Pollock és a Porroh

Eredeti cím: Pollock and the Porroh Man

0 478

Szerző: Herbert George Wells • Év: 1895

A Turner-félsziget mögötti mocsaras folyóparton meghúzódó faluban találkozott Pollock először a porrohhal. A vidék női messze földön híresek szépségükről – a Galliva törzsből valók, s Vasco de Gama és az angol rabszolgakereskedők emlékeként egy csepp európai vér is folyik ereikben. Valószínűleg a porroh is viselt magán valami kaukázusi jelet. Furcsa elgondolni, hogy távoli unokatestvéreink talán a csendes-óceáni szigeteken eszik az emberhúst, vagy Afrikában vadásznak fejekre. Minden esetre ez a porroh úgy szúrta szíven az asszonyt, mintha olasz csavargó lett volna, és Pollockot is csak hajszál híján hibázta el. Pollock revolvert rántott, s a néger kezét találta, amelyből repült a mellkasának irányzott acéltőr.

Még egyszer lőtt, de nem talált, golyója a kunyhó szükségablakát ütötte ki a falból. A porroh meghajlott a szemöldökfa alatt, és karját feje fölé tartva a hóna alól visszapillantott Pollockra. Ez csak egy másodpercig látta a lefelé fordított arcot az erős ellenfélben, aztán szédülve és az izgalomtól remegve ott maradt egyedül, a kunyhó félhomályában. Mindez annyi ideig sem tartott, míg e sorokat valaki elolvassa.

Az asszonyban már nem volt élet. Miután erről Pollock is meggyőződött, az ajtóhoz ment és kinézett. Odakint minden ragyogott a napfényben. Az expedíció bennszülött teherhordói közül féltucatnyian csoportba verődve álldogáltak a szállásukul szolgáló zöld kunyhók körül, és kíváncsian bámultak rá, vajon miért lövöldözött. A kis embercsoport mögött a folyópart széles, fekete, bűzös sávja húzódott, előbb a nád és sás szövevénye, azon túl az ólomszínű víz. A folyón túl a mangrove-sík sejtelmes-kék mozgásba burkolózik. A falu ott lapult a nádmező fölé magasló kerítés mögött; az izgalom semmi nyoma nem volt tapasztalható.

Pollock óvatosan kijött a kunyhóból, és minduntalan hátratekintve elindult a folyó felé. De a porroh eltűnt. Pollock idegesen szorongatta revolverét.

Egyik embere utánament, s ahogy együtt jöttek visszafelé, útközben a kunyhó mögötti bokrokra mutatott, melyek közt a porroh eltűnt, Pollocknak az a bosszantó érzése támadt, hogy sikerült teljesen nevetségessé tennie magát; keserű düh fogta el a történtek miatt. S ráadásul még Waterhouse-nak is be kell számolnia az esetről az erkölcsös, óvatos és tökéletes Waterhouse-nak, aki biztosan roppantul komolyan tekint majd az ügyre. Átkozta balszerencséjét, Waterhouse-t, és különösen a nyugat-afrikai partokat. Torkig volt már az egész expedícióval.

S közben lelke mélyén egyre nyugtalanította a gyanú, hogy a porroh valahol ott lappang a közvetlen környéken.

Talán kissé meghökkenti az olvasót, de maga a gyilkosság egyáltalában nem rendítette meg. Az utolsó három hónapban annyi kegyetlenséget, annyi megölt asszonyt, fölgyújtott kunyhót és kiszikkadt csontvázat látott a Kittam folyó völgyében a sofa törzsbeli lovasok nyomában, hogy teljesen eltompult az ilyesmi iránt. Csak az a gyanú hozta ki a sodrából, hogy ennek az ügynek a java még hátravan.

Durván leszidta a feketét, aki kérdezni merészelt valamit tőle, és bement a narancsfák alatt vert sátorba, ahol Waterhouse feküdt. Úgy szorongott, mint a kisdiák, akit az igazgatói irodába hívattak.

Waterhouse még mindig nem aludta ki a legutóbb bevett chlorodinadag hatását. Pollock leült melléje egy ládára, pipára gyújtott, és várta, hogy felébredjen. Körülötte edények és fegyverek hevertek, melyeket Waterhouse a mendi törzs közt gyűjtött és átcsomagolni készült, mert útjukat kenun szándékozták folytatni Sulyma felé.

Waterhouse egykettőre felébredt, és jót nyújtózkodva megállapította, hogy már nincs semmi baja. Pollock teát adott neki. Teázás közben egy kis köntörfalazás után beszámolt a délutáni eseményekről. Waterhouse még komolyabbnak tekintette az ügyet, mint Pollock várta. Nemcsak helytelenítette Pollock viselkedését, hanem kíméletlenül gúnyolta és bántalmazta érte.

– Te is azok közül a hatökrök közül való Vagy, akik azt hiszik, hogy a feketék nem emberi lények. Egy napig se lehetek beteg anélkül, hogy valami rohadt ügybe bele ne keverednél. Egy hónap óta ez már a harmadik eset, hogy összerúgod a patkót valami bennszülöttel, sőt ezúttal a bosszúját is kivívtad. És a tetejébe éppen egy porrohnak! Úgyis eléggé a bögyükben vagy már, mióta a vacak nevedet ráfirkáltad a bálványukra. Ezek a világ legbosszúállóbb fajzatai. Miattad szégyellem, hogy én is civilizált fehér ember vagyok. És még jó családból is származol! Ha még egyszer a nyakamba veszek egy ilyen megátalkodott, ostoba, értetlen frátert...

– Nyugalom – mordult Pollock azon a hangon, ami Waterhouse-t mindig felbőszítette. – Csillapodj.

Waterhouse-ban bennrekedt a szó, felugrott.

– Nézd, Pollock – mondta aztán nyugalmat erőltetve magára. – Haza kell utaznod. Nem akarom tovább élvezni a társaságod. Éppen eléggé betege vagyok már a te.

– Sose izgasd magad – vágott a szavába Pollock, rámeresztve szemét. – Már megyek is.

Waterhouse valamennyire megnyugodott. Leült egy tábori székre.

– Helyes – mondta –‚ nem szeretem a veszekedést, ezt te is tudhatod. De végtelenül bosszant, ha ilyesféle dolgok megzavarják a terveimet. Sulymáig elviszlek és épségben hajóra teszlek.

– Nem szükséges – szólt Pollock. – Egyedül is nekivágok, mégpedig azonnal.

– Nem jutsz messzire. Nem éred föl ésszel, mit jelent ez a porroh-ügy.

– Honnan tudhattam, hogy az a nő valami porrohnak az asszonya? – kérdezte keserűen Pollock.

– Persze. De hát azé volt – hagyta rá Watcrhouse – ‚ s ezen már nem lehet változtatni. Még hogy egyedül nekivágj! Kíváncsi vagyok, milyen sorsra jutnál. Úgy látszik, nem fér a fejedbe, hogy itt a porroh hókuszpókuszok uralkodnak. Ezen alapszik törvényük, vallásuk, alkotmányuk, a gyógyítás, a főnökök választása. Az inkvizíció a legszebb virágkorában gyerekjáték volt ahhoz képest, amit ezek csinálnak. A te porrohod is valószínűleg a főnöküket, Awajale-t igyekszik ránk uszítani. Még szerencse, hogy teherhordóink a mendi törzsből valók. Mindenesetre jó lesz innen mielőbb továbbállni... A fene vigyen el, Pollock, legalább lepuffantottad volna!

Elgondolkozott, és úgy látszik, kellemetlen dolgok fordultak meg a fejében.

– A helyedben egy ideig nagyon vigyáznék magamra – szólt vissza, amint kiment. – Körülnézek, hogy lássam, mihez kezdhetünk.

Pollock a sátorban maradt és töprengett. – „Nekem csak a civilizált élet való,” – mondogatta magában elbúsultan, miközben pipáját tömte. – „Minél előbb jutok vissza Londonba vagy Párizsba, annál jobb.”

Tekintete a lepecsételt ládára esett, melybe Waterhouse a mendi törzs területén vásárolt tollatlan, mérgezett nyilakat csomagolta.

– Csak legalább valami kényesebb helyen érte volna a golyóm a nyomorultat – morogta gonoszul.

Jó időbe telt, míg Waterhouse visszatért. Egyáltalán nem volt beszédes hangulatban, pedig Pollock egyre faggatta. A porroh úgy látszik, előkelő tagja titokzatos törzsének. A falubeliek felfigyeltek ugyan a történtekre, de nem viselkednek fenyegetően. Varázsiójuk kétségkívül félrevonult az erdőben. Nagy varázsló hírében állt.

– Nyilván készül valamire – fejezte be Waterhouse.

– Na és mit tehet? – vetette oda félvállról Pollock.

– Ki kell, hogy húzzalak a pácból. Ezek itt valamit forralnak ellened, különben nem lenne minden olyan csendes – szólt kis idő múlva Waterhouse.

Pollock kíváncsi volt, vajon mit főzhetnek ki.

– Koponyákból rakott körben táncolnak – szólt Waterhouse –‚ és valami bűzös kotyvalékot főznek rézkatlanban.

Pollock részleteket szeretett volna hallani. Waterhouse kitérő válaszokat adott. Pollock egyre jobban faggatta. Végül is Waterhouse elvesztette türelmét.

– Honnan a pokolból tudhatnám? – fakadt ki, amikor Pollock már vagy huszadszor ismételte meg a kérdést –, hogy vajon mit fog a porroh csinálni. Egyszer már megpróbált átabotában eltenni láb alól. Most, azt hiszem, megfontoltabban kezd hozzá. Ne félj, úgyis hamarosan a magad bőrén tapasztalod. De nem akarlak megijeszteni. Es az is lehet, hogy csak rémképeket látok.

Amikor éjjel a szabadban a tűz mellett ültek, Pollock ismét megpróbálta a porrohok szokásaira terelni a szót.

– Inkább menj aludni – szólt Waterhouse, amikor észrevette Pollock szándékát. – Holnap korán reggel indulunk. És lehet, hogy az úton minden bátorságodra szükségünk lesz.

– Mégis, mivel próbálkozhatnak?

– Nem tudom. Minden hájjal megkent népség. Sok minden furcsa dologra képesek. De nyaggasd a kérdéseiddel inkább Shakespeare-t, ezt a ravasz félvért.

Fény villant, és éles dörrenés hasított bele a kunyhók mögötti sötét csendbe. Pollock feje mellett hajszálnyira süvített el egy agyaggolyó. Ehhez már nem kellett magyarázat. A külön tábortűznél üldögélő feketék és félvérek felugrottak, és valaki belelőtt a sötétbe.

– Inkább menj be az egyik kunyhóba – szólt Waterhouse csöndesen, és önmaga rendületlenül ülve maradt.

Pollock felállt a tűz mellől, és elővette revolverét. A nyílt harctól egyáltalában nem félt. De nincs páncél, ami jobban védene, mint a sötétség. Belátta, hogy Waterhouse-nak igaza van, bement a kunyhóba és lefeküdt.

Ami keveset tudott aludni, azt is mindenféle kusza álmok zavarták. Különösen a porroh kísértette, amint lefelé fordított fejjel a hóna alól nézett vissza az ajtóban. Furcsa volt, hogy ez a futó látvány milyen mélyen vésődött az emlékezetébe. Az is meghökkentette, hogy végtagjaiban szokatlan fájdalmat érzett.

Amint a fehér hajnali ködben csónakjaikra rakodtak, hirtelen egy nyílvessző fúródott közvetlenül a lába elé a földbe. A teherhordók gyorsan átkutatták a környező bozótot, persze nem találtak semmit.

A két merénylet után az expedíció sikere szempontjából úgy látták jobbnak, ha Pollockot magára hagyják – s Pollock először érzett félelmet életében, amiért feketékkel kell elvegyülnie. Waterhouse beszállt az egyik kenuba, és Pollock bármennyire szeretett volna Waterhouse-zal elbeszélgetni, kénytelen volt a másikba telepedni.

Egyedül ült a csónak orrában, és azzal kínlódott, hogy a négerek – akik nem rajongtak érte – a folyó közepén tartsák a kenut, száz-száz méterre mindkét parttól. Valahogy sikerült rávennie Shakespeare-t, a freetowni félvért, hogy jöjjön át hozzá a csónak orrába, és meséljen neki a porrohokról. A félvér, miután látta, hogy úgysem bír Pollocktól megszabadulni, nagy élvezettel és szabadon szárnyaló képzelettel eleget is tett a kérésnek.

Így múlt el a nap. A kenu fürgén siklott a vízifügék, pálmák és kidőlt fatörzsek náddal átszőtt falai közt húzódó vízcsíkon. Baloldalt mangrove-mocsár terült el, s ezen túlról időnként odahallatszott az Atlanti-óceán hullámverésének moraja.

Shakespeare egybefolyó, zavaros angolsággal mesélte, hogy a porrohok milyen mesterei a varázslatnak, hogyan sorvadnak el emberek, akiket megátkoznak: hogyan küldenek másokra rossz álmokat és rossz szellemeket, hogyan gyötörték és ölték meg Ijibu fiait; hogyan raboltak el egy sulymai fehér kereskedőt, aki bántott közülük valakit, és milyen volt a teteme, amikor rátaláltak. Pollock minden történet után szidta a gyatra hittérítő ipart és az angol kormányt, amiért eltűrik, hogy ilyen sötét, pogány világ legyen itt a Sierra Leonén. Estére elérték a Kasi-tavat, és éjszakára megtelepedtek egy szigeten, miután elkergettek róla egy csomó álmos krokodilt.

Másnap Sulymába érkeztek. Orrukat már megcsapta a tengeri szellő, de Pollocknak csak öt nap múlva indult a hajója Freetown felé‚ addig itt kellett maradnia. Waterhouse úgy vélte, hogy Pollock itt Freetown közelében már eléggé biztonságban van, elbúcsúzott tőle, és visszatért az expedícióval Gbemmába. Pollock pedig sebtiben összebarátkozott Perérával, Sulyma egyetlen fehér kereskedőjével. Olyan jóba lettek, hogy Pollock vele töltötte minden idejét. Peréra portugál zsidócska volt, egy darabig Angliában élt, és az angol férfi közeledését nagy megtiszteltetésnek tekintette.

Két napig semmi különös nem történt. Pollock és Peréra csaknem egész nap kártyáztak; a végén Pollock már adósa is maradt Perérának. A második este azonban egy hegyesre reszelt vasdarab tudomására hozta Pollocknak, hogy a porroh is megérkezett Sulymába. A vasat messziről dobták, csak jelentéktelen sebet ejtett a vállán, de üzenetnek ez is elég világos volt. Pollock egész éjjel revolverrel a kezében virrasztott függőágyában. Másnap reggel bizalmasan elmondta a portugálnak, amit közölni jónak látott.

Peréra komolyan vette a dolgot. Meglehetősen jól ismerte a helyi szokásokat.

– Tudja, ez a magánügye. Vérbosszú. És persze a fickó is siet, hiszen tudja, hogy maga el akarja hagyni az országot. Viszont nem akad bennszülött vagy félvér, aki bele avatkozna ilyesmibe... hacsak nem ígér valamit, amiért érdemes neki. Persze, ha valahol összeakad vele, lelőheti. De az is magát... Aztán itt ez az átkozott varázslat – folytatta. – Én ugyan nem hiszek benne... babonaság… de mégsem kellemes elgondolni, hogy bármerre is jár az ember, van valahol Afrikában egy néger, aki időnként holdfénynél körültáncolja a tüzet, és rossz álmokat küld az emberre... Nincsenek rossz álmai?

– Már hogyne volnának – felelte Pollock. – Folyton annak a nyomorultnak a fordított pofáját látom, rám vigyorog és kivicsorítja a foga fehérét, amint ott a kunyhóban. Közeledik felém, majd távolodik. Persze, tudom, semmi okom félni, mégis álmomban valósággal megbénít a rémület. Furcsa dolgok ezek az álmok. Közben mindig érzem, hogy álom az egész, és mégsem bírok felébredni.

– Lehet, hogy csak képzelődik – mondta Peréra. – Különben a négereim még olyasmiket is mesélnek, hogy a porrohok kígyókat is tudnak küldeni az emberre. Nem látott kígyókat az utóbbi időben?

– Csak egyet. Ma reggel öltem meg az ágyam mellett. Majdnem ráléptem, amikor felkeltem.

– Ó! – nyögte Peréra meglepetten, aztán bátorítólag hozzáfűzte: – Persze, ez csak véletlen. De azért tartsa jól nyitva a szemét. Aztán van, akinek ilyenkor a csontjai fájnak.

– Azt hittem, a miazmás levegő az oka – jegyezte meg Pollock.

– Bizonyára így is van. Mikor érezte először a fájdalmat?

Pollocknak csak most jutott eszébe, hogy a kunyhóbeli összecsapást követő éjszakán érezte először.

– Azt hiszem, nem akarja megölni magát – mondta Peréra –‚ legalábbis még nem. Úgy hallottam, hogy áldozataikat addig zaklatják és rémítik igézeteikkel, hajszálnyira hibázó lövéseikkel, idegfájdalmakkal és rossz álmokkal, mire az már élni se kíván többé. Persze ez mind csak szóbeszéd. Nem kell törődnie vele... De azért kíváncsi vagyok, mit fog csinálni legközelebb.

– Most rajtam a sor – mondta Pollock, s komoran meredt a zsíros kártyákra, melyeket Peréra kitett az asztalra. – Nem tűröm el, hogy sarkamban legyenek, lövöldözzenek rám és meghülyítsenek. Vajon a maga kártyáit nem a porroh babonázta meg?

És gyanakodva Perérára nézett.

– Ez nagyon valószínű – felelte a portugál, és mosolyogva keverte a kártyát. – Csodálatos nép!

Délután Pollock két kígyót ölt meg az ágyában és szobájában, a földön hemzsegtek a vörös hangyák. Ezek a kellemetlenségek úgy kihozták a sodrából, hogy felkeresett egy mindenre kapható mendi négert, akivel már azelőtt is beszélt. A fekete elővett egy kis vastőrt, és szemléletesen bemutatta, hogyan lehet valakit egy nyakszúrással elintézni. Pollockot kilelte a hideg, és egy díszes veretű, dupla csövű puskát ígért neki bizonyos szolgálatok jutalmául.

Este Pollock és Peréra javában kártyáztak, mikor belépett a mendi a szobába, valami véres rongyba burkolt dologgal a kezében.

– Ne itt – kiáltott rá azonnal izgatottan Pollock. – Ne itt!

De a mendi már a markában szerette volna érezni jutalmát, s Pollock nem akadályozhatta meg, hogy szét ne nyissa a rongyot, és ne dobja a porroh fejét az asztalra. A fej véres nyomokat hagyott a kártyákon, lefordult a padlóra, aztán elgurult egy sarokba, ahol fejtetőn meg állt, és üveges szemmel meredt Pollockra.

Amikor a fej a kártyák közé esett, Peréra felugrott, és izgalmában portugálul kezdett hebegni. A néger véres rongyát lóbálva hajlongott. – A puskát! – kiáltotta.

Pollock mereven bámulta a fejet a sarokban. Ugyanaz a vigyor terpeszkedett rajta, mint amit álmában szokott látni. Úgy érezte, mintha megpattanna valami az agyában ettől a látványtól.

Perérának nagy nehezen ismét angol szavak jöttek a nyelvére.

– Megölette? – kérdezte. – Nem saját maga ölte meg?

– Miért éppen én kellettem volna hozzá?

–De így nem oldozhatja fel...

– Mit nem oldozhatok fel…

– S ez a kártya is csupa mocsok.

– Mit akart mondani azzal a feloldozással?

– Csak babona. Már magam sem tudom. A négerek azt mondják, ha egy varázsló... Tudja, ez is varázsló volt. Ugyan, hülyeség az egész. Szóval ki kell csikarni a porrohból, hogy feloldozza magát, vagy saját kezével kell megölnie... Mondom, ostobaság az egész.

Pollock magában káromkodott egyet, és tovább nézte a fejet a sarokban.

– Nem bírom ezt a vigyort! – kiáltott fel, majd odarohant a fejhez és belerúgott. Néhány méterrel odábbgurult, aztán ismét fejtetőn állt meg, és visszabámult rá.

– Hú, de ronda! – szólt a portugál. – Igazán nagyon csúnya. Kis késekkel szabdalják így össze az arcukat.

Pollock ismét bele akart rúgni a fejbe, de a mendi néger megérintette a karját.

– A puska? – kérdezte, s nyugtalanul pislogott a fej felé.

– Kettőt kapsz, ha elviszed innen ezt a rondaságot – nyögte Pollock.

A mendi megrázta a fejét, neki csak egy puska kellett, amiért megszolgált, de azt szerette volna mielőbb megkapni. Pollock megpróbálta előbb rábeszéléssel, majd fenyegetéssel levenni a lábáról, de nem boldogult vele. Peréránál akadt éppen egy eladó fegyver (300%-os haszonnal), amivel a fekete tüstént el is távozott. Pollock szeme pedig akarata ellenére visszatért a padlón heverő fejre.

– Furcsa, hogy ez a fej mindig fejre áll – mondta Peréra zavartan nevetve. – Olyan nehéz lehet az agya, mint az ólom azokban a kis bábukban, amik mindig talpra állnak. Vigye majd el magával. Jó lenne, ha már vinné is. A kártyám úgyis tönkrement. Freetown-ban van egy ember, aki kártyát árul. Hanem itt énnálam szép kis felfordulás van. Saját magának kellett volna megölnie.

Pollock megemberelte magát, odament, és felvette a fejet. Szállásán felakasztotta egy lámpakampóra és kiment, hogy gödröt ásson neki. Úgy emlékezett, hogy a hajánál fogva akasztotta fel. Ugyanis, amikor visszatért, nyakánál fogva lógott.

Még napnyugta előtt elásta szállása mögött, hogy ne essen útjába, ha éjjel Perérától hazatér. Mielőtt lefeküdt volna, két kígyót megölt. A legsötétebb éjszakában hirtelen léptek neszére ébredt. Csendben felült, és párnája alá nyúlt a revolveréért. Morgás hallatszott, Pollock a hang irányába lőtt. Vonyítást hallott, és egy árnyat látott a bejárat derengő fénye előtt átsuhanni. „Kutya!” – állapította meg Pollock, és visszafeküdt.

Kora hajnalban különös, nyugtalan feszültséggel ébredt. Tagjaiba visszatért a kínzó fájdalom. Egy ideig töprengve nézte a mennyezeten nyüzsgő vörös hangyákat, aztán mikor világosabb lett, tekintete a padlóra tévedt, s valami sötét tömeget pillantott meg. Oly rémülten rezdült össze, hogy a háló kifordult, és a földre vetette Pollockot.

Egylépésnyire mellette a porroh feküdt a földön. A kutya kiásta, és csúnyán összeharapdálta az orrát. Nyüzsögtek rajta a hangyák és a legyek. Meghökkentő véletlen folytán ismét fejtetőn állt, és kifordult szemében ugyanaz az ördögi kifejezés tükröződött.

Pollock leroskadt egy székbe, és a rémülettől bénultan bámult egy ideig a szörnyűségre. Végül aztán felkelt, óvatosan megkerülte, és kirohant a szabadba. A tiszta hajnali fény, a növények közt susogó reggeli szellő és a kutyakaparás nyomait világosan mutató gödör látványa hamarosan megnyugtatta. A történtekről olyan hangon számolt be Perérának, mintha valami mulatságos históriát mesélt volna, de az ajkai remegtek.

– Nem lett volna szabad megijesztenie a kutyát – jegyezte meg Peréra rosszul színlelt kedélyességgel.

A hajó megérkezéséig hátralevő két napot Pollock azzal töltötte, hogy igyekezett megszabadulni kellemetlen szerzeményétől. Leküzdve undorát, kézbe vette az ügy intézését: kiment a folyó torkolatához, és beledobta a tengerbe. Azonban csodálatos módon a krokodilusoknak nem volt étvágyuk a fejre, és a dagály kisodorta a part iszapjába. Már esteledett, amikor a portugálnál megjelent egy értelmes arab félvér, aki rátalált a fejre, és mint valami különlegességet eladásra kínálta Pollocknak és Perérának. Az arab ott ácsorgott az esthomályban, egyre előnyösebb ajánlatokat téve, de amikor látta, hogy portékája mennyire megrémíti a két bölcs fehér embert, ő is meghökkent és elkotródott. Pollock szállása mellett elmentében a fejet bosszúsan bedobta az ablakon.

Pollock másnap rátalált. Őrjöngő düh fogta el. Neki állt, hogy elégesse. Kiment a reggeli szürkületbe, és gallyakból nagy máglyát rakott. Már csaknem befejezte műveletét, amikor a kikötőben felharsant a Monrovia-Bathurst vonalon közlekedő kis postahajó szirénája.

– Hála az égnek! – sóhajtott Pollock szívbéli ájtatossággal, amikor ráeszmélt, hogy itt az indulás ideje. Kapkodva, remegő kézzel meggyújtotta az ágcsomót, aztán hazasietett, becsomagolt, és elbúcsúzott Perérától.

Délután határtalan megkönnyebbüléssel nézte, amint Sulyma ingoványos partja eltűnik a szeme elől. A hullámok fehér tajtékja felett húzódó partcsík mind keskenyebb lett. Úgy érezte, hogy a távolságba belevész az elmúlt napok borzalma is. Az iszonyat és rémület feszültsége fokról fokra engedett. Sulymában szinte a levegőben lengett a porroh-átokban való hit, és a porrohok valami hatalmasat és ijesztő borzalmat jelentettek számára. Most a porrohok birodalma szeme láttára kis fekete csíkká zsugorodott össze a tenger és a távoli kék mendi hegyek közt.

–Na ég veled, porroh! – mondta magában Pollock – Ég veled, de semmiképpen sem a viszontlátásra.

Odajött hozzá a hajó kapitánya, jó estét kívánt, ráhajolt mellette a korlátra, és kedélyesen a hajó oldalához verődő hullámok közé köpött.

– Fura valamit szedtem ma fel a parton – mondta a kapitány. – Sose láttam ilyesmit errefelé.

– Ugyan mit? – kérdezte Pollock.

– Füstölt fejet.

– Micsodát?

– Füstölt emberfejet. Arcán a díszes késmetszések arra mutatnak, hogy valami porroh fickó lehetett. Na, mi az? Mi a csoda van magával? Igazán nem hittem volna, hogy ilyen rossz idegei vannak. Egészen belezöldült. Hű, de rosszul bírja maga a tengert. Na, már jobban van? Teremtőm, mi lelte magát az előbb...? Nos hát, ez a fej, amiről beszélek, furcsa valami. A kabinomban őrzök néhány furcsaságot, ezt is beletettem spirituszba a kígyók mellé, és képzelje, fejtetőre fordult az üvegben. Na, mi az?

Pollock elordította magát, a hajához kapott, és a keréklapátok felé rohant olyanféle szándékkal, hogy a tengerbe veti magát. Aztán felocsúdott, és visszaindult a kapitány felé.

– Emberek, ide! – kiáltotta a kapitány. – Jack, fogd meg és ne engedd a közelembe. Csak maradjon ott, uram! Mi az ördög van magával? Megőrült?

Pollock a homlokára nyomta a kezét. Mit ér vele, ha magyarázkodik? – Azt hiszem, néha valóban rám jön. Valami belenyilallik itt a fejembe. Csak úgy hirtelen. Remélem, megbocsát.

Falfehér volt és kiverte a verejték. Hirtelen tisztán látta, milyen veszedelmes helyzetbe kerülne, ha kételkedni kezdenének elméje épségében. Minden erejét összeszedve igyekezett a kapitány bizalmát visszaszerezni. Gondosan válaszolt részvevő kérdéseire, figyelemmel hallgatta a tanácsait, sőt még egy kanálnyi szeszt is eldörzsölt az arcán. Végül pedig melegen érdeklődött a kapitány összegyűjtött különlegességei iránt is. A kapitány pontos leírást adott a fejről. Pollock közben azzal a kényszerképzettel küszködött, hogy a hajó falai átlátszók, mint az üveg, és tisztán látta, amint a tetején álló fej rábámul a padlózat alól, a kapitány kabinjából.

Pollock a hajón még a sulymai napoknál is nehezebb időt élt át. Állandóan uralkodnia kellett magán, hogy ne adja jelét az iszonyatnak, mellyel az életét megkeserítő fej közelsége eltöltötte. Éjszakánként visszatértek rettenetes álmai, melyek közben megmerevedve a borzalomtól az üvöltés görcsével a torkában kétségbeesetten erőlködött, hogy felébredjen.

Bathurstben átszállt Teneriffe felé. A fej ugyan ott maradt a hajón, de lidérces álmai és a fájdalmak csontjaiban tovább kísérték még akkor is, amikor Teneriffe-ben ismét átszállt egy óceánjáróra. Kártyázott, sakkozni próbált, még olvasással is kísérletezett, csak az italtól óvakodott. Mégis, ha valahol egy kerek árnyékot, vagy valami gömbölyű tárgyat pillantott meg, szeme azonnal a fejet kereste és látta is. Tisztán érezte, hogy csak a képzelete csalja meg, mégis olykor úgy tetszett neki, hogy a hajó, az útitársai, a tengerészek, a nagy víz, mind valami fátyolszerű látomás, amely közte és a szörnyű valóság között lebeg. És hogy a porroh-fej, amely ördögi arcával elő-előbukkan a fátyol mögül az egyetlen igazi valóság. Ilyenkor felugrott, megtapogatta a tárgyakat, ízlelni vagy rágni kezdett valamit, égő gyufához tartotta kezét, vagy tűt szúrt magába.

Komoran, hallgatagon, küszködve felajzott képzeletével érkezett meg Angliába. Southamptonban szállt partra, és Londonba érkezvén tüstént a bankárjához hajtatott. Miközben az igazgatóval magánszobájában rendezte ügyeit, ott látta a fejet a kandalló fekete márványpárkányán, és vér csepegett belőle a rácsra. Hallotta a cseppek koppanását és látta a vérfoltot.

Szép kis páfrány szólt az igazgató Pollock tekintetét követve. – Csak az a kár, hogy a kandalló rácsa megrozsdásodik tőle.

– Nagyon-nagyon szép kis páfrány – motyogta Pollock. – Erről jut eszembe, tudna nekem ajánlani egy jó idegorvost? Én kis... hogy is mondjam... hallucinációm van.

A fej gúnyosan röhögött. Pollockot meglepte, hogy az igazgató nem veszi észre, hanem csak az ő arcát vizsgálja merev tekintettel.

A doktor címével kezében Pollock lesietett az utcára, és mivel a közelben nem talált konflist, nekiindult gyalog az út nyugati végének, és közben át akart menni a másik oldalra. De ez még tapasztalt londoniak számára se egyszerű dolog; mindenféle konflis, kocsi, hintó, postakocsi, omnibusz végtelen áradata robogott az úttesten; kápráztató és idegőrlő látvány volt valaki számára, aki most tért vissza a nagy Sierra Leone maláriás magányából. És különösen, ha hirtelen egy gumilabdaként ugráló, s a kövezeten véres nyomokat hagyó fej is lába közé keveredik az embernek szinte elkerülhetetlen, hogy valami baleset ne történjék. Pollock görcsösen kapkodta a lábát, aztán vadul feléje rúgott. Ekkor erős ütést érzett a hátán, karjába éles fájdalom hasított.

Egy omnibusz kocsirúdja taszította fel, és az egyik ló patája szétroncsolta három ujját éppen azt a három ujját, melyet a porrohon szétroncsolt a lövése. Kihúzták a lovak alól, és sebesült kezében találták a cédulát az orvos címével.

Néhány napon át Pollock tudatát betöltötte a kloroform édesen átható szaga, az érzéketlenül átélt hosszadalmas műtét, a fekvés kábulata s az étel-ital, amit kapott. Aztán enyhén belázasodott, szomjúság gyötörte, és ismét kísérteni kezdte a régi álom. Csak akkor vette észre, hogy egy napig nyugta volt tőle.

– Ha az ujjaim helyett a fejem zúzódott volna szét, azzal együtt ennek is vége lenne – mondogatta magában Pollock, s töprengve bámulta a sötét fejpárnát, mely egy ideig a koponya alakját vette fel.

Az első alkalommal beszámolt az orvosnak elmezavaráról. Világosan látta, hogy megőrül, ha valamit ki nem találnak megmentésére. Előadta, hogy Dahomeyben végignézett egy lefejezést, és azóta a levágott fej állandóan kísérti. Ami valójában történt, azt persze teljesen elhallgatta.

Az orvos gondterhelten nézett maga elé, aztán tűnődőn megkérdezte:

– Gyerekkorában nagyon vallásosnak nevelték?

– Nem nagyon – felelte Pollock. Az orvos arcán árnyék futott át. – Bizonyára hallott csodálatos gyógyulásokról...persze, lehet, hogy nem is olyan csodálatosak. Lourdesban.

– Azt hiszem, ilyenféle hitgyógymódokkal nálam nem sokra mennének – mondta Pollock egyre a párnát nézve. A fej sebhelyes vonásai szörnyű fintorra torzultak. Az orvos más irányba terelte a szót.

– Nézze, az egész csak képzelődés – mondta váratlanul élénken. – Épp ezért tipikusan olyan eset, amikor igenis a hit segít. Az idegzete leromlott, és ebben a ködös lelkiállapotban az embernek könnyen támadnak rémképei. A kivégzés látványa túl sok volt magának. Majd rendelek egy gyógyszert, mely erősíti az idegrendszert, különösen az agyat. És gyakorlatokat is kell majd végeznie.

– Az ilyen hókuszpókusz nem nekem való – mondta Pollock.

– Éppen ezért kell a kedélyállapotán változtatni. Utazzék, keressen megnyugtató környezetet Skóciában, Norvégiában, az Alpokban.

– Akár Jerikóban is, ha úgy tetszik.

Mégis, mihelyt az ujjai engedték, megpróbálta követni az orvos tanácsát. Már november volt. Futballal kísérletezett, de Pollock számára a játék abból állt, hogy egy vicsorgó fejet rugdalnak ide-oda a pályán. Minden helyzetet elrontott, mert amikor feléje rúgott, iszonyattal lehunyta szemét. Amikor pedig kapuba állították és röpült feléje a labda, ordítva ugrott félre előle. A régebben keringő pletykák miatt el kellett hagynia Angliát, még mindig lehetetlenné tették őt a nők társaságában, és furcsa viselkedése miatt most férfi ismerősei is kerülni kezdték. A rémkép se volt már „kép” csupán. Megszólította őt, s vadul hadart mindenfélét, Pollockot rettenetes szorongás fogta el: vajon ha hozzányúlna a látomáshoz, olyannak érezné-e, mint egy valóságos levágott fej? Ha egyedül volt rémképével, veszekedett vele, ráförmedt, könyörgött neki. Sőt megfeszített önuralma ellenére mások jelenlétében is előfordult vele, hogy megszólította. Érezte maga körül a növekvő gyanakvást; a házi asszonya, a szolgáló, az inasa, mind figyelték.

Egy decemberi reggel meglátogatta őt első unokatestvére, Arnold. Kocsiba ültette, és kíváncsian vizsgálta beesett, sárga arcát, keskeny, gyanakvó szemét. Arnold kalapját a kezében tartotta, és amint Pollock szeme oda tévedt, úgy látta, hogy egyáltalában nem kalap, hanem egy szörnyű, fordítva lógó fej, amely üveges szemekkel viaskodik az ő józan eszével. Mégis sikerült uralkodnia magán, míg el nem váltak. Másnap kerékpárra ült, és Vandsworth-ből Kingston felé kerekezett a fagyott úton, amikor észrevette, hogy a fej mellette gurul, és sötét nyomot hagy maga után. Összeszorította a fogát, és gyorsabban hajtott. De egyszer csak, amint lefelé ment a hegyoldalban a Ridsmond park táján, a rémkép megelőzte, eléje gurult, majd a kerekek alá került. Mindez oly hirtelen történt, hogy nem volt ideje gondolkodni, félrerántotta a kormányt, és nekifutott egy kőrakásnak. A bal csuklója eltört.

Karácsony reggelén beteljesedett a végzete. Egész éjjel lázas volt, a kötés a csuklóján égette, mint egy tüzes bilincs, és álmai elevenebbek és szörnyűbbek voltak, mint bármikor. A rideg hajnali szürkületben felült ágyában, és tekintete a kandalló párkányára esett, ahol este egy rézkorsó állt. Most a fejet látta.

– Tudom, hogy ez csak egy rézkorsó – mondta borzongó bizonysággal. Nem tudta leküzdeni kételyét, dideregve kikászálódott ágyából, és előretartott kézzel közeledett a korsóhoz. Bízott benne, hogy csak a képzelete játszik vele, és közelről fel fogja ismerni a réz jellegzetes fényét. Hosszú habozás után odanyúlt, s ujjai alatt a sebhelyes arcot érezte. Elkapta kezét, mintha a görcs rántotta volna vissza. Elérkezett a vég. A tapintása is cserbenhagyta már.

Remegve, botorkálva, cipőjét meztelen lábával félrerúgva tapogatózott az örvénylő, kába sötétségben öltöző asztalához, elvette a borotváját, és leült vele az ágya szélére. A tükörben meglátta sápadt, sovány arcát, melyen végső elkeseredés ült.

Agyában gyorsan váltakoztak az emlékek képei. Kietlen gyermekkora, még sivárabb diákévei, később bűnös tévelygései, melyek során az egyik becstelenségből a másikba sodródott. Minden tisztán, irgalmatlanul élesen vetült eléje a téli hajnal rideg fényében. Felmerült benne a kunyhó képe is, a küzdelem a porrohhal, utazása a folyón Sulymába, a néger bérgyilkos a vörös ronggyal, kétségbeesett erőlködése, hogy elpusztítsa a fejet, és végül vergődése az egyre ellenállhatatlanabb rémképek és hallucinációk között. Csak hallucinációk! Tudta, hogy csak azok. Persze, hogy csupán képzeletének játéka az egész. Egy pillanatra valami kis remény is kezdett derengeni benne... De tekintete a tükörből a kandalló párkányára tévedt, és onnan a fordított fej vigyorgott rá.

Bepólyált kezével, merev ujjaival kitapintotta, hol ver nyakán az ér. A hajnal nagyon hideg volt, és a borotva pengéje, mint a jég.

 

Birkás Endre fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre