Aznap este rémtörténetekkel szórakoztattuk egymást. A kandalló befűtve, az ódon ház kettős ablakai betáblázva, a vastag tölgyfaajtó biztonságot adó tömegével kizárta a sötétséget – avagy inkább minket zárt be a mi kis meghitt világunkba és világosságunkba, ahol oly jólesett a borzongató meséket hallgatni. És előadni is. Mindannyian hallottunk már egy-két ilyesfajta elbeszélést, ki otthon, ki megvénült rokonaitól, aki pedig egész életében a nagyvárosok kijózanító forgatagában élt, az talán az ilyesmivel teleírt könyvek lapjairól; egyszóval senki nem érezte méltóságán alulinak, hogy valami rettenetes, hihetetlen, legtöbbször a józan logikának ellentmondó elbeszéléssel rukkoljon ki. És ami azt illeti – miért is ne tettük volna? Az idő barátságtalan volt, és a rémtörténet azon kevés dolgok egyike, ami az ilyen időjárást örömmel üdvözli. A szobák hűvösek és sötétek ilyentájt – este hét felé kezdtünk összegyűlni a vén fogadó emeleti dohányzójában –, az októberi levegő minden, csak nem balzsamos, az öregeket izületi nyavalyáik szögezik valami puha fotelhez, amilyenek a százévesnél is vénebb fogadók társalgóiban gyakran megtalálhatók, a fiatalok a társaság reményében töltik itt az időt, hogy aztán hajnalig beszélgessenek nőkről, lovakról, szivarokról és jéghokiról; az asszonyok pedig – nos, ezúttal a társaságban nem voltak asszonyok, sem pedig lányok. A fogadót mi béreltük ki arra a hétre, a fennmaradó öt szobában pedig a törzsvendégek laktak egész karácsonyig, minden évben; csupa vén veterán, pocakos és szikár, akik a botjukat keresztbe letámasztják a fotel karfájára, hogy aztán mindenki azt kerülgesse egész este.

A mi társaságunk fiatal volt és reményteljes. Érettségi után négy évvel ez volt az első igazi felnőtt-találkozó, közülünk kettőnek már felesége volt, a kis Petersé ráadásul várandós, a dagadt Whiston a belügyminiszter társaságában járt golfozni, Pitman feltalált valami hajnövesztőt, amivel százezreket keresett, Dean pedig olyan verseket írt, amilyeneket ki sem lehetett nyomtatni. A dohányzóban rajtunk kívül ott üldögéltek az öregurak is, akik eleinte ügyet sem vetettek ránk, de később (mint azt nem kevés büszkeséggel vettük észre) rendre oda-odafüleltek a mi térfelünkre. Lloyd egy múmiáról mesélt, akinek a hajszálát megszerezte valami kalandor, és pénzért mutogatta, mert több mint másfél méter hosszú volt, míg aztán egy nap meg nem találták a pincében, a szó szoros értelmében egy hajszálon lógva; azon a bizonyos hajszálon. Peters előadta a maga meséjét egy kabátról, amely egy este a gazdájának a mellkasát kezdte szorongatni és hátracsavarta a karjait, végül padig a gallérja valahogy meg is fojtotta; később aztán kiderült, hogy az előző gazdáját ebben a kabátban ölték meg: egy fához kötözték a mellkasánál és a kezénél, majd hurokkal megfojtották. És én is elmondtam egy történetet a vaddisznó-istenről, akinek a vadászok lenyúzták a bőrét, az pedig az agyaraival és a hátsó patájával vonszolja magát utánuk, és akárhogy sietnek, beéri őket – mindezzel mérsékelt sikert aratva.

Éjfél felé aztán kifogytunk a történetekből. Az öregek is bóbiskolni kezdtek, csak a kandalló másik oldalánál pipázgató vén Carver figyelt szúrós szemekkel minket. Kemény legény lehetett az öreg a maga idejében, és ez még a mostani rozzant állapotában is feltűnt – a bal lábát húzta egy kissé, és mindig pipázott; én legalábbis soha nem láttam a pipája nélkül. Rendszerint itt üldögélt a dohányzóban, vagy lent sétált a patakparton, kemény, nyomoréksága ellenére határozott léptekkel, és csak nagyon ritkán szólalt meg. A többi vénség Ben bácsinak hívta – pedig nem voltak ők sem fiatalabbak nála – de ő ezt láthatólag nem bánta. Aztán amikor már szinte tolakodásnak tűnt az a merev, szúrós nézése, mintegy parancsszóra mi is elhallgattunk, és visszanéztünk rá. Néhány pillanatig farkasszemet nézve ültünk egymással szemben, köztünk a kopott, whiskyspohár-karikákkal telepecsételt kerek mahagóni asztal, mint valami mesterséges sziget, amíg aztán az öreg egyszerre hátradőlt a karosszékben, és krákogva megköszörülte a torkát:

– Hát ez szép? Maguk, fiatalok aztán semmitől sem félnek. Igaz, uraim? Gúnyt űznek a titokzatosból, az elmúlásból, az oszlás és az erőszakos halál kegyetlen szörnyűségéből, a mindenhol jelenlévő enyészet titkaiból?

– Hibbant az öreg – súgta oda MacDowell Lloydnak. – Elkészülhetünk valami dörgedelmes szentbeszédre a holtak nyugalmáról?

– Talán azért libben fel néha a fátyol a megismerhetetlenről, hogy torz alakján az ostobák kacagjanak? Nem, higgyék el, az Ég jótékony adománya, hogy kíméletesen elfedi a be nem avatottak szeme elől legiszonyúbb titkait, és az elmúlás határmezsgyéjén túl lappangó szörnyűségek kárörvendő rémpofáit nem engedi a szemünkbe kacagni. Mosolyogjanak csak, uraim; mert látom, derülnek rajtam. Hát igen, én vén bolond vagyok, aki azt sem tudja, mit beszél, gondolják most önök, akik alkalmasint velem ellentétben nagyon is jól tudják, mit beszélnek, nemde? Önök az egyetemen megtanulták a filozófiát, a matematikát, a poétikát és még ki tudja, mi mindent. Csak egyet nem tanultak meg: az alázatot, de azt is meg fogják tanulni előbb-utóbb; ha majd az elmúlás rongyos hercegei egymás után vonják magukhoz barátaikat, hogy aztán végre magukat is, derék barátaim, betaszítsák egy sötét és bűzös verembe, amelynek a neve sír, de addig még megismerik a szenvedés ezer fajtáját, hogy a végén megváltás legyen az öreg Kaszás utolsó suhintása; mert az bizony nem mindenkit egy suhintással vág le, van, akit fiatal kora óta folyvást nyeseget; majd akkor, uraim, akkor legyenek ilyen magabiztosak a tudatlanságban? – károgta az öreg, és a végét már szinte extázisban, magából kikelve rikácsolta, ősz haja az égnek meredt, kezein begörbítette az ujjakat, és vádlón mutatott Pitman felé, aki azelőtt a sírjából kimászkáló lefejezett gyilkossal riogatott minket. Majd hirtelen sóhajtott egyet, és csendesen így szólt:

– Megengedik, ugye, hogy én is elmeséljem a magam történetét? Mindössze annyi a különbség az én mesém és a magukéi között, hogy... hogy nos, amit én elmondok most önöknek, az valóban megesett. Megesett, és engem örökre nyomorulttá tett, elrabolta az éjszakáimat, egyetlen perc alatt megőszítette a hajamat, és a fogaim közé préselte a pipámat... szörnyű teherként préseli a józan eszem maradékát, és iszonyú árnyékként vetül rá a majdani utolsó perceimre, amelyeket a létezés megismerhetetlen világának ezen a kevésbé homályos oldalán töltök... hát most elmondom maguknak ezt a történetet, ifjú titánok, hogy bepillanthassanak az enyészet kulisszái mögé – és ezzel beletúrt zilált hajába, majd szippantott egyet a pipájából, és végigmérte a társaságunkat:

– Nos, akarják? Akarják, hogy elmeséljem?

Összenéztünk. Volt valami az öregben, ami tekintélyt kölcsönzött a szavainak. Nem tűnt őrültnek, sokkal inkább olyasvalakinek, aki tragikus dolgokat élt meg, hogy aztán azok ilyen keserű retorikával előadott egzaltált gondolatokra ragadtassák. Pitman bólintott először, majd a többiek is. Whitston rekedten megszólalt:

– Ne haragudjon... nem tudtuk, hogy személyes oka lenne a mi... történeteinket...

– Nem tesz semmit – legyintett az öreg. – A tudatlanság nem bűn, fiam, legfeljebb büntetést hordoz, de mire végighallgatnak – feltéve persze, hogy hisznek nekem, és nem tartják az egészet egy bolond vénember hagymázos fecsegésének –, maguk is tudni fognak... hmm... legalább valamit – mondta az öreg, és azzal belefogott a történetébe:

Arxonville-ben születtem, és ott is éltem sokáig, közel a skót felföldhöz, a véres csaták, kemény harcosok földjéhez. Az ég mindig ködös volt, a férfiakat csúz gyötörte már fiatalon, a kutyáknak sosem száradt meg a szőre, a réteken a fű kövér volt és méregzöld, és az öregek az esztendő minden napjára tudtak valami vérfagyasztó történetet; nem ilyet; mint amiket maguk összehordtak mindenféle olcsó rémregényből, nem, uraim. Legtöbbjük szilárdan hitte is, amiket elmesélt, mert Arxonville mellett, az egykori csatamezőkön véres kísértetek száguldoztak, régi házak pincéiből összeaszott halottak kerültek elő, és a környező hegyek tetején ősi tornyok romos falai szegezték csorba falcsonkjaikat a ködös égre. Igen ifjú uraim, az enyészeté volt az a föld; mert a halott ember sírján nő a legszebb fű – és azon a vidéken a fű térdig ért, egy megtermett férfi nem tudta volna a markába illő csomóját kirángatni; erős volt az a fű, a halottak húzták lefelé...

Gyermekkoromban jó iskolákba járattak, így a legközelebbi nagyobb városban székelő egyetemre minden nehézség nélkül bejutottam. Orvos lettem, és mint orvos tértem vissza Arxonville-be. Ismertek jól kiterjedt pacientúrám lett hamarosan, és jómódú embernek tartottak; ami azt illeti, meg is volt mindenem, ami kell – hamarosan megnősültem, és gyermekeim születtek, két fiú.

Egyszer hazafelé tartottam egy külvárosi asszony betegágyától, akinek valami kelését vágtam fel, és úgy gondoltam – hideg, kíméletlen novemberi szél fújt –, hogy hazafelé a rövidebb utat választom, ami ugyan átmegy a Silkman-dombon, de vagy egy félórás kerülőtől szabadít meg. Csakhogy a Silkman-domb nem akármilyen hely volt ám, uraim. Nem, igazi ritkaság volt a maga nemében. Mert én még nem hallottam, hogy egy gazdát olyan mélységes undor vegyen körül, mint a Silkman-gazdaság mindenkori urát. Aki csak tehette, kerülte, a piacon vagy a kocsmákban az emberek inkább állva ittak, de nem ültek le melléje; és ő ezt valami néma megvetéssel vette tudomásul. Silkman gazda – Jones Silkman – nagydarab, szőrös, vörös hajú ember volt, amikor ezek a dolgok történtek, már vagy ötven felé lehetett, de a dereka még egyenes volt – sokunkat az állandó nedves levegő már jóval korábban meggörnyesztett. Sose bántott senkit, mégis mindenki gyűlölte, még a kutyák is elkerülték, sőt emlékszem, a negyedéves arxonville-i lóvásáron, ahová talán csak benézett, McCornac jámbor heréltje teljesen megvadult, amikor Silkman hozzáért. Talán az állatok még inkább érezték, de mi, emberek is, hogy Silkman egyszerűen büdös volt. Mindenének valami szúrós, kissé émelyítő szaga volt, valami záptojásra emlékeztető, undok szag, ami áradt a ruhájából, a hajából és a szakállából, meg még ki tudja, honnan. Ápolatlan, zsírpecsétes ruhában járt, félretaposott cipőkben, tulajdon béresei tisztességesebben festettek volna, ha lettek volna béresei egyáltalán. De senki nem akart nála dolgozni, és ami azt illeti, nem is tűnt úgy, hogy szüksége volna idegenek segítségére, mert – amennyire azt a gondos palánkozással megerősített kerítésén át hallani lehetett – jó páran lakhattak náluk, férfiak, nők vegyesen. Mindent egyedül csináltak idegen akkor sem tehette volna be oda a lábát, ha akarta volna – de nem is akarta. Hagyták, hadd rejtegesse azt, amit rejtegetni akar, inkább elkerülték a Silkman-dombot. Teljesen elzárkóztak, és közülük csak néha jött be a városkába maga Silkman. Úgy tudták, feleséget is messziről hozott az öreg, ahogy ez náluk szokás volt, hiszen ki ment volna hozzá egy Silkmanhoz a környékről. Egyszer egy hosszú utazás után – akkor még élt az apja, Daniel Silkman, egy ugyanilyen undorító alak – asszonnyal tért haza az akkor még fiatalabb Jones, de az asszony hamarosan meghalt, ki tudja, miféle kórságban (hátrahagyva egyetlen fiút, akit Gregorynak neveztek, és néha bejött az apjával a városba, hogy ugyanolyan megvetés övezze, mint őt) – és se temetni, se keresztelni nem járt ott soha pap. A halottaikat a domb északkeleti részén, egy saját temetőben hantolták el, pogány módra, ahogy éltek. Az asszony, amíg élt, alkalmasint nagyon szenvedett, mert néhány erősebb gyomrú utas, akik nagy néha arra vetődtek – akárcsak én, azon a késői órán –, nemegyszer hallották szívet tépő zokogását a komor udvarházból, amelynek sziluettje fenyegető tömegével vigyázta a birtokot. Ő soha nem járt a városban, és a népes család egyéb tagjai sem. Amikor pedig valaki mégis érdeklődött volna a titokzatos család iránt, rendszerint azt a magyarázatot fogadta el, mely szerint Silkman-ék örökletes betegségek, degeneráció és egyéb visszataszító nyavalyák belterjes átöröklésétől szenvednek, és csak az egészségesebb családtagok járhatnak ki a városba. A többiek – nyomorult hülyék, szánalmas emberi korcsok, torz testű, béna páriák – generációk óta élnek bezárva, születnek és halnak, szolgálnak és dolgoznak a család néhány épebb tagjának felügyelete alatt. Nincs szükségük senkire, papra, orvosra, hiszen ők csak elkorcsosult kinövések az amúgy is igen görcsös Silkman-családfán. A messziről hozott asszony pedig fogolyként tengődik ebben a sivár borzalomban, amíg valami fertőzés – ami a szagokból ítélve nem lehet ritka vendég náluk, sőt talán már bentlakó családtag is – el nem viszi. Kétszáz éve élnek itt, és legalább százötven éve tart ez az önkéntes elzárkózásuk – ami azért annyira nem is önkéntes –, miközben egyre több nyomorék testű és lelkű szerencsétlen féreg mormog a lezárt birtok falai közt.

Egyszóval, ott baktattam a Silkman-domb szeles, borzongató ösvényén, kétoldalt satnya bokrok és kopasz fák, a domb tetején pedig az elátkozott Silkman-ház, ahonnan ilyen késői órán is hallatszott valami mozgolódás; bár az útról jobbra még egy kétszáz lábnyi hosszúságú elhanyagolt csapás vezetett be az udvarházhoz, és a szél is gonoszul sziszegett, de én hallottam, ahogy a nyomorultak mormognak, és érthetetlen, gusztustalan nyelvükön karattyolnak. Már-már megbántam, hogy errefelé indultam el, de aztán, bár sietősebbre vettem a lépést, mégiscsak erőt vett rajtam a fiatalság és a virtus, és még büszke is kezdtem lenni magamra, hogy olyasmit teszek, amit nem sokan mernének a környéken. Éppen a birtok bekötőútjánál jártam, amikor mindezek az érzések átadták helyüket a rémületnek, vagy az undornak, nem is tudom; az ösvény közepén egy alak állt, nyomorult, szánalmas testhelyzetben, összegörnyedve, és láthatólag nagy erőfeszítések árán megindult felém.

– Doktor... – recsegte, és a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, mert megismertem a hangot, bár most már csak tónusában hasonlított gazdájának korábbi hangjára, de mégis félreismerhetetlenül az volt: a gazos csapáson, a kelő hold felhőktől opálos sarlójától kísérteties derengésbe vonva, a feje fölé magasodó udvarház árnyékában Jones Silkman állt, mint a világ legvisszataszítóbb és egyben legszánalmasabb figurája.

– Doktor... segítsen... hallgasson meg... – indult meg felém a nyomorult, én pedig leküzdve a hirtelen ijedtség okozta reszketésem és erőtlenségem, keresztet vetettem, és futni kezdtem. Ugyan, honnan tudta Jones Silkman, hogy ki vagyok, hiszen az úton sötét volt, távol is állt tőlem; alighanem régóta lesett már, és akárhogyan is, de felismert. Semmi sem állt távolabb tőlem akkor már, mint a hősködés és a fiatalság erőfitogtató vakmerősége; rohantam, míg ki nem fulladtam, tüskés bokrok szaggatták a ruhámat, hajam összezilálódott, két ízben elvágódtam a lábam után kapkodó gyökerekben (amelyeket úgy éreztem, Jones Silkman irányít a távolból), míg végre leértem Arxonville-be, és lihegve, egyre a hátam mögé lesve hazasiettem.

A család már aludt; én a földszinti szobában, a kandalló elé ülve próbáltam – némi whisky segítségével – kigyógyítani magamat a futás és a rémület okozta megrázkódtatásokból. Lassan elszundítottam, amikor hirtelen erőtlen kopogtatás riasztott fel. Az órára néztem: hajnali négy óra volt. Az ajtóban pedig Jones Silkman állt. Dereka görnyedt volt, arcszíne sápadt, amit még a közben magasra emelkedett fogyó hold gyér derengésénél is látni lehetett, szakálla csomókban összetapadva; szokásos elhanyagoltságánál is rémesebben nézett ki, és alig állt a lábán. Belekapaszkodott az ajtófélfába, és megrogyott a lába:

– Doktor... miért szaladt el? – hörögte – ...beteg vagyok... nagyon beteg... és magának el kell mondanom... – suttogta, miközben irgalmatlan bűzt árasztva megtántorodott, és beesett az előszobába.

Lehet, hogy féltem, lehet, hogy undorodtam, lehet, hogy fáradt és álmos voltam (mindezek javarésze ráadásul éppen őmiatta volt így), de legfőképpen orvos voltam. A bűzt és a mocskot megszoktam egyetemi éveim alatt katonai kórházban voltam gyakorlaton, ágyúszaggatta, felhasított gyomrú embereket láttam el arra a rövid időre, ami még hátra volt nekik; vagyis csak a lelki viszolygásomat kellett legyűrnöm – és önök talán nem tudják, de az igazi orvos a szenvedés látványától mindennél nagyobb viszolygást érez –, így hát félretettem magamban a Silkman-gyűlöletet, és csak azt láttam, hogy egy ember hat mérföldet vánszorgott a novemberi éjszakában, mert én ahelyett, hogy segítettem volna neki a dombon, elszaladtam, mint egy vásott kölyök, ha rajtakapják az almalopáson; és lelkiismeretemet akaratom ellenére igen kínos helyzetbe hozta az a bennem önkéntelen felbukkanó kérdés, hogy ugyanezt cselekedtem volna-e akkor is, ha mondjuk az öreg Silkman egy jómódú gazda lett volna, valamint az a tény, hogy a nyomorult ennek ellenére megbízott bennem annyira, hogy eljött a házamba. Így aztán bevonszoltam a kandalló elé, és megvizsgáltam. Nagyon beteg volt. A tüdőgyulladásnak egy olyan előrehaladott állapotában volt, amelyből kilábalni nem volt semmi esélye. Talán csak napjai lehettek hátra – ám nem értettem, hogy lehet az, hogy egyszerre a Silkmanok egyike bemerészkedik a városba, amikor nemzedékek hosszú sora óta az ilyesfajta kínos ügyeket – a betegséget és meghalást – otthon, az elátkozott udvarházban intézték. Silkman a feleségét sem hozta le, hogy tisztességes orvos lássa, aki talán megmenthette volna; alighanem őt is ott kaparták el a birtok északkeleti sarkában, a derékig érő gazzal benőtt, senki által be nem szentelt saját temetőben. És most épp hozzám jön el a gazda, hogy segítsek neki.

Orvos vagyok. Egyféleképpen segíthettem rajta: ha azonnal bevitetem a városi kórházba, és ott el-érem, hogy emberhez méltó módon tudjon meghalni – ha már élni nem tudott így –, aztán pedig a város költségén eltemetik, szentelt sírba, megbékítve a lelkét Istennel. Mert akkorra ennél többet már nem tehettem érte.

Másnap hajnalban – hogy feleségem és a cselédek ne vegyenek észre semmit – kocsit fogadtam, és a bebugyolált Jonest bevitettem az arxonville-i közkórházba, miközben a földszinti helyiségeket alaposan kiszellőztettem. A kórházban nem akadékoskodtak – Jones Silkman ember volt, és mint már azt említettem önöknek, az orvos a halál küszöbén csak ezt nézi. Egyszer tért még magához ezután a nyomorult, amikor megmosdatták és levetkőztették. Én is ott voltam, és a szerencsétlen ördög hozzám próbált beszélni. Sosem felejtem el a szavait – ezeket mondta:

– Köszönöm doktor... látom, megértett... Mondják meg Gregnek, hogy én abbahagytam... és ő is jobban tenné... ha akkor... akkor, amikor... kell... abbahagyja... az egészet... doktor nyögte – köszönöm... köszönöm, amit értem tett... bárcsak elmondhattam volna... – és azzal elnémult.

Másnap éjjel meghalt. Én pedig elmentem a város polgármesteréhez, és kifizettem Jones Silkman temetési költségeit, meg egy baptista papot, aki jó pénzért elvállalta, hogy eltemeti. A kórház haszna annyi volt, hogy Silkmant felboncolták, és a szívét (mint később megtudtam) denaturált szeszbe téve tartósították, az arxonville-i medikusok kellő borzongására. A temetést szombat délre tették, rajtam kívül csak néhány vénasszony és az öreg Rob Dagger, a városka legnagyobb szeszkazánja, jelen esetben a sírásó volt ott, meg a pap, aki egy fedett bricskából szállt ki a temetőben. Szorosan összefogtuk magunkon a köpönyeget, mert kegyetlen idő volt; mintha az ég maga is dühös lett volna, hogy a temető szentelt földjét egy Jones Silkmannal akarjuk beszennyezni; a platánfák a sírok közt meghajoltak a vad szélben, tarajos szélű, piszkosszürke felhők vágtattak az égen, hideg esőcseppek vágódtak a szemüz0kbe, és amikor a pap kinyitotta a bibliát, a szél belekapott a lapokba, és összecsapta a fedelét. Nagyon rossz ómen volt ez is, de a java még hátra volt. A pap zavartan újra kinyitotta a könyvet, ám ekkor az eddigieknél is hatalmasabb felhő ereszkedett alá, és alkonyati sötétségbe burkolta a földet. Ebben a pillanatban kitört a vihar, amilyet még sem azóta,sem azután nem láttam, pedig higgyék el, uraim, sokfelé jártam már. Egetrengető dörrenéssel hasadt meg a felhő, és a villámok a közvetlen közelünkben csapkodtak – olvasni most már lehetett a fényüknél, ám a beszédet hallani nem –, miközben az eddig csak szemerkélő eső vad felhőszakadássá változott. A pap kétségbeesetten próbálta túlkiabálni a szelet és a mennydörgést, ám az elemek dühöngéséhez képest légyzümmögésnél is gyengébb volt a hangja. Istent nem érdekelte Jones Silkman lelki nyugalma.

A pap feladta. Intett a vén Rob Daggernek, aki kihúzta a koporsó alól a két tartógerendát, és a rnennydörgések szünetében hallhattuk, ahogy a koporsó belezuhan a sírgödörbe; egy reccsenést is hallottunk, s a villámok fényénél láthatóvá vált, hogy a koporsó fedele hosszában kettérepedt – ami várható is volt hiszen legalább két ember kell az ilyesmihez egy igazi temetésen, akik annak rendje és módja szerint leeresztik a mélybe, ám Arxonville-ben nem akadt még egy vállalkozó, aki ezt a tisztességet megadta volna Jones Silkman földi maradványainak.

Aztán Dagger gyorsan elkezdte hányni a földet a mélybe, miközben a villámok földöntúlivá torzították alakját, és még egyszer utoljára megvilágították a papot, aki eközben beszállt a bricskába, és elhajtatott.

Mármost, derék ifjú barátaim, ezzel elkezdődtek az arxonville-i szép napok. A vihar éjszakára maradt abba, és másnapra Frank Douglas vizsláját széttépve, félig felfalva találták meg. Másnap Williamsék kisebbik fia tűnt el, ám őt megtalálták két napra rá egy elhagyott pajtában – csak néhány belső része és az egyik lába hiányzott. Aztán eltűnt az öreg Coverlaft apó, meg Phillips és Howard is – ők soha többé nem kerültek elő. Egy hét telt el a vihar óta, és mintha valami gonosz szörnyeteg szállt volna akkor alá a felhőből; egyre szemérmetlenebbül vadászott ránk. A városban hirtelen óriási lett a pánik és a felháborodás. Aztán egy nap Mel Frost, aki jó barátom volt, felkeresett, és így szólt:

– Talán érdekelni fog, Ben, hogy ezek az áldozatok hol laktak. Mert nekem a magam részéről van egy feltételezésem, amely, ha helytálló, szörnyű következményekhez vezethet...

– Beszélj, Mel, az isten áldjon meg! – ráztam meg, ő pedig ujjával egy elnagyolt medvét rajzolt a dohányzóasztalra:

– Ez Arxonville. Itt a folyó, ez meg itt Douglasék háza – bökött a medve orrára. – Williamsék itt laknak, mellesleg a pajta is itt áll, ahol a gyerekre rátaláltak – mutatott a medve nyakára –, Coverlaft pedig itt, a hónalja felett. Howard pedig erre, a hasánál, a belvárosban... – nézett rám.

– És Phillips? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Phillips a város északi csücskében, de ő talán a kivétel, aki erősíti a szabályt, amennyiben itt volt épp dolga, a belváros déli részében... mármost, Ben, van itt valami, ami érdekessé teszi a dolgot... itt, a medve orra alatt, a város szélén... tudod, hogy micsoda?

– Igen – mondtam rekedten. – A temető, ahol eltemették Jones Silkmant...

– Így igaz – nézett rám Mel Frost –, és ha összekötöd a titokzatos rém áldozatainak lakhelyét, egy vonalat kapsz, amely erre mutat... – húzta végig az ujját Mel az asztalon. – És vajon mi van erre...

– Úristen! – sóhajtottam – Már értem az egészet...– nyögtem, és elsápadtam, mert arrafelé egyvalami volt: a Silkman-domb...

– Úgy van – mondta Mel. – Most már csak egy utolsó dolgunk van... – és azzal karon ragadott. Tudtam, mit akar. Meg sem álltunk a temetőig, ahol sápadtan és reménykedve saját feltevéseink helytelenségében, megkerestük Silkman sírját. A temető legkülső részén volt – emlékeztem rá, hogy kell megközelíteni, hiszen nem először jártam itt, ám azóta alighanem Dagger elvégezte a kötelező simításokat, mert a gazos sírhantok között újonnan faragott fejfa állt, rajta mindössze ennyi:

JONES SILKMAN

R. I. P

Nem volt egyetlen koszorú, virág, sőt még gyertya sem a síron, ám nem ez volt a szörnyű az egészben, hanem az, hogy maga a sír is üres volt – ahogyan azt mi sejtettük is. A hant oldalában egy beomlott üreg ásított, mellette egy földes, törött fadarab, amelyen valami felirat is látszott. Silkman a saját koporsójának a szilánkjával ásta ki magát, majd elindult haza. Valami miatt lassan haladhatott, de ráért – csak az éhségét csillapította közben a maga módján; óvatosan, de biztosan.

Nem tudom, hogy kerültem haza – alkalmasint Mel Frost vihetett magával –, de két hétig nyomtam az ágyat ideglázzal. Akárhogy is ezt a szörnyűséget én idéztem elő azzal, hogy megszántam ezt az ördögöt, és hagytam, hogy befészkelje magát Arxonville-be. Úgy fordul visszájára a legnemesebb jó szándék, a legmagasztosabb jó cselekedet, emberek halálát okozza, egy város nyugalmát dúlja fel. Csak azt nem tudtam megérteni eleinte, mi lehetett a célja Silkmannek mindezzel, ám hamarosan rájöttem hogy sok mindenben tévedek. Az igazság az volt, hogy Silkman – bármilyen furcsa – nem volt gonosz, és nem is akart rosszat. Őszinte volt; bármi mocskos titka volt is, szakítani akart vele. Egyszerűen szentelt földbe akart temetkezni, ahogyan azt nekem meg is próbálta elmondani. Valójában nem meggyógyulni akart, sőt már-már hősies önfegyelemmel várta ki szörnyű otthonában a betegség végső stádiumát, amikor már minden remény elveszett, és talán már a dombon lezajlott véletlen találkozásunkkor is azt akarta kérni, hogy vigyem magammal. És ha akkor nem menekülök el, mint egy cselédlány, aki kísértetet lát, akkor most... nos, akkor most nem kéne igazi kísértettel hadakoznom, mert talán kiderült volna Silkman titka, amit ott a dombon akart nekem elmondani. Ő mindenesetre megpróbálta, nem az ő hibája, hogy nem sikerült. És ha igazán meggondoljuk, hogy kinek a hibája... nos, én hitben és alázatban őszültem meg, a mai napig próbálok a tízparancsolat szerint élni, és lelkem üdvössége mindig a szemem előtt lebeg, mert tudom, hogy az ember csak játékszer a teremtés gigászi tábláján, de néha mégis azt kérdezem magamtól, vajon Isten miért nem hallgatta meg a gyászmisét, miért hagyta, hogy ez a szerencsétlen lélek pogányul elkaparva helyeztessék nyugalomra; és lám, a nyugalom nem is tartott semeddig sem... de hagyjuk ezt. A hibás én voltam, és elhatároztam, hogy jóvá teszem vétkemet. Időközben – bizonyítékául annak, hogy Mel Frost helyesen következtette ki a dolgokat egymásból – a vonal végigvonult Arxonville-en, megölve számos kutyát – mert ezután a polgárok jobban őrizték a házukat, és nem jártak ki magukban sötétedés után – és Jim Lestert, meg Tuck Harpert. És mivel Harper holttestét – illetve azt a néhány megrágott maradványt, amit Silkman meghagyott belőle – közvetlenül a város szélén találták meg, várható volt, hogy ezzel vége is lesz a vérengzésnek. És ez valóban így is történt.

Csakhogy engem nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, így aztán egy nap elhatároztam, hogy végére járok a titoknak; a titoknak, amit Jones Silkman felajánlott nekem, és így tulajdonképpen az enyém. Engem illet – most hát megszerzem. És azzal magamhoz vettem egy hosszú orvosi szikét, majd elindultam a Silkman-dombra. Már a város szélén jártam, amikor először éreztem úgy, hogy talán kissé túl nagy feladatot vállaltam, hiszen ha meggondoljuk, ott legalább egy többszörös gyilkos, emberevő, sírjából kikelt gyalázatos élőhalott van; de én valahogy a lelkem mélyén sosem hittem addig az ilyesmiben, bár másfelől a saját szememmel láttam Silkmant haldokolni, és tudtam, hogy az ilyen betegségből nincs gyógyulás, hiába képzeltem el, hogy tetszhalott volt, és a sírban feltámadt, volt a dolognak ezen kívül még egy olyan elvi akadálya is, amely akkor is eldöntötte volna a kérdést, ha történetesen nem orvos vagyok, aki ismeri a tüdőgyulladás végső kimenetelét, és azonosítani tudja a kórt. Jones Silkmant ugyanis a kórházban felboncolták, és a szívét kivették.

Ám ekkor már a kocka el volt vetve. Nem lett volna soha nyugodt álmom, ha nem tudok meg mindent az egészről – bár, az igazat megvallva, nyugodt álmom így sincs többé. Mindenesetre kora délutánra odaértem a bekötőúthoz, és nagyot sóhajtva ráléptem. Az állandó leskelődők bizonyára már észrevettek, fölösleges lett volna bujkálnom, így hát odamentem a kapuhoz és bekiáltottam:

– Gregory Silkman! Édesapja üzenetét hozom! Engedjen be!

Greg húszéves volt, apjával ellentétben sovány, beteges és rendkívül visszataszító arcú, soványságában is disznóarcú fiatalember. Erre számítottam, ám amikor valami gunyoros röhögés után a kapu kitárult, felnyögtem. Mert a kapuban egy hatalmas, vörös szakállú ember állt – azaz mégsem állt, hanem egy fából eszkábált kocsiszerűségben ült. És akkor megértettem, miért tartott Jones Silkmannek oly sokáig a hazaút. Amikor ugyanis felboncolták, nyilván a lábait is megvizsgálták – akkoriban nem sok boncolnivalóhoz jutottak az orvosok, így kihasználtak minden adódó lehetőséget –, és talán lustaságból, vagy más miatt Silkman lábait nem varrták vissza, csak betették a koporsóba, a felsőteste alá – ahogyan a pulykacombot is a pulyka mellett, de külön teszik a sütőbe. És most előttem van egy ember, aki három hete meghalt, arca, mint a viasz, csak két üveges, hályogos szem látszik belőle, amelyeket nem tud mozgatni, csak a fejével együtt, szakállában föld és szétnyomott férgek, lába innen tíz mérföldnyire egy üres sírban, amely felett a neve áll. Kezem rémülten markolta a szikét, és bár magamnak sem vallottam volna be, de erre számítottam – csakhogy más dolog valamit elgondolni, és megint más megtapasztalni, főképp, ha a józan ésszel ilyen istentagadó módon ellenkező, minden emberi érzést kétségessé tevő szörnyűséggel nézünk farkasszemet. Silkman halott volt, de élt – ez az, fiatal barátaim, amit maguknak még nem volt alkalmuk valóban megtapasztalni, és adja Isten, szívemből kívánom, hogy ne is legyen soha ezután sem. Aztán megszólalt – és ekkor hirtelen azt is megértettem, mi az a riasztó mormogás, ami innen százötven éve ki-kihallatszik:

– Ó, doktor... – mondta, de valahogy így hallatszott: „A, dahtar” , Silkmannek ugyanis nem mozgott az ajka, ezért az ilyen hangokat, amelyekhez ajakmozgás kell, nem jól ejtette ki; én pedig iszonyodva gondoltam arra, hogy más itt lakók ilyen hangokat nem tudnak kiejteni; mert akkor már nem volt előttem kétséges, mi is történik a Silkman-portán.

– Maga nem tehet róla – emelkedett meg a taligájában, és kezet nyújtott nekem. Körmei hosszúak és töröttek voltak, alattuk vér és föld, a kézfeje pedig mint a fakéreg, csak szürkés színben. Ez volt az a kéz, azok a karmok, amelyek torkokat téptek fel, embereket marcangoltak... rettenetes volt látni, elhihetik! Visszahőköltem.

– No, mire vár? Jöjjön be! – húzódott vigyorra a szája alatti íny, de az ajka, az most sem; ezért aztán úgy nézett ki, mintha egy visszataszító féreg akarna kibújni egy repedésen: a nyelve, ami repedezett volt és kék. Silkman végignyalta vele a száját, és így szólt:

– Indulás, doktor. Vagy még mindig nem érdekli, mi történik itten?

Nem tudom, miért engedelmeskedtem, hiszen épp eleget tudtam meg. Mégis bementem a kapun és megláttam... igen, megpillantottam azt, ami minden emberi ellen való volt, aminek csak azért lehet léteznie, mert valahol a múlandóság peremén túl a szenny és a rothadás nem törődvén bele a végső enyészet törvényeibe, önálló életre kelve szembeszáll a világ józan logikájával, és a maga öntörvényű, fonák módján kárhozatos módon szivárog vissza a jelenlétbe.

Hullák járkáltak mindenhol, akik visszataszító hangokon vartyogtak, károgtak, hörögtek, mormogtak... nagy Isten, rengetegen lehettek, talán százan is, nők, férfiak, öregek és gyerekek, vegyesen... a nagy Silkman-família. Volt köztük félig elrothadt, szürke, múmiaszerű váz, püffedt arcú, fehér rém, csonka, lassan vánszorgó, és majdnem teljesen ép, csak éppen Silkmanhoz hasonlóan merev, dróton rángatott bábra hasonlító mozgású halott. Tették a dolgukat, mint egy nagy gazdaság – és istenemre, az is volt; a hátsó udvarból csirkék rohangáltak elő, míg az egyik szürkészöld, merev szörnyeteg, aki valaha ember volt, elkapott egyet, és megosztozva egy másik halottal testvériesen kettészakította a még élő állatot, aztán felfalták. Beleőrültem a gondolatba, mi lenne, ha elfogyna a csirke és az egyéb táplálék a Silkman-dombon... és hogy a dolog kimenetele nem volna kétséges Arxonville-re nézve, az az elmúlt hetek fényében nyilvánvaló volt.

És eközben Silkman beszélt hozzám:

– A család nagy. Láthatja. Most már én is... én is közéjük tartozom... ismét. Nem baj, doktor Maga jó volt hozzám, és mégis... ők az én vérem... és én az övék... ezért nem bánom, hogy nem sikerült. Itten én otthon vagyok mégiscsak. Hosszú élet vár rám még... tudja, ez az egész azért lett ilyen, mert... az ükapám apja, Erasmus Silkman... – így meséljük eztet mink a kölköknek szóval könyveket olvasott... régi, titkos könyveket, amiket mink már meg se értünk, és nem is kell... azokból hívta elő a régiek istenét, aki mostan már tán gonosz démon az emberek

másik istene miatt... és azt kérdezte tőle akkor a régi isten, hogy mit kíván. S akkor az öreg aszongya, csak aztat, hogy Silkmanok a haláluk után is éljenek... bár tán eztet nem egész így gondolta, hogy itten rothadjanak a levegőn, mer tán jobb lett volna, ha meg se halnak egyátalán, de tán rosszul értette az az istenféle... ki tudja már aztat ilyen sok idő után. Mink elvagyunk itten, és nem bántunk senkit... még ha nekem meg kellett is fognom azokat ottan lenn a városban, de hát maga is megeszi a disznót meg a pulykát és én is először a két lábam ettem meg, ha már úgyse vitt volna haza... és most doktor, jöjjön, adok magának valamit, mert rendesen bánt velem mondta, és azzal elkezdte lökni magát előre egy bottal, amitől a taliga zötyögve megindult, be a házba. Tébolyult nyugalommal követtem.

Bent is voltak. Ők is tették a dolgukat. Talán nem is voltak rossz emberek, amíg éltek, és talán így sem lettek volna rosszak, mert nem bántottak, de a szag... a szag rettenetes volt, és amikor Jones Silkman, illetve az, aki valaha Jones Silkman volt, intett, hogy lépjek be a hátsó szobába, valami összetört bennem. Az volt a könyvtárszoba, bár nem volt ott sok könyv, de volt egy kis asztalka, amin a vastag porréteg és mocsok miatt látszott a belevésett pentagramma; mellette nyilvánvaló vérnyomok, és egy kecskekoponya. Én pedig kiüresedett szívvel csak arra gondoltam, mit is várt az a vén bolond egy olyan istentől, aki az ilyesmiben leli kedvét... valóban azt remélte, hogy a kérését az ő – Erasmus Silkman – kedve szerint fogja teljesíteni...

– Tessék, doktor – nyomott a kezembe egy könyvet Silkman temető– és vérmocskos keze, miközben a hátsó szobából egy sovány, disznópofájú fiatalember nézett ki rám kíváncsian, a birtok új gazdája. Sápadtan lapoztam a könyvbe, és amint kibetűztem a címét, már azt is tudtam, ki az a régi isten, mert az a könyv nem volt más, mint az eszelős arab, Abdul Alhazred rémséges vízióinak könyve, a szentségtörő Necronomicon.

Kihátráltam a szobából, uraim, és a könyvet teljes erőmből hozzávágtam Silkmanhez, majd a kapu felé kezdtem futni. Silkman hirtelen mindent megértett: nem volt a barátom többé; lehet, hogy tévedtem, uraim, és túl keményen ítéltem, elvégre nem tehetett róla egyikük sem, hacsak a vén bolond Erasmus nem, aki valahol szintén itt szolgálja a későbbi nemzedéket, de én sem tehettem róla, hogy elfelejtettem, hogy Jones megpróbált véget vetni ennek a rémségnek; csak azt láttam, hogy száznál több halott vesz körül, és bibliaként tisztelik minden idők legrettenetesebb könyvét. Futottam, és teljes erőmből nekirohantam a kapunak, amit azóta gondosan újra bereteszeltek. Szikémmel a kezemben, hátamat nekivetve a fakapunak eltökéltem, hogy miszlikbe szabdalom őket. Az első rohamot visszavertem, ujjak és kezek repültek szét, amint szikémmel támadásba lendültem. Könnyedén vágta az éles szerszám a sok évtizede rothadó inakat és izmokat; leginkább csak a bőr fogta össze őket. Azok hátráltak, majd eltűntek, de máris visszajöttek, kaszákkal, villákkal és hegyes botokkal. Láttam, hogy egyetlen pillanatot sem veszíthetek, meg kellett próbálnom átmászni a palánkon. Emberfeletti erőfeszítéssel húztam fel magam, és biztos vagyok benne, nem is sikerült volna, ha nem azok jönnek mögöttem vartyogva és mormogva. Fent ültem a palánkon, és reméltem, hogy nem töröm ki a bokám a túloldalon, és hogy nem jönnek ki a kapun. És ez így is lett, de előtte még egy szikár, magas, múmiaszerű váz, aki szinte teljesen olyan volt, mintha cserzett, fényes marhabőrből varrt óriási groteszk bábu lett volna, a lábamba harapott – hallottam, ahogy recsegve törtek ki a fogai, de néhány megmaradt, és az leharapta az öregujjamat. És azt hiszem – nem tudnám bizonyítani, de azóta hiszek a megérzésekben –, az a halott maga Erasmus volt.

– Hát igen, uraim – nézett ránk az öreg Carver, aki a történet végét lehajtott fejjel és csendesen mondta ez volt az én mesém. Azóta sántítok, praxisomat nem művelem, mert irtózom az emberi testtől, nyugdíjaztak, bolondokházába akartak csukni és a családom is magamra hagyott. És – kis dolog ezekhez képest, de ez a legborzalmasabb – azóta nem tudom kivenni a számból a pipát; holott azelőtt nem pipáztam. Mert ha nem füstöl, akkor... mindig érzem azt a szörnyű Silkman-szagot. A rothadó hullák szagát... bárhová menjek is.