Fáraók börtönében, A

Eredeti cím: Under the Pyramids (Imprisoned with the Pharaohs)

1 1027

Szerző: Howard Phillips Lovecraft–Harry Houdini • Év: 1924

I.

 

A rejtély vonzza a rejtélyt. Mióta megmagyarázhatatlan mutatványok végrehajtójaként nevem közismertté vált, számos furcsa elbeszéléssel és esettel találkoztam, amiket hivatásom okán az emberek érdeklődési és cselekvési körömhöz kapcsoltak. Közülük némelyik elcsépeltnek és lényegtelennek, némelyik megrázónak és magával ragadónak bizonyult, mások különös és veszélyes élményekhez, megint mások személyemet is érintő, beható tudományos és történelmi kutakodáshoz vezettek. Ezen ügyek többségéről eddig is beszéltem, és a jövőben is nyíltan beszélhetek; egyről azonban nem szívesen nyilatkozom, és most is csupán e magazin kiadóinak hosszas faggatását és rábeszélését követően számolok be róla, miután családom tagjaitól homályos utalások jutottak birtokukba.

Az eleddig titkolt téma egy tizennégy év előtti, nem hivatásos minőségemben tett egyiptomi látogatással kapcsolatos, említését pedig több okból is kerültem. Először is irtózom bizonyos kétségtelenül valós tények és körülmények nyilvánosság elé tárásától, melyekről nyilvánvalóan nem tudhat az a miriádnyi turista, akik a piramisok köré csődülnek, és melyeket láthatóan nagy buzgalommal igyekeznek titokban tartani a kairói hatóságok, noha kétségkívül tudomással bírnak róluk. Másrészről nem szívesen beszélek el afféle eseményt, melyben saját csapongó képzeletem bizonyosan oly jelentős szerepet játszott. Amit láttam – vagy látni véltem –, nyilvánvalóan nem történt meg; hanem feltehetően friss egyiptológiai olvasmányaim, valamint a környezettől természetlegesen sugallt témával kapcsolatos elmélkedéseim eredménye volt. Kétségtelen, hogy a rég elmúlt bizarr éjszakán tetőző rettenet okának e képzeletindító ingerek tekinthetők, melyeket tovább nagyított az önmagában is iszonytató tényleges esemény.

1910 januárjában, miután teljesítettem angliai hivatásos kötelezettségeimet, szerződést írtam alá az ausztráliai színházakat sorra látogató turnéra. Mivel az utazásra bőséges időt biztosítottak, elhatároztam, hogy a lehetőségekhez mérten kihasználom az alkalmat, és olyan útvonalat választok, ami különösen érdekel; ily módon feleségem kíséretében kellemes körülmények között végighajóztam a kontinensen, Marseilles-ben aztán beszálltam a P & O1 Port Saidba induló gőzhajójára, a Malwára. Úgy terveztem, hogy úti célunkat elérvén továbbindulok, hogy végigjárjam Alsó-Egyiptom főbb történelmi nevezetességeit, és csak azután hajózom ki Ausztráliába.

Az út kellemesnek bizonyult, és számos olyféle mulattató incidens színesítette, ami egy mágussal előadói hivatásának gyakorlásán kívül megeshet. A zavartalan utazás kedvéért eredetileg titokban óhajtottam tartani a nevemet; ám egy bűvésztársam, aki mindenáron közönséges trükkökkel igyekezett szórakoztatni és elkápráztatni az utasokat, rákényszerített, hogy eláruljam magam, és inkognitómat lényegében feladva megismételjem és túlszárnyaljam a mutatványait. Mindezt a későbbi következmények miatt említem – mely következményeket előre kellett volna látnom, mielőtt felfedem kilétemet a Nílus völgyében szétszóródni készülő hajónyi turista előtt. Balgaságom eredményeképp bárhová mentem, mindenütt előre értesültek érkezésemről, jómagam és feleségem pedig megfosztatott a vágyott feltűnésmentességtől. Az érdekességek megszemlélése közben gyakorta engem is megállítottak, hogy érdekességként szemügyre vehessenek!

Vadregényes tájak és rejtelmesen lenyűgöző helyek után kutatva látogattunk el Egyiptomba, ám nem sok effélére akadtunk, mikor a hajó bearaszolt Port Saidba, és kisebb csónakokon a partra bocsátotta utasait. Az alacsony homokdűnék, a sekély vízben bukdácsoló bóják, valamint a De Lesseps szobrok kivételével semmi érdekességet felmutatni nem képes, kietlen, európai jellegű kisváros láttán mindketten valami érdemesebb helyre vágytunk jutni. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy tüstént Kairóba és a piramisokhoz indulunk tovább, majd később Alexandriába látogatunk az Ausztráliába induló hajó, valamint az ókori metropolisz görög-római nevezetességei okán.

A vonatút kellően elviselhető volt, és mindössze négy és fél óránkat emésztette fel. Láttuk a Szuezi-csatorna jelentős részét, melynek útvonalát egészen Ishmailiyáig követtük, később pedig az ősi Egyiptomból is ízelítőt kaptunk, mikor futó pillantást vethettünk a Középső Birodalom helyreállított édesvízi csatornájára. Aztán végre megláttuk Kairó szürkületben pislákoló fényeit; e sziporkázó csillagmiriád ragyogó fényözönné változott, ahogy beérkeztünk a grandiózus Gare Centrale-ba2.

Ám itt újabb csalódás várt ránk, hiszen a tömegektől és ruházatuktól eltekintve kizárólag európaiságokat láttunk. Köznapi aluljáró vezetett a hintóktól, taxiktól és villamoskocsiktól hemzsegő térre, melyet pazar elektromos lámpák és impozáns épületek öveztek; míg a színházat, ahová hiába hívtak fellépni, és melynek belsejét később nézőként volt módomban megszemlélni, nem sokkal azelőtt „American Cosmograph”-nek nevezték el. A Shepheard Hotelben szálltunk meg, ahová a széles, elegánsan beépített utcákon végigszaladó taxival jutottunk el; a szálloda kiváló kiszolgálást nyújtó étterme, a személyfelvonók sora és az általában véve Angliára és Amerikára emlékeztető fényűzés igencsak távolinak mutatta a rejtelmes Keletet és az ősi múltat.

A rákövetkező nap azonban gyönyörűségesen beletaszított minket az Ezeregyéjszaka világnak hangulatába; a kanyargós mellékutcákban és Kairó egének egzotikus sziluettjében újjáéledni látszott Harun-al-Rashid Bagdadja. Baedekerünk vezetésével nekivágtunk keletnek, és a Mouski menti Ezbekiyeh-kertek mellett elhaladva kerestük a helybéli negyedet, és csakhamar egy harsány idegenvezető karmai közé kerültünk, aki – a későbbi fejlemények ellenére – kétségtelenül hivatása mesterének bizonyult.

Csupán később jöttem rá, hogy a szállodában kellett volna engedéllyel rendelkező idegenvezetőt kérnem magam mellé. E simára borotvált arcú, furcsán tompa hangú és viszonylag tiszta férfi, aki úgy nézett ki, mint egy fáraó, és „Abdul Reis el Dogman”-nak hívta magát, láthatóan nagy hatalommal rendelkezett saját fajtája felett; jóllehet a rendőrség kijelentette, hogy nem ismeri, és elárulta, hogy a reis egyszerűen bármely hatalommal bíró személy megnevezésére szolgál, amíg a „Drogman” nem más, mint a turistacsoportok vezetőjét jelölő dragomanno szó elcsökevényesedett változata.

Abdul oly csodák közé vitt minket, amilyenekről korábban csupán olvasmányainkban vagy álmainkban találkozhattunk. A régi Kairó önmagában felér egy mesekönyvvel és egy álommal – a szűk sikátorok labirintusát ódon titkok illata lengi be; az arabeszkekkel ékes erkélyek és balkonok szinte összeérnek a macskaköves utak felett; a kavargó forgalom idegenszerű kiáltások, ostorcsattogás, zörgő szekerek, pénzcsörgés és ordító szamarak zajának kíséretében hömpölyög; a köntösök, fátylak, turbánok és fezek kaleidoszkópszerű színkavalkádja kápráztatja a szemet; vízhordók és dervisek, kutyák és macskák, jövendőmondók és borbélyok zsibonganak; a mindenütt a falmélyedésekben kuporgó vak koldusok nyöszörgése, valamint a mély, örökkön kéklő ég előtt finoman kirajzolódó minaretek magasából kántáló müezzinek hangja hallatszik.

A tetőkkel fedett, csendesebb bazársor jószerivel éppily csábítónak hatott. Fűszer, parfüm, tömjénlabdacsok, szőnyegek, selymek és réz hever mindenfelé – a vén Alahmud Szulejmán törökülésben kuporog ragacsos palackjai között, miközben fecsegő ifjak mustármagot törnek egy ősöreg klasszikus oszlopfő kivájt tetejében – a római kori korinthoszi kődarab talán a szomszédos Heliopoliszból származik, ahol egykor Augustus állomásoztatta három egyiptomi légióját. Az ókor az egzotikummal keveredik itt. Aztán a múzeumot és a mecseteket látogattuk végig, és igyekeztünk megakadályozni, hogy arábiai mulatozásunkon felülkerekedjék a fáraók Egyiptomának sötétebb igézete, mely a múzeum felbecsülhetetlen értékű kincseiből áradt. Ezt utunk betetőzésének szántuk. és pillanatnyilag a szaracén kalifák középkori dicsőségére összpontosítottunk, akiknek fenséges síremlékei ragyogó tündértemetőként tündököltek az Arábiai-sivatag peremén.

Abdul végül a Sharia Mohamed Alin végigvezetett minket Hasszán szultán ősi mecsetjéhez, és a tornyoktól övezett Babel-Azabhoz, melyen túl meredek falú átjáró vezet ama roppant fellegvárhoz, amit maga Szaladin építtetett az elfeledett piramisok köveiből. A nap lenyugodni készült, mikor felkaptattunk a sziklafalra, körbejártuk a Mohamed Ali Mecsetet, és lenéztünk a szédítő mellvéd mögül Kairó titokzatos városára – melynek faragott kupolái, éteri minaretjei és izzó kertjei aranylón ragyogtak a lebukó nap fényében.

Messze a város fölé magaslott az új múzeum monumentális római stílusú kupolája; mögötte pedig – a rejtélyes, sárga Níluson, eónok és dinasztiák szülőanyján túl-a Líbiai sivatag félelmetes homokdűnéi futottak hullámzón, a szivárvány színeiben pompázva, ősöreg. baljós titkokat rejtve magukba.

A vöröslő nap a mélybe hanyatlott, és előhívta az egyiptomi szürkület kegyetlen hidegét; ahogy egy pillanatra megállapodott a világ peremén, akár Heliopolisz ősi istene – Ré-Harahti. a Szemhatár-Napja –, bearanyozott lángtengere előtt kirajzolódni láttuk a gizai piramisok fekete körvonalait – az ősöreg sírkamrák már ezer éve álltak, mikor Tutanhamon arany trónjára lépett a távoli Thébában. Ekkor megértettük, hogy eleget láttunk már a szaracének Kairójából, és ideje belekóstolnunk az ősi Egyiptom mélységesebb titkaiba – ideje megismernünk Ré és Amon, Ízisz és Ozirisz fekete Kemetét3.

Másnap délelőtt ellátogattunk a piramisokhoz; egy kétüléses kocsin végighajtottunk a hatalmas lebbakhfákkal övezett Chizereh-szigeten, majd a kisebb angol hídon átkeltünk a nyugati folyópartra. Az óriás lebbakhsorok között végighajtottunk a part menti úton, és a hatalmas Állatkert mellett elhaladva elértünk Giza külvárosába, melyet azóta újonnan épült híd köt össze a tényleges Kairóval. Aztán a folyótól elfordulva megindultunk a Sharia-el-Haramon, átvágtunk a tükörszerű csatornákkal és viharvert helyi falvakkal szabdalt vidéken, mígnem felbukkant előttünk utunk célja, a ködből kiemelkedő gúlák sora, melyeknek megfordított másai az út menti pocsolyákban tükröződtek vissza. Ahogy Napóleon mondta egykor az ottani hadjáratban részt vevő katonáinak: valóban negyven évszázad nézett le ránk.

Az itt ekkor hirtelen emelkedni kezdett, mígnem elértük a villamos-állomás és a Mena House-i Hotel közötti átszállóhelyet. Abdul Reis, aki ügyesen megváltotta a piramisokhoz szóló jegyeket, láthatóan jól megértette magát a nyüzsgő, kiáltozó és goromba beduinokkal, akik a nem messzi vályogfaluban éltek, és dögletes bűzt árasztva magukból megrohamoztak minden utazót; vezetőnk ugyanis tisztes távolságban tartotta őket tőlünk, és két kiváló tevét szerzett számunkra, miközben ő maga szamárra szállt, állataink vezetését pedig férfiak és fiúk egy csoportjára bízta, akiknek közreműködése inkább költségesnek, semmint hasznosnak bizonyult. A megteendő rövid távolság aligha indokolta a tevék igénybevételét, mégsem bántuk meg, hogy élményszámba menő utunkat a sivatag zötykölődő hajóin tettük meg.

A piramisok egy magas sziklafennsíkon állnak, és a szóban forgó csoport alkotja a Kr. e. 3400 és 2000 között virágkorát élő néhai főváros, a Nílus ugyanezen partján, Gizától nem messze elterülő Memphis határában épült fenséges és arisztokratikus sírkamrák sorának északi peremét. A leghatalmasabb piramist, mely a korszerű úthoz legközelebb esik, Kheopsz vagy Hufu király építtette Kr. e. 2800 körül, és függőlegesen mérve több mint 450 láb4 magas. Ezzel egy vonalban, az elsőtől délnyugatra magasodik a Második Piramis, amit egy nemzedékkel később Khephrén király emeltetett, és noha valamivel alacsonyabb, még hatalmasabbnak tűnik, mivel talapzata magasabban helyezkedik el, végül pedig Mükerinosz király szembetűnően kisebb Harmadik Piramisa következik, amit Kr. e. 2700 körül állítottak. A fennsík pereméhez közel, a Második Piramistól délre fekszik a monumentális Szfinx – e néma, cinikus, az emberi fajnál és emlékezetnél idősebb bölcs –, melynek arcát egykor vélhetően királyi helyreállítója, Khephrén hasonmásává alakították.

Több helyen kisebb piramisokat, valamint kisebb piramisok omladékait találni, és az egész fennsíkot a királyoknál alacsonyabb rangúak sírkamrái lyuggatják mindenfelé. Ez utóbbiak helyét eredetileg masztabák, vagyis a mély sírkamrák körül futó, kőpadszerű építmények jelölték, mint amilyeneket más memphisi temetkezőhelyeken is láthatni, és melyeknek eklatáns példájaként említhetném Pernebnek a New York-i Metropolitan Múzeumban megtekinthető sírkövét. Gizában azonban az efféle látható építményeket mind elhordta a szél vagy a fosztogatók hada, és csupán a homokkal betemetett, vagy régészek szorgos munkájával kiürített, kőbe vájt aknák tanúskodnak egykori létükről. Valaha minden sírkamrához egy kápolna kapcsolódott, melyben a papok és a rokonok étellel és imádságokkal áldoztak az elhunyt helyszínen maradó jának, vagyis létprincípiumának. A kisebb sírkamrák kápolnái a kóbő1 készült masztabák, azaz felépítmények részét képezik, az uralkodó fáraók sírhelyéül szolgáló piramisok halotti kápolnái azonban különálló templomok, amiket egy töltésút köt össze a sziklafennsík peremén található irdatlan kapukápolnával, más néven propülónnal.

A Második Piramishoz vezető kapukápolna, amit kis híján teljesen betemetett a szélben sodródó homok, a föld alatt tátong a Szfinxtő1 délkeleti irányban. A hagyomány kitartóan „a Szfinx Templomaként” emlegeti; és talán joggal, amennyiben a Szfinx valóban a Második Piramis építőjét, Khephrént jelképezi. A Szfinxről számos irtóztató legenda ismeretes a Khephrént megelőző időkből – ám bármilyen lett légyen is annak ősi ábrázata, az uralkodó saját vonásaival helyettesítette, hogy az emberek félelem nélkül tekinthessenek a kolosszusra.

A hatalmas kapukápolnában akadtak rá Khephrén ma már a kairói múzeumban fellelhető életnagyságú diorit szobrára; mely szobor előtt félelemmel vegyes tisztelettel álltam meg, mikor látnom megadatott. Bizonyosan nem tudhatom, vajon az egész építményt kiásták-e már, ám 1910-ben nagyobbik része még a földfelszín alatt maradt, bejáratát pedig vaskos keresztrudakkal zárták le éjszakára. A feltárást a németek felügyelték, és a háború vagy egyebek megakadályozhatták őket a munkálatok folytatásában. Saját élményeim és bizonyos, Kairóban kétségbe vont vagy sosem hallott beduin mendemondák ismeretében immár sokat megadnék azért, hogy megtudjam, mi lett a sorsa annak a keresztfolyosóban található kútnak, melynél a fáraó szobrai páviánok kőmásaival alkottak különös csoportot.

Az út, melyen aznap délelőtt végigtevegeltünk, élesen elkanyarodott a fából épült rendőrkaszárnya, a postahivatal, a patika és a bal oldalon sorakozó üzletek előtt, majd délre és keletre bukott, és teljes kanyart vett, mely átszelte a sziklafennsíkot, aztán a Nagy Piramis szélárnyékában elterülő sivatagig vezetett. Elbaktattunk a ciklopszi kőtömbök mellett, megkerültük a keleti falat, mígnem a kisebb piramisokkal teli völgy terült el előttünk, melyen túl keletre az örök Nílus, nyugatra pedig az örök sivatag csillogott. Pár lépésnyire tőlünk magasodott a három nagy piramis, melyek leghatalmasabbikáról hiányzott a külső kőborítás, és csupasz sziklatömbjeit tárta elénk, a másik kettőn azonban itt-ott megmaradt a gondosan felhelyezett takaró bevonat, mely egykoron simává és kifogástalanná tette a kőgúlák felszínét.

Végül leereszkedtünk a Szfinxhez, és szótlanul letelepedtünk az iszonytató, világtalan szemek igézetében. A kőbő1 Faragott, gigantikus mellrészen alig kivehetően kirajzolódott Ré-Harahti jelképe, akinek képmásával tévesen azonosította a Szfinxet az egyik késői dinasztia; és jóllehet a homok betakarta a két mancs között elhelyezett táblát, felidéztük, mit vésett rá IV. Thotmesz, és miféle álmot látott egykoron, még herceg korában. A Szfinx mosolya csak ekkor kezdett kissé visszásnak hatni szemünkben, és eltűnődtünk, vajon a valóságon alapulnak-e a monstrum alatt húzódó föld alatti járatokról szóló legendák, mely járatok oly mélységekbe vezetnek, melyeknek létezésére utalni sem merne halandó ember – és melyek az egyiptomi dinasztiáknál ősibb titkokkal, a Nílus-menti panteon állatfejű isteneivel, baljóslatú abnormitásaival kapcsolatosak. Tehát valóban léteztek? – tettem fel magamnak léhán a kérdést, melynek iszonytató jelentőségére hosszú órákon át nem derült fény.

Lassacskán beért minket a többi turista, aztán továbbindultunk a Szfinx homokba fulladt templomához, mely ötvenjardnyira5, délkeleti irányban állt, és amit korábban a Második Piramis fennsíkon épült halotti kápolnájába vezető bejárataként említettem. Az építmény nagyobb részét betemette a homok, és ugyan leszálltunk a tevékről, majd egy modernkori bejáraton át leereszkedtünk az alabástrom folyosókba és oszlopos csarnokokba, éreztem, hogy Abdul és a helyi német kísérő valamit rejteget előttünk.

Ezután más turistacsoportokhoz hasonlóan végigjártuk a fennsíkot, szemügyre vettük a Második Piramist, valamint keletre elhelyezkedő halotti kápolnájának omladékait, majd a Harmadik Piramist, a déli irányban sorakozó apró mellékpiramisokat és a monumentális sírkamrától keletre fekvő romos kápolnát, a sziklasírokat, a IV. és V. dinasztia nekropoliszának cellás sírkamráit, végül a híres Campbell-féle sírt, melynek sötét aknája meredeken hatol a mélybe, ahol ötvenhárom lábnyira6 a felszín alatt fekszik ama baljóslatú szarkofág, melyet a szédítő leereszkedést követően egyik tevehajcsárunk megtisztított a mindent elfedő homoktól.

Ekkor hangos kiáltozás csapta meg fülünket a Nagy Piramis felől, ahol a beduinok egy turistacsoportot rohamoztak meg az ajánlataikkal, hogy sebtében megmásszák a piramist. Úgy hírlik, a leggyorsabbak hét perc alatt érnek fel a csúcsra, és térnek vissza onnan, ám nem egy izmos sejk és sejki sarj állította magáról, hogy kellően ösztönző baksis fejében akár öt perc alatt megteszi ugyanezt. Nem részesültek efféle ösztönzésben, abba azonban beleegyeztünk, hogy Abdul felvigyen minket, minek révén egyedülálló kilátás tárult elénk, mely nem csupán a koronás fellegvárat és az arany-lila dombok előtt tündöklő Kairót foglalta magába. hanem a memphisi terület összes piramisát, az északi Abu Roastól egészen a déli Dashurig. A szakkarai lépcsős piramis, mely az alacsony masztaba és a valódi piramis közötti átmenetet képviseli, tisztán és csalogatón rajzolódott ki a homok fedte messzeségben. Ezen átmeneti emlékmű közelében találtak rá Perneb sírkamrájára – több mint négyszáz mérföldnyire a thébai sziklavölgytől, ahol Tutanhamon nyugszik. Újfent elnémított az áhítat. Az ősrégi emlékművek látványa, és a bennük rejtező, lappangó titkok felsejlése oly tiszteletet ébresztett bennem, a hatalmasság oly érzetével töltött el, mint korábban semmi más.

A kaptatástól kimerülten, és a jó ízlés minden szabályát semmibe vevő, tolakodó beduinoktól viszolyogva úgy döntöttünk, lemondunk a szűk belső járatok felfedezésének viszontagságairól, holott nem egy elszánt turistát láttunk, akik épp Kheopsz lenyűgöző síremlékének fullasztó aknáiba készülődtek bemászni. Miután túlfizettük és elbocsátottuk helyi vezetőnket, majd a tűző délutáni napsütésben Abdul Reis vezetésével visszatértünk Kairóba, bánni kezdtük a könnyelmű elhatározást. Oly sok kápráztató legenda terjengett a piramisok föld alatti járatairól; aknákról, melyek bejáratát sietve eltorlaszolták és elfedték bizonyos szófukar archeológusok, akik rájuk találtak, és belekezdtek a feltárásukba.

E mendemondák első pillantásra természetesen minden alapot nélkülöztek; mégis furcsának hatott, mily következetességgel tiltják, hogy a látogatók éjszaka belépjenek a piramisokba, vagy megtekintsék a Nagy Piramis legmélyebben fekvő aknáit és kriptáját. Ez utóbbi esetben talán a lélektani hatástól tartottak – amit a gigantikus, súlyos kőfalazat alatt kuporgó látogató érezhet, akit mindössze egyetlen szűk folyosó köt össze a külvilági élettel, mely járatban csupán kúszva közlekedhet, és melynek bejáratát véletlen vagy gonosz szándék folytán bármikor eltorlaszolhatja valami. A lehetőség annyira hátborzongatónak és hívogatónak tűnt, hogy elhatároztuk, az első adandó alkalommal ismét látogatást teszünk a piramisokkal beépített fennsíkra. E látogatásra sokkalta hamarabb alkalmam nyílt, mint sejtettem volna.

Aznap este, mivel csapatunk tagjait kissé kimerítette a megerőltető napi program, Abdul Reisszel kettesben indultam sétára a festői arab negyedbe. Jóllehet napközben láttam már, alkonyat idején is szerettem volna szemügyre venni a sikátorokat és bazárokat, mikor a sűrű árnyak és a lámpások lágy fénye növeli a varázst és a fantasztikus illúziót. A helyiek tömegei ritkulni kezdtek. mégis mulatozó beduinok lármás és nyüzsgő sokaságára akadtunk a Suken-Nahhasinban, vagyis a rézművesek bazárjában. Egyértelmű hangadójuk, egy vaskos ábrázatú, hetykén félrecsapott fezt viselő ifjú felfigyelt ránk, és viszolyogva bár, de szemlátomást felismerte hozzáértő, ugyanakkor valóban dölyfös és mások lefitymálására hajlamos idegenvezetőnket.

Talán – gondoltam – zokon vette a Szfinx félmosolyának különös utánzatát, amire korábban több szórakozottan ingerült megjegyzést tettem; vagy talán Abdul hangjának tompa, síri zengése nem volt kedvére. Akárhogy is, az őseiktől örökölten gyalázkodó nyelvek egyre gyorsabban peregtek; Ali Ziz pedig – így hívták ugyanis az idegent, mikor nem durvább nevekkel illették – csakhamar vadul rángatni kezdte Abdul köntösét. mely megnyilvánulást rögvest hasonló tett követte a másik részről is, a heves dulakodásban aztán mindkét küzdő fél elveszítette nagy becsben tartott fejfedőjét, és még irtózatosabb állapotba kerültek volna, ha erővel szét nem választom őket.

Közbeavatkozásom, mely miatt előbb láthatóan mindkét fél neheztelt rám, végül alkalmi megbékéléshez vezetett. A két hadviselő mogorván magába fojtotta dühét, rendbe szedte ruházatát, majd erőltetett méltósággal, mely éppoly mélységesnek, mint hirtelen jöttnek hatott, különös becsületbeli megállapodást kötött, melyről rövidesen megtudtam, hogy Kairóval egyidős szokás – e megállapodás szerint a köztük fennálló nézetkülönbséget jóval az utolsó holdkóros turista távozása után, éjszakai ökölharccal döntik el a Nagy Piramis tetején. Mindkét párbajozónak segédek csapatát kellett maga köré gyűjteni, az összecsapásra pedig éjfélkor került sor, a lehető legcivilizáltabb módon menetekre osztva.

Mindeme tervekben több részlet is felkeltette az érdeklődésemet. Maga a küzdelem kivételesnek és látványosnak ígérkezett, míg a jelenet helyszínéül szolgáló ősöreg kőhalom, mely a sápadt éjféli órán, a halovány hold fényében fürdő, özönvíz előtti gizai fennsíkra tekint le, alapjaiban mozgatta meg a képzeletemet. Kérésemre Abdul rendkívül lelkesen bevett segédeinek csapatába; ily módon az est hátralévő részét a város törvényt nem ismerő – többnyire Ezbekiyehtól délre fekvő – tartományainak különféle hajlékaiban töltöttük, ahol Abdul válogatott és félelmetes gonosztevők joviális csapatát gyűjtötte egyenként maga köré ökölharcának támogatójaként.

Nem sokkal kilenc után társaságunk útra kelt a „Ramszesz”, „Mark Twain”, „J. P. Morgan” és „Minnehaha” királyi, vagy turistákra emlékeztető nevű szamarak hátán, végigbotorkáltunk a keleties és nyugatias sikátorok labirintusán. a bronz oroszlánok hídján átkeltünk az iszapos és árbocerdővel borított Níluson, majd elmélkedve végigbaktattunk a Gizába vezető, két oldalt lebbakhfáktól övezett írton. Az utazás kevéssel több, mint két órát emésztett fel, utunk végén pedig elhaladtunk az utolsóként visszatérő turisták és az utolsó, városba tartó villamoskocsi mellett, majd magunkra maradtunk az éjszakával. a múlttal és a kísérteties fényű holddal.

Aztán a fasor végén feltűntek előttünk a hatalmas piramisok, melyekből az ősidőkből halványan felderengő fenyegetés áradt. noha e hátborzongató vonás nappali fényben mintha nem tűnt volna fel. Még a legkisebben is valamiféle rettenet lappangott – hiszen talán nem ebbe temették el élve a VI. dinasztia korában Nitókrisz királynőt, aki egyszer összes ellenségét lakomára hívta meg a Nílus alatti templomába. és mindőjüket vízbe fullasztotta, mikor rájuk nyitotta a zsilipeket? Eszembe jutott, hogy az arabok mindenféléket suttognak Nitókrisszal kapcsolatban, a hold bizonyos fázisaiban pedig kerülik a Harmadik Piramist. Thomas Moore kétségkívül e királynő felett elmélkedhetett, mikor papírra vetette a memphisi csónakosok körében terjedő történetet:

A piramis úrnője, ki

Napot nem látott ékkövek,

Rejtett kincsek között lakik!

Habár korán megérkeztünk, Ali Ziz és csapata megelőzött minket; láttuk ugyanis kirajzolódni szamaraik körvonalát a kafrel-harami sivatagos fennsíkon; e Szfinxhez közeli nyomorúságos arab település felé kerültünk a szokásos Mena House-t érintő útvonal helyett, ahol valamely álmos és hasznavehetetlen rendőr esetleg észrevehetett és megállíthatott volna minket. Itt, ahol a mocsokban élő beduinok teve– és szamáristállónak használták Khephrén udvaroncainak sziklasírjait, felkaptattunk a sziklákra, majd a homokon átvágva megközelítettük a Nagy Piramist, melynek időnyűtte oldalát szaporán ellepték az arabok, Abdul Reis pedig segédkezni próbált nekem, de szükségtelenül.

Amint azzal a legtöbb utazó tisztában van, az építmény tényleges csúcsa már rég elkopott, miáltal tetején tizenkét jardnyi7 széles, viszonylag sima táblafelület található. E hátborzongató ormon négyszög alakban körberendeződtünk, pillanatokkal később pedig a gunyoros sivatagi hold már ádáz küzdelemre sandíthatott, melyre a nézőközönség idegen ajkú kiáltozásától eltekintve akár egy amerikai sportklubban is sor kerülhetett volna. Miközben az összecsapást figyeltem, úgy éreztem, hogy némely kevésbé kívánatos intézményünk itt sem volt ismeretlen; hiszen minden ütés, csel és hárítás a „bokszról” árulkodott közel sem tapasztalatlan szememnek. A küzdelem hamar véget ért, és a módszerekkel kapcsolatos aggályaim ellenére egyfajta közreműködői büszkeség töltötte el a keblemet, mikor Abdul Reiset kiáltották ki győztesnek.

A békülés tüneményes gyorsasággal végbement, és az ezt követő dalolászás, összeborulás és iszogatás közepette szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy nemrégiben még ökölre menő vita folyt. Furcsamód szerénységemnek mintha több figyelmet szenteltek volna, mint az ellenfeleknek; és csekély arabtudásom arra engedett következtetni, hogy hivatásos előadásaimat tárgyalják, melyek során a legkülönbözőbb bilincsekből és lezárt helyekből kiszabadítottam magam, hanghordozásuk pedig nem csupán személyem beható ismeretéről, hanem emellett határozottan ellenséges érzületről és szabadulómutatványaim valódisága iránti kétkedésről árulkodott. Fokozatosan ráeszméltem, hogy Egyiptom ősi varázsa nem múlt el nyomtalanul, a színfalak mögött pedig különös titkos tanok és kultikus papi rítusok maradtak fenn a fellahok8 körében, aminek okán zokon veszik és megkérdőjelezik bármely idegen hahwi, vagyis mágus képességeit. Eszembe jutott, tompa hangú idegenvezetőm, Abdul Reis mennyire emlékeztet egy régi egyiptomi papra vagy fáraóra, vagy a mosolygó Szfinxre... és eltűnődtem.

Hirtelen olyasmi történt, ami egy szemvillanás alatt bizonyította észrevételeim helytállóságát, és átkozni késztetett ostobaságomat, Mivel az éjszakai kalandban nem láttam meg az immár nyilvánvalóan átlátszó és csalárd ürügyet, hogy tőrbe csalhassanak. A beduinok egész csapata váratlanul, és kétségkívül Abdul valamely fondorlatos jelére, rám vetette magát; és miután vastag köteleket vettek elő, oly szorosan megkötöztek, amilyen szorosan valaha is bárki megkötözött a színpadon avagy a civil életben.

Eleinte küszködtem, de hamar beláttam, hogy egyetlen férfi nem sokra megy húsznál is több inas barbár ellenében. Kezemet hátrakötötték, térdemet a lehető legteljesebb mértékben behajlították, csuklómat és bokámat mereven egymáshoz szorították. Számba fullasztó pecket erőltettek, szememet bekötötték egy kendővel. Aztán, mikor az arabok a vállukra vettek, és megindultak velem lefelé a piramis oldalán, meghallottam egykori idegenvezetőm, Abdul gúnyolódását, aki jókedvűen csúfolt és sértegetett síri hangján, majd közölte, hogy hamarosan páratlan próbatételnek teszi ki „varázserőmet” – mely élmény pillanatok alatt megszabadít beképzeltségemtő1, ami sikeres amerikai és európai erőpróbáim során kialakulhatott bennem. Emlékeztetett rá. hogy Egyiptom ősi föld, belső titkairól és ősöreg erőiről pedig fogalmat sem alkothatnak korunk szakértői, kiknek szerkezetei kivétel nélkül képtelennek bizonyultak fogságban tartani engem.

Hogy meddig vagy mely irányba vittek, meg nem mondhatom; a körülmények ugyanis mind a pontos helyzetfelmérés ellenében hatottak. Azt azonban tudom, hogy nem lehetett tekintélyes távolság; hiszen hordozóim egyetlen alkalommal sem vették sietősebbre lépteiket könnyed gyalogtempónál, mégis meglepően rövid ideig vittek a vállukon. Éppen e zavarba ejtő rövidség miatt borzongok, valahányszor Gizára és az ottani fennsíkra gondolok – mivel nyomaszt a sejtelem, hogy a köznapi turistaútvonalak oly közel futnak el ahhoz, ami akkor még bizonyosan létezett, és feltehetően ma is létezik.

A pokoli szörnyeteg, melyről beszélek, először nem mutatkozott. Miután lefektettek a felszínre, mely inkább homoknak, semmint sziklának hatott, fogva tartóim a mellemre erősítettek egy kötelet, néhány lábnyi távolságig a földön vonszoltak az érdes szélű nyíláshoz, melybe aztán meglehetősen durván leeresztettek. Mintha eónok teltek volna el, ahogy újra meg újra nekicsapódtam a sziklába vájt szűk akna egyenetlen kőfalának. melyet a fennsíkba mélyített számtalan sírkamra egyikének véltem, mígnem a hatalmas, már-már hihetetlen mélység meg nem fosztott a találgatás alapjául szolgálható összes támponttól.

Az élmény rettenete minden végeláthatatlan másodperccel egyre nőtt. Oly mértékben bizarrnak hatott, hogy a bolygó magjának megközelítése nélkül ekkora távolságra ereszkedhessek lefelé a tömör sziklában, vagy hogy bármely ember alkotta kötél elegendően hosszúnak bizonyulhat a föld szentségtelen és látszatra feneketlen mélységeinek eléréséhez, hogy inkább kételkedtem felkavart érzékeimben, semmint elfogadjam a kétségbevonhatatlant. Még ma is bizonytalannak érzem magam, mivel tudom, mennyire megtévedhet az időérzék, ha eltűnik vagy eltorzul a vonatkozási pont. Azt azonban bizton állíthatom, hogy eddig a pontig megőriztem a tudatosságomat; hogy az önmagában is iszonytató, hallucinációktól teljességgel mentes, mégis megtévesztő valóság képzetét nem tetéztem további kitalált szörnyalakokkal.

Nem emiatt veszítettem el az eszméletemet. A megrázó próbatétel egyre elviselhetetlenebbnek bizonyult, a későbbi iszonyatok sora pedig az ereszkedés hirtelen felgyorsult iramával vette kezdetét. Immár rettenetes sebességgel eresztették utánam a végtelenül hosszú kötelet, miközben durván a szűk oldalfalaknak csapódva hánykolódtam, és szinte zuhantam lefelé. Ruhám cafatokra szakadt, és az egyre fokozódó, kis híján elviselhetetlen fájdalom ellenére éreztem, hogy testemet elönti a vér. orromat ugyancsak alig meghatározható fenyegetés csapta meg; észrevétlenül áramló bűz, semmilyen ismert szaghoz nem hasonlítható dohosság, melyet, mintegy gúnyolódásképp, fűszer és tömjénfüst illata színezett.

Ekkor következett be elmémben a végkatasztrófa. Szörnyűséges leírhatatlanul borzalmas volt, mivel kizárólag a lélekre hatott, és nélkülözött bármely meghatározható részletet. A lidércnyomás eksztázisáról, minden ördögi gonoszság megtestesüléséről beszélek. Hirtelensége apokaliptikus, démoni erővel hatott – az egyik pillanatban még millió tűfoggal marcangoló kínok között zuhanok lefelé a szűk aknában, a rákövetkező percben pedig már denevérszárnyakon repkedek a pokol örvénylő mélységei felett; szabadon lebegek, és szelem a beláthatatlan, bűzhödt tér végtelen mérföldjeit; kábultan felemelkedem a fagyos éter mérhetetlen magasságaiba, hogy levegőért kapkodva nyomban lecsapjak a kiéhezett, émelyítő alsóbb űrök tátongó mélységeibe... Isten kegyelmének köszönhetően megmenekültem az eszmélet Fúriáinak karmaiból, akik csaknem megzavarták tudatomat, és önfeledten mardosták a lelkemet! E rövid megszakítás elég erőt és józanságot biztosított ahhoz, hogy elviseljem az út végén lesben álló, tébolyult kozmikus gyötrelemnek az előbbieknél is sűrűbb esszenciáját.

 

II.

 

Csupán fokozatosan sikerült visszanyernem az érzékeim feletti uralmamat a sztüxi űrt átszelő, kísérteties repülés után. A Folyamat véghetetlenül fájdalmasnak hatott, és fantasztikus álmok színesítették, melyekben megkötözött és felpeckelt szájú állapotom sajátlagos megtestesülési formát talált. Az álomképek tisztán kirajzolódni tűntek, míg tartott a bódulat, ám homályossá váltak, amint feleszméltem, és csakhamar puszta körvonalakká redukálódtak az iszonyatos – valós vagy képzelt – események hatására, melyeket ezt követően éltem át. Azt álmodtam, hogy egy hatalmas és rettenetes mancs tart a markában; egy sárga, szőrős és ötujjú mancs, mely a földből nyűt ki értem, hogy összetörjön, és a mélybe húzzon. És mikor eltöprengtem a mancs mibenlétén, úgy tűnt, mintha maga Egyiptom szorítana. Álmomban végigtekintettem a megelőző hetek eseményein, és láttam, ahogy lopva és észrevétlenül, apró lépésekben elcsábít és behálóz az ősi nílusi varázslók közé tartozó valamely pokoli vámpírlélek; egy lélek, mely már az ember előtt Egyiptomban honolt, és akkor is ott lesz még, amikor az ember többé nem létezik.

Láttam magam előtt Egyiptom beteges vénségét és iszonyatát, valamint a halottak sírkamráival és templomaival fennálló rémséges kapcsolatát. Láttam magam előtt vonulni a bika-, sólyom-, macska– és íbiszfejű papok fantommenetét; ahogy e fantomok végeérhetetlen rendjei végigvonultak a titáni oszlopcsarnokok folyosóin és föld alatti útvesztőin, melyek mellett az ember közönséges légypiszoknak tűnik, majd leírhatatlan áldozati szertartásokat mutattak be az iszonyatos isteneknek. Kőkolosszusok meneteltek a végtelen éjszakában, és vigyorgó emberszfinxek csordáit terelték maguk előtt a határtalan szurokfolyam partjai felé. Mindemögött pedig megláttam az ősi szellemidézés kimondhatatlan gonoszságát, mely feketén, alaktalanul és mohón tapogatózott utánam a sötétségben, hogy kipréselje belőlem a lelket, mely utánzás révén gúnyolni merészelte őt.

Alvó agyamban balvégzetű gyűlölködés és üldözés drámája bontakozott ki, és láttam Egyiptom fekete lelkét, amint kiszemel, és hallhatatlan suttogással megszólít engem; megszólít és magához csalogat. megtéveszt a szaracén felszín csillogásával és ragyogásával, ugyanakkor folyvást lefelé húz a kortól tébolyodott katakombákba. a holtak iszonyata és a mélységesen mély fáraói szív felé.

Ekkor az álomképzetek emberi ábrázatot öltöttek magukra, és láttam idegenvezetőmet, Abdul Reiset egy király palástját viselni, arcvonásai pedig a Szfinx gunyoros mosolyát formázták. És tudtam, hogy e vonások a Nagy Khephrén vonásai voltak, aki a Második Piramist emeltette, és saját képmására faragtatta át a Szfinx ábrázatát, majd megépíttette a titáni kaputemplomot, melynek miriádnyi folyosóját a régészek meggyőződésük szerint mind kiásták a titokzatos és hallgatag sziklából. És pillantást vetettem Khephrén hosszú, szikáran merev kezére; a hosszú és aszott kézre, amit a kairói múzeumban őrzött diorit szobron láttam először – azon a szobron, amit a szörnyűséges kapukápolnában találtak –, és sehogy sem értettem, miért nem sikoltottam fel, mikor Abdul Reis kezeként láttam viszont... Ó, ez a kéz! Iszonytatóan hidegnek hatott, és szinte szétzúzta a csontjaimat; a szarkofág hidegét és görcsös szorítását... az emlékezet előtti Egyiptom fagyosságát és béklyóját érezhettem benne... Magát a nekropoliszok éjszakába hanyatlott Egyiptomát... ó, az a sárga mancs... és oly szörnyűségeket suttognak Khephrénről...

Ám eme szorongatott helyzetben ébredezni kezdtem – vagy legalábbis a korábbinál kevésbé bódult állapotba jutottam. Felidéztem a piramis tetején lezajlott ökölviadalt, a csalárd beduinokat és cselszövésüket, rémületes ereszkedésemet a végtelen sziklavájatban, és a dögletes rothadás hűvös ürességébe repítő vergődésemet és zuhanásomat. Éreztem, hogy egy nyirkos kőpadlózaton heverek, kötelékeim pedig még mindig gyengítetlen erővel hasítottak belém. A kőfal érdes oldalainak ütődve szerzett vágások és zúzódások kétségbeejtően fájtak, e fájdalmat pedig tovább fokozta az enyhe légáramból felém csapó mardosó bűz, és a puszta erőfeszítés, hogy átforduljak az oldalamra, lüktetőn sajgó, kimondhatatlan gyötrelemmel kínozta egész testemet.

Fordultomban felülről rántást éreztem, amiből arra következtettem, hogy a kötél, mellyel leeresztettek, továbbra is felér a felszínig. Arról azonban fogalmam sem volt, vajon az arabok tartották-e még; amint arról sem, milyen mélyen lehettem a föld belsejében. Tudtam viszont, hogy köröttem teljes vagy szinte teljes sötétség honolt, hiszen egyetlen holdsugár sem ütött át a kendőn, mellyel szememet bekötötték; érzékeimben mégsem bíztam eléggé ahhoz, hogy a mérhetetlen mélység bizonyosságaként fogadjam el ereszkedésem végtelennek tűnő időtartamának érzetét.

Mivel azt minden kétséget kizáróan megállapíthattam, hogy tekintélyes méretű üregbe jutottam, amit a sziklába vájt mélyedésen keresztül értem el, határozatlanul arra következtettem, hogy börtönöm az ősöreg Khephrén eltemetett bejárati kapukápolnájával – a Szfinx Templomával – lehetett azonos, és talán valamely belső folyosóba kerültem, amit az idegenvezető nem mutatott meg nekünk délelőtti látogatásunk során, és melyből könnyedén kiszabadulhatok, feltéve, hogy megtalálom a kívülről elreteszelt bejáratot. Kétségkívül szövevényes labirintuson kell átvergődnöm, ám egy ily útvesztő nem lehet kellemetlenebb, mint a korábbiak, melyekből sikeresen kiutat találtam.

Először is a kötelékektől, a szájpecektől és a szemem elé kötött kendőtől kellett megszabadulnom; errő1 pedig tudtam, hogy nem jelenthet megoldhatatlan problémát, hiszen hosszadalmas szabadulóművészi karrierem során az itteni araboknál jelesebb szakértők próbálták már különböző béklyókkal akadályozni a mozgásomat, ám egyiküknek sem sikerült módszereimnek fölébe kerekedni.

Aztán eszembe jutott, hogy az arabok vélhetően támadásra készen várnak a bejárat előtt, ha netán megszabadulni próbálnék a kötelektől, amiről nyomban értesülnének, amint a még mindig kétségtelenül kezükben tartott vég megrándul. Mindez természetesen ama feltételezésen alapult, ho, csakugyan Khephrén Szfinx-Templomának foglya vagyok. A tetőn keresztüli közvetlen bejutást biztosító nyílás, bárhol is legyen elrejtve, nyilvánvalóan a Szfinx megszokott mai bejáratától nem messze lelhető fel; ha egyáltalán lényegesen különbözött az elhelyezkedésük, hiszen a látogatók által ismert terület nem számított különösebben kiterjedtnek. Nappali zarándoklatom során nem fedeztem fel efféle nyílást, ám tudtam, hogy a sodródó homokban az ily rések könnyen elkerülhetik a szemlélődő figyelmét.

Miközben mindezt átgondoltam, ahogy gúzsba kötve hevertem a kőpadlózaton, kis híján elfeledkeztem a kómába torkolló végtelen zuhanás és tépázó hánykolódás szörnyűségeiről. Minden gondolatom akörül forgott, hogy túljárjak az arabok eszén, és ekképp elhatároztam, hogy minél gyorsabban kiszabadítom magam anélkül, hogy akár a legkisebb erővel megrántanám a testemhez rögzített kötelet, aminek révén fogva tartóim nyomban tudomást szerezhetnének bármely hathatós vagy nehézségekkel járó szabadulási kísérletemről.

Az elhatározás azonban egyszerűbbnek bizonyult a megvalósításnál. Néhány tapogatózó kísérlet egyértelművé tette, hogy nem sokat érhetni el számottevő mozgás nélkül; és csöppet sem lepett meg, hogy egy különösen intenzív erőfeszítést követően a testemen és a testem körü1 éreztem tekergőzve halmozódni a lehulló kötelet. Úgy véltem, a beduinok megérezték a mozgolódásomat, és eleresztették a kötél fenti végét; majd kétségtelenül a templom tényleges bejáratához siettek, hogy ott lesben állva orvul rám támadhassanak.

A kilátások nem sok jóval kecsegtettek – ám hosszú pályafutásom során ennél kellemetlenebb helyzetektől sem hátráltam meg, és most sem fogok meghátrálni. Legelőbb kötelékeimtől kell megszabadulnom, aztán már leleményességemre bízhatom magam, hogy sértetlenül kijussak a templomból. Furcsa, mily magától értetődőnek tekintettem, hogy Khephrénnek a Szfinx mellett álló templomába kerültem, nem különösebb távolságra a felszíntől.

Meggyőződésem alapjaiban rendült meg, a természetfeletti mélység és démoni titok ősi iszonyata pedig újjáéledt egy oly körülmény felfedezésekor, mely egyre rémületesebbnek és jelentősebbnek hatott, ahogy tervem lassan megfogant bennem. Amint már említettem, a zuhanó kötél lassan halmozódott köröttem és testemen. Ráeszméltem, hogy egyre halmozódik, ahogy közönséges hosszúságú kötél nem tehetné. Folyamatosan gyorsult, míg végül kenderlavinává nem változott, és már-már teljességgel betemetett a sebesen növekvő hurokkupac. Csakhamar végleg elfedett a hegynyi kötél, és levegőért kapkodtam, ahogy a tekervények elnyeltek és fojtogatni kezdtek.

Érzékeim ismét megtántorodtak, én pedig igyekeztem távol tartani magamtól a hajthatatlan és elkerülhetetlen fenyegetést. Nem pusztán emberfeletti kínokat kellett kiállnom – nem pusztán az élet és a levegő préselődött lassan ki belőlem –, ama tudat nyugtalanított, amit a kötél természetellenes hossza sugallt, és a bizonyosság, hogy e pillanatban a föld belsejének beláthatatlan üres terei vesznek körül. A végtelen ereszkedés és a pokoli űrben átélt szárnyalás tehát mégis valós lehetett, én pedig valamely megnevezhetetlen barlangüregben hevertem tehetetlenül, a bolygó magjához közel. A végső rettenet valósságának efféle hirtelen beigazolódása teljességgel elviselhetetlennek hatott, és másodszor is az öntudatlanság kegyes állapotába süllyedtem.

Amikor öntudatlanságot említek, nem álomtalanságra utalok. Épp ellenkezőleg. az érzékekkel felfogható világból való távozásommal kimondhatatlanul iszonytató látomások törtek rám. Istenem!... Bárcsak ne mélyedtem volna el annyira az egyiptológiában, mielőtt e földre lépek, mely a sötétség és rettenet kútforrása! Másodszori ájulásom újfent az országot és annak ősi titkait a maga valójában felfedő víziókkal árasztotta el szunnyadó elmémet, és valamely átkozott véletlennek köszönhetően álmaimban felsejlettek a halottak, akik testben és lélekben ama inkább hajlékként, mintsem kriptaként szolgáló titokzatos sírkamrákon túl tanyáztak. Álomképek alakjában – melyekre jobb is, hogy nem emlékszem már – kirajzolódott előttem az egyiptomi sírkamrák sajátlagos és bonyolult szerkezete; és megvilágosodtak azon véghetetlenül különös és iszonyatos tanok, melyek megszabták építésük módját.

Ezen embereknek a halál és a halottak körül járt minden gondolata. Úgy képzelték, a test ténylegesen feltámad; épp ezért mumifikálták oly gonddal a tetemeket, és őrizték meg a holttest mellett a létfontosságú belső szerveket kanopuszokban; a test mellett pedig két másik elemben hittek még: a lélekben, mely az Ozirisz általi megmérettetés és jóváhagyás után a üdvözültek földjén lakozott, valamint a homályos és baljóslatú ban vagyis élet-princípiumban, mely iszonytató módon bolyongott a felső és alsó világok között, némelykor bebocsátást követelt a mumifikált holttestbe, elfogyasztotta a papok és istenfélő rokonok sírkápolnában elhelyezett ételáldozatait, néha pedig – a hiedelmek szerint – magukra öltötte a testet vagy annak fából készült mását, melyet mindig a tetem mellé temettek, hogy különösen visszataszító tetteket véghez víve barangoljon a Földön.

E testek évezredeken át nyugodtak pompázatos szarkofágjaikban, üveges tekintettel meredtek felfelé, amíg nem szállott beléjük a , és ama napot várták, mikor Ozirisz egyaránt visszahelyezi beléjük a t és a lelket, és elsüllyedt nyugvóhajlékaikból elővezeti a holtak megmerevedett légióit. Dicső feltámadásra készültek – ám nem minden lélek találtatott erre érdemesnek, és nem minden sírkamra maradt érintetlenül, épp ezért bizonyos bizarr botlások és pokoli abnormitások megjelenésére lehetett számítani. Az arabok még ma is az elfeledett alvilági mélységek szentségtelen gyülekezeteiró1 és bűnös szertartásairól suttognak, melyekről kizárólag a láthatatlan, szárnyas k és a lelküktől megfosztott múmiák térhetnek vissza sértetlenül.

A talán leghátborzongatóbb legendák a dekadens papság némely beteges alkotásaival – azon hibrid múmiákkal kapcsolatosak, melyeket az ősi istenek képére az emberi törzsek és végtagok, illetve állatfejek mesterséges összeillesztésével nyertek. A történelem minden korszakában mumifikálták a szakrális állatok testét, hogy a felszentelt bikák, macskák, íbiszek, krokodilok és a hozzájuk hasonló szent állatok egy napon dicsőségben visszatérhessenek. Ám kizárólag a hanyatlás idején egyesítették ember és állat testét egyazon múmiában – kizárólag ama hanyatlás idején, mikor már nem fogták fel a és a lélek jogait és kiváltságait.

Nem tudhatni, mily sorsra jutottak a hibrid múmiák – annyi azonban bizonyos, hogy egyetlen egyiptológus sem talált effélét. Az arab mendemondák csapongó képzeletre vallanak, épp ezért nem hitelt érdemlőek. Azt suttogják, hogy az ősöreg Khephrén – a Szfinx, a Második Piramis és a tátongó kapukápolna fáraója – a föld mélyén él Nitókrisszal, a hitveséül fogadott vámpír-királynővel, hogy a sem ember, sem állat múmiák felett uralkodjanak.

Róluk – Khephrénről, hitveséről és a hibrid holttestek furcsa seregeiről – szóltak álmaim, és ezért örülök, hogy a pontos álomképek elmosódtak emlékezetemben. Legszörnyűségesebb látomásom egy kérdéssel állt összefüggésben, amit az előző napon tettem fel magamnak, amikor felnéztem a sivatag hatalmas, faragott rejtélyére, és eltűnődtem, vajon mekkora ismeretlen mélységhez kapcsolódik titokban a mellette elhelyezkedő templom. E kérdés, mely önmagában ártatlannak és hóbortosnak tűnt, álmomban tébolyító és hisztérikus jelentőséget kapott... vajon miféle förtelmes szörnyszülöttet ábrázolandó faragták ki eredetileg a Szfinxet?

Második ébredésem, amennyiben valóban öntudatra ébredtem, oly megrázóan rettenetesnek bizonyult, hogy – egyetlen későbbi esemény kivételével – életem semelyik más momentuma nem fogható e borzalomhoz; eme életet pedig a többségénél teljesebbnek és kalandosabbnak mondhatom. Emlékezetes, hogy öntudatvesztésem oka a rám zúduló kötéltömeg volt, melynek mérhetetlensége döbbentett rá pillanatnyi helyzetem végzetes mélységére. Most, hogy érzékeim újból használhatóvá váltak, a teljes súly eltűnésére lettem figyelmes; mikor pedig átfordultam, éreztem, hogy noha továbbra is gúzsba kötve, kipeckelt szájjal és bekötött szemmel hevertem a földön, valamely erő eltávolította rólam a fullasztó kenderzuhatagot; mely korábban tejességgel letaglózott. A helyzet jelentősége természetesen csupán fokozatosan világosodott meg előttem; ám még így is újabb ájuláshoz vezethetett volna, ha addigra érzelmileg oly kimerült állapotba nem jutok, hogy immár semmiféle rettenet nem hathat rám. Egyedül maradtam... ám vajon mivel?

Mielőtt bármely új észrevétellel kínozhattam volna magam, vagy ismét megkísérelhettem volna a kiszabadulást, egy további körülményre lettem figyelmes. Korábban nem tapasztalt fájdalom gyötörte karomat és lábamat, és mintha oly mérhetetlen mennyiségű megalvadt vér borította volna a testemet, ami semmiképp nem származhatott saját sebeimből és horzsolásaimból. Úgy éreztem. mellkasomat úgyszintén száz seb szaggatta, mintha egy gonosz, titáni íbisz csipkedte volna szét. Az erőt, mely eltávolította rólam a kötelet, nyilvánvalóan ellenséges szándék hajtotta, és iszonytató kínzásokba kezdett, aztán valamely oknál fogva meghátrálni kényszerült. Érzéseim ugyanakkor épp ellentéteseknek hatottak az efféle helyzetben elvárhatóknak. Ahelyett, hogy elnyeltek volna az elkeseredés feneketlen mélységei, újra bátorság és tetterő költözött belém; hiszen immár úgy éreztem, a gonosz hatalmak kézzelfogható formát öltöttek, melyekkel egy merész férfi ellenfelével egyenlő eséllyel szembeszállhat.

E feltételezésből kiindulva ismételten megrántottam kötelékeimet, és az életem során felhalmozott tudásra és tapasztalatra támaszkodva nekiláttam, hogy kiszabadítsam magam, ahogy már annyiszor megtettem a reflektorok fényében és a népes közönség ovációjától kísérve. A szabadulási folyamat megszokott mozzanatai fokozatosan lekötötték minden figyelmemet, és a hosszú kötél eltűntével ismét reménykedni kezdtem, hogy a szörnyűségek végül mégiscsak látomások voltak, az iszonytató akna, a mérhetetlen mélység és a végeérhetetlen kötél pedig nem létezett. Csakugyan Khephrén kaputemplomába kerültem a Szfinx közelében, az alattomos arabok pedig vajon beosontak, hogy tehetetlenül fektemben megkínozzanak? Mindenképp ki kell szabadítanom magam. Hadd álljak fel a gúzstól, a szájpecektől és a kendőtől megszabadulva, és nyitott szemmel hadd pillantsak meg bármely forrásból származó, pislákoló fénysugarat, és így akár örömömet is lelhetem a gonosz és csalárd ellenség elleni harcban!

Meg nem mondhatom, mennyi időbe telt leráznom magamról béklyóimat. Bizonyosan több időt felemésztett, mint az előadásokon, hiszen sebesülten, kimerülten és az átélt megpróbáltatásoktól fásultan kellett megküzdenem a kötelékekkel. Mikor végre kiszabadultam, mélyeket lélegeztem a hűvös, nyirkos, dögletesen fűszeres illatú levegőből, mely a szájpecek és a szememet takaró kendő széleinek szűrője nélkül még szörnyűbbnek hatott. Ráeszméltem, hogy túlságosan fáradt és görcsös vagyok ahhoz, hogy rögtön felkeljek. Ott feküdtem tehát, és megbecsülhetetlen ideig próbáltam kinyújtóztatni meggyötört és megtépázott testemet, miközben szememet meresztettem, hátha sikerül megpillantanom egy fénysugarat, mely halványan utalhatna a helyzetemre.

Erőm és hajlékonyságom fokozatosan visszatért, látni azonban nem láttam semmit. Miután feltápászkodtam. buzgón körülkémleltem minden irányba, mégis csupán ébenfekete ürességet láttam, mint mielőtt levettem szememről a kendőt. Megpróbáltam megmozdítani a lábaimat, melyekre széttépázott nadrágom alatt mindenütt rászáradt a vér, és úgy találtam, hogy továbbra is képes vagyok járni; azt azonban nem tudtam eldönteni, merrefelé induljak el. Vaktában nyilvánvalóan nem vághattam neki a sötétségnek, hogy esetleg még jobban eltávolodjak a keresett bejárattól; épp ezért kivártam, hogy megállapíthassam, mely irányból érkezhet a hideg, bűzhödt, nátrongőzös légáramlat. melynek átható szagát egy pillanatra sem szűntem meg érezni. Feltételezvén, hogy forrása egybeesik a szakadék lehetséges bejáratával, arra törekedtem, hogy folyvást ezen iránypontot figyeljem, és állhatatosan e felé haladjak.

Korábban volt nálam egy gyufásdoboz, sőt még egy kisméretű elemlámpa is; ám rongyos és szakadozott ruházatom zsebeiből természetesen eltávolítottak minden nehéz tárgyat. Ahogy óvatosan lépdeltem a sötétben. a légáram egyre erősebbnek és orrfacsaróbbnak hatott, míg nem arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet más, mint valamely nyílásból kiáramló, kézzelfogható kipárolgás, mint a keleti mesék halászlámpásaiból füst alakjában előcsalogatható dzsinn. A mesés Kelet... Egyiptom... a civilizáció e sötét bölcsőjére valóban a kimondhatatlan szörnyűségek és csodák kútfőjeként tekinthetünk!

Minél tovább elmélkedtem a barlangi szél jellegén, annál nyugtalanítóbbnak találtam a helyzetemet; jóllehet korábban büdössége ellenére forrásában a külvilág felé vezető út közvetett jelét véltem felfedezni, immár tisztán láttam, hogy a dögletes bűz semmiféle módon nem keveredhet vagy állhat kapcsolatban a Líbiai-sivatag friss levegőjével, hanem lényegében a mélyebben rejlő régiók vészterhes szakadékaiból előokádott anyag lehet. Imígyen tehát rossz irányba indultam el!

Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy nem próbálok az ide vezető úton visszamenni. A léghuzatból kikerülve nem maradnának támpontjaim, a közelítőleg sík sziklapadozat ugyanis híján volt mindenféle tagoltságnak. Ha azonban követem a szokatlan áramlatot, előbb-utóbb bizonyosan valamiféle nyíláshoz érek, melynek kapujától kiindulva talán kikerülhetek e ciklopszi, és máskülönben kiigazodhatatlan csarnok falain kívülre. Ahhoz, hogy könnyen kudarcot vallhatok, kétségem sem fért. Egyértelműnek tűnt, hogy, Khephrén kaputemplomának e részét turisták nem ismerhetik, sőt még az is felrémlett bennem, hogy talán régész sem járhatott még ebben a kriptaüregben. és csupán ama kíváncsi s rosszindulatú arabok akadtak rá valamily véletlen folytán, akik bebörtönöztek a falai közé. Ha így áll a helyzet, vajon létezik-e kiút az ismert részekbe, avagy a szabad levegőre?

Végtére is, miféle bizonyítékkal rendelkeztem arra. hogy valóban a kaputemplomba kerültem? Egy pillanatra minden vad feltevésem újra eszembe tolult, és felidéztem a benyomások élénk elegyét – a leereszkedést, a lebegést az űrben, a kötelet, a sérüléseimet és az álmokat, melyeket ténylegesen álomként láttam. Vajon közeleg számomra a vég? Avagy üdvösebb lenne. ha e pillanat jelentené a véget? Egyetlen kérdésemet sem tudtam megválaszolni, hanem tovább bolyongtam, mígnem a Sors harmadjára is rám borította a feledés sötétjét.

Ezúttal nem jöttek álmok, az esemény hirtelensége ugyanis minden tudatos és tudattalan gondolatot kivert fejemből. Váratlanul egy lefelé ereszkedő lépcsősorra bukkantam, ama ponton, ahol az orrfacsaró léghuzat kellően erőssé vált ahhoz, hogy tényleges ellenállást kelljen leküzdenem, minek okán lebuktam a hatalmas kőlépcsőfokok fekete során egy mérsékeletlenül förtelmes szakadékba.

A tény, hogy nem ekkor vettem utoljára lélegzetet, az egészséges emberi szervezet természetes életerejének bizonysága. Némelykor visszagondolok e rettenetes éjszakára, és már-már humorosnak találom az ismételt öntudatvesztést, mely elsötétedések sorozata leginkább a kor mozgóképszínházainak nyers melodrámáira emlékeztet. Természetesen lehetséges, hogy egyetlen alkalommal sem veszítettem el az eszméletemet; a föld alatti lidércnyomás pedig a szakadékba zuhanás megrázkódtatását követő hosszú kóma lázálmainak szüleménye, aminek a szabad levegő és a felkelő nap gyógyító hatása vetett véget, ahogy a gizai homokon elterülve megláttam a hatalmas Szfinx gunyoros, hajnalpírtól sugárzó arcát.

Szívesebben fogadom el ez utóbbi magyarázatot. épp ezért örömmel vettem, mikor a rendőrségtől értesültem, hogy Khephrén kaputemplomának bejáratát lezárva találták, a továbbra is betemetett rész egyik sarkában pedig valóban tekintélyes hasadékra leltek. Az orvosok közlése is örömmel töltött el. miszerint sérüléseim kizárólag elfogatásom, megkötöztetésem, leereszkedésem, a kötelékeimmel való küszködés, és egy kisebb – talán a templom külső aknafolyosójának padlózatán végződő – zuhanás, a külső korlátig tartó nehézkes vánszorgás, a kijutás, és más hasonló megpróbáltatások következményei lehettek... kifejezetten megnyugtató diagnózis. Mégis tudom, hogy több rejlik az élményben a látszatoknál. A végtelen zuhanás emléke elevenebb annál, hogy puszta lázálomnak tekintsem; és az is különös, hogy soha senki nem talált rá oly férfira, akire ráillett volna síri hangú idegenvezetőm, Abdul Reis el Drogman személyleírása – akinek külseje Khephrén királyra emlékeztetett.

Elkalandoztam az elbeszéléstől – talán abban a hiú reményben, hogy így elkerülhetem ama végső esemény leírását; ama eseményét, mely minden bizonnyal hallucináció lehetett. Ám megígértem, hogy elmesélem, és nem szokásom megszegni az ígéreteimet. Mikor visszanyertem – vagy visszanyerni véltem – öntudatomat a fekete lépcső alján heverve, éppúgy magány és sötétség vett körül, mint korábban. A szélként hasító bűz, mely már előbb is elviselhetetlenek tűnt, immár pokolivá vált; eddigre azonban kellőképp hozzászoktam a szaghoz, hogy higgadtan elviseljem. Kábultan mászni kezdtem, hogy minél messzebb kerüljek a bűzhödt szél forrásától, mikor vérző kezem alatt egy gigászi út kolosszális köveit éreztem meg. Fejem egy kemény tárgynak ütközött, és megtapogatván megállapítottam, hogy egy oszlop e, roppant obeliszk – talapzata, melynek felszínét könnyedén kitapintható, gigantikus, vésett hieroglifák borították.

Ahogy továbbvonszoltam magam, egymástól felfoghatatlan távolságokra újabb oszlopokba ütköztem: ekkor figyelmemet hirtelen olyan felismerés ragadta meg, ami kétségkívül már egy ideje a tudatalattimban fészkelt, mely korábban meghallotta a jelenséget, mint hogy tudatos érzékeimmel felfoghattam volna azt.

A föld legbenső bugyrainak mélyéből bizonyos ütemes és határozott hangok törtek elő, melyekhez hasonlót korábban soha nem hallottam. Szinte ösztönösen megállapítottam, hogy ősrégi és nyilvánvalóan szertartásos zenét hallok; széles körű egyiptológiai olvasmányaim alapján fuvolát, hárfát, sistrumot és üstdobot véltem kihallani. Ritmikus sípolásukban, pengésükben, csörgésükben és dobogásukban olyféle rettenetet éreztem, amelyhez a Föld eetlen ismert rettenete sem fogható – mely rettenet sajátságosan elkülönül a személyes félelemtől, és a bolygó iránti tárgyilagos szánalom formáját ölti, amiért belsejében olyféle rémségek bújnak meg, amilyenek eme aegipáni9 kakofóniák mögött rejtezhetnek. A hang egyre erősödött, és úgy éreztem, lassan közelít hozzám. Aztán – és a világ panteonjainak minden istensége óvjon attól, hogy füleimet még egyszer ehhez hasonlatos zaj csapja meg – a messzeségből alig kivehetőn kiszűrődött a menetelő lények hátborzongató, ezredéves dübörgése.

Iszonytatónak hatott, hogy egymástól ily mértékben különböző lépések ily tökéletes összhangban dobogjanak. Istentelen évezredek gyakorlása szükségeltetett ahhoz, hogy az alsó világok szörnyei ekképp vonulhassanak... puha léptekkel, csattogva. sétálva, osonva, robogva, csoszogva, cammogva... ám mindannyian a csúfondáros hangszerek utálatos ütemére. Aztán pedig – Isten adja, hogy elfeledjem ama arab legendákat! – megelevenedtek előttem az eltávozott lelkű múmiák... a bolyongók találkahelyei... negyven évszázad kárhozott fáraói... és a hibrid múmiák, melyeket Khephrén király és vámpír-királynője, Nitókrisz vezetett a mélységes ónixűrökön át...

A dübörgés egyre közeledett– az Ég óvjon ama lábak, mancsok, paták, ujjpárnák és karmok lassan kibontakozó hangjától! A napfénytó elzárt út mérhetetlen mélységeiben szikra villant a dögletes szélben, én pedig egy ciklopszi oszlop irdatlan talapzata mögé húzódtam, hogy egy ideig megmeneküljek az emberi ősfélelem és rettegés gigantikus oszlopcsarnokain keresztül millió lábon felém masírozó rémség látványától. A fény, egyre sűrűbben villant fel, a dübörgés és a disszonáns ritmus pedig émelyítően felerősödött. A villódzó narancsszínű fényben oly dermesztő látvány bontakozott ki alig kivehetőn, hogy a félelmen és undoron felülkerekedő csodálkozástól fennakadt a lélegzetem. Oszloptalapzatok. melyeknek középvonala szemmagasság fölé esett... oly építmények alapjai, melyek mindegyike mellett eltörpülne az Eiffel-torony... elképzelhetetlen kezek által felvésett hieroglifák sejlettek fel a. barlangüregekben, ahol a napfény puszta legenda lehetett csupán...

Nem voltam hajlandó ránézni az elvonuló lényekre. Erre az elkeseredett elhatározásra jutottam, ahogy közeledni hallottam recsegő ízületeiket és a halotti muzsikát, a halotti dübörgést túlharsogó, salétromos zihálásukat. Hálás lehetek azért, hogy nem beszéltek... de Istenem! Tébolyult fáklyáik lassan árnyakat vetettek a roppant oszlopokon! A vízilovakhoz nem illik emberi fej és fáklya... embereken nem szabadna krokodilfejnek lennie...

Megpróbáltam elfordulni, de az árnyak, a hangok és a bűz mindenütt jelen voltak. Aztán eszembe jutott valami, amit kisfiúkorom félig öntudatlan rémálmai ellen használtam, és elkezdtem ismételgetni magamban, hogy „Ez csak egy álom! Ez csak egy álom!” Ám hasztalan igyekeztem, és ezért elkeseredetten lehunytam szememet és imádkozni kezdtem... legalábbis úgy hiszem, ezt tettem, hiszen a látomások kapcsán nem állíthatunk bizonyosat – márpedig ezen élmény sem lehetett más. Szerettem volna tudni, vajon kijutok-e még a kinti világba, időnként pedig lopva kinyitottam a szemem, hátha a fűszerillattal kevert rothadást hozó légáramon, a láthatatlan magasságokba nyúló oszlopokon és a bizarr rémségek groteszk árnyain kívül valami mást is kivehetek a helyből. A sokasodó fáklyák sercegő világa egyre erősödött, és hacsak e pokoli vidék nem teljességgel határtalan, hamarosan észre kell vennem valamely falat vagy iránypontot. Ám ismét be kellett hunynom a szemem, mikor ráeszméltem, hogy a lények lassan gyülekezni kezdenek – és mikor megpillantottam egy bizonyos, deréktól fölfelé testetlen valamit, mely ünnepélyesen és határozottan lépdelt ama hely felé.

A pokoli és jajveszékelő gagyogás vagy halálhörgés immár a hibrid szörnyetegek hátborzongató légióinak egységes kórusaként hasított bele a levegőbe – a kripta naftalin– és bitumenrobbanásoktól mérgező levegőjébe. Szemem előtt, mely akaratom ellenére tágra nyílt, egy pillanatra olyféle kép tárulkozott fel, amit halandó ember képtelen páni félelem, rettegés és elgyengülés nélkül maga elé képzelni. A lények szertartásosan felsorakoztak az egyik irányban, a dögletes szél irányában, fáklyáik fényében pedig előviláglott lehajtott Fejük – vagyis azoké, melyek egyáltalán fejjel rendelkeztek. Egy hatalmas, bűzokádó nyílás előtt imádkoztak, mely mintegy a végtelenbe nyúlt – és melyet két oldalról láthatóan irdatlan, az árnyakban elvesző lépcsősorok kereteztek. Kétségtelenül ezek egyikén zuhantam le.

A nyiladék méretei az oszlopokéival álltak arányban – egy közönséges ház teljességgel elveszett volna benne, egy nagyobb középület pedig könnyedén ki– és befért volna rajta. Oly hatalmas területet fedett le, hogy csupán a tekintet elmozdításával lehetett befogni... hatalmasnak, visszataszítóan sötétnek, és kámforosan bűzhödtnek hatott... Közvetlenül e tátongó, polüphémoszi kapu előtt a lények tárgyakat hajítottak a hasadék felé – taglejtéseikből ítélve nyilvánvalóan áldozatokat, vagy szertartásos ajándékokat. Vezérük Khephrén volt; a gunyoros Khephrén, vagyis Abdul Reis, az idegenvezető, akinek fejét arany psent-süveg koronázta, és aki a holtak kongó hangján kántált végtelenül. Mellette a szépséges Nitókrisz királynő térdepelt, akinek profilját megpillanthattam egy pillanatra, és feltűnt, hogy arcának egyik felét patkányok, vagy más szörnyűségek rágták szét. Majd újfent lehunytam szemem, mikor megláttam, miféle tárgyakat hajítanak a bűzölgő nyiladékba, illetve az abban rejtező istenség számára.

Az áldozatbemutatás szertartásosságából arra következtettem, hogy a rejtőzködő istenség a jelentősebbek közül való lehet. Vajon Ozirisz vagy Ízisz, Hórusz vagy Anúbisz, vagy tán a holtak valamely náluk is fontosabb és fenségesebb, hatalmas, ismeretlen Istene bújik meg benne? Egy legenda szerint rettenetes oltárokat és kolosszusokat emeltek egy ismeretlen istenségnek, mielőtt az ismert isteneket imádni kezdték volna...

Ekkor, ahogy megacéloztam akaratom, hogy végignézzem eme istentelen lények elragadtatott, síri miseáldozatát, felcsillant előttem a menekülés lehetősége. A csarnokot homály fedte, az oszlopokat árnyék borította. Miután minden lidérces lény elmerült a döbbenetes ceremóniában, talán átosonhatok az egyik lépcső túlnani végébe, és észrevétlenül felkaptathatok rajta; a Sorsra és saját képességeimre bíztam magam, hogy kijuttassanak a szabad ég alá. Nem tudtam, és komolyan nem is tűnődtem el azon, hol lehetek – és egy pillanatra mulatságosnak hatott, hogy olyasmiből igyekszem menekvést találni, amiről bizton tudom, hogy kizárólag álom lehet. Vajon mégiscsak Khephrén kaputemplomának – a nemzedékeken át rendre a Szfinx Templomaként emlegetett építménynek – valamely alsóbb, rejtett régiójába zárhattak be? Sejtelmem sem volt, ám elhatároztam, hacsak elmém és izmaim cserben nem hagynak, visszamászom az életbe és a tudatosságba.

Hason fekve, félelmektől gyötörve kúszni kezdtem a baloldali lépcsősor talapzata felé, mely könnyebben megközelíthetőnek tűnt a másiknál. Nem tudnám leírni a négykézláb haladás közben megtapasztalt élményeket és benyomásokat, ám a gonosz, szélfútta fáklyafényben elém tárulkozó rettenetekből nem nehéz következtetni a jellegükre. A lépcsősor talapzatát, mint már említettem, árny fedte el, máskülönben nem emelkedhetett volna megtöretlenül a titáni nyílás feletti szédítő mellvédig. Így végül némileg eltávolodtam a bűzös nyájtól, noha a tőlem jobbra kibontakozó látványtól újra és újra megfagyott ereimben a vér.

Végre sikerült elérnem a lépcsőt, és elindultam felfelé; a Falhoz lapultam, melyen leírhatatlanul förtelmes díszítményeket Fedeztem fel, és kizárólag az elragadott áhítatban bízhattam, amivel a szörnyalakok figyelték a bűzhödt leheletű hasadékot, és hajították az ételáldozatokat a nyílás előtt húzódó kőburkolatra. A lépcsősor irdatlannak és meredeknek bizonyult, porfírból kifaragott fokait pedig mintha óriások lábához méretezték volna; a felfelé vezető út látszólag a végtelenbe nyúlt. A felfedeztetéstől való rettegés, amit az újbóli erőfeszítéstől sebeimbe hasító fájdalom tetézett, gyötrelmes küszködésként véste emlékezetembe a feljutást. Úgy terveztem, hogy amint a mellvédhez érek, tüstént tovább indulok felfelé, bármily lépcsősor vezet a magasba onnan; és nem állok meg, hogy még egy utolsó pillantást vessek az oszladozó tetemekre, melyek hetven vagy nyolcvan lábnyira10 alattam térdepelve hajlongtak az istenség előtt – ahogy azonban kis híján elértem a lépcsősor tetejét, a gagyogás vagy halálhörgés hirtelen, mennydörgő felharsanása mégis arra késztetett, hogy megálljak, és óvatosan letekintsek a mellvéd mögül.

A szertartásos ütemben kántáló szörnyalakok nem menekülésemet fedezték fel, hanem a dögletes bűzű nyílásból felbukkanó valamit üdvözölték, mely elragadni készült a neki felajánlott áldozatokat. Még odafentről is irdatlanul súlyosnak tűnt; sárgásnak és szőrösnek hatott, mozgását ugyanakkor ideges rángás jellemezte. Akkora lehetett, mint egy megtermett víziló, alakja azonban egészen szokatlan volt. Mintha nem lett volna nyaka, hengerszerű törzséből azonban öt borzas, különálló fej sarjadt ki egy sorban; az első egészen kicsi volt, a második méretes, a harmadik és a negyedik egyforma és egyként a legnagyobb, az ötödik újfent egészen kicsi, noha nem annyira apró, mint az első.

E fejekből furcsán rugalmatlan csápok meredtek elő, melyekkel a lény mohón a nyílás előtt felhalmozott szentségtelen élelem után kapott. A valami időnként felugrott, máskor pedig bizarr mozdulatokkal visszahúzódott barlangjába. Mozgása olyannyira megmagyarázhatatlan elveken alapult, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem, és azt kívántam, bárcsak jobban kibújna alattam tátongó odvából.

És ekkor valóban kibújt... valóban kibújt, láttán pedig rémülten menekültem felfelé a mögülem kiinduló magasabb lépcsősoron; fejvesztve menekültem felfelé a hihetetlen lépcsőfokok, hágcsók és lejtők során, melyeken sem látásom, sem logikám eligazítani nem tudhatott, és melyek létét megerősítés híján örökre az álmok világába tartozónak kell tulajdonítanom. Bizonyosan álom lehetett, máskülönben a hajnal első sugarai nem érhettek volna a gizai fennsík homokján, a Hatalmas Szfinx hajnalpírtól sugárzó, gunyoros tekintete előtt.

A Hatalmas Szfinx! Ó, Istenem! – miféle meggondolatlan kérdést tettem fel magamban az előző nap napsütötte reggelén... vajon miféle förtelmes szörnyszülöttet ábrázolandó faragták ki eredetileg a Szfinxet?

Átkozott legyen a pillanat, leven szó álomról, va valóságról, mely feltárta előttem e példátlan iszonyatot – A Holtak ismeretlen Istenét, amely a nem is gyanított mélységekben nyalogatja kolosszális karmait, és amelyet oly lélektől megfosztott lények táplálnak förtelmes áldozataikkal, akiknek puszta léte szembeszegül a természettel. Az ötfejű szörnyeteg, mely előbújt rejtekhelyéről... a víziló méretű, ötfejű szörnyeteg... ama ötfejű szörnyeteg... csupán az istenség mancsa volt...

Ám életben maradtam, és tudom, hogy mindez puszta rémálom lehetett.

A Frank Belknap Longnak címzett, 1924. február 14-ével dátumozott levélben H. P. Lovecraft ezt írja:

Úgy hírlik, Houdini egy alkalommal nemhivatalos úton Kairóban járt a feleségével, mikor arab idegenvezetőjük utcai ökölharcba keveredett egy másik arabbal. A helyi szokásoknak megfelelően a bennszülöttek megegyeztek, hogy aznap éjjel a Nagy Piramis tetején döntik el a küzdelmet; Houdini idegenvezetője pedig, tudván, hogy a bűvészt mennyire érdeklik az egzotikus furcsaságok, meghívta őt, tartson velük segédként és szurkolóként. Houdini elfogadta a meghívást, és erélytelen ökölviadalnak lehetett szemtanúja, amit hasonlóképp rutinszerű kibékülés követett. Az egész gyanúsnak és betanultnak hatott, s a varázslót aligha lepte meg, mikor kiderült, hogy tőrbe csalták, és pár pillanat alatt gúzsba kötötte őt, száját pedig kipeckelte a két arab, akik nemrégiben még küzdelmet színleltek. Mindent jó előre előkészítettek – a helyiek hallották, miféle hatalmas varázsló érkezik hozzájuk Nyugatról, és elhatározták, hogy próbára teszik a képességeit azon a földön, ahol egykoron a varázslók kezében összpontosult minden hatalom. Körülményeskedés nélkül a Fáraó Templomának (a Campbell-féle sírnak) tetején tátongó nyíláshoz vonszolták. ahonnan ötvenhárom lábnyi11 zuhanás után érhetni el az örök éj borította sírkamra talaját, mely kriptának kizárólag e, szokásos bejárata ismert – az aknaszerű nyílástól messze elhelyezkedő, kanyargós járat. Miután hosszú kötelet kerítettek, Houdinit leeresztették a sötétség és halál kijárattalan kamrájába – ahol a mágus gúzsba kötve, kipeckelt szájjal hevert a királyi holtak között, a tényleges kijáratról azonban mit sem tudott. Órák múltán mégis kitámolygott a tényleges kijáraton, ám láthatóan reszketett valamely megrázó élmény hatására. amiről azóta sem hajlandó nyilatkozni. Nekem jutott a feladat, hogy kitaláljam, és hátborzongató formába öntsem a történteket. Egyelőre sejtelmem sincs, meddig mehetek el, mivel a Hennebergernek küldött egyik efféle történetből arra következtetek, hogy Houdini e münchauseni meséket valós kalandokként igyekszik eladni. Hihetetlenül beképzelt, amint azt már első ránézésre megállapíthatni róla. Mindenesetre úgy vélem, sikerül majd beleszőnöm a történetbe néhány egészen megrázó elemet... nem is sejtett földmélyi barlangüregeket, a bebalzsamozott tetemek közt pislákoló lángokat, avagy a Hősünket megrémíteni igyekvő arab idegenvezető rettenetes végzetét.

Galamb Zoltán fordítása

 

1 Peninsular & Oriental Steam Navigarion Company – 1836-ban alapított angol gőzhajózási társaság

2 Kairó központi pályaudvara.

3 Kemet: Egyiptom ősi neve – szó szerint Fekete (föld), szemben a sivataggal, melynek a Deszeret, vagyis vörös (föld) nevet adták. [A ford.]

4 Hozzávetőleg 137 m. [A ford.]

5 Hozzávetőleg 45 m. [A ford.]

6 16,25 m mélyen. [A ford.]

7 Megközelítőleg 11 m. [A ford.]

8 Egyiptomi földművesek [A ford.]

9 Hal-kecske testű istenség a görög mitológiában. Egyesek Pánnal azonosítják, mások Pán ivadékaként említik, nevét pedig a halállal társítják. [A ford.]

10 Hozzávetőleg 21-24 m. [A ford.]

11 Hozzávetőleg 16 m. [A ford.]

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

1.

twillight

Dátum: 2021-11-21 00:02:49
 

Emlékeztek a viccre, hogy "ez még csak a feje"?  

Na ennek azt ez ihlette.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre