Csodaműves, A

Eredeti cím: Man Who Could Work Miracles, The

0 417

Szerző: Herbert George Wells • Év: 1898

 

(Versfantázia prózában)

 

Nem lehet tudni, vajon született tehetség volt-e? A magam részéről azt hiszem, hirtelen jött az egész. Valójában harmincéves koráig kétkedő volt, s nem hitt semmiféle csodálatos erőkben. És itt, eme legalkalmasabb pillanatban meg kell említenem, hogy apró emberke volt, aki izzó barna szemmel, égnek meredő vörös hajjal, felkunkorított bajusszal és szeplőkkel rendelkezett. George McWhirter Fotheringay névre hallgatott – korántsem olyasféle név ez, melynek tulajdonosától egyáltalán csodákat várna az ember –, s hivatalnokként működött Gomshottéknál. Nagy szenvedélye volt az ellentmondást nem tűrő vitatkozás. Első ízben éppen akkor sejtette meg rendkívüli képességeit, mikor váltig hangoztatta, hogy minden csoda lehetetlenség. Ez a különös vita a Behemót Sárkány söntésében zajlott le; Teddy Beamish egyhangúan, de hatásosan így fejezte ki ellenkezését: – Ezt mondja maga! –, s ez Mr. Fotheringay türelmét végsőkig csigázta.

Rajtuk kívül jelen volt még egy fülig poros biciklista, Cox vendéglős, és Maybridge kisasszony, a Behemót Sárkány igen tiszteletre méltó és meglehetősen vaskos csaposleánya. Maybridge kisasszony, Mr. Fotheringaynek háttal, poharakat mosott; a többiek pedig Fotheringayt hallgatták, s többé-kevésbé azon mulattak, hogy ellentmondást nem tűrő vitatkozó módszere ebben az esetben mennyire hatástalan marad. Mr. Beamish elhárító taktikája miatt felbőszülve, Mr. Fotheringay szokatlan szónoki fogás alkalmazására határozta el magát.

– Ide figyeljen, Mr. Beamish – mondta –, előbb tisztázzuk érthetően, mi is az a csoda? A természet rendjével ellentétes valami, puszta akaraterővel létrehozható, olyasmi, ami kizárólag akkor fordulhat elő, ha nagyon erős akarattal kikényszerítik.

– Ezt mondja maga – szólt Mr. Beamish elutasítóan.

Mr. Fotheringay a biciklistához fordult, ki mind ez ideig néma hallgató volt csupán – egy tétovázó köhintéssel s egy Mr. Beamish-re vetett tekintettel meg is kapta tőle helyeslését. A vendéglős nem akart véleményt nyilvánítani, és Mr. Fotheringay, mikor Mr. Beamishhez visszafordult, a csoda előbbi meghatározásával kapcsolatban váratlanul bizonyos fokú engedékenységet tapasztalt.

– Például – mondta Mr. Fotheringay igen nekibátorodva. – Csoda lenne a következő: ez a lámpa tótágast fordulva a természet rendje szerint nem éghetne így, ugyebár, Mr. Beamish?

– Ezt mondja maga! – vélte Beamish.

– Na és maga mit mond? – firtatta Fotheringay. – Nem éghetne...

– Nem... – mondta kelletlenül Mr. Beamish.

– Nagyon helyes – nyugtázta Mr. Fotheringay. – És akkor jön valaki, mondjuk, én, és ideáll, mint én, s odaszól a lámpának, akárcsak én, miután összeszedtem minden akaraterőmet: „Fordulj tótágast, de el ne törj, és lobogj csak tovább rendületlenül, és erre...” Ejha!

Az eset valóban rászolgált, hogy valaki azt mondja: „Ejha!” A lehetetlent, a hihetetlent ott láthatták mindnyájan. A lámpa fejjel lefelé lógott a levegőben, s lángja is békésen lefelé lobogott. Olyan biztos és vitathatatlan tény volt, mint maga a lámpa, a Behemót Sárkány közönséges, mindennapi kocsmalámpája.

Mr. Fotheringay csak állt, kinyújtott mutatóujja a levegőben maradt, homlokát összeráncolta, mint aki valami szörnyű szerencsétlenségtől tart. A biciklista, aki a lámpához legközelebb ült, nyakát behúzva egyetlen ugrással a helyiség másik sarkában termett. Majdnem mindenki felugrott. Maybridge kisasszony megperdült és sikoltozott. A lámpa vagy három másodpercig nyugton maradt. Mr. Fotheringayből kitört a szorongás elhaló kiáltása:

– Nem bírom tovább... – Hátratántorodott, a visszabukó lámpa pedig felizzott, a kocsma sarkának esett, oldalra pattant, szétzúzódott a padlón és kialudt.

Szerencsére fémfoglalata volt, különben az egész helyiség lángba borul. Mr. Cox jutott először szóhoz, és minden fölösleges szószaporítás nélkül oda lyukadt ki, hogy Fotheringay bolond. Fotheringay viszont túl volt azon, hogy akár egy ilyen alapvető meghatározáson is vitatkozott volna. Szörnyen elcsodálkozott a történteken. Ami Fotheringayt illeti, az elkövetkezendő beszélgetés egyáltalán nem tisztázta az ügyet. A közvélemény nemcsak teljes mértékben, de rendkívül hevesen osztotta Mr. Cox felfogását. Mindenki ostoba tréfával s a kényelem és közbiztonság felborításával vádolta Fotheringayt. Gondolatai a megdöbbenés forgószelében küszködtek, ő maga is hajlott arra, hogy egyetértsen a többiekkel, és csak egy meglehetősen eredménytelen ellenvetést kockáztatott meg, mikor azt ajánlották neki, hogy távozzék.

Kipirulva és felhevülve ment haza, kabátgallérját felhajtotta, szeme égett, füle vörös volt. Mind a tíz utcalámpát idegesen szemmel tartotta, amikor elhaladt előttük. A történtek emlékével csak akkor tudott komolyan foglalkozni, mikor templomsori szűk hálószobájában magára maradt. És feltette a kérdést:

– Mi az ördög történt hát?

Kabátját és cipőjét levetette, kezét zsebre dugva üldögélt az ágyon, s már tizenhetedszer ismételte védekező szavait:

– Én nem akartam, hogy az az átkozott vacak felforduljon.

S ekkor eszébe jutott, hogy abban a pillanatban, mikor kimondta a parancsot, mellékesen akarta is, amit mondott; s amikor látta a lebegő lámpát, pontosan érezte: csak rajta múlik, hogy a levegőben maradjon vagy sem – bár fogalma sem volt róla, miként lehetséges az egész. Intelligenciája nem volt különösebben bonyolult, máskülönben megakadt volna ezen a kifejezésen – „mellékesen akarni valamit”. Miután pedig már amúgy is töprengett, nem ártott volna, ha kicsit átgondolja az akarat cselekvőképességének homályos problémáját. De így ez a gondolat mint teljesen elfogadható valami gomolygott benne. És meg kell mondanom, ettől kezdve, letérve a tiszta logika ösvényéről, egyenesen kísérletekbe bocsátkozott.

Határozottan rámutatott a gyertyára, s összpontosította minden figyelmét, noha érezte, hogy bolondságot csinál.

– Emelkedj fel – mondta. Ám a következő pillanatban már nem találta bolondságnak. A gyertya felemelkedett, egy röpke másodpercig ott lebegett a levegőben, s miközben Mr. Fotheringay levegő után kapkodott, nagy koppanással a kis asztalra esett. A sötétben csak a kanóc kihunyó parazsa pislákolt.

Mr. Fotheringay egy darabig némán ült a sötétben.

– Ez megtörtént, annyi bizonyos – mondta. – Csak tudnám, mi lehet a magyarázata!

Nagyot sóhajtott, s gyufa után kezdett matatni zsebeiben. De nem talált semmit, így hát felállt, s a kisasztalon tapogatózott.

– Bár lenne egy szál gyufám – mondta. Felöltőjéhez botorkált, itt sem talált semmit, és ekkor felderengett benne a sejtelem, hogy talán gyufával is lehetne csodát művelni. Egyik kezét kinyújtotta, s komoran meredt a sötétbe.

– Gyufát e kézbe! – mondta. Érezte, hogy tenyerébe valami könnyű tárgy esik: egy szál gyufát tartott a kezében.

Meg akarta gyújtani, de néhány eredménytelen kísérlet után rájött, hogy biztonsági gyufa van a kezében. Erre eldobta, ám akkor eszébe jutott: akár azt is akarhatná, hogy meggyulladjon. És akarta; s látta, amint fellobog a kisasztal terítőjének kellős közepén. Gyorsan felkapta, mire a gyufa elaludt. Lassan kezdte megérteni, milyen lehetőségek állnak előtte, tapogatózva megkereste a gyertyát, s visszahelyezte a tartóba.

– Rajta! Lobbanj lángra – mondta Mr. Fotheringay, a gyertya azonnal fellobbant, a terítőn pedig kicsi lyuk látszott, melyből kis füstgomolyag szállt a magasba. Egy ideig hol erre, hol pedig a kis lángra meredt, majd felpillantva, saját tekintetével találkozott a tükörben, s így hosszasan és csendben tanakodott önmagával.

– Hogy is állunk tehát most a csodákkal? – kérdezte végül tükörképéhez intézve szavait.

Mr. Fotheringay alább következő elmélkedése komor és zavaros. Amennyire ő látta, a dolog kizárólag akaratától függött. Az első tapasztalatok jellege elvette a kedvét a további próbálkozástól, kivéve a lehető legóvatosabb kísérleteket. De azért fellebegtetett egy ív papirost, pirosra, majd zöldre változtatott egy pohár vizet, csigát varázsolt, amit később csodálatos módon megsemmisített, végül előteremtett magának egy csodálatos, vadonatúj fogkefét. Valamikor éjfél után arra a megállapításra jutott, hogy nyilván hallatlanul ritka és átütő erejű akarata van, s erről az adottságról bizonyára eddig is voltak sejtelmei, csak éppen bizonyítékokkal nem rendelkezett. Az első felismerés riadalma és döbbenete büszkeséggé változott, miután a dolog rendkívülisége nyilvánvaló lett, s halványan derengeni kezdett benne, hogy mindebből még hasznot húzhat. Hallotta, hogy a templom órája elütötte az egyet, és miután nem jutott eszébe, hogy csodák segítségével Gomshottéknál is elintézheti mindennapos munkáját, folytatta a vetkőzést, hogy további késedelem nélkül ágyba kerüljön. Mikor éppen azzal bajlódott, hogy ingét fején át lecibálja, ragyogó ötlete támadt:

– Legyek az ágyban – mondta, s már benne is volt. Még azt is kikötötte, hogy: – Levetkőzve! – S mivel az ágyneműt hidegnek találta, gyorsan hozzáfűzte: – Mégpedig a hálóingemben... nem, valami finom, puha gyapjú hálóingben. Ejha! – mondta roppant élvezettel. – És most kényelmesen el akarok aludni...

A szokott órában felébredt, s reggeli közben azon töprengett, hogy talán az elmúlt éjszaka élménye csak valami sajátságosan élénk álom lehetett. Végül elhatározta, hogy óvatos kísérletekkel próbálkozik. Például reggelire három tojást evett; kettővel a háziasszonya látta el, jók voltak, de boltból valók – a harmadik azonban élvezetes, friss libatojás volt, amit rendkívüli akaraterejével teremtett elő, főzött meg és tálalt ki magának. Gondosan leplezett izgalommal sietett be a céghez, és csak akkor jutott eszébe a harmadik tojás héja, amikor este a háziasszonya megemlítette. Bámulatos új tulajdonságát felismerve egész nap nem tudott dolgozni, de ez sem járt kellemetlenségekkel, mert az utolsó tíz percben minden munkát csodálatos módon elvégzett.

Egész nap bávatag és emelkedett lelkiállapotban volt, noha a Behemót Sárkányból való eltávolítására még most sem nagyon szívesen emlékezett vissza, és az eset elferdített változata már kollégái fülébe is eljutott, azok pedig kötekedtek vele. Nyilván vigyáznia kell, ha valami törékeny tárgyat felemel, másrészt azonban egyre azon járt az esze, hogy ez a képesség mindig többet és többet ígér. Elhatározta, hogy személyes tulajdonát teremtő tevékenysége útján, nem feltűnő módon gyarapítani fogja. Két nagyszerű briliáns inggombot teremtett elő, melyeket gyorsan megsemmisített, mikor a fiatal Gomshott az irodában íróasztalához közeledett. Attól tartott, hogy a fiatal Gomshott esetleg érdeklődni kezd, miként jutott a briliánsokhoz. Világosan látta, hogy e képesség gyakorlása óvatosságot és éberséget igényel, de ezenkívül nemigen látott különösebb nehézséget a csodamívelés elsajátításában, mint amikor kerékpározni tanult. Talán ez az összehasonlítás, talán az előérzet, hogy a Behemót Sárkányban nem látnák szívesen, űzte vacsora után a gázművek mögött megbúvó sikátorba, hogy a nyilvánosság kizárásával kipróbáljon néhány csodát.

Lehetséges, hogy kísérleteiből hiányzott az eredetiség, de Mr. Fotheringay, akaraterejétől eltekintve, korántsem volt rendkívüli ember. Eszébe jutott Mózes vesszejének a csodája, de a sötét éjszaka nem nagyon kedvezett annak, hogy hatalmas csodakígyókat szemmel tarthasson. Ekkor felidézte Tannhä user történetét, amit egy hangversenyműsor hátlapján olvasott egyszer. Ezt különösen vonzónak és ártalmatlannak érezte. Sétabotját – igen kiváló bambuszbot volt – az út szélén húzódó fűbe bökte, s a száraz fának megparancsolta, hogy hajtson ki. A levegő hirtelen megtelt rózsaillattal, s Fotheringay egy szál gyufa fényénél látta, hogy az elragadó csoda valóban beteljesedett. Elégedettsége azonnal elpárolgott, mikor közeledő lépteket hallott. Félt, hogy képességeit idő előtt felfedezik, gyorsan odaszólt hát a viruló sétabotnak:

– Menj vissza!

Persze ő ez alatt azt értette, hogy „változz vissza” – de hát teljesen megzavarodott. A sétabot figyelemre méltó sebességgel hátrált, s a közeledő léptek tulajdonosa felől nyomban igen dühös kiáltás és szitok hallatszott.

– Kit dobálsz tüskebozóttal, te bolond? – üvöltött a hang. – Pont bele a lábszáramba!

– Sajnálom, öreg fiú – mondta Mr. Fotheringay, s mikor felismerte, milyen kellemetlen lesz a kimagyarázkodás, idegesen cibálni kezdte a bajuszát: Winch közeledett ugyanis, a három helybeli rendőr egyike.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte a rendőr. – Ohó! Maga az, ugye? Az úr, aki eltörte a Behemót Sárkány lámpáját?

– Én nem akartam semmit – mondta Mr. Fotheringay. – Egyáltalán semmit.

– Na és most mit művel itt?

– Ej, fene a dolgomat! – bosszankodott Mr. Fotheringay.

– Úgy bizony, ahogy mondja! Tudja-e, hogy ez a bot megütött engem? Minek csinál ilyeneket, mi?

Mr. Fotheringay ebben a pillanatban csakugyan nem tudta, minek csinálta tulajdonképpen. Hallgatása, úgy látszik, felingerelte Mr. Winchet.

– Fiatalember, maga most hatósági közeget bántalmazott. Az ám!

– Ide figyeljen, Mr. Winch! – mondta bosszúsan és zavartan Mr. Fotheringay. – Igazán nagyon sajnálom. Az a helyzet...

– No?

Az igazságon kívül nem látott más kiutat.

– Éppen egy csodán munkálkodtam. – Igyekezett könnyedén beszélni, de ez igen kevéssé sikerült neki.

– Egy csodán... Hé, ne beszéljen zöldeket. Csodán munkálkodott! Csodán! No, ez aztán vicces! De hiszen maga az a fickó, aki nem hisz a csodákban... Igazság szerint ez is csak egyik hülye bűvésztrükkje, akárcsak a többi. Most pedig azt mondom...

Ámde Mr. Fotheringay nem tudta meg soha, mit akart Mr. Winch mondani. Rádöbbent, hogy kiadta magát, értékes titkát a szelek szárnyára bízta. Az ingerültség heves rohamában cselekvésre kényszerült. Fürgén és vadul a rendőrhöz fordult.

– Nahát – mondta –, nekem ebből elegem volt! Majd mutatok én magának mindjárt valami hülye bűvésztrükköt! A pokolba veled! Na gyerünk, azonnal!

Ott maradt egyedül!

Aznap éjjel Mr. Fotheringay már nem hajtott végre több csodát, és azzal sem törődött, hogy megnézze, mi lett a virágba borult sétabottal. Megszeppenve, szép csendesen visszatért a városba, a hálószobájába vonult.

– Úristen! – mondta. – Micsoda hatalmas képesség... rendkívül hatalmas képesség! Ezt igazán nem hittem volna. Igazán nem... Vajon milyen lehet a pokol?

Ott ült az ágyon, s húzta le a cipőjét. Szerencsés ötlete támadt, s a rendőrt elküldte San Franciscóba. Aztán többet már nem avatkozott a világ rendes folyásába, hanem józan ember módjára lefeküdt. Éjszaka a dühös Winchről álmodott...

Másnap Mr. Fotheringay két érdekes hírt hallott. Hogy valaki a Lullaborough-úton, az idősebb Gomshott háza előtt gyönyörű futórózsát ültetett, és hogy Winch rendőrért ki fogják kotorni a folyót, egész a Rawling-malomig.

Mr. Fotheringay egész nap szórakozott volt, elmerengett, csodákat sem hajtott végre, csak éppen Winchről gondoskodott; és elkövette azt a csodát is, hogy tökéletes pontossággal befejezte napi munkáját, az agyában rajzó gondolatok ellenére. Rendkívüli szórakozottsága és szelíd modora többeknek feltűnt, tréfálkoztak is rajta eleget. Jóformán mindig Winchen járt az esze.

Vasárnap este elment a kápolnába. Különös módon Mr. Maydig, aki némileg érdeklődött az okkult jelenségek iránt, épp „természetfölötti dolgokról” prédikált. Mr. Fotheringay nem járt rendszeresen templomba, de a hangsúlyozott szkepticizmus rendszere, melyre az előbbiekben már célzást tettünk, most eléggé megrendült benne. A szentbeszéd tartalma merőben más megvilágításba helyezte ezeket az újdonsült képességeket, s ő hirtelen elhatározta, hogy istentisztelet után haladéktalanul tanácsot kér Mr. Maydigtől. Mihelyt ezt elhatározta, máris csodálkozott, vajon mért nem gondolt rá előbb.

Mr. Maydig – hosszú lábú, hosszú nyakú, vézna és ingerlékeny férfiú – igen örvendezett, hogy egy fiatalember, akinek vallásos dolgokban való hanyagságáról az egész városban pusmognak, magánbeszélgetésre kéri. Némi elmaradhatatlan várakoztatás után a templommal szomszédos paplakba s ott dolgozószobájába vezette. Kényelmes székbe ültette, ő maga a kedélyesen lobogó kandalló elé állt – szétvetett lába csúcsíves árnyékot vetett a szemközti falra –, s felszólította Mr. Fotheringayt, hogy adja elő az ügyet.

Mr. Fotheringay először kissé zavarban volt, s nehezen fogott hozzá, hogy megmagyarázza a dolgot.

– Ön aligha hisz majd nekem, Mr. Maydig, attól tartok... – és így kertelt tovább még egy darabig. Végül megkockáztatta a kérdést, hogyan vélekedik Mr. Maydig a csodákról.

– Hát... – Mr. Maydig csak ennyit mondott, mégpedig rendkívül bíráló hangon, mikor Mr. Fotheringay ismét közbevágott.

– Gondolom, ön nem hisz abban, hogy a magamfajta átlagember, mialatt itt üldögél, bizonyos hajlam hatására, az akaraterő segítségével mindenre képes...?

– Kérem, lehetséges – mondta Mr. Maydig. – Ilyesmi talán lehetséges.

– Ha szabadna valamit felhasználnom itt a szobában, azt hiszem, be tudnék mutatni önnek egy ilyen kísérletet... Tessék, például itt van az asztalon ez a dohánydoboz. Szeretném tudni, hogy vajon az, amit most csinálni fogok, csoda vagy nem csoda? Kérem, Mr. Maydig, csak egy pillanat.

Homlokát összeráncolva rámutatott a hamutartóra, és így szólt:

– Egy tál ibolya legyen belőled.

A dohánydoboz azt tette, amit parancsoltak neki.

Az átváltozásra Mr. Maydig hevesen összerezzent; csak állt, és hol a tálnyi virágra, hol pedig a csudatékony Fotheringayre bámult. Nem szólt egy szót sem. Kis idő múlva odamerészkedett, az asztal fölé hajolt, és megszagolta az ibolyákat: frissen szedett, nagyon szép példányok voltak. Ekkor ismét Mr. Fotheringayre meredt.

– Hogy csinálta ezt? – kérdezte.

Mr. Fotheringay a bajuszát cibálta.

– Hát csak gondoltam egyet, ennyi az egész! Csoda ez vagy fekete mágia, vagy mi az ördög? Mit gondol, mi van velem? Ez az, amit meg akartam kérdezni.

– Ez valami egészen rendkívüli eset.

– És ma egy hete még nem tudtam többet önnél arról, hogy ilyen képességeim vannak. Hirtelen jött az egész. Én csak annyit értek a dologból, hogy valószínűleg valami furaság lehet az akaratom körül.

– És ez az egyetlen? Vagy emellett képes még másféle dolgokra is?

– De még mennyire! Bármi legyen az! – Kicsit tűnődött, majd hirtelen eszébe jutott egy bűvészmutatvány, amit látott valamikor. – Tessék! – Intett. – Változz halasmedencévé... nem, nem jó... változz üvegtállá, tele vízzel és úszkáló aranyhalakkal. Így jobb lesz! Hát érti ezt, Mr. Maydig?

– Bámulatos. Hihetetlen. Ön vagy egy egészen rendkívüli... De nem...

– Bármivé átváltoztatom – mondta Fotheringay. – Akármivé! Hoppla! Most változz galambbá, akarom!

A következő pillanatban egy szürke galamb repdesett ide-oda a szobában: Mr. Maydignek mindig le kellett buknia, valahányszor hozzá közeledett.

– Ott maradj, hé! – kiáltotta Mr. Fotheringay. És a galamb mozdulatlanul csüngött a levegőben. – Vissza tudom változtatni virágos edénnyé – mondta, s miután a galambot az asztalra helyezte, csodához látott. – Gondolom, már pipára akar gyújtani. – S máris visszavarázsolta a dohánydobozt.

Mr. Maydig a további átváltozásokat időnként felkiáltásokkal kísérte. Mr. Fotheringayre bámult, majd nagyon óvatosan felemelte a dobozt, megvizsgálta, és visszahelyezte az asztalra.

– Ühüm! – mondta, s ezzel minden érzelmét ki is nyilvánította.

– Nahát, most már aztán könnyebb lesz magyarázatot találni arra, miért jöttem – jelentette ki Mr. Fotheringay. És a Behemót Sárkánybeli lámpaügytől kezdve belefogott különös élményeinek hosszadalmas, bonyolult történetébe, amelyet a Winchre vonatkozó állandó utalások tettek bonyolulttá. Ahogy a történetet folytatta, a Mr. Maydig megrökönyödésén érzett átmeneti büszkesége teljesen elpárolgott, és újra a megszokott Fotheringay ült ott, ahogy a mindennapos érintkezések során ismerték. Mr. Maydig feszülten hallgatta, s miközben a dohánydobozt szorongatta, viselkedése az elbeszélés menete szerint változott. Egyszerre, mikor Mr. Fotheringay a harmadik tojás csodáját kezdte elmondani, a pap hirtelen kinyújtotta kezét és közbevágott.

– Ez lehetséges. El tudom hinni. Persze elképesztő, de hát megold egy csomó nehézséget. A csudatékony erő különleges, sajátos tehetség, mint a lángész vagy a távolbalátás... Ez mindeddig még igen kevés embernél fordult elő. De hát ebben az esetben... Én mindig álmélkodtam Mohamed, a jógik és Blavatsky asszony csodáin. De hát persze! Ez égi adomány! Ez gyönyörűen bizonyítja – Mr. Maydig hangja elhalkult – Argyll herceg őkegyelmessége, a nagy gondolkodó érveit. Itt valami rejtettebb törvényszerűség mélyére hatolunk, mélyebbre, mint a természet szokásos törvényei. Igen, igen. Csak folytassa, folytassa.

Mr. Fotheringay Winchcsel való szerencsétlen kalandját kezdte mesélni. Mr. Maydig pedig nem rémüldözött tovább, hanem összevissza hadonászott, és ámuldozó kiáltásokat vetett közbe.

– Ez az, ami leginkább aggasztott – folytatta Mr. Fotheringay. – Ezért fő a fejem legjobban, s ezért szeretnék tanácsot kérni. Winch most persze San Franciscóban van – igen, ott valahol, de hát meg fogja érteni, Mr. Maydig, hogy ez mindkettőnk számára igen kellemetlen. Nem is tudom, hogyan értheti Winch mindazt, ami vele történt, és mondhatom, irtózatosan félhet, és el lehet keseredve, és mindent elkövet, hogy nyakon csípjen. Biztosan állandóan azon van, hogy ide jöjjön. Én pedig egyre a csodákon munkálkodom, és visszaküldöm Winchet, jóformán minden órában, valahányszor eszembe jut. Persze ő az egészet képtelen megérteni, s ez bizonyára bosszantja. Valahányszor megváltja a hajójegyet, egy csomó pénzébe kerül. Amit csak tudtam, megtettem érte, de hát persze neki sem könnyű elképzelni az én helyzetemet. Később arra is gondoltam, mielőtt áthelyeztem volna, hogy talán megpörkölődött a ruhája – hisz tudja, ha tényleg olyan a pokol, ahogy mondják – s ebben az esetben San Franciscóban valószínűleg le is csukták. Mihelyt ez eszembe jutott, csak akarnom kellett, és ő máris kapott egy új öltönyt. De hát érti, most már igazán fenemód belebonyolódtam...

Mr. Maydig tekintete komoly volt.

– Látom, szép kis csávába került. Bizony elég nehéz a helyzete. Hogy lehet ennek végére járni... – Semmire sem tudott kilyukadni.

– Hagyjuk most egy kicsit Winchet, s beszéljük meg a fontosabb kérdést. Nem hiszem, hogy fekete mágiáról, vagy valami ilyesmiről lenne szó. Nem hiszem, hogy a bűnözésnek valamilyen szégyenfoltjáról kellene beszélni, Mr. Fotheringay – semmiképpen sem, hacsak nem hallgat el bizonyos anyagi körülményeket. Nem, ezek csodák, valóságos csodák, ha szabad így mondanom, a lehető legmagasabbrendű csodák.

Hadonászott, és fel-alá járkált a kandalló előtti szőnyegen, mialatt Mr. Fotheringay karját az asztalra, fejét a karjára támasztva üldögélt, és gondterheltnek látszott.

– Fogalmam sincs, hogy kellene elintéznem ezt az egész Winch-ügyet – mondta.

– Ha valaki csudatékony, ez nyilvánvalóan igen hatalmas képesség – mondta Mr. Maydig. – Csak semmi aggodalom, majd csak rábukkan a megoldásra ezzel a Winchcsel kapcsolatban is. Kedves uram, ön igen fontos személyiség, a legbámulatraméltóbb lehetőségek embere. Például, mint bizonyíték! És máskülönben is, mindaz, amit ön véghez tud vinni...

– Igen, egyre s másra már én is gondoltam – mondta Mr. Fotheringay. – De néhány dolog kissé nyakatekerten sikerült. Látta azt a halat az előbb? Az edény meg a hal – nem jófajta egyik sem. Gondoltam, mégiscsak megkérdezem valakitől...

– Helyesen tette – mondta Mr. Maydig – igen helyesen tette, mindenképpen helyesen tette. – Elhallgatott, és Mr. Fotheringayre nézett. – Ez a képesség úgyszólván határtalan. Tegyük próbára ezeket az önben rejtőző erőket. Ha valóban olyanok... ha valóban olyanok, amilyennek látszanak...

És ekkor, bármily hihetetlennek tűnik, 1896. november 10-én, vasárnap este, a Kongregációs Templom mögötti kis ház dolgozószobájában, Mr. Maydig noszogatására és sugalmazására Mr. Fotheringay csodákat kezdett művelni. Az időpontra határozott nyomatékkal hívjuk fel az olvasó figyelmét. Az olvasó ellenvetéseket tesz majd, talán már tett is ellenvetéseket, hogy ez a történet bizonyos pontokon valószínűtlen, és ha az eddig elmondottak közül bármi valóban megtörtént, akkor egy évvel ezelőtt minden újságban olvashatták volna. Ha pedig nyomban tovább követi a részleteket, még kevésbé tudja majd a történetet elfogadni, hiszen többek között úgy alakulnak a dolgok, hogy önnek, Uram, vagy önnek, Asszonyom, vagyis a szóban forgó olvasónak több mint egy éve erőszakos és példátlan körülmények között meg kellett volna halnia. Nos, hát egy csoda fabatkát sem ér, ha valószínűtlen, és az igazság az, hogy az olvasót most egy éve erőszakos és példátlan körülmények között tényleg meggyilkolták. A további történet során ez tökéletesen világos lesz és hihetővé válik, ahogy minden épeszű és józan olvasó elismeri majd. Ámde nem itt fejeződik be a történet, még éppen csak túl vagyunk a közepén. És különben is, azok a csodák, amelyeket Mr. Fotheringay eddig művelt, félszeg kis csodák voltak – csészékkel és berendezési tárgyakkal űzött apróságok, akár a teozófusok vérszegény csodái; de bármily vérszegények, munkatársa mégis megszeppent bámulattal fogadta őket. Fotheringay szerette volna azonnal elintézni az egész Winch-históriát, de Mr. Maydig nem engedte. S miután egy csomó apró-cseprő csodát műveltek otthon, hatalomérzetük növekedett, képzeletük egyre inkább nekilendült, becsvágyuk pedig merészebb lett. Első nagyobb vállalkozásukat éhségüknek és Mr. Maydig házvezetőnőjének, Mrs. Minchinnek számlájára lehet írni. Az étel, amellyel a lelkész Mr. Fotheringayt megkínálta, valóban nem volt éppen ínycsiklandó, s ők nem érezték eléggé étvágygerjesztő felüdülésnek két ilyen iparkodó csudatékony ember számára. De azért leültek, s Mr. Maydig inkább búsan, mint bosszankodva, hosszasan beszélt tökéletlen házvezetőnőjéről – mikor Mr. Fotheringaynek hirtelen eszébe jutott, hogy lehetőség nyílik előtte.

– Kérem, Mr. Maydig – kezdte –, ha nem veszi szemtelenségnek, én...

– De kedves uram! Hiszen ez természetes! Nem, semmiképpen sem szemtelenség...

Mr. Fotheringay intett.

– Mit kívánjunk? – kérdezte nagyvonalúan, majd Mr. Maydig rendelése szerint teljesen módosította a vacsorát.

– A magam részéről – mondta, miután megszemlélte Mr. Maydig választását –, mint mindig, most is igen nagy kedvem támadt egy kupa erős barnasörre és finom pirított sajtoskenyérre, így hát ezt is rendelek. Nem sokra tartom ám a burgundit...

És parancsára máris ott volt az asztalon a sör és a sajtospirítós. Sokáig üldögéltek vacsorájuk mellett, és társalogtak, mint egyenrangú emberek; Mr. Fotheringayt egyszerre átmelegítette az örvendező meglepetés, mikor rádöbbent, hogy ők most mennyi csodát művelhetnek.

– És mellesleg, Mr. Maydig, talán segíthetnék önnek... háztartási gondjaiban is.

– Nem egészen értem – mondta Mr. Maydig, s töltött egy pohárral a csodás óburgundiból.

Mr. Fotheringay a merő semmiből egy újabb sajtospirítóssal vendégelte meg magát, és nagyot harapott belőle.

– Azt gondoltam – mondta –, hogy talán (cipp-cupp) Minchin asszonnyal is (cipp-cupp) csodát tehetnék (cipp-cupp)... talán faraghatnék belőle valamit.

Mr. Maydig letette a poharat, és kétkedőn nézett maga elé.

– De hát ő... tudja, Mr. Fotheringay, ő élénken ellenezné a beavatkozást. És, ami azt illeti, jóval elmúlt tizenegy óra, már valószínűleg ágyban van és alszik. Tudja, úgy egészében...

Mr. Fotheringay átgondolta ezeket az ellenvetéseket.

– De hát nem tudom, mért ne csinálhatnánk ezt az egészet álmában?

Mr. Maydig egy ideig ellenezte az ötletet, aztán beletörődött. Mr. Fotheringay kiadta az utasításokat, s a két úriember egy csöppet talán kevésbé nyugodtan folytatta a lakomát. Mr. Maydig hosszadalmasan fejtegette, hogy házvezetőnőjénél másnap milyen változásokra számít; olyan derűlátással beszélt, hogy ez még a szertelenségre hajlamos Mr. Fotheringayre is erőltetett túlzásként hatott. És ekkor az emeletről zavaros lárma hallatszott. A két vacsorázó férfiú szeme kérdőn kitágult, majd Mr. Maydig sietve elhagyta a szobát. Mr. Fotheringay hallotta, amint a lelkész házvezetőnőjét szólítja, majd puha léptek indultak lefelé a lépcsőn.

Tán egy perc múlva a lelkész visszatért, könnyed léptekkel, ragyogó arccal.

– Csodálatos! – mondta. – És megható! Nagyon megható!

Járkálni kezdett a kandalló előtti szőnyegen.

– Micsoda bűnbánat... nagyon-nagyon megható ez a bűnbánat... az ajtó résén benéztem. Szegény asszony! Nahát, ilyen csodálatos változást! Felkelt. Egyszerre fel kellett kelnie. Fel kellett kelnie az ágyból, hogy összetörje a pálinkás üveget, amit a szekrényében dugdosott. De még be is vallotta!... De hát ez... ez a legbámulatosabb lehetőségekkel kecsegtet bennünket. Ha ebben az asszonyban ilyen csodálatos változásokat tudunk végbevinni...

– Ez a dolog látszólag határtalan – mondta Mr. Fotheringay. – Mr. Winchcsel kapcsolatban pedig...

– Teljes mértékben határtalan... – És Mr. Maydig a kandalló előtti szőnyegen járkálva, a Winch-ügyet egy kézmozdulattal félreseperte, és kifejtett egy sereg csodálatos javaslatot, melyeket ide-oda jártában kiagyalt.

Nos, hogy miben álltak ezek a javaslatok, az ebben a történetben nem lényeges. Elégedjünk meg annyival, hogy a végtelen jóság – mondhatnók: a vacsora utáni jóindulat – szellemében születtek. És elégedjünk meg annyival, hogy Winch problémája megoldatlan maradt. Azt sem szükséges elmondani, hogy az a temérdek jó cselekedet mennyire valósult meg. Bámulatos változások történtek. Az éjféli órákban Mr. Maydig és Mr. Fotheringay ott vágtatott a hűvös piactéren, felettük a néma hold; bizonyos csudatékony révületben Mr. Maydig a karjait lóbálta és hadonászott, Mr. Fotheringay pedig felajzottan, kurta mozdulatokkal rohant, és nem szégyenkezett többé, hogy ilyen nagy ember lett belőle. A választókerületben minden iszákost jó útra térítettek. Minden sört és szeszes italt vízzé változtattak (e kérdésben Mr. Maydig meggyőződése érvényesült), továbbá tökéletesítették a helyi vasúthálózatot, lecsapolták a Flinger-mocsarat, megjavították a Kopaszhegy termőföldjét és kikúrálták a lelkész bibircsókját. És éppen meg akarták nézni, mit csinálhatnának a megsérült hídpillérrel.

– Holnap rá sem fognak ismerni a városra – lihegett Mr. Maydig. – Hogy meg fognak lepődni, és milyen hálás lesz mindenki!

Ebben a pillanatban a templom órája elütötte a hármat.

– Ejha – mondta Mr. Fotheringay –, három óra! Haza kell mennem. Nyolcra benn kell lennem a hivatalban. Ezenkívül pedig Mrs. Wimms...

– Még csak most látunk neki igazán – jelentette ki Mr. Maydig, a végtelen hatalom túlcsorduló édességével hangjában. – Még csak most látunk neki igazán. Gondoljon a temérdek jó cselekedetre, amit művelünk. Mire felébrednek az emberek...

– De hát... – kezdte Mr. Fotheringay.

Mr. Maydig hirtelen karon ragadta. Szeme vadul lobogott.

– Édes öregem – mondta –, nem kell elhamarkodnunk. Oda nézzen! – feje fölött a holdra mutatott – Józsué!

– Józsué? – kérdezte Mr. Fotheringay.

– Persze hogy Józsué! Mért ne? Állítsa meg.

Mr. Fotheringay felnézett a holdra.

– Egy csöppet magasan van – jelentette ki rövid szünet után.

– Ugyan! – mondta Mr. Maydig. – A hold persze nem áll meg. A föld forgását kell megállítania, hiszen tudja. És megáll az idő. Ezzel nem ártunk senkinek.

– Ühüm – mondta Mr. Fotheringay. – Hát jó. – Sóhajtott. – Megpróbálom. Tehát...

Kiskabátját begombolta, s rászólt a lakható földkerekségre azzal a jól megalapozott bizakodással, hogy hatalmában tartja az egészet.

– Hát ne forogj tovább, akarom! – mondta.

Egy másodperc alatt szédítő sebességgel, bukfenceket hányva számtalan mérföldnyire repült előre. Bár másodpercenként számtalanszor megpördült maga körül, mégis gondolkodott; mert a gondolkodás csodálatos dolog – néha lomha, mint a kiömlő szurok, néha meg fürge, mint a fény. Egy pillanat alatt döntött, és már akart is.

– Akarom, hogy biztonságban és épségben lekerüljek. Bármi történik, akarom, hogy biztonságban és épségben lekerüljek.

Épp jókor kívánta, mert a sebes repüléstől ruhája már felizzott, és perzselni kezdte. Erőteljes, de teljesen ártalmatlan puffanással került ismét szilárd talajra, mert a frissen feltúrt föld egy halmára zuhant. Körös-körül nagy tömeg fém és kő zuhant a földre, mintha a harangtorony lett volna a piactér közepén; röptében mindettől gellert kapott, s mint egy szétpukkanó lövedék, kőfalak, kőművesholmik és téglák halmának vágódott neki. Egy tehén valamelyik nagyobb kőtömbre zuhant, és szétzúzódott, akár egy tojás. Olyan recsegést-ropogást hallott, hogy minden eddigi szörnyű robaj pergő homok neszezésére hasonlított csupán – s mindezt éktelen zenebona követte. Roppant vihar szántott végig égen és földön, fejét alig tudta felemelni, hogy körülnézzen. Annyira kifulladt, és annyira elképedt, hogy meg sem nézte, hol van és mi történt tulajdonképpen. Első mozdulata az volt, hogy megtapogatta a fejét, majd azzal biztatta magát, hogy a viharvert haj még hozzá tartozik.

– Úristen! – hápogott Mr. Fotheringay. A szélvihar miatt alig tudott megszólalni. – Épphogy megúsztam! Itt valami nincs rendjén. Micsoda vihar és mennydörgés. Egy perccel ezelőtt szép tiszta éjszaka volt még. Maydig a ludas, hogy ilyesmibe belekevert. Micsoda szélvihar! Ha tovább így hülyéskedem, még valami nagy baleset ér!... De hát Maydig hol van?... Micsoda zűrös zagyvaság mindenfelé!

Amennyire lobogó kabátjától megtehette, körülnézett. Igazán nagyon különös kép tárult szeme elé.

– Az ég úgy-ahogy rendben volna – mondta Mr. Fotheringay. – De ezzel aztán be is fejeztük, mert a többi... Ráadásul olyan az egész, mintha valami irtózatos szélvihar kerekedne. Viszont a hold ott van, ni... Szakasztott olyan, mint volt. Fényes, mint a nappal. Ami azonban a többit illeti... Hova lett a község? És hol van... hol van egyáltalán valami? És hogy az ördögbe szabadult ránk ez a vihar? Én nem rendeltem semmiféle szeleket!

Mr. Fotheringay hasztalan kapálózott, hogy lábra álljon, néhány kudarc után tehát négykézláb maradt, s úgy kapaszkodott. A szélnek hátat fordítva végigtekintett a holdfényes világon, míg kiskabátjának a vége csattogott a feje fölött.

– Hát itt valami komolyan nincs rendjén. De hogy micsoda, azt csak a jóég tudja!

Széltében-hosszában semmit sem lehetett látni a fehéren ragyogó porgomolyban, amit az üvöltő szél űzött maga előtt; földtömegeket, romhalmazokat görgetett, sehol egy fa, egy ház, vagy valamilyen ismerős idom – csupa zabolátlan zűrzavar, melyet az örvénylő por-oszlopok és lavinák, a vágtató vihar villámlása és mennydörgése közepette elnyelt a sötétség. Nem messze az ólmos ragyogásban volt valami, ami egykor talán szilfa lehetett: koronájától a gyökeréig szétforgácsolt, összezúzott szilánkok halmaza. Odább pedig vasgerendák összegörbült tömege – nyilván csak a viadukt lehetett – magaslott ki a torlódó zűrzavarból.

Értjük ugyebár, hogy amikor Mr. Fotheringay megállította a szilárd föld forgását, a felszíni csekély mozgáskülönbségekre vonatkozóan nem határozott. A föld viszont oly gyorsan pörög, hogy felszíne az egyenlítőnél több mint ezer mérföldnyi sebességgel repül óránként, míg ezen a szélességen sebessége majdnem a felére csökken. Így hát a község, Mr. Maydig és Mr. Fotheringay, minden és mindenki, másodpercenként körülbelül kilenc mérföldnyi sebességgel előrelódult – vagyis sokkal nagyobb erővel repültek, mint egy elsütött ágyú lövedéke. Minden ember, minden élőlény, minden ház és minden egyes fa – az egész világ, úgy, ahogy van – meglódult, szétzúzódott és tökéletesen romba dőlt. Ez volt az egész.

Mr. Fotheringay mindezt természetesen nem tudta teljes mértékben felfogni. De annyit mindenesetre megértett, hogy csodaműve balul végződött, s egyúttal roppantul megcsömörlött minden csodától. Most sötétben volt, mert a felhők összetorlódtak, s a pillanatra előbukkanó holdat is eltakarták. A levegőben a jégeső görcsösen küszködő kísértete vonaglott. Ég és föld betelt a szelek és vizek roppant robajával. Mr. Fotheringay szél ellen fordulva ernyőt formált a kezéből, s úgy kémlelt a porfellegen és ólmos esőn át; s a villámok fényénél látta, hogy a víz hatalmas falként zúdul felé.

– Maydig! – sikoltott elcsukló hangon az elemi robaj közepette. – Hé! Maydig!

– Állj! – kiáltott a közeledő víztömeg felé. – Ó, jaj, az isten szerelmére! Állj!

– Csak egy pillanatra – mondta az égzengéshez fordulva. – Csak épp egy pillanatra, állj, míg a gondolataimat összeszedem... Na, és most mihez kezdjek? Mi a teendőm? Úristen! Bár itt lenne Maydig, a kezem ügyében!

– De már tudom – mondta. – Az istenért, csak most jól sikerüljön.

Úgy maradt, négykézláb, a szélnek nekifeszülve, s körömszakadtáig azon volt, hogy mindent helyrehozzon.

– Na! – mondta. – Addig semmi se történjen, bármit akarnék, amíg azt nem mondom: rajta!... Istenem! Gondoltam volna erre!

Gyenge hangja szembe szegült a forgószéllel, egyre hangosabban kiáltozott, de hasztalan igyekezett meghallani saját magát.

– Nahát! Kezdjük!... El ne felejtsd, amit az előbb mondtam. Először is, ha majd mindaz bekövetkezik, amit mondok, meg akarok szabadulni ettől a csudatékony hatalomtól, maradjon csak olyan akaratom, mint bárkié, ezekből a veszedelmes csodákból pedig elég legyen. Semmi kedvem hozzájuk. Bár beléjük se kezdtem volna. Ez még nem minden. Ez csak az első dolog. Másodszor: ott akarom folytatni, ahol minden elkezdődött. Vissza az egész, úgy legyen minden, ahogy az átkozott lámpa felfordulása előtt volt. Nem kis dolog, de ez az utolsó. Megértettük egymást? A csodákból elég! Tehát mindent vissza, úgy, ahogy volt – vissza a Behemót Sárkányba, amikor éppen a korsó sörömet akarom felhajtani. Ez az. Nahát.

Ujjait beásta a földbe, és behunyt szemmel így szólt:

– Rajta!

Minden tökéletesen elcsendesedett. Arra ocsúdott, hogy kiegyenesedve áll.

– Ezt mondja maga! – szólalt meg egy hang.

Mr. Fotheringay kinyitotta a szemét. Ott volt a Behemót Sárkány söntésében, s Toddy Beamish-sel a csodákról vitatkozott. Ürességet érzett, mintha valami nagy dologról, ami éppen most repült el, megfeledkezett volna. Értjük, ugyebár, hogy a csudatékony erő elvesztésén kívül, ismét minden úgy volt, mint azelőtt. Mr. Fotheringay gondolkodása és emlékezete pontosan olyan állapotban volt, mint e történet elején. Így hát egyáltalán semmit sem tudott mindarról, amit itt elmondtunk, és most sem tud, mind a mai napig. És többek között persze még mindig nem hitt a csodákban.

– Én mondom – szólt –, csodák a szó szoros értelmében egyszerűen nincsenek, akár akarja, akár nem. És én ezt teljes mértékben hajlandó vagyok bebizonyítani.

– Ezt hiszi maga – jelentette ki Toddy Beamish. – Bizonyítsa be, ha tudja.

– Ide figyeljen, Mr. Beamish – mondta Mr. Fotheringay –, előbb tisztázzuk érthetően, mi is az a csoda? A természet rendjével ellentétes valami... akaraterővel létrehozható...

 

Görgey Gábor fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre