A gyermek, aki a Surrey dombokra néző virágteraszok és kertek környékén játszadozott, soha sem tudta, hogy el kell majd néki jőnie a Végső Városba, sohasem tudta, hogy meg kell látnia majdan az Alsó Tárnákat, a leghatalmasabb ismert város barbakánjait és szent minaretjeit. Úgy gondolok rá most, mint egy gyerekre picike kis locsolókannával, amint jár-kél a kertek alatt egy nyári napon; a nap megvilágítja a meleg délvidéket, a fiú képzelete gyönyörködik minden mesében, legyenek bár mégoly kicsiny kalandok, s mindez idő alatt számára volt fenntartva a hőstett, amelyet az emberek csodálnak.

Más irányba pillantva, elfelé a Surrey domboktól, egész kisgyermekkorán át azt a szakadékot látta, amely — fal fölött fal és hegy fölött hegy — a Világ peremén állt, és örökkétartó alkonyban, egyedül a Holddal és a Nappal magasba tartja a hihetetlen Álomvárost. Utcáit róni: ez volt a férfi végzete; prófécia szólt róla. Övé volt a varázslatos kötőfék; és egy megviselt öreg kötél volt az; egy öreg, gyalogszerrel vándoroló nő adta neki: azé volt a hatalom, hogy megtartson bármilyen állatot, akinek fajtája sosem ismert rabságot, mint az egyszarvú, a hippogriff Pegazus, a sárkányok és wyvernek; ámde egy oroszlánnal, egy zsiráffal, tevével vagy lóval szemben használhatatlan volt.

Milyen gyakran láttuk mi az Álomvárost, a Népek csodáját! Nem amikor este van a Világban, és mi nem látunk tovább, mint a csillagok; nem amikor a nap süt, ahol mi élünk, amikor káprázik a szemünk; de amikor a nap viharos napokon nyugszik le, egyszerre minden bűnbánó az estével, és azok a csillámló szirtek felfedik önmaguk, amelyekről majdnem azt hisszük: felhők, és alkonyat van velünk, amint örökké velük van; akkor ragyogó ormaikon mi meglátjuk azokat az aranyló kupolákat, amelyek túlpillantanak a Világ peremén, és táncolni látszanak magasztossággal és nyugalommal a finom alkonyi fényben, mely a Csodának természetes szellemjárása. Akkor az Álomváros látogatatlan, és messzi, hosszan tekint nővérére, a Világra. Eljövendöltetett, hogy a férfinak el kell jönnie oda. Ők tudták már, amikor a hegyikristályokat létrehozták, és mielőtt a korallszigeteket a tengereknek adták volna. És ekképpen a prófécia beteljesülésbe ment át, s történelembe, és így végül a Felejtésbe — ezekből húztam elő, amint épp ellebegett —, amelybe egy napon én is bele kell, hogy hulljak. A hippogriffek virradat előtt a felsőbb légrétegekben táncoltak; jóval azelőtt, hogy a napkelte megcsillant rétjeinken, ők kimentek ragyogni a fénybe, amely még nem jött el a Világra, és amint a hajnal feljebb küzdötte magát az érdes dombokon, s a csillagok megérezték azt, bedőlve a föld irányába vonultak, míg a napfény meg nem érintette a legmagasabb fák csúcsait; és a hippogriffek alászálltak szárnytollaik zörgetésével, és összehajtogatták szárnyaikat, és vágtattak és szökelltek tova, míg el nem érkeztek néhány virágzó, gazdag, utálatos városhoz, és felugrottak egyszerre a földekről, és felszárnyaltak tova a látterükből, űzetve annak rettentő füstjétől, míg vissza nem érkeztek a tiszta, kék égbe.

A férfi, akit a prófécia ősidőktől fogva megnevezett, hogy eljő majd az Álomvárosba, lement egy éjjelen mágikus zablájával a tópartra, ahol a hippogriffek szálltak le hajnalban, merthogy a gyep könnyű volt ott, és ők messze azelőtt vágtatni tudtak, hogy városhoz értek volna; és a férfi várakozott ott közel rejtőzve el patanyomaikhoz. És a csillagok elsápadtak egy kicsit, és kivehetetlenebbé váltak; de más jel nem volt, amely már a hajnalra utalt volna, amikor ott megjelentek, messze fent az éjszaka mélyén, két apró sáfránypetty, aztán négy, majd öt: a hippogriffek voltak táncolván és pörögvén körbe a napban. Egy másik falka csatlakozott hozzájuk, most már tizenketten voltak; táncoltak ott színeiket visszavillantva a napnak, leszálltak lassan nagy vargabetűvel; a fák odalenn a földön az éggel feleselve leplezték le őket, koromfekete mindahány, valamennyi pompás példány; egy csillag eltűnt egy csomóval, most egy másik; és a hajnal elérkezett mint a muzsika, mint egy új dal. Kacsák röppentek tova a tóhoz a nyugodt, sötét kukoricaföldekről, messze hangok támadtak, egy szín növekedett a vízen, és a hippogriffek még mindig sütkéreztek a napfényben mulatozva fent az égben; de amikor a galambok felkavarogtak a lombokon, és az első kismadár kiröppent, és apró vízityúkok kíséreltek meg kitekinteni a káka közül, lejöttek akkor hirtelen tollak mennyrobajával a hippogriffek, és amint landoltak mennyei magasságaikból, mind megfürdött a nap első fényében, s a férfi, akinek végzete ősidőktől fogva az volt, hogy eljöjjön az Álomvárosba, felszökkent, és elkapta a legutolsót varázslatos kötőfékjével. Alábukott az, de nem tudott szabadulni, mert a hippogriffek a zabolázatlan fajok közé tartoznak, és a mágia hatalommal bírt a varázslatos felett; így az ember megülte azt, és az felröppent újra a magasságokba, ahonnét jött, amint egy sebesült szörny tér haza. Ám amikor elérkeztek a magasságokba, ama merész lovas hatalmasat és páratlant látott bal felé magától, az elrendelt Álomvárost, és a férfi megpillantotta Lel és Lek tornyát, Neeridét és Akathoomáét, és a Toldenarba szirtjeit, amint csillogtak az alkonyatban, mint az Est egy alabástromszobra. Feléjük rántotta a gyeplőt, Toldenarba és az Alsó Árkok irányába; a hippogriff szárnyai süvöltöttek, amint a gyeplő eltérítette. Az Alsó Árkokról ki beszélhetne? Misztériuma titok. Némelyek azt tartják, hogy az éjszaka kalauzai, és hogy a sötétség belőlük csurog alá esténként a világra; míg mások arra célozgatnak, hogy ezen dolgok ismerete megsemmisítené civilizációnkat.

Onnan, az Alsó Árkokból szüntelen figyelték őt azok a szemek, amelyeknek az feladata; odabentről távolabb s mélyebben felriantak a denevérek, amelyek ott laknak, mikor meglátták a meglepettséget a szemekben; az őrök a bástyákon látták a denevéráradatot, és felemelték lándzsáikat, mintha háború volna.

Mindazonáltal amikor észrevették, hogy ama háborúnak, amely miatt ők őrködtek, nem most volt érkezése rájuk, megeresztették lándzsáikat, és engedték őt belépni, és a férfi átment suhogva, keresztül a földfelőli kapun. Mégis eljött hát, amint az megjövendöltetett, az Álomvárosba, amely épült vala Toldenarba magaslatára, és kései alkonyt látott azokon a tornyocskákon, amelyek nem ismertek másmilyen fényt. A kupolák mind rézből voltak, csak a toronysisakok voltak aranyból csúcsaikon. Kicsiny ónixlépcsők futottak minden irányba ilyen meg olyan módokon. Nagyszemű agátok tündököltek utcáin. Kicsiny rózsakvarc-négyzettáblákon keresztül a városlakók ki-kitekintgettek házaikból. Nekik a messzi-messzi Világ, amint ők kipillantottak a határaikon túlra, boldognak tűnt. Noha a viselet, amelyben a város hordott, egyetlen köntös volt örökkön — a szürkület —, szépséges gazdagsága mégis bájos csoda volt: város és alkonyat, páratlan volt mindkettő, de nem egymás számára. Olyan kőből épült, amely ismeretlen a világban, amelyet mi taposunk, voltak bástyái, amelyeknek kövét nem tudjuk, hol bányászták, ám amelyet a gnómok abyxnak hívtak; úgy villant-kacsintott az vissza az alkonyra pompájában, szín a színre, hogy senki se tuná megmondani, hol vannak ezeknek határai, és melyik az örökkévaló alkony, és melyik az Álomváros; ikerszületésű gyermekek voltak ezek, legpompásabb leányai a Csodának. Az Idő ott lakozott, de nem a kupolák miatt, amelyek sárgarézből készültek — a maradék, amit érintetlenül hagyott; amit még ő, a városok elpusztítója, milyen alku árán, nem tudom, meghagyott. Mindemellett gyakran sírtak az Álmok városában a változás és az elmúlás felett, a gyászos katasztrófák miatt más világokban, és néha templomokat építettek lerombolt csillagoknak, amelyek lángolva hullottak alá a Tejútról, követőket szerezve nekik még akkor is, amikor általunk azok már réges-rég elfelejtettek. Más templomaik voltak — ki tudja milyen istenségeknek?

És a férfi, aki számára elrendeltetett egyedül az emberek közül, hogy eljőjön az Álomvárosba, igen elégedett volt, hogy megpillanthatta amint leügetett, annak agát utcáján összehúzott szárnyú hippogriffjével, mindkét oldalán egyik csodát a másik után látva meg, melyekről még Kína is tájékozatlan. Akkor, amint a férfi közeledett a város távolabbi bástyájához, amely nem kavargott a lakosoktól, és oly irányba pillantott el, melyben nem néztek vele farkasszemet házak bármiféle rózsaszín ablakokkal, hirtelen meglátott messze-messzi — hegyeket törpítve el — egy még nagyobb várost. Hogy a város vajon az alkonyaton épült-e, vagy néhány másik világ partján emelkedett, nem tudta. A férfi látta, hogy uralja az az Álomvárost, és küzd vele a gazdagságért; de az ismeretlen kolosszusok eme mérhetetlen otthonánál a hippogriff eszeveszetten megbokrosodott, és sem a varázszabla, sem bármi más, amit a férfi tett, nem tudta a szörnyet azzal szembefordítani. Végül az Álomváros elhagyatott külvárosaiból, ahol nem jártak lakosok, a lovas lassan visszafordult a föld felé. Nem tudta, miért figyelik az ablakok most mind ezt az utat — az alkony lakosai bámultak a világra, s nem nagyobbra, mint az övék. Akkor a felfelé vivő lépcsősor utolsó fokáról, amely olyan volt, akár az, amely az Alsó Árkokon túlra vezetett, és le Toldenarba fénylő orcájához, lefelé az aranycsúcsos Álomváros leárnyékolt pompáiból, és ki az örök alkonyatból alábukott a férfi szárnyas szörnyén: a szél, ami aludt akkor, felugrott, mint a kutya, mikor támad, megeresztett egy sikolyt, és túlnyargalt rajtuk. Odalent a Világon reggel volt; az éjszaka elkóborlóban volt köpönyegével, amely a földet seperte utána fel— meg felfordított köddel, amint ment, a gömb szürke volt, de fénylett, fények villantak meglepetésszerűen korai ablakokban, előttük, a nedves, harmatos földeken túl tehenek tértek ki a házakból: éppen ebben az órában érintették a földet újra a hippogriff lábai. És abban a pillanatban, hogy a férfi leszállt, és levette mágikus kötőfékjét, a hippogriff ferdén felszárnyalt suhogással tova, visszatérve népének néhány szellős táncolóhelyére.

És a férfi, hogy felülkerekedett a fénylő Toldenarbán, és hogy az egyedüli volt, aki eljött az Álomvárosba az emberek közül, névvel és hírnévvel bírt a nemzetek között; de a férfi és az alkonyváros népe jól tudta ama két dolgot, amit más emberek nem hittek el; azok, hogy van ott egy másik város, pompásabb mint az övék, és a férfi — hogy egy tett befejezetlen.

Varga Illés Nándor fordítása A gyermek, aki a Surrey dombokra néző virágteraszok és kertek környékén játszadozott, soha sem tudta, hogy el kell majd néki jőnie a Végső Városba, sohasem tudta, hogy meg kell látnia majdan az Alsó Tárnákat, a leghatalmasabb ismert város barbakánjait és szent minaretjeit. Úgy gondolok rá most, mint egy gyerekre picike kis locsolókannával, amint jár-kél a kertek alatt egy nyári napon; a nap megvilágítja a meleg délvidéket, a fiú képzelete gyönyörködik minden mesében, legyenek bár mégoly kicsiny kalandok, s mindez idő alatt számára volt fenntartva a hőstett, amelyet az emberek csodálnak.

Más irányba pillantva, elfelé a Surrey domboktól, egész kisgyermekkorán át azt a szakadékot látta, amely — fal fölött fal és hegy fölött hegy — a Világ peremén állt, és örökkétartó alkonyban, egyedül a Holddal és a Nappal magasba tartja a hihetetlen Álomvárost. Utcáit róni: ez volt a férfi végzete; prófécia szólt róla. Övé volt a varázslatos kötőfék; és egy megviselt öreg kötél volt az; egy öreg, gyalogszerrel vándoroló nő adta neki: azé volt a hatalom, hogy megtartson bármilyen állatot, akinek fajtája sosem ismert rabságot, mint az egyszarvú, a hippogriff Pegazus, a sárkányok és wyvernek; ámde egy oroszlánnal, egy zsiráffal, tevével vagy lóval szemben használhatatlan volt.

Milyen gyakran láttuk mi az Álomvárost, a Népek csodáját! Nem amikor este van a Világban, és mi nem látunk tovább, mint a csillagok; nem amikor a nap süt, ahol mi élünk, amikor káprázik a szemünk; de amikor a nap viharos napokon nyugszik le, egyszerre minden bűnbánó az estével, és azok a csillámló szirtek felfedik önmaguk, amelyekről majdnem azt hisszük: felhők, és alkonyat van velünk, amint örökké velük van; akkor ragyogó ormaikon mi meglátjuk azokat az aranyló kupolákat, amelyek túlpillantanak a Világ peremén, és táncolni látszanak magasztossággal és nyugalommal a finom alkonyi fényben, mely a Csodának természetes szellemjárása. Akkor az Álomváros látogatatlan, és messzi, hosszan tekint nővérére, a Világra. Eljövendöltetett, hogy a férfinak el kell jönnie oda. Ők tudták már, amikor a hegyikristályokat létrehozták, és mielőtt a korallszigeteket a tengereknek adták volna. És ekképpen a prófécia beteljesülésbe ment át, s történelembe, és így végül a Felejtésbe — ezekből húztam elő, amint épp ellebegett —, amelybe egy napon én is bele kell, hogy hulljak. A hippogriffek virradat előtt a felsőbb légrétegekben táncoltak; jóval azelőtt, hogy a napkelte megcsillant rétjeinken, ők kimentek ragyogni a fénybe, amely még nem jött el a Világra, és amint a hajnal feljebb küzdötte magát az érdes dombokon, s a csillagok megérezték azt, bedőlve a föld irányába vonultak, míg a napfény meg nem érintette a legmagasabb fák csúcsait; és a hippogriffek alászálltak szárnytollaik zörgetésével, és összehajtogatták szárnyaikat, és vágtattak és szökelltek tova, míg el nem érkeztek néhány virágzó, gazdag, utálatos városhoz, és felugrottak egyszerre a földekről, és felszárnyaltak tova a látterükből, űzetve annak rettentő füstjétől, míg vissza nem érkeztek a tiszta, kék égbe.

A férfi, akit a prófécia ősidőktől fogva megnevezett, hogy eljő majd az Álomvárosba, lement egy éjjelen mágikus zablájával a tópartra, ahol a hippogriffek szálltak le hajnalban, merthogy a gyep könnyű volt ott, és ők messze azelőtt vágtatni tudtak, hogy városhoz értek volna; és a férfi várakozott ott közel rejtőzve el patanyomaikhoz. És a csillagok elsápadtak egy kicsit, és kivehetetlenebbé váltak; de más jel nem volt, amely már a hajnalra utalt volna, amikor ott megjelentek, messze fent az éjszaka mélyén, két apró sáfránypetty, aztán négy, majd öt: a hippogriffek voltak táncolván és pörögvén körbe a napban. Egy másik falka csatlakozott hozzájuk, most már tizenketten voltak; táncoltak ott színeiket visszavillantva a napnak, leszálltak lassan nagy vargabetűvel; a fák odalenn a földön az éggel feleselve leplezték le őket, koromfekete mindahány, valamennyi pompás példány; egy csillag eltűnt egy csomóval, most egy másik; és a hajnal elérkezett mint a muzsika, mint egy új dal. Kacsák röppentek tova a tóhoz a nyugodt, sötét kukoricaföldekről, messze hangok támadtak, egy szín növekedett a vízen, és a hippogriffek még mindig sütkéreztek a napfényben mulatozva fent az égben; de amikor a galambok felkavarogtak a lombokon, és az első kismadár kiröppent, és apró vízityúkok kíséreltek meg kitekinteni a káka közül, lejöttek akkor hirtelen tollak mennyrobajával a hippogriffek, és amint landoltak mennyei magasságaikból, mind megfürdött a nap első fényében, s a férfi, akinek végzete ősidőktől fogva az volt, hogy eljöjjön az Álomvárosba, felszökkent, és elkapta a legutolsót varázslatos kötőfékjével. Alábukott az, de nem tudott szabadulni, mert a hippogriffek a zabolázatlan fajok közé tartoznak, és a mágia hatalommal bírt a varázslatos felett; így az ember megülte azt, és az felröppent újra a magasságokba, ahonnét jött, amint egy sebesült szörny tér haza. Ám amikor elérkeztek a magasságokba, ama merész lovas hatalmasat és páratlant látott bal felé magától, az elrendelt Álomvárost, és a férfi megpillantotta Lel és Lek tornyát, Neeridét és Akathoomáét, és a Toldenarba szirtjeit, amint csillogtak az alkonyatban, mint az Est egy alabástromszobra. Feléjük rántotta a gyeplőt, Toldenarba és az Alsó Árkok irányába; a hippogriff szárnyai süvöltöttek, amint a gyeplő eltérítette. Az Alsó Árkokról ki beszélhetne? Misztériuma titok. Némelyek azt tartják, hogy az éjszaka kalauzai, és hogy a sötétség belőlük csurog alá esténként a világra; míg mások arra célozgatnak, hogy ezen dolgok ismerete megsemmisítené civilizációnkat.

Onnan, az Alsó Árkokból szüntelen figyelték őt azok a szemek, amelyeknek az feladata; odabentről távolabb s mélyebben felriantak a denevérek, amelyek ott laknak, mikor meglátták a meglepettséget a szemekben; az őrök a bástyákon látták a denevéráradatot, és felemelték lándzsáikat, mintha háború volna.

Mindazonáltal amikor észrevették, hogy ama háborúnak, amely miatt ők őrködtek, nem most volt érkezése rájuk, megeresztették lándzsáikat, és engedték őt belépni, és a férfi átment suhogva, keresztül a földfelőli kapun. Mégis eljött hát, amint az megjövendöltetett, az Álomvárosba, amely épült vala Toldenarba magaslatára, és kései alkonyt látott azokon a tornyocskákon, amelyek nem ismertek másmilyen fényt. A kupolák mind rézből voltak, csak a toronysisakok voltak aranyból csúcsaikon. Kicsiny ónixlépcsők futottak minden irányba ilyen meg olyan módokon. Nagyszemű agátok tündököltek utcáin. Kicsiny rózsakvarc-négyzettáblákon keresztül a városlakók ki-kitekintgettek házaikból. Nekik a messzi-messzi Világ, amint ők kipillantottak a határaikon túlra, boldognak tűnt. Noha a viselet, amelyben a város hordott, egyetlen köntös volt örökkön — a szürkület —, szépséges gazdagsága mégis bájos csoda volt: város és alkonyat, páratlan volt mindkettő, de nem egymás számára. Olyan kőből épült, amely ismeretlen a világban, amelyet mi taposunk, voltak bástyái, amelyeknek kövét nem tudjuk, hol bányászták, ám amelyet a gnómok abyxnak hívtak; úgy villant-kacsintott az vissza az alkonyra pompájában, szín a színre, hogy senki se tuná megmondani, hol vannak ezeknek határai, és melyik az örökkévaló alkony, és melyik az Álomváros; ikerszületésű gyermekek voltak ezek, legpompásabb leányai a Csodának. Az Idő ott lakozott, de nem a kupolák miatt, amelyek sárgarézből készültek — a maradék, amit érintetlenül hagyott; amit még ő, a városok elpusztítója, milyen alku árán, nem tudom, meghagyott. Mindemellett gyakran sírtak az Álmok városában a változás és az elmúlás felett, a gyászos katasztrófák miatt más világokban, és néha templomokat építettek lerombolt csillagoknak, amelyek lángolva hullottak alá a Tejútról, követőket szerezve nekik még akkor is, amikor általunk azok már réges-rég elfelejtettek. Más templomaik voltak — ki tudja milyen istenségeknek?

És a férfi, aki számára elrendeltetett egyedül az emberek közül, hogy eljőjön az Álomvárosba, igen elégedett volt, hogy megpillanthatta amint leügetett, annak agát utcáján összehúzott szárnyú hippogriffjével, mindkét oldalán egyik csodát a másik után látva meg, melyekről még Kína is tájékozatlan. Akkor, amint a férfi közeledett a város távolabbi bástyájához, amely nem kavargott a lakosoktól, és oly irányba pillantott el, melyben nem néztek vele farkasszemet házak bármiféle rózsaszín ablakokkal, hirtelen meglátott messze-messzi — hegyeket törpítve el — egy még nagyobb várost. Hogy a város vajon az alkonyaton épült-e, vagy néhány másik világ partján emelkedett, nem tudta. A férfi látta, hogy uralja az az Álomvárost, és küzd vele a gazdagságért; de az ismeretlen kolosszusok eme mérhetetlen otthonánál a hippogriff eszeveszetten megbokrosodott, és sem a varázszabla, sem bármi más, amit a férfi tett, nem tudta a szörnyet azzal szembefordítani. Végül az Álomváros elhagyatott külvárosaiból, ahol nem jártak lakosok, a lovas lassan visszafordult a föld felé. Nem tudta, miért figyelik az ablakok most mind ezt az utat — az alkony lakosai bámultak a világra, s nem nagyobbra, mint az övék. Akkor a felfelé vivő lépcsősor utolsó fokáról, amely olyan volt, akár az, amely az Alsó Árkokon túlra vezetett, és le Toldenarba fénylő orcájához, lefelé az aranycsúcsos Álomváros leárnyékolt pompáiból, és ki az örök alkonyatból alábukott a férfi szárnyas szörnyén: a szél, ami aludt akkor, felugrott, mint a kutya, mikor támad, megeresztett egy sikolyt, és túlnyargalt rajtuk. Odalent a Világon reggel volt; az éjszaka elkóborlóban volt köpönyegével, amely a földet seperte utána fel— meg felfordított köddel, amint ment, a gömb szürke volt, de fénylett, fények villantak meglepetésszerűen korai ablakokban, előttük, a nedves, harmatos földeken túl tehenek tértek ki a házakból: éppen ebben az órában érintették a földet újra a hippogriff lábai. És abban a pillanatban, hogy a férfi leszállt, és levette mágikus kötőfékjét, a hippogriff ferdén felszárnyalt suhogással tova, visszatérve népének néhány szellős táncolóhelyére.

És a férfi, hogy felülkerekedett a fénylő Toldenarbán, és hogy az egyedüli volt, aki eljött az Álomvárosba az emberek közül, névvel és hírnévvel bírt a nemzetek között; de a férfi és az alkonyváros népe jól tudta ama két dolgot, amit más emberek nem hittek el; azok, hogy van ott egy másik város, pompásabb mint az övék, és a férfi — hogy egy tett befejezetlen.

Varga Illés Nándor fordítása