulást, a szelíd kegyetlenséget, az udvariaskodó álnokoskodást, és a szaracén lélek kísérteties iszonyát. A komikus fűszerezés csak ritkán veti vissza a baljóslatú téma erejét, a mese varázslatos pompával menetel előre, a nevetés pedig az arabeszkekkel díszített kupolák alatt lakmározó csontvázak kacagása. A Vathek kalifa története című regény Haroun kalifa unokájának története, aki a világuralom, a gyönyör és a tudás utáni vágytól gyötörve ami az átlagos gótikus cselszövő, vagy a byroni hős (lényegileg azonosnak tekinthető típusok) ösztökéje is egyben – elcsábul egy gonosz lélektől. hogy Eblis, a mohamedán Sátán tüzes termeiben az Ádám előtti szultánok föld alatti trónját követelje magának. A Vathek palotáiról és kedvteléseiről, Vathek ármánykodó boszorkány-anyjáról, Carathisról és az ő ötven félszemű néger lánytól benépesített boszorkánytornyáról, Vatheknek Istakhar kísértetjárta düledékei közt tett zarándokútjáról, az útközben csalárdul megkaparintott huncut menyasszonyról, Nouroniharról, Istakhar holdfényben izzó történelem előtti tornyairól és függőkertjeiről Eblis förtelmes ciklopszi termeiről szóló leírások, mely utóbbiban a csillogó ígéretekkel elcsábított áldozatok örökös kínban, kezüket mindétig lángoló szívükre téve kényszerülnek vándorolni –, a hátborzongató hangulatteremtés gyöngyszemei, melyek örökös helyet biztosítanak a könyvnek az angol irodalom történetében. Nem kevésbé figyelemre méltó a Vathek három Epizódja, melyeket Vathek Eblis pokoli termeiben szenvedő sorstársainak elbeszéléseiként szándékozott Beckford a regénybe beilleszteni, ám a szerző életében kiadatlanok maradtak, mígnem A William Beckford élete és levelezése című tanulmánykötethez anyagot gyűjtő filológus, Lewis Melville 1909-ben rájuk talált. Beckfordból azonban hiányzik ama elemi miszticizmus, ami a tökélyre vitt rémhistória jellegzetessége; meséi ezért egyfajta latinos keménységgel és tisztasággal bírnak, mely eleve kizárja a páni félelem lehetőségét.

Ám Beckford keletimádata egyedi jelenség maradt. Más írók, akik közelebb érezték magukhoz a gótikus hagyományt és általában véve az európai életstílust, Walpole nyomdokaiban haladtak tovább. A kor számtalan rémtörténetírója közül az utópisztikus gazdaságtan teoretikusának, William Godwinnak a nevét érdemes megemlíteni, akinek híres de a természetfeletti elemet nélkülöző Caleb Williamsét (1794) a szándékoltan hátborzongató St. Leon (1799) követte, melyben a Rózsakeresztesek titkos rendje által kifejlesztett életelixír témáját boncolgatja szellemesen, ámde a megfelelő hangulat megteremtése nélkül a szerző. A rózsakeresztesség kérdése – amit a mágia iránti általános érdeklődéshullám hozott a felszínre, és jól példáz a sarlatán Cagliostro ünnepélése; Francis Barrett A mágus (1801) című, okkult tanokról és szertartásokról írt különös és velős értekezésének a megjelenése, melynek újrakiadására 1896-ig kellett várni; Bulwer-Lytton és sok késői gótikus regény, különösen az önmagát a tizenkilencedik század közepéig túlélő, az eredetivel csupán távolról rokonítható, legyengült késői nemzedék regényalakjai, mint amilyenekkel George W M Reynolds Faust és a démonjában, Wagner és a vérfarkasában, vagy a Caleb Williamsben találkozhatni –, noha nem áll kapcsolatban a természetfelettivel, nem nélkülöz néhány valóban rémületes vonást. A történet egy cselédről szól, akit gyilkosság vétkében bűnösnek talált gazdája sanyargat, és oly ötletességgel, valamint jó érzékkel lett megírva, hogy bizonyos szempontból a mai napig friss maradt. A vasszekrény címen színpadra vitték, és ebben a formában is éppoly sikeresnek bizonyult. Godwin azonban túlságosan didaktikus és prózai volt ahhoz, hogy valódi hátborzongató mesterművet alkosson.

Nem úgy Godwin lánya, Shelley felesége, kinek páratlan Frankenstein; avagy a modern Prométheusz (1817)² című regénye a rémtörténetek örökérvényű klasszikusai közé tartozik. Mary Shelley a férjével, Lord Byronnal és Dr. John Willlam Polidorival versengve írta meg a Frankensteint, hogy eldönthessék, melyikük képes megírni a legjobb rémhistóriát, ám egyedül ez a mű nem maradt töredék; a filológia pedig nem tudta bizonyítani, hogy a legsikerültebb részek Shelley, és nem felesége nevéhez fűződnek. A regény, melynek kissé fanyar mellékízt ad, mégse teszi fogyaszthatatlanná az erkölcsi didakticizmus, egy olyan emberi lényről szól, akit egy Victor Frankenstein nevű svájci orvostanhallgató állít össze kriptákból összeharácsolt testrészekből. A szörnyeteg, akit megalkotója „a szellem eszelős büszkeségétől ösztökélve” keltett életre, fejlett értelemmel, ugyanakkor visszataszító külsővel rendelkezik. Az emberek kivetik őt, ami miatt megkeseredik, majd sorra irtani kezdi Frankenstein szeretteit: barátait és családját. Frankensteintől azt követeli. hogy az ifjú alkosson neki egy feleséget; mikor Frankenstein megtagadja a kérést, mivel megretten a gondolattól, hogy a világot efféle szörnyetegek népesítenék be, a szörnyeteg azzal a rettentő fenyegetéssel búcsúzik alkotójától hogy „ő is vele lesz a nászéjszakáján”. Az említett esemény bekövetkeztekor a menyasszonyt megfojtják, Frankenstein pedig üldözni kezdi a szörnyeteget, és még az Északi-sark kietlen pusztaságaira is követi. Végül Frankensteint, aki a történet elmesélőjének hajóján keres menedéket, elpusztítja az üldözött – az ifjú tudós saját önhittségének förtelmes szülötte. A Frankenstein egyes jelenetei felejthetetlenek, mint mikor az épp életre keltett szörnyeteg belép alkotójának szobájába, félrehúzza Frankenstein ágyának függönyét, és vizenyős szemekkel – amennyiben szemnek lehet nevezni őket – bámulja őt a sárgás holdvilágban. Mrs. Shelley más regényeket is írt, többek között az egészen figyelemre méltó Az utolsó embert; ám soha nem sikerült megismételnie első kísérlete sikerét. A Frankensteint a kozmikus félelem hatja át, hiába laposodik el bizonyos helyeken a mű. Dr. Polidori A vámpír című terjedelmes novellában mondja el saját történetét; melyben egy csiszolt, hamisítatlan gótikus, avagy byroni cselszövővel találkozhatni valamint néhány egészen rémisztő jelenettel, példának okáért egy elhagyatott görög rengetegbe tett éjszakai kirándulás formájában.

Sir Walter Scott ugyanebben az időszakban szintén sokat foglalkozott a rémmesékkel, és több regényébe és költeményébe beleszőtt hátborzongató jeleneteket, néha pedig olyan önmagában is megálló elbeszéléseket írt, mint A kárpitos szoba, vagy a Redgauntletbe beillesztett Vándor Willie története, mely utóbbiban a kísérteties és démoni hangulatot tovább fokozza a nyelv és az atmoszféra groteszk mesterkéletlensége. Scott 1830-ban adta ki Írások a démonológiáról és a boszorkányságról című értekezését, mely napjainkig az európai boszorkánytanok legteljesebb összefoglalója. Washington Irving a kor másik olyan híres alkotója, aki nem húzódozott a rémtörténetektől; mert jóllehet kísértetei többsége túlságosan hóbortos és humoros ahhoz, hogy komolyan lehetne venni őket, Irving vonzódása a valódi kísértethistóriák iránt mégis több művében tetten érhető. Az Egy utazó meséi kötetben szereplő Egy német diák kalandja című elbeszélés a halott kedves ősi legendájának tömör és hatásos feldolgozása, az ugyanebben a gyűjteményben megtalálható A pénzásók kozmikus szövetéből ugyanakkor az egykoron Kidd kapitány bejárta vidékek kalózkísértetei sejlenek elő. Thomas Moore szintén betársult a rémségek művészi megfogalmazóinak sorába Alciphron című versével, melyet később Az epikureus (1827) című prózai elbeszélésben dolgozott ki részletesen. Noha a regény pusztán egy álnok egyiptomi pap mesterkedéseinek áldozatául esett athéni ifjú történetét meséli el, Moore sikeresen épít be nem kevés valódi borzalmat az ősi memphisi templomok síri iszonyatának és föld alatti káprázatainak leírásába. De Quincey többször is kacérkodott a bizarr és keleties rémségekkel, habár oly mérvű ötletszerűséggel és mesterkélt pátosszal, ami miatt nem érdemli ki a beavatott rangját.

Ugyanebben az időben tűnt fel William Harrison Ainsworth csillaga, kinek romantikus regényei hemzsegnek a hátborzongató és iszonytató részletektől. Marryat kapitány A vérfarkas című rövid elbeszélés mellett A fantomhajó³ (1839) történetével írta be nevét a rémhistóriák történetébe, amit a bolygó hollandi legendája ihletett, kinek kárhozott kísértethajója örökkön a Jóreménység fokánál tévelyeg. Dickens olyan esetleges rémhistóriákkal hívta fel magára a figyelmet, mint A pályaőr egy kísértet továbbította intelem története –, mely régtől megszokott mintát követ, és olyféle valósághűséggel íródott, ami egyformán kapcsolja a születőben lévő pszichológiai realista irányzathoz, valamint a haldokló gótikus iskolához. Ekkoriban a maiéhoz hasonló méretekben dívott a sarlatán spiritualizmus, a szellemidézés, a hindu teozófia, és más efféle okkultista praktikák; így a „parapszichológiai” vagy áltudományos alapokon nyugvó rémtörténetek száma jelentősen megnövekedett. Nem egy ezek közül a termékeny és népszerű Edward Bulwer-Lytton tollából származott; és műveinek dagályos retorikája, valamint üres romantikája ellenére nem tagadhatni, hogy sikerült egyfajta bizarr bájt belevinnie az írásaiba.

A ház és az elme, melyben a rózsakeresztesség tanai, valamint egy rosszakaratú és halhatatlan alak tűnnek fel, akit talán XV Lajos titokzatos udvaroncáról, St. Germainról mintázhatott az író, talán minden idők legsikerültebb kis terjedelmű kísértetház-históriájaként maradt fenn. A Zanoni (1842) című regény hasonló elemekből építkezik, ám sokkalta kidolgozottabb, és megjelenik benne a lét egy ismeretlen és végtelen szférája, mely saját világunkra borul, és a szörnyűséges „Küszöblakó” védelmezi, aki a sikertelenül behatolni próbálkozókat kísérti. Találkozhatni még egy jóakaratú testvériséggel, melynek létszáma a nemzedékek során végül egyetlen főre apad, a történet hőse pedig egy agg káldeus varázsló, aki megőrzi ifjúságát, de a francia forradalom idején guillotine általi kivégzésre ítélik. Annak dacára, hogy a lovagregények szellemisége hatja át, valamint szimbolikus és didaktikus elemek szövevénye teszi nehézkessé, a Zanoni mégis kiváló romantikus regény; és a nem túlságosan kifinomult olvasónak őszinte élményt nyújthat. Érdekes adalék, hogy az ősi testvériség beavatási szertartásának leírásakor a szerző képtelen volt kikerülni a sablonos walpole-i gótikus kastélyt mint színhelyet.

A Különös történetben (1862) Bulwer-Lytton határozott fejlődést mutat a hátborzongató jelenetek és hangulatok megalkotása terén. A regény – riasztó terjedelmessége; szerencsés egybeesésektől megtámogatott, mesterkélt cselekménye; a prózai és céltudatos viktoriánus közönség kedvét kereső, prédikációszerűen áltudományos hangulata ellenére – lebilincselő olvasmány; rögtöni és nem szűnő érdeklődést vált ki az olvasóból, és számos hatásos – noha némileg melodrámai helyzettel és kulminációs ponttal szolgál. A lelketlen mágus, Malgrave személyében ismét feltűnik az életelixír rejtélyes élvezője, kinek sötét tettei kirínak a csendes angliai városka és az ausztrál őserdő hátteréből; és újfent találkozhatni a minket körülvevő ismeretlen kísértetvilág árnyképeivel – ezúttal sokkal erősebb és elevenebb színekkel megfestve, mint a Zanoniban. A két főbb, varázslást leíró szakasz egyike melyben a hőst egy fénylő gonosz szellem zavarja meg álmában, és készteti arra, hogy egy különös egyiptomi varázspálcát vegyen magához, és egy reneszánsz alkimista mauzóleummal szemközti, kísértetjárta pavilonjában irtózatos szellemeket idézzen meg –, kétségtelenül az irodalom legjelentősebb horrorjelenetei közé tartozik. Bulwer-Lytton kellően sokat sejtet, ugyanakkor kellően keveset mond. Az alvajárónak két alkalommal is ismeretlen szavakat diktálnak, melyeknek felolvasásakor megremeg a föld, a környék kutyái pedig vadul ugatni kezdik a holdfényben ólálkodó, áttetsző, alaktalan árnyakat. Mikor harmadszor is ismeretlen szavakat sugalmaznak az alvajárónak, szelleme fellázad, és nem hajlandó kimondani a szavakat, mintha a lélek felismerte volna a tudat előtt rejtve maradt világvégi borzalmakat; aztán egy elveszített kedves, egy jóságos angyal megjelenése véget vet a varázsnak. E részlet jól mutatja, Lord Lytton mennyire volt képes túllépni a szokványos fellengzősségen és a sablonos romantikán a művészi borzongatás kristálytiszta esszenciája irányába, mely utóbbi a költészet sajátja. A varázslat leírásához Lytton saját, meglepően alapos okkult tanulmányaiból merített. mely tanulmányok során megismerkedett az Alphonse Louis Constant („Eliphas Levy”) néven ismert, különös Francia tudóssal, aki azt állította magáról, hogy birtokában van az ősi mágia titkainak, és hogy megidézte a Néró korában élt görög varázsló, tyanai Apollóniosz szellemét.

Az itt bemutatott romantikus, a gótikus regényt idéző kvázi-erkölcsös hagyományt a tizenkilencedik században olyan írók vitték tovább, mint Joseph Sheridan Le Fanu, Wilkie Collins, a néhai Sir H. Rider Haggard (akinek Ő című regénye kifejezetten figyelemre méltó), Sir A. Conan Doyle, H. G. Wells és Robert Louis Stevenson – akik közül az utóbbi a nyegle modorosságra való rettentő hajlama dacára olyan örökérvényű remekműveket hagyott az utókorra, mint a Markheim, A hullarabló és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Valójában ez az irányzat a mai napig fennmaradt; hiszen ebbe a kategóriába tartozik a kortárs rémtörténet-irodalom azon része, mely a hangulatteremtés helyett az eseményekre összpontosít a démoni feszültség és a pszichológiai valósághűség helyett az intellektust célozza meg, és egyértelműen kiáll az emberiség és annak boldogulása mellett. Tagadhatatlan erő rejlik benne, az „emberi tényező” folytán pedig szélesebb közönséghez szól, mint a tisztán művészi lidércnyomásosság. Amennyiben hatása meg sem közelíti az utóbbiét, mindez annak tudható be, hogy a felhígított termék soha nem vetekedhet a tömény esszenciával.

Regényként és rémtörténetként is egyedülálló Emily Bronté híres műve, az Üvöltő szelek (1847), a maga zord, széljárta yorkshire-i tájaival és kíméletlen, torz élettörténeteivel. Jóllehet alapvetően a szenvedélyes és egymással szembekerülő emberi érzelmeket állítja a középpontba a szerző, a hétköznapin túlmutató, kozmikus helyszín a mélyen spirituális rettegés hátteréül szolgál. Heathcliffre, az átformált byroni cselszövő-hősre anyátlan-apátlan kölyökként találnak rá az utcán, és kizárólag valamilyen érthetetlen halandzsanyelven beszél, mígnem befogadja a család, melyet végül romlásba dönt. Többször is utalás esik rá, hogy a furcsa, sötétbőrű kölyök nem emberi lény, hanem testet öltött ördög, a természetfeletti hangulatot pedig tovább erősíti az ágak verdeste ablakban megjelenő panaszos gyermek-szellem. Heathcliff és Catherine Earnshaw között a földi szerelemnél erősebb és iszonytatóbb kötelék feszül. A lány halála után Heathcliff kétszer is megbolygatja a sírt, és egy olyan megfoghatatlan lény kísérti őt, mely nem lehet más, mint Catherine szelleme. A szellem egyre inkább élete részévé válik, mígnem Heathcliff megérzi egyfajta misztikus újbóli eggyé válás közeledtét. Kijelenti, hogy rejtélyes változás vár rá, és immár táplálékot sem vesz magához. Éjjelente vagy odakünn sétál, vagy nyitva hagyja az ágya melletti ablakot. Mikor meghal, az ablakszárny kitárva csapkod az esőben, Heathcliff merev tekintetéből pedig földöntúli boldogság sugárzik. Eltemetik a sír mellé, melyet tizennyolc éven át látogatott, de a pásztorfiúk szerint esős időben még mindig Catherine-nel az oldalán sétálgat a sírkertben és a fenyéren. Arcuk némelykor ugyancsak feltűnik a Szeles Domb felső ablakában. Miss Bronte hátborzongató rémmeséje nem a gótikus históriák puszta utánérzése, hanem az ismeretlennel szembesült ember rémült reakciójának zaklatott szavakba foglalása. E tekintetben az Üvöltő szelek egyfajta átmenetet képvisel az irodalomban, és egy új, józanabb irányzat megszületésének a hírnöke.

VI. A kontinens kísértethistóriái

A kontinensen jól fogadták az irodalmi rémségeket. Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann (1776-1822) ünnepelt novellái és regényei egyet jelentettek a kifinomult háttérfestéssel és az érett formával, holott szerzőjük hajlamos volt a léhaságra és a szertelenségre, ugyanakkor hiányzott belőlük a vegytiszta, lélegzetelállító iszony, amit egy kevésbé választékos író könnyedén megteremt. Általában véve inkább bizarrnak, mint rémségesnek hatnak. Az európai rémtörténetek legjobban sikerült darabja a német Friedrich Heinrich Karlnak, de la Motte Fouqué bárójának klasszikus alkotása, az Undine (1814). A történet, melyben egy vízitündér egy halandó mátkája lesz, és így emberi lélek költözik belé, oly rendkívüli mesterségbeli tudásról árulkodik, mely az irodalom minden területén megállná a helyét, ugyanakkor könnyed mesterkéletlensége a hamisítatlan népi mítoszokkal rokonítja a művet. Tulajdonképpen ténylegesen a reneszánsz doktor és alkimista. Paracelsus Értekezés a főbb tündérekről című műve egyik történetének feldolgozása.

Undinét, egy hatalmas vízitündér-herceg leányát csecsemőkorában apja egy halász lányára cserélte el, hogy a gyermek majdan egy emberrel összeházasodva emberi lélekhez juthasson. A lány a kísértetjárta erdő mellett, nevelőapja tengerparti kunyhójánál ismeri meg a Huldbrand nevű nemesifjút, akihez hamarosan feleségül megy, és az ifjú őseinek ringstetteni kastélyéba költözik. Hulbrand azonban hamarosan megsokallja mátkája nem halandó kapcsolatait, és különösen Undine Kuhleborn nevű bácsikájának, az alattomos erdeivízesés-tündérnek a látogatásai bosszantják; ehhez járul hozzá az ifjú egyre erősödő vonzalma Bertalda iránt, akiről kiderül, hogy a halász őt adta át Undinéért cserébe. Végül egy dunai hajóút során hitvese valamely ártatlan cselekedete arra készteti Huldbrandot, hogy kimondja a dühödt szavakat, melyek kivetik a lányt a halandók soraiból; a tündérbirodalomból viszont, fajtája törvényei szerint, ezek után csupán egyszer térhet vissza – hogy megölje Huldbrandot, ha akarja, ha nem –, amennyiben egykori hitvese hűtlennek bizonyul az emlékéhez. Később, midőn Huldbrand elvenni készül Bertaldát, Undine visszatér hogy végrehajtsa szomorú kötelességét, és könnyek között végez az ifjúval. Mikor Huldbrandot elhantolják elei mellé a falu sírkertjében, a gyászolók között feltűnik egy lefátyolozott, hófehér hölgyalak, kinek az imádság után nyoma vész. Helyén ezüstös forrás fakad, mely szinte teljesen körbefolyja az új sírhalmot, és egy közeli tóba ömlik bele. A falubeliek a mai napig mutogatják az arra járóknak, és úgy tartják, Undine és Huldbrand ily módon egyesültek a halálban. Számos szakasz és hangulatfestő részlet Fouquét a hátborzongató história elsőrangú mesterének mutatja; különösen a kísértetjárta erdő leírása, benne a gigantikus hófehér alakkal, valamint a különböző kimondhatatlan borzalmaké, melyek az elbeszélés elején jelennek meg.

Kevésbé ismert, mint az Undine, ám meggyőző realizmusa és a gótikus kliséktől mentes cselekményszövése okán érdemes megemlíteni Wilhelm Meinhold Borostyán boszorka című művét, a tizenkilencedik század eleji német fantasztikum egy másik zseniális eredményét. A történet, mely a Harmincéves Háború idején játszódik, egy fiktív lelkész kéziratos beszámolója, amire Cosecrow ódon templomában találtak rá, és a kézirat szerzőjének leányáról, Mariáról szól, akit alaptalanul boszorkánysággal vádolnak. A lány borostyánlelő-helyre akadt, melyet különféle meggondolásokból titokban tart, és az innen szerzett tisztázatlan eredetű vagyon alátámasztani látszik a vádakat; a vádaskodás egy Wittich Appelmann nevű farkasvadász nemestől indult ki, aki hiába ostromolta a lányt saját nemtelen vágyait kielégítendő. Ezért sima beszédével Mariára igyekszik rábizonyítani egy valódi boszorkány tetteit, mely utóbbi szörnyűséges természetfeletti véget ér a börtönében; Mariát ugyanakkor kínvallatásnak vetik alá, és erőszakkal beismerő vallomást csikarnak ki belőle, és épp megégetni készülnek őt a máglyán, mikor a lányt megmenti a szeretője, egy szomszédos tartományból származó nemes ifjú. Mainhold tagadhatatlan ereje a mesterkéletlen stílusban és a valósághűségben rejlik, mely akképp fokozza a feszültséget és sejteti a láthatatlan világot, hogy már-már elhiteti velünk, e rémisztő események valóban vagy legalábbis többé-kevésbé ily módon – végbementek. A mű realizmusa olyannyira meggyőző, hogy az egyik népszerű magazin valós tizenhetedik századi történetként adta közre a Borostyán boszorkát!

A német rémtörténetírók jelen nemzedékének legkiválóbb képviselője Hanns Heinz Ewers, aki a modern lélektan alapos ismeretével felvértezve alkotja meg sötét históriáit. Az olyan regények, mint A bűvészinas vagy az Alrune, és A pókhoz hasonló novellák olyan sajátos vonásokkal bírnak, melyek a klasszikusok szintjére emelik e műveket.

Ám Németország mellett Franciaország sem tétlenkedett a hátborzongató művek létrehozása terén. Victor Hugo az Izlandi han, Balzac pedig A szamárbőr, a Seraphita és a Louis Lambert című elbeszélésekben – kisebb-nagyobb mértékben – egyaránt használ természetfeletti elemeket; jóllehet általánosságban csupán valamely emberibb cél érdekében, és a született rémtörténetíró őszinte és démoni átérzése nélkül. Théophile Gautier személyében találkozhatni elsőként a valóságon túli világ hiteles francia ábrázolójával, s nála jelenik meg az a fajta kísérteties misztérium, melyben – bár nincs jelen folyamatosan – egyszerre felismerhető a valódihoz fűződő rokonság és a mélyértelműség. Az olyan novellákban mint az Avatar, A múmia lába vagy a Clarimonde, oly tiltott távlatokba nyerhetni bepillantást, melyek csalogatóak, kínzóak és néha elrettentenek; míg a Kleopátra egy éjszakájának egyiptomi víziói fokozott kifejezőerővel hatnak az olvasóra. Gautier-nek sikerült megragadnia az eonok súlyától terhes Egyiptom lelkületét, annak titokzatos életmódjával és ciklopszi épületeivel egyetemben, s egyszer és mindenkorra szavakba öntötte a katakombák föld alatti világának örök borzalmait, ahol merev, illatos olajokkal bekent tetemek bámulnak üveges szemekkel a vaksötét űrbe az idők végezetéig, valamely félelmetes és kimondhatatlan hívásra várva. Gautier nyomdokaiba Gustave Flaubert lépett a költői fantázia Szent Antal megkísértéséhez hasonló orgiáival, és ha nem hajlott volna oly erősen a realizmus felé, akár a rémséges regék kútfője is válhatott volna belőle. Később az áramlat kettészakad, s megszületnek egyrészt a szimbolista és a dekadens irányzatok hóbortos költői és fantaisiste-jei, kiknek érdeklődése valójában az emberi gondolkodás és ösztönök sötét rendellenességei, s nem a tényleges természetfölötti köré összpontosul, másrészt pedig a szövevényes mesék kiagyalói akik közvetlenül a kozmikus illúziók éjsötét kútfőjéből merítik az ihletet a borzalmakhoz. Az előbbi típusnak az illusztris költő, a „bűn művésze”, Baudelaire a legfőbb megtestesítője, akire Poe nagy hatást gyakorolt; betetőzője és végpontja ugyanakkor a lélektani regények írója, az 1890-es évek igaz gyermeke, Joris-Karl Huysmans volt. A másik, tisztán elbeszélő irányzatot Prosper Merimée vitte tovább, kinek Ille-i Vénusza tömör és meggyőző prózában meséli el a szobormátka ősi történetét, melyet Thomas Moore öntött balladai formába A gyűrű című költeményében.

A lebilincselő és cinikus Guy de Maupassant rémhistóriái, melyeket akkoriban írt, mikor végleg elhatalmasodott rajta az őrület, egyedi színt hoztak a rémirodalomba; inkább tekinthetők egy kóros állapotba jutott realista elme beteges képzelgéseinek, semmint egy természetéből fakadóan fantáziálásra hajlamos és a láthatatlan világ látomásaira érzékeny, egészséges intellektus kreációinak. Mindazonáltal érdekfeszítőek és izgalmasak; káprázatos erővel sugallják a megnevezhetetlen borzalmak fenyegető közelségét, és egy szerencsétlen csillagzat alatt született egyén reménytelen menekülését a külső sötétség iszonytató képviselői elől. E történetek közül általában a Horlát tekintik a legsikerültebb remekműnek. E feszültséggel teli elbeszélés – mely egy vízen és tejen élő láthatatlan lény Franciaországba jövetelét meséli el, aki képes befolyásolni mások elméjét, és vélhetően a Földet és az emberiséget uralmuk alá gyűrni óhajtó földönkívüliek hordájának előőrse – saját kategóriájában páratlannak tekinthető; annak dacára is, hogy a láthatatlan szörnyeteg leírásához az amerikai Fitz-James O’Briantől merített ihletet. Maupassant más, erőteljesen sötét alkotásai közül a Ki tudja?, A jelenés, az Ő?, az Egy őrült naplója, A fehér farkas, A folyón és a Horror című hátborzongató költemények méltóak említésre.

Az Erckmann-Chatrian szerzőpáros számos kísérteties látomással gazdagította a francia irodalmat, mint amilyen Az ember-farkas, melyben egy átörökített átok a hagyományos gótikus környezetben fejti ki hatását. A borzongató éjféli hangulat megteremtésében az élen jártak, jóllehet vonzódtak a hétköznapi magyarázatokhoz és a tudomány csodáihoz; és kevés rémhistória iszonytatóbb, mint A láthatatlan szem, melyben egy gonosz és vén boszorkány éjjelente hipnotikus igézetekkel veszi rá egy fogadó bizonyos szobájának szállóvendégeit, hogy felkössék magukat a mestergerendára. A bagoly és A halál vizei a mindent elnyelő sötétségtől és rejtélytől terhesek, melyek közül az utóbbi a rémtörténetírók körében oly kedvelt óriásira nőtt pók témáját dolgozza fel. Villiers de l’Isle Adam hasonlóképp a hátborzongató irányzat hívéül szegődött; Reménytől kínzatva című írását, melyben egy máglyahalálra ítélt fogoly megszökik, ámde át kell élnie az újbóli elfogatás kínjait, sokan az irodalomtörténet legszívszaggatóbb történetének tartják. Az említett elbeszéléstípus azonban nem sorolható fenntartás nélkül a rémtörténetek közé, sokkal inkább egy sajátlagos osztályba illik – az úgynevezett conte cruel⁴ kategóriájába, mely a kínzás, frusztráció és szörnyűséges testi szenvedés leírásaival hat az olvasó érzelmeire. Szinte kizárólag ennek a műformának hódol a ma is élő Maurice Level, kinek kifejezetten rövid epizódjait oly könnyen vitték színpadra a grand guignol „rémdrámáiban”. A francia szellemre valójában sokkalta jellemzőbb a sötét realizmus, mint a valóságon túli világ sejtetése; az utóbbi nagyszabású, átélt kivitelezése ugyanis megkívánja az északi elme veleszületett miszticizmusát.

A hátborzongató irodalom viruló, ámbár egészen mostanáig rejtve maradt ága a zsidó rémhistória, mely az ősi keleti mágia, az apokaliptikus írások és a kabbala sötét hagyományait táplálta titokban. A szemita lélek, akárcsak a kelta vagy a teuton szellemiség, láthatóan erősen hajlamos a miszticizmusra; a gettókban és a zsinagógákban megőrzött obskúrus rémrege-hagyomány bizonyosan sokkalta bőségesebb forrás, mint általában gondolnánk. Maga a kabbalista bölcseleti rendszer, mely a középkorban oly központi szerepet játszott, az Istenség kisugárzásaként magyarázza a világmindenséget, és a látható világtól elkülönülő, furcsa spirituális tartományok és lények létezését feltételezi, amiket bizonyos titkos varázsigék elmondásával lehet homályosan megidézni. Szertartásai az Ószövetség misztikus értelmezéseivel állnak szoros kapcsolatban, és a héber ábécé minden egyes betűjének ezoterikus jelentőséget tulajdonít – ami a héber írásjeleket egyfajta kísérteties varázzsal és erővel ruházza fel a közkeletű mágikus irodalomban. A zsidó néphagyomány megőrizte a múlt rémségeinek és titkainak nagy részét, és behatóbb tanulmányozásnak alávetve vélhetően számottevő hatással lesz a rémirodalomra. Eleddig Gustave Meyrink A Gólem című regénye, valamint az „Anszki” fedőnéven publikáló író A dibuk című drámája példázza e hagyománynak a szépirodalomba való beépülését. Az előbbi – a maga sejtelmes, kísérteties csodáival és titkaival – Prágában játszódik, utolérhetetlen tökéllyel jeleníti meg a város ódon, csúcsos oromzatoktól rémséges gettóját. A cím egy mesebeli mesterséges óriásra utal, melyet állítólag egy titkos ráolvasás segítségével keltettek volna életre a középkori rabbik. A dibuk, aminek fordítása 1925-ben jelent meg Amerikában, és nemrégiben operát készítettek belőle, elemi erővel mutatja be, amint egy halott gonosz lelke beköltözik egy eleven testbe. A gólem és a dibuk egyaránt rögzített típusok, és gyakorta feltűnnek a késői zsidó hagyományban.

VII. Edgar Allan Poe

Az 1830-as években olyféle irodalmi felvirágzás vette kezdetét, mely nem csupán a rémtörténetre, hanem a novellairodalom egészére is hatással volt; közvetlenül pedig kijelölte egy jelentős európai esztétikai iskola irányvonalait és jövőjét. Nekünk, amerikaiaknak jutott a szerencse, hogy magunk közül valónak vallhassuk e felvirágzás elindítóját, akiben jeles és fölöttébb szerencsétlen honfitársunkat, Edgar Allan Poe-t tisztelhetjük. Poe megítélése furcsamód változó, és manapság a „haladó intelligencia” körében divatos alábecsülni a jelentőségét mind íróként, mind hatását tekintve; ám érett és értelmes kritikus aligha tagadhatná művei mérhetetlen értékét, és elméje meggyőző erejét új művészi távlatok felvázolójaként. Való igaz, hogy sajátos szemléletmódja nem előzmények nélkül jelent meg az irodalmi palettán; ám ő volt az első, aki felfedezte magának a benne rejlő lehetőségeket, és kialakította végleges formáját, valamint kifejezésmódjának stílusjegyeit. Az is igaz, hogy az ő nyomdokaiban járók közül többeknek sikerült megírniuk önmagukban remekbe sikerültebb elbeszéléseket is; ám újfent meg kell értenünk, hogy Poe egymaga volt az, aki példák és elvek lefektetése útján megtanította nekik azt a művészetet, melyet mások – miután elhárult előlük minden akadály, és egyértelmű útmutatást kaptak – később továbbfejleszthettek. Esetleges hiányosságai ellenére Poe olyasmit alkotott, amire előtte senki nem volt, és nem is lehetett volna képes; és neki köszönhetjük a modern rémtörténet végső, tökéletesített formáját.

Poe-t megelőzően a rémtörténetírók nagy többsége a sötétben tapogatózott; tisztázatlan maradt előttük a rémségek vonzerejének lélektani alapja, és többnyire olyféle üres irodalmi konvenciókhoz igyekeztek tartani magukat, mint hogy a dolgoknak végül jóra kell fordulniuk, az erény elnyeri méltó jutalmát, és általában véve egyfajta sekélyes erkölcsi didakticizmus, a széles körben elfogadott kívánalmak és értékrend elfogadása, a szerző saját érzelmeinek a történetbe való beleerőszakolása, valamint a többség művi eszméinek élharcosai melletti kiállás kényszere hátráltatta őket. Poe ellenben megértette a valódi művész lényegi kívülállásának szükségességét; és tudta, hogy az alkotó írásművészet feladata pusztán az események és érzületek önmagukban való kifejezése és értelmezése, függetlenül azok irányultságától és attól, hogy minek bizonyulnak – jónak vagy gonosznak, vonzónak vagy taszítónak, ösztönzőnek vagy lehangolónak; miközben a szerző mindvégig eleven és tárgyilagos krónikásként, semmint tanárként, szimpatizánsként, vagy bizonyos elvek terjesztőjeként vesz részt az alkotó folyamatban. Tisztán látta, hogy az élet bármely szakasza egyaránt témául szolgálhat a művész számára, és mivel saját vérmérséklete a furcsaságok és a komorság felé húzta őt, úgy döntött, hogy azon erős érzelmek és gyakori történések megszólaltatója lesz, melyek inkább a fájdalommal, a romlással és a rémülettel, semmint az élvezettel, a fejlődéssel és a nyugalommal járnak együtt, és melyek alapvetően ellentétesek vagy közömbösek az emberiség hagyományosan kifelé mutatott érzelmeivel, és a faj testi és lelki egészségével, valamint rendes, egyetemes boldogulásával.

Poe vámpírjai ekképp oly meggyőző gonoszsággal bírnak, amilyennel egyetlen elődjéé sem, s ily módon Poe a realista ábrázolás új mércéjét állította fel az irodalmi rémségek történetében. A személytelenségre és művésziességre törekvést ráadásul egyfajta, korábban csupán ritkán tapasztalható tudományos hozzáállás segítette; miáltal Poe elsősorban nem a gótikus irodalmat, hanem az emberi elmét tanulmányozta, és elemző hozzáértéssel tárta fel a rémület valódi forrásait, ennek révén pedig megkétszerezte elbeszélései hatását, és egyben megszabadította magát a sablonos borzongatásban eleve benne rejlő abszurditások béklyóitól. Az ő példája nyomán a későbbi szerzők amennyiben versenyben óhajtottak maradni – kénytelenek voltak igazodni e metódushoz; ily módon tehát határozott irányváltást tapasztalhatni a hátborzongató írásművek fősodrában. Poe ezenkívül a tökélyre vitt mesterségbeli tudás területén is újfajta nívót határozott meg; és noha némely műve ma már valamelyest melodrámainak és naivnak tűnik, hatása egyértelműen felfedezhető az olyan írói fogásokban, mint például az egységes hangulat fenntartására, és az elbeszélésen belül egy bizonyos benyomás megteremtésére való törekvés, valamint az a fajta szigorú önmérséklet, mely kizárólag a cselekményt közvetlenül előrevivő, és a végkifejletben egyértelműen szerepet játszó eseményeket engedélyezi. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Poe alkotta meg az elbeszélés napjainkban ismert formáját. A betegség, a perverzitás és romlás témáinak művészi szintre emelésével úgyszintén végtelenül messzemenő hatást gyakorolt az utókorra; Poe jeles francia csodálója és követője, Charles Pierre Baudelaire ugyanis átvette tőle, tovább gondolta és elmélyítette e témákat, melyek a meghatározó esztétikai mozgalmak magjává váltak Franciaországban. és Poe ekképp bizonyos értelemben a Dekadens és a Szimbolista mozgalmak szülőatyjának tekinthető.

A természeténél és páratlan képességeinél fogva költőnek és kritikusnak, ízlését és sajátos modorát tekintve ugyanakkor érvelőnek és filozófusnak tekinthető Poe távolról sem volt mentes a hibáktól és a modorosságtól. Színleg mélyreható és rejtelmes tudományoskodása, fellengzős és mesterkélt álhumora, valamint gyakorta maróan előítéletes kritikai kirohanásai egyaránt szemet szúrnak, mégis megbocsáthatók. Mindezeken túlmutat, és eltörpíti jelentőségüket a mester látomása a bennünk settenkedő rémségekről, és a förtelmesen közeli szakadék szélén vonagló és nyáladzó féregről. E látomás, mely beléhatol a létezésnek csúfolt, vidám színekkel kipingált látszat, valamint az emberi gondolkodásnak és érzésnek elkeresztelt fennkölt komédia összes gennyedző rémségébe, elegendő erővel rendelkezett, hogy sötét varázsú kikristályosodások és átlényegülések formájában kivetítse magát; mígnem a harmincas és negyvenes évek Amerikájának meddő földjén a mérgező gombák oly pazar holdsugár táplálta kertje kezdett burjánzani, amilyennel még a Szaturnusz legrejtettebb völgyzugai sem dicsekedhetnek. A versek és elbeszélések egyaránt a kozmikus rettegéstől terhesek. A holló, kinek undorító csőre a szívbe váj, a kísértetek, kik dögvészes templomtornyok harangjait kongatják, Ulalume sírboltja a sötét októberi éjszakán, a tenger mélyén emelkedő döbbenetes tornyok és kupolák, a „Világtalan [vidék], hol vad varázs terem, Túl időn – túl teren”⁵ – mindezek és még ezernyi borzalom mered ránk a költemények mániákus locsogása és kavargó lidércnyomásai mögül. A prózai alkotásokban pedig egyenesen a pokol tornáca tárul fel előttünk – elképzelhetetlen szörnyűségekre utalnak a sejtelmes szavak, melyek ártatlanságában aligha kételkedünk, mígnem az elbeszélő síri hangja túlfeszített húrként elpattan, és megnevezhetetlen félelmeket sugall; démoni alakzatok és lények szunnyadnak vészterhesen, hogy aztán egyetlen iszonytató pillanatra felocsúdjanak, és a sikoltó kinyilatkoztatás hirtelen tébolyult vihogásba csapjon át, vagy feledhetetlen és összeomlásszerű visszhangokat verjen. Egy pillanatra felvillan előttünk az illedelmes ruháit magáról épp lehányó boszorkányszombati rémület s e látomást még szörnyűségesebbé teszi az a tudományos alaposság, melynek révén minden egyes részlet könnyen átlátható viszonyba rendeződik az anyagi lét közismert borzalmaival.

Poe elbeszélései természetesen több kategóriába oszthatók; némelyik pedig a spirituális rettegésnek a többinél tisztább esszenciáját tartalmazza. Az érvelésen és logikán alapuló elbeszéléseket, melyek a modern detektívtörténetek előfutárainak tekinthetők, egyáltalán nem lehet a rémtörténetek közé sorolni; más, valószínűleg Hoffmann jelentős hatását mutató novellák ugyanakkor olyannyira szertelenek, hogy már-már a groteszk határait súrolják. Egy harmadik csoport olyféleképp foglalkozik a lélektani rendellenességekkel és a monomániával, mely jóllehet félelmet kelt, mégsem rémséges. A fennmaradó. jelentős hányad azonban a természetfeletti rémségek irodalmának csúcsait ostromolja; megalkotójuknak pedig végleges és vitathatatlan helyet biztosít a modern ördögi irodalom istenségeként és kútfőjeként. Ki feledhetné el a Palackban talált kézirat hullámkatlanának szélén egyensúlyozó rettenetes, feldagadt hajót; az annak istentelen korára és szörnyűséges növekedésére vonatkozó sötét utalásokat, világtalan öregemberekből álló, félelmetes legénységét, és a hajó iszonytató déli irányú hajszáját az Antarktisz felé, hogy végül a baljóslatú megvilágosodás örvényébe, és ezáltal a végpusztulásba sodorja egy ellenállhatatlan pokoláramlat?

Aligha feledhető az iszonyatos Monsieur Valdemar kóresete, akit halála után hét hónapon át hipnózissal tartanak egyben, és eszelősen rikoltozik alig pár pillanattal azelőtt is, hogy a delej megtörését követően „szinte folyósan, ott feküdt egy halomban az undorító lucsok”⁶. Az Arthur Gordon Pym nanrucketi tengerész elbeszélésében az utazók előbb egy gyilkos vademberektől benépesített, különös déli-sarkvidéki földre vetődnek, ahol semmi sem fehér és ahol a hatalmas, sziklás vízmosások gigászi egyiptomi hieroglifákat formáznak, melyekből a Föld titkai olvashatók ki; majd ezután egy még titokzatosabb vidékre jutnak el, ahol minden fehér, és ahol leplekbe burkolózott óriások és hótollú madarak vigyázzák ama sejtelmes, ködlepte zuhatagot, mely mérhetetlen égi magasságokból hullik alá a tajtékzó, tejfehér óceánba. A Metzengerstein az iszonytató lélekvándorlás baljós sugallatával borzongatja az olvasót: a tébolyult nemes felgyújtja örökös ellensége istállóját; titáni, ismeretlen ló ugrat elő a lángoló épületből, melynek poklában pillanatokkal azelőtt odaveszett a tulajdonos; az ősi falikárpitról eltűnik egy darab, amely az áldozat keresztes hadjáratot megjárt ősének óriási hátasát mutatja; a megtébolyodott férfiú eztán vad, fékevesztett ügetésbe kezd a termetes lovon, miközben féli és egyben gyűlöli is a paripát; felidéződnek az értelmetlennek tűnő próféciák a viszálykodó családok sorsát illetően; majd végül leég a tébolyult férfi otthona is, és benne a tulajdonos is a halálát leli, ahogy a furcsa állat – nyergében a tehetetlen lovassal – belépdel a palotába, majd fölkaptat a széles lépcsőn a lángokban álló termekbe. A gomolygó füstben aztán kirajzolódik a gigászi ló alakja. A tömeg embere, melynek hőse éjt nappallá téve az emberáradatba vegyülve bolyong, mivel fél egyedül maradni, visszafogottabb hatásokkal bír, ám az előbbieknél nem kevésbé erőteljesen sugallja a kozmikus rettegést. Poe elméjétől soha nem állt távol az iszonyat és a romlás, minek következtében minden elbeszélésben, költeményben és bölcseleti dialógusban megtalálhatni egyfajta felcsigázott vágyat, hogy az éj végtelen mélyére hatoljon, letépje a halál fátylát, valamint hogy a tér és az idő rettentő rejtelmei felett uralkodjék.

Poe egyes elbeszéléseit oly, már-már utolérhetetlen művészi tökély jellemzi, hogy a novella műfajtípusán belül valóságos jelzőfénynek tekinthetők. Poe kedve szerint gazdag költőiséggel formálta meg prózai műveit; azt a fajta ékes kifejezésekkel, biblia szövegekre emlékeztető ismétlésekkel és visszatérő refrénekkel teli, régies és keleti jellegű stílust használta, melyet később Oscar Wilde és Lord Dunsany is oly sikeresen alkalmazott; és valahányszor ehhez az eszközhöz nyúlt, lényegében szinte már kábító hatású, lírai fantáziát hozott létre álomnyelven megformált mákonyos álomkavalkádot. melyben minden természetellenes szín és groteszk alak összhangzó dallamok szimfóniájává olvad össze. A vörös halál álarca⁷, a Csönd, az Árny kétségtelenül költemények a szó szinte minden értelmében, a verslábakba szedettségtől eltekintve; hatásuk így épp annyira köszönhető zenei lejtésüknek, mint az érzékletes képiségnek. Mégis két kevésbé költői alkotásban, nevezetesen a Ligeiában és – különösen – Az Usher ház végében fedezhetni fel ama művésziesség csúcsait, mi által Poe a prózai miniatúrák megalkotói közt az első helyre kerül. Mindkét – cselekményét tekintve egyszerűnek és direktnek mondható – elbeszélés ama fortélyos kidolgozásnak köszönheti felülmúlhatatlan varázsát, mely még a legapróbb részletek kiválasztásában és egymás mellé helyezésében is megmutatkozik. A Ligeia egy előkelő és titokzatos származású első feleségről szól, aki elhunyta után valamely természetfeletti erő segédletével visszatér a túlvilágról, hogy birtokba vegye az első feleség testét; az utolsó pillanatban pedig még a küllemét is fölveteti áldozatának átmenetileg újjáéledt holttestével. Noha az elbeszélést néhol túlzottan bő lére eresztettnek és kiegyensúlyozatlannak érezhetni, a cselekmény feltartóztathatatlan erővel érkezik el iszonytató tetőpontjához. Az Usher, mely mind kidolgozottságát, mint megszerkesztettségét tekintve határozottan felülmúlja az előbbi novellát, a szervetlen tárgyakban rejtező megfoghatatlan életre utal borzongatóan, és egy elszigeteltségben élő család történetének végpontját jelentő, egymáshoz természetellenesen kötődő entitás-hármasságot mutat be – a fivér, a nő ikertestvér és az ősi családi székhely egyetlen lélekké olvad össze, és ugyanarra a sorsra jut, egyazon pillanatban enyészik el.

E bizarr elképzelések, amelyek ügyetlen kezekben oly sután hatnak, Poe varázserejű tollából életre kelve éjszakánként kísértő szellemekké válnak; és mindez kizárólag annak köszönhető, hogy a szerző oly tökéletesen megértette a félelem és furcsaság alaptechnikáit és lélektanát: mely lényeges részleteket érdemes kihangsúlyoznia; konkrétan mely szabálytalanságokat és ötleteket kell kiválasztania a borzalom előkészítéseként vagy velejárójaként; pontosan mely történéseket és utalásokat ajánlatos ártatlanul elhinteni, hogy az iszonytató végkifejlet minden egyes főbb fázisát előkészítse vagy jelképezze; mily apró igazításokat célszerű eszközölni a fokozás során, és mily tévedhetetlen pontossággal szükséges összekapcsolni a részeket, melyek aztán töretlen egységbe forrnak az elbeszélés keretei közt, és elsöprő erővel hatnak a cselekmény tetőpontján; mily finom árnyalatokat célravezető kiválasztani a látvány és a táj megfestésekor, hogy megteremtse és fenntartsa a megkívánt hangulatot, és életet vigyen az elérendő illúzióba – efféle alapelveket és még tucatnyi homályosabb törvényszerűséget alkalmazott hathatósan, mely törvényszerűségek túlságosan megfoghatatlanok ahhoz, hogy a közönséges kritikus teljességgel megérthesse azokat. Tagadhatatlanul jelen van ugyan a melodráma és a bárdolatlanság – közli velünk egy finnyás francia, aki kizárólag Baudelaire modoros és a gall ízléshez alakított fordításában volt képes elolvasni Poe-t –, ám ezeknek minden nyomát teljességgel elfedi egyfajta biztos és veleszületett érzék a kísérteties, a beteges és az iszonyatos dolgok iránt, mely a művész alkotó képzeletének minden egyes sejtjéből sugárzik, és a felülmúlhatatlan zsenialitás bélyegét nyomja rá a hátborzongató alkotásokra. Poe rémtörténetei oly módon elevenek, hogy csupán egynéhány mű vetekedhet valaha is velük.

A legtöbb fantaisiste-hez hasonlóan Poe is inkább a nyers meseszövésbeli hatások megteremtésében, mintsem a jellemábrázolásban remekel. jellegzetes hőse általában sötéthajú, jóképű, büszke, búskomorságra hajlamos, művelt, fölöttébb érzékeny, szeszélyes, magába forduló, magányos, és olykor kissé tébolyodott úriember, aki ősi család sarja, és fényűző körülmények között él; rendszerint alaposan áttanulmányozta az okkult tanokat, és sötét praktikákkal igyekszik megismerni a világmindenség tiltott titkait. A fennkölt hangzású névtől eltekintve e típus nyilvánvalóan nem sok közös vonást vett át a korai gótikus regényből; ugyanis egyértelműen elüt a radcliffi és lewisi rémregény esetlen hősétól és ördögi cselszövőjétől is. Közvetve azonban mégis csak bizonyos rokonságban áll velük; borongós, törekvő és emberkerülő jelleme erősen emlékeztet a byroni hősre, aki pedig minden kétséget kizáróan a gótikus Manfredek, Montonik és Ambrosiók leszármazottja. Más különös személyiségjegyeit pedig mintha magától Poe-tól kölcsönözte volna, akire kétségkívül jellemző volt a búskomorság, az érzékenység, az eszelős nagyra törés, a magány és az a fajta szertelen különcség, amivel műveiben Poe a Sors dölyfös és elhagyatott áldozatait ruházta fel.

VIII. A rémtörténet hagyománya Amerikában

A közönség, amelynek Poe az írásait szánta, jóllehet egyáltalán nem méltányolta Poe műveit, közel sem volt tájékozatlan a rémségek terén. Az Európától öröklött sötét folklóron túl Amerika saját rémtradícióinak kútfőiből is meríthetett; a kísértethistóriák így régtől termékeny irodalmi témának számítottak. Charles Brockden Brown rendkívüli hírnévre tett szert radcliffi rémregényeivel, Washington Irving könnyedebb rémmeséi pedig hamar klasszikusokká váltak. E járulékos forrás – amint arra Paul Elmer More rámutatott –, az első gyarmatosítók spirituális és teológiai érdeklődéséből eredt, amihez hozzájárult még a furcsa és félelmetes táj jellege, ahová elvetődtek. Az irdatlan és komor őserdő, melynek örökös félhomályában mindenféle rémségek ólálkodtak; a rézbőrű indiánok hordái, akiknek szokatlan, kedélytelen tekintete és vad szokásai ördögi eredetre utaltak; a korlátok nélküli puritán papi uralom, melynek hatására szokatlan elképzelések születtek az ember viszonyáról a kálvinisták szigorú és bosszúálló Istenéhez, valamint Isten kénköves Ellenlábasához, mely utóbbival kapcsolatban annyi dörgedelem hangzott el vasárnaponként a pulpitusról; és a beteges önvizsgálat, ami a megszokott szórakozások hiányában alakult ki az elszigetelt, elmaradott életmód következményeképp; valamint a teológiai önvizsgálatra szólító parancsoktól gyötrelmes, napi munka utáni hangulat, mely természetellenes érzelemelfojtásra késztetett, és mindenekfelett a túlélésért folytatott kíméletlen küzdelemmé csupaszította az életet mindezek együttesen olyféle miliőt teremtettek, melyben az ördöngös öregasszonyok baljóslatú pusmogását távol a kandallótól is meghallották, és melyben a boszorkányságról és hihetetlen, titokzatos szörnyűségekről beszámoló regék évtizedekkel túlélték a salemi rémtettek lidércnyomásos napjait.

Poe annak az újabb keletű, kiábrándultabb és alakilag kidolgozottabb rémtörténet-irányzatnak a képviselője, melynek létrejöttét e kedvező körülmények segítették. Egy másik irányzatot – az erkölcsi értékekre, szelíd önkorlátozásra, valamint a többé-kevésbe hóbortos ötletekkel színesített, kedves és könnyed fantáziálgatás tradícióját – a félénk és érzékeny Nathaniel Hawthorne képviselte, aki az ódon Salemből származott, és az egyik legvérengzőbb boszorkányperes bíró szépunokája volt. Hawthorne-nál nyomokban sem találni meg a Poe-ra jellemző erőszakot, merészséget, festőiséget, magas szintű drámai érzéket, kozmikus rosszindulatot, valamint osztatlan és személytelen művésziességet. Ehelyett a korai Új-Anglia puritán örökségétől megnyomorított nyájas szellemmel találkozhatunk; komor és sóvárgó lélekkel, aki végtelen szomorúságot érez az erkölcsöt nem ismerő világmindenség felett, mely mindenben fölötte áll az őseink körében isteninek és változatlannak hitt törvények hagyományos rendszerének. A Gonosz, melyet Hawthorne valós hatalomnak hitt, mindenütt ólálkodó és győzedelmes ellenségként tűnik fel; a látható világ pedig Hawthorne képzeletében a balsors és gyötrelem színterévé válik, melyet boldogtalan, hiú és önámító halandók népesítenek be, kiknek sorsát a legfőbb hatalomért viaskodó, a lét határán lebegő entitások alakítják. Hawthorne fokozott mértékben részesedett az amerikai rémörökségből, és az élet mindennapos jelenségei mögött sejtelmes kísértetek lehangoló csődületét vélte felfedezni; ám ahhoz nem volt eléggé érdektelen, hogy ne becsülje meg a benyomások, érzések és az elbeszélés szépségeinek önmagukban rejlő értékeit. Képzelgéseit olyféle csöndesen búskomor, didaktikus és allegorikus anyaggá szőtte össze, melyben szelíden rezignált cinizmusával, mesterkéletlen erkölcsi értékítélet keretében mutatta be az emberi faj romlottságát, melyet annak ellenére képtelen volt megvetni, hogy felismerte álnokságát. A természetfeletti rémségek tehát semmiképp nem tekinthetők Hawthorne elsődleges témáinak, noha azok ösztönszerű hatásai oly mértékben beleivódtak a személyiségébe, hogy elkerülhetetlenül a zseni erejével sejteti azokat, mikor a valóságon túli világot hívja segítségül az elmondani óhajtott, tépelődő szentbeszéd szavakba öntéséhez.

Hawthorne rémségekre tett célzásai – melyek kivétel nélkül kíméletesek, meghatározhatatlanok és visszafogottak –, művei mindegyikében fellelhetők. A hangulat. melyből kisarjadtak, elragadóan jutott kifejezésre a gyermekeknek szóló ógörög mítoszok németesített újrafogalmazása során az Aranyvarázs, valamint a Bogerdei mesék köteteiben, más alkalmakkal pedig a megmagyarázhatatlan ördöngösség vagy rosszindulat vészterhes árnyát vetette az eseményekre, melyeket tulajdonképpen nem természetfelettinek szánt; mint például a halála után megjelent hátborzongató regényben, a Doktor Grimshawe titkában, mely sajátosan irtóztatóvá tett egy Salemben a mai napig fennmaradt, a Charter Street-i Temetővel határos épületet. Az Átalakulás című regényben. melynek cselekményét Hawthome egy állítólagosan kísértetjárta itáliai villában vázolta fel, az egyszerű olvasó látóhatára mögött egy valós rémvilág és rejtély háttere lüktet; a halandók ereiben csörgedező mesés vérre utaló célzások szövik át a regény cselekményét, mely az erkölcsi tanmese, a pápistaellenes propaganda és a puritán álszemérem elűzhetetlen incubusa ellenére érdekes marad, hiába késztette mindez D. H. Lawrence-t, a modem regényírót ama vágyának kifejezésére, hogy legszívesebben fölöttébb méltatlan módon bánna el a szerzővel. A Septimus Felton – egy másik posztumusz regény, melynek alapötletét a befejezetlenül maradt Dolliver románcába szándékozott beépíteni, és ott kibontani az író – az Életelixír kérdését boncolgatja többé-kevésbé hozzáértő módon, míg az elkezdetlenül maradt Ősök nyomdokához készített jegyzetekből kiviláglik, hogy Hawthorne egy ősi angol babonával foglalkozott volna behatóan – nevezetesen egy ősi és kárhozott famíliával, akik a hiedelem szerint jártukban véres lábnyomokat hagynak maguk után –, mely mellékesen mind a Septimus Feltonban, mind a Doktor Grimshawe titkában felbukkan.

Hawthorne több rövidebb elbeszélésében is jelentős szerepet játszik az iszony; vagy a légkör, vagy az események tekintetében. A tartományi székház legendái kötetben megjelent Edward Randolph arcképe pokoli pillanatokkal szolgál. A lelkipásztor fekete fátyla (mely egy megtörtént eseményen alapul), valamint A törtető vendég sokkal többet sejtet, mint amennyit nyíltan kimond, az Ethan Brand – egy befejezetlenül maradt hosszabb mű töredéke – ugyanakkor a kozmikus félelem csúcsait ostromolja a zord dombvidék, a sivár mészégető-kemencék és a byroni „megbocsáthatatlan bűnös” felvázolásával, mely utóbbinak élete iszonyú kacaj kíséretében ér véget, mikor éjjel a kemence lángnyelvei között lel végső nyugalomra. Hawthorne feljegyzései közt nem egy rémtörténet vázlatát megtalálni, amiket bizonyosan novellává kerekített volna, ha tovább él – az egyik különösen élénk cselekményvázlat egy furcsa idegenről szól, aki időnként nyilvános összejöveteleken jelenik meg, és miután a nyomába erednek, kiderül róla, hogy egy ősöreg sírból lép elő, hogy aztán újból visszatérjen oda.

Ám a szerző rémtörténetei közül mind kidolgozottság, mind művésziesség terén kimagaslik A hétormú ház pompásan megformált regénye, melyben egy ősi átok könyörtelen munkálkodása lenyűgöző erővel bontakozik ki egy ódon salemi ház vészjósló háttere előtt – mely ház egyike azon csúcsos tetejű, gótikus épületeknek, melyeket eleink kezdetben sorra húztak fel az új-angliai partokon, mígnem a tizenhetedik század folyamán felváltották őket a ma már szokványosabbnak ható hollandi tetők, vagy a „koloniálként” emlegetett, klasszikus György-kori építmények. E gótikus házak közül napjainkban már alig egy tucatnyi maradt meg eredeti állapotában az Egyesült Államok teljes területén, ám az egyik, melyet Hawthorne is jól ismert, még ma is áll a salemi Turner Street-en, és kétes forrásokra hivatkozva azt állítják róla, hogy e ház szolgált helyszínként és inspirációként a regényhez. Egy efféle épület a maga kísérteties ormaival, csoportosuló kéményeivel, előrenyúló emeletével, groteszk sarokkonzoljaival és rombuszmintájú rácsos ablakaival valóban olyféle objektum, mely képes sötét gondolatokat előhívni a szemlélő elméjéből; jellegzetes példája ugyanis ama sötét puritán kornak, amely leplezett rettenetével és ördöngös pusmogásával megelőzte a tizennyolcadik század szépséggel, ésszerűséggel és tág terekkel teli világát. Az ifjú Hawthorne sok ilyet láthatott, és jól ismerte a hozzájuk fűződő mendemondákat. Fülébe jutott ezenkívül nem egy olyan pletyka, miszerint saját elein is átok ült az 1692-es boszorkányperekben bíróként részt vállaló szépapja hajthatatlan szigorának következményeképp.

Eme színpadkép előtt játszódik a halhatatlan mese – Új-Anglia elsődleges hozzájárulása a rémirodalomhoz –, és már az első pillanattól fogva érezhetni az elébünk tárt hangulat hitelességét. Megbúvó rémségek és betegség lappanganak az élénk ecsetvonásokkal megfestett ódon épület viharvert, mohos és szilfaárnyas falai között, és nyomban ráérezni a hely baljós szellemére, mikor azt olvassuk, hogy annak építtetője az idős Pyncheon ezredes – szokatlan kegyetlenséggel orozta el a telket eredeti, telepes tulajdonosától, Matthew Maule-tól, akit a pánik évében akasztófára küldött boszorkányságért. Maule Pyncheonre szórt átkokkal az ajkán távozott a másvilágra – Isten vért itat majd vele! –, és az elkobzott parcella kútjának vize megkeseredett. Maule ácsnak kitanult fia beleegyezett, hogy megépíti az apja fölött diadalmaskodó ellenfél számára a nagy, sokormú épületet, ám az ezredes különös módon elhunyt a házavató napján. Eztán nemzedékeken át furcsa viszontagságok nehezítették a Pyncheonok életét, akik esetenként rettenetes véget értek, miközben a Maule-ok sötét hatalmáról suttogtak a helybéliek.

A mindent beárnyékoló rosszindulat, ami az ódon épületből árad mely kis híján éppoly eleven, mint Poe Usher-háza, jóllehet sokkalta körmönfontabb módon –, visszatérő motívumként szövi át a regényt, akár egy tragikus operát, és mikor a cselekmény fő szálához érünk, a modern Pyncheonöket szánalmasan lepusztult állapotban találjuk. A szerencsétlen, vén Hepzibah, aki nemes hölgyből degradálódott bogaras aggszűzzé; a gyermeteg, balsorsú Clifford, aki épp letöltötte igaztalanul kirótt börtönbüntetését; a ravasz és álnok Pyncheon bíró, aki a vén ezredes szakasztott mása – mindezen alakok félelmetes jelképeknek tekinthetők, melyek hatását tovább fokozzák a kertben található satnya növények és vérszegény baromfiak. Szinte sajnálni, hogy a végén minden viszonylag jóra fordul, mikor a jó kedélyű Phoebe, a Pyncheonök unokatestvére és egyben utolsó ivadéka egybekel a rokonszenves fiatalemberrel, akiről kiderül, hogy az egyetlen megmaradt Maule-leszármazott. A frigy feltételezhetően megtöri az átkot. Hawthorne körültekintően elkerül mindenféle erőszakot, szóban és cselekedetben, és a rémségekre való utalásokat mindvégig a háttérre korlátozza; de az esetenkénti célzások kellően hatásosak ahhoz, hogy fenntartsák a hangulatot, és megóvják a művet a puszta allegorizálás unalmától. Az olyan jelenetek, mint Alice Pyncheon megbabonázása, valamint a lány kísérteties csembalójátéka, mely az egyik családtag halálát előzi meg – ez utóbbi egy felejthetetlen árja mítosz feldolgozása –, közvetlenül köti a cselekményt a természetfelettihez; míg az agg Pyncheon bíró éjszakai, végzetes virrasztása az ódon szalonban, az óra iszonytató ketyegése mellett, a legrettenetesebb, hamisítatlan rémtörténeteket idézi. Az a mód, ahogy a bíró halálát – már jóval azelőtt, hogy az olvasó, avagy bármely szereplő bármit gyanítana –, előre sejteti az ablak előtt motozó és neszező furcsa macska, oly zseniális megoldás, amit még maga Poe sem lett volna képes felülmúlni. Később, aznap éjjel és másnap, az ablak előtt ugyanez a furcsa macska figyel feszülten – valamit. Az állat minden kétséget kizáróan az ősi mítoszok lélekvezetője, melyet az író végtelen leleményességgel illeszt és idomít a modern díszletekhez.

Ám Hawthorne nem teremtett jól meghatározható hagyományt. Műveinek hangulata és világképe ahhoz a korhoz kapcsolódik, mely a halálával együtt véget ért, és ezért Poe szelleme az – aki oly pontosan és valósághűen megértette a rémtörténetek vonzerejének alapját és megteremtésének megfelelő technikáit –, mely fennmaradt, és további hajtásokat hozott. Poe egyik első követőjének tekinthetni a zseniális ifjú ír írót, Fitz-James O’Brient (1828-1862), aki amerikai állampolgárságot szerzett, és a Polgárháborúban halt hősi halált. Ő az, aki ránk hagyományozta a Mi volt ez? című művet – az első megfogható, ugyanakkor láthatatlan lényről szóló, jól megírt történetet, Maupassant Horlájának prototípusát; ugyanő alkotta meg az utolérhetetlen Gyémántlencsét is, melyben egy ifjú kutató beleszeret egy mikroszkopikus világban élő hajadonba, mely világot egy vízcseppben fedezett fel. O’Brien idő előtti halála kétségtelenül nem egy mesterien meghökkentő és iszonytató történettől fosztotta meg az utókort, noha az ifjú zsenije az igazat megvallva nem mérhető sem Poe, sem Hawthorne gigászi elméjéhez.

Nagyságban sokkalta közelebb állt hozzájuk az 1842-ben született hóbortos és búskomorságra hajlamos újságíró, Ambrose Bierce; aki ugyancsak részt vett a Polgárháborúban, ám túlélte azt, hogy megalkothassa számos halhatatlan történetét, majd 1913-ban – csupán a saját lidérces elméjéből kipattant ötletekhez hasonlíthatóan homályos körülmények között – nyoma vesszen. Bierce-et jeles szatíra– és röpiratíróként tartották számon, ám művészi hírneve elsősorban komor és kegyetlen novelláin nyugszik, melyek jelentős hányada a Polgárháborúról szól, és annak legelevenebb és legrealistább ábrázolásaként járult hozzá az irodalomhoz. Bierce-nek lényegében minden elbeszélése rémtörténet; és míg sokuk kizárólag a természetben fellelhető testi és lelki rémségekkel foglalkozik, jelentős hányaduk beépíti magába a természetfeletti rosszindulatot. és vezető szerepet tölt be az amerikai rémirodalom egészében. Mr Samuel Loveman, egy ma is élő költő és kritikus; aki személyesen ismerte Bierce-et, az alábbiakban összegzi a kiváló „árnyteremtő” géniuszát, az író válogatott levelezésének előszavában:

Bierce-nél a rémület előidézése nem annyira Poe és Maupassant receptjéhez vagy perverzitásához igazodik, hanem az irodalomtörténetben elsőként határozott és kísértetiesen precíz légkört teremt. A szavak, melyek oly közönségesek, hogy az olvasó hajlamos egy zugíró korlátolt képességeinek tulajdonítani azokat, szentségtelenül rémisztővé válnak, újszerű és kifürkészhetetlen átalakuláson mennek át. Poe esetében a rémület megteremtése: tour de force, míg Maupassant-nál a felkorbácsolt tetőpont ideges ígérete. Bierce-nél a gyötrelmes végpusztulással tetézett ördögi elem ugyanakkor egyszerűen és őszintén a cél eléréséhez alkalmas eszközt kínálta. Mégis minden esetből kiérezhető a Természet hallgatólagos visszaigazolása.

A Halpin Frayser halálában a virágok, a növényzet, a faágak és a falevelek pompásan ellenpontozzák a természetellenes rosszakaratot. Bierce nem a megszokott gondtalan világot vallotta magáénak, hanem egy olyféle mindenséget, melyet áthat a búskomorság rejtélye és az álmok lélegzetelállító konoksága. Az embertelenség azonban furcsamód mégsem hiányzik teljességgel belőle.

A Mr. Loveman által említett „embertelenség” a keserű komédia és a fekete humor egy ritka fajtájában talál magának kifejezési formát. melyhez a kegyetlenség képeiben való kéjelgés és kínzó csalódottság járul. Az előbbi minőséget remekül példázza némely sötétebb elbeszélés alcíme; olyanok, mint „Az ember nem mindig fogyasztja el, amit az asztalon talál”, mely egy halottszemlére kiterített tetem leírását tartalmazza, avagy „Az ember, bár meztelen, mégis rongyos lehet”, mely jellemzés egy rémisztően megcsonkított holttestre utal.

Bierce műveinek színvonala összességében némileg ingadozó. Sok novella érezhetően sablonos, és erejükből elvesz ama hetyke és közhelyesen mesterkélt stílus, mely az újságírásra jellemző modellekből levezethető; ám a mindegyikben kivétel nélkül ott lappangó, komor rosszakarat félreérthetetlenül felismerhető, nem egy pedig az amerikai rémirodalom csúcsait ostromolja. A Halpin Frayser halála, melyet Frederic Taber Cooper az angolszász faj irodalmának legördögibben rémületes elbeszélésének nevezett, egy testről szól, amely éjjelente lélek nélkül ólálkodik egy szörnyűségesen vérmes erdő mélyén, másik hőse pedig egy ősi emlékektől gyötört férfiú, aki annak karmaiban lelte halálát, ami valaha hőn szeretett édesanyja volt. Az elátkozott dolog, amit gyakorta jelentetnek meg népszerű antológiákban, egy éjt nappallá téve dombok és búzamezők közt bukdácsoló és totyogó láthatatlan lény iszonyatos pusztításait meséli el. A kedvező körülmények különös találékonysággal, ugyanakkor látszólag egyszerű eszközökkel idézi meg az írott szóban rejtezhető dermesztő rémségeket. A történetben a rémregényíró Colston így szól Marsh barátjához: „Ahhoz elég merész vagy, hogy a villamoson olvasd a műveimet, de egy elhagyatott épületben... egymagadban... az erdőben... vagy éjszaka! Piha! Olyan kézirat lapul a zsebemben, ami menten elpusztítana!” Marsh a „megfelelő környezetben” olvassa végig a kéziratot – és az valóban megöli őt. A jobb láb középső ujja botladozva halad, ámde hatásos tetőpont felé. Egy Manton nevű férfi szörnyűséges módon meggyilkolta két gyermekét és feleségét, mely utóbbinak nem volt jobb középső lábujja. Tíz évvel később a megváltozott külsejű férfi visszatér a vidékre; és mikor felismerik, a sötétben vadászkés-párbajra hívják ki, melyre az egykori bűntett színhelyéül szolgáló, immár elhagyatott házban kerül sor Mikor elérkezik a párbaj pillanata, galádul rászedik a férfit; ellenfél nélkül bezárják az állítólagosan kísértetjárta ház egyik koromsötét, földszinti szobájába, amit mindenütt évtizedes porréteg borít. Kést nem emelnek rá, ugyanis pusztán megrémíteni szándékoznak őt; másnap azonban egy sarokban találnak rá, eltorzult arccal, a férfiú pedig (áthatóan szó szerint halálra rémült valamitől, amit láthatott. Az egyetlen nyom, amit találni, valami szörnyűségre enged következtetni: „A padlót vastagon borító porrétegben – az ajtótól, amin beléptek, egészen Manton kuporgó holttestétől egyjardnyi távolságig – párhuzamos lábnyomok vezettek; mezítelen lábak könnyed, mégis jól kivehető nyomai: a két szélen két gyermeké, középen pedig egy asszonyé. Egyik sem fordult vissza onnan: mind egy irányba mutatott.” És a nő lábnyoma természetesen a jobb középső lábujj hiányáról árulkodott. A kísértetház, melyet az újságírói valósághűségre jellemző, szigorúan keresetlen szavakkal mesél el az elbeszélő, megdöbbentő titkot sejtet. 1858-ban egy egész héttagú család nyom nélkül eltűnik Kentucky állam egyik keleten fekvő ültetvényéről, miközben minden tulajdonuk – bútorok, ruhák, élelem, lovak, marhák és rabszolgák – érintetlenül hátramarad. Közel egy évvel később két magas rangú férfiú az elhagyatott épületbe kénytelen behúzódni a vihar elől, és odabent valamely megmagyarázhatatlan eredetű zöld fénnyel megvilágított föld alatti helyiségre bukkannak, melynek súlyos vasajtaja kintről nem nyitható. Ebben a helyiségben hevernek az eltűnt család tetemei; és ahogy az egyik férfi odarohan egy ismerősnek tűnő holttesthez, a másikat annyira letaglózza a furcsa bűz, hogy véletlenül társára csukja a sírbolt ajtaját, majd elájul. Mikor a túlélő hat hét elteltével eszméletre tér képtelen ismét rálelni a titkos helyiségre; a ház pedig leég a Polgárháború során. A sírbolt fogságába esett felfedezőről soha többé nem hallani.

Bierce, Poe-val ellentétben, ritkán használja ki a témában rejlő hangulati lehetőségeket; sok művét pedig egyfajta naivitás, unalmas szögletesség, avagy polgárháború előtti provincializmus jellemzi, mely némiképp elüt a későbbi rémtörténetírók kísérleteitől. Sötét elbeszéléseinek eredetisége és művésziessége mindazonáltal megkérdőjelezhetetlen, nagyságát tehát nem fenyegeti az elhalványulás veszélye. Bierce összegyűjtött rémtörténetei főképp két, a Lehetséges ez? és Az élet delén című kötetekbe szedve megtalálhatók. Az előbbi szinte kizárólag a természetfelettivel foglalkozik.

Az amerikai rémtörténetek legsikerültebbjei gyakorta nem a tárgykör elkötelezetteinek tollából származnak. Oliver Wendell Holmes Elsie Vennerje csodálatra méltó visszafogottsággal utal egy születés előtti hatásnak kitett fiatal hölgy természetellenesen kígyószerű vonásaira, és az effektust sokat sejtető tájképábrázolásokkal tartja fenn. A csavar fordul egyet című kisregényben Henry Jamesnek kellő mértékben sikerül levetkőznie megszokott dagályosságát és terjengősségét ahhoz, hogy csakugyan vészterhesen fenyegető légkört teremtsen; leírja, mily szörnyű hatást gyakorol a gondjaikra bízott kisfiúra és kisleányra két gonosz és immár halott szolgáló, Peter Ouint és Miss Jessel, a nevelőnő. James talán túlságosan bőbeszédű, túl kenetteljesen finomkodó, és túlzott mértékben rabja a bonyolult nyelvezetnek, hogy teljességgel kiaknázza a helyzetben rejlő vad és gyilkos rémségeket; ám mindennek ellenére példátlan és egyre fokozódó rettenet jellemzi a cselekményt, mely a kisfiú halálában éri el csúcspontját, és elvitathatatlan helyet biztosít a kisregénynek a saját műfajában.

F. Marion Crawford számos, változó színvonalú rémmesét alkotott, melyek összegyűjtve a Vándorló szellemek című kötetben jelentek meg. A Mert a vér az élet az elhagyatott dél-itáliai partszakasz szikláin álló ősi torony közelében megtapasztalt hold-átkos vámpírizmus témáját boncolgatja. A holtak mosolyognak egy ódon írországi házban és egy családi sírboltban átélt rémségekről számol be, és szereplőinek egyike: egy komoly hatalommal bíró családi kísértet. Crawford maradandó mesterműve mégis A felső fekhely, mely az irodalom talán leghátborzongatóbb meséinek egyike. A sorozatos öngyilkosságok helyszínéül szolgáló luxuskabin sós nyirkosságát, a furcsán nyitott hajóablakot és a megnevezhetetlen valamivel folytatott lidérces küzdelmet páratlan hozzáértéssel kezeli a történet írója.

Fölöttébb eredeti, noha az 1890-es évekre jellemző keresett túlzásoktól nem mentes, az azóta egész más jellegű írások okán híressé vált Robert W. Chambers korai rémtörténeteiben fellelhető modor. A sárga király, e lazán egybefont novella-gyűjtemény, melynek darabjait egy szörnyűséges, elolvasva rettegést, tébolyt és kísértet-tragédiát előidéző, betiltott könyv köti össze, a kozmikus félelem jelentős magaslatait éri el, az esetleges érdektelenség és a Du Maurier Trilbyjére jellemző, némileg közhelyes és mesterkélt, gall stúdióatmoszféra ellenére. Az elbeszélések közül talán A sárga jel a leghatásosabb, melynek főszereplője egy hallgatag és iszonyatos temetőőr, kinek arca egy dagadt nyűére emlékeztet. A fiú, aki összeverekedett e szerzettel, reszketve, émelyegve mesél el egy bizonyos részletet. „Nos, Istenre mondom, mikó’ megütöttem, e’kapta csuklómat, Uram, és mikó’ megszorítottam a petyhüdt, pépes öklét, az egyik ujja a kezembe’ maradt.” Egy művész, miután látta őt, valaki mással együtt ugyanarról az éjszaka leple alatt döcögő halottaskocsiról álmodik, és megdöbbenti a temetőőr hangja. E furcsa alak motyogása úgy tölti ki a hallgató fejét, „akár a zsírolvasztó tartály fölött gomolygó vastag, olajos füst, vagy valamely rothadó matéria dögletes bűze”. Az őr mindössze azt motyogja: „Megtalálta a Sárga Jelet?”

A művész hamarosan egy utcán talált, különleges hieroglifákkal teleírt ónix talizmánt kap a másik álmodótól: és miután bizarr körülmények között rábukkannak a pokoli, tiltott kötetre, más, épeszű halandó számára tiltott borzalmak mellett azt is megtudják, hogy a talizmán valójában a Sárga Jel, ami Hastur átkozott kultuszának idejéből maradt fenn – az ősi Carcosából, melyről a kötet szól, és melynek lidérces emléke ott lappang minden ember agyának legrejtettebb zugában. Nem sokkal ezután meghallják a fekete forgódíszes halottaskocsi robogását, melynek bakján a löttyedt és tetemre emlékeztető ábrázatú temetőőr ül. A Sárga jel után kutató férfi az éj leple alatt belép az épületbe; érintésére elrohadnak a reteszek és a zárak. És mikor odakintről berohannak az emberek a sikolyra, melyet halandó ki nem adhatott magából, három alakot találnak a földön – két halottat és egy haldoklót. Az egyik tetemet az előrehaladott bomlás állapotában lelik. Benne a temetőőrt ismerni fel, az orvos pedig elképedve ezt kiáltja: „A férfi már bizonyosan hónapok óta halott.” Érdemes megjegyezni, hogy a szerző a történelem előtti, hátborzongató vidékkel kapcsolatos neveket és utalásokat Ambrose Bierce elbeszéléseiből kölcsönzi. Mr. Chambers további korai művei közül, melyekben felbukkan a túlzó és hátborzongató elem, említést érdemel még A holdkészítő és Az ismeretlen keresése. Csak sajnálni lehet, hogy Mr. Chambers nem fejlesztette tovább magát ezen a területen, melynek könnyen elismert mesterévé válhatott volna.

Elemi erejű rémséges témákat találni az új-angliai realista írónő, Mary E. Wilkins műveiben, kinek novelláskötete, a Szél susog a rózsabokrok között több figyelemre méltó teljesítménnyel büszkélkedhet. Az árnyék a falon című elbeszélésben tökéletes technikával kerül ábrázolásra egy higgadt új-angliai család valamely kísérteties tragédiára adott reakciója; a megmérgezett fivér testetlen árnya pedig tökéletesen felkészít minket a tetőpont pillanatára, mikor a rejtélyes gyilkos árnya, aki egy szomszédos városban végzett saját magával, hirtelen megjelenik mellette. Charlotte Perkins Gilman A sárga tapétáját a klasszikusok közé emelik azok a kifinomult eszközök, melyekkel a történet hősnőjén elhatalmasodó tébolyt ábrázolja, akit egy néhai őrült asszony egykori, szörnyűségesen kitapétázott szobájába zártak.

A Halál Völgye a jeles építész és középkorkutató, Ralph Adams Cram tehetségét dicséri, aki a hangulatteremtés és a leírás árnyalatainak alkalmazásával torokszorongató erővel képes érzékeltetni valamely sejtelmes helyi rettenetet.

Még tovább viszi a kísértethistóriák hazai hagyományát a tehetséges és sokrétű humorista, Irvin S. Cobb, kinek mind korábbi, mind jelenlegi munkái közt találni néhány remekbe szabott rémtörténetet. A Halfej, e korai gyöngyszem vészes hatásossággal mutatja be egy hibrid idióta és egy magányos tóban élő furcsa hal között fennálló természetellenes atyafiságot, és a megtorlást, amivel a vízi lény végül bosszút áll kétlábú rokonának gyilkosán. Mr. Cobb későbbi írásaiban fellelhető egyfajta tudományosság, mint például az örökletes emlékezetet boncolgató történetben egy negroid származású férfi kapcsán, aki az afrikai dzsungel nyelvén kiált fel, mikor elgázolja a vonat, a képi és hanghatások pedig fekete őse balesetét idézik fel, akit egy orrszarvú csonkított meg egy évszázaddal azelőtt.

Különösen magas művészi értéket képvisel a néhai Leonard Cline A sötét kamra (1927) című regénye. A történet egy férfiról szól, aki – a gótikus, avagy byroni hősre jellemző becsvágytól hajtva – megpróbál ellenszegülni a természetnek, és emlékezete serkentésével megkísérli felidézni addigi élete minden egyes pillanatát. Célja eléréséhez végtelen számú feljegyzést, jegyzetet, mnemonikus eszközöket és képeket majd végül illatokat, zenét és egzotikus drogokat – használ. Törekvése végül túlmutat a saját életén, és behatol az örökletes emlékezet sötét mélységeibe – egészen az ember előtti időkig, a széntartalmú kőzetek keletkezéséért felelős, gőzölgő mocsarak világába; sőt az idő és lét felfoghatatlanul ősi távlatai is feltárulnak előtte. Még vadabb zenét, még erősebb kábítószereket rendel, míg végül hatalmas kutyája furcsán rettegni kezd tőle. Orrfacsaró, állatias bűz terjeng körülötte, tekintete lassan kiüresedik, és félállativá fajul. Végül az erdőbe veti magát, és éjjelente az ablakok alatt vonyít. Szétmarcangolt holttestére egy bozótosban akadnak rá. Mellette a kutyája teteme fekszik. Halálra marták egymást. A regény hangulata vészterhesen hatásos, mivel az író különös figyelmet szentelt a központi alak baljóslatú otthonának és háztartásának bemutatására.

Közel sem ennyire szellemdús és kidolgozott, ám nem kevésbé hatásos Herbert S. Gorman regénye, A Dagon nevű hely, mely egy nyugat-massachusetts-i Isten háta mögötti helység sötét történetét meséli el, ahol a salemi boszorkányok leszármazottai és követői a mai napig életben tartották a boszorkányszombat beteges és elfajzott rémségeit.

Leland Hall Baljóslatú háza fenséges pillanatokkal szolgál, de valamelyest levon értékéből középszerű romantikája.

A maguk sajátos módján egészen figyelemre méltóak Edward Lucas White regényíró és novellista rémséges elképzelései, mely témák többsége tényleges álmokon alapszik. A szirének énekének idegenszerűsége kifejezetten magával ragadó, míg a Lukundoo és Az ormány sötétebb félelmeket kelt az olvasóban. Mr. White egészen sajátságos vonást épít be műveibe – egyfajta burkolt bűbájosságot, mely egyedi meggyőző erővel bír.

Az ifjabb amerikai nemzedék tagjai közül senki nem képes oly erővel felidézni a kozmikus rettenetet, mint a kaliforniai költő, képzőművész és író, Clark Ashton Smith, kinek bizarr írásai, rajzai, festményei és történetei egy szűk körű, fogékony csoport szórakoztatását szolgálják. Mr. Smith egy távoli és bénítóan iszonyatos mindenséget választott alkotásai hátteréül – a Szaturnusz holdjain burjánzó, a szivárvány színeiben játszó, dögletes virágokat; Atlantisz, Lemúria és más, elfeledett ősi világok groteszk templomait; és a Föld peremén kívül elhelyezkedő kísértet-országok foltos, mérgező gombákkal benőtt, nyákos ingoványait. Leghosszabb és egyben legigényesebb költeménye, A hasis-evő rímtelen pentameterekben íródott; és a csillagközi terek kaleidoszkópszerű lidércnyomásának zűrzavaros, hihetetlen távlatait tárja fel. A puszta démoni döbbenet és a képzelőerő terén talán egyetlen élő és néhai író sem képes felülmúlni Mr. Smitht. Ki más mondhatná el magáról, hogy megtapasztalhatta a végtelen szférák és megsokszorozott dimenziók efféle ragyogó, pazar és lázálmokra jellemzően eltorzított látomásait, és életben maradt, hogy mindezt elmesélje. Mr. Smith novellái: más galaxisokról, világokról, dimenziókról, valamint a Föld ismeretlen régióiról és korszakairól szóló hatásos történetek. Megalkotójuk beszámol az őseredeti Hyperboreáról, és annak fekete alaktalan istenéről, Tsathogguáról; Zothique elveszett kontinenséről és a középkori Franciaország mesés, vámpírok uralta Averoigne-vidékéről. Mr. Smith legsikerültebb elbeszélései közül nem egyet megtalálni A kettős árnyék és más fantasztikus mesék (1933) című kiadványban.

IX. A rémtörténetek hagyománya a Brit-szigeteken

Napjaink brit irodalma amellett, hogy korunk három vagy négy legkiválóbb fantaisiste-jével büszkélkedhet, kiváltképp termékeny táptalajt biztosít a rémirodalomnak. Rudyard Kipling is többször kirándulást tett e területre, és mindenütt észlelhető modorossága ellenére kétségtelen mesterségbeli fölénnyel nyúlt hozzá a témához az olyan elbeszélésekben, mint A fantomriksa, A világ legjobb története, az Imray visszatér és A vadállat jele. Ez utóbbi kiváltképp remekbeszabott; a bélpoklosok mezítelen papja, aki úgy nyüszít, akár egy vidra; a foltok, melyek a paptól megátkozott férfi mellkasán jelentek meg; az áldozat egyre növekvő vérszomja és a lovak irányában mutatott félelme; valamint az áldozat végső, bevégezetlen átalakulása leopárddá: egytől egyig olyan képek, melyeket nehezen feledhet az olvasó. Az, hogy a rosszindulatú varázslat végül kudarcba fúl, csöppet sem kisebbíti az elbeszélés erejét, és ugyanígy nem hatálytalanítja titokzatosságának érvényét.

Lafcadio Hearn, e furcsa, csapongó és egzotikus szerzet még messzebb elkalandozik a valóságtól; a költők felülmúlhatatlan művészi érzékével szövögeti fantasztikus cselekményeit, melyek a valóság talaján szilárdabban álló író számára elképzelhetetlennek tűnnének. Mr. Hearn Amerikában megírt Fantasztikumának némely novellája a világirodalom leghátborzongatóbb történetei közé sorolható; míg a Japánban papírra vetett Kwaidan utolérhetetlen technikai tudással és érzékkel kristályosítja ki egy gazdag képzeletű nemzet szájhagyomány útján megőrzött legendakincsét. Hearn nyelvi boszorkányosságából még többet mutatnak egyes franciából, elsősorban Gautier-tól és Flaubert-től fordított elbeszélések. Az utóbbi tollából származó Szent Antal megkísértése Hearn tolmácsolásában a zengő szavak varázslatos köntösébe bújtatott, lázas és kicsapongó képzelet páratlan megtestesülése.

Oscar Wilde hasonlóképp említést érdemel a rémtörténetírók között, egyrészt némely pompásra sikeredett tündérmeséje, másrészt az eleven színekkel megfestett Dorian Gray arcképe okán, melyben egy csodálatos portré évekre átvállalja modelljétől az öregedés és az eldurvulás ódiumát, miközben a modell szélsőségesen kicsapongó és bűnös élete ellenére külsőre csöppet sem veszít fiatalságából, szépségéből és frissességéből. A cselekmény váratlanul megdöbbentő tetőpontra hág, mikor a végül már gyilkosságra vetemedett Dorian Gray elhatározza, hogy elpusztítja a képet, amely különös változásaival modellje erkölcsi romlásának egyetlen bizonyítéka. Gray kést döf az arcképbe, amit velőtrázó sikoly és hatalmas robaj követ: ám mikor a szolgálók behatolnak a helyiségbe, mindent érintetlenül találnak. „A földön egy férfi feküdt, hálóköntösben, szívében egy késsel. Ábrázata aszottnak, ráncosnak és visszataszítónak hatott. Csupán azt követően ismertek rá, hogy szemügyre vették a gyűrűit.”

Matthew Phipps Shiel, számos rémséges, groteszk és kalandos regény és elbeszélés alkotója némelykor az iszonytató varázs egészen magas fokát éri el. A Xelucha: veszedelmesen rémséges töredék, ám még ezt is felülmúlja Mr. Shiel elvitathatatlan mesterműve, A zajok háza, mely eredetileg a „sárga kilencvenes évek”⁸ ékes stílusában íródott, de a szerző a huszadik század elején, fokozottabb művészi visszafogottsággal újrafogalmazta. Végső formájában e novellát a műfaj klasszikusai közé sorolhatni. A történet egy lopakodó rémségről és fenyegetésről szól, mely a norvég partoktól nem messze elhelyezkedő sarkköri szigeten szivárog le az évszázadok során; ott, ahol a pokoli szelek, szakadatlanul csapkodó hullámok és zuhatagok között egy bosszúszomjas halott férfi rettenetes bronztornyot épített. A mű némileg emlékeztet Poe Usher házára, mégis alapvetően különbözik attól. A lila felhő című regényben Mr. Shiel azt írja le, miféle mérhetetlen erő rejlik egy rontásban, mely az északi sarkról indult ki, hogy elpusztítsa az emberiséget, és melyről egy ideig úgy vélhetni, mindössze egyetlen ember életét kímélte meg a földön. E magányos túlélő érzéseit – aki felismeri rettentő helyzetét, és a világ kizárólagos birtokosaként rója a tetemekkel és kincsekkel teleszórt városokat –, már-már Fenséges technikával és művésziességgel mutatja be a szerző. Sajnos a kötet második fele, melyben a szokványos romantikus elem dominál, egyértelműen csalódást okoz.

Shielnél sokkalta ismertebb a zseniális Bram Stoker, aki számos kifejezetten rémületes elgondolást bontott ki regényei sorában, melyek botladozó technikája sajnálatos módon rontja az összhatásukat. A fehér féreg búvóhelye egy gigantikus, primitív lényről szól, mely egy ódon várkastély sírkamrájában rejtezik, ám a szinte gyermeteg kidolgozás teljességgel tönkreteszi a máskülönben remek ötletet. A hét csillag ékköve, mely különös egyiptomi újjáéledésről számol be, kevésbé félresikerült. Ám a legnagyszerűbb regény a méltán híres Drakula, mely a rettenetes vámpírmítosz modern feldolgozásainak sarokköve. Drakula gróf, a vámpír egy iszonytató várkastélyban lakik a Kárpátok bércei közt, ám végül áttelepszik Nagy-Britanniába, hogy vérszívókkal népesítse be az országot. Az angol utazó viszontagságai Drakula rémületes erődjében, valamint az élő-halott gonosz lélek uralmi törekvéseinek meghiúsítása oly alkotóelemek, melyek révén alkotójuk joggal vívott ki magának állandó díszhelyet az angol írók között. A Drakula számos hasonló, természetfeletti rémségekkel teli regény megírására ösztönzött, melyek legsikerültebbjei közül említést érdemel A bogár Richard Marsh tollából, „Sax Rohmer” (Arthur Sars teld Ward) A boszorkány-királynő ivadékai, valamint Gerald Bliss Kapu a valóságon túli világba című regényei. Az utóbbi a szokványos vérfarkas-babona egészen boszorkányos feldolgozása. Sokkalta finomabb eszközökkel kidolgozott és művésziesebb, a több szereplő egymás mellé helyezett elbeszéléseit sokkalta virtuózabb módon kezeli a Hűvös menedék, Francis Brett Young remek regénye, melyben egy különösen rosszindulatú ódon ház hatásos leírása olvasható. A gunyoros és már-már mindenható fő gonosz, Humphrey Furnival a korai gótikus cselszövő Manfred-Montoni típusára emlékeztet, de a számos, ügyesen kidolgozott jellem megóvja a történetet a közhelyességtől. Mindössze a terjengős, kimagyarázó lezárás és a cselekmény előre vitelében némileg szabadon kezelt jövendölés miatt nem éri el a mű az abszolút tökélyt.

A Boszorkányerdő című regényében John Buchan lenyűgöző erővel ábrázolja a boszorkányszombat hagyományának fennmaradását Skócia egyik elhagyott vidékén. A sötét rengeteg, a sátáni kő, és a végül írmagostól kiirtott rettenet kozmikus árnyainak leírása bőségesen kárpótolja az olvasót a vontatott kibontakozás és a skót dialektus túltengése okozta bosszúságokért. Mr. Buchan némely története különösképp gazdag a kísértetek világára utaló burkolt célzásokban; s külön említést érdemel A zöld gnú, mely az afrikai boszorkányság titkait taglalja, a Szél süvölt át az oszlopcsarnokon, melyben a valahai brit-római rémségek élednek újjá, valamint a Skule Skerry, a maga sarkköri iszonyatával.

A vérfarkas című rövid kisregényben Clemence Housman az iszonytató feszültség egészen magas fokára jut, és bizonyos fokig sikerül valós népmesei hangulatot teremtenie. Arthur Ransome Az életelixírje a gyermeteg cselekményszövés ellenére nem egy remekbe sikerült sötét effektussal tűnik ki a hasonló írásművek közül. George Macdonald Lilithje egészen sajátlagos bizarrságával nyűgözi le az olvasót, a két változat közül pedig talán az első, rövidebb verzió a hatásosabb.

Külön említést érdemel a mesterien kidolgozott műveiről ismert és a láthatatlan rejtélyek világát eleven valóságként kezelő költő, Walter de la Mare. Az ő kísértő költeményeinek és pallérozott prózájának egyaránt részét képezik a titokzatosság fátylával fedett szépség és a lét iszonyú és tiltott dimenzióinak mélyére hatoló furcsa látomások. A visszatérés című regényben egy halott férfi lelke hagyja el kétszáz éves sírját, hogy eleven testekhez köthesse magát, és még az áldozat ábrázatát is a saját, rég a föld porával eggyé vált képére formálja át. A rövidebb elbeszélések közül, melyekből több kötetnyi létezik, nem egy feledhetetlen darab páratlan fölénnyel bontja ki a félelem és a boszorkányság legsötétebb szövevényeit; jelesül a Seaton nénje, melyre a vészterhes vámpírizmus förtelmes leple ereszkedik; A fa, amely egy éhező művész kertjében növekvő iszonyatos növény történetét meséli el; A mélyből, melyben Mr. De la Mare az olvasó képzeletére bízza, miféle szörnyűség felelt egy haldokló senkiházi hívására, mikor a férfi megbízta rémséges gyermekkori otthonának padlásán a régtől rettegett csengőzsinórt; A remete, mely csupán sejteti, mitől menekült fejvesztve a házból egy véletlenül betévedt látogató az éjszaka közepén; a Mr. Kempe, melynek hőse egy tébolyodott szerzetes, aki az emberi lélek után kutat, és egy elhagyatott, ősöreg kápolna közelében magasodó, irtózatos tengerparti sziklafal menedékét választotta lakhelyül; valamint a Mindenszentek, melyben a félreeső középkori templomot ostromló és a málladozó falakat csodás módon helyreállító démoni erőkre vethetünk futó pillantást. De la Mare legtöbb történetében a félelem nem kizárólagos, sőt még csak nem is meghatározó alkotóelem, mivel a szerzőt érezhetően inkább a jellemekben rejlő árnyalatok érdeklik elsődlegesen. Hellyel-közzel azonban a Barrie-re jellemző hóbortos fantáziálgatás szintjére süllyed. Mégis azon kevesek közé sorolható, akik számára a valóságon túli világ kézzelfogható, eleven jelenlét; ilyeténképpen pedig képes esetleges rettegés-tanulmányaiba oly erőt vinni, amely kizárólag a nagy mesterek sajátja. Legismertebb költeménye, A figyelők a gótikus borzongást hozza vissza a modern versbe.

A rémnovella újbóli virágzását éli napjainkban, s egyik fontos művelőjeként a sokrétű E. F. Benson említhető, kinek A férfi, aki túl messzire ment című elbeszélése visszafogott tónusokkal vázolja fel egy sötét erdő szélén álló ház, és egy Pán patanyomát mellén viselő tetem történetét. Mr. Benson Látható és láthatatlan című kötete számos páratlanul hatásos történetet tartalmaz; jelesül a Negotiam Perambulanst, melyben a cselekmény kibontakozása során elénk tárul egy ősi egyházi táblából hátramaradt, furcsa szörnyeteg, amely csodás bosszút áll a cornwalli partok egyik eldugott faluján; valamint A kísértet-kürt, melynek hőse a messzi Alpok csúcsai közt ólálkodó rémséges félemberi alak. Az arc, mely egy másik gyűjteményben látott napvilágot, halálosan hatásos a könyörtelen végítéletet idéző hangulatával. Az Este visszatérnek és az Újabb visszatérők című novelláskötetekben H. R. Wakefield az álokoskodás rontó hatású aurája ellenére a rémületkeltés mesterének bizonyul. A legsikerültebb történetek közül említést érdemel a nyálkás, vízi gonosz lélekről szóló A vörös kunyhó, az Eljő, eltávozik, az És éneket zeng majdan, A kőhalom, a Nézz fel, A vak ember bivalybőre, valamint a settenkedő ezredéves rettenet története, a Duncaster tizenhetedik gödre. Mindenképp említést érdemelnek H. G. Wells és A. Conan Doyle rémtörténetei. A vörös szoba az előbbinek a páratlan mesterségbeli tudását dicséri, míg a Harminc különös történet minden egyes elbeszélése fantasztikus témákat feszeget. Doyle kivételesen kísérteties hangnemet üt meg A Sarkcsillag kapitányában, e sarki szellemekről szóló történetben, valamint a 249-es tételben, melyben az újjáélesztett múmia témáját a szokottnál sokkalta több leleménnyel és hozzáértéssel dolgozza fel a szerző. Hugh Walpole, aki ősei közt tudhatja a gótikus regény műfajának megteremtőjét, időnként kifejezett sikerrel nyúlt hozzá a bizarr témákhoz, Mrs. Lunt című novellája pedig példátlan erővel borzongatja az olvasót. A füstölgő lábszár címen kiadott gyűjteményben John Metcalfe néhol ritka magaslatokba jut, a Meddőföld elnevezésű novellában pedig az iszonyat olyféle fokozásával találkozhatni. ami már-már zsenit sejtet. Sokkal hóbortosabbak és inkább Sir J. M. Barrie kedves és ártalmatlan fantasztikus meséihez hasonlatosak E. M. Forster novellái, melyeket A mennyei omnibusz cím alatt gyűjtött egybe. Ezek közül mindössze egyről – a Pánnal és eme isten rettenetes aurájával foglalkozó elbeszélésről – mondható el, hogy részét képezi a kozmikus rémület irodalmának. Noha Mrs. H. D. Everett hajdankori, elcsépelt sablonokhoz tartja magát, A halotti maszk címmel kiadott novellagyűjteményében esetenként páratlan erővel jelenik meg a spirituális rettenet. L. P Hartley a dermesztő és szerfelett iszonytató elbeszélése, A látogató a mélyből okán említhető, míg May Sinclair Hátborzongató történetek című kötete inkább a hagyományos „okkultizmushoz”, semmint a félelemkeltés kreatív eszközeihez nyúl, mely utóbbi módszer a műfaj legjobbjainak sajátja, elbeszéléseiben pedig a teljességgel valóságon túli világmindenség csupasz jelenségei helyett az emberi érzelmekre és a lélek mélyének fürkészésére helyezi a hangsúlyt. E ponton érdemes megjegyezni, hogy a kísérteties és fantasztikus jelenségek ábrázolását a materialisták többnyire sikerültebben oldják meg az okkultizmus híveinél, az utóbbiak számára ugyanis oly mértékben közhelyesnek számít a fantomvilág, hogy szemben azokkal, akik a természetes rend gyökeres és felháborító felbolygatásának tekintik e világot – csupán ritkán képesek kellő tisztelettel, félelemmel és távolságtartással kezelni azt.

Változékony színvonalú, ámde alkalmanként az élet felszíne mögött megbúvó rémvilágokat különös erővel sejtető műveket alkot William Hope Hodgson, aki sokkalta kevésbé ismert napjainkban, mint megérdemelné. A szentimentális világfelfogás, és az embernek a világhoz és embertársaihoz kötődő viszonyának sokszor sablonos kezelése ellenére Mr. Hodgson teljesítményét legfeljebb Algernon Blackwood múlja felül a valóságon túli világ bemutatása terén. Csupán kevesen képesek odavetett megjegyzések és lényegtelennek tűnő részletek segítségével, mégis ily erővel sugallni a megnevezhetetlen erők és az ostromló szörnyetegek közelségét, avagy tájak és épületek révén érzékeltetni kísérteties és abnormális jelenségeket.

A Glen Carrig hajója (1907) kötetben számtalan pokoli csodát és átokverte, eldugott vidéket ismerhetünk meg egy hajótörés túlélőinek élményein keresztül. A történet elején felsejlő fenyegetést felülmúlhatatlan erővel érzékelteti az író, jóllehet a cselekmény végül kis híján közönséges romantikus kalandregénnyé silányul. A tizennyolcadik századi próza imitálására tett pontatlan, álromantikus kísérlet sokat ront az összhatáson, a minden részletben tetten érhető, valóban lenyűgöző tengerészeti műveltség azonban kárpótol mindezért.

A Ház a határvidéken (1908) – Hodgson talán legsikerültebb alkotása – egy magányos és gonosz hírében álló írországi ház történetét meséli el, mely épületben iszonytató, e világon túlról származó erők összpontosulnak, és az alatta nyíló mély, rejtett szakadékból istentelen, rendellenes hibridek ostromolják. A Mesélő lelke bejárja a határtalan világűr fényévnyi távolságait és az idő Kalpáit, végül pedig szemtanúja lesz a naprendszer végpusztulásának, mely elemek úgyszólván egyedi jelleget kölcsönöznek a műnek a műfaj keretein belül. És mindenütt megnyilvánul a szerző rátermettsége, ahogy sejtetni képes a tájban megbúvó meghatározhatatlan rémségeket. Ha nem rontaná az összhatást néhány sablonosan szentimentális vonás, e könyv valódi remekműnek számítana.

A szellemkalózok (1909), mely mű a fent említett két regényt egészíti ki trilógiává, egy elátkozott, kísértetjárta hajó utolsó útjának lebilincselő története, melyből megtudhatni, hogyan támadják meg, majd rántják végül a mélybe a hajót rettenetes tengeri ördögök (akik külsőre emberre emlékeztetnek, és talán néhai martalócok szellemei). A tengeri hajózás alapos ismerete, valamint a természetben lappangó erőket sejtető utalások és események révén a mű olykor a tökély már-már megközelíthetetlen csúcsait ostromolja.

Az Éjföld (1912) a Föld végtelenül távoli – évmilliárdokban mérhető, a nap pusztulása utáni – jövőjét taglaló terjedelmes (538 oldalas) írásmű. A történet meglehetősen sután, egy tizenhetedik században élő férfiú álmaiként bontakozik ki, kinek elméje saját jövendőbeli megtestesüléseivel olvad eggyé: hatását pedig csaknem tönkreteszi a fájdalmas bőbeszédűség, önismétlés, mesterkélt és émelyítően szirupos szentimentalizmus, valamint a nyelvi archaizálásra való törekvés, mely ezúttal még nevetségesebb, mint a Glen Carrig esetében.

Mindezen hibái ellenére a regény a valaha papírra vetett hátborzongató képzelgések leghatásosabbjainak egyike. Egyetlen olvasó sem képes feledni az éjsötét, halott bolygót, ahol az emberiség fennmaradt hányada egyetlen iszonytató méretű piramisban koncentrálódik. melyet a sötétség szörnyűséges, hibrid és teljességgel ismeretlen erői ostromolnak. A merőben emberietlen és elképzelhetetlen létformákat – a piramison kívül elterülő vaksötét. ember nem taposta, felderítetlen vidékek csellengőit – kimondhatatlan erővel sejteti és írja le részben a szerző; míg a szakadékoktól, meredélyektől és kihaló vulkánoktól szabdalt éjföldi táj már-már kézzelfogható rettenetként jelenik meg.

A történet előrehaladtával a központi alak kimerészkedik a piramisból, hogy felkutassa a halál uralta vidéket, melyet emberi láb évmilliók óta nem taposott – az örökkévaló sötétség végeláthatatlan messzeségeit leküzdő, lassú vándorlás aprólékosan leírt részleteit a kozmikus elidegenedés hangulata, a titokzatosság lehelete, a vészterhes várakozás légköre hatja át, amihez foghatót az irodalom egészében sehol másutt nem olvashatni. A könyv lezáró negyede kínosan vontatott, mégsem von le az egész értékéből. Mr. Hodgson ezt követően kiadott kötete, a Carnacki, a szellem-kereső több hosszabb novellából áll össze, melyek különféle magazinokban jelentek meg évekkel azelőtt. Színvonalát tekintve messze alul marad a szerző többi művével összevetve. Az elbeszélésekben a „tévedhetetlen detektív” többé-kevésbé sablonos típusával – M. Dupin és Sherlock Holmes leszármazottjával, és Algernon Blackwood John Silence-ének közeli rokonával – találkozunk, aki a hivatásos „okkultizmus” nyomasztó légkörétől terhes jelenetek és események sorát éli át. Némely epizód azonban tagadhatatlanul hatásosra sikeredett, és a szerzőre jellemző zsenialitást enged sejtetni.

Természetesen nem lehetséges e rövid. dolgozat keretein belül felvázolni a borzongatás modern klasszikusainak teljes palettáját. Összetevői szükségképp beépülnek minden műbe, legyen szó prózáról vagy versről, mely általában az életet választja témájául; ily módon nem meglepő, hogy elemeit megtalálni oly alkotók műveiben, mint Browning, kinek Childe Roland a sötét toronyhoz jöve című költeménye iszonytató fenyegetéstől terhes ösztönkép; vagy Joseph Conrad, aki regényeiben gyakorta írt a tenger sötét titkairól és a Sorsnak a magányos és eszelősen elszánt férfiakat ösztökélő, démoni hatalmáról. A rettenet nyomdokai véghetetlenül elágazóak; ám jelen esetben annak viszonylagosan elegyítetlen megjelenési formájára kell korlátozni magunkat, mely meghatározó és egyben uralkodó eleme egy adott műnek.

Némileg különválik a brit fősodortól az ír irodalom rémisztő áramlata, mely a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének Kelta Újjászületési Mozgalmával került a felszínre. A szellemekről és tündérekről szóló legendák mindig is fontos szerepet töltöttek be az írek életében, és e legendakincset egy évszázadon át jegyezte és fordította le szöveghűen William Carleton, T. Crofton Croker, Lady Wilde – Oscar Wilde édesanyja –, Douglas Hyde és W. B. Yeats. A modern irodalmi irányzat ösztökéjétől hajtva összegyűjtötték és alapos tanulmányozásnak vetették alá a regéket; elsődleges elemeit pedig oly kiválóságok építették be műveikbe, mint Yeats, J. M. Synge, „A. E.”, Lady Gregory, Padraic Colum, James Stephens és írótársaik.

Noha az efféle népmesék és művészi tudatossággal átfogalmazott megfelelőik összességükben inkább hóbortosnak, mint rettentőnek hatnak, nem kevés elemük valójában a kozmikus rettenet határain belülre tartozik. A kísértetjárta tavak alá süllyedt templomokban eltemetettekről, a halálhírt hozó házi szellemekről és gonosz, eleven bábokra cserélt csecsemőkről szóló mesék, a kísérteteket és „a Raths szentségtelen teremtményeit” megéneklő balladák – mindezek velőig hatoló, lebírhatatlan borzongatásra képesek, és a rémirodalom hatásos és jellegzetes alkotóelemeit képezik. Mesterkéletlen groteszksége és abszolút naivitása ellenére valódi lidércnyomással szolgálhat az a fajta elbeszélés, melyet Teig O’Kane története példáz, kinek hátán – kicsapongó életvitele miatti büntetésképp – egy sírhelyet követelő, förtelmes tetem lovagolt egész éjszaka, és sírkertről sírkertre hajtotta őt, ám mindegyikben előjöttek az undorító holtak, és megtagadták az újonnan érkezőtől a végső nyugalmat. Yeats, aki minden kétséget kizáróan az ír újjászületés legkiválóbb alakja, s talán a legnagyobb ma élő költő is egyben, jelentős tetteket hajtott végre eredeti alkotásaival éppúgy, mint az ősi legendák rendszerezésével.

X. A modern mesterek

Napjaink legkiválóbb rémtörténeteit, a műfajtípus hosszan tartó fejlődésének eredményeképp, oly természetesség, meggyőző erő, kiegyensúlyozott művészi kidolgozás és kifinomult hatásmechanizmus jellemzi, melyek révén összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzerővel bírnak, mint a korai, vagy akár az egy évszázaddal ezelőtt született gótikus alkotások. Az írástechnika, a mesterségbeli tudás, a gyakorlottság és a lélektani ismeretek terén mérhetetlen fejlődést lehetett tapasztalni az e(múlt évek során, és így a régebbi művek közül nem egy naivnak és mesterkéltnek tűnik; és csupán az el nem évülő zsenialitás teszi jóvá, amennyiben egyáltalán jóváteheti, a járatlan út buktatóiból eredő hibákat. A fesztelen és felfuvalkodott romantikus regény elemei – az álindítékok, minden elképzelhető elem színlelt jelentőséggel való felruházása, valamint a válogatás nélkül mindenre kiterjesztett kellem – immár kizárólag a természetfelettit eszközül választó írások könnyedebb és hóbortosabb válfajait jellemzi. A komolyabb rémtörténeteket vagy a természet törvényeihez való tökéletes hűség és következetesség teszi rémisztően valóságszerűvé, kivéve persze ama egyetlen természetfeletti fordulatot, melyet az író megenged magának, vagy teljességgel a fantázia világába helyeződnek át, miközben az ilyféle történetek hangulatát rafinált módszerekkel a teret és időt megtagadó, minden részletében egzotikus, valóságon túli világhoz alakítja a szerző, és bennük lényegében bármi megtörténhet, amennyiben összhangban maradnak egy érzékeny elmében keletkezhető képzelgésekkel és látomásokkal. Legalábbis ez tűnik az uralkodó tendenciának, jóllehet több jeles kortárs alkotó időnként az éretlen romanticizmus rikító pózába vágja magát, avagy az éppily üres és nevetséges „okkultista” áltudományoskodás hibájába esik, mely utóbbi a napjainkban sokadik virágkorát éli.

A kozmikus félelem irodalmát művészileg legmagasabb szinten művelők közül talán senki nem mérhető a sokoldalú Arthur Machenhez, számos rövid és hosszabb elbeszélés szerzőjéhez. E művekben a rejtett rémségek és a lappangó rettenet elemei már-már utánozhatatlan anyagszerűséggel és valósághű elevenséggel jelennek meg. Mr. Machen, e művelt irodalmár, aki egyfajta finoman lírai és kifejező prózai stílust tudhat magáénak, talán mindenki másnál több tudatosságot vitt Clemendy krónikái című pikareszk regényébe, üdítően ható tanulmányaiba, eleven önéletrajzi írásaiba, friss és szellemes fordításaiba, és mindenekelőtt az érzékeny művészi elme titkait fürkésző emlékezetes nagyregényébe, az Álomdombba, melynek ifjú hősét ama ősöreg walesi környezet varázsa kápráztatja el, melyet a szerző is oly jól ismer, és ahol a hős az egykor Isca Silirum néven emlegetett római település mára Caerleon-on-Uskká fogyott, műemlékekkel teli falujában él egyfajta álomvilágban. Ám tagadhatatlan tény marad, hogy a kilencvenes éveknek és a huszadik század első évtizedének impozáns rémirodalma egyedülállónak számít a maga műfajában, és jól elkülönülő korszakot jelöl ki a műfajta fejlődésében.

Mr. Machen a gwenti vidék vadregényes, lankás dombjaitól, titokzatos római kori romoktól színes gyermekkori emlékeihez kötődő kelta örökségéből ritka szépségű, erejű, valamint történetiségű képzeletbeli hátteret hozott létre műveihez. Magába olvasztotta a sötét rengetegek és ősi szokások középkori misztériumát, és az élet minden területén síkra száll a középkori értékek mellett – beleértve a katolikus hitet is. Hasonlókép hatott rá a római kori Britannia varázsa, mely valaha egész szülőföldjét bejárta; és különös delejességet érez a véderőkkel felszerelt táborokban, a mozaikpadlókban, a szobortöredékekben és a hasonló relikviákban, melyek azon korok hátramaradt hírnökei, mikor a klasszicizmus uralkodott a Brit-szigeteken, és az ország népe latinul beszélt. Az ifjú amerikai költő, Frank Belknap Long találóan összegezte e rendkívüli álmodozó gazdag és varázslatos kifejezőkészségét az Arthur Machent olvasva című szonettjében:

Ködlő dicsfény lepi az erdős őszi tájt,

Angolhon ősi útjai varázsos tölgyek,

Rekettye és kakukkfű közt előre törnek,

Ahol egykor erőd és birodalom állt:

Delejes homály dereng az őszi égen,

Vöröslő fellegek vonaglanak mennyei

Tűzben, míg alant az ég homokszín könnyei

Gyűlnek az elhaló hamvak ölén régen.

Várok, tudom, hogy bizton megmutatja nékem

Az észak ellenében büszkén emelkedő

Római sast, s aranyködből hajdanvolt népem

Ellen harcra induló bősz légiókat ő:

Várom, hogy megénekelje hát a hadakat,

Az ősöreg bölcsességet és fájdalmakat.

Mr. Machen rémtörténetei közül talán A nagy Pán isten (1894) a leghíresebb, mely egy különös és iszonytató élményről, s annak kihatásáról számol be. Agysebészeti módszerekkel lehetővé teszik, hogy egy fiatalasszony megláthassa a Természet hatalmas és szörnyűséges istenét, aminek következtében a nő megtébolyodik, és alig egy esztendővel később elhalálozik. Évekkel később egy Helen Vaughan nevű különös, baljós és idegenes ábrázatú kislányt helyeznek el egy walesi falusi családnál, és a gyermek megmagyarázhatatlan okból folyton az erdőt járja. Egy kisfiú eszét veszti, mikor a lánnyal együtt lát sétálni valakit vagy valamit, egy kislány pedig egy ehhez hasonló élmény után szörnyűséges véget ér. A rejtély titokzatos módon összefonódik a hely csorba szobrok formájában fennmaradt ősi római isteneivel. Újfent évek telnek el, mikor egy egzotikus szépségű nő jelenik meg a közösségben, aki rettegésbe, majd halálba hajszolja a férjét, egy festőművészt arra vesz rá, hogy Boszorkányszombatot ábrázoló, förtelmes képeket fessen, férfiismerősei sorra öngyilkosságot követnek el, míg végül kiderül róla, hogy London legerkölcstelenebb bűnbarlangjainak gyakori látogatója, ahol még a legelvetemültebbek is elszörnyednek a nő gaztettein. A nő életének különböző szakaszaiban szerzett ismerősök feljegyzéseit összevetve végül kiderítik róla, hogy Helen Vaughan lánygyermeke, aki pedig ama asszonynak – és nem evilági apának – a leszármazottja, akinek agyán végrehajtották a kísérletet. A lány az iszonyatos Pán isten ivadéka, és végül szörnyű kínok közepette kioltják az életét, miközben rettenetes átalakulásokon megy keresztül, beleértve a nemi, valamint a legősibb létprincípiumok megtestesülésébe hanyatló átváltozást.

A történet varázslatos ereje azonban az elbeszélés mikéntjében rejlik. Mr. Machen utánozhatatlan érzékkel fog bele a fokozódó feszültség megteremtésébe, és elejtett megjegyzések és kinyilatkoztatások sorával készíti elő az iszonytató végkifejletet. Kétségtelen, hogy a mű nem mentes a melodrámai hatásoktól, a véletlen egybeesések pedig kielemezve végtelenül nevetségesnek hathatnának; ám a történet ördöngös gonoszsága feledteti az apróbb balfogásokat, az érzékeny olvasó pedig elismerő borzongással teszi le a könyvet, és önkéntelenül is az egyik szereplő szavai tolulnak az ajkára: „Túlságosan hihetetlen, túlságosan szörnyű; ilyesmi nem fordulhat elő ebben a megállapodott világban... Hiszen, ha mindez lehetséges lenne, a világ gyötrő rémálommá változna.”

Kevésbé közismert, és A nagy Pán isten cselekményének bonyolultságát meg sem közelíti, hangulatát és általános művészi értékét tekintve ugyanakkor határozottan sikerültebb A fehérbőrűek című felkavaró krónika, melynek központi szakasza egy kislány naplóját idézi, akit nevelőnője beavatott a förtelmes boszorkánykultusz titkos és lélekre ártalmas varázslataiba – ama kultuszéba, melynek tanai szájhagyomány útján maradtak fenn a nyugat-európai parasztság körében, és melynek követői időről-időre az éj leple alatt merészkedtek elő, hogy összegyűljenek valamely sötét erdőben vagy elhagyatott helyen, és részt vegyenek a Boszorkányszombat undorító orgiáin. Mr. Machen elbeszélése, mely az önmérséklet és az események gondos megválasztásának ragyogó példája, mérhetetlen erejűvé dagad, hogy az ártatlan gyermeki fecsegés csermelyében csörgedezik, és közben furcsa „nimfákra”, „Dolokra”, „voolákra”, „fehér, zöld és skarlátvörös ceremóniákra”, „Aklo betűkre”, „Chian nyelvre”, „Mao játékokra” és hasonlókra tett utalások csillannak meg a felszínen. A gyermek hároméves korára megtanulja nevelőnőjétől mindazon szertartásokat, melyeket az a nagyanyjától tanult, a kislány veszélyes titkokról szóló mesterkéletlen beszámolóiban megbúvó rettenet pedig bőségesen adagolt pátosszal keveredik. Az antropológusok tanulmányaiban leírt rontásokról gyermeki együgyűséggel mesél a kislány, mígnem egy téli délutánon a walesi dombvidékre viszik, ahol egy képzelőerőt növelő varázsige hatására a vadregényes táj szokatlanul hátborzongatónak, furcsának és baljóslatúnak tűnik. Az utazás részleteinek csodás érzékletességében és megszerkesztettségében a fantasztikus irodalom legélesebb szemű kritikusa sem találhat hibát, míg a fojtó iszonyat és kozmikus rendellenesség képei jóformán korlátlan erővel rendelkeznek. Végül a gyermek – aki akkorra már tizenhárom éves lesz – egy titokzatos és vészterhesen szép tárgyra akad rá egy sötét és áthatolhatatlan rengeteg közepén. A végkifejletben – a bevezetőbe ügyesen beépített anekdota révén előrevetített módon – elhatalmasodik rajta a rettenet, de még időben sikerül megmérgeznie magát. A nagy Pán isten Helen Vaughanjának édesanyjához hasonlóan ő is a szörnyűséges istenséget pillantotta meg. Az erdő mélyén találnak rá, mellette ama titokzatos valami fekszik, amit korábban talált; mely tárgyat – a középkori legendákban megörökített római kori. ragyogóan fehér szobrot – végül rémülten porrá zúzzák a lány felkutatására indult emberek.

A három betolakodó című epizodikus regény melynek értékéből némileg levon a Stevensonéra emlékeztető könnyed stílus, néhány olyan történetet is magába foglal, melyek Machen rémtörténet-írói munkásságának tetőpontját képviselik. A kötetben megtalálhatjuk a szerző egyik kedvenc hátborzongató témáját; nevezetesen ama elképzelést, hogy Wales vadregényes dombjai alatt, a föld mélyén él még napjainkban is az a tömzsi, primitív faj, melynek fennmaradt egyedei alapul szolgáltak a tündérekről, koboldokról és „manókról” szóló közkeletű legendákhoz, mely szerzetek a felelősek bizonyos megmagyarázhatatlan eltűnésekért, és a normális csecsemők helyében olykor otthagyott sötét és különös „eleven bábukért”. A témát először A fekete pecsét regénye című epizódban érinti a szerző, melyben egy professzor miután meglepő azonosságot vél felfedezni a walesi mészkőbe kapart bizonyos jelek és egy történelem előtti babiloni fekete pecsét felirata között, felfedezőútra indul, melynek során ismeretlen és szörnyűséges dolgokra derít fényt. Solinus, az ókori földrajztudós meglepő megjegyzése annak egyik írásművében, a Wales néptelen vidékein élők sorozatos eltűnése, egy rémületes esettől józan eszét vesztett falusi asszonytól született különös idióta mind iszonytató kapcsolatot és az emberiség sorsát féltők legnyugtalanítóbb félelmeit igazolni látszó állapotot sugallnak a professzor számára. A professzor alkalmazottként magához veszi az idióta fiút, aki időnként visszataszító, sziszegő hangon fecseg, és furcsa epilepsziás rohamok törnek ki rajta. Egy alkalommal, mikor éjjel a professzor dolgozószobájában jön rá a roham, kellemetlen bűzökre és természetellenes jelenségekre utaló jelekre lesznek figyelmesek; nem sokkal ezután a professzor vaskos iratot hagy hátra, és lázas igyekezettel, ugyanakkor lelkében furcsa rettenettel, útnak indul a dombvidék Felé. Nem tér vissza, ellenben egy fantasztikus szikla mellett rátalálnak az órájára, pénzére valamint gyűrűjére, mindezt egy macskabéllel összekötött pergamenbe csomagolva, melyen ugyanazon iszonytató jelek láthatók, mint a fekete babiloni pecséten és a walesi dombok szikláiba vésve.

A vaskos irat eleget megmagyaráz ahhoz, hogy fölöttébb iszonytató távlatokat nyisson. A walesi eltűnések, a sziklafeliratok, az ókori földrajztudósok és a fekete pecsét együttes bizonyítékhalmaza alapján arra a következtetésre jutnak, hogy Wales lakatlan dombjai között még ma is él az a rettenetes, sötét és ősi faj, mely egykoron, az emlékezet előtti időkben az egész földet benépesítette. A további kutatás során megfejtik a fekete pecsét feliratát, és az is kiderül, hogy az idióta fiú, akinek apja iszonytatóbb az emberi fajnál, szörnyűséges emlékeket és képességeket örökölt. Aznap éjjel a professzor a fekete pecsét segítségével előidézte „a dombok átlényegülését”, a hibrid idiótából pedig előhívta döbbenetes fogantatása rémségeit. A professzor „látta megdagadni, és hólyag módjára felfúvódni a fiú testét. miközben arca elfeketült...” Eztán tapasztalta meg a ráolvasás végső hatását, minek révén Gregg professzor a legsötétebb formájában ismerte meg a kozmikus rettenet letaglózó őrületét. Tudta, az abnormitás miféle mélységeit nyitotta meg, s ezért felkészülten és lemondóan bandukolt ki a zord dombok közé. Találkozni fog a szörnyűséges „manókkal” – feljegyzéseit pedig azzal a racionális megjegyzéssel zárja, hogy: „Amennyiben sajnálatos módon nem térnék vissza utamról, szükségtelen elképzelni, mily iszonyatos sors várt rám.”

Ugyancsak A három betolakodóban található a Fehér por regénye, mely a förtelmes rettenetek talán végső betetőzése. Francis Leicester, egy magánytól és a túlhajszoltságtól elcsigázott ifjú joghallgató orvosságot készíttet egy idős gyógyszerésszel, aki nem túlzottan ügyel szerei állapotára. Az anyagról később kiderül, hogy különleges só, mely az idő múlásának és a hőmérséklet változásainak hatására valami furcsává és rettenetessé alakult át; nem egyébbé, mint a középkori vinum sabbativá, melynek elfogyasztása a boszorkányszombati orgiákon döbbenetes átváltozásokhoz, és – megfontolatlan használat esetén – kimondhatatlan következményekhez vezethet. Az ifjú, minderről mit se tudva, minden étkezés után vízben oldva fogyasztja a port; és eleinte jelentős javulást tapasztal. jókedve azonban fokozatosan kicsapongó életmóddá fajul; gyakorta kimarad, jelleme pedig láthatóan visszataszító módon megváltozik. Egy napon furcsa, kékes folt jelenik meg a jobb kezén, ami után ismét visszahúzódva él; míg végül állandó jelleggel a szobájába zárkózik, és egyetlen családtagot vagy szolgálót sem enged be magához. Felkeresi az orvosa, hogy megvizsgálja. ám a döbbenettől bénultan távozik, és közli, hogy semmit sem tehet már ebben a házban. Két héttel később a beteg nővére egy szörnyalakra lesz figyelmes a betegszoba ablakában; a szolgálók ugyanakkor azt jelentik, hogy a zárt ajtó elé kihelyezett étel érintetlen marad. A hívásra mindössze csoszogás és hörgő hang felel, mely azt követeli, hogy hagyják békén. Végül a reszkető cselédlány iszonytató fejleményről számol be. A Leicester szobája alatti helyiség mennyezetén nyálkás fekete folt jelent meg, az alanti ágyra pedig valamiféle ragadós förtelem csepegett. Dr. Haberden, akit sikerül rábeszélni, hogy még egyszer látogasson el a házba, betöri az ifjú szobájának ajtaját, és egy vasrúddal ütlegelni kezdi az istentelen, félig eleven valamit, amit odabenn talál. A „sötét és bűzhödt massza elbomolva és förtelmesen rothadva fortyogott, állagát sem folyékonynak, sem szilárdnak nem lehetett ítélni, hanem folytonosan olvadt és változott.” Közepén szemre emlékeztető, lángoló pontok fénylenek, és mielőtt sikerülne a másvilágra küldeni, karszerű nyúlvány emelkedik ki belőle. Nem sokkal ezután az orvos, aki képtelen elviselni a szörnyű látvány emlékét, útban Amerika felé, a tengerben leli halálát. Mr. Machen A vörös kéz és A fénylő piramis című művekben tér vissza a démoni „manókhoz”; A rettenet című háborús történetben ugyanakkor utánozhatatlan sejtelmességgel ír a spiritualizmust tagadó modern emberről, kinek felsőbbségét megkérdőjelezik, és kiirtására szövetkeznek az állatok. Végtelenül kidolgozott, és a puszta borzongatást feladva a valódi miszticizmus irányába mutat A nagy visszatérés, a Grál története, mely szintén a háború idején született. Túlságosan közismert, épp ezért ismertetni sem érdemes Az íjászok cselekményét; melyet, miután hiteles beszámolónak véltek, „Mons angyalainak” – az 1914-ben Crecynél és Agincourtnál Anglia dicső „Vén Hitványaival”⁹ vállvetve harcoló néhai íjászok szellemeinek – legendájává kerekítettek ki.

Mr. Machennél kevésbé hatásosan ábrázolja a páni félelmet, a saját világunkba folytonosan belenyomakodó más világ eszméjéhez mégis végtelenül hívebb alkotó az ihletett és termékeny Algernon Blackwood, kinek sok kötetre rúgó és egyenetlen színvonalú művei között megtalálhatni minden idők legkiválóbb kísértethistóriáinak néhány darabját. Mr. Blackwood zsenije kétségbevonhatatlan; eleddig ugyanis senkinek nem sikerült ily szakértelemmel, komolysággal és aprólékos pontossággal lejegyezni a hétköznapi tárgyak és történések idegenszerű felhangjait, vagy ily természetfeletti érzékkel részletről részletre felépíteni a megszokotton túlmutató léthez vagy látomásokhoz vezető átfogó érzéseket és észleléseket. Anélkül, hogy alkalmazni tudná a puszta szavakban rejlő ördöngösség lehetőségeit, vitathatatlanul a hátborzongató légkör megteremtésének utolérhetetlen mestere; egyetlen száraz lélektani leírásból képes lényegében önálló történetet kerekíteni. legfőképp pedig tisztában van vele, hogy némely fogékony elme egyvégtében az álom határmezsgyéjén lakozik, és hogy mily elenyésző a különbség a valós tárgyak keltette képzetek, valamint a képzelet játékának eredménye között.

Mr Blackwood jelentéktelenebb műveinek élét számos tökéletlenség csorbítja, melyek közül az erkölcsi didakticizmust, az esetlegesen előforduló ízetlen szeszélyességet, a természetfeletti jó szándék unalmasságát, valamint a modern „okkultizmus” zsargonjának túlzottan gyakori használatát lehetne kiemelni. Komolyabb alkotásainak legfőbb hibája az a fajta terjengősség és szószátyárság, mely a belső varázstól, színtől, elevenségtől mentes, kissé sivár újságírói stílusban megírt, a kísérteties élmények utolsó, leheletnyi árnyalatát is végletes precizitással ábrázolni akaró művek sajátja. Ám Mr. Blackwood főbb művei mindezek ellenére megütik a valódi klasszikusok színvonalát, és minden más irodalmi alkotásénál nagyobb meggyőző erővel sugallják az idegenszerű spirituális létezők szféráinak fenyegető közelségét.

Mr. Blackwood műveinek jószerivel végtelen sora mind regényeket, mind rövidebb elbeszéléseket magába foglal, mely utóbbiak némelykor önállóan, máskor füzérbe szedve jelennek meg. A legjelentősebb közülük A füzek, melyben két tétlen utazó leírhatatlan lények iszonytató jelenlétét érzi meg egy elhagyott dunai szigeten. E műben tökélyre vitt művészetet és önmegtartóztatást tapasztalni, a maradandó élmény érzetét pedig egyetlen erőltetett mozzanat, egyetlen hamis hang sem bolygatja meg. Éppily rendkívülien hatásos, noha művészileg kevésbé kidolgozott novella A Wendigo, melyben egy gigantikus erdei démon létének szörnyűséges bizonyítékairól olvashatunk, mely rémségről Maine állam északi erdeinek favágói suttognak estelente. A mód, ahogy bizonyos lábnyomok bizonyos hihetetlen dolgokról árulkodnak, a tökélyre fejlesztett mesterségbeli tudást dicséri. A vendégfogadó szellemeiben valamely fekete térből származó rettenetes lényeket idéz meg egy varázsló, A hallgatózóban pedig egy ódon épületben settenkedő szörnyűséges lélekgyökről olvashatni, mely egy leprás halála után maradt hátra. A Hihetetlen kalandok című kötetben találhatók a szerző eddigi legsikerültebb novellái, melyek dombtetőkön lefolytatott rettentő éji szertartásokról, közhelyes díszletek mögött megbúvó titkos és iszonyatos fenyegetésekről, valamint az egyiptomi sivatag és a piramisok alatt szunnyadó sírkamrák felfoghatatlan titkairól számolnak be; mindezt oly leleményességgel és finomsággal, mely ott is meggyőzően hat, ahol a könnyedebb kidolgozás pusztán szórakoztatni lenne képes. Az elbeszélések némelyikét tulajdonképpen nem is lehet történetnek nevezni, inkább tűnő benyomások és az emlékezet eldugott zugaiból fel-felbukkanó álomfoszlányok leírásai. A cselekmény lényegében elhanyagolható. és a hangulatfestés dominál.

A John Silence – különleges orvos című regény öt, egymással összefüggő történetből áll, melyek egyazon szereplő diadalútjának krónikáját mesélik el. Az elbeszélések némelyike, melyek összhatásán csupán elvétve ront egy keveset a szokványos detektívtörténetekre jellemző légkör – Dr. Silence ugyanis egyike azon jóságos zseniknek, akik rendkívüli képességeiket bajba került, arra érdemes embertársaik megsegítésére használják –, a szerző legkiválóbb írásai közé sorolhatók, és nyomatékos, s egyben maradandó hatást keltenek az olvasó képzeletében. A lelki invázió címet viselő nyitótörténet arról szól, miféle csapás ért egy túlérzékeny írót abban a házban, mely valaha sötét tettek színhelyéül szolgált, és hogyan űznek ki belőle egy egész ördöglégiót. Az Ősi varázslatok, a kötet talán legsikerültebb története szinte igézően életszerű beszámoló egy évszázados francia településről, ahol egykor az emberek macskák képében űzték tovább a Boszorkányszombat szentségtelen praktikáit. A bosszúálló tűzben iszonyatos elemet idéz meg a kiontott vér, míg a Titkos kultusz egy német iskoláról számol be, ahol egykor eluralkodott a sátánizmus kultusza, és mely még sok év elteltével is gonosz kisugárzással rendelkezik. A kutya táborhelye tipikus vérfarkastörténet, melynek hatását a moralizálás és a hivatásos „okkultizmus” gyengíti csak.

Szövevényességük miatt ésszerűtlen egyértelműen a rémtörténetek közé sorolni a Jimbóhoz és A kentaurhoz hasonló fantasztikus történeteket, abszolút értelemben véve mégis hamisítatlanabb művészi értéket képviselnek azoknál. Mr. Blackwood e regényekben jut legközelebb az álmok szinte már kézzel fogható, legbelső lényegéhez, és a valóság és a képzelet határainak elmosásával teljességgel feldúlja a hagyományos világfelfogást.

A kikristályosodott, zengő próza szóvarázsának, és a színpompásan egzotikus, lenyűgöző és ábrándos világok megalkotásának területén vetélytárs nélkül áll Edward John Moreton Drax Plunkett, Dunsany tizennyolcadik bárója, kinek novellái és rövid színdarabjai szinte egyedülálló színt visznek irodalmunkba. Egy új mitológia és meghökkentő folklór megalkotójaként Lord Dunsany a fantasztikus szépségek különös világának elkötelezettje, a durva és visszataszító hétköznapi valóság elleni küzdelem élharcosa. A világirodalom történetének egyetlen periódusában sem született az övéhez mérhetően kozmikus világkép. Az elszigetelt világok és körülmények drámai jelentőségére Poe-hoz hasonlóan fogékony, ugyanakkor a Jakab-kori Biblia nyelvezetén alapuló egyszerű, lírai stílus révén sokkalta szónokiasabb szerző félelmetes érzékkel merít az európai kultúrkör mitológiáiból és legendakincséből; aminek eredményeképp összetettnek vagy eklektikusnak nevezhető látomás-ciklusában oly fensőségesen elegyedik a keleties színezet, a klasszikus görög irodalomra emlékeztető szerkezet, a németes komorság és a keltákra jellemző epekedés, hogy minden egyes elem a tökéletes összhang és homogenitás sérülése nélkül tartja fenn és egészíti ki egymást. Dunsany országai többnyire mitikus – „a mesés Keleten túli”, avagy „a világ végén fekvő” – vidékek. A személy– és helynevek sajátlagos rendszere, melyhez az író klasszikus, keleti és más forrásokból merít, a sokrétű találékonyság és a költői ítélőképesség csodái; amit kiválóan illusztrálnak az olyféle példák, mint „Argimenes”, „Bethmoora”, „Poltarnees”, „Camorak”, „Iluriel” vagy „Sardathrion”.

A szépség, és nem a rettenet határozza meg Dunsany műveinek alaphangnemét. Dunsany kedveli a jáde élénk zöldjét, a rézvörös kupolákat és a hihetetlen álom-városok elefántcsont minaretjein megcsillanó alkonyati napsugarakat. A humor s az irónia sem hiányzik a művekből, enyhe cinizmussal fűszerezve a máskülönben naivan megkapó történeteket. Mégis, akárcsak a valóságon túli világokat ábrázoló más mestereknél, nála is elkerülhetetlenül elősejlenek a kozmikus rettenet pillanatai, aminek révén írásai jól illeszkednek a hagyományhoz. Dunsany előszeretettel hint el ravasz és jól időzített célzásokat szörnyűséges és végzetes fejleményekre, s ezáltal tündérmesékre emlékeztető jelleget kölcsönöz műveinek. A csodák könyvében olvashatunk Hlo-Hlóról, a gigantikus pók-bálványról, aki időnként elhagyja otthonát; a Szfinxról, aki félelmetes valamire akadt az erdőben; a tolvaj Slithról, aki átugrik a világ végén, miután megpillant egy bizonyos fényt, és tudja, hogy azt ki gyújtotta meg: az emberevő Gibbelinekről, akik egy rettenetes toronyban laknak, és kincset őriznek; az erdőlakó Gnole-okról, akiktől nem tanácsos lopni; Soha Városáról, és a szemekről, melyek a Pokol Alsó Bugyraiból figyelnek; valamint más sötét lényekről és jelenségekről. Az Egy álmodozó meséi arról a rejtélyről szól, mely Bethmoora összes lakóját a sivatagba űzte; Perdondaris gigászi kapujáról, melyet egyetlen darab elefántcsontból faragtak ki; valamint a szegény öreg Bill utazásáról, kinek kapitánya megátkozta a legénységet, és a tengerből újonnan kiemelkedett förtelmes szigeteket látogatott sorra, melyek mindegyikén ördögi, homályos ablakú, zsúpfedeles házak álltak.

Dunsany rövid színdarabjai közül nem egy bővelkedik a kísérteties, hátborzongató jelenetekben. A hegy isteneiben hét koldus a távoli magaslaton álló hét zöld bálványnak adja ki magát, minek révén kényelemben és megbecsülésben részesülnek a bálványimádók városában, mígnem értesülnek róla, hogy a valódi bálványok eltűntek megszokott székhelyükről. Alkonyatkor furcsa esetről kapnak hírt – „a szikláknak nem illene sétálgatniuk az est leszállta után” –, majd végül, miközben egy tánccsoport érkezését várják, arra lesznek figyelmesek, hogy a közelgő lépések nagyobb robajt keltenek, mint az a könnyed léptű táncosokra jellemző lenne. Ezután egymást követik az események, mígnem a rátarti istenkáromlókat zöld jáde kőszoborrá változtatják az életre kelt bálványok, akiket ily gyalázat ért. Ám a puszta cselekmény e varázslatosan hatásos színmű legelhanyagolhatóbb erénye. Az események és fejleményeik egy elsőrangú mester tollát dicsérik, és a mű egésze nem csupán a kortárs drámának, hanem az irodalom egészének a fejlődéséhez is jelentősen hozzájárul. Az Egy éjszaka egy fogadóban négy tolvajról szól, akik a szörnyűséges hindu istennek, Kleshnek smaragdszemét orozták el. Eztán szobájukba csalják, és lemészárolják a nyomukba eredt, bosszúra készülő három papot, ám az éjjel eljut hozzájuk a vakon tapogatózó Klesh; és miután megtalálta, amit keresett, majd távozott, kirablóit egyenként kihívja a sötétbe, hogy megnevezhetetlen büntetésnek vesse alá őket. Az istenek nevetésében egy elátkozott dzsungelszéli város, és egy kísérteties lantos jelenik meg, akinek játékát kizárólag a haldoklók hallhatják (vö. Alice hátborzongató csembalójátékával Hawthorne A hétormú házában); A királynő ellenségei pedig Hérodotosz egy anekdotáját eleveníti fel, melyben egy bosszúszomjas hercegnő föld alatti fogadásra hívja meg rosszakaróit, majd rájuk zúdítja a Nílus vízét, hogy egytől-egyig belefulladjanak. Ám a puszta leírás képtelen átadni bármit is Lord Dunsany műveinek átható varázsából. A színpompás városokat és hihetetlen szertartásokat oly magabiztossággal formálja meg, ami kizárólag egy mesternek lehet sajátja, a néző pedig sejtelmes titkokat átélve borzongja végig a műveit. A nagy képzelőerővel megáldott elme talizmánra és oly kulcsra lel benne, mely az álom és az emléktöredékek gazdag tárházát nyitja meg előtte; s ezért nem egyszerűen költőként tartjuk számon, hanem olyasvalakiként, aki minden olvasóját költővé teszi.

Lord Dunsany zsenijének ellenpólusa a tanult Montague Rhodes James, aki a mindennapi élet prózai miliőjéből már-már ördögi erővel képes finom lépésekben előhívni a rettenetet, s emellett az Eton College igazgatója, jeles régész, valamint a középkori kéziratok és a székesegyházak történetének e(ismert szakértője. Dr. James, aki régóta szívesen mesélt karácsonyi kísértethistóriákat, fokozatosan elsőrangú rémtörténetíróvá vált; és sajátlagos stílust és módszert dolgozott ki magának, melyek követők hosszú sora előtt állhatnak például.

Dr. James művészete a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető esetlegesnek, és egyik művéhez írt bevezetőben a hátborzongató írások három alapszabályát fogalmazta meg. Meggyőződése szerint a kísértethistóriának napjainkban, megszokott környezetben kell játszódnia, hogy megközelíthesse az olvasó élményhorizontját. Ezenkívül a kísérteties jelenségeknek inkább gonoszaknak, mint jóindulatúaknak kell mutatkozniuk; az érzelmek közül ugyanis elsősorban a félelmet kell felébreszteni. Végül pedig gondosan kerülni kell az „okkultizmus” és az áltudomány szakzsargonjának a használatát; nehogy a keresetlen valósághűség varázsát tönkretegye a csöppet sem meggyőző tudálékosság.

Dr. James, aki a gyakorlatban is megvalósítja azt, amit tanít, témáját könnyed, gyakorta társalgási stílusban közelíti meg. Miután megteremti a hétköznapiasság látszatát, óvatosan és fokozatosan vezeti be a természetfeletti jelenségeket; és ezt minduntalan meghitt és prózai részletek hozzáadásával teszi, amit időnként a régészeti tudomány foszlányaival fűszerez. Mivel pontosan ismeri a jelen rémségek és a felhalmozott tradíció közti szoros kapcsolatot, az eseményekhez általában a régmúltból származó előzményekkel szolgál; ekképp képes hasznosítani a múltról szerzett kimerítő ismereteit, és az archaikus beszédmodor és részletek terén mutatott jártasságát. Dr. James előszeretettel választ színhelyül valamely évszázados katedrálist, melyet a szerző a terület szakértőjétől elvárható aprólékos pontossággal ír le.

Dr. James elbeszélései bővelkednek fondorlatosan komikus jelenetekben, valamint életszerű zsánerképekben és jellemrajzokban, melyek a szerző gyakorlott kezében csöppet sem rontják – ahogy a kevésbé tehetséges írók esetében gyakorta megtörténik –, inkább erősítik az összhatást. Az új típusú kísértet kiötlésével Dr. James jelentősen elkanyarodott a konvencionális rémmesék irányzatától; hiszen amíg a régebbről megszokott szellem sápadt és termetes, s főképp látás útján észlelhető, addig a szokásos James-féle kísértet szikár, törpeszerű és szőrös – ember és állat közötti átmenetet képviselő, lomha, pokoli undormány –, és általában megérintik, mielőtt megláthatnák. A jelenés néha még ennél is bizarrabb figura: pókszemű kasagöngyöleg, avagy láthatatlan lény, mely ágyneműbe bújva ölt alakot, arcvonásai pedig a lepedő ráncaiban rajzolódnak ki. Dr. James kétségtelenül kiválóan és tudományos alapossággal ismeri az emberi idegrendszert és érzéseket; pontosan tudja, hogyan adagolja a kijelentéseket, leírásokat és finom célzásokat ahhoz, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el az olvasóban. Elsősorban a fordulatok és a szerkesztés, semmint a hangulatteremtés mestere, az érzelmeket pedig inkább az értelem közvetítésével, és nem közvetlenül kavarja fel. A módszer – a felfokozott tetőpont esetenkénti elmaradása miatt – előnyei mellett nem egy hátránnyal is rendelkezik; és sokan hiányolják ama feszült légkör megteremtését, melyet a Machenhez hasonló szerzők szavak és jelenetek sorával építenek fel fokozatosan. Ám csupán egy maroknyi elbeszélés illethető a laposság vádjával. A természetellenes események szűkszavú, ámde átgondolt felsorolása többnyire elegendőnek bizonyul a félelem kívánatos felfokozásához.

Dr. James novellái négy vékony kötetben találhatók meg, melyeknek címe sorrendben: Egy antikvárius kísértethistóriái, Egy antikvárius újabb kísértethistóriái, A sovány kísértet és más történetek, valamint az Intés a kíváncsiakhoz. Ismeretes még egy szórakoztató ifjúkori fantasztikus történet, Az öt kancsó, mely a későbbi kísértethistóriák előképe. E gazdag termésből nehéz kijelölni egy kedvenc vagy különösen jellemző történetet, noha bizonyosan bármely olvasó ki tudná választani a vérmérsékletének leginkább megfelelő novellát.

A Magnus gróf kétségbevonhatatlanul az egyik legjobb történet, és a feszültségkeltés és titokzatosság valóságos Giocondája. Hőse, Mr. Wraxhall tizenkilencedik század közepi angol utazó, aki épp Svédországban tartózkodik, hogy anyagot gyűjtsön egy könyvhöz. Miután fölkelti érdeklődését a Raback falu közelében lakó De La Gadiék ősi családja, tanulmányozni kezdi a róluk szóló feljegyzéseket; és különösen megigézi az uradalom udvarházának építtetője, bizonyos Magnus gróf, akiről furcsa és szörnyűséges dolgokat rebesgetnek. A gróf, aki a tizenhetedik században tevékenykedett, szigorú gazda hírében állt, és különösen kíméletlenül bánt el az orvvadászokkal és a kötelességmulasztó bérlőkkel. Kegyetlen büntetései közszájon forogtak, és a sötét pletykák szerint befolyása még azok után is fennmaradt, hogy végső nyugalomba helyezték a templom közelében emelt mauzóleumban – amint azt annak a két parasztnak az esete mutatja, akik a halála után egy évszázaddal vadásztak a gróf földjein. Az erdőből iszonytató sikolyok hangzottak, Magnus gróf sírja felől ugyanakkor természetellenes kacagást, és fémes ajtócsapódást hallottak. Másnap reggel a pap rátalált a két férfiúra; egyikük megtébolyodott, a másik elpusztult, miután arcáról csontig lerágták a húst.

Mr. Wraxhallnak fülébe jutnak e mendemondák, majd mértéktartóbb utalásokra akad egy Fekete Zarándoklattal kapcsolatban, amelyre a gróf vállalkozott, és amely a Palesztinában található Chorazinba vezetett – e hely a Szentírás szerint egyike az Úrtól megátkozott városoknak, és az öreg pap szerint majdan itt fog megszületni az Antikrisztus. Senki nem mer utalni rá, mi lehetett a Fekete Zarándoklat célja, vagy miféle furcsa lénnyel vagy dologgal tért vissza az útról a gróf: Mr. Wraxhall időközben elhatározza, hogy átvizsgálja Magnus gróf mauzóleumát, és végül engedélyt kap rá, hogy egy diakónus kíséretében megtegye. Odabenn több síremléket és három rézszarkofágot talál, melyeknek egyikében a gróf holtteste nyugszik. Ez utóbbi peremét kifaragott jelenetek díszítik, többek között egy üldözés különös és iszonytató ábrázolása – mely egy erdőben eszeveszetten menekülő férfit mutat, nyomában egy zömök, leplekbe burkolt alakkal, kinek testéből ördöghaléra emlékeztető csápok nyúlnak ki, és akit egy közeli magaslatról irányít egy magas, köpönyeges férfiú. A szarkofágot három súlyos lakattal zárták le, melyek közül az egyik kinyitva hever a földön, és az előző nap hallott fémes zörejt juttatja az utazó eszébe, amit akkor hallott, mikor a mauzóleum mellett elhaladván hanyagul azt kívánta, bárcsak láthatná Magnus grófot.

Mivel kíváncsisága egyre fokozódik, ráadásul rendelkezésére áll a kulcs, Mr. Wraxhall ismételten – immár egymagában – ellátogat a mauzóleumba, és egy másik lakatot is felnyitva talál. Másnap – a Rabackban töltött utolsó napon – újfent elmegy, hogy búcsút mondjon a régtől fogva halott grófnak. Furcsamód megint kényszert érez rá, hogy azt kívánja, találkozhasson az eltemetett nemessel, aggódva állapítja meg, hogy immár csupán egyetlen lakat maradt a szarkofágon. Az utolsó lakat a szeme láttára hullik le nagy robajjal a padlóra, amit forgópánt csikorgására emlékeztető zaj követ. Ekkor a szörnyűséges koporsófedél mintha lassan emelkedni kezdene, Mr. Wraxhall pedig lélekszakadva elmenekül anélkül, hogy maga mögött bezárná a mauzóleum ajtaját.

A visszaúton Angliába az utazó különös nyugtalanságot tapasztal utastársai körében a hajón, mellyel az út kezdeti szakaszát szándékozik megtenni. A köpönyeges alakok láttán reszketni kezd, és úgy érzi, figyelik és a nyomában vannak. A huszonnyolc személyből, akiket megszámlált, mindössze huszonhat jelenik meg az étkezések alkalmával; a két távolmaradó pedig mindig egy magas, köpönyeges férfiú és egy alacsonyabb, leplekbe burkolt alak. Miután átkelt a Csatornán, Mr. Wraxhall lezárt hintóban igyekszik menekülni Harwichból, ám az egyik útkereszteződésnél két köpönyeges alakra lesz figyelmes. A második nap reggelén holtan találnak rá, és a halottszemle során hét esküdt is elájul a tetem láttán. A ház, ahol lakott ezután lakatlan marad, fél évszázaddal késóbb pedig, mikor az épület lebontásra kerül, egy eldugott szekrényben rátalálnak a kéziratára.

A steinfeldi apát kincsében egy brit régész megfejti egy reneszánsz festett ablak rejtjelezett üzenetét, minek révén egy német apátság udvarán ásott kútban, egy félúton kivájt falmélyedésben évszázadok alatt felhalmozott aranyat talál. Ám a rafinált letéteményező őrt állított a kincs fölé, és a kút mélyén rejtőző valami a kutató nyaka köré fonja karjait, minek következtében a régésznek félbe kell hagynia a kutatást, és papért kell küldeni. A kutató ezek után minden éjjel lappangó jelenlétet, és dögletes penészszagot érez hotelszobája ajtaja előtt, míg végül a pap nappal kicseréli a kincseskamrát lezáró követ a kútban – ahonnan sötétedés után előjött valami. hogy megbosszulja Tamás apát aranyának megbolygatását. Mikor bevégzi a feladatot, a pap furcsa, varangyszerű faragványra lesz figyelmes az ódon kút káváján, melyen a „Depositum custodi” – vagyis „őrizd meg, amit rád bíztak” latin nyelvű mottó olvasható.

James többi elbeszélései közül említést érdemel A barchesteri székesegyház padjai, melyben egy groteszk faragvány furcsa körülmények között életre kel, hogy bosszút álljon az öreg dékán törekvő utódján, aki titokban és fortéllyal végzett elődjével; a Csak fújd meg sípod, s tüstént jövök, fiam, mely arról a rémségről számol be, amit egy középkori templom romjai közt talált különös fémsíp idéz meg; és a Fejezet egy székesegyház történetéből, melyben egy szétbontott szószék alatt ősi sírt fedeznek fel, s a benne meglapuló démon riadalmat és dögvészt terjeszt a településen. Dr. James – könnyedsége ellenére – legmegrázóbb formájában idézi meg a rettegést és az iszonyatot, és vitathatatlanul e sötét műfaj maroknyi utolérhetetlen mesterének egyike marad.

Azok számára, akik kedvelik a jövőről való fantáziálgatást, a természetfeletti rémségek irodalma érdekes olvasmánytípussal szolgálhat. A fáradságos realizmus, a cinikus nyegleség és a művelt kiábrándultság lassacskán felülkerekedő sodra ellenére e műfajtípus kellő bátorítást nyer a miszticizmus kétszeresen dagadó hullámának erejétől, ami egyrészt az „okkultistáknak” és vallási fundamentalistáknak a materialista felfedezésekre adott bágyadt reakciójából fakad, másrészt hozzájárul az a fajta, elcsodálkozásra és képzelgésre ösztönző erő, amit az új távlatokat nyitó modern tudománynak az atomon belüli kémia, az asztrofizika, a relativitáselmélet, valamint a biológia és az emberi tudat kifürkészése terén elért kutatatási eredményei adnak. A közvélekedés pillanatnyilag inkább a hátborzongató írásokat részesíti előnyben; azok fogadtatása ugyanis sokkalta kedvezőbb, mint harminc évvel ezelőtt, mikor Arthur Machen művei az okoskodó és pökhendi kilencvenes évek köves talajára hulltak. Ambrose Bierce, aki a maga idejében szinte ismeretlennek számított, mostanra általános elismertségnek örvend.

Meglepő mutációkra azonban egyik irányból sem számíthatni. Bármi történjék is, a trendek várhatóan továbbra is kiegyenlítik egymást; és bár joggal feltételezhető az írástechnikák további tökéletesedése, nincs okunk arra számítani, hogy a rémirodalom helyzete alapvetően megváltozzék. E műfaj az emberi önkifejezés vékony, ugyanakkor lényeges elágazását képviseli, és elsődlegesen egy szűk körű, sajátlagos érzékenységgel rendelkező közönség igényeit elégíti ki. Bármily egyetemes remekmű szülessék meg a jövőben a fantazmagóriák vagy rémségek elemeinek összekovácsolásából, nem rokonszenves témájának, hanem a kivételes mesterségbeli tudásnak köszönheti majd a sikerét. Ám ki állítaná a sötét témákról, hogy határozott hátrányt jelentenek? A Ptolemaioszok tündöklően szépséges kelyhét is ónixból faragták ki.

¹ A rémregény és a gótikus regény egymást fedő kifejezések. (A ford.)

² A kiadás éve valójában 1818. (A ford.)

³ Magyarul A bolygó hollandi, vagy a hajósok réme címen jelent meg, az eredeti cím azonban sokkalta kifejezőbb. (A ford.)

⁴ Kegyetlen mese. (A ford.)

⁵ Babits Mihály fordítása.

⁶ Bartos Tibor fordítása.

⁷ Magyarul A vörös halál álarca címen jelent meg Babits Mihály fordításában.

⁸ A kifejezés egy 1894-ben beindított poszt-viktoriánus irodalmi folyóirat (The Yellow Book) nevére utal. (A ford.)

⁹ „Old Contemptibles”. Vélhetően II. Vilmos császár elejtett megjegyzése nyomán vették fel a nevet a Franciaországban harcoló angol csapatok. (A ford.)

Galamb Zoltán fordítása