Eredeti cím: Ásatás

0 556

Szerző: Viktor Juhász • Év: 1999

Egy pohárka laudánum. Odakint feltámadt a szél. Arthur Jacob Worthington-Courdley (Wancashire grófjának elsőszülött fia) a tapéta cirádáit figyelte. Méregzöld indák kacskaringóztak a félhomályban, aranyszín kacsok szorultak pufók angyalkák torkára, és Arthur Jacob egyre mélyebbre süllyedt a tengerbe, ahol a sziklák között már várt rá az álmai között kísértő iszonyat.

Ne gondolkozz. Zsibbadj.

Az ablak előtt a bányászok faklumpái toccsantak a híg sárban.

Még egy pohárka laudánum?

Bor és ópium. Először unalomból. Másodszor a fejfájásra. Harmadszor barátod egészségére. Negyedszerre unalomból, a fejfájásra. Ötödszörre, hatodszorra és húszadszorra és ezredszerre csak úgy. És most, ezer-huszonegyedszerre, menekvésképpen.

Lenne hát menekvés? Arthur Jacob fotelje mélyébe süllyedve a koszos ablakra koncentrálta minden figyelmét, de csak a falu közepén emelkedő szélkerék csúcsát látta.

Csikorgás és nyikorgás (bányászok faklumpái toccsannak a híg sárban), emlékszel? Akárcsak odakint...

És a tagjait dermesztő mákony a szénfejtő szellőjévé változott, a szélkerék hangja a lóvontatta csillék hangja lett. Az esztelen rémület, ami riadt bogárként tapogatózott benne, az ugyanaz. Mint abban a hatalmas üregben.

Az izgatott hangok tengerében (Schaffer professzor hangja tör át a ködön), munkások gyűrűjében.

Emlékszel? Az aranyozott állóórára pillantott. Éjjel egy, és még mindig nem tértek vissza.

Végigsimított a töltött pisztolyon.

Arthur Jacob Worthington-Courdley (Wancashire grófjának elsőszülött fia) emlékezett.

A tapéta indáiba szorult angyalok tébolyultan sikoltoztak.

A hatalmas gőzös árnyékában hangyaként nyüzsögtek az utasok.

Utolsó előtti figyelmeztetés: dokkok között végigsöprő kürtszó.

Horgonylánc csévélődött a dobra, tengerészek kurjantottak istenhozzádot Angliának, zsebkendők lobogtak (egész tenger!), aztán a Wellington nyögve, szusszanva elrugaszkodott a kikötő árbocrengetegétől.

Arthur Jacob flanelpizsamában heverészett a luxuskabin félhomályában. A steward kicsomagolt, behozta az ebédet, bólintott és hangtalanul eltűnt.

Arthur Jacob nem fogadott látogatókat, nem küldte ki névjegyét. Fejfájásra hivatkozva mellőzte a bridzspartikat, nem vette fel szmokingját és cilinderét, hogy a főkötős hölgyeket szórakoztassa a sétafedélzeten. Nem tette tiszteletét a kapitány vacsoráján (pedig rangja erre kötelezte volna). Nem csevegett Anglia gyarmati politikájáról a dohányzóban. Nem hallgatta az afgán háborút megjárt tüzértisztek harcias visszaemlékezéseit. Még a Viktória királynő születésnapjára rendezett ünnepségen sem volt hajlandó részt venni.

Szűk, aranyszínnel cicomázott kabinjában hevert, mélán, boldogtalanul, és hanyag strófákat firkantott a rejtélyes Opheliának, kit valójában Francesca Benedottinak hívtak, és egy revü táncosnőjeként keveredett a fiatal főrang kétes társaságába.

Ó, mily szép napok is voltak azok!

De minden jónak vége szakad egyszer. Lezúdul a gátak mögött régóta őrjöngő hullám, hogy romboljon, pusztítson, és messzire sodorjon bármi útjába akadó dolgot.

Az ősz családfő a kártyabotrányokat elégelte meg, a csendes szavú édesanya a szilaj párbajoktól és a részeg tivornyázásoktól riadt meg, idősebb rokonait veszett híre késztette cselekvésre, Francesca Benedotti pedig nőügyei miatt adta ki útját.

Jobb, ha egy kis időre utazgatással múlatod idődet tanácsolták jóakarói.

Arthur Jacob pedig útnak indult szekrénykoffereivel, pomádéjával és hajkeféjével. Gyakran gyötörte az átkozott fejfájás; ilyenkor egy-egy pohár laudánum csodákra volt képes.

A kísértéseknek ellenállni csak olyan helyen lehet, ahol nincsenek is kísértések: lokálok, bárok, érdekes emberek, alkohol, kártya, nők.

Arthur Jacob ezért éppen Poroszországba tartott, hogy meglátogassa öccsét, aki nem kisebb személyiség, mint a híres őslénykutató, Schaffer professzor segédje.

A világ legunalmasabb helyére utazik, a thüringiai Grafenstein nevű falucskába, ahol a Föld legunalmasabb emberével tölt el pár hónapot. Stuart Gordon Worthington-Courley-nek hívják.

Az öccse. Még sokra viheti. Micsoda pokoli egy hely!

A kocsi majd’ kirázta a lelkét. Poggyászainak nagy része nem fért fel a nyomorúságos kordéra; az utolsó civilizált szálloda raktárában pihennek, legalább ötven mérföldnyire innen. Odáig jár ugyanis a vasút.

Arthur Jacob undorodva pislogott ki a kocsi függönye mögül.

Ha legalább a hegyekből láthatna valamit! Mióta Rostockban leszállt a gőzösről, mást sem hall, mint az eső csepegését. A festők ecsetjére való szirtek szörnyekként magasodnak fel az út két oldalán.

Fenyvesek. Apró falvak. Koszos fogadók. Keserű sör. Arthur Jacob kezdte megbánni hirtelen elhatározását.

Valaki kiáltott odakint. Az esőfüggöny szétnyílt, a nedves avar illatába kőszénfüst keveredett.

Aztán begördültek egy aprócska térre, düledező házak közé, darabosan beszélő bányászok mutogattak csomagjaira, és a fogadó előtt kelletlenül megölelte egymást a két testvér.

Még nem sejtették, mi vár rájuk.

Stuart Gordon – bátyjával ellentétben – inkább édesanyjára hasonlított: Lágy ajkak, csapott áll; seszínű szemek. Nem is beszélve a hirtelen dühkitörésekről.

– Otromba fajankó! – kiabálta gyerekes fejhangon. – Semmi keresnivalód nincsen itt, te senkiházi!

Ha menekülni akarsz, hát menekülj Indiába! A Kongói Vasúthoz! A Tűzföldre! Menj bárhová, csak utánam ne!

Arthur Jacob szivarra gyújtott.

– Ugyan már, öcsém – mondta csitítóan. – Az egyik hely olyan, mint a másik. Olyan mindegy, hol húzom meg magamat. Döntenem kellett közted és egy déltengeri expedíció között. Feldobtam egy pénzt... és te nyertél!

Kacagott. Jókedvűen, felszabadultan. Pedig iszonyatosan szaggatott a feje.

– Nem tudtad te soha, mi is a felelősség! A tudás! A szorgalom! A munka! – kiabálta öccse a közhelyeket. Arthur Jacob pislogott. Stuart Gordon mögött megelevenedni látszott a csicsás tapéta: indák moccantak, angyalkák mosolyogtak. A fáradtság, biztosan. A fogadó konyhájából sült kolbász szaga kúszott fel az emeletre.

– Pontosan akkor, amikor kutatásaink végre gyümölcsözőnek látszanak! – hadarta Stuart. – Letakaríttattuk. a széntakarót a feltételezett lelőhelyről, az első állkapocsmaradvány közelében... és lesz ott valami, biztosan!

Milyen izgatottnak látszik, gondolta Arthur Jacob lustán. Észre sem vette, mikor pottyant ki kezéből a szivar. Mintha víz öntötte volna el a szobát: öccse lassan gesztikulál, hangja sem hallatszik, tompák lettek a fények.

Beteg vagyok, gondolta Arthur Jacob. Innom kellene egy pohárkával.

Ehelyett azonban inkább eltűnődött azon, meddig jelenthet még élvezetet öccse kínzása. Mert ezért jött ide, nem is tagadta, leverni rajta a világ könyörtelenségét, belerúgni a nyomorultba, ha a közelébe téved, akárcsak a régi szép időkben (ne, Arthur, megmondalak a mamának, ne bánts, kérlek, tudom, hogy nem rám haragszol, Billy Sothington volt, nem én, kérlek... Szelep a megfáradt gőznek.), vajon Stuart is emlékszik minderre?

Biztosan.

Lustán teltek a napok. Unalmasan.

Rettenetesen. Az első héten Arthur Jacob holdkórosként járta az apró falucskát, klumpás, fekete arcú szénbányászok süvegelték meg az utcán, favázas házacskák között tapicskolt a feltúrt sárban, és komoly arcú angol tudósok, az expedíció oszlopos tagjai kerülték el nagy ívben.

Egyre többet ivott, egyre több ópiummal terhelte szervezetét, üvöltözött, párbajozni akart, és ilyenkor rettegve menekült előle a fogadós családja.

Rosszat sejtett. A gonosz jelenléte lebegett a levegőben.

Öccse kétszer felpofozta, egyszer sírva kérte, takarodjon el végre, negyedszerre nem állt vele szóba. Pedig Arthur Jacob akkor éppen színjózan volt.

Meg akarta nézni az ásatást.

Azt már eddig is tudta, hogy a falunak menedéket nyújtó völgy éles kanyart vesz ebben a fenyőrengetegben. Arrafelé tűntek el hajnalonként a hallgatag bányászok (néha találkozott velük – ha éppen felpezsdült periódusában volt, gyakran csak reggel feküdt le), és onnan tértek vissza mocskosan a nap végén. Két nappal ezelőtt hatalmas szekereket kísértek, amelyek majd elszállítják a szenet a közeli városba.

(Hogy miért nem képesek ezek a krautok vasutat építeni idáig, Arthur Jacob meg nem bírta érteni.)

A völgykanyar mögött volt az ásatás. Schaffer professzor zarándokhelye, szent területe, álmainak netovábbja.

Egyszer mégis összeszedte magát, felöltötte vadászöltönyét, fejébe csapta kalapját, zsebeit megtöltötte jóféle szivarokkal meg egy flaskányi szíverősítővel, aztán útnak indult.

Éppen nem esett az eső.

Gyönyörűen zöldelltek a fenyők. Friss illat szállt a levegőben.

Arthur Jacob (hónapok óta először) fütyörészett. (gondolatban verset fogalmazott imádott Opheliájának. Aztán meglátta az ásatást.

Üszkös sebként komorlott a hegyoldalban: a külszíni fejtés egyre csak növekedett, hízott és burjánzott, pusztította az erdőt. Megélhetést biztosított a szénporban fuldokló, csilléket rángató bányász-hangyáknak.

Arthur Jacob már nem fütyörészett. Nem tetszett neki a látvány. (Baljós rosszérzés szorította volna össze a szívét? Már akkor?)

Az expedíció a hatalmas kürtő túlsó végében dolgozott. Bármennyire is vigyázott, óhatatlanul összepiszkolta a nadrágszárát. Ez felbosszantotta.

Lovak vontattak megrakott csilléket. Csákányok martak a földbe.

Amikor meglátta a csontokat, egy pillanatra valóban elakadt a lélegzete.

Gigantikusak voltak. Fehérek. Fogak. Állkapocs maradványok. Combcsont. És a kisebb-nagyobb törmelék. A jeges szellő borzongatta volna meg?

A régészek buzgón tevékenykedtek. Nem törődtek vele. Izgatott hangok.

Arthur Jacob félt. Megfordult, szótlanul. Soha többet nem tért vissza az ásatáshoz.

Már nem volt ott, amikor a különös vésetekkel borított kőtáblákat megtalálták. A szobormaradványokkal együtt. Nem látta a bányászok különös pillantásait.

Egyre többet ivott, kötözködött és tombolt.

E1 akart innen menni, de nem tehette. Nem volt rá képes. Itt még embernek érezte magát: árthatott másoknak, és ez megmoccantott valamit ott belül. Tehát még él.

Mintha sejtette volna, mi vár rájuk. Rossz ez a hely, mondogatta magában.

Társai gyűlölték, de nem tettek ellene semmit. Főrang. Olyan mélyre süllyedt, ahonnan nincsen visszatérés. Egyszer elmúlnak majd szenvedései.

Eltelt egy hónap. Az angolok féltek.

Ritkán merészkedtek ki éjjel a zúgó erdőbe, még ritkábban tévedtek egyedül az ásatás közelébe és egyáltalán nem beszéltek az egyre mogorvább bányászokkal.

Rosszkedv, mogorva hangulat és félelem mérgezte meg a levegőt.

Miért ez a hirtelen változás? Arthur Jacob úgy gondolta, nem ő álmodik egyedül.

Már két napja a tályogként terjeszkedő üregről, a fehérlő csontokról álmodott.

Látta a szörnyet. Hatalmas, rettenetes, pikkelyek borította testén csomós izmok dagadoztak. Üvöltött, hangja akár a gőzkürt.

Nem volt egyedül.

Különös, emberszem nem látta tájon kóboroltak, rettenetes monolitok között. Arthur Jacob ilyenkor remegve ébredt, mert az egyik teremtmény az arcába pillantott, és...

... és akkor látta, hogy emberi szemei vannak. Inkább forró, erős kávéval űzte messzire az álmosságot, meg ivott, keményen, szivarozott és kártyázott. Az expedíció legmihasznább alakjával, Winstonnal.

Az első különös történetet ezen az átivott, átdohányzott éjszakán hallotta.

Winston mesélte el. Suttogva, részegségtől rekedt hangon.

– Különös legenda járja errefelé. Én az inasomtól hallottam, ő a kocsistól az meg a jó Isten tudja, kitől. Azokról a vésetekkel borított kőlapokról van szó, amiket a bányában találtunk, a csontok mellett. A prof egyelőre még hozzájuk sem nyúlt. Hogyan is tenné? A drágalátos őslényei jóval fontosabbak neki. Velük eszik, alszik, álmodik.

Akárcsak én, gondolta Arthur Jacob remegve.

– Azt mesélik, valaha régen furcsa lények uralkodtak itt. Még a Vízözön előtt, a ködös régmúltban, felegyenesedve járó, hüllőforma, hatalmas emberek. Idegen isteneket imádtak, kőoszlopokra feszítették áldozataikat. De szentségtelen rítusaik felbőszítették az Urat – kiszáradt torokkal kortyolt poharából –, ezért söpört végig az özönvíz a világon... hogy mindörökre eltüntesse nyomaikat, gigantikus városaikat... tébolyult bálványaikat...

Winston sokáig ivott még.

– To’d, mit mondok én neked? – nyöszörögte az etikettet semmibe vevő részegség mámorában. Hogy a legenda fennmaradt... és ezek a csontok... ez gyanús... és nem adnék egy lyukas garast, hogy megtudhassam, hova járnak ezek a falusiak újholdkor... mit csinálnak abban a francos erdőben, olyan titokban... szarháziak... – Aztán leesett a padról.

Arthur .Jacob dupla adag itallal nyugtatta ijedt szervezetét.

Álmodott még, több alkalommal is, monolitokról, hatalmas városokról, különös kántálásról. Hüllő-ember szörnyetegekről, amik felett idegen istenek uralkodtak. Álmodott prófétáikról, akik megjósolták az özönvizet. Látta, ahogy mormogva, hörrenve hatalmas barlangjaik mélyére húzódnak, melyeket erős rituálékkal pecsételtek le. Ilyenkor dobogó szívvel ébredt. Lepedőjét vér mocskolta: állandóan összeharapdálta a száját.

Hallott még számos más történetet, éppen eleget ahhoz, hogy észrevegye az expedíción belül burjánzó betegséget, a páni rémületet, a riadt pillantásokat, a lanyhuló munkakedvet, és a falusiak tényleg az erdőben jártak újholdkor, egyre mogorvábbak és ellenségesebbek lettek, de Arthur nem akarta tudni, mit is csinálnak ott, amióta egy mámoros éjszakán az erdei ösvényre tévedt.

Meghallotta a kántálást, azt a fohászként csengő éneket... De irgalmas egek, ki vagy mi az, akihez ilyen hangon könyörögnek?

Menekült, eszement módjára, gyökereken, bozótokon át.

A föld alól felcsapó morajlást akkor még kába érzékcsalódásnak tulajdonította.

Másnap a munkások csákányai hatalmas barlangrendszer falát szakították át csákányaikkal.

Úgy meredtek rá, mint egy tébolyultra.

– Nem mehettek le oda! – üvöltötte Arthur Jacob nyáltól fröcsögő szájjal. – Halál! Halál vár rátok odalent!

Az új felfedezés mámora még a babonásokat is megfertőzte. Lelkesedéstől buzgott az egész expedíció. Mi lehet a barlangok mélyében? – kérdezgették egymást izgatottan. Az a pár csontdarab, amit a bejáratnál találtak, sikeresen felpiszkálta parázzsá hamvadt képzeletüket.

A fogadó asztalainál ültek, teljes menetfelszerelésben, izgalomtól vöröslő arccal, amikor Arthur Jacob közéjük rontott.

És üvöltött.

Csontsovány tagjaival hadonászott, hab verte ki száját, mint a tajtékos paripáknak, szemeiben elemi félelem izzott.

Elmesélte álmait és vízióit.

Ne menjetek, drága barátaim! – könyörgött sírva. – Hiszen odalent vannak, százan, ezren, tízezren! Akik megmenekültek az özönvíz előtt, csak az ébredésre várnak! Hát nem értitek? Ezek nem őslények... nem azok, amikre ti gondoltok!

Ezek az elemi gonoszság szörnyetegei! – kiabálta az arcukba. – Ősi istenek szolgái!

Azok az értetlen tekintetek. Azok a szánakozó pillantások.

A végén lefogták, és az emeletre cipelték. Haragosan kattant mögöttük a záródó ajtó.

 

*

 

Egy pohárka laudánum. Odakint feltámadt a szél. Arthur Jacob Worthington-Courdley (Wancashire grófjának elsőszülött fia) a tapéta cirádáit figyelte. Az aranyozott állóórára pillantott. Éjjel egy, és még mindig nem tértek vissza.

Csikorgás és nyikorgás. Bányászok faklumpái toccsannak a híg sárban.

Tétován az ablakhoz sétált, kipislogott az esős éjszakába.

Mi ez a nyüzsgés?

Falusiak néma menete. Lámpások szórnak sápadt fényt a házfalakra.

Itt van mindenki. Férfiak, asszonyok, öregek és gyerekek.

Arthur Jacob növekvő iszonyattal szemlélte különös menetüket.

A fejtés felé tartanak. A barlangok felé. Az egész falu.

És akkor már tudta, hogy társai megtalálták azt, amit kerestek. (Álmaira gondolt, mindarra, ami lent várhatta őket, és émelygés szorította el a torkát.)

Mosolygott, de ez nem volt szép mosoly. Az öccsére gondolt. Saját életére. Végigsimított a töltött pisztolyon.

Még egy pohárkával? Nyikorogva nyílt az ablak.

Csobbanás a ház előtti pocsolyában. Távolodó léptek.

A tapéta indáiba szorult angyalok tébolyultan sikoltoztak.

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre