Még ma is elkószálok néha az Ashford útra, és megnézem az üres telket, ahol a Rőt Paca állt valamikor. Fénykorában ez volt az egyik első és legjobb klub, ahol pszichedelikus fény-show-műsorokat tartottak. Még a Time magazin is említést tett róla. A rockzene világa azonban gyorsan változik, és San Francisco városképe még gyorsabban. Mikor legutóbb arra jártam, riadtan láttam, hogy egy új épület alapjait kezdték betonozni a telken. Úgy éreztem, a markológépek egyszer s mindenkorra eltemetik az életem egy részét – olyan részét, mely él, s szavak nélkül kiált a mélyből.

Rajtam kívül, úgy tűnik, mindenki elfelejtette még azt is, hogy létezett valaha egy Rőt Paca nevű hely. Én viszont soha nem fogom elfelejteni ezt a régi helyet; vakító, cikázó fényeivel, észbontó zenéjével és azokkal az embertől távoli hangzatokkal, – mert ezek a hangok adták életem legzavarbaejtőbb és legtragikusabb élményét, Erika Zann megnémulását.

Nem vagyok túlságosan járatos a rockzenében, és a hallucinációkat előidéző hatásokban még kevésbé – és soha nem is voltam. Az élet összeboronált némelyik bolondos, huszadrangú zenekarral, és abban az időben bekaptam vagy elszívtam minden marhaságot, amivel megkínáltak – ezekből aztán van választék San Franciscóban –, csak hogy lássák, hogy ez hogy nézett ki. Mostanára, harmincas éveim derekán, amolyan ösztönös őszinte fickó lettem; szóval, ha arra kíváncsiak, hogy miért nem is próbáltam együtt maradni azokkal a fickókkal pedig jópofa hóhányók voltak ám azok a javából!

Ami ezt illeti, még az újabb szlenggel se igen tudtam mit kezdeni. Azt, hogy „klassz” meg „naná” meg a többit csak idézőjellel együtt tudtam kiejteni, s azt hiszem, arról is le fogok végleg szokni, amit csak azért használtam, hogy könnyebben oldódhassam fel egy-egy társaságban. (Ha viszont ezt a történetet valóban hitelesen akarom megírni, kénytelen leszek beléásni magam a műfajba, de nem feltétlenül az olvasó által ismert és használt szlenget fogom használni...)

Annak idején letudván unalmas, kilenctől ötig tartó munkámat, az öböl környéki mulatók valamelyikében ütöttem agyon maradék időmet az éppen futó fiatal zenekarok kábult hallgatójaként. A srácoknak sokkal inkább közönségre volt szükségük, mint újabb kábítósokra vagy exhibicionistákra. Minthogy viszonylag új gyerek voltam a városban; aki csak most jött a közép-nyugati hátországból, gondolom, épp elég magányos voltam ahhoz, hogy a dolgok tétlenebb fajtája álljon közelebb hozzám, mintsem az izgalom bármilyen formája.

Így kerültem egy nap a Rőt Pacába és ismerkedtem meg a hely kedvenc zenekarának énekesnőjével. A zenekart a szokásos bohósággal „Villanysublót”-nak keresztelték.

Már hallottam Erika Zannról, mielőtt a Villanysublóttal találkoztam volna. Készített már néhány különös felvételt; egészen másféle anyagot, mint a későbbiek, amiket a Villanysublóttal csinált. Volt egy lemez – emlékszem –, amit teljes egészében egy sátánista szertartásnak szenteltek. Erika is részt vett a készítésében. Döbbenetesen széles skáláját mutatta be a különböző énekhanghatásoknak, amit eksztázisban lévő emberek üvöltése kísért; félelmet és kevéssé körülírható érzéseket ébresztve. (Később elmesélte, hogy szakított a sátánizmussal, és bár azt nem árulta el, hogy miért, de sejtettem, anyagi természetű okai voltak.)

Mivel a sátánizmus soha nem volt a kenyerem, így ez nem hatott meg különösebben, de egy olyan hely számára, mint a Paca, valódi presztízs volt, hogy olyan énekesnőt tudhatott a színpadán, aki már lemezt is készített. Ezért aztán Erikát valóságos sztárként tartották számon, holott a népszerűségi listákon még nemigen jegyezték.

Az az igazság, hogy a hely igényeihez képest úgy éreztem: Erika műsora túlságosan ritmikus és szolid volt. Nem maradt sokáig így.

Emlékszem, egy este arra, csámborogtam, betértem, üdvözöltem a tulajt, Pepe Muziót, és vettem egy sört a bárpultnál. A hely korábban hétköznapi kocsma volt, így sikerült megőrizni az engedélyt az alkoholárusításra. A hippik Hashburyból ennek ellenére magukkal hozták a maguk dózisát, valamilyen pirula vagy füves zsákocska formájában.

Azok a fura, szakállas figurák különös maskarákban ültek az asztalok körül, rendesen beszíva – de talán szükségtelen leírnom az ellenkultúra ezen díszpéldányait –, miközben a színpadon egy gitárbongó duó valami silány imitációval próbálkozott, amit egy agyonhajtott Beatles-lemezről nyalhattak. Semmi különösebb dolog nem történt, legfeljebb azokban a koponyákban, amelyeket gazdájuk egy keményebb lökettel. magasabb régiókba szédített.

Muzio, a tulaj csapódott a bárnál mellém. A helyében én nem vigyorogtam volna szünet nélkül olyan szélesen azokkal a törött fogakkal.

– Szereztem egy új bandát azóta, hogy utoljára nálunk jártál – dörmögte. Annak ellenére, hogy olyan helynek volt a tulajdonosa, ahol röpködtek a decibelek, elég halkan beszélt, és ez gyakran a beszélgetések rovására ment.

– Milyen zenekart? – kérdeztem, hogy ne legyek udvariatlan. Pepe Muzio volt az egyetlen bútordarab, amit nem csíptem igazán a Rőt Pacában.

– Úgy hívják őket, hogy Villanysublót. Ez idáig semmi különös nem volt bennük, de most szereztek egy új énekest, aki már túl van néhány felvételen is. Még nem sikerült beszereznem róla egy posztert. Zann a neve, Erika Zann. Asszem, valami német csirke lehet.

Nemsokára jött a zenekar, és Erika énekelt néhány hangos, de felejthető nótát. Kemény, ritmikus rockzene volt a menő abban az évben. Ha az ember valamennyire járatos volt a témában, könnyedén megállapíthatta, hogy honnan szedte a zenekar a hangzásbeli ötleteket. A Rőt Paca egyike volt azoknak a helyeknek, ahol a világítástechnika menőbb volt az átlagosnál, és a sztroboszkópot Pepe maga kezelte, ha ez nem változtatott is túl sokat az összképen.

Az első rész után Pepe a bárhoz vezette Erikát, s valami bemutatásfélét motyogott. Minthogy rendes állásom volt, és fix fizetésem, amit el lehetett költeni – a többi törzsvendéggel ellentétben –, Pepe igyekezett a kedvemben járni. Hoztam a lánynak egy sört, és megfejeltem néhány elismerő szóval. Erika elhárította:

– Elég visszafogottan játszottunk eddig, de Tommy, a szólógitáros éppen most fogadott fel egy új hangszerelőt. Állati izgalmas újdonságokat talál ki a pali, rengeteg elektronikus effektussal. Még hallhatsz ma belőlük.

Vizsgálgatni kezdtem a lányt. Hagyományos, flitteres fellépőruhája alatt jól látszott kissé vékony, de formás teste. Széles homlokát bozontos, előreboruló, fakószőke frizurája is kihangsúlyozta.

Nagy és mély bordó szemei voltak – az egyetlen vonása, ami miatt szépnek mondhattam volna –, de bevallotta, hogy csak kontaktlencsének köszönheti a színét. Keskeny, csúcsos álla túl kicsinek tűnt ahhoz a hanghoz képest, ami kijött belőle. Idegesnek és görcsösnek látszott, mint sok színpadi előadóművész.

– Pepe azt mondta, hogy német vagy – mondtam, hogy folytassam a beszélgetést. Gépiesen felnevetett.

– Európában születtem, közvetlenül a háború után. A szüleim menekültek voltak, kivándoroltak az Államokba néhány évvel később. De az egészből semmire sem emlékszem.

– Zenészek a szüleid?

– Apám brácsás volt, de ő már nem él. A nagyapám is, de hát ő még régebben elment. Furcsa történet.

– Hogy volt?

– Nagyapám, Erich Zann a húszas években elhagyta a családját, és Párizsban telepedett le. Valami tánczenekarban játszott, pedig állítólag jó zenész volt. Néma volt – persze süket nem –, egy hang se jött ki a torkán. És most itt vagyok én; egy néma ember unokája, és abból élek, hogy majd kiesem a számon, úgy ordítok.

Ami még szóba került, az mind felejthető dolog volt, és első ránézésre különben se volt az esetem az inas, hosszú szőke hajú nő.

Az a helyzet, hogy egy jó hétig nem voltam ezután a Pacában, s mikor legközelebb lementem csak az új hangzások iránti érdeklődés vitt oda.

A dolgok – persze – megváltoztak. Pepe beköltöztette őket, és vigyora szélesebb volt, mint valaha, amint a homályos mennyezet alatt hullámzó tarkabarka tömeget szemlélte, és fejében az est várható bevételét számolgatta, amit tüstént zsebre vág majd, mihelyt leléphet. A falakat sűrűn borították Erika poszterei.

A marihuána füstje már a belépéskor marni kezdte az ember szemét. A kuszán kígyózó nyúlós füst még inkább tompította a lámpák fényét. Pepe biztosan tejelt a helyi zsaruknak, hiszen még soha nem köptek bele a levesébe; amennyire én tudom, legalábbis nem.

A bevétel egy részéből valószínűleg egy jó világítási szakembert szerződtetett, a gitáros duót meg egy Hammond-orgonán játszó virtuózra cserélte. Amikor beléptem, éppen egy Bach-fúgát bolondítottak valami ütőhangszerekkel; Disney és Stokowski ilyenről álmodni sem mert volna.

Mindez vad is volt egy kissé néhányunknak, de csak félórát kellett várni a fő műsorszámra. A Villanysublót tényleg szerzett valami új hangszerelőt, bár a nevét senki sem ismerte. (Egyszer, mikor a nyurga szólógitáros rendkívül fel volt dobva – mindenki csak Tommynak szólította –, többen hallották, hogy elárulta: az embere fekete. Nem néger, csak így egyszerűen: fekete ember. Vajon mit érthetett ezen?)

Az volt az első benyomásom az új hangzásról, hogy hangos. Olyan hangos volt, hogy előtte már szétrobbant az ember agya, akkor ettől újra összerázódott. Másrészt: ez a zene elektronikus volt. Vagy fél tucat új hangszer volt a színpadon, hogy hátteret adjon a dobnak, gitárnak, szaxofonnak és trombitának. Olyan hangszereket, amelyeket máshol még nem lehetett látni, legfeljebb dr. Frankenstein éjfél utáni show-műsoraiban.

A harmadik újdonság pedig maga Erika volt. Hogy már korábban is megvolt benne ez a tehetség, vagy az új szerkentyűk váltották ki belőle, azt nem tudom; de azokra a sikolyokra igazán jó szót nem találtam. Az egyes hosszú előadásszakaszok végére reszketett a fáradtságtól, ami nem volt csoda, hiszen teljesen kiszipolyozták azok a csúcspontok, amelyeknél olyan földöntúli utazásra ragadott magával bennünket, amihez az utóbbi időben csak Yma Sumac, perui szoprán énekes műsora volt hasonlítható.

A műsor – nem igazán rock – hatása olyan volt, mint a perzselő tűzé. Néhány törzsvendég szabályosan kikelt magából, de később újra eljöttek, így sejthető, hogy azt kapták, amire szükségük volt.

Rendszeresen olyan effektusok szólaltak meg, amelyekről az ember sejthette, hogy a színpad mögött elrejtett sztereó készülékekből származnak. Valami minden irányban terjedő, hatalmas morgás, ami egyre növekedett, mintha egy templomi orgona teljes billentyűzetére rátenyereltek volna. Fogalma sem volt senkinek, hogy mi adta ezt a hangot, mindössze egy dolog tűnt biztosnak, hogy a színpadon látott kis Hammond-orgonából ilyet nem lehet kicsikarni. Ezeknél a csúcspontoknál a fények cikázva suhantak körbe, mintha a pokol tüzének fényét láttuk volna, és Erika teljes erejéből igyekezett, hogy a lárma fölébe kerekedjen. Meg mernék esküdni rá, hogy arcán a félelemmel vegyes diadalérzet kifejezése nem volt tettetett. A közönség kajálta a dolgot. A Paca felkapott hely lett, vonzotta a riportereket, turistákat és csöveseket – ebben a sorrendben. Pepe Muzio megvette a szomszédos presszót, és lebontatta a válaszfalat, hogy nagyobb legyen a nézőtér.

Engem is megfogott a dolog, és hétről hétre viszszajártam, bár lassanként rájöttem, hogy nem a zene vonzott – hiszen az egyre inkább érthetetlenül felkavart, szinte gyűlöltem –, hanem Erika.

Alkalmam volt kissé jobban megismerni őt, olyan egyszerű trükkök segítségével, hogy italt fizettem a zenekarnak a szünetekben, vagy hogy közösen szívtuk a füvet. Furcsa, határozatlan lány volt, és egyre inkább úgy éreztem, hogy időnként ő maga is halálra rémült. Azt hiszem, a vonzódásom a sajnálat és a védelmező ösztön keverékeként ébredt fel bennem.

Egyik este kettesben ittunk egy félreeső asztalnál, mikor végre leereszkedett hozzám. Néhány bárgyú megjegyzést tettem, hogy idegesnek látszik. Így akartam egy kicsit letörni a sztárallűrjeit, mivel mindig teljesen egyformán idegesnek látszott.

– Ideges? Asszem, az vagyok – szívott egy slukkot ezúttal hétköznapi cigarettájából. – Ez benne van a munkámban. Csakhogy korábban egy kis fűvel vagy egy ujjnyi ginnel túltettem magam a dolgon. Most úgy tűnik, semmi sem segít.

– Mi a baj?

– Ó, sok apróság. – Nagyot sóhajtott, és lassan sorolni kezdte: – Az a nyálas menedzserünk egyszerűen szóba sem áll velünk. A dobos engem vagy Thommyt vagy mindkettőnket hibáztat a dolog miatt. Ki tudja? Tommy is megváltozott. Senkinek sem árulja el, hogy honnan szerzi a hangszerelést meg az őrült hangszereit. Figyelted, hogy az új hangosítók vagy világosítók’ közül senki egy szót sem mesél arról, hogy hol dolgozott korábban?

– Ez aggaszt téged?

– Asszem, kellene, hogy aggasszon. Elég mélyen belemásztam abba a sátánista bandába, de a többieknek sem volt az azért a világ teteje. Néhányunkat persze foglalkoztat a dolog – ahogy engem is –, de jót akarnak. De asszem, rájöttem, hogy a zenekarban az új vibrafonos is onnan való, ahonnan az új technikusok. Ő sem beszél magáról egy szót sem, ami persze semmit sem jelent: A fickó állati jóban van Pepe Muzióval; úgy tűnik, van egy csomó közös balhéjuk. De a legrosszabb dolog a zene.

– A zene? – hökkentem meg. – De hát az csinált sztárt belőled...

– Tudom, mégis riaszt. Amikor a színpadon vagyok; fogalmam sincs, honnan jönnek azok a hangok. Nem azokból a rácsos, neoncsöves hangfalakból. Azok csak díszletek meg kiöregedett, lerobbant, elektronikus vacakok. A színpad mögül jövő, morgó, dübörgő hangok a legrejtélyesebbek számomra. Esküszöm, hogy a színpad mögött minden négyzetcentimétert végigkutattam, de ott nincs hely, hogy bármit is elhelyezzenek. Hacsak valaki nem épített a falba, a téglák köze egy hangszórórendszert, és el nem rejtette valahogy. Egyszerűen nem találom ezeknek a hangoknak a forrását: De különben is: miért kellene úgy elrejteni őket? Még szenzációt sem lehetne csapni belőlük az újságokban – viszont Tommy azt is megtiltotta, hogy nyilatkozzunk.

Eszembe jutott a közönség soraiból egy hifiőrült, aki mesélte, hogy többször is megpróbálta felvenni a koncertet, de azokból a félelmetes hangokból semmi sem volt a szalagon.

Erika kiitta a martiniját, ami az olvadt jégtől inkább csak víz volt már, és folytatta:

– Elmesélek valamit, amit még senki másnak nem mondtam el. Apám halála után találtam egy dobozt, amiben nagyapám nagyanyámhoz írott levelei voltak, az 1924-25-ös párizsi időszakból. Mivel annak idején otthon németül beszéltünk, olvasni még tudok valamelyest.

A levelek nagyrészt azt írják le, amint öreg emberként a padlásszobájában brácsázott éjjelente magányosan; úgy tűnt, többször is utalt valamire, ami a sarkában volt; és csak a játékával tudta távol tartani magától.

Egyik levelében arról ír, hogy hibásnak érzi magát azért, mert olyan dolgok felől kíváncsiskodott, amiket bölcsebb lett volna békében hagyni – ez persze németül nem hangzik ilyen banálisan. Aztán egy bekezdés, amit csak szótárral tudtam lefordítani, arról szól, amit egyszer éjfélkor, az ablakában állva látott: „... Táncoló, buja és tivornyázó árnyalakok, szédülten keringve; füst, felhők és villámok kavargó alvilágában...”

Őrület, mi? Biztos túl volt terhelve szegény. Aztán találtam a dobozban még egy papírt, a párizsi rendőrségjelentését, miszerint Erich Zann eltűnt, és tartózkodási helye ismeretlen. Ez nyilván Zann nagymama Stuttgartból küldött levelére volt válasz; biztos hivatalosan is érdeklődött nagypapa holléte felől.

Pepe Muzio jelent meg Erika háta mögött a kavargó füstfelhők között, mint valami különös ördög, aki nagyjelenetére készül.

– Minden rendben, Erika? Itt az ideje az utolsó felvonásnak. – Ordas vigyorában valami csúfondáros kuncogást éreztem, de nem tudom elképzelni, hogy bármit is hallott volna a beszélgetésünkből.

Míg a zenére vártam, eszembe ötlött, hogy habár helyzetemben nehéz volt megítélnem, őrült volt-e Erich Zann vagy sem, a párhuzamok, amelyekre csodabogár unokája célozgatott, éppen elég dermesztőek voltak ahhoz, hogy beleélje magát, ha túl sokat beszél róla. Előttem volt, hogy ilyen vélt hasonlatosságok hogyan tudnak maguk alá gyűrni valakit, ha az illető ingerlékeny, vagy feszült lesz a gondolatra, különösen túlterhelt idegállapotban.

Azon tűnődtem, hogy milyen alibivel menthetném ki Erikát a Rőt Pacából – valami kis vakáció ürügyén –, talán valami jó is kisülhet még a dologból. De ott volt a gond: a hely, ahol befutottak, és Pepe Muzio maga; igazi vérszívó, és ezek a körülmények szorítóba fogták a zenekart. Valamilyen oknál fogva Tommy, a vezető nem akart lemezt készíteni, még azt se mondta meg, hogy miért, pedig szédítő ajánlatot kapott.

Tommy azzal a Jézus-figurájával és barátságos, vaksi pillantásával az utóbbi időben olyan kemény lett, mint a szikla. Ha ő annyira figyelmen kívül hagyja a zenekar érdekeit, a saját legjobb boldogulása érdekében, akkor hogy várhatná el bárki is, hogy aggódjon Erikáért?

A dolgok mentek a maguk útján, de a helyzet nem javult, Erika egyre fogyott, és egyre görcsösebbé vált. A műsorok is mind vadabbak lettek. Sikoltásai és cifrázásai mögött a ritmus vadul csapkodott, és a szörnyű, artikulálatlan morgás hömpölygött a színpadon, mindenhonnan és sehonnan sem áradva.

A kopottas volt akkoriban a menő; és az üzlet nem is kis üzlet – most a kemény legényekben és a narkósokban volt. Ezeknek Erika műsora szimbolikus küzdelmet jelentett, ami számukra katartikus utazással ért fel. A riporterek és az A & R lemeztársaság felderítői továbbálltak, hogy más hóbortos zenekarokat találjanak, akikkel könnyebb együttműködni és kizsákmányolni őket.

Azon a bizonyos estén zsúfolásig megtelt a helyiség, hiszen péntek volt, ha nem is tizenharmadika, de elég szerencsétlen. Elég késő volt már, amikor beverekedtem magam, és még éppen sikerült elkapnom Erika pillantását az utolsó fellépés előtt. Amint keresztülvergődtem a tömegen, és eléje léptem, megdöbbentem, hogy az arca mennyire megviselt, és mélybordó szeme milyen megtörten csillog. Ajka szinte csak egy vonal volt, annyira összeszorította.

Először azt hittem, hogy füvet szívott, de úgy tűnt, hogy megismer. Karon fogtam és félrevontam, míg az orgonista egy többszólamú kalipszóval hergelte a közönséget.

– Erika, te beteg vagy – bukott ki belőlem. Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy udvariaskodjam. – Kérd el magad a főnöktől, és tűnjünk el innen. Biztosan kerestél annyit, hogy ki tudd váltani a szerződésed Pepetől, Tommytól vagy akár mindkettejüktől. Nem kellene ezt csinálnod. Lassan tényleg fölemészt ez a dolog. Segítek neked – tudod, tetszel nekem – tettem hozzá történetünk egyetlen vallomását.

Válaszul egy hálás mosolyt kényszerített arcára, de hang helyett csak rekedt krákogás jött ki a torkán, ginfelhőbe burkolva.

– Attól félek, nem vagyok beteg. A hangzás egyre hangosabb, és egyszerűen nem tudom túlénekelni. Mindenhová követ, és egyre közeledik hozzám. Azt hiszem, tudom, mi a szándéka. Nagyon félek. – Akkor gyerünk.

– Talán a mai koncert után. A hangomnak lassan vége. Ez nemcsak kifogás. Így hivatalosan is oké a dolog, ha van orvosi leletem is. Akkor semmi gond. De ha most lelépek...

Mikor a sztroboszkóp géppuska-sebességű villódzásba kezdett, a világot állóképek sorozatává merevítve, az orgonista örvénylő disszonanciákba ágyazott skálatöredékek forgatagát zúdította ránk. Erika eltolt magától, és a színpad felé indult merev – a villogó fényben rángatózó – léptekkel. Olyan volt, mint valami szürrealista némafilm paródiája.

Felment a függöny a Villanysublót előtt, és a fények véletlenszerű mintákkal öntötték el a színpadot. Olyan volt a villódzás, mint egy pusztító éjszakai bombázás a második világháborúban.

A zenekar feldübörgött egy észbontó és torokszorító süvöltéssel és idegtépő bömböléssel. Én már tudtam, hogy ez az előadás még a zenészek számára sem lesz hétköznapi.

Erika már a színpadon volt, és ismeretlen nyelven formált egy dallamot, mellyel átsiklott a szúrós akkordok felett. Ilyen hangzásokat Kempton negyvenes években írt Sztravinszkij-átirataiban hallottam utoljára. Szinte azonnal felhangzott a mély, csaknem hallásküszöb alatti robaj, hangosabban, mint valaha; lélektelenül, vérszomjasan és könyörtelenül.

Egy madárijesztő-frizurás hippi állt mellettem, perzselő villámokkal a szemében, és összefüggéstelenül ordibált. Közelebb hajoltam hozzá, és sikerült elkapnom néhány szót.

– …sötétség... határtalan űr sötétsége... zene és mozdulatok elképzelhetetlen, eleven világa... a Földön nincs ehhez fogható...

Erika mind e közben azért küzdött, hogy a felszínen maradjon és meglovagolja a hangok hullámait. Egyre élénkebben és mind magasabbra kúszott a hangja, de a robaj áradata átcsapott felette. Mint megtört hullámok, ölelte át, és sebes, tornyosuló tajtékként lebegett körülötte: A fények mélytengeri, vibráló derengéssé sötétültek, amit skarlát-, bíbor– és lila színű, acélos fénysugarak döftek át.

Ezt a megterhelést nem lehetett elviselni – tudtam. Átvergődtem a tömegen a bárpulthoz, ahol Pepe lapított egy sötét zugban, pengeéles vigyorával. Vállon ragadtam, és a homályon keresztül a képébe ordítottam:

– Kapcsold ki ezt a szörnyűséget! Ezt az átkozott erősítőt vagy mi a francot, amit ott hátul eldugtál! Kell, hogy legyen itt nálad valami hangerő-szabályozó! Kapcsold ki! Megöli Erikát!

Pepe már nem vigyorgott. Verítékben úszott, ő maga is halálra rémült, és életében először ordítania kellett, hogy meghalljam.

– Nincs itt se szalag, se erősítő! Esküszöm az élő Istenre, hogy fogalmam sincs, mi ez! Először azt hittem, a zenekar csinálja, ők pedig azt, hogy én. Aztán az új fickó a bandából megfenyegetett, hogy a magam dolgával törődjek, amíg szépen va...

Kirángattam a pult mögül és a színpad felé vonszoltam. A hangerő fültépő tombolássá növekedett, a zenekar tagjainak a megdöbbenéstől kiesett a hangszer a kezéből. Még a fények vezérlőpultja is riadtan villogott, mindössze egyetlen, vékony fénysugarat hagyva Erikán, amelyben csak ruhája flitterei és riadt, űzött, elkeseredett szeme csillogott.

Ott áll a színpadon merev terpeszállásban, kitárt karokkal, hátravetett fejjel. A földöntúli bömbölés úgy csapott le rá, mint látható viharfelleg. Lélegzetet vett, összpontosított, majd mélyen beszívta a levegőt, hogy őrjöngő kadenciájához egy utolsó gyötrelmes sikolyt formáljon.

Síri csend.

Sem hang, sem nyüszítés vagy nyögés nem hagyta el sikoltásra nyílt ajkát. Hangszálai, melyek megvédték ismeretlen üldözőjétől, cserbenhagyták.

A mindent átható dübörgés – úgy tűnt – diadalittasan csap le rá. Erika hátratántorodott, keresztülbukott Tommy elejtett gitárján, onnan továbbtámolygott a nagy szupererősítők felé, melyek az elektromos hangszereket és hangfalakat működtették,

Hirtelen szikrák lobbantak. Még láttam őt, amint maga elé kapja a kezét, hogy felfogja az esést, megragadva a különös szerkezetek egyikét, mely szerkezetek úgy álltak a színpadon, mint az eseményeket szemlélő robotkommandó.

Erika ruhájának flittereitől ekkor az egész rendszer halálos sistergéssel zárlatot kapott. A villanás elhomályosított miden korábbi fényhatást; az égett szag még a marihuánafüstön is keresztülhatolt.

A színpad függönye lángba borult, amint elmenekültek a zenekar tagjai – kivéve Tommyt, aki ilyet soha nem tenne. A közönség kába zavarodottságban vergődött a kijárat felé. A tűz az olcsó zászlócskákon krepp– és csomagolópapír díszleteken végigfutott a Rőt Paca minden szegletébe. A biztosítékok kiolvadtak, felvillanásaikkal megvilágítva a forrongó lidércnyomást.

Közel voltam a kijárathoz, és bár tudtam, hogy Erika elveszett, megpróbáltam a színpad felé furakodni a hömpölygő tömeggel szemben. Törekvésem egyszerre volt értelmetlen és hiábavaló, hiszen a tömeg magával sodort kifelé, amit se nem vágytam, se nem értékeltem.

Az egész dolog nem volt olyan látványos, mint amilyen a hasonló helyeken kiütött tűzeseteknél kialakulhat. Egyébként Erika és Tommy mellett – akik csúnyán összeégtek – csak Pepe halt meg azon az estén. Ót a következő napon találták meg a bárpult alatt, a kijárathoz közel kucorogva. Sérülésnek nem volt nyoma rajta – szívrohamot állapítottak meg. Arcán ott maradt az a jól ismert csorba fogú grimasz, amit mindig a mosolygással tévesztett össze.

A bemajrézott hippik közül senki nem sérült meg komolyan a fejvesztett menekülésben. Ismét bebizonyosodott, hogy – amint az utca embere mondja Isten gondot visel a gyerekekre és a bolondokra. A Rőt Paca belső tere teljesen kiégett, de a tűzoltóknak nem jelentett gondot a lángok megfékezése. Később, bár úgy ítélték meg, hogy a tartószerkezet nem károsodott, az épületet lebontották.

Boldog vagyok, hogy véget ért ez a lidércnyomás, de tudom; hogy sosem fogom elfelejteni sem mindazt, ami ott történt; sem az embereket, akik szereplői voltak az eseményeknek. Legkevésbé fogom elfeledni – bár egyre inkább szeretném, nap mint nap jobban vágyom kitörölni emlékezetemből – Erika Zann elnémulását.

Makovecz Pál fordítása