Rosszul kezdődött a nap. Pucéran ébredtem a saját ágyamban, sajgott a gyomrom és pokolian éreztem magam. Az ablakon nyúlós, fémszerű fény ömlött be, színe leginkább egy fejfájásra emlékeztetett. Délutánra járhatott az idő.

A szobában hideg volt, jégvirág lepte be az ablakot. A lepedő cafatokban, körülöttem mindenütt állati szőr, ami szúrt és csiklandozott.

Arra gondoltam, hogy ágyban maradok egy hétig – mindig kifáraszt az átalakulás –, de rosszullét tört rám, kénytelen voltam kikászálódni az ágyból és a fürdőszobába támolyogni.

Megint jöttek a görcsök, az ajtófélfába kellett kapaszkodnom és kivert a hideg veríték. Talán lázas voltam, reméltem, hogy nem betegedek le.

A görcs egyre erősödött a gyomrom táján. Szédültem. A padlóra roskadtam, aztán okádtam, mielőtt még elérhettem volna a vécécsészét.

Büdös, sárga lé buggyant elő, benne egy kutya mancsa, talán egy dobermanné, nem tudom. Egy krumpli héja, sárgarépa és kukorica, félig megrágott hús cafatjai és néhány ujj. Elég aprók voltak, sápadtak, egy gyermek ujjai lehettek.

– A fenébe.

A görcsök alábbhagytak, az émelygés is múlóban volt. Térdeltem a padlón, bűzös nyál csorgott a szám sarkából és az orromból, arcomon a rosszullét könnyei peregtek.

Amint jobban éreztem magam, összeszedtem az ujjakat és a mancsot, aztán lehúztam a vécén.

A mosdóban kiöblítettem a számat, föltöröltem a hányás maradékát, amennyire csak tudtam, aztán bemásztam a zuhany alá és csak álltam a forró víz alatt, akár egy zombi.

Mire teljesen lemosdottam, szürke, koszos víz csorgott a lefolyóba. Igencsak mocskos lehettem. A hajam teljesen összeragadt. Vér, gondoltam. Addig dörzsöltem a szappannal, amíg teljesen kijött, azután addig álltam a zuhany alatt, míg a víz jéghideg nem lett.

Egy cetli várt az ajtóm alatt, a házinéni küldte. Azt írta, hogy kétheti bérrel tartozom, meg azt is, hogy a válasz a Jelenések Könyvében van. Hozzátette, hogy nagy zajt csapok reggelente, amikor hazaérek, úgyhogy megköszönné, ha a jövőben halkabb lennék. Alatta az állt, hogy az Ősi Istenek kikelnek az óceánból és elpusztítják a Föld söpredékét: a hitetleneket és gyengéket, jég és víz tisztítja majd meg a világot. A végén még emlékeztetett rá, hogy a hűtőben csak egy polc áll a rendelkezésemre és igyekezzek ehhez tartani magamat a jövőben.

Összegyűrtem a papírt és a padlóra dobtam a Big Maces és pizzásdobozok, meg a régóta megszáradt, fölkunkorodott pizzadarabkák mellé.

Ideje volt munkába indulnom.

Már két hete, hogy Innsmouthban laktam, de máris utáltam, bűzlött a haltól. Szűk kis városka volt: keletre mocsarak, nyugatra sziklaszirtek, középen pedig egy öböl, rajta pár imbolygó, rothadó hajóval, így még a naplementében sem nézett ki festőinek. A yuppie-k azért csak idejöttek a nyolcvanas években, megvették a csinos kis halászkunyhókat, amik az öbölre néztek. Pár éve már mind elmentek, a házikók pedig lerobbantak, düledeztek.

Innsmouth lakói szerteszét laktak rozzant viskókban és a városszéli lakókocsi-telepeken, de persze nem mentek sehová.

Felöltöztem. Csizmát húztam, magamhoz vettem a kabátomat, aztán elindultam. A házinéni nem volt sehol: egy alacsony gülüszemű öregasszony, aki keveset beszélt, helyette terjedelmes üzeneteket hagyott ajtókra és egyéb jól látható helyre tűzve, hogy véletlenül se tévesszem el azokat. Az egész házban tengeri ételek szaga terjengett, a konyhából jött, ahol lábasokban, kondérokban soklábú, vagy lábatlan lények főttek rotyogva.

Voltak ugyan még szobák a házban, de senki sem lakott bennük. Nincs épeszű ember, aki a tél közepén Innsmouthban szállna meg.

Az utcán sem volt jobb levegő, mint a házban, csak hűvösebb és csípősebb volt az idő. Leheletem apró fehér pamacsokban foszlott szét, a hó fagyott volt és ropogós, a felhők még több havat ígértek. Az öböl felől sós levegőt fújt a szél, a sirályok nyomorultul rikácsoltak a víz fölött. Szarul éreztem magam. Az irodámban is jéghideg lehet, jutott eszembe. A Marsh Street és a Leng Avenue sarkán állt a Sörnyitó nevű bár, zömök épület apró, sötét ablakokkal, ami mellett legalább tucatszor elsétáltam már az elmúlt hetekben. Azelőtt még sosem jártam bent, de most szükségem volt valami italra és talán melegebb is van odabent. Kinyitottam az ajtót.

Tényleg meleg volt odabenn. Leráztam a havat a csizmámról, mielőtt beléptem volna. A hely csaknem teljesen üres volt, kiürítetlen hamutartók szaga terjengett és csak két öregember sakkozott a bárpultnál. A csapos egy régi, arany és zöld színű, bőrkötéses Tennyson-kötetet olvasgatott.

– Helló. Egy Jack Daniel’s-t kérek, tisztán.

– Rendicsek. Maga még új mifelénk. – jelentette ki és arccal lefelé fordítva letette a könyvet a pultra, hogy kiöntse az italomat.

– Ennyire látszik?

Elvigyorodott és a kezembe nyomta a Jack Daniel’s-t. A pohár koszos volt, pereménél egy zsíros ujjlenyomat látszott, de nem zavart igazán, egy húzásra lehajtottam a whiskyt. Alig éreztem az ízét.

– Kutyaharapást szőrével? – kérdezte.

– Bizonyos értelemben.

– Egyesek úgy tartják – mondta a rókavörös, hátrazsírozott hajú csapos –, hogy a lyukantropok visszanyerhetik eredeti alakjukat, ha köszönetet mondanak nekik, vagy a nevükön szólítják őket.

– Igen? Hát köszönöm.

Újból megtöltötte a poharamat, pedig nem is kértem. Peter Lorre-ra emlékeztetett egy kicsit, bár Innsmouthban mindenki Lorre-ra hasonlít, még a házinénim is.

Fölhajtottam a második jack Daniel’s-t, ezúttal végiggörgettem a torkomon úgy, ahogy kellett.

– Ezt mondják. Nem mondtam, hogy hiszek benne.

– Miben hisz?

– El kell égetni az övüket.

– Micsodát?

– A lyukantropok emberi bőrből készült övet hordanak, ami első átváltozásukkor kapnak pokolbéli uraiktól. El kell égetni az övüket.

Az egyik sakkozó felém fordult, nagy, kidülledő, hályogos szemeivel rám nézett.

– Ha esővizet iszol egy vérfarkas lábnyomából, magad is farkassá válsz, ha teliholdkor teszed – mondta. – Az egyetlen gyógymód, ha megkeresed és megölöd azt a farkast, aki a lábnyomot hagyta, egy szűz ezüstből kovácsolt késsel.

– Szűz, mi? – vigyorogtam.

Sakkpartnere, egy kopasz, ráncos arcú öreg megrázta a fejét és károgásszerű hangot hallatott. Lépett egyet a királynővel és újból károgott.

Ilyen figurákkal van tele egész Innsmouth.

Kifizettem az italt és egy dollár borravalót hagytam a pulton. A csapos már a Tennysont olvasta, nem is törődött vele.

Odakint eleredt nagy, kövér pelyhekben a hó, rátapadt a ruhámra, még a szempillámra is. Utálom a havat. Utálom New Englandet és utálom Innsmouth-t is: nem jó hely a magányra, bár még nem találtam olyan helyet, ahol jó lett volna egyedül lenni. Az üzlet azonban mindig mozgásban volt, bele sem merek gondolni, hány telihold óta.

Lesétáltam pár sarkot a Marsh Streeten – mint mindenhol Innsmouthban, tizennyolcadik századi gótikus házak, késő tizenkilencedik századi kőházak és késő huszadik századi elemes épületek alkottak szembántó egyveleget. Elérkeztem egy bedeszkázott ablakú sültcsirke-étkezdéhez és fölsétáltam mellette pár kőlépcsőn egy rozsdásodó biztonsági fémajtóhoz.

Szemben italbolt állt, fölötte tenyérjós fogadott.

Valaki fekete filctollal üzenetet hagyott az ajtón: HALJ MEG. mintha az olyan egyszerű volna.

Kinyitottam a fémajtót és fölmentem a falépcsőkön, egyetlen szobából álló irodámig.

Gyakran változtatom a helyemet, így sosem fáradtam azzal, hogy üvegre írassam a nevemet. Egy tépett kartondobozon csupa nagybetűvel, filctollal állt a nevem:

 

LAWRENCE TALBOT

KÁRBECSLŐ

 

Kinyitottam az ajtót és beléptem.

Körbenéztem az irodámban, olyan szavak jutottak eszembe róla, mint kopott, meg avas, és szurtos, aztán föladtam. Egyszerű volt a berendezése, egy íróasztal, szék, üres irattartó szekrény, egy ablak, amiből csodálatos kilátás nyílt az italbolt és a tenyérjós kihalt házának homlokzatára. Régi sütőzsír szaga szivárgott föl az alattam lévő sültcsirke-étkezdéből. Eltűnődtem, vajon mióta van bedeszkázva az üzlet. Elképzeltem, amint a koromsötétben ezernyi csótány mászkál mindenfelé.

– ...így néz ki a világ – mondta egy mély, öblös hang, aminek rezgését még a gyomromban is éreztem.

Az iroda egyik sarkában öreg karosszék állt, csak néhol ütött elő az eredeti mintázat a kárpit porszínű, fakó anyagából.

A kövér ember lehunyt szemekkel ült a székben és folytatta.

– Csodálkozva szemlélődünk a világban és közben kényelmetlenül érezzük magunkat. Ősi liturgiák ismerőinek tartjuk magunkat, akik egyszerű testünkben olyan világon ragadtak, amit nem mi teremtettünk. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb: vannak olyan dolgok a sötétségben, alattunk, amik ártani akarnak nekünk.

Fejét a szék támlájának támasztotta, nyelvének hegye kilógott a szája sarkából.

– A gondolataimban olvas?

A férfi nagy levegőt vett, torka mélyéről halk horkantás hallatszott. Igazán kövér volt, húsos ujjai mint megannyi sápadt uborka. Vastag, régi kabátot hordott, ami egykor fekete lehetett, mára azonban szürkévé fakult. Még nem olvadt le a hó a csizmájáról.

– Meglehet. A világvége furcsa fogalom. A világnak mindig vége van és ezt a véget mindannyiszor elkerülik, egyszer szerelemből, másszor ostobaságból, vagy egyszerűen a vak szerencsének köszönhetően.

– Ah, de mindegy. most már túl késő: az Ősi istenek döntöttek. ha fölkel a hold...

Vékony nyálcsík buggyant ki lefelé görbülő szája sarkából és a gallérjára csöppent. Valami sötét árnyék surrant a nyakából a kabát alá.

– Igen? Mi történik, ha fölkel a hold?

A férfi megmozdult, kinyitotta apró gombszemét és nagyokat pislogott.

– Azt álmodtam, hogy rengeteg szám van – mondta új, furcsán vékonyka, hozzá nem illő hangon. – Azt álmodtam, hogy minden száj nyílik és csukódik, külön-külön. Volt, amelyik beszélt, volt amelyik suttogott, vagy evett. Volt olyan is, ami csöndben várakozott.

Körülnézett, letörölte a nyálat a szájáról, aztán hátradőlt a székben és zavarodottan pislogott.

– Ki maga?

– Én bérlem ezt a helyet – mondtam. Hangosan felböfögött.

– Bocsánat – mondta vékonyka hangján és nagy nehezen fölállt a székből. Alacsonyabb volt mint én. Alaposan végigmért. – Ezüst pisztolygolyók – jelentette ki rövid szünet után. – Régi gyógymód.

– Egen – dünnyögtem. – Ez túl egyszerű... talán ezért nem jutott eszembe. Hú, most aztán verhetem a fejemet a falba. De komolyan.

– Maga gúnyolódik egy öregemberrel – mondta.

– Nem igazán. Sajnálom. Most pedig kifelé, nekem dolgom van.

Lassan kisétált, én pedig leültem az íróasztalom mögé a forgószékbe és onnan bámultam ki az ablakon. Fájdalmasan tapasztaltam meg, hogy ha bal felé forgok vele, akkor lecsavarodik a talpáról.

Ültem hát mozdulatlanul és vártam, hogy megcsörrenjen a poros, fekete telefon, miközben a fény lassan elszivárgott a nyugati horizonton.

Csörr.

Férfihang: Nem gondolt már alumínium burkolatra– Letettem a kagylót.

Az irodában nem volt fűtés. vajon mennyi ideje aludhatott a kövér pasas a karosszékben?

Húsz perccel később ismét csörgött a telefon. Egy zokogó asszony kérlelt, hogy segítsek neki megtalálni ötéves kislányát, aki múlt éjszaka tűnt el a szobájából. Hiányzott még a család kutyája is.

Nem foglalkozom elveszett gyerekekkel, mondtam. Sajnálom: túl sok rossz emlék. Letettem a kagylót és megint rosszul éreztem magam.

Már sötétedett és először, mióta Innsmouthba jöttem, a szemben lévő házon kigyulladt egy felirat:

MADAME EZÉKIEL

KÁRTYA– ÉS TENYÉRJÓS

A neonlámpa vörös fénye vérszínűvé változtatta a havat.

A Végítéletet mindig apró dolgok hárítják el. Igy volt ez mindig és így is kell lennie.

Harmadszor is csörrent a telefon. Fölismertem a hangot, az alumíniumos fickó volt.

– Tudja – mondta társalogva –, emberből állattá és visszaalakulni alapvetően lehetetlen, más megoldás után kell néznünk. Egyértelműen személyiségzavar és valamiféle kivetülés. Agysérülés? Talán. Pszeudoneuritikus skizofrénia, Nyilvánvalóan. Néhány esetben intravénás tioridazin-hidrokloriddal kezelhető.

– Sikeresen?

Fölkuncogott. – Ezt szeretem. van humorérzéke. Biztosan tudunk üzletet kötni.

– Már megmondtam, nincs szükségem alumínium burkolatra.

– A mi ajánlatunk ennél sokkal figyelemreméltóbb és jelentősebb. Maga új a városban, Mr.Talbot. Sajnálatos lenne, ha homlokegyenest ellenkező állásponton lennénk.

– Azt mond, amit akar, haver. Az én könyvemben maga csak egy újabb kárbecslési tétel.

– Véget vetünk a világnak, Mr.Talbot. Az Ősi Istenek kiemelkednek majd a tengerből és fölfalják a holdat.

– Akkor nem kell aggódnom a következő telihold miatt?

– Ne próbáljon az utunkba állni – kezdte, de rámordultam, mire elhallgatott.

Odakint még esett a hó.

A Marsh Street túloldalán, a neonlámpa fényében a leggyönyörűbb nő állt, akit valaha is láttam.

Hívogató mozdulatot tett felém.

Letettem a kagylót, aztán lesétáltam, csaknem futva szeltem át az úttestet, de előbb szétnéztem mindkét irányba.

A nő selyemruhát viselt, a szoba füstölőtől és pacsulitól illatozott, csak gyertyák égtek.

Elmosolyodott, amikor beléptem és intett, hogy üljek le mellé az ablakhoz. tarot kártyával pasziánszozott, mikor odaértem, egyetlen elegáns mozdulattal besöpörte a lapokat, becsomagolta egy selyemsálba és gondosan egy fadobozba tette.

A szobában terjedő illatoktól lüktetni kezdett a fejem. Rájöttem, hogy még semmit sem ettem aznap, talán ettől éreztem magam olyan könnyűnek. Leültem vele szemben az asztalhoz.

Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

A tenyeremet nézte, lágyan megérintette a nutatóujjával.

– Szőr? – kérdezte zavartan.

– Na, igen, sokat vagyok egyedül – vigyorogtam. Igyekeztem barátságosan mosolyogni, mégis fölvonta az egyik szemöldökét.

– Mikor magára nézek – mondta Madame Ezékiel –, egy ember szemeit látom. De látom egy farkas szemét is. Az ember szemében becsületet, tisztességet és ártatlanságot látok. Egyenes háttal jár. A farkas szemében morgást és vicsorgást, éjszakai vonyítást és sikolyokat látok, és egy szörnyeteget, amint véres bundával szalad a sötétben a város határában.

– Hogy lát morgást, vagy sikolyt?

Elmosolyodott. – Nem nehéz – mondta. Nem amerikai volt a kiejtése. orosz, talán máltai, vagy egyiptomi. – A lélek szemével sok mindent látni.

Madame Ezékiel lehunyta zöld szemét. Feltűnően hosszú szempillái voltak, bőre sápadt, haja mindig mozgásban lágyan hullámzott, mintha tenger ringatná.

– Van egy hagyományos módszer – mondta –, hogy lemossunk egy nem kívánt alakot. Folyó vízben, tiszta forrásvízben állva rózsaszirmokat kell enni.

– És azután?

– Elmossa a sötét árnyat.

– De visszatér – mondtam. – A következő teliholddal.

– Ha lemosta magáról az alakot – mondta Madame Ezékiel –, föl kell vágnia az ereit, hogy elmossa a víz. Nagyon szúrós, tudom, de a folyó elviszi a vért.

Selymek és sálak sokszínű garmadájába öltözött, még a gyertyafényben is élénk színekben pompázott.

Kinyitotta a szemét.

– Most pedig a tarot – mondta és kicsomagolta a kártyapaklit a fekete selyemből, aztán odaadta, hogy keverjem meg. Kiterítettem, átfordítottam, összereppeltem.

– Lassabban, lassabban – mondta. – hadd ismerjék meg, ahogy... ahogy egy asszony szeretné magát.

Megszorítottam, aztán visszaadtam neki.

Fölcsapta az első lapot. A Vérfarkas volt. Sötétséget és borostyánszín szemeket ábrázolt, meg egy vörös és fehér vigyort.

Zöld szemeiben értetlenség tükröződött.

– Ez a kártya nem az én csomagomból való – mondta és fölfordította a következő lapot. – Mit tett a kártyáimmal?

– Semmit, asszonyom, csak fogtam őket. semmi mást.

A lap, amit fölfordított a Mélységlakó volt. valami zöldes, és távolról polipra emlékeztető dolog látszott rajta. A lény szájai, ha szájak voltak egyáltalán és nem csápok, hullámzani kezdtek a szemem láttára.

Madame Ezékiel újabb lapot rakott ki, aztán még egyet és még egyet. Az összes üres volt.

– Maga csinálta ezt? – kérdezte a sírás küszöbén.

– Nem.

– Menjen el.

– De...

– Menjen – mondta lesütött szemmel, mintha nem is lennék a szobában.

Fölálltam a füstölő és gyertyaviasz szagú szobában és kinéztem az ablakon az utca túloldalára. Fény villant az irodámban. Két férfi zseblámpával kutakodott, üres fiókokat húzogattak ki, körbeszaglásztak, aztán elfoglalták a helyüket, egyikük a karosszékben, a másik az ajtó mögött, várták, hogy visszaérkezzek. Elmosolyodtam. Hideg és barátságtalan volt az a szoba, kis szerencsével órákat is várhatnak ott, mire végre rájönnek, hogy nem megyek vissza.

Otthagytam Madame Ezékielt, aki egyenként fölfordította az összes lapot, hátha a sok szemmerengetéstől visszatérnek az eredeti képek. Lesétáltam az utcára és elballagtam a Marsh Street sarkára, a bárba.

A bár üres volt, csak a csapos cigarettázott, amíg be nem jöttem, akkor elnyomta a cigijét.

– Hol vannak a sakkozók?

– Nagy esemény lesz az éjszaka. Lent lesznek az öbölnél. Lássuk csak... Jack Daniel’s, igaz?

– Jól hangzik.

Kitöltötte nekem. Fölismertem az ujjlenyomatot a pohár szélén. Fölvettem a Tennyson verseskötetet a pultról.

– Jó könyv?

A rókahajú csapos elvette a könyvet, kinyitotta és olvasni kezdett:

„Alant a fölső mélység robajlik,

Mélyen a feneketlen tenger alatt,

Álomtalan álomban alszik

A Krák...”

Lenyeltem az italomat. – És? Mire akart kilyukadni?

Megkerülte a pultot és az ablakhoz húzott.

– Látja? Ott lent.

Nyugatnak mutatott, a város fölötti szirtek felé. A tetején tábortűz fénye pislákolt, fölizott és zöldesrézszínnel kezdett égni.

– Fölébresztik a Mélységlakókat – mondta a csapos. – A csillagok, a bolygók és a hold, mind a megfelelő helyen vannak. Eljött az idő. A szárazföld elsüllyed, a tengerek megemelkednek...

– „Mert a világ jég és víz által tisztul meg és megköszönném, ha csak a saját polcát használná a hűtőben” – mondtam.

– Tessék?

– Semmi. Hogy lehet a leggyorsabban följutni a szirtekre?

– Vissza kell menni a Marsh Streetre, balra kell fordulni Dagon templománál, amíg eléri a Manuxet Wayt, aztán csak menni azon tovább – levett egy kabátot az ajtón lévő fogasról és magára öltötte. – Gyerünk, elkísérem. Nem szeretnék kimaradni a buliból.

– Biztos benne?

– Senki nem fog betérni egy italra ma este.

Kiléptünk az utcára, ő pedig bezárta az ajtót mögöttünk. Hűvös volt, a havat fehér ködfelhőkként sodorta a szél. Innen már nem tudtam kivenni, hogy Madame Ezékiel még a szobájában van-e, vagy azt, hogy vendégeim még mindig ott lapulnak-e az irodámban.

Lehajtott fejjel gyalogoltunk a fagyos szélben.

A szél zaján át hallottam, hogy a csapos motyog valamit az orra alatt:

– Az ébredő verdes hatalmas karjaival – kántálta.

„Ott szunnyadt a korokon át

A tenger hatalmas férgei megett

Míg a tűz perzseli föl a mélységeket

majd ember és angyal tekintete mellett

Dübörögve ébred...”

Itt elhallgatott és néma csöndben haladtunk tovább az arcunknak csapódó éles hópelyhek fellegében.

És a felszínen éri a halál, folytattam gondolatban.

Húsz percnyi séta után kiértünk Innsmouthból. A Manuxet Way keskeny, fagyott földútnak adta át a helyét.

Bizonytalanul, csúszkálva kapaszkodtunk föl a sötétségben.

A hold még nem kelt föl, de a csillagok már előbukkantak, s akár gyémántpor és zafírszilánk pettyezték tele az eget.

A sziklaszirt tetejére érve a tábortűz mögött két ember várakozott – egyikük magas és kövér, a másik sokkal alacsonyabb. A csapos melléjük sétált és szembefordult velem.

– Lássátok! – mondta. – Az áldozati farkas – furcsán ismerős volt a hangja.

Nem szóltam semmit. A láng zöldes fénnyel égett, alulról világította meg a három férfi arcát: klasszikus, ijesztő megvilágítás.

– Tudod, hogy miért hoztunk ide föl? – kérdezte a csapos és már tudtam, honnan ismerős a hangja: ő akart alumínium burkolatot eladni telefonon keresztül.

– Hogy megállítsam a világvégét?

Kinevetett.

A kövér alak ugyanaz a férfi volt, akit az irodámban találtam.

– Hát, ha eszkatologikus akar lenni...– dünnyögte olyan mély hangon, hogy szinte beleremegett a szikla, amin álltunk. Szemei csukva voltak, mélyen aludt.

A harmadik alak sötét selymekbe burkolózott és pacsuliolajszagot árasztott. Kést tartott a kezében és nem szólt semmit.

– Ma éjszaka – mondta a csapos –, a Hold a Mélységlakók planétája. ma éjszaka a csillagok ősi, sötét korokat idéző alakokat és mintákat vesznek föl. ma éjszaka, ha hívjuk őket, eljönnek, ha méltó az áldozatunk. Ha meghallják a kiáltásunkat.

Az öböl túloldalán fölkelt a hold, hatalmas volt, nehéz és borostyánszínű, vele együtt mély, rekedtes kántálás hangja szállt föl az öbölből.

A holdfény nem az igazi, még ha havon és jégen csillan is, de megteszi. A látásom kiélesedett: az öböl jéghideg vizében mindenütt emberek imbolyogtak békák gyanánt. Férfiak és asszonyok is, mintha a házinénit is látni véltem volna közöttük.

Még túl korai volt a következő átváltozáshoz, még nem pihentem ki az előző éjszakát, de furcsán éreztem magam a borostyán hold alatt.

– Szegény farkasember – suttogták a selymek. – Ez lett az álmaiból. Magányos halál egy szikla tetején.

Az érzékeim kiélesednek a holdfényben: hallottam az óceán moraját, de ki tudtam venni minden egyes hullám emelkedését és süllyedését, a tajték rotyogását, hallottam a béka-emberek csapásait, a vízbefúltak suttogásait és a zöld roncsok nyikorgását a víz alatt.

A szaglásom is javult. Az alumíniumos férfi ember volt, míg a kövér fickó felől más vér szagát is éreztem.

A selymekbe burkolózó figura...

Éreztem parfümjének illatát, amikor még ember volt. Most már mást is éreztem, valami sokkal súlyosabbat: bomlás és rothadás bűzét.

A selymek megzizzentek, az alak felém közeledett, kezében a késsel.

– Madame Ezékiel? – hangom mélyebb, rekedtebb lett. Nemsokára ennyi sem lesz. Nem értettem, mi történik, de a hold egyre magasabbra hágott, borostyán árnyalata eltűnt, sápadt fénye betöltötte az elmémet.

– Madame Ezékiel?

– Megérdemled a halált – mondta hűvösen. – Már csak azért is, amit a kártyáimmal műveltél. Régi pakli volt.

– Én nem halok meg – mondtam. – „Még a tiszta szívű férfi is, ha imát mormol éjszaka”: Emlékszel?

– Baromság – mondta. – Tudod mi a legrégibb módja a vérfarkas átkának megszüntetésének?

– Nem.

A tábortűz már gyengébben égett, fénye a tenger alatti világ zöldjére hasonlított, az alga és a lágyan hullámzó hínár színeire.

– Megvárod, míg emberi alakban van, egy hónapnyira a legközelebbi átváltozástól, aztán fogod az áldozati tőrt és megölöd. Ilyen egyszerű.

Megperdültem, el akartam szaladni, de a csapos már mögöttem volt, megrántotta a karomat, kicsavarta a csuklómat. A kés ezüstősen csillant a holdfényben. Madame Ezékiel elmosolyodott.

Elvágta a torkomat.

Vér ömlött a sebből, aztán folydogált, végül lelassult és abbamaradt...

...Lüktetés a fejemben, nyomás a hátamon. Hullámzó, terjedő változást, horr-rorr-rorr változás és egy vörös fal, egyre közeledik az éjszaka sötétjéből ...éreztem a sós vízben feloldódott csillagokat, pezsegtek és távolinak tűntek...ujjaimat millió apró tűszúrás zsibbasztotta el, bőrömet lángból való nyelvek csapkodták, szemeim topázból voltak, éreztem velük az éjszakát.

Leheletem sűrű pamacsokban tört elő.

Ösztönösen mély morgást eresztettem meg, mancsaim a hóba mélyedtek.

Lekuporodtam, megfeszítettem az izmaimat és ráugrottam.

Volt valami fertőszag a levegőben, éreztem magam körül, ködfelhőként ölelt körbe. Ugrásom csúcsívén mintha megállt volna az idő és valami elpattant, akár egy szappanbuborék...

Mélyen a sötét tenger alatt voltam, négy lábon álltam sikamlós sziklapadlón egy citadellaszerű, hatalmas, durván faragott kövekből rótt épület bejárata előtt. A kövek sápadt fényt sugároztak, kísérteties ragyogás volt, akár egy óra sötétben foszforszkáló mutatói.

Fekete színű vér felhője szivárgott a nyakamból.

A nő előttem állt a hatalmas kapuban, most már magasabb volt, mint két méter, aszott, ráncos hús feszült a csontokon, ami addig selyem volt, hínárrá változott, körülötte lebegett az álomtalan mélységben. A hínárok lomha, zöld fátyolként takarták el az arcát.

Kagylók tapadtak meg a karján és mellkasán.

Mintha összeroppantottak volna. Nem tudtam gondolkodni.

Felém mozdult, a feje körüli hínárfüggöny szétvált. Az arca romlott ételhez hasonlított, csupa tapadókorong, tüske és hajszálvékony gombafonalak, és tudtam, hogy valahol, ennek a mélyén, mosolyog.

Hátsó lábaimmal ellöktem magam a talajtól. Összecsaptunk és megharcoltunk. Sötét volt és hideg. Összezártam az állkapcsomat az arcán és éreztem, ahogy hasad és roppan valami.

Majdnem csók volt, odalenn a végtelen mélységben...

Puhán érkeztem le a hóba, fogaim között egy selyemsállal. A többi sál lassan szállingózott lefelé, Madame Ezékielnek pedig nyoma sem volt.

Az ezüst tőr a földön hevert. Álltam a holdfényben, négy lábon és csuromvizesen. Megráztam magam, a tűz vadul sistergett a sós vízpermettől.

Szédültem és gyenge voltam. Mély levegőt vettem.

Odalenn, mélyen az öbölben a béka-emberek fadarabokként lebegtek a víz felszínén, egy pár másodpercig még ide-oda ringatóztak a hullámokon, aztán egyenként, halk csobbanással merültek le a víz alá.

Valaki sikoltott. A rókahajú csapos volt, a gülüszemű bádogember. Az éjszakai égre meredt és a sűrűsödő felhőkre, amik eltakarták a csillagokat és sikoltott. Harag és csalódás volt abban az üvöltésben. Megrémisztett.

Fölkapta a tőrt a hóból, letisztította róla a vért, megtörölte a kabátjába, aztán egynesen rám nézett. Sírt.

– Te rohadék – mondta. – Mit tettél vele?

Megmondtam volna neki, hogy én semmit, hogy még mindig őrködik odalent a mélyben, de nem tudtam beszélni, csak morogni és nyüszíteni.

A csapos sírt. Téboly és csalódás szaga áradt belőle. Fölemelte a tőrt és nekem rontott, én pedig félreálltam.

Vannak emberek, akik még az apró változásokra sem tudnak reagálni. A csapos elbotladozott mellettem és lesodródott a szirtről, le a mélybe.

Holdfénynél fekete a vér, nem vörös. Esés közben, szürkébe maszatolódott foltokat hagyott maga után, aztán végül mozdulatlanul feküdt a fagyos sziklákon a part mellett. Egy kar nyúlt ki a tengerből és fájdalmas lassúsággal behúzta a sötét vízbe.

Egy kéz vakargatta a fejem búbját. Kellemes érzés volt.

– Hogy mi volt ő? Csak a mélységlakók egyik avatárja, uram. Egy eidolon, manifesztum, ha tetszik, akit azért küldtek, hogy elhozza a világ végét.

Megráztam magam.

– Nem, vége... egyelőre. megzavarta őt, uram. A rituálé feltételei pedig igen szigorúak. Hármunknak kell elsorolni a szent neveket, miközben ártatlan vér folyik a lábunk alatt.

A kövér emberre néztem és egy kérdést vakkantottam neki. Álmosan veregette meg a hátamat.

– Természetesen nem szeret téged, fiú. Alig létezik ezen a létsíkon, legalábbis anyagi értelemben.

Ismét eleredt a hó, a tábortűz pedig lassan kialudt.

– Véleményem szerint véletlen, hogy átváltoztál ma este. Megkockáztatom, hogy egyenes következménye az égitestek és a lunáris energiák különleges együttállásának, ami olyan tökéletes alkalom lett volna régi barátaim visszatérésére az Alsó Világból...

És folytatta tovább a beszédet, talán fontos dolgokat is mondott, de soha nem fogom megtudni, mert növekvő éhségem elnyomta szavainak súlyát. Tovább nem érdekelt a tengerpart és a sziklaszirt.

Őzek vágtattak az erőben, a réten túl. Éreztem a szagukat a tiszta téli levegőben.

Én pedig elsősorban éhes voltam.

Meztelen voltam, mikor magamhoz tértem. Kora reggel volt, mellettem egy félig megevett őz hevert a hóban. Egy légy mászott éppen egyik szemgolyóján, a nyelve kilógott a szájából, amitől egyszerre volt mulatságos és szánalmas, épp úgy, ahogy a képregényekben.

A hó rikító vörös volt körülötte, arcom és mellkasom ragacsos volt a vérétől. A torkomon lassan gyógyuló forradás húzódott, szúrt is egy kicsit. A következő teliholdkor már nyoma sem lesz.

A nap távolinak tűnt, apró volt, fénye sápadt sárga, az ég azonban tiszta kék volt és felhőtlen, még a szél sem mozdult. Nem messze tőlem a tenger hullámzott, hallottam a moraját.

Fáztam, meztelen voltam és véres. Egyedül voltam. Ah, ugyan, mindannyian így kezdjük. A különbség, hogy nálam havonta megismétlődik.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ki kellett tartanom, amíg találok egy elhagyott istállót, vagy barlangot. Akkor majd alszom pár hétig.

Egy héja repült el alacsonyan a hó fölött, felém tartott, valami csüngött a karmaiban. Egy szívdobbanásnyi ideig lebegett fölöttem, elejtette terhét, egy szürke polipot, aztán fölrepült. A nyálkás, csápos lény mozdulatlanul és némán hevert előttem a véres hóban.

Előjel volt, ez nem vitás, de hogy jó, vagy rossz, azt nem tudtam megmondani és nem is érdekelt igazán. Hátat fordítottam a tengernek, Innsmouth sötét házainak és elindultam a város felé.

Horváth Norbert fordítása