A fák tábortüzem lángjánál bronz és rozsdabarna fényben vibráltak. Tőlem tíz méterre ólomszínű folyó csobogott. Az ég távolinak látszott, és mély kékjében szikráztak a csillagok. A hold sarlója, mint ferde hasíték tátongott az ég bársonyán.

Gondolataim a képzelet rajzolta legkellemesebb ösvényen kószáltak, míg a kezem; mint valami szimatoló állat, türelmetlenül és céltalanul matatott.

A végtelen erdő nyugalma a sűrűn folyó mézédességével áradt szét bennem. Magányosnak és szabadnak éreztem magam, azt hiszem, boldog voltam. A fülemet hegyeztem, és öntudatlanul is beleszimatoltam a levegőbe, mikor a szél iránya megváltozott, és fagyott moha, fakéreg meg még valami más illatát is hozta felém. Megborzongtam, és egyben nagyon élveztem is.

Néhány másodperccel később meghallottam a kiáltást, és matató kezem mozdulatlanná dermedt. Felálltam, s néhány deres fahasábot dobtam a tűzre. A tűz egy darabig sistergett, majd, ahogy egy virág nyílik ki, újra megerősödött a lángja. Csönd.

A szél el-elhaló sustorgását az erdő sok-sok kilométerre visszhangozta, ismételgette.

Akkor ismét hallottam a kiáltást, és magamban átkozódtam. Most közelről jött, vékony, magas hangon, pokoli gyötrelemről árulkodott.

A köd csipkefüggönye kissé feljebb emelkedett, és a morajló folyó tükrén a csillagok félénken felragyogtak. A pára még ott kavargott a folyóparton, de a folyó közepe hidegen, halálosan és fenyegetően csillogott.

A sátorhoz léptem, és magamhoz vettem a puskámat. A távolban gallyak ropogását hallottam: reccs-ropp. A fákon nem voltak alacsony ágak, egy ember nem tördelhetett róluk gallyakat, viszont...

Néhányszor a levegőbe lőttem. Ekkor zúgó hangot hallottam, mely megtöltötte a rengeteg erdőt, és aminek hallatán megdermedtem. Tudtam, hogy a hang gazdája dühödt és őrjöng, és kétségbeesés töltötte el a szívemet. A robaj igen nagy volt, és úgy éreztem, hogy veszíteni fogok, mert ő fiatal és vad, de rájöttem, hogy az erőt még nem ismeri, s ezért ő fogja feladni.

Egy metsző, jajgató kiáltás kúszott a magas fenyők fölé, ahol összekeveredett a csendesülő zúgással. Sikoltás volt, ez, de nem halálsikoly.

Megkönnyebbülésemben nevetni támadt kedvem, de annak azért még nem jött el az ideje.

A zúgás elhalt, de még mindig hallottam különböző zajokat. Ágakat a tűzre, szítani, hogy több méter magasra nőjön. Gyorsan, gyorsan!

Valami hirtelen megmozdult a fák közt, a folyó irányából. Odafordultam.

Egy férfi rontott be a tűz fénykörébe. Anorákja mint a hó csillogott a lobogó fényben. Gyorsan félrefordítottam a tekintetemet.

A szűz hó varázslata...

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha tovább akarna rohanni, mintha megrémült volna tőlem. Akárha piros szemeim és vámpírfogaim lettek volna a csalóka tűzvilágban, de végül hirtelen elém lépett, és vadul megragadta a galléromat.

– Hinnngoo-oo... – zihálta furcsa, szűkölő hangon. – Hinngoooo! – Majd hangtalanul sírni kezdett, galléromat markolva. Úgy állt ott előttem rogyadozó térdekkel, mint egy kisgyerek, és sírása a nőstényekért csatázó rénszarvasok agancsának össze-összecsapódó hangjára emlékeztetett.

– Nyugalom – mondtam, és a tűzhöz vezettem. – Csak üljön ide a tűzhöz. Nyugodjon meg. Itt teljes biztonságban van.

– Hinnn... nn... gooo – mondta halkan, gyötrődve, mint egy gyermek, és fejét előre-hátra ingatta. Beláttam, hogy két összefüggő. szót sem fogok tudni kihúzni belőle aznap este, ezért a sátor nyitott bejárata felé mutattam, és mellesleg bemutatkoztam.

– Dr. Egmers vágyok. Itt nem érheti semmi baj. Biztonságban van. Nézze, van fegyverem. Őrködni fogok. Fáradtnak látszik. Menjen aludni, holnapra már sokkal jobban lesz.

Úgy beszéltem hozzá, mint egy kisgyerekhez; ő egyre lassabban ingatta a fejét.

– Danco halott – mondta alig hallhatóan. – Tegyen még fát a tűzre. Nagyon sok fát tegyen rá. Engedelmesen ráraktam néhány tuskót. A tűz halvány árnyékot vetett az arcára, amitől szeme sötétebbnek tűnt. Borostyánszínű és arany foltok éledtek meg az arcán. A vízen túlra bámult, és tudtam, hogy feszülten fülel. Azt a hátborzongató zúgást figyelte; hallja-e még? Én tudtam, hogy aznap már nem tér vissza.

– Nincs itt semmi – mondtam nyugtatólag. Miért ordított ilyen rémesen? Magára ijesztett valami jávorszarvas?

– Egy... szarvas? – kérdezte. – Egy szarvas? Nem, nem... Nem szarvas. Dehogyis. – Gépiesen ejtette ki a szavakat egymás után, miközben mereven, fáradtan ingatta felsőtestét. – Danco... – mondta még. – Danco. – Majd lassan oldalára dőlt.

Óvatosan felemeltem a földről, és lefektettem sátram mohaágyába, ráterítettem néhány pokrócot. Meg se mozdult, míg a sátorba vittem. Visszamentem a tűzhöz, leültem, és gondolataimba merültem.

– Defgas vagyok – mondta forró teáját szorongatva. Québecben születtem, s ott éltem egészen a mai napig.

– Szóval nem az a tipikus erdei ember – mondtam. – Mi szél hozta hát errefelé?

Teája fölött, amit eddig mereven nézett, rám emelte a szemét, és tekintetünk találkozott. Még mindig halálra volt rémülve, de ebbe már egy kis szégyenkezés is vegyült. Rámosolyogtam.

– Ha nem akarja, ne mondja el. Nekem így is jó. A vadon lakói nem túl kíváncsi természetűek. De maga minden felszerelés vagy fegyver nélkül idejött, és bizony igencsak megrémült valamitől.

– A... – kezdte dadogva, majd hirtelen ömleni kezdett belőle a szó:

– A québeci egyetem hallgatója vagyok. A történelem meg a régészet mindig is érdekelt. Különösen furcsa helyek vagy ősi, szinte ismeretlen népek legendái. Borzasztóan izgatott ezeknek a kultúrája. Az egyetem mellett nem maradt túl sok időm, hogy ritkaságokat olvassak, holott ez volt a kedvenc időtöltésem. Antropológiát hallgattam, de minden szabad percemet a könyvtárban töltöttem. Egy nap rendkívül ritka kiadvány került a kezembe: egy francia ember újságja, aki szervezett egy expedíciót Kanada erdőségein keresztül mintegy száz évvel ezelőtt, azt hiszem, 1826-ban. Néhány huron – így hívták a kor legjelentősebb indián törzsét – elkísérte az expedícióra, amely után a kutató még néhány évet az indiánok között töltött. Az író neve Echard, aki ázott, foltos kéziratában minduntalan valami „végtelen rengeteg isteneiről” meg „az igen öreg istenek ivadékairól” beszél, kik az „űr sötét üregeiből” jönnek meg hasonlók. De igen gyakran emleget egy remek ősi szobrocskát, ami mint történelmi emlék milliókat érhet. Precízen leírta a szobor rejtekhelyét is, de feljegyzéseiben bizonytalankodva beismeri, hogy különböző okok miatt ő maga végül is nem ásta ki. Az indiánok Látónak hívták, s egy rettenetes, sokkarú tengeristennek volt a képmása. Ez nagyon izgatott engem, hiszen mélyen a szárazföld belsejében élve antropológiai szempontból valamiféle erdőistenkultusz lett volna indokolt. Rögtön eszembe jutott, amit sok más kéziratban is olvastam már. Ezek említést tettek egy bizonyos polipistenről, Cthulhuról, és eltűnődtem, vajon van-e összefüggés ezen legendák és Echard állításai között. Természetesen annak is fennáll a lehetősége, hogy Echard egy képzelgő őrült, mindenesetre rám igen mély benyomást tett az írása, annak részletessége. Tíz hónappal később sikeres disszertációm jutalmaként ösztöndíjat nyertem az egyetemtől, s azt tanulmányútra fordíthattam. Elhatároztam tehát, hogy egy vezetővel; akit Eskimo Pointban fogadtam fel, lehajózom a Maguse folyón, egészen a... – Az izgatott beszédáradat megszakadt; arcát a kezébe temette.

A nap már magasan állt a téli égbolton, és olyannak tetszett, mint valami különös, tejfehér bolygó. A bennünket körülvevő fenyők csúcsa ezüstösen és acélkéken csillogott. A levegő csípősen hideg volt, és kellemetlen szél fújt. Keleten szürke felhők gyülekeztek. Körülöttünk a fák hajladoztak a szélben, és jól ismert hangjukon sustorogtak.

– Az ősi istenek pedig léteznek – nyögte ki fakó hangon Defgas. – Én... mi... láttam őket, egyiküket. Danco, a vezetőm, azt tanácsolta, hogy ne jöjjünk a Hudson-öbölnek erre a részére, de végül mégis beleegyezett, mikor több pénzt ajánlottam neki. Az egyetemi könyvtárban órákat töltöttem el azzal, hogy pontosan kijelöljem a térképen a Látó szobrának helyét, és teljesen biztos voltam a dolgomban. A szobornak a Maguse folyó partján, egy barlangban kell lennie. Persze valójában nem hittem, hogy bármit is találok, de úticélnak ez végül is éppoly alkalmas, mint bármi más, ha érti, mire gondolok. Tanulmányoztam már korábban is a kanadai vadászok életmódját, de ez a titokzatos dolog még egy kis romantikus ízt is kölcsönzött az utazásnak. Úgy tűnik, a civilizáció itt véget ér. Szóval a rejtekhely ügy három kilométerre van innét. Megpillantottuk a barlangot, amit Echard is említett, és hirtelen reszketés fogott el, mintha a levegő is megváltozott volna körülöttünk. A kenuban ültünk, s nem volt különösebb légmozgás. Mint mindig, kis köd is kavargott a víz felszínén. Minden teljesen normálisnak tűnt, kivéve a csendet. Nem igazi csend, hiszen a fák susogtak, a víz csobogott a kenu körül, inkább valami belső csend volt ez. Nagyon furcsa érzés fogott el, Egmers, olyan, mint ahogy egy gyerek fél a sötéttől. A part túl sziklás volt, így nem tudtuk a kenuval megközelíteni, csak egy kilométerrel odébb. Amikor elkezdtük felverni a sátrat, a szél hirtelen duplájára erősödött. Az embernek olyan érzése támadt, mintha azok az átkozott fák beszélgetni kezdtek volna egymással.

Már sötétedett, ezért úgy döntöttem, hogy csak másnap reggel keressük fel a barlangot. Felállítottuk tehát a sátrat, és megvacsoráztunk. A tűz nem akart rendesen égni, pedig alkalmas, száraz ágakból raktuk. Újra meg újra kialudt, és csak füstölt. Kezdett igen hideg lenni, de Danco nem tett ellene különösebben semmit. Csak bele-beleszagolt a levegőbe, mint egy kutya. Én a füst savanyú szagán kívül nem éreztem semmit, de az ő szaglászása elkezdett nyugtalanítani. Borzasztóan egyedül éreztem magam, és ráadásul ott volt az a félelmetes csönd is, amiről már beszéltem. Talán olyan volt, mint a vihar előtti csend, valami készült, valami volt a levegőben: Egy pillanatra úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit; valamiféle zúgást, ami egyszersmind nevetésnek is hangzott, és a folyó felől jött. Megpillantottam valami hatalmasat a víz fölött hömpölyögni a ködfoszlányok között. A homály furcsán fénylett. Aztán elnevettem magam, mert rájöttem, hogy a felkelő hold tréfál meg, hiszen annak a fényében mutatott az alacsonyan gomolygó köd különös fény– és árnyékeffektusokat. Ennek ellenére nem volt minden rendben, és Danco ezt még nálam is jobban érzékelte. Ősei indiánok voltak, s talán ő még örökölt valamit azok kifinomult érzékeiből. Azt hiszem, az a furcsa magányérzet volt az. Annak a tudata, hogy valószínűleg nincs néhány száz kilométeren belül élő ember rajtunk kívül. Arról természetesen fogalmunk sem volt, hogy ön itt táborozik; ez egy szerencsés véletlen. Egyébként pedig mi az a sok száz kilométer ebben a vadonban? Semmi. Egy lépés, semmi több. Hol van a civilizáció gondoskodása ezen a tájon? Egyszer régen, az ősi időkben, mikor az ember még egy volt a természettel, kellett, hogy legyen valami kapcsolata a dolgokkal, azokkal, amelyek még mindig léteznek.

Kimerülten abbahagyta monológját, és nagyot húzott erős teájából. Megnéztem tüzetesebben. Sötét hajú, szikár fiatalember volt. Hosszúkás arcát kis szakáll keretezte. Nem viselt szemüveget, de úgy hunyorgott, mint egy rövidlátó. Hosszú, vékony keze volt, aránylag vastag csuklóval. Bakancsa szembeötlően kisebb méretű volt, mint ami magassága alapján indokolt lett volna. Szeme különös világosszürke, mint az iszaphal pikkelye, haja egyenes szálú, halántékánál felnyírva.

– Aztán mi történt? – faggattam.

– Végre aludni tértünk – folytatta színtelen hangon. – Nem fogja nékem. elhinni, Egmers, az egész testem bizsergett, mintha a tagjaim ösztönösebben reagáltak volna, mint az elmém. Úgy indultam erre a tanulmányútra, hogy megpróbálok közelebb kerülni a természethez, tanulmányozom az eszkimók életét, hogy jobban értsem a régi idők emberének gondolatait és lelkivilágát. Túl sok hitelt Echard leírásának – mint mondtam – nem adtam; ez az egész Látó-mítosz pusztán egy kis romantikával gazdagította az utazást. Nem is igen számítottam rá, hogy meglelem azt a bizonyos rejtekhelyet, pedig valóban ott volt. Ez elgondolkodtatott. Szóval nagyon rosszul aludtam. El-elszenderültem, és felriadtam újra. Rápillantottam Dancóra, aki sötét hátát felém fordítva aludt, a képzeletem pedig azt sugallta, hogy valami súlyos dolog nehezedik a sátorra, ami lassan egyre lejjebb nyomja vásznát, míg az egész valami szörnyű sikollyal ránk nem omlik: vérszomjas fogsor, karmok vagy... valami még rosszabb.

Ekkor ügy képzeltem, hogy léptek ropogását hallom kívülről. Ott is, éppen úgy, mint itt, hó borította a tisztásokat és a fák törzsét. Hallottam a hó ropogását, majd egy időre csönd, aztán újra megindult, mintha valaki hófolttól hófoltig lopakodva közeledne a sátrunkhoz. Reszkettem, de ekkor valóban meg is rémültem, mert valami izgatott, ziháló légzést hallottam a sátorban. Első reakcióm az volt, hogy felugrom és elrohanok, de végül csak még mélyebben simultam mohaágyamba, és sírva fakadtam. Nem menekülhettem volna el; az a zihálás túl közel volt hozzám. Biztos, hogy gyorsabb lett volna nálam. Legfeljebb... és akkor rájöttem, hogy Danco ébren volt, és ő zihált. Láttam, hogy a háta vadul fel-alá hullámzik, és úgy tűnt, mintha a válla egyre szélesedne. Ekkor valamit kívülről is meghallottam. Valami zúgást... vagy ordítást. Torz nevetésnek vagy különös csuklásnak is lehetett gondolni. Ugyanebben a pillanatban vad szélroham rázta meg a sátrat, és egyszerre hatalmas árnyat láttam a sátor vásznán. Halálra rémültem, és megpróbáltam Dancót felrázni. Vállának érintése jéghideg volt, s hirtelen borzalmasan félni kezdtem tőle. Rettegtem, hogy meg talál fordulni, és meglátom az arcát és a szemét. Danco megmozdult, mintha hátra akarna fordulni, és akkor nem bírtam tovább. Ordítva felugrottam... Egy pillanatra még láttam az arcát, amint megfordult... Rohantam... Teljesen elvesztettem az önuralmamat, Egmers, de azok a szemek! Esküszöm... – Összetörten rejtette kezébe az arcát.

– Defgas – szólítottam meg lágyan, nyugtatóan. – Legjobb lenne, ha bekapna egy nyugtatót. Tudja, orvos vagyok.

Rendszeresen látogatom a vadászokat és csapdázókat, akik a folyón ereszkednek le az évnek ebben a szakaszában. Láttam már némelyiküket még magánál is rosszabb állapotban, Defgas. Az erdő erősebbnek bizonyult náluk, a hó megzavarta az eszüket, és időnként a legfurcsább dolgokat képzelték. Akárcsak a maga története.

Lassan, de határozottan megrázta a fejét. Elhallgattam.

– Nem, Egmers – válaszolta csendesen, zihálva. – Egészen biztos vagyok benne... De hadd mondjam végig a történetet, hogy maga is tudjon mindent, ami megtudható, hogy ne én legyek az egyetlen, aki tud róla. Még ha nem is hisz nekem.

– Oké – mondtam –, folytassa csak. És elhiszem, hogy azok a dolgok megtörténtek, de az ön elméjében. És nehogy azt higgye, hogy nevetek magán.

– Lehet – válaszolta lassan –, végül is valahogy kijutottam a sátorból, és berohantam az erdőbe. Hátam mögött hallottam azt a zúgást, valami csikorgott is. Lépéseket hallottam, de nem emberi lényekét. Olyan volt, mintha egy hatalmas rénszarvas üldözött volna, de biztos vagyok benne, hogy maga is éppen olyan jól meg tudja különböztetni a hangját egy négy és egy két lábon rohanó vadnak. Nos, ez a zaj egy kétlábúról árulkodott, amelyik legalább háromszáz kilót nyomhatott. Az ólomsúlyú csörtetés mellett valami cuppogó hangot is sejtettem, mintha az üldözőm medve lenne. Rohantam, mint az őrült, Egmers, és a szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem, hogy valamiféle gyűlölet üldöz, gyűlölettel vegyes csúfondárosság. A fák összefolytak körülöttem, repültem, mint a puskagolyó. Az a zúgás betöltötte a levegőt, a fák fölé kúszott, és pokollá változtatta az egész vidéket. Rohantam, és ordítottam, mert éreztem, hogy közeledik. De ekkor hirtelen mintha hatalmas súly esett volna le a vállamról, a zúgó hang mintha elhalkult volna. A csörtető léptek zaja hirtelen elült, de én csak rohantam tovább, mígnem meghallottam az ön lövéseit. Még mindig csak rohannék és rohannék, hogy minél messzebb kerüljek tőle. – Kitágult pupillákkal, elborult tekintettel pillantott rám. Arcizmai elernyedtek a kocsonyás iszonyattól.

– Úgy érzi, hogy Danco keresi önt? – kérdeztem nyugodtan.

– Tessék?

– Gondolja, hogy Danco még mindig keresi magát? – ismételtem türelmesen. – Nem járt még soha ezekben az erdőkben, ugye?

Görcsös rándítással rázta meg a fejét.

– Nos, nem tűnik elképzelhetőnek, hogy inkább egy felbőszült jávorszarvas üldözte? Vagy hogy éppenséggel pusztán csak elképzelte az egészet? Van fogalma arról, hogy mekkora tapasztalattal állíthatja, hogy meg tudja különböztetni a két vagy a négylábú állat csörtetését? És miért fenyegetné önt Danco, aki maga is ideges volt előző nap? Hiszen, mint. minden indián, ő maga is babonás, mint egy öregasszony. Ha meg Danco üldözte is, miért állt meg hirtelen?

– Akkorra az már nem Danco volt – mondta összeszorított fogakkal, mintha nekem akart volna ugrani. – Az a... hatalmat szerzett Danco felett, hogy ezt tegye velem. Látnia kellett volna a szemét, Egmers.

– Kicsoda volt akkor? – kérdeztem olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.

Ökölbe szorította a kezét, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy el fog rohanni. Lábai olyan oldalazó mozdulatokat tettek, mintha rohanni akartak volna.

– Hingoo – mondta hirtelen, alig hallható hangon. – Echard Hingoonak nevezte. Hingoo a távoli űr isteneinek leszármazottja, a szél és a rengeteg ura.

– Pusztán az, hogy Echard tudott egy barlangról valahol a Maguse folyónál, még nem bizonyít semmit – mondtam nyugtatólag. – Azt akárki állíthatja, hogy van egy barlang itt és itt, és abban található egy ősi szobor.

A folyóra meredt. A víz lágyan csobogott és sustorgott az egyenetlen homokpart mentén. A durva szél szeszélyesen zúgott. Mint mindig, a szélnek most is egy egész szimfóniára való hanghatás állt a rendelkezésére. A fák ágai között suttogott, a hullámok felett fütyült, a hófoltokat és a parti iszapot nyalogatta. A szél...

– Lehet, hogy Echard belebolondult abba, amit látott. Lehet, hogy a Hingoo név csak variációja a Wendigónak, „a lénynek, aki a szél hátán jár”.

Szerte a világon született legendák hasonlítanak egymásra. Valami igazságuk kell hogy legyen. De most már nem tudom... Csak azt, hogy innen el akarok kerülni...

– Wendigo mindössze a szél megszemélyesítője – mondtam higgadtan. – Tudnia kellene, ha antropológiát tanult, Defgas. Az összes ilyen legenda, amit említ, nem más, mint megelevenített természeti jelenség. Jobban tenné, ha elgondolkozna ezen egy kicsit, Defgas. Nem is akar visszatérni a sátorhoz?

Sötét, vad pillantást vetett rám.

– Dancóhoz? – kérdezte erőtlen hangon. – Danco halott, nem érti? Nem több, mint egy burkolat, egy bőrcsomagolás. Engem is majdnem elkapott. És mivel a természete cinikus, kegyetlen játékot játszott velem. Mielőtt lecsapott volna rám, először halálra akart rémíteni.

– Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy oda kellene mennünk és megnéznünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy hallucinációi voltak. Nem tudta, hogy ebben az időszakban a fák olyan gyantát bocsátanak ki, amely a tűz füstjével keveredve hallucinációkat okoz? Saját maga mondta, hogy a tűz nagyon füstölt. Természetesen akkorra már olyan idegállapotban volt, ami eleve érzékcsalódásra volt alkalmas, hiszen olyan közel járt már misztikus úticéljához. Tudja, ezen a vidéken többet kell törődnöm az emberek idegállapotával, mint a testi megbetegedésekkel. Általában makkegészségesek, az elsőrangú hegyi levegő és a kemény fizikai munka miatt. De ezek a fák hatással vannak az idegekre, talán történelem előtti emlékeket csalnak ki belőlünk. Említette például azt a zúgást, ami betöltötte a levegőt. Én viszont semmit sem hallottam, Defgas! És tökéletesen ébren voltam. Erre milyen magyarázatot talál?

Gyanakodva méregetett, és a szemében furcsa fény gyulladt.

– Soha nem hallotta azt a hangot? – kérdezte lassan.

– Defgas – válaszoltam –, kezeltem olyan embereket is, akik hónapokig vándoroltak az erdőben csupán gyökereken és leveleken élve és valamiféle téveszmét követve. Az erdő ilyen irdatlan tömege hatással van a modern ember elméjére. Ott áll a civilizáció, szemben ezzel a félelmetes egységgel, néma nagysággal, és különösen a városi ember érzi meg ennek a nagyságnak a nyomasztó erejét és szörnyűségeit is. Magam is településtől településig vándorlok, másképpen én sem bírnám ép ésszel egy perccel sem tovább, mint az ott élők, és még nekik is segítségre van szükségük. Nem. Soha nem hallottam azt a zajt, és hallottam volna, ha lett volna ilyen. Csak a maga kiáltását hallottam, és gallyak ropogását. Azt hittem, valaki bajban van, és ezért lőttem a levegőbe. Árulja el nekem, miért torpant meg üldözője hirtelen, minden ok nélkül? Ha valóban olyan borzalmas lény volt, mint amilyennek leírta, én nem tudtam volna elriasztani. Nézze. Ha most elindulunk, és megnézzük a táborhelyét, fényes nappal lesz, mire odaérünk. Nem is egészen dél, és tudja, tizenkét óra abszolút biztonságos időpont, túlságosan unalmas idő ilyen természetfeletti erőknek. Úgy érzem, tartozik ennyivel ennek az utazásnak. A rengetegben férfinak kell lenni. Magával megyek, nem hagyom egyedül. Mi történhetne?

Lassan megrázta a fejét, de a tekintete már nyugodtabb volt.

– Nem tudom – motyogta –, amit mond, az jól hangzik, de mégis...

– Szörnyű élmény lehetett – folytattam. – Egy olyan élmény, amit az agy tekervényei hoztak létre. Elmesélek magának valamit: egyszer én is hallucináltam. Úgy tűnt, mintha a folyó ezer hangon kiáltott volna felém valamit. Nyilván hallotta már, hogy üresen csobog a víz, igaz? Nos, én úgy hittem, ez üzenet volt számomra, és mikor abból a szellemi bódultságból kijózanodtam, nevettem az egészen. Az ilyen bódultság a legváratlanabb pillanatokban kerekedik felül az emberen, de általában nem tér vissza újra. Fel a fejjel; bajtárs! Harapunk valamit, aztán még gondolkodhat a dolgon.

Láttam, hogy majdnem teljesen megnyugodott. Az, hogy bevallottam neki saját hallucinációmat, végleg lecsillapította. Mint mindenki, rögtön jobban érezte magát, hogy láthatta, nem ő az egyetlen, aki ilyesmin átesett.

– Még meggondolom – mondta lassan.

Amíg ettünk, felerősödött a szél, és a hullámzó folyó tükre örvényessé, zavarossá vált. A fátyolos napfény végleg elhomályosult, hogy helyet adjon a magasan tornyosuló hófelhőknek. Éppen elég hideg volt, ha nem is dermesztő. Finom zörgés szállt a folyó felől; a sodrás görgette-morzsolta kavicsok fecsegése. A csendes étkezés idején láttam, hogy Defgas nehéz belső vívódáson megy keresztül. Szórakozottan rágta az ételt, de a szeme ide-oda kóborolt. Mikor úgy éreztem; hogy rám pillant, elmosolyodtam, ő pedig gyorsan elkapta rólam a tekintetét. Már nem volt olyan feldúlt. Mozdulatai nyugodtabbak voltak, és a szeme már nem volt olyan, mint egy ketrecbe zárt állaté!

– Most tizenegy óra van – szólaltam meg, mikor végzett az étellel. – Nem gondolja, hogy meg kellene nézni, mi van a barátjával? Gondolom, igencsak aggódik maga miatt, és a nyomain már nem valószínű, hogy megtalálja magát. Hamarosan visszatér valamelyik településre, és bejelenti az eltűnését... Mindenesetre én megyek. Elkísér?

Enyhén elpirult, és lesütött szemmel nézegette a kezét.

– Igen, azt hiszem, legokosabb odanézni – mondta akadozva. – De... Szóval azt hiszem, igaza van. Biztosan az idegeim, vagy az a gyanta, vagy mi... de hihetetlenül valóságos volt...

– Ha tudná, hogy a folyónak azok a bizonyos hangjai mit kiáltottak nekem – mondtam könnyedén –, igencsak meg volna lepve.

Halványan elmosolyodott, aztán hirtelen határozottan felállt.

– Akkor induljunk, és nézzünk el oda most – mondta.

A fák közt vezettem, olyan úton, ahol a szél akadálytalanul szaladt. Ő félénken, de kitartóan követett.

Havazni kezdett; és a szél vadul rázta az ágakat. Ügyeltem rá, hogy a folyótól ne távolodjunk el nagyon. A víz zúgva és csobogva, morogva és fecsegve áramlott. Először csak apró pelyhekben havazott, de hamarosan már kavarogva hullott a hó. Lépteink ropogtak a vastagodó hóban.

– Ezek a fák páratlanok a világon – mondtam. De végül is a civilizáció önmagát bünteti. A papírgyárak kiirtják ezeket a rengetegeket, de itt még mindig nagyobb erdők vannak, mint Franciaország és Anglia együttvéve: Úgy tűnik, hogy az erdők életben tartják magukat, de hosszú távon alulmaradnak.

Száz év sem, kell hozzá, és eltűnnek, ha ebben az irányban haladunk. Micsoda dicstelen véget jelent ez majd az ilyen természetfeletti erőknek, nem igaz, Defgas? Félre ne értsen: nem gúnyolódom, csak szeretném, ha rájönne, hogy minden titokzatosságuk ellenére ezek a csodálatos fák itt körülöttünk teljesen hétköznapi, színtelen dolgok.

– Igen – válaszolta habozva. – Azt hiszem, igaza van.

De a felzúgó hang mintha gúnyos válasz lett volna szavaira.

A folyópart irányából jött, balról, mintegy tíz méter távolságból, és betöltötte az erdőt. Dühös volt, és irtóztató.

Gyorsan Defgasra pillantottam, akinek az arca ebben a pillanatban a leplezetlen félelem és borzadály – leírhatatlan borzadály – álarcává vált.

Nyomorúságos álarc volt ez, és én gyűlöltem.

– Tőrbe csalt – hebegte –, úristen, tőrbe csalt engem!

Valami görcsös ordítás szakadt ki a torkából, és a szeme vadul kimeredt.

A zúgás szétterült az egész víztükör felett. Valami rémisztő moraj, ami hatalmába keríti az embert, és én nevetni kezdtem, és nevettem, nevettem.

És a hangom betöltötte az erdő növényeit és a szeleket.

Hátrafordultam, és megragadtam Defgas karját. Felordított, mikor dermesztően hideg kezem megérintette.

– Bolond! – kiáltottam lángoló szemekkel. – Hingoo, Hingoo, íme, egy áldozat! Íme, egy férfi számodra, Hingoo, hatalmas Hingoo !

Nem tudtam tovább bajlódni vele, mert Hingoo, fiatal vetélytársam, barát-ellenfelem és öcsém megjelent. Romantikus és színpadias stílusa ellenére nagyobb erőnek volt birtokában, mint én, hiszen hatalmát a Látóból merítette.

Valami otromba formájú dolog sejlett elő a havazás fátylán keresztül, és az utolsó dolog, amit a nyomorult Defgasból láttam, hogy tekintete kábultan követett, és szeme megörökítette rettenetes valódi külsőm kicsinyített mását.

Mint valami búcsúajándékot, odavetettem elé dr. Egmers üres, élettelen jelmezét. Felrepültem a folyóparton lévő barlanghoz, és a szél hangján győzedelmesen kiáltottam, mikor recsegést és irtózatos kiáltást hallottam a hátam mögül. Amint sejtettem, a hirtelen haragú Hingoo nem tudott ellenállni a csábításnak.

Berepültem a barlangba, és éjszaka is látó szemeim megmutatták különösen csillogó formájában Haigh-Ohgit vagy Cthulhut, az örök létezőt. Bőrszárnyaim megérintették a követ, és az erő sebesen áramlott belém. A szememben erdőtüzek gyúltak, szárnyaim csapása az összes szél erejét hordozta! A féktelen magányos és hatalmas szabadság áradt szét bennem, és ez boldoggá tett. De figyelni is kezdtem, és erre Hingoo soha nem volt képes!

Cthulhu üzenete, aki magányos birodalmában szunnyadt, áramlott belém, és tudtam, mit kell tennem.

A barlang szája felől feldübörgő hangra fordultam meg. Vörös szememben csak a sötétség csillogott, mert a bejáratot az embervértől csatakos Hingoo takarta el.

De ekkor már tudta; hogy vereséget szenvedett. – Az erő most már énbenem lakozik, Hingoo súgta a hatalmas erdőtüzek folyékony lángjával teli szám. – Öcsém, ez ismét az én erőm!

– Hogy tudtad ezt megtenni? – bömbölte, és a barlang szája előtt a zavaros víz örvényes mintákat rajzolt. – Hogy tudtad ezt megtenni?

– Hingoo – sziszegtem ezer csörgőkígyó hangján –, a játszadozás korának vége. A szobor átadta neked az én hatalmamat, de te soha nem hallgattad meg urunk üzenetét. Nem tekinthetjük többé alacsonyabb rendű állatnak az emberfajtát. Túl sokáig szunnyadtunk mély álomban, és most erőnket ravaszsággal kell ötvöznünk, éppen úgy, ahogy most, először megcselekedtem. Sokáig várakoztam türelmesen, Hingoo, és nem hallgattam a szél hívó szavára. Szánalmas és esetlen testét birtokoltam egy áldozatomnak, akit megöltem. Tudtam, hogy egy nap ismét meglátogatja egy emberi lény a birodalmadat, és bíztam benne, hogy egyikük a karjaimba menekül. Így is lett, és én elnyerve a bizalmát, visszahoztam ide, hozzád. Nem tudtál úrrá lenni szenvedélyeden, és lecsaptál rá, így nem tudtad megakadályozni, hogy a hatalmat, ami engem illet, magamba szívhassam. Te mit tudtál kezdeni vele? Nem törődtél istenünk hívó szavával, szórakoztál, a vízben csobogtál, a jégben sikoltottál, süvítettél a széllel, vadul szökelltél a jégmezők hátán, de semmi egyebet. Mi földönkívüliek újra kell hogy egyesítsük erőinket az ember leigázására, jobban kell élnünk a hatalmunkkal. Egyébként tudom, gyűlölöd az embereket, de én is gyűlölöm őket, én is gyűlölöm őket... És másképpen fogok élni a hatalommal, másképpen, és jobban... Cthulhu hamarosan felébred...

Makovecz Pál fordítása