Harringay megkísértése

Eredeti cím: Temptation of Harringay, The

0 479

Szerző: Herbert George Wells • Év: 1895

Egyáltalán nem állíthatom, hogy ez az eset valóban megtörtént. Kizárólag R. M. Harringay szavaira támaszkodom, márpedig ő művészember.

Elbeszélését híven követem. Esküdözik, hogy tíz óra tájban azzal a szándékkal lépett műtermébe, hogy megnézze, mit is hozhatna ki abból a fejből, melyet előző nap megkezdett. Ez a bizonyos fej egy olasz kintornást ábrázolt, és Harringay úgy tervezte – de még nem volt egészen bizonyos a dologban –, hogy a kép címe ez lesz: „Virrasztás.” Harringay idáig még őszinte volt, és elbeszélésén felfedezhető az igazság bélyege. Amint megpillantotta, szinte már lángészre valló gyorsasággal behívta magához a kéregetőt.

– Térdeljen le! Nézzen fel erre a párkányra – mondta neki Harringay. – Mintha alamizsnára várna.

– Mit vigyorog! – kiabálta. – Nem a foghúsát akarom lefesteni. Nézzen úgy, mintha boldogtalan lenne.

Most pedig, hogy aludt rá egyet, a kép határozottan gyengébbnek bizonyult.

– Nem rossz munka – dörmögte Harringay. – Különösen ez a nyakrészlet... De...

Ide-oda járkált a műteremben, és innen is, onnan is szemügyre vette a képet. Csúnya szó szaladt ki a száján. Az eredeti elbeszélésben ez a szó is szerepel.

– Mázolmány – jelentette ki, legalábbis így mesélte később. – Közönséges festmény egy kintornásról, puszta portré. Még ha eleven kintornás volna, nem bánnám. De nálam a dolgok valahogy sohasem elevenek. Talán a képzeletemmel van baj?

Hát igen, ebben van valami igazság. A képzeletével csakugyan baj van.

– Bizony, a teremtő képzelet! Elő a vásznat és festéket, és embert teremteni – ahogy Ádám készült a vörös okkerből! De ez itt! Ha séta közben, az utcán, találkoznál vele, azonnal látnád, hogy műterem-készítmény. Még egy gyerek is azt mondaná, hogy csak belakkozni és rámába vele. Pár ecsetvonás... Hiába, így, ahogy van, nem ér semmit.

Az ablakhoz lépett, és a vászonredőnyt kezdte lejjebb húzni: kék nyersvászonból készült, az ablak alján egy tekercs működött, s ha több világosságot akart az ember, lefelé kellett húzni. Asztaláról összeszedte palettáját, festékpálcikáját és ecsetjeit. Aztán a kép felé fordulva barna foltot mázolt a száj szögletébe, majd a szembogarakra összpontosította figyelmét. Ezután megállapította, hogy az áll meglehetősen közömbös a virrasztáshoz.

Festő-szerszámait letéve, pipára gyújtott, és nézegette, miként haladt a munka.

– Akármi legyek, ha ez nem gúnyosan fintorog felém – mondta. Harringay most is szentül hiszi, hogy a figura vigyorgott.

Az alak kétségtelenül elevenebb lett, de korántsem olyan értelemben, ahogy ő szerette volna. Most már egészen biztos, hogy gúnyosan vigyorog.

– „Hitetlen virrasztó” – próbálkozott Harringay. – Milyen finom és leleményes cím! De a bal szemöldök még nem elég cinikus.

Odament, és a szemöldökön babrált, majd a fülcimpához is odamázolt valamit, hogy anyagszerűen hasson. További elmélkedés következett.

– Attól tartok, hogy a virrasztásnak lőttek. De mért ne legyen Mephisztophelész? Ámbár ez kissé közönséges. „A dózse barátja” – ez nem olyan elcsépelt. Igen ám, de a páncél nem lesz jó. Mintha Arthus udvarában lenne. Vagy bíbor palástot neki, és legyen „A Szent Kollégium tagja”? Ez humoros lenne, és kellően méltatná Itália középkori történelmét.

– Marad még „Benvenuto Cellini” – folytatta Harringay. – Az egyik sarokban, útbaigazításul, egy ügyesen elhelyezett aranykehely. Csakhogy ez nem nagyon felel meg az arc jellegének.

Harringay úgy adta elő az egészet, mintha valami megmagyarázhatatlan és kellemetlen sejtés szorongásában beszélt volna ilyen zagyván összevissza. A tárgy kezdett bizonyos, kellemesnek egyáltalán nem nevezhető kifejezést ölteni. Egyre elevenebbé vált – s bár igen baljóslatú volt, de élőbb képet még soha életében nem festett.

– Nevezzük „Férfi-képmás”-nak – mondta Harringay. – Vagy: „Egy bizonyos úr”-nak.

– Nem jó – állapította meg, de még mindig nem szállt inába a bátorsága. – Az ilyesmire azt mondják, hogy ízléstelen. De ennek a vigyornak el kell tűnnie. Ha ez sikerül, akkor egy kicsit tüzesebb szemet neki – eddig nem is vettem észre, milyen meleg a tekintete – és akkor jó lesz... minek is?... A „Szenvedélyes zarándok”-nak jó ára lenne? Ez az ördögi ábrázat a kontinensen talán még elmenne valahogy, de itt, a csatorna innenső oldalán... nem, nem lehet...

– Valami kis szabálytalanság az oka. Valószínűleg túl ferde a szemöldök.

A redőnyt még lejjebb húzta, hogy jobb legyen a világítás. Újra kézbe vette a palettát és ecsetet.

Mintha az arcnak ott a vásznon önálló lelke volna. Képtelen volt felfedezni, mi okozza ezt az ördögi kifejezést. Hiába, ki kell próbálni mindent. Talán a szemöldök – de nem, aligha lehet a szemöldök. De azért átfestette. És mégsem lett jobb, sőt, valójában most még sátánibb. A száj szöglete? Eh! még arcátlanabbul hunyorog – és így, kijavítva, ijesztően vészjósló már. Akkor hát a szem? Katasztrófa! Az ecsetet cinóberbe mártotta, pedig bizonyos volt benne, hogy barna! A szem most mintha forgott volna a szemüregben, és égő parázsként rámeredt. Hirtelen indulatában, valószínűleg pánikszerű bátorsággal, élénkvörössel telített ecsetjét keresztben odavágta a festményhez. És ekkor nagyon furcsa, valóban igen különös dolog történt – ha ugyan megtörtént.

Az ördöggé vedlett talján behunyta a szemét, száját elhúzta, s kezével letörülte arcáról a festéket.

Majd a vörös szem ajakcuppanáshoz hasonló zajjal kinyílt, az arc pedig mosolygott.

– Ez elég elhamarkodott dolog volt – állapította meg a festmény.

Harringay állítása szerint, most, hogy a legrosszabb bekövetkezett, önuralma is visszatért. Szilárd meggyőződése szerint ugyanis az ördögök értelmes lények.

– Hát akkor minek fészkelődik – mondta Harringay –, mindenféle pofákat vág, bandzsít és vigyorog, mialatt én festem magát!

– Én nem vigyorgok – válaszolt a festmény.

– Dehogynem.

– Maga az oka – mondta a festmény.

– Nem én vagyok az oka – mondta Harringay.

– De maga az oka – vitatkozott a festmény. – Ne! ne vágja hozzám megint azt a festéket, mert igazam van! Egész délelőtt itt babrál, hogy valami kifejezést mázoljon az arcomra. Fogadni mernék, hogy fogalma sincs arról, tulajdonképpen mit akar festeni.

– De van!

– De nincs! – vágott vissza a festmény. – Soha nem is volt, mikor festett. Mindig valami homályos sejtelemmel lát neki a munkának. Csak annyit tud, hogy szépnek és ájtatosnak, vagy talán tragikusnak kell lennie. De ezen túl aztán minden csak próbálgatás és véletlen. Drága cimborám! Csak nem képzeli, hogy olyan képet tud festeni, mint ez itt?

És most ismét emlékeztetnünk kell arra, hogy az elkövetkezendőkben is csupán Harringay szavára támaszkodhatunk.

– Én pontosan olyan képet festek, amilyet akarok – mondta Harringay higgadtan.

Ez a kijelentés, úgy látszik, kissé zavarba hozta a festményt. És megjegyezte:

– Ihlet nélkül nem lehet festeni.

– De mikor ehhez a képhez volt ihletem.

– Ihlet! – vigyorgott gúnyosan a kaján arc. – Egyszerű agyrém, mert meglátott egy kintornást, amint felpislogott az ablakra. Még hogy „Virrasztás”! Haha! Odaállt festeni, gondolta, majd csak kijön belőle valami – bizony, ez az igazság. És mikor ezt láttam, jöttem én. Beszédem lenne magával!

– Maga és a művészet! – folytatta a festmény. – Nagyon gyenge dolog ez. Maga kontár. Nem tudom, miért, de úgy látszik, képtelen a lelkét beleönteni. Magának túl sok az ismerete, és ez gátolja. Miközben lelkesedik valamiért, egyre azon töpreng, hogy vajon nem csinált-e már más is effélét. És...

– Ide figyeljen! – vágott közbe Harringay, aki kritizálásnál valami okosabbat várt az ördögtől. – Tanfolyamot akar nekem tartani?

S azzal a tizenkettes számú sörteecsetjét jól belemártotta vörös festékbe.

– Az igazi művész – folytatta a festmény – mindig tudatlan. Aki munka közben elméleteken nyargal, az már nem művész, hanem kritikus. Wagner... Hallja! minek ez a vörös festék?

– Magát fogom bemázolni vele – mondta Harringay. – Nem vagyok kíváncsi a dumájára. Ha azt képzeli, hogy azért, mert hivatásos művész vagyok, művészeti dolgokról fogok magával társalogni, akkor nagyon téved.

– Egy pillanat! – szólt a festmény, láthatóan meghökkenve. – Volna egy ajánlatom, őszinte ajánlat. Állom, amit mondok. Magában nincs ihlet. Nyilván hallott már a kölni dómról meg az Ördög Hídjáról, és...

– Szamárság! Csak nem képzeli, hogy egy felkapott, jól sikerült kép kedvéért elkárhozom? Tessék, ez a magáé!

Fejébe szökött a vér. Harringay azt meséli, hogy a veszély fokozta tetterejét. Így hát egy adag cinóbert vágott festménye szájába. A talján köpködött, és próbálta a festéket letörülni – nyilván szörnyen el volt képedve. Erre – Harringay szerint – igen figyelemreméltó küzdelem kezdődött. Harringay vörös festéket csapkodott, a festmény pedig ide-oda kapkodta a fejét, és törülgette az odakent foltokat.

– Két mestermű – hápogott a kísértő. – Két kifogástalan remekmű, egy chelsea-i festő lelkéért. Áll az alku?

Harringay válaszát az ecset adta át.

Néhány percig csak az ecset működését meg a talján köpködését és tiltakozását lehetett hallani. Néhány adagot tenyerével és karjával kivédett ugyan, de Harringay azért elég gyakran beletalált. Egyszerre csak a palettáról elfogyott a festék, s a hadviselő felek lihegve egymásra meredtek. A festmény olyan vörösre volt mázolva, mintha a vágóhídon hentergett volna, gyötrődve kapkodott levegő után, és nagyon kényelmetlenül érezte magát, amint a nyirkos festék a nyakába csorgott. De azért az első menetben mégiscsak ő kerekedett felül.

– Gondolja meg – mondta, makacsul ragaszkodva álláspontjához. – Két kiváló remekmű, más és más stílusban. Mindkettő egyenrangú a dómmal...

– Tudom már! – kiáltott fel Harringay, kirohant a műteremből, s végigszaladt a folyosón felesége hálószobája felé.

A következő percben már vissza is tért egy hatalmas zománclakkos bádogdobozzal (Hedge Sparrow-féle Tojásmáz), és egy meszelővel. Erre a látványra a vörös szemű, műértő ördög visítozni kezdett.

– Három remekmű... három utolérhetetlen remekmű!

Két felszabadító cselmozdulat, aztán bele a démon szemébe! Bizonytalan krákogás hallatszott, s egy köpködő hang:

– Négy remekmű...

De most már Harringay kerekedett felül, és a helyzet magaslatán is akart maradni. Gyors, merész csapásokkal folytatta a vonagló vásznon a mázolást, amíg az egész egyenletes, ragyogó Hedge Sparrow-féle zománc felületet nem nyert. Utoljára még egyszer megjelent a száj, és odáig jutott, hogy „Öt remek...” – mire Harringay a fénymázzal végleg betömte. Mielőtt végzett volna, a vörös szem kinyílt, és méltatlankodva rámeredt. Aztán már csak a száradó fénymáz tükörlapja látszott. Kis ideig még a felület alatti erőtlen mocorgás itt-ott könnyű ráncot vetett a képen, de aztán elhalt ez is, és végre az egész mázolmány teljesen megnyugodott.

Akkor Harringay – legalábbis ő így meséli – pipára gyújtott, leült, és a bezománcozott vászonra meredve igyekezett tisztába jönni azzal, mi is történt tulajdonképpen. Aztán megkerülte a vásznat, és megnézte, nincs-e ott is valami érdekesség. Most kezdte csak sajnálni, hogy mielőtt bemázolta, nem fényképezte le az ördögöt.

Ez Harringay története – nem pedig az enyém. Valódiságát egy kis méretű, 60 X 50-es, halványzöldre zománcozott vászonnal és heves esküdözésekkel bizonyítja. Az viszont igaz, hogy remekművet eddig még nem alkotott, és meghitt barátainak véleménye szerint valószínűleg nem is fog soha.

 

Görgey Gábor fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre